cro – Porból lettem, sörré leszek

973. Bors Wrath

Tán a legbizonytalanabbul meghatározott, legposványosabb bűnt táncoljuk körbe ez alkalommal, ami nem más, mint a harag. A maszatolás azért van, mert hát ugye ismerünk olyat, hogy Isten haragja, meg aztán Krisztus urunk sem volt látványosan nyugodt, amikor kiűzte a kereskedőket a templomból, már ha János evangéliumát (2/13-16) vesszük alapul:

„A zsidók húsvétjának közeledtével Jézus fölment Jeruzsálembe. A templomban kalmárokat talált, akik ökröt, juhot és galambot árultak, valamint pénzváltókat, akik ott telepedtek le. Kötélből ostort font, és mind kiűzte őket a templomból, juhaikkal és ökreikkel együtt, a pénzváltók pénzét szétszórta, asztalaikat felforgatta, a galambárusoknak meg azt mondta: »Vigyétek innét ezeket, ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!«”

Egy kötélkorbáccsal hadonászó és szaladgáló szent nem túl hiteles illusztrációja egy klasszikus szeretetvallásnak, ezért finomhangolásra volt szükség (mert különben rögtön eszébe jutna az embernek a régi vicc, amikor az autóversenyző a mennyek országába kerülvén megkapja az utasítást Szent Pétertől: itt csak 50 km/órával közlekedhet. Amikor indulna, elhúz mellette egy sportkocsi vagy kétszázzal. – Hogy lehet, hogy az a Maseratis nem jut a pokolra? – Először is az nem Maserati, hanem Názáreti, másodszor is a főnök fia. Neki szabad.). Pál apostol ezért már így ír az efézusbeliekhez (4/26-27): „Ám haragudjatok, de ne vétkezzetek: a nap le ne menjen a ti haragotokon; Se pedig az ördögnek ne adjatok helyet.” Ha mégis elkapna minket a harci ideg, a legjobb fegyver a harag ellen a hallgatás és az Üdvözlégy. Színtiszta szeretetből és közszolgálatiságból idebiggyesztjük nektek a latin változatot, az hatékonyabb.

Ave Maria, gratia plena, Dominus tecum, benedicta tu in mulieribus, et benedictus fructus ventris tui, Iesus. Sancta Maria, Mater Dei, ora pro nobis, peccatoribus, nunc, et in hora mortis nostrae. Amen.

**A Harag idősebb Hans Burgkmair metszetén 1510-ből**

Ha neaggyisten nem sikerülne memorizálni, akkor számoljatok el magatokban tízig, és nyolcnál kínáljátok meg a nyomorultat egy emberes parasztlengővel, oszt’ irány a gyóntatófülke.

A harag színe általában a piros, Füst Milán Önarckép című versében „Az Úristennek vörhenyes haragjá”-t említi, ám nekünk most egy black IPA bújik elő a palackból. Nagyon sötét színe van, még direkt fényben sem enged sokat, habja közepes, átlagosan tartós, laza tejeskávészín. Markáns illatában pörkölt kávé, csokoládé keveredik citrusos, finoman gyantás jegyekkel. A korty közepesnél kicsit gyengébb, rendkívül lágy, selymes. A pörkölt maláták szépen felsorakoznak, bár nagy tömegről nem beszélhetünk. A komlózás a típusnak megfelelő, de szokásos telhetetlenségünk miatt mi a keserűket még toltuk volna egy kicsit. A citrusos-gyantás vonal egy szépen simuló, fanyar földes kiegészítést kap. A vége enyhén száraz, kávésan kesernyés, az utóízben bizonytalan csokoládék téblábolnak. Az 5.6-os alkohol tökéletesen viseli a “keddi” jelzőt.

Azt mondják, a harag árt a szépségnek, de mi bizony egészen kivirultunk ettől a sörtől, mely véleményünk szerint a főbűn-sorozat eddigi legjobb tagja. Hamar le is gurítjuk hát a maradékot, hiszen ami marad, az a harag.

972. Bors Gluttony

Akciós keresztutunk (ez alatt azt az 50%-nyi kedvezményt értjük, ami a tizennégy stáció és a hét főbűn között számszakilag feszül) következő állomása az irigység (invidia, a játékfüggőknek és számtechőrülteknek már csillan is a tekintetük, a NVIDIA Corporation neve bizony innen ered, merthogy az ókorban a tárgyalt kifejezés látomást, víziót is jelentett → GeForce-sorozat grafikus chipjei) lenne, de úgy tűnik, a főzde levette a kínálatból az Envy néven futó alcohol free APA-t. Valószínűleg rájöttek, hogy kis hazánkban nem sok alkoholmentes apa feszít a családok élén, ám mi azért röviden megemlékeznénk erről a bűnről is, már csak az szépirodalom kedvéért. Átadjuk hát a szót Publius Ovidius Nasonak (a fordítást illetően pedig Devecseri Gábornak), aki Metamorphoses (Átváltozások) című művében így ír az irigységről:

„Dördül a két kapuszárny s nyílik. Meglátta azonnal,

mint eszi épp viperák húsát odabent az Irígység,

vétkei tápját; s elfordul. Meglátja az, és kél

resten a földről föl, s otthagyja a féligevett rút

kígyóhúst, s indul, lomhán közeledve, a szűzhöz.

Látja az istennőt, deli testét, fegyveri-díszét,

jajra fakad, s arcát torzzá teszi sóhaja tüstént.

Sápadozik rút képe, soványra van aszva a teste,

két szeme kancsin néz, fogait rőt rozsda rutítja,

melle epétől zöld, mérges nyál ömlik a nyelvén,

nincs nevetése, hacsak nem lát mást küzdeni kínnal,

álma sosincs, örökös virrasztó gond dühösíti;

hogyha szerencsést lát, szomorú, sorvasztja e látvány.

Másokat egyre emészt, s ugyanakkor emészti magát is;

önnön bűnhődése.

[…] Néz a továbbrepülő úrnőnek kancsin utána,

mormog, fáj neki, hogy, mire vágy, el is éri Minerva,

fogja kezébe a botját, mit tövises kötelékek

fonnak körbe, az éji sötét felhőkbe vonódik,

s merre halad, termő szántón a vetést letiporja,

fölperzsel füveket, leszakítja a mákot a szárról,

vad lehe városokat fertőz, lakokat lakosokkal;

majd meglátja az út végén Tritonia várát,

mit dús kincs, szellem s üde béke vidít virulóvá,

s csak nehezen nem sír, mert nem lát semmi siralmast.”

Képet is mellékelünk a rondaságról Jacques Callot mester műhelyéből (cca. 1620), tessék:

Haladjunk tovább, érkezik a torkosság (gula). Khmm… úgy tűnik, a bujaság is elkísérte, mert most hirtelen a műfajteremtő 1972-es felnőttfilm-alkotás, a Deep Throat jutott az eszünkbe, tudjátok, amiben a frusztrált hölgyről kiderül, hogy örömszerző szervecskéje a torkában van (itt azért akad némi párhuzam a nem alkoholmentes apukákkal), és a műsoridő hátralévő részében a megfelelő méretű péniszt keresgéli, amivel meg tudja azt birizgálni. A 47 500 dollár költségvetésű film az első héten egymilliót hozott a konyhára, pénzügyes olvasóink vessenek egy pillantást a hátuk mögé, mert valószínűleg ott álldogál már az irigység is az epezöld mellével.

**Linda Lovelace, az elhíresült alkotás főszereplője egy decens fotográfián**

No de ez a torkosság nem az a torkosság, típusilag pedig egy NEIPA jeleníti meg. Mivel a torkosságnak négyféle formája is van (lehet vétkezni mennyiségben, minőségben, időben és módban is), most különösen figyelünk arra, nehogy elhasaljunk ezen a kihíváson.

Kitöltve a Gluttony nem különösebben igyekszik a típustól megszokott és elvárt megjelenést mutatni, sehol a ködös baracklé-utánérzet, pedig még át is mozgattuk a palackot az üledék miatt. Nagyon halvány szalmasárga színe és a virgonc buborékok miatt inkább egy wit jut róla az eszünkbe. Habja fehér, csomós, tapad a pohár oldalára. Illata már jobban emlékeztet a NEIPA-k déligyümölcsös tobzódására, habár ez a kifejezés esetünkben kissé túlzó. Vérszegény citrusok indítanak, őket kissé magabiztosabb barackfélék követik szerény virágokkal vegyest. A korty vékonyka, szénsavas, a maláták nem jeleskednek. A komlók dolgozgatnak, az említett gyümölcsök hiánytalanul előkerülnek, a citrusok viszont a korty végére kellemetlenül mosogatószeres állapotba fajulnak. A keserűk átlagosak, az utóízben is visszaköszönnek, megosztva a teret némi fanyar gyümölcsösséggel.

Szerintem megússzuk a dolgot, mert ha legközelebb a torkosság bűnébe kívánnánk esni, nem biztos, hogy a Gluttony-t választanánk. Ha már vétkezik az ember, tegye azt vérbő módon és alapon, az egérszürke kishivatalnokoskodásnak ott nincs helye.

971. Bors Lust

Egyik kedvenc bűnünk következik, a bujaság (Πορνεία, luxuria, fornicatio), melyet allegorikusan általában egy kecskebakkal szokás ábrázolni, mi pedig megértően simogatjuk hasonló fazonú szakállunkat.

**Tárgyalt témakörünk ábrázolása 1618 környékéről**

A fogalom magyarázataképpen a Magyar Katolikus Lexikon imígyen szól: „a nemi gyönyör rendetlen kívánásának vagy élvezésének bűnös készsége.” Ezek szerint ha rendesen kívánod és készségesen élvezed, nem lehet gond. Tény, hogy a világ vallásai és intézményei általában úgy cikákolnak a szexualitástól, mint ördög a tömjénfüsttől, de ez legyen és maradjon az ő problémájuk, mi nem akarunk pálcát törni felettük. Az evolúciót viszont, ha hirtelen elénk perdülne valamiféle konkrét alakban, szívesen p*csán rúgnánk néhányszor. Mindenki hallott már a bonobókról (Pan paniscus), a Kongó-medencében élő emberszabású fajról. A főemlősök közül minket nem számítva ők azok, akik gyakorlatilag egész évben képesek a párzásra, a szexualitást örömszerzésre is használják, sőt, konfliktusmegoldásként is. Töprengjünk csak el pár perc erejéig azon, vajon milyen lehetne a világunk, az emberi civilizáció akkor, ha annak idején néhány százezer esztendővel ezelőtt az evolúció nem a brutálisan agresszív csimpánzokra (Pan troglodytes, nomen est omen) jellemző személyiségjegyeket erőlteti belénk is, hanem mondjuk a bonobók békés és rendkívül szexuálcentrikus viselkedésmódját. Valószínűleg nem sok háború dúlta volna fel a történelmünket, azok is vidám (és kissé kusza) tömegjelenetekké alakultak volna rövid időn belül. Az egyházak sem állították volna parkolópályára a szexualitást, a bujaság pedig nemhogy bűn, de erény lenne. Jár a tockos a hülye törzsfejlődésnek.

**Tara Sellios Luxuria című sorozatának egyik darabja kagylókkal, gyanús folyadékokkal és a japán pornográf művészetet idéző obligát polippal**

A Bors Serfőzde egy vörös (naná) IPA-t dobott össze a bűnt testesítendő, és a címkén lévő ábra is egyértelműen cici (még a végén úgy járunk, mint a viccbéli férfiember, aki mindenhol p*nát lát). Kitöltve felhős, matt mahagóni árnyalatot mutat, habja közepes, átlagosan tartós, ekrü. Illatában érezhető ugyan a maláták édessége, a komlók virágos, enyhén fás aromái, de valami miatt az élesztő elég otrombán szétbarmolja az összhatást. Ez az agresszív fellépés az ízvilágra is rányomja bélyegét, a gyógyszeresen keserű komlókkal karöltve az egész egy karcos, jócskán csiszolatlan irányba csúszik el. A korty végén a „vörös” jegyek azért előbújnak (némi fura savanykássággal kísérve), az utóíz kellemesen komlós.

Már éppen elkönyveltük volna ezt a sört a „nehezen értelmezhető” kategóriába, amikor hirtelen megvilágosodtunk. Nőnap van. A főzde Lust fedőnevű sörét nem elég egyszer kóstolni. Hosszasan, türelmesen kell tanulmányozni, meg kell ismerni, és meg kell tanulni szeretni. Mint a nőket.

Különben Keine Lust.

970. Bors Greed

Mindenki felkészült? Tiszta lap megvan? Jöhet a következő bűn? Akkor hajrá, érkezik a fösvénység, zsugoriság, mohóság trió, melyek közt a határ őseink meglátása szerint nem volt annyira egyértelmű, mint manapság (már ha manapság az). A Canterbury mesék azért húz egy vonalat, avagy mindennapi Chaucer-ünket add meg nekünk ma: „And the difference bitwixe Avarice and Coveitise is this: Coveitise is for to coveite swiche thynges as thou hast nat; and Avarice is for to withholde and kepe swiche thynges as thou hast, withoute rightful nede.” Vagyishogy: „A Kapzsiság és a Mohóság közt a következő a különbség: A Mohóság sóvárgást jelent olyan dolog után, amit nem birtokolsz, a Kapzsiság ragaszkodást olyan dolgokhoz, amit birtokolsz, de szükségtelenül.” Világos ez, kérem, itt nincs helye mellébeszélésnek. Tehát amennyiben a bontatlan palack sört bámuljuk, úgy a mohóság bűnébe esünk, ellenben ha az ürestől megszabadulunk, mivel birtokoljuk ugyan, de immáron szükségtelenül, megússzuk a kapzsiságért reánk mérendő penitenciát. A helyzet még súlyosabb akkor, ha hiszünk Szent Pálnak, aki szerint a kapzsiság bizony bálványimádás, az pedig már a Tízparancsolatban is szigorított tétel (Ló-jihje ləchá elohím achérím al-pánáj. Ló-taasze lləchá `feszel vəchol-təmúná…, etc.).

**A Fösvénység Jacques Callot francia grafikus és rézmetsző ábrázolásában. A kép 1618-1625 között készült Firenzében**

A fényt az alagút végén, mint oly sokszor, most is a sörnyitó megtalálása jelenti, hiszen egyetlen laza csuklómozdulattal kipipálhatjuk a mohóságot, és a kapzsiság elkerülésére is erősen nő a sansz.

A Greed a főzde hoplágere, mely típus az elmúlt években kezdte népszerűségét növelni. Lényegét tekintve egy markánsan komlózott és hidegkomlózott ászok, az IPA alsóerjesztésű rokona, esetenkénti megszólítása, az IPL (India Pale Lager) is ezt tükrözi. Készítésekor gyakori az újvilági komlók használata, a Bors is ámerikánus növényeket pakolt bele, rögtön öt alkalommal, amiből három volt hideg. Ennek megfelelően virág- és gyantaillatban tobzódunk, cseppnyi méz is jár mellé. Sörünk árnyalata a narancs felé hajlik, habja átlagos, viszonylag tartós, enyhén tört fehér. A test könnyed, laza, jól iható, a kifejezetten moderált maláták kezdése után a komlók magabiztosan szállítják az illatnál felsorolt jegyeket, hozzácsapva némi gyógynövényes keserűséget (IBU 25). A vége kesernyés, az utóíz mézesen gyantás. Nagyon igyekeztünk nem túl mohón fogyasztani, mégis percek alatt a seggére vertünk a 0,33-as kiszerelésnek, most pedig, miközben várjuk, hogy befusson az 5,6-os alkohol, azon morfondírozunk, hogy mennyire φιλαργυρία/filargüria, illetve avaritia (ezek a tárgyalt bűn elegáns és művelt nevei) az, ha gyorsan iszunk még valamit mellé. Aztán rájövünk, hogy nyugodtan megtehetjük, hiszen ez egy másik bűn, a torkosság hatásköre, arról pedig majd máskor ejtünk szót.

969. Bors Pride

A kissé telítettre és kaotikusra sikeredett múlt hét után végre ismét szeretett söreinkkel bíbelődhetünk, ami talán nem olyan egetverően nagy bűn. Ha mégis, akkor a Bors Serfőzde segítségével rögvest el is kezdhetjük kategorizálni, vajh’ melyikhez tartozik a hét közül? Hogy valamiféle sorrendisége legyen a dolognak, alázatosan a katolikus egyház által manapság elfogadott és propagált egymásutániságot fogjuk követni, a negyediket – az irigységet – viszont kihagyjuk, mert bár a főzde készített egy alkoholmentes APA-t eme bűn testesülésére, valamiért nem lehet hozzájutni. Csak hogy irigykedhessünk.

Nem tudunk és nem is akarunk elszakadni Chaucertől sem, hiszen a gyónási szertartásokhoz szükséges vezeklési útmutatók azidőtájt szépirodalmi műveken át jutottak el a kevésbé analfabétákhoz, s ilyen közvetítő szerepe bizony a Canterbury meséknek is van. Az összetett, és most már sörre is menő probléma a mű utolsó fejezetében, A plébános meséje című részben bukkan fel. Az óhatatlanul és ismét előkerülő erősen veretes angol szöveget ez alkalommal Képes Júlia fordítását használva próbáljuk érthetővé tenni.

A büszkeség (de tán legyen inkább kevélység [superbia]… Lám, már a megnevezés is gondot okoz: „And thogh so be that no man kan outrely telle the nombre of the twigges and of the harmes that cometh of pride, yet wol I shewe a partie of hem, as ye shul understonde. Ther is inobedience, avauntynge, ypocrisie, despit, arrogance, inpudence, swellynge of herte, insolence, elacioun, inpacience, strif, contumacie, presumpcioun, irreverence, pertinacie, veyne glorie, and many another twig that I kan nat declare.” „Noha senki emberfia meg nem tudná számlálni azokat az ágazatokat és károkat, amelyek a Gőgből erednek, mégis bemutatom nektek legalább egy részüket, hogy megtudjátok. Ezek a következők: Engedetlenség, Hivalkodás, Képmutatás, Rosszindulat, Fennhéjázás, Orcátlanság, Felfuvalkodottság, Pökhendiség, Büszkeség, Türelmetlenség, Viszály, Makacsság, Ön-hittség, Tiszteletlenség, Önfejűség, Hiú Dicsőség; és még sok ágazat van, melyeket itt nem említek.” Ugye milyen könnyű bűnbe esni, ha az ember azt sem tudja pontosan, melyiket követte el?) az első a sorban, ráadásul a Magyar Katolikus Lexikon szerint „a »por és hamu« ember kevélysége nemcsak gyűlöletes az Úr előtt, hanem nevetséges is.” Sekélyességünket könnyebben viselendő máris bontjuk a palackot, remélve, hogy ezzel nem esünk az orcátlanság bűnébe.

**A Büszkeség ábrázolása 1640 környékéről**

Poharunkba közepesen sötét borostyánszínt mutató sör kerül, habja vékony, kitartó, tapadós. Illata gyorsan tűnő barackos, virágos jegyekkel nyit, majd halovány gyantás, élesztős aromák érkeznek. Típusát illetően új mozaikszót kell a listába illesztenünk, a Pride ugyanis egy NAHIPA (No American Hop). A főzde ideológiai alapon ezen a ponton kanyarodott a büszkeség felé, merthogy az ős-IPA-k nemesített újvilági komlók hiányában még a vén kontinens alapanyagait használták fel. Tehát aki kíváncsi (ami még nem bűn), milyen lehetett egy IPA úgy 1760 körül, kóstolja meg a Pride-ot.

Háromféle európai komló került bele készítéskor, ezek közül konkrétan csak a Styrian Golding-ról lebbentették fel a fátylat, melynek citrusos, gyógynövényes ízvilága meg is jelenik. Véresen és végletesen amatőr sörkedvelőként az illatnál jelzett barackos jegyek miatt mi húznánk egy bizonytalan és reszketeg vonást a Callista, esetleg a Saphir mellé, a keserűkre asszociálva pedig a Magnum jutna az eszünkbe, de ezek hangsúlyozottan és kifejezetten laikus tippek. A korty közepes, a szénsavak is átlagosak, a végére felerősödő élesztőket nem tekintve a Pride egy meglehetősen visszafogott alkotás, bár az is lehet, hogy már nagyon rákattantunk a mostanság divatos harsány változatokra. Mindenesetre ez meg is nyugtat bennünket, hiszen egy óvatos sörrel nem gyalogolhatunk bele nyakig a bűn mocsarába, nemde? Egyébként is tiszta a lelkiismeretünk, Chaucer szerint ugyanis […] „now shul ye understonde which is The remedie agayns the synne of pride; and that is hymylitee, or mekenesse” („azt is megértitek majd, hogy mi az orvosság a gőg ellen: ez pedig a szerénység vagy alázatosság”), ezt a gyógyszert pedig mi már nagyon régen benyeltük.

968. Sörművek Doki

– Doki! Miért van az, hogy a tökátlagos, középsz@r söreit minden gyártó valamiféle homályosan csúszkáló, zavaros háttértörténettel akarja eladhatóbbá tenni? Nem inkább az alapanyagok minőségére, meg a készítés precizitására kellene odafigyelni? – kérdezte Yossarian egy különösen meleg és gusztustalanul párás napon Daneeka Dokit, miközben annak mocskos és szürke sátra előtt ülve iszogattak.

– Hülye vagy, Yossarian – felelte Doki. Ki a fene akarna ilyen komplikált és nehézkes, pláne méregdrága dolgokra odafigyelni, amikor működik minden ezek nélkül is? Hát mi talán nem ugyanilyen sört iszunk?

– De csak azért, mert Milo ilyet hoz. Pedig hozhatna jobbat is.

– Nem hozhatna.

– Miért nem?

– Mert az drágább.

– De hát ez is drága!

– Azért hozza ezt.

– Nem értem. – Persze, hogy nem. Az a te bajod, Yossarian, hogy fixa ideád lett mindenhol körmönfont csapdákat látni, holott az életben igen ritka az ilyesmi. A szimpla rablás jóval gyakoribb. Csak ezt el pofázd Milonak, mert egyrészt még ilyet sem fog hozni, másrészt meg eladja a bázis koordinátáit a németeknek, azok pedig idejönnek és leradíroznak minket a térképről. Most pedig add ide a sörödet és vánszorogj át a gyengélkedősátorba, hozz nekem egy JH-22/cAt-ch jelzésű formanyomtatványt, mert ilyet a héten még nem töltöttem ki, és már péntek van, oszt’ ha erre eszi a fene Scheisskopf hadnagyot, vagy Őrnagy őrnagyot, megszívom. A múltkor is nyolc másik formanyomtatványt kellet telefirkálnom, hogy megindokoljam, miért nem töltöttem ki azt az egyet. És ez még mindig a kisebbik rossz, mert ha az ezredes veszi észre a dolgot, szokás szerint tagról tagra széttépi azt a büdös, gyáva testemet. Na, indulj.

967. Mad Scientist Cherry O

Chaucer részeges molnárja, mint az az 1387-ben kiadott Canterbury mesék neki és róla szóló előbeszédében kiderül, sörtől állt fejre, nem is akármilyentől, hanem a jóféle southwarki ale-től, amiből még indulás előtt nyakalt be a Tabard nevű fogadóban. Némi mentegetőzéssel kezdi hát a dolgot:

“»Now herkneth«, quod the Millere, alle and some!

But first I make a protestacioun

That I am dronke; I knowe it by my soun.

And therfore if that I mysspeke or seye,

Wyte it the ale of Southwerk, I you preye.”

Szász Imre fordításában ez így hangzik:

„Hát – szólt a Molnár – mind figyeljetek,

elsőben is magam mentegetem:

részeg vagyok, érzem beszédemen.

Ezért ha vakútra vinném mesémet,

okoljátok a sört, csak arra kérlek.”

S hogy miért indítunk ismét középkori angol irodalommal? Azért, mert Geoffrey Chaucer az első angol nyelven alkotó költőként ebben a művében jeleníti meg szintúgy elsőként írásban a „bragot” kifejezést, ami pedig már igen szorosan simul ma esti sörünkhöz. Természetesen az ominózus részt is idézzük:

„Therto she koude skippe and make game,

As any kyde or calf folwynge his dame.

Hir mouth was sweete as bragot or the meeth,

Or hoord of apples leyd in hey or heeth.”

Szász Imre ismét:

„Hát még ha táncolt, játszott: szökdösött,

vígan, mint borjú az anyja mögött.

Szája édes, mint a méhsör, a málna

vagy széna közé eltett téli alma.”

**Robin barátunk, a molnár dudálgat kedélyesen a XV. századi ismeretlen művész alkotásán**

Azon túl, hogy igen fain teremtés lehetett a történet vén asztalosának ifjú és kikapós felesége, vegyük észre azt is, hogy a bragott mellett ott szerepel a mead (meeth) kifejezés is, ennek okára pedig rögvest és szívesen rávilágítunk. A nálunk mézsörként, avagy méhserként (nem bírjuk ki, muszáj ideilleszteni az általunk egyébként is unalomig citált Czuczor–Fogarasi-féle szótár meghatározását: „Ital neme, mely forrás által mézből s még némely más híg testek vegyüléséből készűl.”) ismert ital az angoloknál mead néven fut, s attól függően, milyen alapanyagokból és milyen procedúrával készül, van még vagy húsz megnevezése. Ilyen például a bochet, melynél a mézet karamellizálják, és ha gyümölcsöket is adnak hozzá (bodza, szeder, málna), a név is változik: bochetomel. Vagy itt a cyser, a méz és az alma(lé) kombója, illetve a metheglin, melybe gyógy- és fűszernövények (teafélék, gyömbér, szerecsendió, stb.) kerülnek. A bragott (neve walesi eredetű → bragawd) az a változat, amit cefrézett árpamalátából és mézből készítenek, így sokak szerint ez áll a legközelebb a sör fogalmához. A szakirodalom szorgosan emlegeti, hogy már a régi egyiptomiak is előszeretettel ütötték ki magukat vele, mi pedig készséggel elhisszük, mert ők aztán tudták, mi a dörgés.

Scientist-ék az Apple O-ra húztak még egy lapot, elkészítve ezt a meggyes savanyúcukros sour candy braggot-ot. A színétől és az illatától (meggy, kevéske méz, néhány virágszirom és gumicukor) egészen elérzékenyedtünk, de az első kortytól minden hangunk elment, ezért a többit elmondják ők maguk. Csak annyit üzennénk Marcellus mester költői kérdésére válaszolva, hogy ez minden létező természetes és nem természetes testnyílásodat összehúzza.

966. Bors Maid Marian

Utolsó szereplőnk következik a sherwood-i mondakörből, akit még véletlenül sem a női nem iránti érzéketlenségünkből, illetve esetleg udvariatlanságunkból fakadóan helyeztünk a sor végére. Döntésünknek két, relatíve jól körüljárható oka is van. Egyrészt szeretnénk a búcsú keserveit mézzel készített búzasörrel enyhíteni, másrészt a Robin körül sertepertélő alakok közül Marian az, aki bizonyíthatóan fiktív személy. Alakját nem kevés homály fedi, valószínűleg még a kereszténység megjelenése előtti tavaszi termékenységi rítusok és ünnepek során formálódott (aztán persze a csuhások villámgyorsan behelyettesítették Szűz Mária alakjával, naná). A néphagyomány konkrét irodalmi megjelenítése Adam de la Halle francia költő és zeneszerző nevéhez köthető, aki 1282 körül alkotta meg Jeu de Robin et Marion című, akkortájt igen népszerű pásztorjátékát. Az események során az ártatlan vidéki leányzó hamvas bájait egy ravasz és kiéhezett lovag kívánja erősen használatba venni, de a hölgy hős partnere és védelmezője, Robin megakadályozza ezt. Hallga’ csak:

A történet és a sherwood-i regék között nincs bizonyítható kapcsolat, Robin Hood mellett egészen a XVI. századig nem tűnik fel masszívabb női karakter, s utána sem mindig ezen a néven (lásd Francis James Child Robin Hood’s Birth, Breeding, Valor, and Marriage című balladáját 1716-ból, ahol az íjász egy Clorinda nevű hölggyel szűri össze a levet). Miután Robint és Mariant összeboronálták (protestáns ármány, mert amíg csak a tisztalelkű katolikusok honoltak arrafelé, Robin egyetlen nőt imádott, a már említett Sz. Máriát), az eredetileg nem túl magas társadalmi pozícióban lévő hajadon – maid, azaz szolgálólány kategóriában futott – gyorsan nemesi hátteret produkált magának, kiharcolva a lady megszólítást. Természetesen Robin sem maradhatott vidéki bunkó, hamarjában Sir Robin of Locksley-t faragtak belőle, sőt, 1598-ban már earl of Huntington is lett, nem foglalkozva olyan semmiségekkel, hogy ilyen nevű és ezzel a címmel járó hely nincs is az országban. De aki megérdemli, annak jut.

Marian ábrázolása valamikor 1857-1926 között, illetve egy korszerűbb, adult változat

Lássuk közben, mit rejt a palack. Oké, sört. A pohárban világos aranyban tetszelgő, masszív, kitartó, krémes habbal megáldott ital mocorog. Illata finoman mézes, mellette jellegzetesen és savanykásan búzás. A korty sima, könnyen gurul, ízvilágában a benne lévő mézes jegyektől eltekintve az égvilágon semmiben sem különbözik egy viszonylag tisztességesen összerakott búzasörtől. Némi extra gyümölcsösség lapul még benne az itt is használt curacao miatt (ez valami fétisjellegű dolog lehet ott a nyugati végeken, hogy mindenbe belepakolják), de ennyi, nem több, ám ez nem jelent problémát.

Elköszönünk hát vidám hőseinktől, további töretlen népszerűséget kívánva nekik, s egy kis időre a Bors Brewery-től is, de hamarosan jövünk ismét, mert könyörtelenül ki kell veséznünk fő bűneinket, mind a hetet, illetve hatot, mert nekünk ennyit sikerült begyűjtenünk. De még fejlődhetünk e téren is.

964-965. Bors Will Scarlet és Little John

Következzék most egyszerre két (hím)tagja is a vidám csirkefogóknak (vö.: Merry Men), akik – a pillanatnyilag aktuális és elfogadott irodalomtörténeti kutatások eredményei szerint – Robin legrégebbi és leghűbb kísérői. Ha már itt tartunk, Robin először az 1370-86 körül írt Visio Willelmi de Petro Ploughman-ban bukkan fel, ami valószínűleg William Langland szerzeménye. Az ötödik részből (Passus Quintus de Visione, ut supra) idézünk, hogy el is higgyétek:

“If I sholde deye bi this day,

Me list nought to loke;

I kan noght parfitly my pater-noster,

As the preest it syngeth;

But I kan rymes of Robyn Hood,

And Randolf erl of Chestre;

Ac neither of oure Lord ne of oure Lady

The leeste that evere was maked.”

Little John és Will Scarlet (utóbbinak rengeteg névváltozata volt, Scadlock-tól kezdve Scathelocke-on át a rögvest felbukkanó Scarlok-ig) viszont közelebbről nem meghatározható időpontban jelentek meg a hős íjász mellett. Egy XVI. századi nyomtatvány, melynek címe A Gest of Robyn Hode, már szerepelteti őket, naná, hogy nem ússzátok meg:

„The First Fytte

Lythe and listin, gentilmen,

That be of frebore blode;

I shall you tel of a gode yeman,

His name was Robyn Hode.

Robyn was a prude outlaw,

Whyles he walked on grounde:

So curteyse an outlawe as he was one

Was nevere non founde.

Robyn stode in Bernesdale,

And lenyd hym to a tre,

And bi hym stode Litell Johnn,

A gode yeman was he.

And alsoo dyd gode Scarlok,

And Much, the millers son:

There was none ynch of his bodi

But it was worth a grome.”

Közben bontjuk Skarlát Willt, mert képesek vagyunk úgy elveszni a középkori angol rímek között, hogy szegénynek lejár a szavatossági ideje. Kár volna pedig érte, hiszen mi a saison söröknek nem csak nyáron tudunk örülni.

Illata közvetlenül pohárba kerülés után élénken, frissítően gyümölcsös, ez némi helyezkedés és melegedés után átcsap levendulába, majd előbújik az élesztő és előtérben is marad. Színe világos borostyán, némi köddel és felhővel, habja közepes, átlagosan tartós. A korty eleje kellemesen és gyümölcsösen édeskés, majd az élesztő miatt kap egy kis fehérboros beütést, ami élvezhetően társul a gyengén közepes komlózással. A vége savanykás, az utóíz kesernyés, foltszerű gyümölcsökkel. A szénsavak élénkek, a test vékony-közepes, alkohol 6%. Rekkenő nyári hőségben igazán élvezetes szomjoltó lehet, de így februárban sincs okunk panaszra.

Amíg Robin Tuck baráttal a patakban vívott, Little Johnnal a patak fölött akaszkodtak össze a történet szerint. Az íjász ez alkalommal a vízben landolt, ám az így szövődött barátság egy életre szólt. A derbyshire-i Hathersage település templomkertjében van egy sír, állítólag ott nyugszik Little John. Az tény, hogy egy termetes férfiember csontváza van a gödörben, mert 1780-ban exhumálták. A faluban egyébiránt igen rendes emberek élnek, mert bár alig vannak 1200-an, mégis eltartanak hat kocsmát. Derék dolog. Mi is rögvest nyitjuk a nagydarab szegénylegényről elkeresztelt „világos, apátsági stílusú ale”-t.

Willhez képest fokozatnyival sötétebb borostyán, a köd itt is adott, habja laza, szivacsos, kitartó. Illata a malátás/karamellás édesség mellett kellemesen gyümölcsös, egy fél pizzába fogadok bárkivel, hogy ez füge. Az említett apátsági stílt az élesztőinek köszönheti, bár mi a gyártó által említett testes belga ízvilágot nem nagyon találjuk. Sebaj, megisszuk pale ale-nek, annak elmegy, mi bajunk lehet? A maláták dolgoznak, a komlók lazsálnak, az a kis élesztő pedig a halvány gyümölcsökkel pont jól jön így kedd estére. Mindent összevetve a két hű barát (sőt, bizonyos olvasatokban és átdolgozásokban Will féltestvér is) nem vallott szégyent sörök terén sem, ez miatt nem lesznek kipöckölve a bandából.

963. Bors Mortianna

Tovább bóklászunk a rengetegben, mígnem egy kifejezetten csúnya vénasszonyba nem botlunk. Tisztes távolságból méregetjük, nem megyünk túl közel hozzá, az efféle banyáknak mindig nagyon rossz a szaguk, és élősdi is van bennük rengeteg. A vénség gyanús növényeket és gusztustalan állatkákat szedeget szakadt szütyőjébe, közben pedig ismeretlen nyelven mormog valamit kackiás bajuszkája alatt. Mivel mi mindig átfutjuk az útikönyveket utazás előtt, hamar kitaláljuk, hogy Mortianna szöszmötöl előttünk az aljnövényzetben, aki ezidáig egyszeri vendégszereplőként jegyezhető a Robin-sagák történetében.

**Mondtuk, hogy csúnya. Az erdőben szőrösebb is volt**

Elvileg ő a rendkívül gonosz és körmönfont nottinghami bíró (az említett 1991-es változatban Alan Rickman) kedves édesanyja, aki setét és nem evilági eszközökkel próbálja fiacskájának a trónt megszerezni, amíg egy nagydarab mór (Morgan Freeman) fel nem szúrja a bökőjére. Csúnya vénasszony, csúnya vég.

A karaktert megformáló Geraldine McEwan sincs már az élők sorában, ám ő sokkal kedvesebb ember volt. Ráadásul állítólag néhány esztendővel a halála előtt visszautasított egy igen magasrangú kitüntetést (nem kellett neki a DBE [Dame Commander of the Most Excellent Order of the British Empire], pedig annál már csak egy előkelőbb plecsni létezik, a Dame Grand Cross of the…etc.), s ha ez igaz, külön is fejet hajtunk előtte. Az általa alakított boszorkányról viszont a Bors egy IPA-t nevezett el, így hát az emlékezet által biztosított öröklét ez irányból is garantált.

Bontunk, töltünk. Enyhén opálos, nagyon világos, majdhogy szalmasárga aranyszín, emberes, de laza és gyorsan apadó hab. Illatában citrusok keverednek egy kis ananásszal, mögöttük vérszegény maláták. A korty súlytalan, vizes, ízvilága némi jóindulattal sablonos. A gyümölcsök a hidegkomlózás ellenére is haloványak, még úgy is, hogy az english IPA-k általában nem tobzódnak ilyen téren. A maláták villantanak kekszes jegyeket, de szerepük inkább csak beugró jellegű. A keserűk rendben vannak, kitartanak az utóízben is, a lecsengés közepesen száraz. A szénsavak átlagosnak mondhatók, alkohol 6%.

Érdemei elismerése mellett mi nyugdíjaznánk Mortiannát, hátha egy fiatalabb, kézzelfoghatóbb boszorkány jobban fel tudná pörgetni az eseményeket itt a bokrok között.