cro – Porból lettem, sörré leszek

1264-1265. Bruckmüller Hell és Flötzinger 1543

Aki azt hitte, mostanra végre végleg kifogytunk a bajor felhozatalból, nagyot és keserveset tévedett és csalódott. Sorakozik itt még néhány palacknyi kóstolásra váró nedű, ezek közül emeltünk le kettőt a mai délutánra a kamrapolcról. Ha unjátok, szóljatok, mi majd bólintunk, tudomásul vesszük, majd természetesen az eredeti elképzelések szerint folytatjuk tovább a dolgot.

Elsőként Bajorföld keleti részébe kukkantunk át, közigazgatásilag Felső-Pfalzba, itt található Amberg, mely város a kora középkortól nyüzsgő kereskedelmi központ, nem véletlenül tenyerelt rá a Wittelsbach-dinasztia 1329-ben. Az ezt követő évszázadokban a város regionális központként fungált egészen addig, amíg Regensburg az 1800-as évek elején ezt el nem bitorolta tőle.

A műfajt és az együttest kedvelők biztosan tudják, hogy itt született Friedrich „Fritz” Hilpert zenész és hangmérnök, aki a Kraftwerk 1990-es újrastartolásától tagja a formációnak. Márciusban jelentették be, hogy dolgoznak a fél évszázados születésnapi albumon, ami jórészt az 1975-ös Radioaktivität album hanganyagát tartalmazza majd, high-tech térhatású hangtechnológiával. A címadó nóta offisöljét meg is tekinthetitek/hallgathatjátok.

2018-ban néhány magáról megfeledkezett és relatíve seggrészeg bevándorló tucatjával bántalmazta a helyi lakosokat, ennek lecsengéseként volt némi politikai pöffeszkedés, de komolyabb következménye nem lett a dolognak. Hogy a szír, afgán és iraki fiatalok mitől álltak fejre, nem tudjuk, ám az tény, hogy a városban a ferenceseknek köszönhetően 1490 óta működik sörfőzde. Az intézményt 1803 májusában vásárolta meg Thomas Bruckmüller, a főzdét azóta is a család kommandírozza. Ahogy az elvárható, készítenek märzent, kellert, duplabakot, barna sörük és pilsenijük is van, de a húzónév mégiscsak a helles. A Bruckmüller Hell világos arany színe, vaskos, pufók, hófehér habja tankönyvi megjelenést ad, enyhén kenyeres, finoman virágos illata pedig üdíti a testet és a lelket. Könnyen megszerethető, harmonikus, decensen komlózott ízvilága stabil hátteret adhat a hétköznapoknak, mert az a jó, ha nem történik semmi különös.

Gyorsan átpörgetve a mostanában kóstolt bajor söröket, csendes döbbenettel konstatáltuk, hogy búza nem volt köztük. Ezt a csorbát kiköszörülendő, átlátogatunk Oberbayernbe, Rosenheim városába, ahol már a rómaiak is előszeretettel kavartak mindenféle utak és erődök építésével. Az egyik ilyen katonai létesítmény nőtte ki magát az idők során városnyira, ami aztán az Inn folyó miatt hamar jelentős kereskedelmi központ lett, a legnagyobb bevételek a sónak voltak köszönhetők egészen a XX. század közepéig. A lepárló helyén ma a KU’KO ( Kultur- und Kongresszentrum) található.

**Salingarten a KU’KO-ban hársfával, kerékkel. Hogy a víz sós-e, nem tudjuk**

Itt is akad híres-hírhedt származék, hiszen a városban született Hermann Göring, a Luftwaffe főparancsnoka, de hogy békésebb vizekre evezzünk, ide valósi George Dzundza is, aki A szarvasvadász című kultikumban alakítja a csapost.

A Flötzinfer-sörök története 1543-ban indult, ekkor engedélyezte a sörfőzést a környéken IV. Vilmos. A tulajdonosok sűrű sorokban követték egymást az évszázadok során, adott pillanatban (1710) a frissen becsődölt céget Georg Fletzinger vásárolta meg, innen a név. Végül aztán megjelentek a Steegmüllerek (1864), akik manapság is tulajdonolják a főzdét. Búzasörből az alkoholmentest is számolva ötfélét készítenek, ebből a legautentikusabbnak kikiáltott a Flötzinger 1543. Opálos, szűretlen borostyán (kellertrüb, ahogy a címke mondja), előírásosan dús habbal, az illatban klasszikusnak mondható banános jegyekkel és fűszerezéssel. A fallikus gyümölcs az ízvilágot is meghatározza, az 5.5-ös alkohol jóleső, ahogy a kortyvégi savanykásság is.

Szép lendületet kapott a péntek délután, ez alkalommal sem kellett csalódnunk a bajorokban, este pedig csakazértis megnézzük a filmet. Nyolcvanhetedszerre.

Addig is itt a kocsmajelenet a csapossal, meg Rolling Rock sörökkel, amit persze valamiért nem enged ez a sz@r beágyazni, de ott egye meg a guláta.

https://www.youtube.com/watch?v=AcxhOzCmB6g

1262-1263. Weltenburger Barock Dunkel és Asam Bock

Jártunk mi már – még ha csak gondolati síkon is – a weltenburgi apátságban, most ugyanebben a formátumban ismét itt vagyunk. Legfőbb szempontunk a relaxáció, mert ez a hét olyan jól sikerült, hogy így péntekre egy rakás embertársunknak habozás nélkül ki tudnánk tépni a belit, no de majd a bajor sörök és a folyóparti nyugalom segít.

**Víz, zöldségek, sört tartalmazó apátság**

Meséltünk a múltkor a kolostor alapításáról, ahogy arról is, hogyan célfotóznak a világ legrégebbi kolostori főzdéjének címéért a weihenstephani haverokkal. Ebből kifolyólag a Barock Dunkel is megkapta már a világ legrégebbi barna söre címet, ami így leírva elég hülyén néz ki, valljuk be, meg aztán mi zsigeri gyanúval pislogunk mindenféle legleglegre (erről biztosan a rózsagyuri is tehet, mert az általa készített, hasonló című műsorsorozat indulásakor még tíz évesek sem voltunk, érzékeny gyermeki lelkünk ekkor szerzett újabb, súlyos sérüléseket). Hogy az egyébként a maga nemében tökéletes dunkel mitől barock, arra konkrétumot nem találtunk, ám a jelző valószínűleg hangulati elemet takar. Természetesen a kolostorkomplexum építészeti stílusát tekintve is erre a korszakra kell gondoljunk, de mi első körben a sörre koncentrálnánk, hátha akkor nem szorítanánk olyan erősen a húsvágó bárd nyelét. A gazdag, karamelles-malátás illat már önmagában sokat segít, az édeskés, gabonás, a végén finoman, zöld diósan fanyar korty pedig végképp meggyőz minket arról, hogy ma is hagyjuk futni az összes nyomorultat.

Naná, hogy nem véletlenül emlegettük az előbb a barokk építészetet, mert hát van itt nekünk még egy weltenburgink a biztonság kedvéért. A Barock kisimított minket, de alkoholtartalmilag annál a 4,7-nél kissé többre vágyunk, ebben (is) segít minket az Asam Bock, egy barna duplabak 7,3 százaléknyi naftával. Az építészet meg úgy kerül az asztalra, hogy a jelenlegi kolostori épületegyüttes több impozáns tagját I. Maurus Bächl apát regnálása alatt 1716 és 1739 között az Asam testvérek, Cosmas Damian és Egid Quirin építették és díszítették. A címkén Cosmas Damian Asam negédeskedik, ez a kis szobrocska az apátság mennyezetfreskója előtt található, cserébe Egid angyalként szerepel a freskón.

Ezt a rendkívül erős testvéri és munkakapcsolatot szépen sikerült a sörök nyelvére lefordítani az Asam Bock esetében. Finoman pörkölt aromák, gyengéd kávés jegyek, az édes fővonalat enyhén füves, decens komlózás ellenpontozza. Az alkohol meleg, erőt adó, szépen csomagolt.

A bárdot már régen elfelejtettük, jöhet a hétvége és a lazítás, majd vasárnap este a csontozókéseket nézegetve eleresztünk egy Norman Bates-féle mosolyt.

1259-1261. Reketye This is the Beer, Szent András Nyúlon innen-Nyúlon túl 2026

Hogy a sors, a karma, a Párkák, illetőleg a Párkák karma milyen vígan hajigálnak bennünket minden nekik tetsző irányba, annak illusztrálására elmesélünk egy amolyan aranyos pénteki történetet.

Lustaságunkból és állandó időzavarunkból kifolyólag – no meg azért is, mert mind jobban tudjuk utálni embertársainkat, ezért lehetőleg egyre kevesebbet tartózkodunk társaságukban – már évek óta lecsúszunk a békésszentandrásiak Nyúlon innen-Nyúlon túl párosáról. Amikor ez realizálódik bennünk, megesik, hogy csúnyákat mondunk, bár inkább csak amolyan bajusz alatti dörmögés ez, volt gyerekszobánk, még ha közös is az öcsénkkel. Idén már csak egy lakonikus nabazd+re futotta, hiába, a korral az ember ilyen téren is egyre szofisztikáltabbá válik. Aztán a múlt hét végén, amikor visszafogottan ünnepélyes keretek között megnyitottuk az idei kertiparti szezont, Ádám elővarázsolt (nem, nem a cilinderéből) egy Nyúlon innent és egy Reketye-féle This is the Beer-t. Nagy sci-fi rajongók vagyunk, erősen kedveljük a Star Wars univerzumát, még ha az a műfajon belül a kevésbé hard vonulatot is képviseli, vö. űroperett, ezért a mandalóri sörvariációjának is örültünk. A sorozat negyedik évadja nehezen akar megérkezni, valószínűleg már nem is fog, cserébe kapunk egy filmet valamikor május végén The Mandalorian and Grogu címmel. Ennek várható cselekményéhez látatlanban is remekül passzol ez a session IPA: élményszerű, de kevésbé emlékezetes. Előbbit illetően tán a trailer igazol minket.

A Citra nagy csinnadrattával indít, aztán a citrusok helyét átveszik az Enigma higgadtabb, csendesebb gyümölcsei. Az összhatást tekintve pedig valami olyasféle konklúziót vonhatunk le, miszerint meglehet, hogy ez az út, de hogy a célhoz megérkezve rögtön el is felejtse az ember…

A Nyúlon innen idén egy hazy IPA Nectaron komlóval, melyről az első korty után a zamatos, lédús gyümölcsösségen túl a parádés simulékonyság jut egyből az ember eszébe. Lágy, bársonyos, szinte kenhetően krémes, a Nectaron pedig ontja magából a passiógyümölcsöt, az ananászt és a barackot, nagyjából ebben a sorrendben.

A történet itt véget is érhetett volna, hiszen behúztuk legalább az egyik Nyulat, SW-sört is ittunk, a kerti megmozdulás parádésra sikeredett. Ám az első mondatban emlegetett erők sosem nyugszanak, ezért tulajdonképpen meg sem lepődtünk, amikor tegnap egyik kedves kolléganőnktől „Nem olyan régen volt a névnapod, még beleférek az egy hónapba!” felkiáltással kaptunk egy csomagocskát, melyben többek között mi egyéb is lapulhatott volna, mint egy Nyúlon túl? A felsőbb hatalmak, a nemlineáris dinamika és a bifurkáció ismét megmutatták a foguk sárgáját, ám ez a mi kellemes érzéseinken mit sem változtatott, sőt.

A Túl az Innen szokás szerinti felpörgetett variációja, ez esetben grapefruit és bergamott került még bele. Nekünk gyerekként mindenféle nyűgünk és nyavalyánk volt, egyszál- és kákabélűek lévén, ezért öreganyánk az általa lényegesnek ítélt napi vitaminmennyiséget úgy juttatta szervezetünkbe, hogy egy félbevágott citromra rászórt némi kristálycukrot, nekünk meg le kellett azt onnan nyalogatni. Pontosan olyan illata volt, mint ennek a sörnek. A savanykásságon túl a cukor édessége és a héj keserűsége is benne van. Varázslat. A korty lágysága maradt, az ízvilág pedig a gyümölcsös keserűknek olyan spektrumát nyitja meg, hogy teljesen elérzékenyülünk.

Nem is folytatjuk tovább az írást, csak üldögélünk itt a napfényben, csendesen szipogunk néha, és nagyon, nagyon, nagyon lassan iszogatunk, hogy minél tovább tartson.

1257-1258. Vault City Peach Ginger Lichie Lemongrass Coconut Session Sour és Frontaal Blonde Simmie

Keringőzik itt a koponyánkban két sör, melyeket a közelmúltban fogyasztottunk nagyobbik leánykánk társaságában, ezekről fogunk most megemlékezni, mielőtt a könyörtelen idő és szemétláda haverja, a demencia végképp ki nem radírozzák őket onnan. Kár lenne értük, érdekes alkotások voltak.

Az elsőhöz Skóciáig kell vándorolni (igen, ide megint be lehetne szúrni kis kedvencünket, Gertrúdot, a nevelőnőt az isteni Leacock tollából, de már annyiszor megtettük, hogy…, lóf*szt, kit érdekel, tessék: „Vad, viharos éjszaka dühöngött Skócia nyugati partjai fölött. Ezen történetünk szempontjából ugyan ennek különösebb jelentősége nincsen, miután történetünk nem Skócia nyugati partjain játszódik…” Valóban a délkeleti oldalon van dolgunk, amennyiben Edinburgh (Dùn Èideann, becenevén Auld Reekie, melyet valószínűleg a szénfűtéses házak miatt a város felett lebegő irgalmatlan füstfelhő miatt kapott) a célállomás. Most pedig az, mert annak tengerparti, Portobello nevű külvárosában alapították 2018-ban a Vault City Brewing-ot. Ők a savanyú sörök mesterei, termékpalettájuk nagy részét is ez a típus alkotja, itt-ott akad egy stout és gose. Néhány esztendeje nagy sikert aratott a rajongók körében egy licsivel és citromfűvel készített sörük, ezt a receptet vették elő ismét. Dobtak még bele barackot, kókuszt és egy kellemes adagnyi gyömbért, ettől aztán igazán zamatos és gyümölcsös lett a dolog. A kókusz belekarolt a zabmalátába, együtt még krémesebbé tették az összhatást, a gyömbér pedig pikánsan csípős elemekkel gazdagította a főzetet. Igazán szerencsésnek érezzük magunkat, hogy megkóstolhattuk, nem hiába integet a dobozon egy maneki-neko (招き猫), a japánok kedvenc szerencsefigurája.

Mivel nem bírunk magunkkal népművelésileg, azt is elmondjuk, hogy a mancsában az a tálca formájú dolog egy koban (小判), egy aranypénz, amit Tokugawa Ieyasu (A sógun című regényben és sorozatban Yoshii Toranaga) uralkodása idején kezdtek használni fizetőeszközként. Egy koban három kokut ért, egy koku pedig annyi rizst, amennyit egy ember egy év alatt evett meg. Az integető cicusoknál tízmilliót érő koban van, ez pedig annyi rizs, hogy még elképzelni sem merjük. Menjünk csak tovább, majd a skótok kezdenek valamit a dologgal.

**Egy Keichō-koban (az Edo-korszak másik neve)**

Hollandiába ugrunk, annak is a déli részébe, Breda városába, a 2015-ös alapítású Frontaal Brewing szűkebb hazájába. „Beer for Thought”- így a jelmondatuk, de van nekik egy másik is: „F*ck the status quo!” Tetszetős hozzáállás és lendület, ám az általunk kóstolt Blonde Simmie némileg szelídebb, mondhatni polgári vizekre evez. A dobozon látható kutya (az előzőekben szereplő macska után ez evidens) a főzde kabalaebe, úgy hívják: Simcoe. Mi sem természetesebb, mint hogy a sörben lévő komló ez alkalommal magától értetődően Cascade. Gördülékeny korty, frissítő, finoman citrusos íz vidám virágokkal. Ennyi, és nem is kell, hogy több legyen, mivel a Simmie brand a főzde core-vonulatának új tagja, itt meg nem kell annyira keménynek lenni.

A fotókat Anna lányunk készítette, nem mi mentünk át drag queen-be.

1254-1256. Abodee Stabil, Argus El Bravos, Dreher Session IPA

Hálistennek – no és persze az ő remélhetőleg egyszülött fiának (reméljük, nem derül ki, hogy van valahol egy ikertestvére, bár érdeklődve figyelnénk az eseményeket, pláne ha nő lenne az illető) – átugrottuk ezt az ünnepkört is, az utána maradt fájó űrt és vákuumot sörökkel igyekszünk feltölteni. Összekotortunk hármat a húsvét előtti bevásárlások farvizén evezők közül (igen szép kép ez is), melyekről így ránézésre nem lesz túl sok mondanivalónk, egyet kivéve. Ezt előre is vesszük, közben átruccanunk BAZ megyébe. Itt található ugyanis Abod település, ahol a tavalyi adatok szerint 136 darab emberke éldegél. Már meg is kedveltük a helyet. Amikor Miskolcon a Zip’s lehúzta a rolót, főzőmesterük, a kolumbiai származású Pedro Reinoso Bernal itt kötött ki az átmentett technológiával. Nem kezdőkkel van tehát dolgunk, ám a semmiből hirtelen előbukkanó főzde széles palettája mégiscsak meghökkentő. Van nekik west coast IPA-juk, NEIPA is akad rögtön kétféle, sour is ugyanennyi, helles, bak és búza, direkt a végére hagyva pedig megint csak kétféle stout, ebből sikerült az egyiket, a Stabilt kosárba emelnünk. Merthogy a főzde másik huszáros vágása az, hogy söreikkel már a Lidl polcain is össze lehet futni, ami nem rossz dolog, ha az ember el akarja adni a termékét. Valószínűleg nem lesz állandó helye az ottani sörök közt, de egy hétköznapi bevásárlás után megvan az irány, amerre el lehet indulni.

A Stabil egy becsülettel szerkesztett dry stout, illatában és ízében egyaránt jelentkező kellemes pörkölt kávés, karamellás, étcsokis jegyekkel. Selymes, lágy, friss kortyérzet, hosszú, tiszta lecsengés, savanykás kávé az utóízben. Tényleg stabil. Örülünk.

A húsvéttal indítottunk, eljött az ideje, hogy mi is magunkra emeljük a keresztet, érezzük a kínokat és a szenvedést. Könnyű dolgunk lesz, hiszen az Argus El Bravos profi bélgyilkos, aki az agavé és a citrom minden szennyeződést lemaró duplacsövűjével intézi azok sorsát, kik a szervezetükbe juttatják ezt az anyagot a figyelmeztető jelek ellenére. Az az ember, aki az erőteljes szélvédőmosóillat és a műfehér, tankönyvi mosogatószerhab ellenére ezt a szutykot benyeli, magára vessen. Vergődjön csak, emlegesse az égieket mindenféle profán kontextusban, aztán a büntetése majd az lesz, hogy egy örökkévalóságon keresztül ihatja valamelyik kies, kénköves bugyorban. Ámbátor az alkoholtartalma 5,9 %, a társaságra meg odalent elvileg nem lehet panasz.

Nem sok jót tudunk mondani a harmadik nekifutóról sem, mert a Dreher Session IPA csak újabb ékes példája annak, mi történik akkor, ha a gyártó teljesen belecsontosodik-belehülyül a lágerfőzésbe. A szebb időket megélt cég egyszerűen képtelen összerakni egy valamirevaló felsőerjesztésűt. Míg a Blonde Ale a szódával elmegy kategóriába belefér, ez a session IPA értelmezhetetlen. Bántóan politúrszagú, rosszindulatú, fémes-gyógyszeres keserűkkel kitömött szénsavburjánzás, és akkor még elegánsan fogalmaztunk. Ha tényleg annyi a világ, amennyit ebből beletöltesz, úgy nyugodtan felfűzhetjük magunkat a jóistenke botjának tompábbik végire.

1246-1253. Etyeki Afterwork Helles, Chili of Burning Desire, Etyek-IPA, Baltic Porter, Ambrózia, Etyeki Bitter Ale, Bohém, Thesaurus

Adósak vagyunk még a múltkori ZentaKraft-os bloggertalálkozó sörmustrájával, hát rittyentünk belőle egy rövidke hétközepit, mert időnk természetesen megint semennyi sincs. Most éppen egy drogprevenciós-függőséges búvalb@szásra igyekszünk, ami fontos dolog persze, csak nem sok értelme van, amennyiben azt a nem létező eszköztárat vesszük alapnak, ami nekünk, pedagógoknak a rendelkezésünkre áll. A felsősök közül egy rakás félhülye szívja azokat az elvileg illegális ízesített szarokat (Poco, Elf, etc.), oszt’ ha lebukik vele, az iskolarendőr elveszi tőle, másnap reggel már ott üvölt a hasonlóképpen degenerált szülőszerűség az ajtóban, hogy azonnal adjuk vissza, mer’ húszezerbe fájt. Aranyos, ugye? A múltkor az egyik hatodikos (számjeggyel is leírjuk: 6) kölök úgy döntött, biztosra megy a lelepleződést illetően, kitalálta okosan, hogy ő bizony gyorsan betolja a szervezetébe a napi adagot, még mielőtt az osztályterembe ér. Nem ért oda, már a lépcsőn összeesett. Mentőt hívtunk, kijöttek, kérdezik mi a gond. Mondjuk, néznek, aztán az egyik nekiáll abuzálni a telefonját, merthogy ő még ilyenről nem hallott. Wtf?? Kölköt elvitték, azon a héten hálistennek nem láttuk többet, de rendbe jött, csak pont olyan hülye maradt, mint volt. Szóltunk az illetékes kék szerveknek is, vázoltuk a tényállást, érdeklődtünk, mégis milyen irányba lenne érdemes elindulni, ha kezdeni szeretnénk valamit a problémával. Viszonylag korrekt összetett mondatokat használva közölték, hogy ilyesmire nekik se idejük, se emberük, további szép napot. Nagyjából itt tartunk most, de azért üljön az ember érdeklődő arcot vágva fél napot a drogpreven. Hurrá. Közben biztosan eszünkbe fog jutni Mikó Tüskevár András remekbe szabott prezentációja a söripar drogos utalásait illetően, mert bizony az az előadás igen jó volt, szívesen hallgattuk, tágult tőle a tudatunk, köszönjük.

Közben söröket is ittunk, elsőként – az út porát leöblítendő – a főzde új termékét, az Afterwork nevű hellest kóstoltuk. Könnyed, jól csúszó, a típusnak megfelelően lekerekített, szépen balanszírozott ízvilágú sör, ami rendkívül gyorsan elfogyott.

Az asszony meg rávetette magát egy adagnyi Chili of Burning Desire-re, amit kvázi premier előtt kóstolhattunk, a dobozolt változat mostanság kerül piacra. Zamatosan ananászos sour, melyet a biztos kézzel adagolt GaBko-féle Orange Habanero tesz valóban felejhetetlenné. Életünk párja annyira beleszerelmesedett, hogy rögvest be is akart spájzolni belőle, amit a rendkívül rugalmas és barátságos személyzetnek köszönhetően egy üres vizespalack segítségével meg is tehetett. Cipelhettem hazafelé, de csak kétszer ittam bele, eskü.

Miközben a nej az SHU-val (Scoville heat unit, a kapszaicin relatív mennyiségét jelző egység) küzdött, mi egy szelídebb, ám szintúgy ízletes Etyeki IPA-t választottunk. Citrusos, virágos, finoman földes jegyei most sem okoztak csalódást, merthogy ittunk mi már ilyet régebben is.

**Balra a Chili of Burning Desire, mellette IPA**

A hűvösen fújó budai szelek miatt egy portert is elkortyolgattunk, kényelmesen elhelyezkedve hagytuk, hogy a kellemesen pörkölt kávés-csokoládés ízekbe csomagolt markánsabb alkoholtartalom átmelegítsen bennünket. Közben fél szemmel oldalbordánkat figyeltük, aki búzára és korianderre cserélte a chilit az Ambrózia választásával. A belga búzasör harmonikus és kiegyensúlyozott, az édeskés gabonákra szépen kontráznak a keserűk, az élesztő pedig jellegzetesen fűszeres élményt ad hozzá az összképhez.

Szívünk csücske a bitter ale, mint típus, szeretjük azt a jó esetben finom és magabiztos kötéltáncot, amit ezek a sörök művelnek az ale és az IPA között. Az etyeki változat is ügyesen egyensúlyozik, a kissé vaskosabb malátákat a lendületesen adagolt komlók kontrázzák, kellemes keserűket hagyva maguk után a korty végén.

Egy jól elkészített, mindenféle zökkenőtől, döccenőtől mentes pilzeni megkerülhetetlen eleme a portfóliónak, mi is rárepültünk házigazdáink Bohém fedőnevű sörére, mert emlékeink között egy kifejezetten korrekt ivósör képét dédelgetjük vele kapcsolatban. Mindenki megnyugodhat (leginkább mi magunk, mert ezek szerint a demencia még nem taposott ránk tyúkszaros gumicsizmájával), ez tényleg így van, ebből bármikor bármennyit. Olyan magától értetődő csendességgel kísérte végig az aktuális beszélgetést, hogy még a fotografálásról is megfeledkeztünk. Újabb indok arra, hogy visszamenjünk a Zenta utcába.

**A magányos Bitter Ale, a Bohém hűlt helyével**

Minden értelmes ember tisztában van azzal, hogy a tudás csak akkor ér valamit, ha könnyen előhívható, valamilyen rendszer szerint kereshető. A görögök θησαυρός-a, kincsesháza a latin segítségével már számunkra is olvashatóbbá vált, thesaurus lett belőle. Ezt a kincset hozta el Szent György, miután jegelte a sárkányt, és ez olvasható utolsó sörünk palackján is, mellyel Tüskevár kolléga kínált meg bennünket. Dr. Pelles Márton közgazdász – a Sördoktor – neve nem ismeretlen számunkra, bár munkáival és söreivel ezidáig még nem találkoztunk. A Thesaurus egy búzabor (wheatwine), melyet a joggal legendássá vált örmény brandy, az Ararat sárgabarackos változatának hordójában érleltek. Döbbenetesen gazdag, rendkívül egyedi, kortyonként nyíló-változó ízvilága csodálatos élményt nyújtott, a nap hátralévő részében úgy éreztük magunkat, mint aki befalt ugyan már két-három tábla barackos tejcsokoládét (amiből nem hiszem, hogy kapható lenne 11,7 %-os alkoholtartalmú), de még enne ugyanennyit. Erre a tételre rá kell menni még egyszer.

Köszönjük mindenkinek az értékes és minőségi együtt töltött időt, a főzdének a remek söröket, az asszonynak a türelmet, a MÁV-nak, hogy kivételesen nem késett odafelé, meg hogy haza is vitt bennünket.

PS: Nem fogjátok elhinni, de a drogprev előadás elmaradt.

1244-1245. Hopfenkönig Helles és Tegernsee 1806 Max I. Joseph

Még mindig Bajorföldön császkálunk, de már kezdjük érezni, hogy a jóból is megárthat a sok, ezért egyre szilárdul bennünk azon elhatározás, hogy mai duplázásunk után más vidékre evezünk. Ám egyelőre belőjük a 48°40’0″ 11°58’0″-es koordinátákat, és már meg is érkezünk a 436 méteres tengerszint feletti magassággal, valamint cca. 5500 lakossal büszkélkedhető Pfeffenhausenbe. A városkáról eddig elhangzott információk nem emelték meg pulzusszámunkat, ám amint kiderül, hogy helyileg a Hallertau-régió keleti felén járunk, már érdeklődőbb a tekintetünk. Írásos emlékek híján a történészek a kilencedik század környékére teszik az alapítást, az ebersbergi kolostor lakói pedig gyorsan átvették az irányítást. Ahol pedig kolostor van, ott sör is lesz előbb-utóbb, 1474-ből már fennmaradt egy engedély az egyik helyi kocsma részére a sörkiméréssel kapcsolatosan. Ilyen taverna több is akadt a városban, a piactériben – néhány évszázadot ugorva 1891-ben – Anton Pöllinger helyezte üzembe a vidék első gőzgépét. Az ő nevét viseli első sörünk készítője, a Brauerei Pöllinger GmbH & Co.

Van egy saját forrásuk is, az Elsbethenquelle, ahol 165 méter mélyről bugyog fel a mindenféle értékes ásványi cuccal megpakolt víz. Nem csak sörfőzésre használják, üdítőket és bébiételeket-italokat is készítenek, amivel nincs gond, amíg elég bővízű a forrás. Ha azonban neadjisten csökkenne a hozam, a csecsemőket muszáj lesz átcsoportosítani, mer’ a sör mégiscsak sör, ugyebár.

Alapsörük a Pöllinger Helles, amit Hopfenkönig néven is forgalmaznak, hogy miért, azt nem tudjuk, de biztosan megvan rá a maguk jó oka. (A Schloss Eggenbergnek is van ilyen nevű söre, de ők osztrákok, a sör meg pilsner) A mi bajor világosunk annyira elvágólagosan tankönyvi, hogy igen nehezen tudnánk mondani róla bármit is a sztenderdek emlegetésén kívül. Világos aranyszín, pufók hab, savanykás-komlós illat, ropogós kortyérzet, malátacentrikus, szelíden simogató ízvilág. Amennyire nehéz újat mondani róla, annyira könnyű meginni.

Ha gépkocsiba pattannánk és délnek vennénk az irányt, úgy 150 kilométernyi gurulgatás után egy festői tóparton hajtogathatnánk ki magunkat az ülésből. A Tegernsee egy Zungenbeckensee, azaz olyan tó, ami valamelyik jégkorszak végével a visszahúzódó gleccserek után töltődött fel részben olvadékkal, részben csapadékkal, illetve patakokból. Bajorföldön jó sok van belőlük (a legismertebb a márkanévként is funkcionáló Chiemsee, no meg a Bodensee, melyről kisebb könyvtárnyiravalót írtak már össze), és ha elég hosszú ideig kering az ember körülöttük, hétszentség, hogy talál egy kolostort, vagy legalább annak romjait. Ez a helyzet a tóéval megegyező nevet viselő városkával is, ahol a bencések – közmegegyezés szerint – 746-ban alapítottak apátságot. Legott nekiláttak a sörfőzésnek is (oké, annyira nem legott, csak kb. 300 év múlva, de ne legyünk kicsinyesek), amit valószínűleg egy idő múlva abba is hagytak, legalábbis e tevékenységet illetően 1557-ig információhiánnyal küzd a tudomány. A szekularizáció itt is a nyakára lépett a szent embereknek, a kolostor nagy részét lebontották, a főzde magánkézbe került. 1817-ben a Wittelsbach-klán szerezte meg a területet az ingatlanokkal együtt, tőlük származott Bajorország első királya, I. Miksa József, így ha vetünk egy pillantást a címkére, a sörrel együtt rögtön mi is megvilágosodunk.

A Herzoglich Bayerisches Brauhaus Tegernsee KG manapság is hercegi kézben, avagy kacsóban van, Maria Anna hercegnőében, aki von Maltzan is második házasságának, illetve férjének, Andreasnak köszönhetően.

Van egy évszám is a címkén, mely a király uralkodásának kezdetét jelöli (ami haláláig, 1825-ig tartott), a sört magát pedig a 200. évfordulón készítették először. Sokkal világosabb, mint a másik, inkább szalmaszínnek mondanánk, a habja azonban ugyanolyan vaskos és tartós. Illatában virágos jegyek kergetőznek némi fanyarsággal, ízében is hangsúlyosabb a komlózás, még a végére is jut belőlük, természetesen a típusra jellemző visszafogottsággal.

Az élményeket megköszönve távozunk a tópartról, de jövünk mi még, van néhány bajor a spájzban.

1242-1243. Augustiner Dunkel és Giesinger Erhellung

Tovaröppent tíz esztendő, a blog jubilál, a csinnadrattát viszont mellőzzük, mert ahogy öregszünk, egyre kevésbé érdekel minket az ilyesféle. (És akkor még decensen fogalmaztunk, mert valójában egy átlagos nap folyamán számolatlan alkalommal tudunk szigorúan elméleti síkon elküldeni a halál náthás f*szára mindenkit, aki körülöttünk nyüzsög, természetesen vannak kivételek, és naná, hogy azok is közéjük tartoznak, akik ezt most olvassák.) Mind gyakrabban szeretjük magunkat egy vén, bölcs elefánthoz hasonlítani, aki időnként szívesen osztja az észt a sűrű susnyásból, de ha indokolatlanul és feleslegesen közelítenek hozzá, akkor kegyetlenül a tyúkszemére tapos bárkinek.

Mindenféle statisztikával is lehetne bombázni a nagyérdeműt, de nem tesszük, a kóstolt sörök száma lenne a lényeg, az meg látszik itt is. Köszönetet viszont annál szívesebben mondunk, szívesen – kis túlzással: szeretettel – gondolunk mindenkire, aki elkísért minket idáig az elmúlt dekádban, egyúttal arra biztatjuk és kérjük, tartson velünk továbbra is, amennyiben ideje engedi. Haladjunk hát, jöjjenek a sörök.

A múltkor csendes örömmel jeleztük, hogy találtunk a kamrában egy dunkelt is Augustineréktől, ígéretet tettünk rögvest, hogy legközelebb azzal folytatjuk. Legyen hát, megérkezett a legközelebb. Valahol a monogram környékén hagytuk abba a főzde zanzásított történetének tárgyalását, e stílben haladnánk tovább az idő langyos lábvizében gázolva. A híres Augustiner-Festhalle első variációja 1903-ban debütált, a különálló torony 1926-ban. Az Oktoberfest 200. évfodulójának alkalmából a főzde újra felépítette a tornyot, a tisztelgés mellett fontos funkciót is adva neki. Itt található ugyanis a raktár, valamint egy lift, hogy a kétszáz literes fahordók alatt ne kenje senki össze a nadrágját, miközben a kocsmarészlegbe cipeli.

Apropó fahordók. A hagyományoknak megfelelően az Augustiner Oktoberfest sört kizárólag ilyenekből csapolják, ezzel a gesztussal öregbítve tovább a főzde hírnevét. Ezt teszi egyébiránt az az alapítvány is, melyet az utolsó Wagner családnevű tulajdonos, Edith Haberland-Wagner hozott létre a kilencvenes évek végén azzal a céllal, hogy népszerűsítse a történelmet és a kulturális örökségeket a fiatalság köreiben, nem is beszélve a sörről, bár ilyen téren valószínűleg nem kell titáni erőfeszítéseket tenniük.

Az egykori kolostor helyén 2013-ban nyílt meg a Klosterwirt, így a szerzetesek által egykor megálmodott és készített sört újra a legautentikusabb helyszínen fogyaszthatják a népek. A Wagner família egykori lakhelye is látogatható, illetve rendezvények tartására kiadó, így akinek ettől emelkedik a pulzusa, ne hezitáljon tovább, irány a Neuhauser Straße.

Még mielőtt vészesen kiszáradnánk, nyitjuk a dunkelt.

Nyugodtan klasszikusnak mondható gesztenyeszínű, átlagos, ám tartós habkoronájú sör. Illata nyálcsorgatóan karamelles, a pörkölt aromák nem is annyira kávés, inkább kakaós irányba tartanak. Ízében a kerekded maláták mellett azért már ott vannak az enyhén kávés jegyek, decens komlókkal megtámogatott keserűségüket a virgonc szénsav gyorsan szétteríti a nyelven. Barátságos, jólesően édeskés sör, szép ütemű lecsengéssel, kellemesen fanyar utóízzel. Az 5.6-os alkohol kézen fogja az embert, a tavaszi séta, amelyen vezet, attól is kellemes, hogy ki sem kell mozdulni a házból.

A továbbiakban arra a kérdésre keresgélnénk választ, hogy vajon a XXI. században, ugyanezen városban alapított főzdék is tudnak-e jó söröket készíteni? A beható vizsgálathoz önként jelentkezett a Giesinger Biermanufaktur und Spezialitäten Braugesellschaft mbH, melyet 2006-ban alapított egy Steffen Marx nevű úriember. Giesingről annyit érdemes tudni, hogy ugyan manapság már München egyik kerülete, ahol virágzik a multikulti, úton-útfélen diákokba és művészemberekbe lehet botlani, ám az eredeti település régebbi, mint a nagyváros. 790 környékén alapították, ezidőtájt pedig a mi hősies őseink még csak a kumiszt vedelték hátrafelé nyilazás közben, habár ez sem megvetendő teljesítmény.

A főzdefilozófia egyik fontos eleme a természetesség. Nem tartósítanak, nincsenek aromaanyagok. A függetlenségre és a változatosságra is érzékenyek, utóbbinak köszönhető széles termékpalettájuk, ami jelenleg 15 különböző sörre rúg. Nyitott erjesztéssel dolgoznak, ebben is egyedülállóak a környéken. Mindezeknek és a kitartó munkának köszönhetően napjainkra München második legnagyobb magánkézben lévő főzdéjévé nőtték ki magukat. Az Erhellung, amit közben már ki is töltöttünk, vezető, legnépszerűbb termékük.

Aranysárga, a szűretlenségnek köszönhetően tompa szín, vaskos hab. Jellegzetesen savanykás, komlós illat, elképesztően lágy, simulékony korty, a végletekig kiegyensúlyozott ízvilág. Tőrőlmetszett bajor hell, precíz, ám korántsem lélektelen csuklógyakorlat, mely egyszerre tiszteleg az ősök előtt és mutatja határozottan az irányt a jövőre nézve.

Az Erhellung 5.3-as alkoholtartalma a másik kezünket szorítja, mi pedig Julie Andrews némileg maszkulin változataként szökdécselünk a fűben, igyekezvén a lehető legtöbb vakond fejére rátaposni.

1240-1241. Augustiner Lagerbier Hell és Rhaner Winter Bier

1294-ben az ágoston rendiek kolostort alapítottak Münchenben, illetve – ha egészen pontosak akarunk lenni – a városfalakon kívül, ez azonban túl sokat nem árnyal a történeten. Különösebben az sem tesz hozzá sokat, de miért ne beszéljünk róla, hogy ennek az évnek júliusában választják meg pápának Pietro Angelerio-t, avagy Pietro del Morrone-t, V. Celesztin néven. A jóember (tényleg jó ember volt, a feljegyzések szerint ennyire ártatlan és tiszta lelkű, ennek köszönhetően kissé naív egyházfi sem előtte, sem utána nem üldögélt a trónon. A Morrone név meg egy dél-olasz hegy felől érkezett, ott remetéskedett a mi Péterünk, imádkozott feszt, böjtölt, rongyokban járt, ahogy azt kell, mindenféle láncokat is tekert magára, amiket csak vasárnaponként vett le. Ez a halvány S/M vonal másoknak is bejött, ők celesztinusok néven kongregáltak) ugyanezen esztendő decemberében le is mondott a megtiszteltetésről, vissza akart menni a láncaihoz meg a rongyaihoz, de az új pápa, VIII. Bonifác nem engedte. A biztonság kedvéért bebörtönözték, ahol aztán néhány hónap múlva gyanús körülmények között (a koponyáján van egy nehezen magyarázható lyuk) elhunyt. Mindez az ágoston rendieket ott Münchenben/München mellett nem érdekelte, ők csendben tevékenykedtek 1328-ig, amikor főzdét is alapítottak. Elvileg ez lett a város legrégebben létrehozott sörfőzdéje, de tudjuk jól, hogy van az a pénz, amiért valaki talál majd egy másikat. Az 1800-as évek elején a főzde magánkézbe került, a Wagner-család vásárolta meg, a cég neve ma is Augustiner-Bräu Wagner KG. A főzde védjegyét, a J.W. monogramot (Joseph Wagner) 1887-ben jegyezték be, de mi bizony nem látjuk sehol, pedig emelgetjük és forgatjuk a palackot szorgalmasan.

**Itt van, hogy ne legyen hiányérzetünk**

Merthogy közben már iszogatjuk is ezt a jól sikerült világost, ami friss, ropogós, könnyed, komlói virágosak, akárcsak a kedvünk, mert jön a hétvége, és ha az Oktoberfest-nek 1867 óta jó ez a sör, akkor nekünk pláne az. A kellemesen savanykás utóíz az 5,2-es alkohollal karöltve szilárd elhatározássá érlelődik bennünk, miszerint hamarosan górcső alá tesszük a főzde egyéb termékeit is. Kislattyogunk a kamrába, ahol örömmel konstatáljuk, hogy van tőlük egy dunkel is a polcon, no de azt majd legközelebb vizsgáljuk, most irány a német-cseh határvidék.

Itt található Schönthal, avagy Schönthal – Rhan, következő sörünk szülővárosa. Erősen reméljük, hogy velünk együtt a többi Lovecraft-rajongó is felkapta a fejét, boruljatok térdre, földi férgek, tiszteljétek és szolgáljátok a Nagy Öregeket, éljen Rhan-Tegoth, Az Elefántcsont Trón Ura!

**A Nagyúr, meg valami faszi az arányok érzékeltetése miatt**

Természetesen itt is alapítottak kolostort az ágostonok, kicsit még előbb is, mint Münchenben, valamikor 1260 környékén. Nagyjából fél évezreddel később a közben összegründolt főzdét a Bruckmayer család vásárolta meg, azóta is ők, illetve a leszármazottak irányítják. Nagy hangsúlyt fektetnek a környezetvédelemre és a fenntartható energiagazdálkodásra, saját biomassza-erőművel rendelkeznek, a gyártáshoz és működéshez szükséges összes energiát innen, illetve napenergiából nyerik. Megsüvegelendő.

A Rhaner Winter Bier szezonális főzet, gabonás-kenyeres, enyhén füves illattal, masszív habkoronával. A korty közepes, a szénsavak átlagosak. Hogy mitől téli, arra nem jöttünk rá, mi egy kissé malátacentrikusabb dolgot vártunk, de nincs harag, nem sértődtünk meg, pláne hogy a virágos komlók itt is barátságosan integetnek. Újabb 5,2-es adag alkohol is érkezik, mosolyunk szélesedik, a Nap szépen süt, mi kell még?

1238-1239. Hallertauer Winterperle, Schneider Weisse Aventinus

Az elmúlt időszakban sok érdekes, esetenként akár merésznek is nevezhető ízkombinációval bíró főzetet kóstoltunk, itt az ideje körültekinteni tradicionálisabb vidékeken is. Tesszük ezt két olyan sör segítségével, melyek ugyan egyértelműen a hagyományőrző vonulathoz csatolhatók, ám mindketten különlegesek a maguk nemében.

Először Wolnzachba utazunk a bajorokhoz, Németország déli részére, illetve mégsem oda, mert a helyzet ennél kissé bonyolultabb. Menjünk kicsit odébb, irány Missouri állam, azon belül is St. Louis. Napestig sorolhatnánk, mi mindenről híres ez a város, ám témánknál maradva csak annyit említenénk, hogy több száz sörfőzdéje közül innen emelkedett ki valamikor a XIX. században az Anheuser-Busch, a Lemp és a Falstaff. Itt alapított főzdét Florian Kuplent is 2010-ben, el is keresztelte Urban Chestnut Brewing Company-nak. Fő célkitűzése az volt, hogy német-bajor söröket készítsen és népszerűsítsen. A dolog működött, nemsokára megnyílt a második ottani üzem is, a tulaj pedig ekkortájt értesült arról, hogy Wolnzachban eladó egy kisebb főzde. Azonnal lecsapott rá, így lett mai első sörünk készítője az Urban Chestnut Brewing Co. Deutschland GmbH. Wolnzachról minden hithű sörrajongó tudja, hogy a Hallertau-vidék egyik központja, ha pedig azt is tudjuk, hogy a világ komlótermesztésének kb. harmadát a németek adják, ennek a harmadnak meg cca. 80 %-át Hallertauban termelik, rögtön megértjük, milyen parádés üzletet kötött Herr Kuplent.

**Wolnzach címere ezzel a soványka őzszerűséggel. Több sört kellene fogyasztania**

A Winterperle a Hallertauer Serie ötödik tagja az ezidáig készült kilencből. Szezonális sötét ászoksör, gyönyörű, érett mahagóni árnyalattal, tartós, drapp habbal. Illatában a maláták pörkölt jegyei viszik a prímet, finom gyümölcsösséggel megtámogatva, melyet a komlók biztosítanak. A Hallertau Perle és a ~ Hüll Melon (utóbbi nevét a városban található komlókutató központról – Hopfenforschungszentrum Hüll – kapta, és ha már itt tartunk, a Deutsches Hopfenmuseum-ig sem kell sokat gyalogolni) adnak egy kis dévaj csípősséget, leheletnyi dinnyével és eperrel, mindezt az 5,8-as alkoholtartalom a vártnál is jobban fel tudja melegíteni, nem véletlenül van emlegetve a tél. Az utóíz kellemesen fűszeres, a nyelvünk hegye jólesően bizsereg tőle, amire nagy szükségünk is van ezen a péntek délutánon. Elismerően csettintgetünk, az UCBC felkerül a kedvenceinket tartalmazó, egyre hosszabb listára.

Tulajdonképpen annyira elégedettek vagyunk pillanatnyi helyzetünkkel és állapotunkkal, hogy be is fejezhetnénk mára a dolgot, de hát az ember esendő és mohó, jöjjön hát a másik nagyágyú, a Schneider Weisse Aventinus.

A főzdét 1872-ben alapította a két Georg, Schneider 1. és Schneider 2., apa és fia, eredetileg Münchenben. Az alsóerjesztés térhódítása miatt a búzasörök napja leáldozni látszott, de hőseink nem ijedtek meg, nekiláttak a termelésnek, és lám, milyen jól tették. A cég azóta is a család tulajdonában van, szigorúan csak búzasörben nyomulnak, ráadásul minden férfiember Georg, így hát jelenleg éppen VI. Georg Schneider viszi a boltot. Egyetlen hölgy szerepel a felsorolásban, Mathilde Schneider, aki 1905-ben vette át a stafétát (titokban, mert akkortájt nem volt divatban, hogy nők vezessenek cégeket), az Aventinus 1907-es rajtja – első bajor búzabakként – neki köszönhető. Nevet is ő adott a sörnek, Johannes Aventinus a.k.a. Johann Georg Turmair humanista filozófus, író, történész látható a címkén.

Szűretlen, rubinvörös sör erőteljesen fűszeres illattal, mely mögött ott lapul a markáns alkoholtartalom (8,2 %), de ez így van rendjén, el is várjuk. Szépen formált, tagbaszakadt test, hát milyen legyen 18,5-ös Ballinggal, intenzív, malátás ízvilág, melyhez egy újabb Hallertauer, a Herkules szolgáltat csípős, borsos, finoman virágos, enyhén fanyar ellenpontokat.

Egyre ünnepibb hangulatba ringatjuk magunkat, nem feltétlenül az alkoholok miatt, hanem mert annyira pompásak ezek a sörök, egyre magasabban szárnyalunk, már nem érdekel bennünket a péntektizenhárom, se a szombattizennégy, az ég áldja a bajorokat, god bless you alles. Utóbbi 22:45-től.