Látjuk a felvont szemöldököket, halljuk a kérdéseket, magyarázzuk hát máris és rögvest, hogy kerül a csizma az asztalra, avagy mit keres az a mélynövésű szerencsétlenség ott középen. Az ok – mint általában – prózai. Vasárnap itt járt nálunk Szabó Szabolcs barátunk, vele ittuk ezt a jellegzetesen jellegtelen, tragikomikusan semmitmondó, vérnyomáspörgetően túlárazott akármit (a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a két egységnyi puliszerűt 69 %-os kedvezménnyel vásároltuk a hivatalos szavatossági idő lejárta után két nappal 291 HUF-ért. Az eredeti ár a matrica szerint 969 fabatka, de ennyit adjon érte az, akinek több édesanyja is van, ő maga pedig hengerfejes.). A Bad Dogs-sorozat Puli Pils fantázianevű kísérletéből annyi maradt meg emlékeink között, ahogy Szabi lendületesen fejtegeti, miszerint a zöld szín ez esetben az éretlenséget szimbolizálja, érthetetlen hát, miért akarják felfalni a dögöt a cápák. Mi pedig – túl azon, hogy ebben sörügyileg má’ megin’ mi a ménkű volt truvájértékű – azon töprengtünk, miért nem viszik szakemberhez az olyan kutyust, amelyiknek ennyire kilóg az aranyere. Küldjük hát a nagy pacsit a Szia uram! Jó sör nem érdekel? a.k.a. Prémium Magyar Sör Kft-nek. Ismét.
Kanyarodjunk inkább délnek, arrafelé élvezetesebb dolgok jöhetnek szembe az emberrel, mint például a Brew Your Mind Love Session-sorozatának Mosaic komlóval keresztelt variációja. Nem okoz ő sem csalódást, akárcsak testvérkéje a múltkor, tőrőlmetszett session ez is. Könnyed, laza, barátságos, az immáron több mint évtizedes múltra visszatekintő komlófajta minden erényét szépen kidomborító sörről beszélhetünk. A Mosaic népszerűsége töretlen, a citrusos-gyümölcsös, finoman gyantás íz- és aromakompozíció előre borítékolható sikert biztosít még ennél gyengébb főzetek esetében is.
A 4 %-os alkoholtartalom kitartóan piszkálja tudatalattinkat, muszáj keresni rá valami haraphatóbbat. Szerencsére kéznél van a Keep Dreaming a maga hét százalékával, ráadásul a Citra mellett ismét a Riwaka integet felénk, mint a múltkor, a Yellow Haze Session kóstolásakor. Gusztusosan ködös megjelenés, stabil, tapadós hab, illatban és ízben is masszív grapefruit-orgia. Korrekt darab.
Merő kíváncsiságból belehallgattunk Emma Stevens művésznő a sör nevéhez hasonló címet viselő sparkly folk pop dalába. Hiba volt. Ti ne kövessétek el. Most megyünk, és nagyon igyekszünk valami teljesen másról álmodozni.
Azé’ idetesszük, elég felnőttek vagytok ti már ehhez. Meg aztán nektek se legyen jó.
A sörökön kívül természetesen fogyasztunk egyéb folyadékféléket is, mint például a vörös fokföldirekettye – a.k.a. rooibos – (Aspalathus linearis) főzetét is, amit ráadásul kifejezetten kedvelünk. Reggelenként felszívunk belőle fél liternyit életmentő jelleggel, mert e nélkül tizenegy óra környékén már a második áldozatunkat ásnánk el valahol a tornaterem mögött. A mostanában kortyolt brand csomagolásán Lord Nelson neve szerepel, habár tudomásunk szerint az admirális nem járt Dél-Afrikában. A tehetséges flottavezér a trafalgari csatában hunyt el, a halálát okozó puskagolyót az ilyen típusú, relatíve enyhe perverzitásokban érdekeltek a windsori kastélyban tekinthetik meg (habár kastélyokat látogatni szerintünk már egy fokozattal súlyosabb probléma). A holttestet borpárlatban tartósítva szállították Angliába, és bármennyire jól hangzik, csak legenda, hogy a furmányos tengerészek leitták róla a brandyt. Hogy a test kiemelése után miként hasznosították az értékes alkoholt, más lapra tartozik.
Horatio Nelson szobra, London, Trafalgar Square
Mai első sörünk címkéjén is szerepel a kifejezés, esetünkben egy komló neveként, melyet a Brew Your Mind használt ennek a Single Hop Session IPA-nak elkészítésekor. A Love Session-sorozat ezen tagja enyhén ködös megjelenésű, halvány arany színű. Habja átlagos vastagságú, tartós, kissé tépett. Illatában a trópusi gyümölcsök mellett a savanykás bogyófélék (leginkább tán egres) és a szőlő dominálnak. A korty könnyed, vizeskés, finoman gyümölcsös, a Nelson Sauvin szépen domborítja a rá jellemző fehérboros, pincés vetületet. Decens keserűk, visszafogott alkoholtartalom (4 %), szőlős utóíz. Literszám tudná az ember vedelni, még ha ez nem is túl elegáns.
A hajnali bombatámadást produkáló Bright Lies Summer Edition 2024 sajna nem hagyott maga után annyi maradékot, ami alapján érdemben tudtuk volna véleményezni, de most itt van az alapváltozat, s ez elvileg csak az alkoholtartalom terén tér el a pukkanós variációtól (6,5 vs. 5,5 %). NEIPA-jellegű főzet sűrű, majdhogynem átlátszatlan, rostos gyümölcslére emlékeztető megjelenéssel, tartós, krémes, némiképp cafrangos habkoronával. A benne lévő két komló – Citrus és Mosaic – jó értelemben nehezen megkerülhető a típus készítésekor. Kapjuk itt is az elvártakat, jönnek a déligyümölcsök és a visszafogott gyanták, ám töredelmesen bevalljuk, hogy a spektrum a mi hibánkból csak a harmadik-negyedik korty után teljesedik ki, ugyanis lusták voltunk átöblíteni a pofánkat, oszt’ leragadt a Nelson. Nagyon hamar le tud kopni rólunk a civilizáció amúgy sem túl vastag máza, entschuldigung.
Az apró zökkenő után hamar elúrhodnak a mandarinok, a fenyők és a piros bogyók, ezzel párhuzamosan a 6,5 % is bemutatja, mennyivel tud többet, mint a Love Session négyese.
Ízes, zamatos, jólesően lágy sör, az ilyen típusú hazugságokkal napi szinten vállalnánk a konfrontációt.
Nincs olyan, hogy jó év, meg rossz év. Évek vannak, amiket megtöltünk tartalommal, s amiket életkorunknak és vérmérsékletünknek megfelelően lassan morzsolgatunk, illetve vadállat módjára száguldozunk velük. Vannak, melyekre valami miatt jól emlékszünk, ám ez is csak egy-egy konkrét eseményt jelöl, nem az év egészét.
A fácános emberek előzékenyen megmagyarázzák nekünk, miért pont az 1973-as esztendő ragadt be nekik ilyen mértékben (ezen év április 16-ra datálható a Zlatý Bažant legrégebbi receptúrája), mi pedig készséggel elhisszük, miért ne tennénk? Az örökifjúnak tűnő retrohullámot meglovagolva kiadott sör megjelenése már-már kínos precizitást tükröz a palack formájától kezdve a színhasználaton át a betűtípusig, de még ennél is gondosabban ügyeltek arra, hogy a ZB ’73 (ez olyan, mint egy klasszikus CB-rádiós, taxis hívójel) véletlenül se legyen jobb, mint a ’25-ös, csak más. Mert hát mitől is lenne jobb? 1973-ban minden bizonnyal más volt a levegő, valószínűleg tisztább volt az a víz, amiből sört főztek (ráadásul még több is volt belőle), és akkortájt még nem ólálkodtak sunyi génsebészek a gabonatáblák környékén, de bizony ezek a tényezők nem feltétlenül jelentenek garanciát. Hiszen manapság is készülnek jó sörök, pedig nyomorult bolygónk látványos haldoklását csak a hülyék nem veszik észre, illetőleg azok, akik érdekből vakok. A főzde is csak saját magát szúrná tökön, ha a ’73 jobb lenne a mostaninál, hiszen az egyszeri és egyszerű vásárló rögvest feltenné a kérdést, hogy hát ha ez lehetne ilyen is, akkó’ mif@szé’ nem az?
Most álljon fel nagyon előzékenyen az, aki élt már akkor – mi magunk jelenlegi ciklusunkat tekintve mínusz kettő esztendősek voltunk -, rendben, köszönjük. Most azok maradjanak állva, akik ittak ebből a sörből mondjuk 1983-ig, csak hogy egy elfogadható intervallumot adjunk meg. Oké, ezt is köszönjük. Most pedig csak az maradjon állva, aki konkrétan emlékszik ennek a sörnek az ízére abból a tíz évből. Na ugye.
Szóval nem jobb ez, csak más. Tán egy kicsit teltebb, kiegyensúlyozottabb, máshogy osztja a keserűket a žateci, a lecsengés is mintha hangsúlyosabb volna. Lehetne persze felváltva kortyolgatni egy huszonötössel, de nincs túl sok kedvünk hozzá.
Megiszogatjuk inkább csendesen, s közben valami vidám dologra gondolunk ’73-ból, mondjuk a tejtermékek árának 28 %-os emelkedésére, vagy arra, hogy feloszlott az Illés együttes.
Három újabb rettenetet nyitunk, kóstolunk és véleményezünk, csak a miheztartás végett, illetve hogy jól induljon ez az év is, melytől egyébiránt – óvatos pesszimizmussal átitatva – nem is várunk túl sokat. Igyekszünk majd a tetejétől az alja irányába haladni, bár a szarsör kategóriában ez inkább csak elvi síkon lehetséges.
Régi, félkellemetlen ismerősként üdvözöljük a Van Pur S.A.-t, minden orrok és gyomrok értő facsaróját, kinek neve első nekifutásunkon szerepel gyártóként. A Karlskrone brand sem ismeretlen előttünk, kóvályogtunk mi már hasonló mélységekben, de a lágerük ezidáig nem szerepelt a listán. Gyakrabban kellene járni az Aldi-ba, de mi itt a jóisten szőrös háta mögött olyan messze vagyunk minden kultúrforrástól, hogy az időnként egészen elkeserítő. Legalább húsz percet kell navigálni valamiféle gépjárművel, mire elvergődünk egyig, de a Karlskrone Lager miatt kicsit sem éri meg a dolog. Echte lábvíz ez, feleim, savanyú és büdös, habár némi temperálás után érdekes módon produkál egy halovány virágillatot. Nem nagy teljesítmény, ha azt vesszük, hogy erre bármilyen élőlény képes, ha kinő a sírján valami gizgaz. Trappolunk is hát a fajansz irányába a dobozzal, mert már most ég a belünk, oszt’ még két ilyen lé hátravan.
Nagyon hasznos jótanács!
Sokadik alkalommal jelenthetjük ki büszkén, hogy ha valami ócskaságról van szó, mimagyarok is lelkesen vágtatunk az élvonalbeli hősök után. Az orgoványi főzde (szintén régi ismerős) ezt annál is könnyebben teszi, hiszen logójában ott a duci hintaló a konkurenciát hátrafelé nyilazva ritkító őstermelővel. „Pilseni típusú világos” sörüknek a Gloss márkanevet adták, ami legalább két nyelven jelent fényeset, pedig lehetne En Gros is, tekintve a masszív, két literes kiszerelést. Az epés megjegyzéseket viszont megszakítjuk, mert a Gloss pohárba kerülvén tulajdonképpen tisztességes gabonaillatot kezd eregetni magából, ráadásul ez a jegy még az ízvilágba is átkerült. Jócskán vizes, a vége pedig már ennek is savanyú, de legalább alulról meg tudja pöccinteni a meg lehet inni kategóriát. Ezeré’ két lityi meg a hülyének is, hát nem igaz? Fényeskedjék neki az örök világosság, avagy raise your gloss!
Imádjuk a keretes szerkezeteket, ezért ha lengyelekkel kezdtünk, velük is zárunk, a Dock fedőnevű lágert ismét a Van Pur követte el, s bár Cicero szerint az emberiség ellenségei – hostis humani generis – a kalózok, mi már tudjuk, honnan fúj a szél. Az ecettöménységű savfelhőket párázó, seszínű lötty íze nehezen meghatározható. Ilyesmi lehet a szavannai forróságban egy nyitott konzervdobozban a napon felejtett rinocéroszvizelet, melybe a biztonság kedvéért két-három szivárgó ceruzaelemet is dobtak, tizenöt deka, kenőzsírban tocsogó csapágygolyó társaságában. Pszichedelikus élmény volt az a fél korty is, amit leerőltettünk a torkunkon, vajon mit művelhet a tudattal mondjuk két doboznyi? Valószínűleg mi is annektálni akarnánk Grönlandot, mint az a tetves tahó az óceán másik oldalán.
A lényeg az első 25 másodperc alatt történik, de azért nyugodtan nézzétek végig
Nyolcadik esztendeje barangolunk tátott szájjal (úgy könnyebb inni) a sörök végtelennek tűnő univerzumában, de hát egy univerzumnak pont ez a lényege, mármint hogy a lehetőségekhez képest végtelen legyen és tátott szájjal lehessen benne barangolni. A végtelen(ek) lehetséges alkotójával, illetve alkotóival kapcsolatban most az egyszerű irodai alkalmazott képe ugrik be, akit hazaérve a robotból élete párja megkérdez: – Milyen volt a napod, drágám? – Ne is kérdezd, négy kurv@ végtelent kell bérszámfejtenünk elsejéig, nagyon tele van már a t*k*m ezzel az egésszel, mi a vacsora?
Az ez alkalommal harmadszor említett tátott szájú barangolás során az évek alatt 56 olyan sört halmoztunk fel, amit meginni ugyan megittunk, de írásban nem tettünk róluk említést. Görgetjük őket magunk előtt, mint egy megtépázott Krisztuska a mobilizált keresztet, minden lehetséges és adandó alkalommal ígéretet teszünk magunknak, hogy egyszer majd nekiülünk és pótoljuk a pótolandókat, de nem nagyon akar összejönni a dolog. Ezért amikor szanaszét heverő jegyzeteink között matatva észrevettük, hogy az idei esztendő újabb hat főzetet akar hozzáadni ezekhez a szerencsétlenekhez, felhorgadt bennünk az erős akarat, síkra szállunk, megvetjük lábunkat és nem megyünk el mellettük szó nélkül. Tesszük ezt saját lelki békénk érdekében – még ha csak afféle távirati stílusban is, mely mögött szintén komplett univerzumok húzódhatnak meg, vö. Depeche Mode -, éltetve a reményt, hogy egyszer majd a maradék is sorra kerül.
A szituáció jellegéből adódóan jórészt emlékezetből fogunk szakérteni ez alkalommal, de hogy ne érje szó a ház elejét, a ceceiek witbier-jét újrakóstoljuk, a kellemesen citrusos-korianderes ízvilág megfelelő hátteret nyújt az emlékezéshez, minimalistán elegáns csomagolása pedig nyugtatja a szemet és az idegrendszert.
A wit tehát simán hozza a típustól elvártakat, még ha nem is faldöngető élmény (mondjuk ilyesmire nem is vágyakozunk így az év vége felé, meglehet öregszünk), de hogy a főzde Fresh IPA néven futó terméke miben különbözik az általunk korábban kóstolt, még jóval hippisebb megjelenésű szűretlen IPA-tól, azt biza’ nem nagyon tudjuk felidézni. A klasszikusnak számító kérdés itt is előkerül: történt-e receptúraváltás, vagy csak új köntöst kapott a főzet? Aki úgy érzi, nem tud majd nyugodtan aludni ez miatt, járjon utána, mi ebben a két ünnep közötti állapotban simán el tudjuk engedni a problémát.
Valamikor az év elején jártunk családilag a székesfővárosban abban a macskás kávéházban, merthogy ilyenfajta hülyeségekre csak ott van szükség, ahol a kelleténél jóval több humanoid zsúfolódik össze. Az élményt követően a pályaudvar felé slattyogva átmeneti szellemi gyengeség által befolyásolva vásároltunk egy Peroni Nastro Azzurro Stile Capri-t, s az első korty után sziklaszilárdan elhatároztuk, hogy soha a lábunkat sem tesszük arra a nyavalyás szigetre, ha csak ilyen sört mérnek a környéken. Az állítólagosan prémium minőségű citrom és az olajfalevél-kivonat semmit sem tud kezdeni az alapsör visító dögunalmával, a szénsav meg úgy túl van benne tolva, hogy csak gargalizálás után tudtuk lenyelni nagyjából a felét. A maradékot szétlocsoltuk egy csatornafedélen, mert kíváncsiak voltunk, átmarja-e a kétcentis öntöttvasat, de a vonat indulása miatt nem láttuk a végeredményt, pedig szépen füstölgött. Ennyit a mediterrán teraszos hangulatról.
A nyáron Fadd-Domboriban is csobbantunk néhányat, nem mellékesen pedig kipróbáltuk a REpont alkalmazást is (azóta sem használtuk, pedig már számolatlanul tornyosulnak az értékes dobozokkal és palackokkal megtömött zsákok a melléképületben), a befolyt összegből pedig vásároltunk egy O’Hara’s Nitro Irish Stout-ot. Egészében véve kellemes élményt nyújtott a határozott, pörkölt ízvilág a bársonyosan simulékony kortyérzettel párosulva, bónuszként dublini élményeinket is villámgyorsan elővarázsolta reszketeg agyvelőnk mélyéről, amit külön köszönünk Seamus O’Hara alapító főzőmesternek. Gyakorló apaként tenném hozzá, hogy a dobozból kipiszkált, nitrogéntartalmától megszabadult műanyag golyót jó messzire el lehet dobni, s amíg a kölykök megtalálják és visszahozzák, csend van.
Ittunk aztán egy jó kis könnyed cseh lágert is a békésszentandrásiaktól, s azt kell mondjuk, a névválasztással teljes mértékben egyetértünk, az Etalon tényleg az, ami. Az időnként izzadságszagú komplikátumoktól (ezt nem én találtam ki, hanem Pálnagy László, többek között a lebbencionális difúgázóval, az oldalrádiuszplakentással és az abszintáns gordiuszolóval együtt) teljesen mentes, laza, frissítő, parádés arányérzékkel összerakott sör minden háztartás alkoholszortimentjében joggal követelhet helyet magának. A komlóválasztás (Kazbek és Premiant) külön vállveregetést érdemel.
Így utólag sem tudjuk megmagyarázni, miért emeltük le a polcról a Miller Lime-ot, valószínűleg valamiféle gondosan titkolt és kordában tartott mazochisztikus jellemvonás téphette le magáról a láncokat egy rövid időre, de büntetése nem váratott magára sokáig és megfelelően kegyetlen is volt. A borsodiak által forgalmazott rettenetet a jó öreg Leopold Sacher-Masoch kész örömmel vette volna fel aktív eszköztárába, de csak az íróiba, mert privátilag ő maga remekül megvolt az efféle elhajlások nélkül is (annak sem örült túlságosan, amikor Richard von Krafft-Ebing elmeorvos róla nevezte el ezt a személyiségtípust). Az alap Millernek sem túl széles az értelmezési tartománya, de ez a variáció csak nagy, nyálkás, szörcsögős kérdőjeleket tud maga után hagyni.
Rövidke listánk végére értünk, lelkünk viharai elcsitultak, tekintetünk kitisztult, arcbőrünk sima, mert maradt ugyan az 56 sör, de nem lett belőle 62, ez pedig bizony eredmény. Jövőre ismét nekilátunk a dolognak, ha addig nem találkoznánk, úgy mindenkinek búék, meg ilyenek.
Háztartásunk női különítménye bevagonírozott Zánka irányába, ahol az elkövetkezendő három napot tölteni fogják egyéb, iskoláskorú élőlények népes társaságában. Egyedül maradtunk hát ebben a túlságosan zajos magányban, mint Hrabal a prés mellett, csak mi még nem vagyunk ászok és fedett pályás bajnokok, megeshet, nem is leszünk soha, ami persze nem baj, hiszen akkor mi lennénk a kilenc és fél millió sampion országa, mert itt mindenki bajnok, illetve az akar lenni, de mi nem szeretjük annyira a gombát.
Most inkább valami bogyófélére fáj a fogunk, valami erdei fílingre, áttúrjuk hát a kamrát, van-e ilyesmi az aranytartalékban, és hát hogyne volna. Már trappolunk is boldogan az írósarokba, lelkesen szorongatva kissé hideg kezeink között a Brew Your Mind Fruit Works-sorozatának málnával, szederrel és áfonyával megáldott és keresztelt példányát. Sour ale a lelkem, mi pedig különösen érzékenyek vagyunk erre a típusra gyomortájilag, szokásunk megszenvedni a savanyúkat, hiába, ilyenek vagyunk, gyakorlatilag mindennek ellen tudunk állni, csak a kísértésnek nem. Ez a főzet azonban a maga zabpelyhes selymességével, lehengerlő gyümölcsösségével, pazar, vaníliásan édeskés illatával maga az Ígéret ezen a ronda, szürke, havasesős téli napon, maga a gondtalan, nyárvégi trallala valahol a fák között az erdő mélyén, ahol az ember csak tömi magába a málnát, szedret, áfonyát, és nem gondol a nyálukat csorgató, kiéhezett barnamedvékre.
Kiéhezett barnamedvék
A második napon az erdőből Új-Zélandra (Aotearoa, ahogy a maorik hívják) teleportálunk, a Déli-szigetre (Te Wai Pounamu, megint a maorik, ebből vaslogikával kikövetkeztethető, hogy van egy északi is – Te Ika-a-Māui -, ott laknak többen), annak is a felső csücskébe, a Tasman-tenger egyik öblébe. Ha ebben az életben nem jönne össze, valamelyik következőben arrafelé szeretnénk élni, már csak a szó szerint vehető elszigeteltség miatt is. Új-Zéland olyan messzire van mindentől, mint ide Nagykáta, még Ausztráliától is cca. 2000 kilométert kell tekerni, mire odaér az ember.
Az említett öböl partján pedig egymástól macskaugrásnyira két olyan település is található, melyekről komlóféléket neveztek el: Riwaka és Motueka. A BYM Yellow Haze Session nevezetű sörében Riwaka komló található (némi Simcoe és Citra társaságában), amit egy Saaz-vonalból nemesítettek és pumpáltak fel aromatikailag, kis híján megduplázva olajtartalmát. Citrusos jegyei már-már az extremitás határait súrolják, de a passiógyümölcs is szépen odateszi magát. A Session a főzde alap-APA-jének (jó csúnya ez így, de most már mindegy, leírtuk) egyik variációja, némileg butított, 4.3-as alkoholtartalommal, ám cserébe vidáman lubickolhat az ember egy kádnyi déligyümölcsben. Könnyed, frissítő, ízletes főzet, megdöbbentően hamar elfogy.
Meg is nézzük gyorsan, nem keres-e az 1848 óta folyamatosan működő (!) riwakai általános iskola magyartanárt.
Napra pontosan két hónapja, október ötödikén jártunk Szekszárdon Alma Materünk születésnapja alkalmából. Bizony már harminc esztendeje annak, hogy mi a Csapó Dániel mezgazd szakközép padjait koptattuk, ennyi idő teltével pedig még a nagyon csúnya emlékek is megszépülnek valamelyest. Ráadásul ilyenből nekünk nincs is sok, szerettünk oda járni. Csendesen, a magunk módján kedveltük az iskolát, az osztálytársakat és a tanárokat, és kedveltük a várost, Szekszárdot is, pedig a Csapó meglehetősen a periférián, Palánkon, a Sió partján található. Aki tanítás után be akart menni a városba, az buszra pattant, elintézte a dolgait, aztán igencsak igyekezett vissza, hogy a délután négykor kezdődő szilenciumról el ne késsen. Szilenciumból (kötelező tanulási idő) háromféle is volt a tanulmányi átlagtól függően. Az eminensek maradhattak a szobájukban, ám a biztonság kedvéért időnként rájuk pislantott egy-egy kollégiumi nevelő, vajon a takaró fölött van-e a kezük. A többség visszazarándokolt az iskola épületébe (Palánkon ez nagyjából ötven megerőltető métert jelent), ahol valamelyik osztályteremben pedagógusi-nevelőtanári felügyelettel pallérozták az elméjüket.
Az Alma Mater
A maradék – ebben a pillanatban jutott az eszünkbe, hogy ki is nyithatnánk a Brew Your Mind első sörét, a Szekszárd Helles-t, ugyanis voltaképpen róluk és a söreikről lesz majd szó, ha majd egyszer végiglépkedjük az elkezdett vargabetűt. Enyhén opálos, tört szalmasárga színe van, laza, cafrangos hab kerekded lyukakkal, az illata pedig lágyan mézes és vidáman virágos -, szóval a maradék pedig, a szomorú deviánsok és a vigyorgó ágyútöltelékek, vacsora után még egyszer átmásztak a suliba, hogy annyira megutálják ezt az egész oktatásos mizériát, amennyire csak emberileg lehetséges. Jómagunk relatíve hamar felkapaszkodtunk a szobákban hereverő elitista társaságba (ebből azért sejthetitek, milyen magasak voltak a követelmények), s ott is maradtunk maturálásig (csak hogy a hereverő kifejezésnek legyen egy zavarba ejtően szép és régies párja). A Helles-ről a gyártó szűkszavúan annyit mond, hogy „Tiszta, virágos, frissítő”, és tényleg. Ehhez mi magunk sem kívánnánk egyebet hozzátenni.
Illetve annyit mégiscsak, hogy a Helles 5,5-ös alkoholtartalma által generált emlékcunami farvizén evezgetve érkezünk meg második sörünkhöz, az Only Memories névre hallgató IPA-hoz. Ömlenek is rögvest az érett déligyümölcsök a légtérbe, a sűrű, barackleves kinézet a vékony, tartós-tapadós habbal is adott, sejtjük, hogy ez nem lesz rossz. A korty selymes, krémes, gyümölcsös, a keserűk a nyelvre és a szájpadlásra tapadva formálják az összképet és az utóízt, semmi szúrós kivagyiság, céltalan haldoklás a szépség oltárán, ez nem hogy nem rossz, de egy nappal Mikulás előtt egyenesen kiváló. A gusztusosan csomagolt 7,1-es alkohol teret kapva elegánsan simára gyalulja a nyomorult hétköznapok generálta lelki bütyköket és csomókat, így hát mi is kellően lazán suhanunk tova ahhoz, hogy alkalmasint megráncigáljuk a szakállát a vén puttonyosnak.
Tolunk egy kis rétegzenét is ide a végére, Only Memories alapon. A sör azé’ jobb.
Az egész még valamikor 2022 júliusában kezdődött, akkor hoztuk össze Vasarhelyi és Barancsi kollégával a hangzatos elnevezésű Bloggerek a teraszon eseményt, melynek keretein belül ízletes balti portereket nyalogattunk és nyeldekeltünk. Annyira jól sikerült a dolog, hogy legott folytatást is terveztünk, arra gondolván, hogy a saisonok is megérdemelnek egy kis körbesétálást. Be is spájzoltam az aktuális érdekességekből, óvatosan elhelyeztem őket a kamrapolc védett zugában és vártam, hogy történjenek a dolgok. Node a sörblogger élete sem habostorta, a mindnyájunk által óhajtott meeting csak nem akart összejönni, hiába röppentek tova hetek és hónapok, hovatovább évek. A múlt héten elém ugrott a négy szerencsétlen árva, kisírt szemekkel, lerongyolódva, ahogy az elvárható a szerencsétlen árváktól, én pedig némiképp döbbenten konstatáltam, hogy biza’ a szavatossági idejük már vagy másfél esztendeje lejárt. Na, Gáborbácsi – mondtam magamnak (mert néha azért beszélgetünk, kultúrlények volnánk, nem is beszélve a szociális érzékenységünkről), akkor ezeket most elviszed magaddal Földvárra (deszkát árulni), ezeréves barátaid lelkes társaságába, oszt’ megisszuk. Még egy videót is lövünk, mint a nagyok, f@sza lesz, a nézettség fénysebességgel szökken majd a tágas egekbe. Meg is történt a dolog, apró szépséghibákkal, ahogy az már lenni szokott. Mi ugyanis mindig annyira örülünk egymásnak, ha találkozhatunk, hogy a tomboló érzelmeket az alkohol istrángjával kell egyáltalán nem szabályozott mederbe terelni, melynek köszönhetően az elkészült felvétel – habár még vágás alatt van – szerintem nem vállalható. Eltesszük magunknak, lesz min vigyorogni valahol nyolcvan és a halál között, én meg itt gyorsan elmesélem, hogy a négy saisonnak tulajdonképpen nem sokat ártott az idő. A harapós, üde frissességük ugyan megkopott, ám cserébe az ízvilág a legtöbbjük esetében mélyült.
A SIMA Brewing Stay Hibrated! nevű hibiszkuszos alkotása alapból egy érzelmes észterkicsapongás, így fonnyadtan viszont valódi orgia. Az eleje édeskésebb lett, a savanykásabb hibiszkuszos jegyek felé történő váltás ezért markánsabb, a vége jó száraz, amire a Hallertauer Blanc halványan szőlős vonala szépen rá is játszik. Ráncos hibiszkuszt mindenkinek!
A Mad Scientist a lett Ārpus Brewing-al karöltve alkotta meg Erlenmeyer Bong nevű sörét, melyhez Nelson Sauvin és Motueka komlókat használtak. Azt tudjuk, ki volt Richard August Carl Emil Erlenmeyer, hiszen a német kémikus többek között az alkohollal is foglalkozott, minket pedig minden érdekel, ami alkohol, és erős a gyanúnk, hogy az általa kifejlesztett és róla elnevezett lombik látható a Mad Scientist logóján.
Bő nyak, szűk nyak
Tán az Erlenmeyer Bong hagyta bennünk a leghalványabb nyomot, mert ugyan a fehérboros és citrusos-virágos jegyek dolgozgattak benne a maguk maradék erejével, mégis azt kell mondjuk, ez a saison fáradt el a legjobban a négy közül.
A maradék két sör közös nevezője a szecsuáni bors (Zanthoxylum bungeanum), ami igazából nem is bors, hanem rutaféle, de ettől még lehet szeretni. A jellegzetes, csípős-citrusos, hűsítő ízvilágért a terméshéj felelős, a magokat általában ki is dobják. Illat terén nálunk egyértelműen a Mad Scientist Tingle Kringle fantázianevű főzete tarolt. Olyan izgalmasan, pikánsan fűszeres, hogy ha majd egyszer házassági tanácsadással kezdünk el foglalkozni, minden ideiglenesen zátonyra futott kapcsolat résztvevőjének azt fogjuk javasolni, kenje magára ágyba kerülés előtt. A siker garantált. Ha mégsem, még mindig meg lehet inni, a semminél az 5 %-os alkoholtartalom is több. Ízvilágát gabonák, citrusok és a szecsuáni bors alakítják, utóbbiból rögtön kétféle is került bele. Jólesően száraz ez is, a belga élesztő az észtereket is lelkesen adagolta.
Zárásképpen ismét egy kvázikollab került sorra, a Home Alone In Sichuan ugyanis a MONYO és az Első Magyar Házisörfőző Egyesület szerelemgyereke. Könnyed, ivósabb tétel, a szecsuáni bors ebben nem tolja magát annyira előtérbe, ellenben a kortyban bogyós gyümölcsöket és nyalatnyi mézet véltünk felfedezni. A színe egyértelműen dobogós, ezt a megtört, tompa borostyánt könnyen el tudjuk képzelni a szoba egyik falán is.
A teraszos saison-találkozóról azért nem mondunk le, abban reménykedünk, hogy ezt olvasván az említett kollégákban is felhorgad a nagy fene virtus, oszt’ mondunk mi még szépeket és okosakat erről a sörtípusról valamikor a közeli jövőben.
Bónuszként itt egy fotográfia a jeles eseményről. Padlástér, szerelmes és szemérmes tekintetek, nyomokban kutya. Kicsit olyanok vagyunk, mint négy apostol a tizenkettőből, ám a bal szélen vigyorgó szarsörökért nem vállalom a felelősséget.
Ahogy azt ígértük a múltkor, a csoporton kívül itt is örömmel engedünk teret a Monarchia Beer Club megnyilvánulásának, mely Szent Vitus kalandos és hányatott sorsát mutatja be. A linkre kattintva pedig akár azonnal meg is rendelhetitek tőlük a róla elnevezett jóféle búzabakot.
Egyik kedvenc búzasörünk a Weihenstephaner Vitus nem akárkiről kapta a nevét, hanem a sörfőzők védőszentjéről. Hogy ki volt ő valójában?
Szent Vitus eredettörténete Szent Vitus vagy Szent Vid a középkor egyik kedvelt szentje volt, a tizennégy segítőszent egyike. A középkori katolikus hagyományok szerint a tizennégy segítőszent közbenjárása hatékony védelmet biztosított különböző betegségek esetén, mivel ezek a szentek ígéretet kaptak Istentől, hogy a hozzájuk fordulókat nagy bajoktól is képesek voltak megóvni. Szent Vitust általában pálmalevéllel, karddal vagy kakassal a kezében ábrázolták. Szent Vitus többek a között a csehek, a szászok, a gyógyszerészek, a táncosok és a sörfőzők védőszentje is egy személyben.
Szent Vitus a Nürnbergi Krónika egyik ábrázolásán, 1493
Szent Vitus legendája A legenda szerint Szent Vitus Diocletianusz császár uralkodása alatt (3. század végén), egy római szenátor fiaként született Szicília területén. Nevelője, Modestus miatt keresztény nevelést kapott, azonban mikor apja ezt megtudta, kényszeríteni akarta a fiát, hogy tagadja meg a hitét. A fiú kitartott keresztény hite mellett, így nevelőjével menekülniük kellet. Diocletianusz császár csapatai azonban elkapták őket és ugyan Vitus meggyógyította a császár fiát, börtönbe zárták, mivel nem volt hajlandó áldozatokat mutatni a római isteneknek. Nehéz vaslemezekkel próbálták összenyomni őt és társait, sikertelenül; forró olajba dobták, de sértetlenül került ki belőle. Egy vad oroszlánt küldtek Vitus és társai ellen, de az állat szelíden lefeküdt a lábaihoz. Egy kínzó állványhoz kötötték, de a villám elpusztította a kínzóeszközöket. Angyalok mentették meg őt és társait és a vértanúk imádságban merülve szelíd halált haltak. Más források inkább arra engednek következtetni, hogy a vértanúkat Diocletianusz császár hóhérai lefejezték.
Szent Vitus mártíromsága. Ismeretlen német festő műve 1450 környékéről
Szent Vitus tisztelete
Szent Vitus legendája szülőhelyéről, Szicília területéről terjedt el Észak-Itáliába, Franciaországba és Németországba a 600-as évek környékén. 756-ban ereklyéit a párizsi Saint-Denis bazilikába szállították, majd 836-ban a corveyi apátságba. 1355-ben a fejét Prágába vitték, és ott őrzik a Szent Vitus-székesegyházban, amelyet Szent Vencel emeltetett a tiszteletére. Ereklyéit mintegy 130 helyen őrzik. Bajorországban, Szászországban és Csehországban Szent Vitus különleges tiszteletnek örvend, számos település, illetve templom róla kapta a nevét.
A középkorban Szent Vitus tiszteletének nagy hagyománya volt, ő volt a 14 segítőszent egyike. Számos középkori fesztiválnak ő volt a védnöke. Nincs pontos leírás, hogy hogyan és miért vált Szent Vitus a sörfőzők védőszentjévé. A legvalószínűbb magyarázat, hogy a fesztiválokon és mulatságokon, amiknek a védőszentje volt, számos zenész és táncos lépett fel, illetve sört is mértek, és egy idő után már nem csak az esemény, hanem az eseményen résztvevő táncosok és sörmérők védőszentjévé is előléptették. Akárhogyan is történt, számos bajor és cseh sörfőzdének a mai napig fontos hagyománya Szent Vitus tisztelete. A világ legrégebbi sörfőzdéje, a Weihenstephan például búzabaksörét Vitusnak nevezte el. Az üvegpoháron, illetve a sörösüveg nyakán pedig valóban ott figyel minket Szent Vitus alakja, óvja minden kortyunk és megvéd minket a ránk leselkedő veszélyektől.
Ebben a variációban Vitus már Modestus és Crescentia társaságában készül az emelt szintű vértanúvizsgára
Elvileg két nagyágyút is tartogatunk mára a múltkor elkezdett stout-vonal parádésnak szánt befejezéseként, gyakorlatilag pedig ez most szó szerint történő kóstolás lesz, mert bitang alkoholtartalmuk nem összeegyeztethető további terveinkkel, ezért a magunk számára szigorúan előírt fogyasztási mennyiség 1-1 deciliter.
A Honey Beer tudomásunk szerint a One Beer saját kreálmánya, hivatalosan pedig egy Russian Imperial Milk Stout with Honey & Vanilla Aged in Gemenc Whiskey Barrel, tehát ha a műfajban igen kedvelt mozaikszavakat szeretnénk használni: RIMSwH&VAiGWB. Ez mondjuk netbankos belépőkódnak sem utolsó.
Nomen est omen alapon az összetevők is számosak, az alapvetőkön kívül akad itt még zabmaláta, zabpehely, gesztenyeméz, madagaszkári és tahiti vanília is. Ennek megfelelően aromavilága rendkívül dús és összetett. A komoly megjelenésű, sziruposan mozgó, tapadós, feketébe hajlóan sötétbarna, gyakorlatilag hab nélküli sör likőrösen és szédítően édes illatfelhőt produkál a kitöltést követően. Ott a méz, ott a vanília, ott van az alkohol csípőssége is, ami jelen esetben nem jelent problémát, mert szerves, simuló része az egésznek, meg aztán mégiscsak 12 %-ról van szó. A korty vastag, húsos, mintha konyakos bonbont vagy pralinét rágcsálna az ember, kakaó- és karamellorgia, a méz a gesztenyét is hozza magával, a vaníliákkal együtt az egész egy pillanatra olajosan szétterül a nyelven, aztán a vadul fickándozó alkohol lemossa, utóízként kevéske mézet és tölgyes fanyarságot hagyva. Folyamatosan csorog a nyálunk, újabb és újabb kortyokat forgatunk a szánkban, rágcsáljuk, szívogatjuk, öblögetjük, a nagyi tortáira és régen látogatott cukrászdákra gondolunk, aztán áttervezzük a nap hátralévő részét, mert bizony megittuk mi ezt mindet az utolsó cseppig. Sebaj, a gesztenyeméz jótékony hatásainak köszönhetően legalább nem leszünk vérszegények, a trombózis messze kerül minket, valamint azt is erősen elhatározzuk, hogy amikor legközelebb Pörbölyön járunk, bekukkantunk a Gemenc Distillery Kft.-hez, mert valószínűleg nem csak az üres hordóik tudnak ilyen érdekes dolgokat művelni.
Csillogó szemekkel, enyhén tremolózó kézzel nyitjuk a Mad Scientist Repo Man Bourbon-ját, mely szintén egy hordóérlelt tétel, közelebbről egy füstös, szilvás imperial stout zöld és fekete kardamommal. A külcsínyt tekintve igen hasonló az előző szereplőhöz: szín, moccanás, tapadás, hab nélküliség ugyanaz, ám orrunkat a pohár fölé dugva azonnal egy teljesen más világban találjuk magunkat. Tőzegfüst, szilva (amikről rögvest a karácsonyi menü baconszalonnába tekert, aszalványokkal megtömött akármijei jutnak az eszünkbe), no és a fűszerek. A kardamom ugyebár gyömbérféle, több nemzetsége is van, tehát a zöld és a fekete között nem csak színbéli a különbség. A zöld az Elettaria, érés előtt szedik, a fekete Amomum, érett állapotban szedve, füsttel szárítva. Ízviláguk is eltérő, a zöldet desszertekhez, kávékhoz használják, a fekete inkább húsok, pácok környékén fordul elő.
Zöld és fekete kardamom hüvelyek. A lényeg a mag, ami benne van
A főzde a Tiny Barrel Project keretein belül tette a Repo Man-t egy évre Knob Creek Rye hordóba. A brand Kentucky Straight bourbonjairól híres és ismert, néhány esztendeje kezdtek el rozzsal is foglalkozni. A háttérben a Jim Beam lapul, ami azért valahol garancia.
Testes, füstös, fanyar, markánsan csersavas íz, a kardamom is felismerhető, bár mi ezidáig csak zöldet kóstoltunk, édesszájúak lévén. Mondanánk, hogy a kettő közül ez a férfiasabb ízvilágú, de mostanság egyre bizonytalanabbak vagyunk az efféle jelzők használatát illetően.
A 11 %-os alkoholtartalom nem udvariaskodik feleslegesen, de az eredeti terveknek úgyis lőttek, odakucorodunk hát a cserépkályha mellé, alibiből a villanyos könyvet is magunkkal visszük, aztán csak bámuljuk a pókhálót a sarokban és dudorászunk.