1073-1074. Weltenburger Kloster Anno 1050 és Weltenburger Kloster Special

Következő nekirugaszkodásunkhoz két sört is csatasorba állítunk, mert akkora vargabetűket kell tennünk, hogy már csak rágondolva is a szörnyű szomjhalál rémképe fenyeget bennünket, attól pedig minden igaz lelket mentsenek meg az istenek. Írországban startolunk 543 környékén, itt és ekkor született ugyanis Szent Kolumbán, akiről édesanyja rögtön tudta, hogy nagy ember lesz belőle. A gyermek emésztésével sem lehetett gond, neve a Colman latin variációja, mely azt jelenti: kis galamb. Szorgos eregetéseket és alapos felkészülést követően Kolumbán a hiberno-skót misszió keretein belül kirándult egy nagyot a kontinensen. Burgundiába érkezvén a helyi nagyember, Guntram király rögvest földet és pénzt adott nekik, hogy iskolákat építhessenek, ők pedig építettek. 590 körül megalapította a Luxeuil-apátságot (egy római városka, Luxovium helyén, amit Attila rombolt porig, magát az apátságot aztán a biztonság kedvéért a magyarok is kifosztották 917-ben, de ez most nem érdekes, így sem fogunk végezni soha, mert hol vagyunk még a bajor bencésektől?), aztán a hatalmi helyezkedések miatt uralomra került új nagyember elzavarta őt az országból. A tanulság az, hogy akármekkora szent is vagy, ne dumálj abba bele, hány szeretőt, ágyast, k*rvát tart és látogat lelkesen az uralkodód. Az arisztokrácia mindig is nehezen viselte a kritikát.

Szent Kolumbán az egyik galambbal

Az elvetett mag azonban kikelt, az apátságban képzett új generáció folytatta a missziót. Szent Agilus volt annyira agilis, hogy 617-ben felépítse a weltenburgi kolostort, ahol aztán egy évszázad teltével megjelentek a bencések. Ahol szerzetesek vannak, ott sör is van, a Weltenburger Klosterbrauerei pedig valahol joggal cicaharcol a weihenstephani kollégákkal a világ legrégebbi, alapítása óta működő kolostori főzde címéért, hiszen mit számít az a tíz év, nemigaz? Meg aztán mindkét fél számára tömör évszázadok álltak rendelkezésre az alapító okiratok környékén végzett maszatolásokhoz. Nem törünk hát pálcát, viszont egy sört nyitunk, mert érezzük már, hogy sűrűsödik a vérünk.

Természetesen a Weltenburger Kloster Anno 1050 kerül pohárba, ami egy csinoska és gusztusos märzen, szép arany színnel, puha és tartós fehér habbal. Illatában a maláták dominálnak, de egy üde, gyümölcsös vonalnak köszönhetően valódi frissítő hatást ígér. A korty meglepően sűrű és testes, pedig csak 13,1 B°-t jegyez. A malátás-karamelles kezdés után a komlók (Perle és Herkules) fűszerei érkeznek, elsőként könnyed, virágos ízekkel, amit a végén egy csípősebb, borsos érzet koronáz. Igazán méltó megemlékezés az elmúlt évszázadokról.

Az élet csendesen csordogált arrafelé, ami nem csoda, hiszen az ott folyó Duna sem túl zajos dolog. A XVIII. században pörögtek csak fel kissé az események, amikor az Asam fivérek (Cosmas Damian és Egid Quirin) barokk templomot és épületeket építettek. Emléküket és nevüket egy duplabak őrzi. A szekularizációt követően kis idő múlva újra a bencéseké lett, 1913-ban pedig önálló apátsági címet kapott. Napjainkra szépen felújították az egészet, nem kevés pénzt költve rá, a lelkipásztorkodás és a vendéglátás mellett kulturális központtá is vált koncertekkel, előadásokkal.

A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy nem minden sörük készül helyben. Mint az errefelé megszokott, az apátságok szigorú felügyelet mellett bérfőzetnek, így a weltenburgi sörök egy része is innen cca. 50 kilométernyire, Regensburgban készül a Brauerei Bischofshof égisze alatt. Ez a helyzet mára rendeltetett két sörünkkel is, melyek közül a másodikat már emeljük is le a hűvös kamra polcáról.

A Weltenburger Kloster Special hivatalosan egy festbier, ám ettől még nyugodtan lehetne édestestvére az Anno 1050-nek, ha meg azt vesszük, hogy a klasszikus bajor sörfesztek alapsöre a märzen, akkor még meggyőzőbekké válnak a rokoni vonások. A Balling-fok és az alkoholtartalom csak egy-két tizednyivel izmosabb a Specialban (13,3 B°, illetve 5,6 %), a komlók is ugyanazok. Kinézetre a festbier kicsit hókább, ennek készítésekor csak világosra pörkölt malátákat használtak. Illata is savanykásabb, kenyeresebb, de a stabil maláták itt is szépen átjönnek. A korty kevésbé testes, a keserűk harsányabbak, az összhatás fűszeres, kiegyensúlyozott, friss.

Tudjuk, hogy az árvák élete távolról sem fenékig tejfel, de ha a reményeink szerint előttünk álló, a végtelen felé konvergáló reinkarnációk közül az egyikben kedves édesanyánk az apátság kapujában felejtene minket, és a drága csuhások anyatej helyett sörrel próbálkoznának… Tulajdonképpen nem is haragudnánk mi senkire.

Bármelyik bejárat megfelelne, az sem lenne baj, ha az egyik ablak párkányára tennének minket

1071-1072. Hermann Müller Classic Lager és Welsenburg

Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm – imígyen rugaszkodik neki a 23. zsoltár. A Teremtő széles jókedvében rólunk sem feledkezett meg, rögvest két újabb szarsört is hozzánk vágott, csak hogy érezzük a törődést. A füves legelőkön való terelgetés is rendben van, pláne ha azt a füvet el is lehet szívni. „Megkened fejemet olajjal, csordultig van poharam.” Bizony, csordultig. Ráadásul a tökünk is tele. Sebaj, majd ezen két remekmű segítségével levezetjük a feszültséget.

A Van Pur, a tré levek ihletett mestere ez alkalommal sem okozott csalódást, hiszen mindenféle lelkiismereti vívódás nélkül erőszakolta meg ismét szájon át (mondhatni oralice) a lelkes nagyközönséget a Hermann Müller nevével fémjelzett brand újabb tagjával. A Pilsener tárgyalásakor említettük, hogy fogalmunk sincs, ki lehet ez a jobb sorsra érdemes úriember (bár valószínűbb, hogy csak egy megfelelően németes hangzású névre volt a közepesen aljas lengyel galerinek szüksége), de ha belekortyol a Classic Lager-be, valószínűleg ennen kezeivel vet véget szenvedéseinek ez árnyékvilágban. Nekünk is csak addig volt jó, amíg a lé hőmérséklete el nem érte a +5 °C-ot, mert utána mindenféle, igen kellemetlen ízhatások lendültek támadásba. Az említett hőérték alatt simán iható a dolog hideg, enyhén savanykás sárga szódavízként, de aki nehezen tűri a dobozízt, illetve ritkán fogyaszt enyhén penészes, ázott kartonpapírt, az ne halogassa a dolgot sokáig, hagyja a helyben futást, mert rosszul jár. És bár jól hangzik, hogy „Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy”, azért ne feledkezzünk meg az idézet második feléről, miszerint: „vessződ és botod megvigasztal engem”. Köszi.

Polak, Węgier, dwa bratanki – szól a régi mondás az örök és megbonthatatlan lengyel-magyar barátságról (ami nem is annyira örök és megbonthatatlan, mer’ mostanság Európa kicsit is értelmezhető vidékein nagyjából mindenki utál minket, mint a sz@rt, ezeknek a degenerált narancssárga patkányivadékoknak köszönhetően, de hagyjuk ezt, van így is elég bajunk, ha az előttünk vigyorgó újabb, rendkívül ronda dobozra pillantunk), így hát jöjjön egy bőcsi rettenet. Aki nem rest a település történelmében megmerítkezni, ráadásul hisz a nomen est omen alakító és formáló erejében, az hamar megvilágosodhat ama kérdésben, miért is készítenek ilyen borzalmas folyadékokat ebben a községben. 1470-ig ugyanis a Czudar család volt a főnök errefelé, és ugyan ők mára kihaltak, nevük, mint minőségjelző, továbbra is ott lebeg a sörgyár felett. Egyéb érdekes, kvázi NER-es párhuzamokra is lelhetünk, például Ónodi Czudar Imre azért került lapátra, mint egri püspök, mert a família kéz alatt elpasszolta azokat a várakat és falvakat, melyeket Nagy Lajos királyunk bízott rájuk. Természetesen a megfelelő lendülettel talpakat és seggeket nyalni tudó ügyeskedők már akkor sem tudtak nagyot bukni lefelé, emberünk is csakhamar erdélyi megyés püspökké avanzsált, és ha már a nomen est omen volt emlegetve: VI. Orbán pápa által.

A Welsenburg ennek megfelelően rendkívül gusztustalan termék, rendszeres fogyasztása kizárólag reménytelen BAZ megyei alkoholistáknak ajánlott, illetve azoknak, akiknek két édesanyjuk van.

BAZ megye azé’ jó hely

1069-1070. Dreher 4.0 és Dreher Blonde Ale

Közeledvén az a szomorú vasárnap a nyomorult választásokkal, mi egyébbel szórakoztathatnánk magunkat, mint hogy megkeressük a párhuzamokat a kampány és a Dreher két, relatíve új söre között?

A feladat nem igényel különösebb erőfeszítéseket, ezért még mi is könnyedén átlátjuk a problémát és vonjuk le laza csuklómozdulattal a következtetést: a politikusok és a Dreher is pofátlanul hazudoznak, és megpróbálnak leerőltetni valami sz@rt az emberek torkán. De nézzük sorban a dolgokat.

A Dreher márciustól elérhető 4.0 elnevezésű terméke „egy új, növekvő fogyasztói igényt kiszolgálva” látta meg a napvilágot, hogy „minőségi sörélményt” tudjon nyújtani. Az új igények megjelenésével egy időben (mely igényekről természetesen megvan a magunk sarkalatos, kidolgozott és pengeélesre csiszolt véleménye) a gyártó a globális sörpiacot emlegeti, melyhez a Drehernek annyi köze van, mint az egyszeri fideszesnek az ukrán-orosz konfliktushoz, de remekül hangzik és szakértelmet sejtet a háttérben. Lehet, hogy akadnak sörhöz értő emberek a cégnél, de ehhez a léhez nem kellett magukat megerőltetni. Illetve lehet, hogy mégis, hiszen nagy akaraterőt igényel tré dolgokkal előállni a megmondóemberek igényeit kielégítendő úgy, hogy közben tudod: ennél sokkal többre is képes lennél. Ezért tulajdonképpen sajnáljuk ezeket a szakikat, együttérzünk. Ez a hóka valami a pohárban egy valamiben volt világbajnok: komlóaromákat mi még ilyen sebességgel távozni nem éreztünk. Max. két másodpercig érezhető valami halvány virágos dolog, aztán a nihil. Ízileg sem igényel mélyreható elemzést, a fukarul mért maláták után gyenge, az utóízre kissé gyógyszeressé váló keserűk következnek, oszt’ ennyi a katarzis. Szigorúan behűtve, közvetlen szomjhalál ellen megengedett (ha nem volna elég hideg, nyugodtan dobjatok bele néhány jégkockát, az ízén nem fog változtatni semmit), egyébként nyugodtan hagyjátok ott, ahová a boltosok kipakolták.

Egyetlen félmondattal tudunk egyetérteni az öntömjénező szövegáradatból, miszerint „dreheri hagyományokra építő” termékről van szó. Pontosan. Magunk sem mondhattuk volna szebben.

Ide azé’ betoldjuk az örökzöldet, a the hungarian suicide song-ot a választásokra való tekintettel Billie Holiday előadásában 1941-ből.

A másik próbálkozás utcahosszal jobb, még ha nem is nagy dicsőség és produkció a 4.0-nál jobbnak lenni. A Blonde Ale jóval karakteresebb, illat- és ízanyagokban is gazdagabb nekifutás, nem csak a típusok közötti különbség miatt. A „hazai nagyközönség” megkapja a „világszinten is rendkívül népszerű sörtípust”, ebbe nem kötünk bele, mer’ tényleg megkapja és tényleg népszerű. Ám úgy tűnik, ennyi trendiséggel a portfólió már nem tud mit kezdeni, szegény Dreher IPA megmérettetett és kivéreztetett. Talán attól tartottak, hogy a hazai, szakértő nagyközönség rájön, tökugyanaz a kettő? Hihetetlen, mennyire rosszmájúak vagyunk.

A Blonde Ale magabiztosan sörszerű megjelenést produkál, aranyszín, stabil, kissé tépett habréteg. Illata is masszívabb, tartósabb, kellemesen és virágosan komlós. A korty laza, könnyű, az eleje gabonásan édeskés. Némi citrusos-gyümölcsös hatást is fel tud mutatni, a gyengéd keserűk inkább a végén jelentkeznek be, az utóíz is az övék.

A közvetlen életveszély elhárításán túl is ajánlható termék, mindenképpen az iható Dreher kategóriából, ahol azért nem olyan nagy a tolongás.

1068. Benediktiner Hell

Bajorországban tekergünk ismét, Garmisch-Partenkirchentől kissé északra (itt rendezték a nácik a ’36-os téli olimpiát, és olyan lágyszívűek voltak, hogy előtte szorgos munkával eltávolították az uszító plakátok és feliratok tömkelegét, sőt, még egy zsidó is játszhatott a nemzeti jégkorong-válogatottban, akit ráadásul utána még csak ki sem végeztek ezek a falat kenyér emberek), a kies és festői Ettal falucskában. Itt alapított apátságot IV. Lajos, a. k. a. Ludwig der Bayer, aki erősen esküdözött, hogy ha belőle ebben a földi életben valaha is római császár lesz, rögvest alapít. Az lett, alapított, mégpedig 1330. április 28-án.

Hermann Stilke freskóján Ludvigot és nejét koronázzák a püspökök. A pápa nem volt hajlandó ilyesmire, ezért a frissen felkent császár eretnekség vádjával le is váltotta

Állítólag az eredeti templom ott épült, ahol a császár lova háromszor megfordult valamelyik tengelye körül (a legenda nem elemzi a részleteket, pedig sok érdekes kérdés merül fel, pl. ült-e valaki a hátán, akit aztán fel kellett segíteni a földről, történt-e külső fizikai ráhatás, mi a helyzet az óramutató járásával, ilyesmik). Az 1370-ben befejezett épület 1744-ig dacolt az idő és a történelem viharaival, akkor viszont csúnyán porig égett. Újjáépítették, a bencések visszaköltöztek, az élet és a sör azóta is kitartóan csordogál.

Az apátság napjainkban

A Benediktiner Hell mindazonáltal ki van adva főzésileg bérbe a Lich városkában található Licher Privatbrauerei Jhring-Melchior-nak, ahol a fura szóösszetétel az alapító/tulajdonos családokat jelzi (Johann Heinrich Ihring és Christoph Jakob Melchior ugyan még külön kezdték a dolgot, ám a hálás utódok egyesültek egy jót az első véhá után. A Jhring nem elírás, elvileg így hívják őket mostanság, azt is érteni véljük, miért.). A bérfőzésnek számos oka lehet, amit a szerzetesek nem kötnek senki orrára, mindenesetre a hivatalos irányelv igazán mélyenszántó: aki meg akarja őrizni a hagyományokat, át kell adnia azokat.

A hell(es), mint típus olyan müncheni főzőmesterek nevéhez köthető, mint Josef Sedlmayr, aki az akkori sötétebb (és népszerűbb) bajor söröktől kívánt eltávolodni minden értelmezhető területen. Az eredményt a Benediktiner is hozza: egészen világos, ragyogóan tiszta aranyszín, vaskos, krémes, tartós fehér hab. A selymes krémesség a kortyérzetet is uralja, a szénsavak nagyon barátságosak. Illata visszafogottan, gabonásan édeskés, a háttérben virágokkal. Ízvilágában is ez tükröződik, a komlók majdhogynem jelzésértékűek (IBU 17), az érzet kerek, puha, szépen leerjedt. A vége szintúgy lágy, megfelelően száraz.

Az vesse ránk az első követ, aki nem fél attól, hogy pofán vágjuk, de nekünk valamiért a „jólesően lubickolni az unalomban” szókapcsolat kezdett világítani a fejünkben, túl azon, hogy ez egy rendkívül becsületes, jól összerakott sör. Az okok feltárása és kivizsgálása igen messzire vezetne térben és időben egyaránt, nem is kezdünk bele, de ha egyszer nekilendülnénk, olyasféle konklúzióra jutnánk, hogy mindig is jobb volt és mindig is jobb lesz Bajorföldön bencés szerzetesnek lenni, mint kis hazánkban pedagógusnak.

1067. Coors

Megérkezett a Coors is kis hazánkba, lustaság ide vagy oda, most már mi is reagálunk e tényre. Hogy ennek mennyire kell örülni (mármint a Coors megérkezésének, nem a reagálásnak), nem tudjuk, nem is igazán lényeges. Ha szimplán újabb választható opcióként fogjuk fel a dolgot, nincs semmi gond. A sörszerető ember akkor boldog, ha széles a kínálat.

A sörről már sokan írtak és értekeztek a nálunk buzgóbb bloggerek közül, az optimális fogyasztási hőmérsékletet kéküléssel jelző hegycsúcsról már akkor is ömlik az ember felé az információ, amikor nem akarja. A „thermochromic ink technology” használata a relatíve látványos parasztvakítások közé tartozik, igazán kíváncsiak lennénk arra, hogy az átlagos és/vagy az alatti értelmi képességekkel bíró fogyasztók közül hányan gondolnak a 8,3 pH feletti lúgos kémhatásra, vö. lakmusz.

A romantikus orom egyébiránt a San Juan hegységben található Wilson Peak (4274 m), amit a helyi őslakosok Shandoka néven tiszteltek, pedig Emilio Salgari és Kabir Bedi akkor még nem is éltek. A vidék filmtörténetileg is jegyzendő, itt forgatta ugyanis Quentin Tarantino The Hateful Eight (Aljas nyolcas) című alkotását. Az ide biggyesztett trailer kezdő és záró képsorain megcsodálható a tárgyalt földrajzi képződmény.

Magát a főzdét Adolph Herman Joseph Coors Sr. alapította, aki Josef Kuhrs néven látta meg a napvilágot Poroszországban 1847-ben. Fiatalkorában több város sörfőzdéjében is dolgozott, majd szülei halála után potyautasként emigrált az Államokba. Csinált itt is mindenféle dolgot, volt tűzoltó, kőfaragó és kertész, de a söröket sem hagyta cserben. 1873-ban a Colorado állambéli Golden városkában alapított főzdét egy Jacob Schueler nevű cukrásszal közösen, akinek részét néhány évvel később megvásárolta. A dolgok szépen működtek, habár egy lendületes árvíz ’94-ben elmosta az egész kócerájt Mr. Coors egyéb ingó és ingatlan vagyonával egyetemben. Ám a bevándorlók már csak olyanok, hogy mindig talpra vergődnek, így a főzde is újraindult, s a későbbiek során már a szesztilalom és a világháború sem tudta két vállra fektetni őket.

Mr. Coors, aki tisztázatlan körülmények között pottyant ki a hatodik emeletről 1929-ben, 82 esztendősen

Filmrajongók, ismét tiétek a pálya. Aki megmondja, milyen sört csempésznek a kamionban a Smokey és a Bandita című kultuszfilmben, megihatja a miénket is. A Coors csak 1986-ban kapta meg az engedélyt az egész országban történő értékesítésre, addig az ezért is népszerű sörhöz csak kalandos úton lehetett hozzájutni. Ezen időszak előtt (is) tiszteleg az alkotás.

2005-ben a főzdét felvásárolta a kanadai Molson (amit a változatosság kedvéért egy angol alapított), azóta Molson Coors Brewing Company néven fut. Rengeteg üzemegységük van a bolygón mindenfelé, az Államokban rögtön huszonkettő, köztük a legnagyobb, a Shenandoah Brewery a maga szerény 1800 hektárnyi terpeszkedésével. Aki szeretne, most zenét is hallgathat, mert Virginiáról és a Shenandoah folyóról mi más is juthatna az ember eszébe, mint ez:

A mi variációnkat a Pivovary Staropramen követte el (Molson Coors, natürlich), hogy ettől sz@rabb lett-e vagy sem, nem tudjuk. Nagyon világos, kese szalmasárga söröcske, tetején közepes, átlagosan tartós habbal. Tökátlagos, enyhén citrusos, száraz ipari láger a meg lehet inni kategóriából, ennél jobb valószínűleg akkor sem lenne, ha egyenesen Coloradóból csempészik ide. Sebaj, varietas delectat, ahogy az elején utaltunk erre.

A dobozon lassan kifehéredik a kékség, a maradékot még gyorsan leküldjük, a tételt kipipáljuk, a jövőben annyira nem keressük.

1066. Weihenstephaner Kellerbier

Halkan szipogva készülünk búcsút venni a weihenstephaneri különítménytől, melynek utolsó tagját, egy kellert készülünk megvizsgálni és meginni. Ha már keller: a főzde tavaly kezdte el új, kombinált pincerendszerének építését és kialakítását, mert a régibe már nem férnek el. Valószínűleg a precíz szakemberek között fel sem merült annak lehetősége, hogy rövidebb tárolási időt adjanak lágereiknek, hiszen az minőségromlással járna, épeszű sörkészítő ilyet nem tesz (legalábbis a nálunk szerencsésebb és boldogabb országokban), ezért mindenki ásót-kapát ragadott, oszt’ nekiláttak az ásásnak. Ha kész lesz, a Bayerische Staatsbrauerei Weihenstephan tárolókapacitása kb. 650000 hektoliterrel növekszik, ami biza’ jó hír a jövőre nézvést.

A sörgyár prominens személyiségei úgy tesznek, mintha dolgoznának

Csak időnként szenvedünk megalomániában, amit jól tükröz személyes vágyaink és terveink listája is. Ennek egyik végpontja egy háromhetes tartózkodás a Marson (valahol a Valles Marineris környékén, mert imádjuk a nagy és sötét lyukakat, nem, köszönjük, nincs szükségünk parttalan szexuálpszichológiai fejtegetésekre), míg a másik végén az a szerény kívánság lapul, miszerint adná az ég, hogy legalább egy olyan napunk legyen az életben, amikor hajnaltájt a konyha irányába botorkálván nem esünk hasra az asszony és a kisebbik leánygyermek szanaszét hagyott papucsaiban. Hogy a kettő közül melyik valósulhat meg, nem tudjuk, de erre a listára most felpakoltuk egy ilyen méretű beruházás sörökkel a kezünkben történő megtekintését is. Hátha.

A Valles Marineris. 4500 km hosszú, 7-10 km mély, 50-200 km széles

A keller címkéjén az 1516-os évszám is szerepel, merthogy a sört a Reinheitsgebot ötszázadik évfordulójának tiszteletére készítették. A város alatt húzódó régi pincerendszer, a Sporrerkeller egy részét is ekkor nyitották meg a nagyközönség előtt, így az tematikus túrák keretein belül tekinthető meg. Még egy nagy és sötét lyuk. Ott a helyünk.

A sör fűszerezéséből háromféle Hallertauer is kivette a részét. Ezek közül a Perle és a Mittelfrüh az ismertebb, míg a Record viszonylag unikális, hiszen napjainkban ezzel a komlófajtával egyetlen termelő foglalkozik kereskedelmi méretekben.

Ennek köszönhetően illata kellemesen füves-virágos, kissé gyógynövényes, a háttérben diszkrét gyantákkal. A szűretlen, opálos, élénk borostyánszín sör tetején finom pórusú törtfehér hab üldögél kitartóan. Az átlagosan testes (12,6 B°) korty szépen kidolgozott karamellákkal nyit, a komlók vidáman fickándoznak, a végük amúgy fűszeresen még csíp is egy kicsit. Az élesztők is szépen domborítanak, a hátsó traktus pedig kellemesen és kenyeresen fanyar.

Az 5,6-os alkohol kellően vidámmá varázsolja a búcsú pillanatait, melyek terveink szerint egyébként is csak átmeneti jelleget öltenek, hiszen a kontinens (hivatalosan és pillanatnyilag) legrégebbi főzdéjére illik időnként vetni egy-egy pillantást.

1065. Weihenstephaner Original Helles

Nemsokára ismét csendesen tűrjük majd, hogy egy szakállas ember mindenféle gyanús fémszerszámmal kotorásszon a szánkban, s ennek még örülni is fogunk, sőt, pénzt is adunk neki érte cserébe, hát nem hihetetlen? Ezért mai sörünkkel a relaxvonalra gyúrunk rá, igyekezvén személyiségünk szerethető vetületét projektálni a külvilág felé.

Minket magyarokat egyébiránt a freisingiek is kedvelnek, hiszen a 900-as évek elején – egészen az augsburgi fiaskóig – többször is kalandoztunk errefelé, mely túrák során megnyugtató rendszerességgel fosztottuk ki és romboltuk le a várost a kolostorral együtt. Így a weihenstephani barátok tulajdonképpen nekünk is köszönhetik az építészet területén megszerzett és elsajátított jártasságukat.

Sietősen haladunk tovább az időben előre, mert a végén még eszünkbe jut a pozsonyi csata, illetve az arról készült és agyonhájpolt „történelmi animációs” akármi, oszt’ akkor igen hamar a kritikus tartományba emelkedik a vérnyomásunk, hogy gyulladjon rá a ruha a Magyarságkutató Intézet összes nyalonc kreténjére. Na tessék, kezdhetjük elölről a relaxációs folyamatot.

Szóval a kolostor az idők során több alkalommal is felfeszült a keresztre, csak hogy stílusosak maradjunk. 1463-ig négyszer égett porrá, átvészelt három pestisjárványt, néhány szóra sem érdemes éhínséget és egy emberes földrengést is. A harmincéves háborúban ledózerolták a svédek és a franciák, a spanyol örökösödésiben meg az osztrákok. Ám a környék szorgos polgárai minden maflás után talpra tudtak állni, és a szerzetesekkel vállvetve újra nekifutottak a dolognak. Ennek, és az időközben ratifikált tisztasági törvénynek (Reinheitsgebot) köszönhetően az itt készített sör szép ütemű térhódításba kezdett, mely folyamat lendületéből még az 1803-as szekularizáció (feloszlatták a kolostort, a jogok és az anyagiak mindenestül az államé lettek) sem vett el sokat.

Az apátság egy 1700 környékén készült metszeten

Az Original Helles szép példája annak a nemes egyszerűségnek, amellyel valóban hatalmas távlatok nyílhatnak meg gyártó és fogyasztó előtt egyaránt. Világos aranyszínű test, apró buborékos, tömött, hófehér habkorona. Illatában halvány maláták, izmosabb kenyeres savanykásság, zöldséges-virágos komlók toporognak cseppnyi mézzel, tetején kevéske porral. A korty karcsú, de kidolgozott (11,6 B°), a szénsavakról valamiért az adekvát kifejezés ugrik be, de ezt írhatjuk a fogorvos miatti idegállapotunk számlájára is. Íze is hűen tükrözi a típusra irányuló összes létező elvárást: finoman fűszerezett, frissítő, nyálcsorgatóan savanykás. Az 5,1-es alkohol elegáns magabiztosságot kölcsönöz, ami az aktuális fogyasztóra rá is fér, így már csak a cinkos kacsintás kereteit kell meghatároznunk, amit arra az esetre tartogatunk, ha tátott pofával sörszagot böfögnénk a doktorbácsira.

1064. Weihenstephaner Korbinian

Szentekből sosem elég, pláne, ha sör is van róluk elnevezve, ráadásul olyan sör, ami itt feketéllik előttünk, arra várva, hogy megkóstoljuk. Legyen meg hát az ő akarata.

A Bayerische Staatsbrauerei Weihenstephan (áldassék a neve a kopipészt kitalálójának) Szent Vitus mellett Szent Korbiniánt sem hagyta lógva és sörtelenül. A sikeres medvetáncoltatóról és kolostoralapítóról ejtettünk már szót előző írásunkban, ám midőn Hanusz István főreáliskolai igazgató művét, A fák birodalmából című könyvet lapozgattuk (Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T., 1903), a következő mondat jött velünk szembe: „Szent Korbinián hársfáját, mely 1892-ben égett le, nem bírta átkarolni 9 ember […]”

Freising városi levéltárában turkálva az eseményt 1865 húsvétjának nagyszombatjára datáló feljegyzéseket találni, melyek szerint néhány diák egy mókust próbált kifüstölni odújából, így lett az enyészeté a daliás növény. A talpraesett állampolgárok a maradékot elárverezték, a befolyt összegből a következő húsvéton mívesen kidolgozott keresztet állítottak. A leégett hárs helyére két másikat is ültettek, melyről emléktábla tanúskodik.

Az odaégett hárs
Itt pedig az emléktábla

Aki egyébiránt az idei évben Freisingbe akar látogatni, jól teszi. A város most ünnepli a szent megérkezésének 1300. évfordulóját, melyhez rengeteg rendezvény kapcsolódik, arról nem is beszélve, hogy a főzde egy Jubiläumsbier piacra dobásával gondoskodik a kellemes életérzésről. Irány hát Freising, hozzatok nekünk belőle, mi addig megisszuk ezt a gusztusos duplabakot.

A sötét színt megpillantva rögvest talpra ugrik a bennünk élő, eddig mesterségesen kómában tartott Star Wars-rajongó, hiszen a név áthallása miatt nem bírunk nem a Korribanra, a sithek bolygójára (Estran szektor, Horuset rendszer) gondolni. Párhuzamot viszont nem vonunk a szenttel kapcsolatban, ami igen rendes és decens dolog részünkről.

Korribani táj. Szívet melengető

A hab finom szerkezetű, tömött, átlagosan vaskos, kitartó, tejeskávés bézs színe kellemes a szemnek. Illatában aszalt gyümölcsöket idéz, szilvát és fügét, melyek szépen egészítik ki a sötét és súlyos maláták kakaós édességét.

A korty jólesően nehéz, vaskos (B° 18,3). Pörkölt cukros, édes, picit grillázsos jegyekkel nyit, melyek magabiztosan és hosszan uralják az ízvilágot, s csak az utolsó szakaszban adják át a helyüket egy enyhe/közepes étcsokoládés keserűségnek. A 7,4-es alkohol szépen be van csomagolva, a korty legvégén, szinte már a nyelőcsőben érezteti csak magát, akkor viszont derekasan átmelegíti a pájslit, úgy a hatodik korty után már a nyelvet is szépen zsibbasztja. A vége és az utóíz finoman, gyümölcsösen savanykás.

Ha Szent Korbinián még élne, de nem találna medvét a környéken, mi néhány rekesznyi ilyen sörért örömmel cipelnénk a vackait Rómáig. Akár tovább is.

1063. Weihenstephaner Vitus

Nagy igazság, hogy amit az élet az egyik kezével elvesz, a másikkal visszaadja. Sz@rul érezzük ugyan magunkat a szétszedett-összevarrt pofánk miatt, ám cserébe érdekes kísérleteket végezhetünk szívószállal ezidáig nehezen, illetve egyáltalán nem fogyaszthatónak besorolt ételekkel kapcsolatosan, lásd körömpörkölt, bécsi szelet, dobostorta. Ráadásul Weihenstephaner söröket is ihatunk, melyek szépen sorakoznak a kamrapolcon, még ha sajna’ nem is számolatlanul.

Arról már mindenki hallott, hogy a Bayerische Staatsbrauerei Weihenstephan a világ legrégebbi, ma is működő és termelő sörfőzdéjeként hivatkozik magára, s ez így is marad mindaddig, amíg valaki nem talál egy másikat, bár erre azért elég kicsi a sansz. A weltenburgi apátok hivatalosan tíz esztendővel később startoltak a főzéssel, így 1040-es alapításával (a freisingi városi tanács ekkor engedélyezte a főzdét) Weihenstephan a nyerő. Az apátságot a decens pápai noszogatásra 720 környékén ide érkező Szent Corbinianus építtette, aki különleges kapcsolatot ápolt a medvékkel. Történt ugyanis, hogy egy szép napon, midőn a jámbor lélek épp Rómába tartott, poggyászcipelő lovacskáját elfogyasztotta egy mackó. A szent nem esett kétségbe, rögvest felszólította a jóllakott vadat, ugyan trógerolja már tovább a batyukat az Örök Városig. A medve szót fogadott, a szent pedig megérkezésük után szabadon engedte. A történet annyira megihlette a freisingieket, hogy a város címerében ma is a nyereggel felszerelt bundás feszít büszkén.

Szent Corbinianus Jan Polack festményén, 1489
Itt pedig a macis címer

A kolostort elsőként Szent Vitusnak szentelték, aki mai sörünk névadója is egyben. Szerteágazó érdeklődési körrel bíró vértanúról van szó, többek között ő felel a gyógyszerészek, sörfőzők, vincellérek, vendéglősök dolgainak stabilitásáért, nem is beszélve a táncosokról (a chorea Sancti Viti a végtagokban és az arcon gyors, kontrollálatlan izomrángásokkal kísért tünetegyüttes, melyet reumás láz, vagy A csoportú béta-hemolizáló streptococcusok okozhatnak. Vitustánc és nyavalyatörés néven is fut. Nagy sikereket ért el a XIV-XV. században Európa-szerte).

Szent Vitus az 1493-as Nürnbergi Krónikából

Közben lepattintjuk a kupakot a szent képét a nyakcímkéjén viselő palackról, sietve töltünk, mert nem minden nap iszik az ember világbajnok búzabakot, a kedvéért még a szívószálat is félretesszük. A 7,7-es alkoholt kalaplevéve köszöntjük, a fájdalomcsillapítók örülni fognak neki, és már fejest is ugrottunk az élesztős-sárgabarackos-citrusos illatorgiába, mely a pompás habkorona alól küzdi elő magát. Persze akad azért itt egy kis szegfűszeg és banán is, de nem olyan dominánsak, mint az átlagos bajor búzáknál. A korty csábítóan húsos (16,5 B°), a szénsavak elevenek és játékosak, ízvilága pedig minden képzeletet felülmúlóan intenzív. Fűszeres, gyümölcsös, falatnyi kenyeres savanykássággal, elegáns élesztőkkel, tankönyvi komlózással. Teljesen megérdemelten foglal el pillanatnyilag dobogós helyet a bolygó ötven legjobb búzabakjának ranglistáján.

Most elvonulunk relaxálni és a varratainkat nyalogatni, legközelebb innen folytatjuk.

1062. Szent András Fekete

Közismert tény, hogy az Univerzum kis testében annyi megmagyarázhatatlan esemény, történés, tény, lény, usw. nyüzsög, hogy szegénykémnek úgy feszül a hasa, majd’ lepattannak az ingéről a gombok. Hogy ezek hová reppennének tova, jó kérdés, de már azon is érdemes lenne eltűnődni, miféle ing lehet az Univerzum testén, azaz azon kívül. Nem csoda, hogy mi, nyomorult véglények szakmányban gyártjuk a mindenféle vallásokat és filozófiai rendszereket, hogy legalább részben meg tudjuk magyarázni magunknak a dolgok mibenlétét. Az egyik ilyen metafizikai (μετά φύσις) alaptétel szerint vannak sörök, amikkel az ember megmagyarázhatatlanul és érthetetlenül hosszú ideig keringőzik. Settenkednek egymás körül, félig leeresztett szemhéjak alól induló vizsla pillantásokkal méregetik a másikat, terveket szőnek, hogy na majd egyszer csak. Közben telik-múlik az idő (a másik nehezen értelmezhető tétel), Klóthó, Lakheszisz és Atroposz teszik a dolgukat, már-már úgy tűnik, ez a dolog is a hamvába holt kategóriába lesz sorolható, annyi, de annyi mással együtt, amikor ugyanolyan megmagyarázhatatlan és érthetetlen okok miatt hirtelen létrejön a fúzió. És hát mi a szépség, ha nem ez?

Így vagyunk/voltunk mi is a békésszentandrásiak Fekete márkanevű baksörével, de most véget ért az udvarlási szakasz, elég volt a kokettálásból, ideje a tettek mezejére lépni. Szétoperált szájszerkezetünk miatt a szokásosnál is lassabban fogyasztunk, három olyan alkalmat is van időnk felvillantani a múltból, amikor nem találkoztunk a Feketével. Aki ebből a klasszikus, Sinkó Péter-féle kabarészámra asszociál, jól teszi. Aki nem ismerné, az hallgassa meg Agárdy Gábor előadásában.

Először jelenlegi ciklusom első harminckilenc évében nem találkoztam a Feketével. Ennek igen egyszerű oka van: 2014-ig nem létezett Fekete, legalábbis a mai formátumában. Jogelődje Fekete Korsó néven futott, nálunk kiterjedtebb tapasztalati bázissal rendelkező sörkalandorok biztosan emlékeznek rá. Itt egy kis segítség a Sörbúvárról/tól: https://sorbuvar.blog.hu/2011/01/07/fekete_korso_4

Másodjára akkor nem jött össze a dolog, amikor a főzde webshopját kerülgetvén rendelési szándékkal, észleltük, hogy a tárgyalt főzetből minimálisan 10 palacknyi vásárolható. Érteni véljük a mögöttes gazdaságpolitikai megfontolásokat, de nekünk egy féle jóból ilyen sok már megárt. Abba a rendkívül idegesítő vevőkategóriába tartozunk ugyanis, akik nagyon szívesen rendelnek a gyártóktól akár több tucatnyi sört, de az mind különböző legyen. Erről nem tehetünk, egyszerűen erre kanyarodott velünk a szocializációs folyamatunk ösvénye.

Számtalan alkalmat követően a harmadik nem tavaly nyáron következett be. Karnyújtásnyira volt a Fekete és a lehetőség, de a sors kifürkészhetetlen akaratából, mintegy derült égből villámcsapásként úgy berúgtunk, hogy nemcsak a Feketéhez nem találtunk vissza, de másnap még arra sem emlékeztünk, milyen érzés egy élő rádióműsorban részt venni, pedig a kompromittáló felvételek alapján megtettük.

Most viszont minden feltétel adott, előttünk a Fekete, ki is tudtuk bontani, még a poharat is eltaláltuk vele. Gyönyörködünk szép, laza tejeskávés habjában – ami az emelt alkoholtartalom (7 %) ellenére stabilnak és tartósnak bizonyul -, sötét, rezesen gesztenyebarna színében. Szagolgatjuk is szorgalmasan, a karakteres maláták karamelljei és csokoládéi mellett jut itt hely néhány csepp kávénak is, hátul pedig aszalt gyümölcsök somolyognak.

A korty testes (16,5 B°), kellemesen viszkózus, az a jelentőségteljesen csusszanó típus. Csábítóan édes, nehéz és erős, a komlókeserűk a következő szakaszban a kávés vonalat erősítik fel úgy, hogy a végére és az utóízben is marad belőle.

A bizonyos keretek között sorsdöntőnek is nevezhető találkozás után még jobban tudunk gyönyörködni a szép emlékké transzformálódó elhúzódó előjátékban, mert mától kezdve a Feketével, ezzel a nagyon szépen összerakott, komoly sörrel való kapcsolatunk új alapokra helyeződik. Fel hát, irány az ismeretlen, hajrá, éljen és ámen.