Két éve már annak – hogy repül az idő -, mikor a félegyháziak ötösfogatát jártuk körbe, s a túra végén jeleztük, hogy a szortiment pillanatnyilag nem elérhető két példányáért alkalmasint még visszatérünk. Anakin Skywalkerrel ellentétben nekünk semmi bajunk a homokkal, jól is néznénk ki, hiszen a farm, ahol élünk gyakorlatilag egy lokális, mini-Tatuin közepén terül el. Ismét elzarándokolunk hát a Félegyházi Sörműhelybe, habár ez a két sör nem az a két sör, hovatovább egészen könnyen megeshet, hogy azoknak most már végképp búcsút is inthetünk, mert a főzde kínálatában már nem szerepel strong ale és mindenféle cirádáktól mentes stout (utóbbiból extra coffee és coconut variáció azért akad). Helyettük itt van egy gose és egy füstös porter, amik vannak annyira tájidegenek a környéken, hogy őszintén tudjunk örülni nekik, illetve jólesően furdalja az oldalunkat a kíváncsiság.
A gose-ról értekeztünk már e hasábokon, kóstoltuk a To Øl citromnáddal ízesített variációját, illetve hazai sós vizekre evezvén a HopTop Make No Sense is járt már nálunk, ahol az előbb említett növény mellett a kaporral is összefuthattunk. A sós víz sem véletlenül került elő, kiművelt sörfővel bíró olvasóink számára magától értetődik a dolog, a többieknek pedig ide kopipésztelem régebbi írásunk aktuális szakaszát, nehogymá’ csak a kormánypárt talpnyaló, nyikhaj csinovnyikjai élhessenek ezzel a módszerrel: „A település környékén már a rómaiak is bányásztak ezüstöt és ólmot, ám minket sokkal jobban érdekelnek a vidék kősórétegei, melyek az elmúlt pár százezer esztendőben a csapadék és egyéb nedves dolgok hatására szorgalmasan szivárogtak át a talaj ivóvizet raktározó rétegeibe.
A búzamaláta és a sós víz találkozása nem is váratott sokáig magára, és a spontán erjesztésnek, valamint az akkortájt komló helyett használt koriandernek köszönhetően meg is született a gose.” Ugyebár mindenki látja, hogy mi használtunk idézőjelet.
A félegyházi változat az autentikusnak mondható koriandert, és a tán inkább obligátnak számító citromhéjat használja fő fűszerként a maréknyi konyhasó és a komló mellett.
Hogy jutott-e bele tejsavbaktérium, hivatalosan nem tudni, de nyitáskor elég intenzív, s lelkünket simogató szilázsillat vágott minket orrba, ami némi idő teltével eltűnt, helyét enyhén savanykás citromaroma vette át. Színe nagyon világos arany, habja tömött, tartós. A korty eleje kifejezetten sós, ám a savanyúk villámgyorsan kétvállra fektetik az ízvilágot, ebben mondjuk ismét korhű a produkció. Keserűk alig, komlós ízek sehol, a maláták próbálnak némi összhangot teremteni több-kevesebb sikerrel. A vége száraz, enyhén sós, az utóíz savanykás. Tulajdonképpen becsületes nekifutás, de unikálisnak csak a típus miatt nevezhető.
Másik sörünk, a Félegyházi Smoky Porter szokás szerint némi csapongásra készteti szürkeállományunk még aktív részét, mert hát ugyebár az 1977-es Smokey and the Bandit című, immáron kultikusnak számító filmművészeti alkotás alapproblémája is egy kamionnyi sör leszállítása/eltulajdonítása körül forog. A boldog nyolcvanas-kilencvenes évek kásás és homályos, szinkrontolmácsos videóváltozatainak köszönhetően sokáig nem értettük, ki a fene az a Smokey? Oké, a Bandita az egyik főszereplő, Burt Reynolds, de Smokey kilétére csak akkor derült fény, amikor egyszer, évekkel később megnéztük a filmet mindenféle szinkron és felirat nélkül. Hát bizony a seriff az, Buford T. Justice, akit Jackie Gleason alakított. A sörcsempészet reális problémát feszegetett, ugyanis azokban az időkben a rendkívül népszerű, ám adalékanyagokat és tartósítószereket nem tartalmazó Coors sört nem lehetett kapni mindenhol az államokban. A fejesek persze megoldották a dolgot, Dwight D. Eisenhowernek például a légierő egyik gépe szállította Washingtonba, ha gusztusa támadt rá. A nép egyszerű fiának viszont más eszközökhöz kellett nyúlnia.
Közben pohárba került a mi füstösünk is, tolja kifelé magából a szalámi-feelinget emberül, tán még egy kicsit sok is a jóból. Nehéznek, zsírosnak érződik az aroma, hosszas szellőzés után sem hagy helyet más egyébnek, holott elvileg tőzeget és bükkfát is kellene találnunk, nem is beszélve a porterek kávés, étcsokis jegyeiről. S még ennél is nagyobb baj, hogy ezeket bizony az ízek között sem leljük sehol. Túlságosan laza, híg és vizes a korty, minimális, kesernyés csokoládéval, harmatgyenge kávéval. A füstből viszont jutott ide is bőven, végigtrappol a kortyon, savanykás és tapadós, kellemetlen érzetet terítve szét maga körül. Kár ezért a sörért, pedig a típusban rengeteg fantázia és kihívás lapul, amiknek ez alkalommal nem sikerült megfelelni.
Talán majd legközelebb. S ha akkor sem, majd csempésztetünk magunknak máshonnét egy Banditával. PS.: ide kívánkozik még egy villámgyors szilázsrecept. Végy némi zöld növényt (kukorica, egyéb gabonafélék, esetleg hüvelyesek), aprítsd fel cca. másfél centis darabokra, lapátold be két marha nagy betonfal közé, küldj rá egy pár tonnás, gumikerekű munkagépet, tömörítsd, takard le. Elegendő szénhidrát és némi szerencse segítségével tejsavas erjedés indul be, finom illata lesz, télen oda lehet adni a tehénkéknek.
