838. Pražačka

A focihoz, mint olyanhoz nekünk mindig is kissé ambivalens volt a viszonyunk. Gyermekkorunkban, ha kiléptünk a szülői ház kapuján, rögvest egy, az átkozott cucialista tervgazdálkodás által pöpec módon kiépített játszótéren találtuk magunkat (melynek volt egy közlekedési park része is, korrektül felfestett útjelzésekkel, táblákkal, működő és kapcsolgatható [!] jelzőlámpákkal), ahol persze volt focipálya is. A labdakergetés akkortájt olyan automatikusan végzett tevékenység volt, mint a lélegzetvétel. De csak ott, a téren. Amikor a suliban kellett/lehetett ezt a sportot űzni, az már nem volt az igazi. Az ifjonti évek tűntével a foci is kikopott érdeklődésünk pénztárgépszalag hosszúságú listájáról, bár baráti társaságban egy-két (há’-négy) sör mellett szívesen üvöltöztünk mi is, csak előbb furmányosan kifigyeltük, mikor mit kell kiabálni, mert ugyan a szabályokkal nagyjából tisztában voltunk, ám a csapatok kilétével és súlyával sosem. Tudjuk azt is, hogy népszerű és a figyelem fontosabb dolgokról való elterelésére kiválóan alkalmas játék, ismerjük a csapat, futballnemzet, stadionépítés kifejezéseket is, habár bizonyos kontextusban történő használatuktól már akut és vehemens hányingerünk támad. Többek között ezért sem néztünk utána, miért készült eme sporttal fémjelzett limitált kiadás ma esti sörünkből. Biztos valami vb lesz megint (ha már világbajnokság: az megvan, hogy 1969-ben nem csak a magyar csapat vérzett el a selejtezők során, hanem a salvadori és hondurasi is, utóbbiak szinte szó szerint? A salvadoriak az időntúli tizenegyesnek köszönhetően 3:2-re győztek, ám a meccset követő zavargások miatt és ürügyén háború tört ki a két ország között [La guerra del fútbol], mely ugyan csak néhány napig tartott, de több ezer halálos áldozatot követelt. Ráadásul a Közép-amerikai Közös Piac, mint szervezet, összeomlott, mindkét országban éhínség ütötte fel a fejét, újabb ezreknek akasztva a lábujjára dögcédulát. Természetesen El Salvador a következő fordulóban kiesett).

Művészi – illetőleg annak szánt és gondolt – fotómontázs előző bekezdésünk illusztrálásához

A Pražačka Rakovníkban készül, Csehország középső régiójában a Tradicní pivovar v Rakovníku mostohagyerekeként, ugyanis a főzde húzómárkája a Bakalář, mely termékcsoportról szintúgy a közeli jövőben tervezünk megnyilvánulni. Ezért a főzdéről most csak dióhéjban annyit árulunk el, hogy alapítását 1454-re teszik, amikor a mi szomorkásan rövid életű V. László királyunk (17 éves korában hagyta itt ezt a siralomvölgyet, a modern orvostudomány vizsgálatai alapján valószínűleg leukémia végzett vele) megerősítette a város mérföldjogát. Az elvileg független gyártó manapság éves szinten cca. 140 ezer hektoliteres termelést tud felmutatni, melynek tetemes részét az oroszok vásárolják meg.

A városról pedig mézesmadzag gyanánt megemlítenénk, hogy 1966-ban itt alakult meg (akkor még Mandragora néven) a Brutus rock-protopunk-reggae formáció, melynek az évtizedek során majd’ ötven tagja volt már. A jelenlegi frontember Alexander „Sáša“ Pleska, aki civilben a Prágai Vegyipari- Műszaki Egyetem környékén is előfordul, merthogy ő fedezte fel/dolgozta ki a bifunkcionalizált folyékony polibutadiének lehetséges előállításának módozatait, akármik is legyenek ezek. Hálistennek Sáša már nyugdíjas, így nyugodtan tud koncentrálni a stage diving problémakörére. Alant pedig Zase pivo című szerzeményüket élvezhetitek.

Hlavu vopřenouvo zeď pisoáru mám/Když tě přivedou tak tě nepoznám

Sörünk mindezeken túl nem egy nagy durranás, faék egyszerűségű desítka ez valahol 9,7 és 10,5 B° között, négyes alkohollal, 23-as IBU-val. Javára írandó azonban, hogy nem is akar komplikáltabb dolognak látszani ennél. Standard kinézet, laza szerkezet, könnyű ihatóság, a korty utolsó szakaszában hirtelen előugró, néhány másodperc erejéig akár még markánsnak is nevezhető keserűség, aztán lecsengésként halovány édességek.

Nem zuhantunk vele szerelembe, ám ha a jövőben olyféle becsületsüllyesztőbe invitálnak minket kórusban ordítozni, ahol Pražačka van az itallapon, nagyobb lelki nyugalommal fogunk letelepedni a pulthoz.

811. Poutník Prémium

Sokszor és sokfelől hallottuk már a pletykát, miszerint a brnoiak saját söre, a StaroBrno annyira vállalhatatlan ital, hogy még ők sem isszák szívesen, ezért hát nem lepődtünk meg annyira, amikor Richi PD barátunk legutóbbi villámlátogatása alkalmával „Itt az egyik kedvenc söröm!” felkiáltással pár palack pelhřimovi készítményt pakolt ki a hátizsákjából. Pelhřimov valahol félúton található Prága és Brno között, az ország egyik legnagyobb városa, már ami a 95 km2-en való elterülését illeti. Huszonnégy kerülete van, melyek önálló települések voltak hajdanán, s az elmúlt cca. száz esztendő alatt integrálódtak.

Pelhřimov, avagy Pilgram látképe néhányszáz évvel ezelőttről

Ahogy mondani szokás, itt sem lehet nagy öröm egy alvégi legénynek a felvégre járni udvarolni, mert motorizáció ide, XXI. század oda, a hölgynek igen készségesnek kell lennie ahhoz, hogy ezt a távot valaki naponta végigzarándokolja. Pedig ennek arrafelé nagy hagyománya van. A legenda szerint a várost Pelhřim, avagy Peregrinus püspök alapította valamikor az 1220-as évek elején, az ő neve pedig a latin eredetet tekintve vándort, jövevényt, zarándokot jelent. A hálás utókor a város címerére és zászlajára éppúgy applikálta a püspök alakját, akárcsak a főzde a palack címkéjére.

A város címere a vándorló püspökkel

Ők 1552-ben ásták el a csatabárdot, illetve az alapítókövet, még ha csak képletesen is, mert ekkor még több különálló, lakóhelyként is funkcionáló épületben folyt a termelés. A klasszikus értelemben vett sörgyár 1898-ban épült, az idő és a történelem viharait egyaránt kiállva ma is ontja magából a jóféle és jó értelemben vett módon egyszerű söröket. Ilyen a tizenkettes Poutník světlý ležák is, melynek illatát és ízvilágát egyértelműen és nagyon élvezetesen uralják a žateci komlók. Habja közepes, átlagosan kitartó. Illatában az említett komlók mellett a maláták édessége is helyet kap, ahogy az ízben is. Bizsergető szénsav, kesernyés utóíz, 5%-os alkohol. Friss és ropogós cseh vidámság, hétindító jutalomkorty, melynek extra többletet ad a készítésénél használt víz. Az ugyanis a város közelében található Křemešník nevű hegy forrásaiból származik, enyhén radioaktív (ebből kifolyólag gyógyvízként is funkcionál), továbbá ezüstöt is tartalmaz. A források és kutak látogathatók és kóstolhatók, aki teheti, zarándokoljon el odáig.

A Peregrineknek nincs hivatalosan kijelölt névnapja, így akár október 15-én is ünnepelhetnek, ám ma még csak ötödike van. A tegnapi naphoz fűződik viszont egy olyan dolog, amiről illik megemlékezni, ráadásul még sörünkhöz is kapcsolódik lingvisztikailag. A régi, átkos rendszerben szocializálódott és művelődött olvasóknak bizonyára feltűnt már, hogy a Poutník szó mennyire hasonlít az orosz Спутник kifejezésre. Jelentéstartamuk is igen hasonló, utóbbi jelentése (többek között) útitárs. A szovjetek 64 évvel ezelőtt, 1957. október 4-én állították pályára az emberiség első űreszközét. A megkérdőjelezhetetlen műszaki és tudományos sikereken túl a repülés erőteljes propagandacélok beteljesítésére is tökéletes volt, az amerikaiak háromnegyede csokizta össze az alsóneműjét a fejük felett repkedő kommunista gyilkológép miatt, melynek ikonikussá vált rádiójelzését itt hallgathatjátok meg:

A kapitalisták gyorsan reagáltak, néhány hónap alatt összegründolták a NASA-t, elindult az űrverseny, ennek köszönhetően bő tíz év elteltével már a Holdon sétáltunk. S jutott pénz a Defense Advanced Research Projects Agency nevű szervezetnek (DARPA) is, ami azért volt jó, mert így most nyugodtan tépheti a száját mindenki a neten. Akár sörökről is.