A focihoz, mint olyanhoz nekünk mindig is kissé ambivalens volt a viszonyunk. Gyermekkorunkban, ha kiléptünk a szülői ház kapuján, rögvest egy, az átkozott cucialista tervgazdálkodás által pöpec módon kiépített játszótéren találtuk magunkat (melynek volt egy közlekedési park része is, korrektül felfestett útjelzésekkel, táblákkal, működő és kapcsolgatható [!] jelzőlámpákkal), ahol persze volt focipálya is. A labdakergetés akkortájt olyan automatikusan végzett tevékenység volt, mint a lélegzetvétel. De csak ott, a téren. Amikor a suliban kellett/lehetett ezt a sportot űzni, az már nem volt az igazi. Az ifjonti évek tűntével a foci is kikopott érdeklődésünk pénztárgépszalag hosszúságú listájáról, bár baráti társaságban egy-két (há’-négy) sör mellett szívesen üvöltöztünk mi is, csak előbb furmányosan kifigyeltük, mikor mit kell kiabálni, mert ugyan a szabályokkal nagyjából tisztában voltunk, ám a csapatok kilétével és súlyával sosem. Tudjuk azt is, hogy népszerű és a figyelem fontosabb dolgokról való elterelésére kiválóan alkalmas játék, ismerjük a csapat, futballnemzet, stadionépítés kifejezéseket is, habár bizonyos kontextusban történő használatuktól már akut és vehemens hányingerünk támad. Többek között ezért sem néztünk utána, miért készült eme sporttal fémjelzett limitált kiadás ma esti sörünkből. Biztos valami vb lesz megint (ha már világbajnokság: az megvan, hogy 1969-ben nem csak a magyar csapat vérzett el a selejtezők során, hanem a salvadori és hondurasi is, utóbbiak szinte szó szerint? A salvadoriak az időntúli tizenegyesnek köszönhetően 3:2-re győztek, ám a meccset követő zavargások miatt és ürügyén háború tört ki a két ország között [La guerra del fútbol], mely ugyan csak néhány napig tartott, de több ezer halálos áldozatot követelt. Ráadásul a Közép-amerikai Közös Piac, mint szervezet, összeomlott, mindkét országban éhínség ütötte fel a fejét, újabb ezreknek akasztva a lábujjára dögcédulát. Természetesen El Salvador a következő fordulóban kiesett).
A Pražačka Rakovníkban készül, Csehország középső régiójában a Tradicní pivovar v Rakovníku mostohagyerekeként, ugyanis a főzde húzómárkája a Bakalář, mely termékcsoportról szintúgy a közeli jövőben tervezünk megnyilvánulni. Ezért a főzdéről most csak dióhéjban annyit árulunk el, hogy alapítását 1454-re teszik, amikor a mi szomorkásan rövid életű V. László királyunk (17 éves korában hagyta itt ezt a siralomvölgyet, a modern orvostudomány vizsgálatai alapján valószínűleg leukémia végzett vele) megerősítette a város mérföldjogát. Az elvileg független gyártó manapság éves szinten cca. 140 ezer hektoliteres termelést tud felmutatni, melynek tetemes részét az oroszok vásárolják meg.
A városról pedig mézesmadzag gyanánt megemlítenénk, hogy 1966-ban itt alakult meg (akkor még Mandragora néven) a Brutus rock-protopunk-reggae formáció, melynek az évtizedek során majd’ ötven tagja volt már. A jelenlegi frontember Alexander „Sáša“ Pleska, aki civilben a Prágai Vegyipari- Műszaki Egyetem környékén is előfordul, merthogy ő fedezte fel/dolgozta ki a bifunkcionalizált folyékony polibutadiének lehetséges előállításának módozatait, akármik is legyenek ezek. Hálistennek Sáša már nyugdíjas, így nyugodtan tud koncentrálni a stage diving problémakörére. Alant pedig Zase pivo című szerzeményüket élvezhetitek.
Sörünk mindezeken túl nem egy nagy durranás, faék egyszerűségű desítka ez valahol 9,7 és 10,5 B° között, négyes alkohollal, 23-as IBU-val. Javára írandó azonban, hogy nem is akar komplikáltabb dolognak látszani ennél. Standard kinézet, laza szerkezet, könnyű ihatóság, a korty utolsó szakaszában hirtelen előugró, néhány másodperc erejéig akár még markánsnak is nevezhető keserűség, aztán lecsengésként halovány édességek.
Nem zuhantunk vele szerelembe, ám ha a jövőben olyféle becsületsüllyesztőbe invitálnak minket kórusban ordítozni, ahol Pražačka van az itallapon, nagyobb lelki nyugalommal fogunk letelepedni a pulthoz.
