814. Linzer Original

„Ich bin ein Berliner”- susogta a szélbe Kennedy elnök 1963. június 26-án, s nem kell vörösdiplomásnak lenni ahhoz, hogy helyesen feltételezzük, nem a süteményre vagy a vállkendőre gondolt.

Az ominózus mondat 2:50 környékén hangzik el először, aztán a biztonság kedvéért a végén, 9:50 tájékán megismétli

Mai sörünk, a Linzer Original esetében is asszociálhatunk egy könnyed, omlós és finom tésztaféleségre, de nem árt az óvatosság. Felső-Ausztria tartományi székhelyének (melyet a kelták alapítottak, aztán a rómaiak fejlesztették szép nagyra, s mindkét nép Lentia névre keresztelte) ugyanis nem sok köze van a vasárnapi ebéd után elénk tolt desszerthez. Müller Antal cukrászmester volt az, aki miután benősült a híres Ruszwurm cukrászdát alapító Schwabl-famíliába, megálmodta ezt a sütifélét, nevét pedig Linzer Rudolf, 48-as honvéd főhadnagy kölcsönözte neki. Eme forradalmi lendülettel tömködjétek hát magatokba ezek után a linzerbe foglalt kalóriákat (400-450 kcal/100g, nem vészes), mi pedig tovább vizsgálgatjuk a sört.

1836-ban döntött úgy Franz Lehner linzi állampolgár, hogy ő bizony sört fog főzni. Szűk húsz esztendeig tartott a lendület, ekkor eladta a céget Michael Poschacher-nek, aki gyorsan vett mellé még kettőt. Ő és a jogutódok 1981-ig termeltek vígan, majd a gyártás megszűnt, néhány év múlva az épületeket is lebontották. Sokáig volt tél, csend, hó és halál, hogy Vörösmarty is szóhoz jusson, aztán a közelmúltban Linznek elkezdett hiányozni a főzde. A műemléknek számító helyi dohánygyár épületébe vették be magukat az újraalapítók, a munka jelenleg is gőzerővel folyik, a nyitást 2022-ben tervezik. Addig a Zipf segíti ki őket, mi pedig bontunk és töltünk.

Áttetsző, tükrös, szalmasárga sör nem túl merész, gyorsan apadó habbal. Enyhén savanykás illatából kis idő múlva füves-virágos komlók bújnak elő, majd a kissé bátortalan maláták is erőre kapnak. A korty könnyű, ropogós, az édeskés alapra megfelelően adagolt komlózás reflektál. A vége száraz, finoman gyógynövényes, az utóíz édes. 12,2-es Balling, alkohol 5,2.

Korrekt és teljes mértékben vállalható söröcske, iszogatása közben azt is kiderítettük (mert biztosak vagyunk abban, hogy rajtunk kívül ez még legalább két embert érdekel), ki az a csábos fiatal hölgyike a címkén. A már védjegynek számító „Linzer Lisl” eredeti modellje az 1891-es évjáratú oberneukircheni Augustine Jungwirth volt, aki később a kevésbé romantikusan csengő Plöckinger nevet vette fel. A házasélet arrafelé sem habostorta.

813. Fehér Nyúl Soulty

Valamikor február környékén járt felénk utoljára a Nyúl, mármint a Fehér, bőven itt volt hát az ideje egy újabb látogatásnak. Igaz, húsvét után valamikor érkezett egy másik, egy fekete-fehér foltos, aki/ami itt is maradt, fél órával ezelőtt adtam neki kaját, meg egy tockost, amiért megint nekiállt kibontani a dróthálót az általa belakott bérlemény egyik oldalán. Utoljára tettem válaszlépéseket és restauráltam, legközelebb egy-két sörrel felszerelve csendben végignézem, ahogy diadalittas vigyorral kiszabadítja magát, hogy aztán a kutya a következő másodpercben letépje a fejét. Vannak, akik csak a saját hibáikból képesek tanulni.

A főzde sós-karamellás portere kissé csiszolt, sorjázott, átalakított receptúrával jelentkezik nálunk, ám mivel az eredeti változathoz nem volt szerencsénk, viszonyítási alap híján ebben a mondatban innentől kezdve több hasznos információ nem is fog előfordulni. Ugye? Mondtam.

Muszáj viszont idetennünk a doboz képi anyagát kiterítve, hiszen mindamellett, hogy a salt és a soul is ábrázolva vannak a karamellával együtt, az alkotás legszembetűnőbb kettőse a bal oldalon látható. A kissé megöregedett, kiégett, alkohol és/vagy egyéb hallucinogének hatásaival és kísértéseivel küzdő, teljesen paff Paff, valamint a belé kapaszkodó, száz esztendővel ezelőtti fürdőfelszerelésben pompázó hölgy mindenképpen helyet fog magának szorítani agyunk közepesen hosszú távú memóriabankjában. És még szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha csak ott.

Elvileg variáltak egy kicsit a malátákkal, lecserélték az élesztőt, húsosabb lett a test, vaskosabb az alkohol, és a sótartót is bátrabban rángatták a főzőedény felett. Mindezek eredményeképpen egy remek ízkombinációjú, kinézetét tekintve enyhén opálos, sötétbarna sör kerül a pohárba. Habja gyorsan apad, egy vékony karika azért marad mutatóba. Illata kellemesen édeskés, a maláták nagyon stabilnak tűnnek, de a Goldings virágos-mézes jegyei is szépen átjönnek. Az első néhány percben a só is felvillan a háttérben, de a melegedéssel eltűnik. A korty lágy és selymes, simogat a búza és a zab, a 15.4-es Balling megfelelő testet és terepet formál az édes és a sós ízek kergetőzéséhez. A vége kissé fanyar, alkoholos, melegít. Lassan kortyolós, ízlelgetős sör, nem az a dobjunkbegyorsankettőtésmenjünk típus, de hova a fenébe is rohannánk már ilyenkor?

Mivel a névben bújócskázó szójáték egyik feléről már esett szó, úgy illik, hogy a másik értelmezési lehetőségre is reagáljunk. Ehhez azonban egy igazi dívát, a soul királynőjét, Aretha Franklint hívjuk segítségül, az ő dalával üzenjük a főzdének: Respect.

812. McEwan’s Levy

Muchacho mester érdeklődött a minap a Lidl-ben található ale egységcsomagot illetően arról, hogy betáraztunk-e már belőle. Kifejtettük neki, hogy azt mi már nemigen dobjuk kosárba, mert az évek során szép lassan végigittuk a nagyját, a forgalmazó pedig évente csak egy-egy palackot cserél az összeállításban. Galaktikus méretűvé puffadni képes skótságunk miatt ezért erre már nem áldozunk anyagiakat. Erre ő letette a nagyesküt, miszerint ha rábökünk az idei felhozatalból arra az egyre, amit még nem kóstoltunk, istenbiz’ megszerzi, még ha áruba is kell bocsátania testét a boltban dolgozó fehérnépeknek. A szavunk is elállt ekkora áldozat meghozatalának már csak az ötletétől is, remegő ujjakkal gépeltük le a Kiválasztott nevét: McEwan’s Levy. A sör nemsokára megérkezett, mi pedig azóta is azon gondolkodunk, mi is történhetett. Mert ha kvázi a pengéjét markolászva hadonászunk Occam borotvájával, ami minden szempontból veszélyes művelet, távolodva a lex parsimoniae-től (magyarul elvetve azt a lehetőséget, hogy a mester megvásárolta a komplett csomagot és kivette belőle ezt a palackot), akkor a lehetőségeknek túlburjánzó tárháza nyílik meg előttünk, zavarba hozóan arcpirító részletekkel. Fantáziáljunk hát nyugodtan, amíg lehet, közben pedig járjuk kissé körbe ezt a Traditional Scottish Beer-t.

A sör a Carlsberg Marston’s Brewing Company égisze alatt fut, ám a felszínt kissé megkapirgálva rögvest Edinburgh Fountainbridge (Drochaid an Fhuarain) nevű városrészében találhatjuk magunkat. Itt alapított ugyanis Fountain Brewery néven főzdét William McEwan 1856-ban. A cég szépen termelt, nemsokára már Dél-Afrikába, Ausztráliába, Indiába is szállították a hordózott skót életérzést. A derék úriember pedig az így szerzett bevétel segítségével politikusi pályára lépett, a Liberális Párt színeiben lett a parlament tagja. Biztosítani kívánván nevének sörön kívüli fennmaradását, felépíttette a helyi egyetem diplomacsarnokát, a McEwan Hall-t, és megtolta egy kicsit a National Gallery of Scotland-ot is. Halálakor (1913) vagyonát 1,5 millió fontra taksálták, ami manapság is csinos összegnek számít, hát még akkortájt.

William bácsi a Vanity Fair 1902-es karikatúráján

A McEwan’s Levy hivatalosan egy malátaközpontú mild ale, de használatos a British session ale kifejezés is, bár gondolom ilyenkor a vérbeli skótok a szemüket forgatva emlegetik a „k” kezdőbetűs Teremtőt. Kitöltve feketébe hajló mélybarna színt mutat, tetején halványbézs, közepes élettartamú habbal. Illatában az óvatosan pörkölt maláták viszik a prímet, csipetnyi csokoládéval keveredve. A korty könnyű, kissé vizes, mérsékelten szénsavas. Ízében a kezdeti laza malátás édesség lassan formálódik, középtájt már hangsúlyosabbak a pörkölt, enyhén kávés jegyek. A vége és az utóíz kesernyés, ám közvetlenül előttük néhány pillanatra egy határozott édesgyökeres-medvecukros vonal is megcsillan. Könnyű, hétköznapi ivósör, melynek 3,2-es alkoholtartalmától olyan vad szoknyarázogatásokat nem tudunk elképzelni a Felföldön. Hacsaknem a pisálás miatt.

811. Poutník Prémium

Sokszor és sokfelől hallottuk már a pletykát, miszerint a brnoiak saját söre, a StaroBrno annyira vállalhatatlan ital, hogy még ők sem isszák szívesen, ezért hát nem lepődtünk meg annyira, amikor Richi PD barátunk legutóbbi villámlátogatása alkalmával „Itt az egyik kedvenc söröm!” felkiáltással pár palack pelhřimovi készítményt pakolt ki a hátizsákjából. Pelhřimov valahol félúton található Prága és Brno között, az ország egyik legnagyobb városa, már ami a 95 km2-en való elterülését illeti. Huszonnégy kerülete van, melyek önálló települések voltak hajdanán, s az elmúlt cca. száz esztendő alatt integrálódtak.

Pelhřimov, avagy Pilgram látképe néhányszáz évvel ezelőttről

Ahogy mondani szokás, itt sem lehet nagy öröm egy alvégi legénynek a felvégre járni udvarolni, mert motorizáció ide, XXI. század oda, a hölgynek igen készségesnek kell lennie ahhoz, hogy ezt a távot valaki naponta végigzarándokolja. Pedig ennek arrafelé nagy hagyománya van. A legenda szerint a várost Pelhřim, avagy Peregrinus püspök alapította valamikor az 1220-as évek elején, az ő neve pedig a latin eredetet tekintve vándort, jövevényt, zarándokot jelent. A hálás utókor a város címerére és zászlajára éppúgy applikálta a püspök alakját, akárcsak a főzde a palack címkéjére.

A város címere a vándorló püspökkel

Ők 1552-ben ásták el a csatabárdot, illetve az alapítókövet, még ha csak képletesen is, mert ekkor még több különálló, lakóhelyként is funkcionáló épületben folyt a termelés. A klasszikus értelemben vett sörgyár 1898-ban épült, az idő és a történelem viharait egyaránt kiállva ma is ontja magából a jóféle és jó értelemben vett módon egyszerű söröket. Ilyen a tizenkettes Poutník světlý ležák is, melynek illatát és ízvilágát egyértelműen és nagyon élvezetesen uralják a žateci komlók. Habja közepes, átlagosan kitartó. Illatában az említett komlók mellett a maláták édessége is helyet kap, ahogy az ízben is. Bizsergető szénsav, kesernyés utóíz, 5%-os alkohol. Friss és ropogós cseh vidámság, hétindító jutalomkorty, melynek extra többletet ad a készítésénél használt víz. Az ugyanis a város közelében található Křemešník nevű hegy forrásaiból származik, enyhén radioaktív (ebből kifolyólag gyógyvízként is funkcionál), továbbá ezüstöt is tartalmaz. A források és kutak látogathatók és kóstolhatók, aki teheti, zarándokoljon el odáig.

A Peregrineknek nincs hivatalosan kijelölt névnapja, így akár október 15-én is ünnepelhetnek, ám ma még csak ötödike van. A tegnapi naphoz fűződik viszont egy olyan dolog, amiről illik megemlékezni, ráadásul még sörünkhöz is kapcsolódik lingvisztikailag. A régi, átkos rendszerben szocializálódott és művelődött olvasóknak bizonyára feltűnt már, hogy a Poutník szó mennyire hasonlít az orosz Спутник kifejezésre. Jelentéstartamuk is igen hasonló, utóbbi jelentése (többek között) útitárs. A szovjetek 64 évvel ezelőtt, 1957. október 4-én állították pályára az emberiség első űreszközét. A megkérdőjelezhetetlen műszaki és tudományos sikereken túl a repülés erőteljes propagandacélok beteljesítésére is tökéletes volt, az amerikaiak háromnegyede csokizta össze az alsóneműjét a fejük felett repkedő kommunista gyilkológép miatt, melynek ikonikussá vált rádiójelzését itt hallgathatjátok meg:

A kapitalisták gyorsan reagáltak, néhány hónap alatt összegründolták a NASA-t, elindult az űrverseny, ennek köszönhetően bő tíz év elteltével már a Holdon sétáltunk. S jutott pénz a Defense Advanced Research Projects Agency nevű szervezetnek (DARPA) is, ami azért volt jó, mert így most nyugodtan tépheti a száját mindenki a neten. Akár sörökről is.

809-810. Mohó Mókus és Léhűtő Lajhár

Mihail Mihajlovics Belkaszov, a Mohó Mókus rosszkedvűen heverészett az örökké termő fa alatt. A tízóraira befalt, ehető aranyfóliába csomagolt osztrigás-kaviáros rozsos buci úgy tekerte a beleit, hogy a szeme is könnybe lábadt. Nem találta sehol a kedvenc herélőkését sem, pedig a nagyapjától örökölt szerszámnak köszönhette a bandavezéri titulust. Igaz, mostanában csak a fogát szokta piszkálni vele, hogy ne rohadjon ott annyi ételmaradék, hiszen a fogmosáshoz fel kellene kelni, ilyet pedig egy kőkemény мальчик-белка nem csinál. Legalábbis nem túl gyakran. Ráadásul az üzlet sem ment jól. Pofátlan és tenyérbemászó konkurencia jelent meg a szigeten, s ha még csak tenyérbemászó lett volna! De ez az alak mindenhová mászott, hányingerkeltő volt még csak nézni is, ahogy össze-vissza pattog. Misi volt a neve, állítólag a mókusfélék családjába tartozott, de ebben Mihail Mihajlovics erősen kételkedett. Szart volna ő magasról (oké, nem annyira magasról, mert ahhoz abba kellene hagyni a fekvést) ezekre a mutatványokra, de az a feketefarkú féregnyúlvány a legjobb embereit rádumálta az életmódváltásra, a selejtesebbjét meg felzabáltatta a sakálokkal. Belkaszov mesternek rá kellett döbbennie, hogy egyedül maradt, mint a hájas kisujja, pedig még csak csütörtök volt.

https://www.youtube.com/watch?v=VSB3KA70MJE
Belkaszov és bandája 1:01-től

Ób@zmeg, de jólesne most egy sör! – sóhajtott fel szomorkásan, amikor hirtelen mozgást érzékelt a bal oldali perifériás látómezője irányából. Lavrentyij volt az, a Léhűtő Lajhár, gyerekkori cimborája. Talán lesz nála sör! – reménykedett MMB, majd kényelmesen elhelyezkedett, és az iskolában tanult versikét mormolva egyre laposabbakat pislogott:

„Hurr-hirr-horr-hárr-brum-bió,

Enni meg aludni jó.”

Két nap múlva ébredt fel, de még így is öt órát kellett várnia, amíg Lavrentyij hallótávolságba ért, mert a Lajhár nem csak lassú volt, mint a tetű, hanem hallgatag és süket is, mint a disznó a rozsban.   – Lavrentyij, drága kicsi szívem, ugye van nálad néhány sör? Igen szomorú a lelkecském, a jó öreg Alkohol Bátyuska ölelő karjaira van szükségem. A tömény nem jó, megfosat, oszt’abban henteregni nem az igazi, tudod jól. Sört ide! Mondjuk egy picit testesebbnek tűnő, gabonásan édeskés illatú, de kenyeresen savanykás, tapadós habú, komlókkal rendesen balanszírozott rozsos ale-t. Vagy egy friss és üde, félbarnába hajló APA-t, olyan gyümölcsök ízeivel, mint amilyenek itt lógnak ezen a k*rva fán a fejem felett, hogy penészedjen meg mind, úgysem érem el őket. Az sem baj, ha már nem hideg, csak legyen! Van nálad, Lavrentyij, ugye van??

A Lajhár szája szólásra nyílt, majd röpke kilencvennyolc perc alatt ki is csusszant rajta a válasz: – Nincs. De hozok. Lassan távolodni kezdett, Mihail Mihajlovics pedig – amikor nem rázta már annyira a zokogás – újabb kétnapos álomba zuhant. Arra ébredt, hogy Lavrentyij egy papírdarabot tart elé, mert az udvarias és előzékeny jóbarát nem kívánván őt felverni megérdemelt pihenéséből, inkább leírta a kérdést, ami miatt félúton visszafordult: Pohár kell?

Az istenek kifürkészhetetlen akaratából Belkaszov ebben a pillanatban találta meg elveszettnek hitt nagyatyai örökségét, s kissé zavaros, ám beletörődő tekintettel fordította azt saját heréi felé.

Herélőkés Somogy megyéből

Ui.: az idézett versike Tersánszky Józsi Jenő Misi mókus kalandjai című írásában található.

808. IPA Pale Ale

Józan ésszel egyre kevésbé érthető világunkban egy ideje már könnyed vállrándítással vesszük tudomásul, hogy exponenciálisan emelkedik azon dolgok száma, melyek másnak mutatják magukat, mint aminek eleve rendeltettek. Fellazultak, képlékennyé és áttetszővé váltak a határok a nemi alapon történő hovatartozás, vagy a gázszerelő kontra honatya problémakörön belül, hogy csak két gyors példát említsünk. A sörök világát sem kerülte el a jelenség (nem mintha ezidáig kristálytiszta vidéken vándoroltunk volna), ezért amikor az ember felkap egy gyanús, talján hadovával összefirkált palackot, melyen az IPA Pale Ale elnevezés olvasható, rögvest összevonja a szemöldökét, s amennyiben Rózsa Sándornak hívják, még a lovát is ugratja (oszt’ eltántorog a könyvespolc felé, előkotorni a két említett Móricz-kötetet). Nem húzzuk-vonjuk tovább a dolgot, tarkón lőjük a poént rögvest: ez nem egy India Pale Ale, hanem egy Italian PA, s ez miatt rögvest átkonfigurálhatjuk elvárásainkat.

A gyártó és a forgalmazó két külön cég, utóbbi a Target 2000 S.p.A. névre hallgatva nagyjából húsz éve foglalkozik leginkább német, olasz és lengyel sörök forgalmazásával. A főzdét Birra Amarcord-nak hívják, s a festői Apecchioban tanyáznak és termelnek. A Pesaro és Urbino megyében található városka kétezerpárszáz lakosát a tenyerén hordozza a jóistenke, hiszen az Amarcordon kívül még két főzde (Collesi, Venere) ontja magából a sört, ráadásul egy grappát készítő vállalkozás is vidámítja a népet. Egy véletlen berúgást követő nem tervezett hányás ízmaradékait pedig a Val di Meti ásványvizei semlegesítik a legjobban, melyeket szintén itt palackoznak. Félgőzzel már az eladó ingatlanokat keresgéljük.

Apecchio látképe. Mondtam, hogy festői.
A főzdét nemrégiben bővítették a Mariani Architetti tervei alapján. Vörösfenyő és laminált üveg.

Mai sörünk nagykereskedelmi megrendelésre készült, ennek ellenére igazi komlóparádét vonultat fel, hiszen a Magnum, a Centennial, a Chinook és az Ahtanum kvartettjét még megfejelik a Cascade-Galaxy duóval hidegkomlózásilag. Hasonlóképp korrektnek tűnik a 6,1-es alkohol és a 13,5-ös Balling, de a puding próbája az evés, lássunk mi is hozzá.

Kitöltve szépen kidolgozott aranyszínt mutat, a hab közepes, tűnőfélben kissé ragacsos szigeteket képez. Illata kellemesen összetett, citrusfélékkel, barackos és gyantás jegyekkel tűzdelt. Ízvilága is hasonló elemekből áll, melyek az átlagosan édeskés és rövid kezdő szakasz után kezdenek felsorakozni. A végén a nyelv hegyén marad egy pikáns, csípősen fűszeres érzet, mely leginkább a Cascade és az Ahtanum jellemzője.

Nem kiemelkedően jó sör, de a vártnál többet ad, s ezzel kivívja megbecsülésünket, a főzde pedig felkelti érdeklődésünket.

807. HopTop TejberizsA

HopTop-os hármasugrásunk utolsó nekirugaszkodása következik, mintegy desszertként érkezik a TejberizsA, ami egészen hivatalosan egy Double Fruited Rice-Milkshake Imperial Pale Ale. Csodálatos. A főzde ez alkalommal tudatosan lovagolja meg a nagymamás vonalat (nem konkrétan a nagymamát, de a kíváncsi természetűek néhány kattintással megtalálhatják az erre szakosodott weboldalakat, a legfrissebb statisztikai adatok szerint minden huszonkettedik milf-re jut egy gilf. A kissé terheltebb személyiséget cipelők, illetve a tudományosabb alapokon kielégülést keresők pedig a „gerontofília” kifejezést pötyögjék be a keresőbe. Nekik jó szórakozást, a többieknek pedig áldottan álmatlan éjszakákat kívánunk), amennyiben a gyermekkorban a tudatalattiba vésődött ízvilágot kívánja előcsalogatni és előállítani. Nekünk is volt nagymamánk, kettő is, ahogy illik (tizenévesen tudtam meg, hogy az egyik nem is az igazi nagymamám, de ez a tény addigra kialakult érzelmi viszonyrendszerünket részemről semmiben sem változtatta meg). Nagyszerű, ám egyszerű emberek lévén nemhogy a tahiti vaníliát, de még a sárgabarackot is arcpirító úri huncutságnak tartották volna a tejberizs készítésével és fogyasztásával kapcsolatban. Kristálycukor, fahéj, esetleg kakaó. Azóta felhígultak az erkölcsök, magunk is megpuhultunk kissé itt-ott (nem, ott még nem, legalábbis nem mindig), s bizony beláttuk, hogy a barackfélék szépen tudnak együtt dolgozni ezzel az édességgel. Tahiti vanília nélkül azonban még mindig simán el tudjuk képzelni az életünket és az ételünket egyaránt, melynek egyik oka eme ehető orchideaféleség pofátlanul magas árfekvése. A hagyományosnak mondható Bourbon-vanília sem túl olcsó, de ez ötször annyiba fáj. Oké, egy átlagos háztartásba nem kellenek belőle súlyos kilogrammok százhatvanezerért, de valahogy akkor sem jelentette vágyaink netovábbját ezidáig. Könnyen megeshet viszont, hogy a TejberizsA kóstolása után azonnal felkeressük a legközelebbi élelmiszerkereskedelmi üzemegységet, ahol aztán addig verjük az asztalt, illetve a pultot, amíg hozzánk nem vágnak néhány zacskónyit. Töltsük is ki gyorsan, a környéken nem sok nullahuszonnégyes bolt akad.

Száradó vanília Taha’a szigetén, Tahititől 230 km-re nyugatra. De Bora Bora sokkal közelebb van

Ködös, opálos, erősen a rostos baracklevekre hajazó sör kerül a pohárba, tetején közepes, nem túl tartós, de tapadós habbal. Édeskés, könnyedén barackos, finoman vaníliás aromák érkeznek az első körben, a hőmérséklet enyhe emelkedésével decens virágillat csapódik hozzájuk. A korty rendkívül lágy, simogatóan selymes és krémes. A laktóz édességére parádésan illeszkedik a frissítő, enyhén savanykás sárgabarack, a vanília pedig jólesően fűszerezi a szintén édeskés utóízt. A desszertes ízvilágban bolyongva szinte észre sem veszi az ember az ügyesen becsomagolt alkoholt, ám közben az a 7,5% teszi a dolgát. A problémák ellaposodnak, a fontos, illetve annak tűnő dolgok elmasíroznak valahová pihenni, az ember csak üldögél, néz okosan maga elé, s azon töpreng, kuktázzon-e össze gyorsan egy kis tejberizst. Még egy kis barack is akadna hozzá.

806. HopTop Witness

Veszünk egy jó nagy levegőt, elméleti síkon párszor pofán is vágjuk magunkat, mint a nagyon maszkulin sportemberek, amikor fel kell emelni, vagy néhányszor vesén kell rúgni valamit/valakit, érkezik ugyanis a HopTop második söre, egy kamillás wit. Ezt a gyógynövényt pedig mi, hikomat-kommandósok, minden remek tulajdonsága ellenére igen nehezen viseljük el és tűrjük meg magunk körül. Nem vagyunk rá allergiásak a szó szoros értelmében, de amennyiben a virágzatából készített főzet nagyobb adagban kerül az emésztőrendszerünkbe, az lassítás nélkül, cca. másfél perc múlva távozik is a kimeneti oldalon, magával rántva és sodorva nagyjából mindent, ami addig odabent tartózkodott. Pedig jól tudjuk, hogy az orvosi székfű (Matricaria chamomilla) egy nagyon szerény és igen hasznos növényke, melyet a népi gyógyászat a hólyagproblémáktól kezdve a bőrkeményedéseken át az idegrendszeri hendikepek kezeléséig szinte mindenre jónak tart és használ. Gyógynövényként először Melius Juhász Péter professzor említi 1578-ban kiadott Herbáriumában: „Add innya a sárgaságbéli betegöknek, akiknak sárga az szemök fejére, az hideglelőket hirtelen meggyógyitja […] mérget, sárt kiveszen az emberből, a felet jó véle mosni, fájó sebet gyógyit.”No, ha az a dolga, hogy kivegye a sárt, már meg is nyugodtunk. Mondjuk vihetné egy kicsit lassabban. Hogy legalább mi meglassúdjunk, tekintsünk meg egy rajzfilmet egy számunkra igen kedves karakter főszereplésével, melynek története természetesen szigorúan illeszkedik mondanivalónkhoz.

https://www.youtube.com/watch?v=g9wcvV9d2cs
Krtek a medicína

Ráadásul néhány éve hungarikummá is avanzsált, illetve egészen pontosan az „Alföldi kamillavirágzat” az, amire büszkék vagyunk. Kissé satírozza az összképet a tény, mely szerint az avatási procedúrát a Herbária Zrt. kezdeményezte, de ne legyünk ilyen rosszmájúak, a virág egészen biztosan megérdemli. Szóval van itt egy adag belga búzasör némi virágzatból (Matricariae flos, s ez már majdnem úgy hangzik, mint ami velünk szokott történni) készített teával vegyítve. Óvatos nézegetés után gyáva népnek nincs hazája alapon kitöltjük, lesz, ami lesz.

Színe egy fokkal erőteljesebb, mint a típusé általában, bár ez valószínűleg a teának is köszönhető. Habja vékony, gyorsan apadó. Illatában az elején a kamilla a legintenzívebb, amikor aztán egy kicsit elfárad tőle az orr, helyet kap egy kis élesztő, illetve némi halvány, de friss gyümölcsösség. A korty kifejezetten lágy és kifejezetten kamillás. Fél szemmel az órát nézem, már többszörösen túlléptük az említett másfél percet, de még minden oké. A kamillán túl a narancshéj is megmutatja magát, a koriander csak a legvégén villan fel egy pillanatra, akkor is a már újra jelentkező, s az utóízt is kitöltő székfűvel karöltve.

Megnyugtatóan kellemes sör, 4.8-as alkoholtartalma pedig szolid jutalom félelmünk és rettegésünk legyőzéséért.

805. HopTop Make No Sense

Nekilendülünk egy szépreményű hármasugrásnak, mely során életem párjától még valamikor a nyár közepén kapott extra szerzeményeket vizsgáljuk meg közelebbről. Extrák, mert típusukat, összeállításukat és ízvilágukat tekintve sem tartoznak a hétköznapi fogyasztásra szánt sörök közé, és extrák abból a szempontból is, hogy a házassági évfordulónkra érkeztek, „Csak így tovább!” jeligére. Amikor a sörök és a hivatalosan is együtt töltött évek száma közötti párhuzam felől érdeklődtem (kissé bizonytalan hangon, mert tudom én azt rég, hogy rengeteg olyan dolog létezik, amit én nem érek fel ésszel), azt a választ kaptam, hogy minden harmadik évért jár egy sör. Hogy ez mennyire számít jó árfolyamnak, csak sejtem. Sörrel vigasztalhattok.

A HopTop neve nem cseng idegenül, jó pár sörük szerepelt már itt az elmúlt időkben, a mostani triumvirátust is ők jegyzik, melynek első tagja a Make No Sense nevű gose, melyben (ha nem volna elegendő magának a típusnak a ritkasága, mert ilyet sem iszik az ember még kétnaponta sem, habár előfordult azért már velünk is. Kóstoltunk ilyet a To Øl kiadásában, gondolati síkon el is vándoroltunk Alsó-Szászországba, Goslar városába, a Gose folyó mellé) rögtön két érdekes növény is található a szokásos összetevőkön kívül. Az alapvetően fanyar, enyhén sós, esetenként korianderes ízvilágot ez alkalommal kaporral és citromnáddal fejelték meg a készítők. A lemongrass körül van egy kis keveredés, szó szerinti fordítását véve alapul a citromfű (Melissa officinalis) jön szembe velünk, de itt és most a Cymbopogon nemzetségről beszélünk, azon belül is a gasztronómiában leginkább használt Cymbopogon citratus-ról. Őt szólítjuk citromnádnak, a gyártó is ezt teszi, egyéb típusait indiai citromfű, Cochin, Malabar és lázfű néven futnak. Használják parfümként, erősíti az immunredszert, oldja a szorongást (gondolom sörbe főzbe még inkább), olaját egyes, főleg szerelmi ügyeket érintő hoodoo-praktikákban is bevetik, s ebben lehet is valami, hiszen illata a méheket is vonzza. A hoodoo-t illik nem összekeverni a woodoo-val, az egy másik műfaj.

A kapor (Anethum graveolens L.) errefelé kevésbé számít egzotikus fűszernövénynek. Hozzánk valószínűleg a rómaiak hozták be, azóta előszeretettel használjuk pl. a túrós lepény, vagy a tökfőzelék ízesítéséhez. A HopTop sörében a magjából készített tea vendégszerepel, mely többek között féregűző és tejszaporító hatású, nem utolsósorban afrodiziákumként is működik. Érdekes estének nézünk elébe, ha ezt a három tulajdonságot egybegyúrjuk.

Világossárga, limonádéra emlékeztető sör, a vékony habréteg gyorsan és nyomtalanul tűnik el. Illata kellemesen savanykás, a kapor nem tolakvó, de határozott. Érdekes élmény csukott szemmel szaglászni, kizárólag ételek jutnak az ember eszébe. Íze citrusosan savanykás, a kapor itt is szépen átjön, a korty végén pedig előbújik egy finoman sós zárótétel, ami a többiekkel együtt igazán érdekessé és frissítővé teszi. Közepesen száraz, a szénsav átlagos, komlók sehol. Fejreállni nemigen lehet tőle, a 3%-os alkohol irányából ez a veszély nem fenyeget, de nem is ez a cél. Lassan kóstolgatós, fűszerezettsége miatt nyálcsorgatós sör, s ha az üres dobozt ott hagyod az asztalon, másnap senki sem fogja megkérdezni, miért tökfőzelék az ebéd.

Említettük a rómaiakat a kapor elterjesztése kapcsán. Íme a bizonyíték.

804. Pannonhalmi Dubbel

Véget ért a tudjistenhányadik eukarióta dzsembori (ööö… nem, nem eukarióta, bár rendszertanilag már közelítünk, az a másik, tudod, ami a fület szellőzteti… az sem? Akkor az a francia second wave rendező, aki A mama és a kurvát csinálta? Nem? Akkor hagyjuk), mely típusú összejövetelekről nekünk mindig Biegler kadét álma jut eszünkbe a Švejkből:

„Továbbmentek egy gyakorlótér mellett, ahol csak úgy hemzsegtek az angyal-regruták, éppen arra tanították őket, hogy „Halleluját” kiáltsanak. Elhaladtak az egyik csoport mellett. Egy vörös hajú angyalkáplár javában egzecíroztatott egy ügyetlen angyal-regrutát, éppen hasba bokszolta, és ráordított:

– Jobban nyisd ki a bagólesődet, te betlehemi disznó. Így kell „Halleluját” kiáltani? Mintha gombóc volna a pofádban. Azt szeretném tudni, melyik ökör eresztett be a mennyországba, te barom. Még egyszer… Hlahlehluhja? Mi az, te bestia, még itt a mennyországban is az orrodon keresztül beszélsz?… Na még egyszer, te libanoni cédrus. Tovább mentek, s mögöttük még sokáig hallatszott az orrhangú angyal-regruta rémült ordítása: – Hla-hle-hluhja – és az angyal-káplár üvöltése: – Hal-le-lu-ja, hal-lelu-ja, te jordáni tehén!”

S hogy sokadszorra is bizonyítsuk: semmi szükség alkoholra ahhoz, hogy remekül érezzük magunkat, képzeljétek el a fenti jelenetet Szikora CsikidÁmen Róbert főszereplésével, az ő finoman idegborzoló beszédhibájával. Kicsit koncentrálni kell, de higgyétek el, megéri. Amint pedig –vérmérséklettől függően- sikerül befejezni az asztallap fejelgetését és/vagy a fogak csikorgatását, előkotorjuk mai sörünket, mely ez alkalommal a tőlünk már megszokott, decensen iránymutató kommunikációs magatartás miatt a Pannonhalmi Főapátság dubbel(j)e lészen.

A belga sörök jó ideje népszerűek és egyre inkább ismertek errefelé is, egy ideje pedig a hazai gyártók között is akad olyan, aki érzi magában a gerjedelmet, hogy ilyesmit állítson elő. Ha pedig a háttérben sertepertél néhány csuhás is, az eredmény akár még érdekes is lehet. A zirciek belga utánérzésével már megismerkedtünk, lássuk most a pannonhalmi próbálkozást. Egyből a palackra vetjük magunkat, az apátság körbejárását későbbi alkalomra hagyjuk, terveink szerint a maradék három tétel is rövid időn belül sorra kerül, majd akkor mesélünk. A sör ijesztő szisszenéssel vetődik ki a kupak alól, kicsit kapkodni kell a pohárral, ha nem akarjuk az estét a padlón hasalva és azt nyalogatva tölteni. A nagy dérrel-dúrral történő bemutatkozásnak a habra nézve semmilyen nyoma sincs, rövidke perc teltével a sör tetején csak néhány drapp árnyalatú szigetecske kóvályog. Színe nagyon korrekt mahagóni, érdemes pár percig csendesen bámulni. Illatában karamell keveredik némi aszalt gyümölccsel, gyorsan tovatűnő finom alkohollal, enyhe cukros édességgel. A korty visszafogottan édeskés, a kandiscukor óvatos pörkölt ízei jól mutatnak az elején, majd az aszalványok (mazsola, s tán csipetnyi barack) következnek. Utóbbiak szépen fonódnak össze a szívmelengető, konyakos érzetet adó 6,5-ös alkohollal, melynek melegsége stabil alapot ad az utóíz édes, picit virágos vonalának.

Igen szép ívű felütés ez így elsőre, kíváncsian várjuk, mit rejtegetnek még a testvérek az apátság ősi kazamatáiban. Hlahlehluhja.