811. Poutník Prémium

Sokszor és sokfelől hallottuk már a pletykát, miszerint a brnoiak saját söre, a StaroBrno annyira vállalhatatlan ital, hogy még ők sem isszák szívesen, ezért hát nem lepődtünk meg annyira, amikor Richi PD barátunk legutóbbi villámlátogatása alkalmával „Itt az egyik kedvenc söröm!” felkiáltással pár palack pelhřimovi készítményt pakolt ki a hátizsákjából. Pelhřimov valahol félúton található Prága és Brno között, az ország egyik legnagyobb városa, már ami a 95 km2-en való elterülését illeti. Huszonnégy kerülete van, melyek önálló települések voltak hajdanán, s az elmúlt cca. száz esztendő alatt integrálódtak.

Pelhřimov, avagy Pilgram látképe néhányszáz évvel ezelőttről

Ahogy mondani szokás, itt sem lehet nagy öröm egy alvégi legénynek a felvégre járni udvarolni, mert motorizáció ide, XXI. század oda, a hölgynek igen készségesnek kell lennie ahhoz, hogy ezt a távot valaki naponta végigzarándokolja. Pedig ennek arrafelé nagy hagyománya van. A legenda szerint a várost Pelhřim, avagy Peregrinus püspök alapította valamikor az 1220-as évek elején, az ő neve pedig a latin eredetet tekintve vándort, jövevényt, zarándokot jelent. A hálás utókor a város címerére és zászlajára éppúgy applikálta a püspök alakját, akárcsak a főzde a palack címkéjére.

A város címere a vándorló püspökkel

Ők 1552-ben ásták el a csatabárdot, illetve az alapítókövet, még ha csak képletesen is, mert ekkor még több különálló, lakóhelyként is funkcionáló épületben folyt a termelés. A klasszikus értelemben vett sörgyár 1898-ban épült, az idő és a történelem viharait egyaránt kiállva ma is ontja magából a jóféle és jó értelemben vett módon egyszerű söröket. Ilyen a tizenkettes Poutník světlý ležák is, melynek illatát és ízvilágát egyértelműen és nagyon élvezetesen uralják a žateci komlók. Habja közepes, átlagosan kitartó. Illatában az említett komlók mellett a maláták édessége is helyet kap, ahogy az ízben is. Bizsergető szénsav, kesernyés utóíz, 5%-os alkohol. Friss és ropogós cseh vidámság, hétindító jutalomkorty, melynek extra többletet ad a készítésénél használt víz. Az ugyanis a város közelében található Křemešník nevű hegy forrásaiból származik, enyhén radioaktív (ebből kifolyólag gyógyvízként is funkcionál), továbbá ezüstöt is tartalmaz. A források és kutak látogathatók és kóstolhatók, aki teheti, zarándokoljon el odáig.

A Peregrineknek nincs hivatalosan kijelölt névnapja, így akár október 15-én is ünnepelhetnek, ám ma még csak ötödike van. A tegnapi naphoz fűződik viszont egy olyan dolog, amiről illik megemlékezni, ráadásul még sörünkhöz is kapcsolódik lingvisztikailag. A régi, átkos rendszerben szocializálódott és művelődött olvasóknak bizonyára feltűnt már, hogy a Poutník szó mennyire hasonlít az orosz Спутник kifejezésre. Jelentéstartamuk is igen hasonló, utóbbi jelentése (többek között) útitárs. A szovjetek 64 évvel ezelőtt, 1957. október 4-én állították pályára az emberiség első űreszközét. A megkérdőjelezhetetlen műszaki és tudományos sikereken túl a repülés erőteljes propagandacélok beteljesítésére is tökéletes volt, az amerikaiak háromnegyede csokizta össze az alsóneműjét a fejük felett repkedő kommunista gyilkológép miatt, melynek ikonikussá vált rádiójelzését itt hallgathatjátok meg:

A kapitalisták gyorsan reagáltak, néhány hónap alatt összegründolták a NASA-t, elindult az űrverseny, ennek köszönhetően bő tíz év elteltével már a Holdon sétáltunk. S jutott pénz a Defense Advanced Research Projects Agency nevű szervezetnek (DARPA) is, ami azért volt jó, mert így most nyugodtan tépheti a száját mindenki a neten. Akár sörökről is.

809-810. Mohó Mókus és Léhűtő Lajhár

Mihail Mihajlovics Belkaszov, a Mohó Mókus rosszkedvűen heverészett az örökké termő fa alatt. A tízóraira befalt, ehető aranyfóliába csomagolt osztrigás-kaviáros rozsos buci úgy tekerte a beleit, hogy a szeme is könnybe lábadt. Nem találta sehol a kedvenc herélőkését sem, pedig a nagyapjától örökölt szerszámnak köszönhette a bandavezéri titulust. Igaz, mostanában csak a fogát szokta piszkálni vele, hogy ne rohadjon ott annyi ételmaradék, hiszen a fogmosáshoz fel kellene kelni, ilyet pedig egy kőkemény мальчик-белка nem csinál. Legalábbis nem túl gyakran. Ráadásul az üzlet sem ment jól. Pofátlan és tenyérbemászó konkurencia jelent meg a szigeten, s ha még csak tenyérbemászó lett volna! De ez az alak mindenhová mászott, hányingerkeltő volt még csak nézni is, ahogy össze-vissza pattog. Misi volt a neve, állítólag a mókusfélék családjába tartozott, de ebben Mihail Mihajlovics erősen kételkedett. Szart volna ő magasról (oké, nem annyira magasról, mert ahhoz abba kellene hagyni a fekvést) ezekre a mutatványokra, de az a feketefarkú féregnyúlvány a legjobb embereit rádumálta az életmódváltásra, a selejtesebbjét meg felzabáltatta a sakálokkal. Belkaszov mesternek rá kellett döbbennie, hogy egyedül maradt, mint a hájas kisujja, pedig még csak csütörtök volt.

Belkaszov és bandája 1:01-től

Ób@zmeg, de jólesne most egy sör! – sóhajtott fel szomorkásan, amikor hirtelen mozgást érzékelt a bal oldali perifériás látómezője irányából. Lavrentyij volt az, a Léhűtő Lajhár, gyerekkori cimborája. Talán lesz nála sör! – reménykedett MMB, majd kényelmesen elhelyezkedett, és az iskolában tanult versikét mormolva egyre laposabbakat pislogott:

„Hurr-hirr-horr-hárr-brum-bió,

Enni meg aludni jó.”

Két nap múlva ébredt fel, de még így is öt órát kellett várnia, amíg Lavrentyij hallótávolságba ért, mert a Lajhár nem csak lassú volt, mint a tetű, hanem hallgatag és süket is, mint a disznó a rozsban.   – Lavrentyij, drága kicsi szívem, ugye van nálad néhány sör? Igen szomorú a lelkecském, a jó öreg Alkohol Bátyuska ölelő karjaira van szükségem. A tömény nem jó, megfosat, oszt’abban henteregni nem az igazi, tudod jól. Sört ide! Mondjuk egy picit testesebbnek tűnő, gabonásan édeskés illatú, de kenyeresen savanykás, tapadós habú, komlókkal rendesen balanszírozott rozsos ale-t. Vagy egy friss és üde, félbarnába hajló APA-t, olyan gyümölcsök ízeivel, mint amilyenek itt lógnak ezen a k*rva fán a fejem felett, hogy penészedjen meg mind, úgysem érem el őket. Az sem baj, ha már nem hideg, csak legyen! Van nálad, Lavrentyij, ugye van??

A Lajhár szája szólásra nyílt, majd röpke kilencvennyolc perc alatt ki is csusszant rajta a válasz: – Nincs. De hozok. Lassan távolodni kezdett, Mihail Mihajlovics pedig – amikor nem rázta már annyira a zokogás – újabb kétnapos álomba zuhant. Arra ébredt, hogy Lavrentyij egy papírdarabot tart elé, mert az udvarias és előzékeny jóbarát nem kívánván őt felverni megérdemelt pihenéséből, inkább leírta a kérdést, ami miatt félúton visszafordult: Pohár kell?

Az istenek kifürkészhetetlen akaratából Belkaszov ebben a pillanatban találta meg elveszettnek hitt nagyatyai örökségét, s kissé zavaros, ám beletörődő tekintettel fordította azt saját heréi felé.

Herélőkés Somogy megyéből

Ui.: az idézett versike Tersánszky Józsi Jenő Misi mókus kalandjai című írásában található.

808. IPA Pale Ale

Józan ésszel egyre kevésbé érthető világunkban egy ideje már könnyed vállrándítással vesszük tudomásul, hogy exponenciálisan emelkedik azon dolgok száma, melyek másnak mutatják magukat, mint aminek eleve rendeltettek. Fellazultak, képlékennyé és áttetszővé váltak a határok a nemi alapon történő hovatartozás, vagy a gázszerelő kontra honatya problémakörön belül, hogy csak két gyors példát említsünk. A sörök világát sem kerülte el a jelenség (nem mintha ezidáig kristálytiszta vidéken vándoroltunk volna), ezért amikor az ember felkap egy gyanús, talján hadovával összefirkált palackot, melyen az IPA Pale Ale elnevezés olvasható, rögvest összevonja a szemöldökét, s amennyiben Rózsa Sándornak hívják, még a lovát is ugratja (oszt’ eltántorog a könyvespolc felé, előkotorni a két említett Móricz-kötetet). Nem húzzuk-vonjuk tovább a dolgot, tarkón lőjük a poént rögvest: ez nem egy India Pale Ale, hanem egy Italian PA, s ez miatt rögvest átkonfigurálhatjuk elvárásainkat.

A gyártó és a forgalmazó két külön cég, utóbbi a Target 2000 S.p.A. névre hallgatva nagyjából húsz éve foglalkozik leginkább német, olasz és lengyel sörök forgalmazásával. A főzdét Birra Amarcord-nak hívják, s a festői Apecchioban tanyáznak és termelnek. A Pesaro és Urbino megyében található városka kétezerpárszáz lakosát a tenyerén hordozza a jóistenke, hiszen az Amarcordon kívül még két főzde (Collesi, Venere) ontja magából a sört, ráadásul egy grappát készítő vállalkozás is vidámítja a népet. Egy véletlen berúgást követő nem tervezett hányás ízmaradékait pedig a Val di Meti ásványvizei semlegesítik a legjobban, melyeket szintén itt palackoznak. Félgőzzel már az eladó ingatlanokat keresgéljük.

Apecchio látképe. Mondtam, hogy festői.
A főzdét nemrégiben bővítették a Mariani Architetti tervei alapján. Vörösfenyő és laminált üveg.

Mai sörünk nagykereskedelmi megrendelésre készült, ennek ellenére igazi komlóparádét vonultat fel, hiszen a Magnum, a Centennial, a Chinook és az Ahtanum kvartettjét még megfejelik a Cascade-Galaxy duóval hidegkomlózásilag. Hasonlóképp korrektnek tűnik a 6,1-es alkohol és a 13,5-ös Balling, de a puding próbája az evés, lássunk mi is hozzá.

Kitöltve szépen kidolgozott aranyszínt mutat, a hab közepes, tűnőfélben kissé ragacsos szigeteket képez. Illata kellemesen összetett, citrusfélékkel, barackos és gyantás jegyekkel tűzdelt. Ízvilága is hasonló elemekből áll, melyek az átlagosan édeskés és rövid kezdő szakasz után kezdenek felsorakozni. A végén a nyelv hegyén marad egy pikáns, csípősen fűszeres érzet, mely leginkább a Cascade és az Ahtanum jellemzője.

Nem kiemelkedően jó sör, de a vártnál többet ad, s ezzel kivívja megbecsülésünket, a főzde pedig felkelti érdeklődésünket.

807. HopTop TejberizsA

HopTop-os hármasugrásunk utolsó nekirugaszkodása következik, mintegy desszertként érkezik a TejberizsA, ami egészen hivatalosan egy Double Fruited Rice-Milkshake Imperial Pale Ale. Csodálatos. A főzde ez alkalommal tudatosan lovagolja meg a nagymamás vonalat (nem konkrétan a nagymamát, de a kíváncsi természetűek néhány kattintással megtalálhatják az erre szakosodott weboldalakat, a legfrissebb statisztikai adatok szerint minden huszonkettedik milf-re jut egy gilf. A kissé terheltebb személyiséget cipelők, illetve a tudományosabb alapokon kielégülést keresők pedig a „gerontofília” kifejezést pötyögjék be a keresőbe. Nekik jó szórakozást, a többieknek pedig áldottan álmatlan éjszakákat kívánunk), amennyiben a gyermekkorban a tudatalattiba vésődött ízvilágot kívánja előcsalogatni és előállítani. Nekünk is volt nagymamánk, kettő is, ahogy illik (tizenévesen tudtam meg, hogy az egyik nem is az igazi nagymamám, de ez a tény addigra kialakult érzelmi viszonyrendszerünket részemről semmiben sem változtatta meg). Nagyszerű, ám egyszerű emberek lévén nemhogy a tahiti vaníliát, de még a sárgabarackot is arcpirító úri huncutságnak tartották volna a tejberizs készítésével és fogyasztásával kapcsolatban. Kristálycukor, fahéj, esetleg kakaó. Azóta felhígultak az erkölcsök, magunk is megpuhultunk kissé itt-ott (nem, ott még nem, legalábbis nem mindig), s bizony beláttuk, hogy a barackfélék szépen tudnak együtt dolgozni ezzel az édességgel. Tahiti vanília nélkül azonban még mindig simán el tudjuk képzelni az életünket és az ételünket egyaránt, melynek egyik oka eme ehető orchideaféleség pofátlanul magas árfekvése. A hagyományosnak mondható Bourbon-vanília sem túl olcsó, de ez ötször annyiba fáj. Oké, egy átlagos háztartásba nem kellenek belőle súlyos kilogrammok százhatvanezerért, de valahogy akkor sem jelentette vágyaink netovábbját ezidáig. Könnyen megeshet viszont, hogy a TejberizsA kóstolása után azonnal felkeressük a legközelebbi élelmiszerkereskedelmi üzemegységet, ahol aztán addig verjük az asztalt, illetve a pultot, amíg hozzánk nem vágnak néhány zacskónyit. Töltsük is ki gyorsan, a környéken nem sok nullahuszonnégyes bolt akad.

Száradó vanília Taha’a szigetén, Tahititől 230 km-re nyugatra. De Bora Bora sokkal közelebb van

Ködös, opálos, erősen a rostos baracklevekre hajazó sör kerül a pohárba, tetején közepes, nem túl tartós, de tapadós habbal. Édeskés, könnyedén barackos, finoman vaníliás aromák érkeznek az első körben, a hőmérséklet enyhe emelkedésével decens virágillat csapódik hozzájuk. A korty rendkívül lágy, simogatóan selymes és krémes. A laktóz édességére parádésan illeszkedik a frissítő, enyhén savanykás sárgabarack, a vanília pedig jólesően fűszerezi a szintén édeskés utóízt. A desszertes ízvilágban bolyongva szinte észre sem veszi az ember az ügyesen becsomagolt alkoholt, ám közben az a 7,5% teszi a dolgát. A problémák ellaposodnak, a fontos, illetve annak tűnő dolgok elmasíroznak valahová pihenni, az ember csak üldögél, néz okosan maga elé, s azon töpreng, kuktázzon-e össze gyorsan egy kis tejberizst. Még egy kis barack is akadna hozzá.

806. HopTop Witness

Veszünk egy jó nagy levegőt, elméleti síkon párszor pofán is vágjuk magunkat, mint a nagyon maszkulin sportemberek, amikor fel kell emelni, vagy néhányszor vesén kell rúgni valamit/valakit, érkezik ugyanis a HopTop második söre, egy kamillás wit. Ezt a gyógynövényt pedig mi, hikomat-kommandósok, minden remek tulajdonsága ellenére igen nehezen viseljük el és tűrjük meg magunk körül. Nem vagyunk rá allergiásak a szó szoros értelmében, de amennyiben a virágzatából készített főzet nagyobb adagban kerül az emésztőrendszerünkbe, az lassítás nélkül, cca. másfél perc múlva távozik is a kimeneti oldalon, magával rántva és sodorva nagyjából mindent, ami addig odabent tartózkodott. Pedig jól tudjuk, hogy az orvosi székfű (Matricaria chamomilla) egy nagyon szerény és igen hasznos növényke, melyet a népi gyógyászat a hólyagproblémáktól kezdve a bőrkeményedéseken át az idegrendszeri hendikepek kezeléséig szinte mindenre jónak tart és használ. Gyógynövényként először Melius Juhász Péter professzor említi 1578-ban kiadott Herbáriumában: „Add innya a sárgaságbéli betegöknek, akiknak sárga az szemök fejére, az hideglelőket hirtelen meggyógyitja […] mérget, sárt kiveszen az emberből, a felet jó véle mosni, fájó sebet gyógyit.”No, ha az a dolga, hogy kivegye a sárt, már meg is nyugodtunk. Mondjuk vihetné egy kicsit lassabban. Hogy legalább mi meglassúdjunk, tekintsünk meg egy rajzfilmet egy számunkra igen kedves karakter főszereplésével, melynek története természetesen szigorúan illeszkedik mondanivalónkhoz.

Krtek a medicína

Ráadásul néhány éve hungarikummá is avanzsált, illetve egészen pontosan az „Alföldi kamillavirágzat” az, amire büszkék vagyunk. Kissé satírozza az összképet a tény, mely szerint az avatási procedúrát a Herbária Zrt. kezdeményezte, de ne legyünk ilyen rosszmájúak, a virág egészen biztosan megérdemli. Szóval van itt egy adag belga búzasör némi virágzatból (Matricariae flos, s ez már majdnem úgy hangzik, mint ami velünk szokott történni) készített teával vegyítve. Óvatos nézegetés után gyáva népnek nincs hazája alapon kitöltjük, lesz, ami lesz.

Színe egy fokkal erőteljesebb, mint a típusé általában, bár ez valószínűleg a teának is köszönhető. Habja vékony, gyorsan apadó. Illatában az elején a kamilla a legintenzívebb, amikor aztán egy kicsit elfárad tőle az orr, helyet kap egy kis élesztő, illetve némi halvány, de friss gyümölcsösség. A korty kifejezetten lágy és kifejezetten kamillás. Fél szemmel az órát nézem, már többszörösen túlléptük az említett másfél percet, de még minden oké. A kamillán túl a narancshéj is megmutatja magát, a koriander csak a legvégén villan fel egy pillanatra, akkor is a már újra jelentkező, s az utóízt is kitöltő székfűvel karöltve.

Megnyugtatóan kellemes sör, 4.8-as alkoholtartalma pedig szolid jutalom félelmünk és rettegésünk legyőzéséért.

805. HopTop Make No Sense

Nekilendülünk egy szépreményű hármasugrásnak, mely során életem párjától még valamikor a nyár közepén kapott extra szerzeményeket vizsgáljuk meg közelebbről. Extrák, mert típusukat, összeállításukat és ízvilágukat tekintve sem tartoznak a hétköznapi fogyasztásra szánt sörök közé, és extrák abból a szempontból is, hogy a házassági évfordulónkra érkeztek, „Csak így tovább!” jeligére. Amikor a sörök és a hivatalosan is együtt töltött évek száma közötti párhuzam felől érdeklődtem (kissé bizonytalan hangon, mert tudom én azt rég, hogy rengeteg olyan dolog létezik, amit én nem érek fel ésszel), azt a választ kaptam, hogy minden harmadik évért jár egy sör. Hogy ez mennyire számít jó árfolyamnak, csak sejtem. Sörrel vigasztalhattok.

A HopTop neve nem cseng idegenül, jó pár sörük szerepelt már itt az elmúlt időkben, a mostani triumvirátust is ők jegyzik, melynek első tagja a Make No Sense nevű gose, melyben (ha nem volna elegendő magának a típusnak a ritkasága, mert ilyet sem iszik az ember még kétnaponta sem, habár előfordult azért már velünk is. Kóstoltunk ilyet a To Øl kiadásában, gondolati síkon el is vándoroltunk Alsó-Szászországba, Goslar városába, a Gose folyó mellé) rögtön két érdekes növény is található a szokásos összetevőkön kívül. Az alapvetően fanyar, enyhén sós, esetenként korianderes ízvilágot ez alkalommal kaporral és citromnáddal fejelték meg a készítők. A lemongrass körül van egy kis keveredés, szó szerinti fordítását véve alapul a citromfű (Melissa officinalis) jön szembe velünk, de itt és most a Cymbopogon nemzetségről beszélünk, azon belül is a gasztronómiában leginkább használt Cymbopogon citratus-ról. Őt szólítjuk citromnádnak, a gyártó is ezt teszi, egyéb típusait indiai citromfű, Cochin, Malabar és lázfű néven futnak. Használják parfümként, erősíti az immunredszert, oldja a szorongást (gondolom sörbe főzbe még inkább), olaját egyes, főleg szerelmi ügyeket érintő hoodoo-praktikákban is bevetik, s ebben lehet is valami, hiszen illata a méheket is vonzza. A hoodoo-t illik nem összekeverni a woodoo-val, az egy másik műfaj.

A kapor (Anethum graveolens L.) errefelé kevésbé számít egzotikus fűszernövénynek. Hozzánk valószínűleg a rómaiak hozták be, azóta előszeretettel használjuk pl. a túrós lepény, vagy a tökfőzelék ízesítéséhez. A HopTop sörében a magjából készített tea vendégszerepel, mely többek között féregűző és tejszaporító hatású, nem utolsósorban afrodiziákumként is működik. Érdekes estének nézünk elébe, ha ezt a három tulajdonságot egybegyúrjuk.

Világossárga, limonádéra emlékeztető sör, a vékony habréteg gyorsan és nyomtalanul tűnik el. Illata kellemesen savanykás, a kapor nem tolakvó, de határozott. Érdekes élmény csukott szemmel szaglászni, kizárólag ételek jutnak az ember eszébe. Íze citrusosan savanykás, a kapor itt is szépen átjön, a korty végén pedig előbújik egy finoman sós zárótétel, ami a többiekkel együtt igazán érdekessé és frissítővé teszi. Közepesen száraz, a szénsav átlagos, komlók sehol. Fejreállni nemigen lehet tőle, a 3%-os alkohol irányából ez a veszély nem fenyeget, de nem is ez a cél. Lassan kóstolgatós, fűszerezettsége miatt nyálcsorgatós sör, s ha az üres dobozt ott hagyod az asztalon, másnap senki sem fogja megkérdezni, miért tökfőzelék az ebéd.

Említettük a rómaiakat a kapor elterjesztése kapcsán. Íme a bizonyíték.

804. Pannonhalmi Dubbel

Véget ért a tudjistenhányadik eukarióta dzsembori (ööö… nem, nem eukarióta, bár rendszertanilag már közelítünk, az a másik, tudod, ami a fület szellőzteti… az sem? Akkor az a francia second wave rendező, aki A mama és a kurvát csinálta? Nem? Akkor hagyjuk), mely típusú összejövetelekről nekünk mindig Biegler kadét álma jut eszünkbe a Švejkből:

„Továbbmentek egy gyakorlótér mellett, ahol csak úgy hemzsegtek az angyal-regruták, éppen arra tanították őket, hogy „Halleluját” kiáltsanak. Elhaladtak az egyik csoport mellett. Egy vörös hajú angyalkáplár javában egzecíroztatott egy ügyetlen angyal-regrutát, éppen hasba bokszolta, és ráordított:

– Jobban nyisd ki a bagólesődet, te betlehemi disznó. Így kell „Halleluját” kiáltani? Mintha gombóc volna a pofádban. Azt szeretném tudni, melyik ökör eresztett be a mennyországba, te barom. Még egyszer… Hlahlehluhja? Mi az, te bestia, még itt a mennyországban is az orrodon keresztül beszélsz?… Na még egyszer, te libanoni cédrus. Tovább mentek, s mögöttük még sokáig hallatszott az orrhangú angyal-regruta rémült ordítása: – Hla-hle-hluhja – és az angyal-káplár üvöltése: – Hal-le-lu-ja, hal-lelu-ja, te jordáni tehén!”

S hogy sokadszorra is bizonyítsuk: semmi szükség alkoholra ahhoz, hogy remekül érezzük magunkat, képzeljétek el a fenti jelenetet Szikora CsikidÁmen Róbert főszereplésével, az ő finoman idegborzoló beszédhibájával. Kicsit koncentrálni kell, de higgyétek el, megéri. Amint pedig –vérmérséklettől függően- sikerül befejezni az asztallap fejelgetését és/vagy a fogak csikorgatását, előkotorjuk mai sörünket, mely ez alkalommal a tőlünk már megszokott, decensen iránymutató kommunikációs magatartás miatt a Pannonhalmi Főapátság dubbel(j)e lészen.

A belga sörök jó ideje népszerűek és egyre inkább ismertek errefelé is, egy ideje pedig a hazai gyártók között is akad olyan, aki érzi magában a gerjedelmet, hogy ilyesmit állítson elő. Ha pedig a háttérben sertepertél néhány csuhás is, az eredmény akár még érdekes is lehet. A zirciek belga utánérzésével már megismerkedtünk, lássuk most a pannonhalmi próbálkozást. Egyből a palackra vetjük magunkat, az apátság körbejárását későbbi alkalomra hagyjuk, terveink szerint a maradék három tétel is rövid időn belül sorra kerül, majd akkor mesélünk. A sör ijesztő szisszenéssel vetődik ki a kupak alól, kicsit kapkodni kell a pohárral, ha nem akarjuk az estét a padlón hasalva és azt nyalogatva tölteni. A nagy dérrel-dúrral történő bemutatkozásnak a habra nézve semmilyen nyoma sincs, rövidke perc teltével a sör tetején csak néhány drapp árnyalatú szigetecske kóvályog. Színe nagyon korrekt mahagóni, érdemes pár percig csendesen bámulni. Illatában karamell keveredik némi aszalt gyümölccsel, gyorsan tovatűnő finom alkohollal, enyhe cukros édességgel. A korty visszafogottan édeskés, a kandiscukor óvatos pörkölt ízei jól mutatnak az elején, majd az aszalványok (mazsola, s tán csipetnyi barack) következnek. Utóbbiak szépen fonódnak össze a szívmelengető, konyakos érzetet adó 6,5-ös alkohollal, melynek melegsége stabil alapot ad az utóíz édes, picit virágos vonalának.

Igen szép ívű felütés ez így elsőre, kíváncsian várjuk, mit rejtegetnek még a testvérek az apátság ősi kazamatáiban. Hlahlehluhja.

802-803. Elixbeer Szimpla Red és hübris mülna

Dupla gyümölcsnapot iktatunk be annak okán, hogy szépen belegyalogoltunk már az őszbe, s ilyentájt érdemes feltölteni a szervezetet mindenféle gyanús vegyülettel, melyekre a tudomány és a köznyelv egyaránt nagy szeretettel aggatja és alkalmazza az „egészséges” kifejezést. Lelkes lendületünknek az a prózai tény sem vet gátat, miszerint sem a meggynek, sem pediglen a málnának sincs túl sok köze ehhez az évszakhoz, már ami a termőre fordulást és a betakarítást illeti. Eme két gyümölcs vendégeskedik ugyanis nálunk ma este az Elixbeer és a hübris jóvoltából.

Statisztikákért rajongó olvasóink máris húzhatják az újabb strigulát a gyulavári kastélyban ügyködő főzde neve mellé, s a Szerkesztőség is jólesően veregeti meg a saját vállát, nyugtázva a fürgeséget, mellyel ígéretének teljesítése felé halad. Az Elixbeer Szimpla Red elnevezésű szűrt meggysöre alaplágerük gyümölcskoncentrátummal és egy kis aromakomlóval felturbózott változata, melyről úgy nem tudunk csúnya dolgokat írni, mint ahogyan kiemelkedően jót sem. Nem vagyunk túl elkötelezett rajongói a meggy-, illetve meggyes söröknek (ab ovo magának a gyümölcsnek sem), ám mielőtt objektivitásunk szánalmas roncsait végképp elnyelné az enyészet, szögezzük le, hogy a Szimpla Red igenis korrekt ital a maga nemében. Persze meggyízű, milyen legyen szegény, savanykás is, ahogy kell, de nem műanyag, és összhatását meg a kortyérzetet tekintve olyan…, olyan nagymamás egy kicsit. Fel tud mutatni egy kamrapolcos kompótfeelinget (ez jó ronda így leírva, de í-i kombóval sem lenne jobb, kipróbáltuk), amivel az arra hajlamosakat pszichés alapon befolyásolja. A 16,2-es Balling jól néz ki ott a címkén, de az jórészt csak a sűrítmény trükkje, a kortyon nem jön át. A 4,6-os alkohol teljesen oké, a kinézet is rendben van, de azért akaszthattak volna a palack nyakába egy figyelmeztető táblát, miszerint odabent rendkívül agresszív szénsavak várják toporzékolva, hogy az ember torkának ugorhassanak. S akkor a takarításról még nem is beszéltünk.

Következő sörünk behatóbb vizsgálata előtt kötelességünknek érezzük Kiskovács C. Jenő sorsáért aggódó rajongóinkat megnyugtatni. A HUN 3472 „hübris” mélyűri kutató- és felderítőhajó balszerencsés kommunikációs tisztje relatíve jó egészségnek örvend, a mentőcsapat még idejében érkezett. Miután a két Sztíviát egy közepesen komplikált műtéti beavatkozással eltávolították róla, a szakemberek és néhány rekesz rendesebb sör hamar helyrebillentették lelkileg is. Az imént jelentkezett be a chaten, de amikor meglátta a gyümölcsös készítményeket, szó nélkül kilépett a rendszerből. Szerintem a Naprendszerből is. Előzmények itt: https://www.facebook.com/photo/?fbid=3889502584458838&set=gm.3743193715750106

Sebaj, ha lehiggadt, visszajön. Addig ugorjunk át a gyulavári kastélyból Székesfehérvárra.

Sörtípust és gyümölcsöt is váltunk, a hübris ez alkalommal egy berliner weisse-t támadott meg mintegy 10%-nyi málnavelővel. Opálos, tompa fényű, a vörösbarna árnyalatai felé kacsintgató sör. Habja vékony, közepesen tartós. Illata finoman gyümölcsös, a málna mögött és azzal karöltve a savanykásság is megjelenik. Hát még az ízben! A kortyon végigvonuló erőteljes savanyúság sorjáit a málna szépen lecsiszolja, de nem erőlteti rá magát az összhatásra. Keserűk sehol, ez nem az ő bulijuk, a 3,7-es alkohol is csak jelzésszintű. Nagyon sima, selymes sör, ami valamiért enyhén vaskosabbnak tűnik a jelzett értéknél (9,2 B°).

Őszintén szólva szinte teljesen biztos, hogy nem fogunk beteges mennyiséget fogyasztani egyik készítményből sem, meghagyjuk azoknak, akiket ez a vonal jobban izgat, de az ebben az esetben pozitív hangulatú „érdekes” jelzőt mindenképpen megérdemlik.

801. Elixbeer pIPA

Tavaly nyáron ittunk Elixbeert utoljára, s akkor tettünk egy könnyelműnek tűnő ígéretet, miszerint végignyaljuk mi becsülettel a portfóliójukat. Szerencsére velünk született óvatosságunknál fogva határidőt nem szabtunk magunknak a művelethez (még mit nem, há’ nem ettünk mink meszet), ezért örömmel jelenthetem, hogy befutott hozzánk a főzde sörön következő sora, az Elixbeer pIPA. A cég pillanatnyilag szűk tucatnyi terméket gyárt és forgalmaz, így ezzel együtt az eddigi hárommal nem is vagyunk olyan nagyon lemaradva. Tulajdonképpen a tételek negyede már kipIPÁlható. Ez a pipás dolog ismerős volt valahonnét, némi relax és keresgélés után a Hedon egyik söre, a Credo ugrott elénk, mely ugyan büszkén hirdeti magáról, hogy ő nem egy IPA, ellenben a címkén ott díszeleg egy sörhabot eregető pipa. Az Elixbeer nem füstöl, csak a gróf, legalábbis a palackon olvasható idézet szerint: „Az estebédet követően Almásy gróf leheveredett a gyulavári birtok teraszán, s a komornyik már hozta is a gróf Kedvenc Pipáját, melynek elfogyasztása mindig nagy megnyugvással töltötte el.” Hogy melyik grófról van szó, nem derül ki, ami nem is csoda, hiszen a gyulavári kastély tulajdonjogát lelkesen passzolgatták egymásnak mindenféle népek az elmúlt évszázadok alatt. Összefoglaló jelleggel, mintegy vázlatszerűen, íme: Lőwenburg János Jakab →Gróf Gaisruck Antal → kincstár → Andrássy Zsigmond → kincstár → Gróf Almásy Ignác → a Wenckheim-család → megint az Almásyak → Gróf Pongrácz Jenő → már megint az Almásyak → a helyi téesz → Gyula városa. Hogy közülük kivel járt jobban a környék és a kastély, nem tudom, de most, hogy a főzde telepedett oda, nem lehet annyira rossz a helyzet.

Két Almásy a sok közül: Dénes és fia, Kálmán

Vörös IPA-ról lévén szó (s ha a vörös alternatívájaként a pirosat is elfogadjuk, máris megvan, mitől pIPA ez az IPA), a pohárba kerülő ital nagyon szép bronzos árnyalatokkal kápráztat, s bár elvileg szűretlen is, ez a megjelenésén nem látszik. Habja vékony, de kitartó. Illata kellemesen fűszeres, enyhén gyümölcsös, és jut némi hely a maláták édességének is. A címke elég informatív ugyan, szép nagy betűkkel ott sorakoznak a legfontosabb adatok (ABV: 6,6 -B°: 15,4 – IBU: 46 – EBC: 46), ám a nyolcféle malátáról és a négyféle komlóról nem tudunk meg semmit. Az ízvilág alapján ki-ki nyugodtan tippelgethet: citrusfélék, friss, virágos jegyek, enyhén gyógyfüves keserűk, s mindezek után egy picit meglepő, ám jóleső savanykás, boros érzet.

Szép és tetszetős munka, tovább erősíti bennünk azon elhatározást, hogy tovább IPArkodjunk a kijelölt úton. Bocs.

800. Szent András Laza Morál

IPA-túránk negyedik állomásán a szokásosnál is egyszerűbb és könnyedebb a dolgunk, hisz a főzde saját maga buzdít minket arra, hogy csak beszélgessünk lazán, valamint hogy dőljünk hátra és lazuljunk el. Terhelt idegrendszerünknek hála, azonnal vagy hatféle szituációt tudunk elképzelni, ahol az előző mondat második felének nem szívesen, illetve minimum enyhe gyanakvással tennénk eleget, ám a békésszentandrásiakban vakon bízunk. Az ő session IPA-juk következik a sorban, bele is csomagoljuk gyorsan egy szomorkásan tanulságos, mindamellett elképesztően hétköznapi történetbe.

Azon a délelőttön, midőn a szentandrási főzetet beszereztem (nem mostanában történt, mindenki tudja, milyen mértékben vagyunk képesek istenutolsói lenni), betértem az ezen a helyen már többször emlegetett mássalhangzótorlódásos élelmiszer-üzletlánc számomra elérhető távolságban lévő üzemegységébe (azért fogalmazok ilyen körmönfontan és nyakatekerten, nehogy valaki a szívére vegye a dolgot, holott vehetné egészen nyugodtan). Kissé elveszetten kóvályogtam a polcsorok között, amikor egy nem tervezett balkanyar után abban a szegmensben találtam magam, ahol minden (MINDEN) akciós. Mivel az óccsóság ténye a világon mindenhol agresszív színkombinációkkal párosul, melyektől nekem rövid úton migrénem és hányhatnékom támad, relatíve sebesen igyekeztem a kissé pasztellebb árnyalatok irányába. Ám hirtelen megtorpantam. Az egyik polc sarkában egy kopott, tépett szélű, valaha szebb napokat látott kartondoboz hevert, benne mindenféle alakú és formájú száraztészták kaotikus egyvelege. A kupac alól reményvesztetten pislogott kifelé három doboz sör, melyek nevével most rébuszolunk egyet: szerepel benne az „őrült” és a „tudós” kifejezés, valamint egy harmadik, ami sokféleképpen fordítható, legyen mondjuk lekvár. A mögötte álló számról már végképp hallgatunk. Mindegyik dobozon ott virított a nyomorult narancssárga matrica, a rajta rögzített információk alapján a termék 799 HUF-ról négyszázra van degradálva. Ez ugyebár apró kerekítés után 50% mínusz, a hülyének is megéri. Néha saját magunk számára is gyomorforgatóan filantrópok lévén a háromból csak kettőt ugrasztottunk a kosárba, legyen jó napja másnak is. A vásárlást befejezvén fizettünk és távoztunk. Otthon pakolászás közben merő véletlenségből rápislantottam a nyugtára, s a létező világok legjobbikába vetett hitem újabb megrendülésével konstatáltam, hogy előttem ismeretlen okból 598 HUF-ot sikerült fizetni a sörökért, per darab, ofkórsz. A történet rengeteg tanulsággal szolgálhat, a „ne vinnyogjá’ baz+, még így is olcsóbb vót”-tól kezdve a „f@szé’ nem mentél vissza balhézni”-ig, ám számunkra egyetlen mondat íródott a naplemente vörösével lehunyt szemünk éjfekete kárpitjára: túlságosan laza a morál.

PS.: a szentandrásiak session IPA-ja tökéletesen orvosolta búbánatunkat, s eme szánalmas világba vetett hitünket is újra feltámasztotta. Ezt a trükköt a főzde általunk ezidáig kóstolt összes söre tudja, miért is örökké hálásak leszünk nekik. Namaste.