913-914. Karlens IPA és Karlens Porter

Duplázunk ismét, mert a sör sok, időnk pedig kevés, jaj nekünk, szegény szerencsétleneknek. A palackokon – egy porter és egy IPA – csak annyi szerepel nagy titokzatosan, hogy Karlens, illetve ha megtöröljük a szemüvegünket és kibetűzzük a hátsó címke hangyaf@sznyi írásjeleit, akkor tovább gazdagodunk információból, miszerint: “Dániában készült, dán malátával”(most hihetetlenül koncentrálok, nehogy megint ideillesszem a szokásos Baka István idézetet-> “a guta ütött meg öt perccel Fortinbras jövetele előtt/meg azt hiszem az undor és a kétségbeesés hogy/EZEK EZEKKEL EZEKTŐL ÉS RÁADÁSUL DÁNOK”, de úgy tűnik, elbuktam a dolgot megint). Tehát Dánia, annak is a közepe, tovább zoomolva a dolgot Fyn szigetének nyugati fele, ott is az Assens nevű városka. Az itt élő népek minimum 700 esztendeje építenek hajókat és kereskednek, ebben tehát nem kezdők, egy ideje pedig bútorokat is gyártanak, és a Bryggeriet Vestfyen 1885 óta sört is főz. Jelenleg ők büszkélkedhetnek az ország negyedik legnagyobb főzdéje címmel, ezért tekernek is szorgalmasan, hogy felkapaszkodhassanak a dobogóra. Majdhogynem kétszázféle sörben érdekeltek gyártásilag, ennek nagy része persze bérfőzet, de saját márka is akad vagy két tucat. Rendkívül büszkék környezettudatosságukra, mivelhogy 2015 óta a gyártási folyamatokból mellőzik a fosszilis energiát, fapelletet használnak, ez pedig ugyebár CO2-semleges dolog (tekintve, hogy az égés során ugyanannyi szén-dioxid szabadul csak fel, amennyit a faanyag előzőleg megkötött). Azért is soroljuk ilyen nagyon bőszen ezeket a szép pozitívumokat, mert közben már kóstolgatjuk ezt az IPA-t, s biza nem túl jó. A borostyán árnyalat oké, a hab is szép, tartós, az illat viszont már sántikál. Bátortalan, halvány gyümölcsösséget bír csak felmutatni, ami még nem lenne akkora baj, de mellette elég erőszakosan végigvonul valami, amit leginkább a “szappanos” jelzővel tudunk illetni, s ez kicsit sem hízelgő. A korty laza, vizes, gyengén szénsavas. Ízvilága is kissé egysíkú, a tompa, erőtlen maláták után szintúgy vérszegény komlók következnek, amik sem keserűségben (IBU 35), sem pedig gyümölcsös aromákban nem tudnak meggyőző képet festeni. Ám azért ne írjuk le végképp a főzdét, egyrészt még hátra van a fekete leves (a.k.a. porter), másrészt ezek mégiscsak a Lidl megrendelésére készült termékek, amikről minden gondolkodó sörbarátnak a Makó és a Jeruzsálem szavak jutnak eszébe egyből.

Utóbbi, kissé pikírt állításunkat a porter kitöltése és kóstolása után rögvest módosítanánk, ez alkalommal Makó vitéz nyugodtan hortyoghat tovább azon a bizonyos hajón. A főzde portere – Lidl ide vagy oda – rendkívül kellemes csalódás. Mélybarna szín, mahagónis villanásokkal, a hab vékony, rövid életű. Illata kellemesen kávés, picit alkoholos, s a készítéskor felhasznált édesgyökér is szépen bejelentkezik. Íze édeskés, malátás kezdés után finoman pörkölt kávés keserűkkel gazdagodik, az édesgyökér itt is teszi a dolgát, amit nem is bánunk, mert ennek a derék növénynek fő hatóanyaga a glicirrizin (C42H62O16) , ami remek vírusölő, a COVID ellen is használják, így az asszony nem szólhat egy szót sem, mi itt kéremszépen nem céltalanul vedelünk, hanem a családot védjük. Az utóíz szintén kávés.

Búcsúképpen még rávilágítunk egy, a paranormalitás határát súroló összefüggésre, amit az első két tanítási nap által leszedált agyunk a 7,9-es alkohollal andalogva talált a földön, s tette le ide mellénk. A főzde ezt a portert grillezett ételekhez ajánlja, Assens egyik híres szülötte pedig egy Peder Lauridsen Kylling nevű botanikus (kb. 1640 – 1696). Legvadabb rémálmotokban sem gondolnátok, hogy a kylling dánul csirkét jelent.

‘ccakát.

Kylling barátunk fő műve, a Viridarium Danicum 1688-as kiadása. Eladó, szűk félmillió HUF

912. Bitburger Dry Hop’d Zwickl

Joshua és én 1825 telén csatlakoztunk annak a szarházi Peter Skene Ogdennek a bandájához. A „banda” kifejezés ebben az esetben nem takar semmiféle romantikus dolgot, messziről bűzlő, nyomorult prémvadászokról volt szó, akiknek az jelentette a tréfák netovábbját, ha seggrészegen elvághatták egy csóró rézbőrű torkát, bár ennek az eljárásnak a hátterében ott lapult az a tény is, hogy sajnálták rájuk a golyót. Amikor nem vagdostak indián torkokat, akkor ittak, állatokat öltek, ittak, nyúztak, verekedtek és ittak. Hogy mi ketten a csipkés és cizellált lelkivilágunkkal mit kerestünk ott, azt most ne feszegessük, legyen elég annyi, hogy a szőrgyűjtők tervezett útvonala – a Columbiától déli irányba a Deschutes folyóig, onnan meg keleti irányba fordulva át a Blue Mountains-en a Snake River-ig – egy szakaszon fedte a miénket. Akkortájt azon a vidéken előnyös volt inkább csoportosan kóborolni, s hát ugyebár a nemkívánatos tekintetek és érdeklődők elől is könnyebb elhúzódni, ha szőrös és büdös tömeg veszi körül az embert. Szóval vándoroltunk, nyúztunk és ittunk mi is, de az indiánokat nem piszkáltuk, minek is tettük volna. Annyi szőr egyiken sincs, hogy rentábilis legyen a dolog. Az időjárás és a sors nem bánt kesztyűs kézzel a csapattal, ezért a Deschuteshez elég lerongyolódott állapotban érkeztünk meg. A társaság fele vérhasszerű tüneteket mutatott, s aki nem fosott habosat-véreset, az ugatva köhögött, de olyan egy sem akadt, aki egyszerre merészelte volna művelni a kettőt. Szerencsére összefutottunk néhány klamath vadásszal, akik éppen a táboruk felé tartottak. Loldamatga hot mo dic hoslta dada loloks kcalgis kcalga – mondta a vezetőjük, mi pedig Joshuával egyetértően bólintottunk, s máris indultunk utánuk, hagyva a többieket nyugodtan köhögni és fosni. A táborba érve elbűvölő modorunk miatt nemsokára a főnök sátrában ettünk és ittunk, nem fukarkodván a jóféle tüzes vízzel, amit a törzs vénei rövid idő alatt erősen megkedveltek. A félig már mumifikálódott orvosságos ember transzba is esett, némi rángatózás és szájhabzás után ömleni kezdett belőle a szó. Nanok waytas ni shetalwasdat gaw shetalwis sle-a – közölte bevezetésképpen, ám amikor látta, hogy ezt bizony senki sem hiszi el neki, rátért a lényegre. Közölte, hogy látja a jövőt, amikor nem messze innen a sápadtarcúak alapítanak egy Farewell Bend nevű városkát, amit a szintén sápadtarcú postások Bend-re fognak rövidíteni kényelmi okokból és kiszúrásos alapon. Lát egy Gary Fish nevű embert is, kínosan rövid nadrágban, fura kis bajusszal, amint épp kocsmát és sörfőzdét alapít 1988-ban. Főleg porterben és stoutban lesznek erősek, de aztán 2009-ben megnyerik majd a „Bitburger Challenge”-t, ahol egy jó kis német pils elkészítése a cél.

Kínosan rövid

Összehaverkodván a verseny címadó cégével, az Dry Hop’d Zwickl néven kezd el forgalmazni egy egészen korrekt kis sört, melyet az interkontinentalitás (ennek a kifejezésnek többször is nekifutott a transzban lévő vén varázsló) jegyében a Citra, a Mosaic és a Bitburger Siegelhopfen ízesít és keserít. Lelki szemeinkkel szinte már láttuk is az opálosan narancsos árnyalatot, a tömött és krémes habot, szintúgy lelki orrunkkal pedig már a gyantás, karamelles, finoman komlós aromákat szimatoltuk. Könnyed, édeskés, kekszes, jó érzékkel komlózott ízvilágát pedig az is értékelni fogja, aki nem csettint egyet külön a nyelvével, hogy hát azért ez mégiscsak egy hidegkomlós zwickl. Eddig tartott a transz és a jövőkép, mi pedig megköszönvén a szíves vendéglátást, és elutasítván a lelkesen ajánlkozó fehérnépeket – valahogy nem volt kedvünk semmiféle nehézkes illatú, szőrös dologhoz sem – a Nap első sugaraival tovább battyogtunk a Snake River felé.

910-911. Carlsberg és Paulaner Pils

Mivel most a hét elején még mindig azzal foglalkozunk, mint a múlt héten – tantermek festése, renoválása, dekorálása, berendezése, amit a mi drága és semmirevaló Krétánk bükkfanyelvezete szerint leginkább a „pedagógiai program célrendszerének megfelelő, az éves munkatervben rögzített, tanórai vagy egyéb foglalkozásnak nem minősülő feladat ellátása” kategóriába lehetne beleszuszakolni, eltekintve attól, hogy ez nincs, illetve még nincs rögzítve az éves munkarendben. A „program célrendszerének” megfelel, hiszen egy másfél négyzetméteres mennyezeti vakolatdarab miatt megnyiffanó elsős leltári rovancsolása még a Tankernek is igen kellemetlen feladat. Sebaj, az új tanévtől aktívabban és minden részletre kiterjedően kell majd adminisztrálnunk a munkafolyamatokat, gyakorlatilag azt is le kell könyvelnünk, ha elugrunk hugyozni. Jómagam ezt az „Egyéb” kategóriába tervezem rögzíteni, max. három mondatos megjegyzéssel alkalmanként. Remélhetőleg ez minden érdeklődőt tökéletesen, valamint análisan és vaginálisan is kielégít majd, hogy a klitorális variációt meg se említsük.

Szóval a söröket tekintve most afféle könnyített és elkerülő manővert hajtunk végre, olyanokat választván, amelyekről már sokszor és sokan írtak, mi is persze, annó dacumál. Nincs tehát szó mennyboltrengető főzetekről, de ennyi festés és felmosás után rengessen az, akinek két édesanyja van.

A szakértők szerint a Carlsberg jócskán benne van a kakában a látványosan emelkedő költségek, illetve a kevésbé látványosan növekvő bevételek miatt. Az olyan amatőr megoldások helyett, mint a „gyerekek, csináljunk már jobb sört!” most is egy fajsúlyos parasztvakításba menekülnek, de legalább a gyűjtők és a focirajongók örvendezhetnek. Piacra kerül(t) ugyanis egy limitált kiadású hatos pakk, melynek csomagolásával a cég a Liverpool FC-vel közös, három évtizednyi együttműködését ünnepli. Ikonikusnak mondható mezek sorakozhatnak majd a polcokon és a hűtőkben, nekünk ez az Ian Rush nevű walesi jóhaver jutott, akit ugyan a teljesítménye alapján süveglekapva tisztelünk, de itt meg is állunk, hiszen nekünk a foci mint a harangöntés az ispánnak a hajdúnak. A dobozban meg csak a szokásos középszerű euroláger lötyög, arról meg minek beszélni. Ezért mi türelmesen megvárjuk, amíg egy Nobel-díjas pakkot is összeraknak Niels Bohr-ral az élen, addig viszont tekerve egyet a szlogenjükön csak annyit mondanánk: valószínűleg nem a legjobb sör a világon.

Ian Rush labdakezel 1993-ban egy Tottenham Hotspur FC elleni meccsen

A Paulaner sörei, illetőleg maga a főzde körül is kalandoztunk már nem egyszer, átkeltünk a Messinai-szoroson Franciscus de Paula köpönyegét használva hajóként, miközben eszelős hangerővel döngettük Liszt Ferenc Két legenda című zongoraművét. Rémlik? Nem csoda, az ilyesmit nehezen felejti el az ember. Megemlékeztünk már a búzasöreikről, a Salvator-ról, és az Oktoberfest-féle variációról is, most a sima, naturális pils következik a sorban. Nem meglepő módon itt is minden a hagyományokról, tradíciókról szól, és természetesen a megjelenéstől kezdve az illatokon át az ízvilágig minden tankönyvi és standard. Ragyogó, élénk szín, sűrű, hófehér hab, ropogós, friss komlózás (Hallertauer Tradition és Herkules), könnyed fogyaszthatóság, diszkréten száraz, kesernyés befejezés. Ha valamiért, akkor pont ezért az echte germán fílingért lehet szeretni és kedvelni a Paulanert. Mi is igyekszünk nagy lendülettel beleszerelmesedni az életérzésbe, mert most, hogy a BM éjsötét, jéghideg és huzatos kapualjában fognak csuklóztatni minket oktatásügyileg, minden stimmtre és richtigre nagy szükségünk lesz.

908-909. Karl Kikelet és Karl Borostyán

Lendületet nem veszítve ugrunk neki két hátralévő Karl-féle sörünknek, melyek közül az első egyáltalán nem paralel az évszakkal, lévén neve Kikelet. A mindenki által kedvelt és sűrűn forgatott Czuczor–Fogarasi-féle értelmező szótár (melynek tudományos értéke finoman szólva is kérdőjeles, hiszen alig telt el szűk húsz esztendő az utolsó, hatodik kötet megjelenése után, már elavultnak nyilvánították, ami egy ekkora lélegzetvételű munka esetében azé’ elég gáz) a következőket írja róla: „Köz szokás szerént egyértelmünek tartják a tavaszszal: de szabatosabban ,tavasz’-nak mondjuk az évnek azon egész szakát, mely a tél és nyár között van, ,kikelet’-nek pedig csak a tavasz kezdetét vagy elejét, mely közvetlenül a telet követi, midőn a hó olvadván lágyabb időjárás kezdődik, s a fű és egyéb növények mintegy életre kelnek; mi rendesen martius és aprilisban történik.” Na ugye, mi is ezt mondtuk. És a múltkor sem csak úgy a levegőbe beszéltünk a télvíz/nyárvíz analógiával, tovább haladva a szócikkben ezt találhatjuk: „Baranyai tájszólás szerént van bekelet is, mely őszt jelent. Ezen ellentétből és észjárásból indulva ki, a kikelet annyit tenne, mint az aklokban, ólakban tartott barmok kieresztésének, kikelésének ideje; bekelet pedig jelentené a késő őszt, midőn a marha bekel, vagy, mint mondani szokták, beszorúl.” Mi nem nagyon szeretnénk sehová sem beszorulni ez alkalommal, így hát máris rárepülünk erre a búzamalátával és mézzel megbolondított lágerkére, hol is megítélésünk szerint az utóbbi összetevő van hivatva az emlegetett évszakot képviselni.

Enyhén rezesbe hajló színvilág, merész, de hamar magába dőlő habkorona, bár egy vékonyka réteg masszívan kitart. Illatában a komlók finoman vegyülnek a mézzel, mindenképpen frissítő élményt nyújtva, a „tavaszi” jelzőt nem akarnánk feleslegesen koptatni. A korty a malátáknak és a méznek köszönhetően édeskésen startol, de a keserűk nem engedik elkanászodni őket, a 27-es IBU összes határozottságával rántják meg a gyeplőt. A szénsav kicsit harap, de elkönyveljük ropogósnak, az utóíz pedig kifejezetten kellemesen mézes, illetve méhviaszos. Az alacsony alkoholtartalom miatt az elején még megjegyzést kívántunk tenni, de így a végére beláttuk, hogy elég ide ez a 4%. Dobunk is zárásként egy könnyed, hangulatos tavaszi versikét Pósa Lajos bácsitól. Szívleljük meg a tanácsot, mindenki rohanjon az erdőbe kukkolni.

Itt van a szép kikelet…

Itt van a szép kikelet,

Ég-föld örül és nevet.

Zöld erdőben a kakukk

Egyre csak azt mondja: kukk!

Itt a tavasz, itt van itt!

Fiuk, mondok valamit!

Nézzük meg a kakukkot,

Mondjuk vissza a kukkot!

Pósa „Kukk” Lajos bácsi

Költők társaságában aránylag hamar összefuthatunk a zellerfélék családjába tartozó közkedvelt kúszónövénnyel, a borostyánnal, hiszen a belőle font koszorút évezredek óta helyezik az arra érdemes fejekre (jó esetben akkor, amikor az ominózus fej még nem lett leválasztva a nyakról). Sok babona is kapcsolódik ehhez a szép növényhez, elvileg például megvéd a boszorkányoktól, ha az ember hagyja felfutni a ház falára (a növényt, nem a boszorkányt). Ugyanakkor bevinni már nem érdemes, mert akkor csúnyán hazavágja a hajadonok férjhez jutási esélyeit. Relatíve régen voltunk már hajadonok, férjhez menni pedig csakazértsem szándékozunk, bármennyire is próbálja sulykolni belénk ezt a korszellem a mindenféle sorozatokon keresztül, ezért viszonylag nyugodtan szereljük le a kupakot Karlék Borostyán márkanevű söréről.

Na, ide nem mén’ bé’ a banya

Színével kapcsolatban a képzelőerőtökre, valamint szövegértési képességetekre apellálnánk. Habja törtfehér, halványbézs, közepes, kitartó. Illata fűszeres, gyantás, a háttérben pedig meghúzódik egy olyan szál, ami minket a „Dark” fantázianevű étcsokoládés fagyira emlékeztet, de lehet, hogy túl régóta ülünk a napon. A korty sima, selymes, kifejezetten ale-es hatású, amit nem bánunk, habár egy hoplager agresszívabb szénsavakkal is rendelkezhetne. Kellemesen karamelles kezdés után a keserűkben nem túl masszív (IBU 20) komlók köszönnek be, s jólesően földes-gyantás ízvilágukkal hozzák a gyógyírt nem túl fajsúlyos bánatainkra. A vége enyhén száraz, kesernyés.

A rómaiak úgy tartották, a borostyán megóv a részegségtől, ami a benne lévő triterpén szaponinok hatásmechanizmusát tekintve (erős emulgeálószerek lévén gyorsítják és elősegítik az anyagok felszívódását) nem igazán működhetett, ám esetünkben a visszafogott alkoholtartalom (4,5%) miatt nem is szorulunk védelemre.

Mindamellett a borostyán a hűség jelképe is, mi pedig hiszünk abban, hogy kerül még az asztalunkra mecseknádasdi főzet.

907. Karl Luther 500

Múltkori írásunkról való szép ívű átkötésünk szinte teljes egészében Pocok barátunknak köszönhető, aki ismét vasparipája nyergébe pattant, majd kis hazánkban történt száguldozása után elégedett és muslincás mosollyal (mert ugyebár ez utóbbi a boldog motoros ismérve) nyújtotta át nekünk a mecseknádasdi Karl Microbrewery újabb három palackját. S hogy ez miért szép ívű, azt Robert Maynard Pirsig illusztrálja nekünk és lelki szemeinknek A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete című könyvéből vett idézettel:

„Amikor áthozta a motorját, előszedtem a kulcsaimat, de aztán láttam, hogy itt a szorítás már nem használ, mert a csőbilincsek összezáródtak.

– Ezek alá béléslemez kell – állapítottam meg.

– Az meg mi?

– Keskeny, vékony lemezcsík. Ráhajtod a kormányra, úgy teszed rá a bilincset, és az eléggé kinyitja ahhoz, hogy legyen mit szorítanod rajta. Ilyen béléslemezeket mindenféle gépigazításoknál alkalmaznak.

– Nocsak – nézett rám érdeklődőn. – Ügyes. Aztán hol kapsz ilyet?

– Itt van a kezemben – mondtam kuncogva, és az orra alá nyomtam a söröm dobozát. Értetlenül bámult. – Mi? A doboz?

– Persze – mondom –, jobb béléslemez a világon nincs.

Magam is elégedett voltam a ravaszságommal. Megtakarítottam neki egy utat, az isten tudja, hova, béléslemezért. Pénze is, ideje is bánta volna.

Csakhogy megrökönyödésemre John nem díjazta ravaszságomat. Nemhogy nem díjazta, felhúzta az orrát. Ötölt-hatolt, kibúvókat keresett, míg egyszer csak látom ám, hogy tolja ki a motorját javítatlan.

Gondolom, a kormánya máig laza. Sőt, az a gyanúm, megsértettem akkor: volt pofám azt ajánlani, hogy az ő ezernyolcszáz dolláros BMW-jét, a német ipari találékonyságának fél évszázados gyümölcsét egy megürült sörösdobozzal foltozom ki!

Ach, du lieber!

Azóta nemigen értekezünk a motorkerékpár-ápolásról. Helyesebben egyáltalán nem.

Mert ha ilyen kérdést feszeget az ember, abból csak harag támad. Magyarázatul most mégis elmondom, hogy a sörösdoboz alumíniumlemeze a többi lemezhez képest puha és tapadós. A célnak kiválóan megfelel. Az alumínium nem oxidálódik csapadékos időjárás során – helyesebben a rajta lévő oxidréteg megóvja a további oxidálódástól. Alkalmasabbat tehát keresve sem találni.”

Az író balról, középen a fia, Chris, jobbról pedig John, aki még mindig hisztis a béléslemez miatt. Mindez valahol Minnesota-ban, 1968 környékén

Ugye, hogy minden benne van? Zen, motor, sör. Maga a megvilágosodás. Idáig eljutván pedig magától értetődik, hogy elsőként a főzde Luther 500 elnevezésű sörével kezdünk, hiszen ránézésre ez a legszakrálisabb. A reformáció emlékévének eseménysorozata 2017-ben pörgött mindenfelé, merthogy a mi Mártonunk 1517-ben applikálta a maga 95 tételét a wittenbergi Schlosskirche kapujára (melyek közül a kilencvenedik a megfelelő szemszögből olvasva és értve annyira naprakész, hogy ide is kell illesszük: „Ha az egyszerű híveknek aggályos érveit puszta hatalommal elnyomjuk és nem értelmes megválaszolással oldjuk fel, azzal az egyházat és a pápát ellenségeik előtt nevetségessé, a keresztyéneket pedig szerencsétlenné tesszük”). Válaszlépésként X. Leó pápa rögvest ki is átkozta a bajkeverőt, habár a „rögvest” kifejezést akkortájt kissé másképp értelmezték, ezért a határozat 1521. január 3-án lépett hatályba.

Luther bátyánk elégedett a dolgok állásával

Érdekes módon a Vatikán azóta sem szaggatja nagyon az istrángot, hogy a protestáns reformátort rehabilitálja, bár valamikor 2008 környékén már megpendítették a dolgot XVI. Benedekék. Sebaj, ami késik, nem múlik. Galileinek is csak cca. évtizedes kutatómunka és aktatologatás után tudták ’92-ben azt mondani, hogy bocs.

Mi viszont soha nem bocsátjuk meg magunknak, ha a sok vargabetű miatt lejár sörünk szavatossági ideje, ezért máris bontunk és töltünk.

Kellemesen középarany, enyhén opálos színvilág, vastag, tartós hab méretes lyukakkal. Finoman citrusos, enyhén csípős, valamiféle növényi fűszerolajra emlékeztető, érdekes illat. Az elején édeskés korty könnyű, laza, a komlók visszahozzák a már bemutatkozott citrusféléket, kiegészítve őket némi füves-zöldes vonallal. Ahhoz képest viszont, hogy hoplagerként van elkönyvelve és forgalmazva (ha hihetünk a címkének) a komlózás kissé vérszegény, s ez alatt nem csak az alacsony IBU-értéket (20) értjük. Könnyed, frissítő nyári itókának tökéletes, ám Luther vérét aligha forralta volna fel annyira, hogy felkapja a kalapácsot, oszt’ rohanjon szögelni. Állítólag X. Leó a történtekről értesülvén a következő megjegyzést fűzte a dologhoz: „Luther, aki a tételeket írta, csak egy részeg germán. Ha majd kijózanodik, meggondolja magát.”

906. Ugar Zen Mode

Úgy gondoljuk, nem vagyunk egyedül azon megállapításunkkal, miszerint az emberiség az elmúlt néhányszor ezer esztendő során nemegyszer tapicskolt már tisztességes mennyiségű fekáliában, a civilizációnak nevezett akármi kialakítása óta pedig szigorúan csak olyanban, amit saját magából nyomizott ki – átvitt és konkrét értelemben egyaránt. Ekkorában viszont tán még sosem voltunk (oké, ezt az ominózus mondatot rendszeres időközönként ismételgették eddig is a szerencsétlen váteszek a történelem során, de mi van akkor, ha a mostaniaknak igazuk van?), a hullámzó sz@rtenger miatt egyre több embernek kell napi szinten összeszorítania a száját, ha nem akar túlságosan nagy adagot nyelni belőle. Valamennyit viszont nyel. A vállunkon tehénkedő politikusok és pénzemberek pedig csak azzal foglalkoznak, hogy ők lehetőleg bokánál jobban ne merüljenek a szutymákba. Ehhez a legjobb módszer az, ha az általuk taposott népek többet nyelnek belőle. Ezt nagyon nehéz tűrni és elviselni, s ha nem bírod ledobni őket magadról, legalább meditálj egy jót időnként. Hajtogassátok hát magatokat zazenbe, ügyeljetek a légzésre, bámuljátok a harátokat (a köldök és a kuki/nuni között valahol, keressétek meg.

Kodo Sawaki mester azon gondolkodik, pakolt-e új söröket a megivottak helyére a hűtőbe?

Érdekes módon ennek az energiaközpontnak a létezését a mi kultúránk is elismeri, gondoljatok csak a „nem tudom megemészteni”, „a zsigereiben érzem”, vagy az „összerándul a gyomrom” kifejezésekre), de ha ez nem sikerülne, emeljétek le a polcról Ugarék Zen Mode nevű session IPA-ját. Ezt tettük mi is, mert kíváncsiak voltunk a főzde Puszta Teatime-sorozatának második tagjára is (az első a Gray Matter volt, szívszorító szuperlatívuszokban emlékeztünk meg róla annak idején), meg aztán túl meleg van a padmasana-hoz, nem mintha hűvösebb idő esetén meg tudnánk csinálni.

A Zen Mode mindenképpen egy lazábbra, könnyedebbre hangolt sör, már csak a típusa miatt is. A benne lévő zöld tea (amit szedés után fonnyasztanak kicsit, aztán kap egy hőkezelést, így az oxidációs folyamatok leállnak, a vitaminok, a polifenolok és a klorofill viszont remekül fogják érezni magukat) frissítő hatása szépen érvényesül, ízvilága pedig élvezetesen simul a komlók (Centennial, Azacca, Mosaic, Amarillo, Bru-1) trópusi gyümölcsös, barackos, ananászos, citrusos, virágos, picit földes felhozatalához. Ha az ember lassan kortyolgatja, kavargatja kicsit a nyelvével, s közben elmerül a világos borostyán szín nyújtotta lehetőségek tanulmányozásában, teljes mértékben egyet tud érteni a régi mondással, miszerint olykor jobb utazni, mint megérkezni.

904-905. Maisel’s Weisse Original és Maisel’s Weisse Dunkel

Úgy felvitte a Teremtő a dolgunkat, hogy tikkadt szervezetünket élvonalbeli búzasörökkel kényeztethetjük, a Maisel’s Weisse Original és Dunkel variációjával, amolyan jin-jang alapon. Érintőlegesen összefutottunk már a főzdével néhány esztendővel ezelőtt, amikor Maisel & Friends sorozatukból kóstoltuk Jeff barátunk (akiben a főzde negyedik generációs vezetőjét tisztelhetjük) Bavarian Ale-jét, épp itt volt hát az ideje, hogy a tradicionális szériát is górcső alá tegyük. Irány tehát Bajorország, azon belül Felső-Frankföld (Oberfranken), annak is székvárosa: Bayreuth. A települést 1194-ben említik először hivatalosan egy püspöki okiratban Baierrute néven, de az évszázadok során használatban volt még a Beirrut, Peyeruth, Bareith variáció is. A város története önmagában is könyvtárnyi irodalmat ölel fel, híres dinasztiák jöttek és mentek (Andech, Hohenzollern, Brandenburg-Bayreuth, etc.), volt itt pestisjárvány és tűzvész is, ahogy az már illendő egy magára valamit is adó településen. A huszita háborúkba is belekóstolhattak az érdeklődők, aki ezt esetleg elmulasztotta, annak kárpótlásképpen ott volt a harmincéves variáció ugyanerre a témára. A város Vilhelmina őrgrófné uralkodása alatt élte aranykorát, majd 1810-ben Bajorországhoz csatolták. 1872-ben ideköltözött Richard Wagner, s innentől kezdve a város története és neve elválaszthatatlanul összefonódik az ő munkásságával. Ezt a szálat most letesszük, de a Dunkel kortyolásakor folytatjuk a mesélést.

Friederike Sophie Wilhelmine von Preußen

A főzdét Hans és Eberhard Maisel alapította 1887-ben, akik a sörkészítés tudományát gyakorlatilag már az anyatejjel-anyasörrel szívták magukba, tekintve hogy a família már száz esztendővel születésük előtt is ezzel foglalkozott. Hamar ki is nőtték a Kulmbacher utcai telephelyet, a városi tanács engedélyével villámgyorsan felépült az új komplexum. A következő generáció (Fritz és Andreas) okosan lavírozott a két világégés ronda eseményei között, ennek köszönhetően a főzdét egyik háború alatt sem érte komolyabb kár. Oscar és Hans következett a sorban, ők az ötvenes évektől irányították a céget. A Maisel’s Weisse Original a mi születési esztendőnket is jegyző 1975-ös évben indult hódító útjára, a Dunkel pediglen 1995-ben startolt. Egy esztendővel később lépett porondra a negyedik generáció két képviselője, Andreas és Jeff Maisel. Andreas sajnálatosan korai halála óta Jeff az ügyvezető, s ő képviseli a kreatív elmét is a főzdén belül. Közben már ki is szabadítottuk a szellemet a palackból, a Maisel’s Weisse Original gusztusosan méretes, puha és törtfehér habréteg alól pislog kifelé a pohárból. Illata finoman fűszeres, szegfűszeges, szerecsendiós, az élesztő pedig kifejezetten nyálcsorgató. Természetesen a banános jegyek sem maradnak el, de nem harsányak, megelégednek a háttérrel. A megjelenés elegáns, az opálos, szűretlen test a maga vörösesbe hajló borostyánszínével nagyon szép kontrasztot képez a habbal. Ízvilága a klasszikus bajor búzáké: lágyan kenyeres, enyhén édes, gyümölcsös, fűszeres, komlók csak említésszerűen. A korty közepes, kerek, krémes, a szénsav pezsgő, alkohol 5,2. A vége kellemesen száraz, élesztős. Igen profin összerakott, nem véletlenül magasan pontozott és értékelt sör. 2019 óta a csomagoláson egy új embléma is szerepel, a Bayerische Edelreifung – Zweifach Kultiviert „mozgalom” jelölése. Három főzde – Erdinger, Schneider és Maisel – fogott össze a bajor sörkészítési hagyományok ápolása és fejlesztése érdekében, azóta az ilyen logóval ellátott búzasöröket az első erjesztés után friss élesztővel és cefrével kínálják meg, s csak ez után palackozzák. Pasztőrözés nincs, a sör a palackban kiszállítás előtt legalább három hétig pihen és érlelődik. Kifejezetten elégedettek vagyunk ezidáig a hétfői nappal.

A Maisel’s Weisse Dunkel csodás mahagóni árnyalatáról mi másra is asszociálhatnánk, mint a barnaingesekre, ami elég csúnya dolog részünkről a főzde szempontjából, de így meg tudjuk ragadni a korábban lerakott történetszálat. Ehhez kicsit átugrunk Flossenbürgbe, ami egy pici városka Bayreuthtól órácskányi autóútra. Arról híres szegény, hogy a nácik koncentrációs tábort üzemeltettek itt a második világháború alatt. Ócska egy hely volt, de aki magasabb iskolai végzettséggel rendelkezett, innen átkerülhetett a bayreuthi fonóüzem helyén létesített altáborba. Itt már a körülmények az átlagosnál kicsit jobbak voltak. Akadt a foglyok közt szakács és orvos is (sőt, a komplikáltabb eseteket a városban praktizáló civil orvosok kezelték), időnként kaphattak csomagot, küldhettek egy-egy lapot, polgári ruhát viselhettek. Nem véletlenül. Ugyanis a bayreuthi fonóüzem helyén létesített üzemben az átvezényelt foglyok fegyvereket, irányítórendszerek és villanymotorok alkatrészeit gyártották érthetően visszafogott lelkesedéssel. S hogy jön ide a zseniális zeneszerző? Hát úgy, hogy a Harmadik Birodalom propagandagépezetében fontos szerepet betöltő Bayreuthi Ünnepi Játékok szervezésével Hitler külön kérésére az a Bodo Lafferentz SS Obersturmbannführer foglalkozott, akinek felesége, Verena Siegfried és Winifred Wagner lányaként látta meg a napvilágot. Siegfried volt Richard Wagner harmadik gyermeke, édesanyjában pedig a mi Liszt Ferencünk lányát, Cosimát tisztelhetjük. Azt kell mondjuk, ezek az izgalmas összefonódások tökéletesen összesimulnak a Maisel’s Weisse Dunkel már etalonként kezelt fűszeressége mellett a finoman pörkölt maláták keserédességével.

Verena Wagner a jó öreg Dolfi bácsival, valamikor a harmincas évek vége táján

Mindenkinek jó szívvel ajánljuk ezt a két remekbe szabott búzasört, de ha fogyasztásuk közben A Nibelung gyűrűje lenne a tervezett kultúrprogram a maga szerény 14 óra 50 perces játékidejével, minimálisan egy-egy rekesznyi az ajánlott mennyiség.

903. Oasis Barikád

Lincshangulatról tán még nem beszélhetünk, ami bizonyos szempontból kissé sajnálatosnak tekinthető, hiszen nem azért nincs lincs, mert mindenkinek elég volna a löncs. Nehezen mozdul a tömeg, de a bicskák már nyiladoznak a zsebekben, s ezt a hátszelet használva mi villámgyorsan Kiskunhalasra vitorlázunk ismét. Itt azonnal egy frissen beszerzett Barikád mögé húzódunk, mert Aranyosi Péter szavaival élve nem vagyunk állatok, mi kulturáltan hátulról dobálunk kővel bárkit és bármit. ¡No pasarán!

Az Oázis/Oasis főzde múltkoriban tárgyalt söreihez (Blond Hostess, Cherry Lv., Kipcsak) méltón a Barikád címkéjének grafikai világa sem vádolható szürke egysíkúsággal. A harsány színeken és mozgalmasságon túl az is gyorsan kiderül, hogy a névadó kifejezés ez alkalommal alaposan ki lett facsarva, hiszen a forradalmi utcai tereptárgy helyett itt a juhok fürdéskor használt berendezéséről van szó, ráadásul sörrel töltve. Nem véletlenül viháncol hát a négy vidám berbécs, akik minden bizonnyal Jean Margaret Aitchison oxfordi nyelvész professzorasszony fürdőkád-effektusáról cserélnek eszmét. A tudós (egyébként annak a Charles Umpherston Aitchisonnak leszármazottja, aki 1882-ben jelentős részt vállalt a pandzsábi egyetem [ جامعہ پنجاب ] létrehozásában, nem is beszélve a szintén Lahore-ban található Aitchison College-ról [ ایچیسن کالج]. A szögletes zárójelekben a létesítmények urdu neve látható és olvasható, csak hogy ezzel is okosabbak legyünk, illetve okoskodóbbnak tűnhessünk) ezzel a fürdőszobai bútordarabbal, illetve ennek használatával szemlélteti azt a jelenséget, amikor az embernek nem jut eszébe egy teljes szó, csak az eleje és a vége, mint ahogy a kádból is csak a fej és a lábfejek látszanak ki (kivéve, ha valakinek kuuurv@nagy kádja van).

Címketerv a Barikádhoz, mely rendkívül plasztikusan ábrázolja a tárgyalt nyelvészeti problémát

Ráadásul mint ahogy a fej jobban kiemelkedik a kádból, úgy a szavak elejére is jobban emlékszünk, legalábbis egészen biztosan jobban, mint én arra, hogyan is akartam ebből visszakanyarodni a sörök irányába. No, sebaj, nem idegesítjük fel ezen magunkat, a birkatürelem erős oldalunk.

Kitöltve első blikkre nem mondanánk róla, hogy szűretlen, hiszen kristálytisztán és mézszínűen ragyog a pohárban, tetején meglepően vaskos és kitartó, hófehér habbal. Illata kissé bátortalan, s a típustól szintúgy szokatlanul élesztős jegyekkel indít, a citrusos-lime-os, barackos vonal csak a második sorból rajtol, akkor sem kirobbanó erővel. A korty jól formált közepes (B°12,7), a szénsav élénk, de nem tolakodó. Ízében a gyümölcsök szépen helyezkednek el a malátás édességek tetején, a 45-ös IBU pedig a kellemesen hosszú lecsengés után is ott marad az ember nyelvén.

Jó értelemben vett, magát szépen itató alap-IPA, a múltkor általunk pellengérre cibált jelmondatnak – megélni és élvezni – most jóval nagyobb súlya van.

Ha volna fürdőkádunk, most elnyúlnánk benne, s kartávolságon belül egy-két tartalék palackkal azon morfondíroznánk, hány olyan szó nem jut az eszünkbe, ami ba-val kezdődik, a vége meg -ád.

Egy barikádnyi Barikád

901-902. Mexiquana és Tiltott Csíki Gyömbér Chili

Lassan, de biztosan közeleg ennek a vidám és felelőtlen évszaknak a vége, ezért ideje lejjebb rángatni magunkat a felhők közül a tüskékkel borított anyaföld irányába. Ebben lesz aktív segítségünkre ez a két sörszerűség, melyeket olyan rendkívül, már-már fülledten egzotikus és vad országok jegyeznek, mint Románia és Mexikó. Utóbbi esetében máris korrekcióra szorulunk, ugyanis a Ludger’s Mexiquana csak külcsínyileg újvilági, maga a gyártó az ismeretlenség jótékony homályával takarózik. Negyedórányi szorgalmas szörfölgetés után is csak annyit sikerült róluk kideríteni, hogyaszongya: Unknown Origin – France. Van ugyan egy Ludger Schulz által 1985-ben Tulsa-ban alapított cukrászda, és ha azt vesszük, Oklahoma jóval közelebb van Mexikóhoz, mint Franciaország, ráadásul Schulz bácsi – mint azt a neve is mutatja – német származék (a cukrászda teljes neve is Ludger’s Bavarian Cakery), ám itt csak gyömbérsört kínálnak a megfáradt, és többségében valószínűleg cukorbeteg törzsközönségnek.

Nem Tulsa-s ez egy kicsit?

A gyártó általi diszkrét háttérbe húzódás a sört kóstolván teljesen jogosnak, sőt kifejezetten előrelátónak tűnik, mert így nehéz lesz a felelősöket megtalálni, hogy tarkón csaphassuk őket a palackkal. Ha tombolna bennünk a jóindulat, azt mondanánk, hogy ez egy dögunalmas, egysíkú, híg, ízhibás lötty, de nem tombol, csak takarékon pislog, azért azt gondoljuk, úgy sz@r ez, ahogy van. Nem csodálkozunk egy kicsit sem azon, hogy a westernfilmek rosszarcú mexikói zsánerei mindig tequilát isznak, mert ettől a létől valószínűleg az ő szemük is könnybe lábadna, ami nem jelent előnyt egy váratlan pisztolypárbajnál. Romániában (bocs: Székelyföldön) sem jobb a helyzet, a Forbidden Transylvanian Csíkisör Craft Brewery – a megnevezést a neten találtuk, nem tűnik hivatalosnak, de legalább annyira rongyrázóan humoros, mint az egész hóbelevanc – még mindig nem tud közepesnél jobb söröket készíteni. A süllyesztőben történő végleges eltűnés réme ellen két fegyvernemet állít csatasorba: a mesterségesen túlpumpált ultramagyar hozzáállást, illetve az alapsörükbe kevert mindenféle kiegészítőket. Esetünkben ez egy közelebbről meg nem határozott gyömbéres és chilis üdítőital, ami azért nem hangzik túl jól egy magára valamit is adó sörfőzdével egy lapon/napon említve. A termékbe pakolt 28,4%-nyi mennyiség arra viszont tökéletesen elegendő, hogy a kontrollálatlan szirupos édesség nyakig érjen a korty teljes terjedelmét tekintve. A chilinek nyoma sincs, mint ahogy a sör egyéb összetevőinek sem. A gyártó valószínűleg maga is érezte, hogy ez már nem az, aminek lennie kellene, ezért a „sör” kifejezést csak hangyányi méretben, jól elbújtatva merte feltüntetni a címkén. Ugyanitt található viszont ennek a kérdőjeles kirándulásnak legpozitívabb élménye is. Köztudottan gyengéink közé tartoznak a gyilkos szóviccek, ezért – ha más előtt nem is – a „Chili bú, chili bá” előtt megemeljük a kalapunkat.

Oksági viszonyok

Szóval az történt, hogy a szinte már majdnem szokásosnak nevezhető vasárnaponkénti sör- és kultúrtörténeti kalandozásaink mai epizódjába belekötött mindnyájunk kedvenc közösségi oldala. Szerintük az alant következő bejegyzés sérti alapelveiket, s hát legyen igazuk, egye fene, de azért az nagyon is érdekelne, hogy mégis mi a búbánatos f@sz miatt? Segítsetek, találjuk ki közösen! Rajta hát, lássuk, ki az, aki a leginkább algoritmusmódra tud gondolkodni közületek! Hozzászólásokat ide és a csoport posztjához is írhattok. Legfeljebb azon is megsértődik valaki/valami.

Mint menthetetlenül és végérvényesen kevert fajú egyedek büszkén közöljük eme szívfacsaróan multikulturális állapotokat tükröző írást, s egyben megkérjük פלוני אלמוני barátunkat, hogy a héber kifejezés írásképével mihamarabb örvendeztessen meg bennünket.

„Minap hallottam, hogy Budán a Ráczvárosban recte Tabánban, egy uj vendéglő nyílt meg, a mely olcsóság dolgában páratlan. Mint e lap hűséges krónikása kötelességet véltem teljesíteni, midőn egy este átrándultam a kis propelleren (budai magyarsággal propellán), hogy az olcsóság ama Meccajában vacsoráljak, és a t. olvasóknak referáljak; annálinkább minthogy már töbször volt alkalmam néhány budai vendéglő drágaságát fájó szívvel tapasztalnom s keserülnöm. Ezen fehér holló a korcsmák között a Szarvastéren van, egy nagy különálló épület tágas verandával; mind a veranda, mind a ház belseje zsúfolásig telve volt vendégekkel. És az árak valóban meglepő olcsók; sült csibe ízlésesen elkészítve, ¼ 10 kr. ½ 20 kr. és egy egész 40 krajczárért kapható, egy kitűnő gulyás hat kr. és egy pohár sör (igaz promontori sör) öt krajczár! A vendéglős neve Weber kinek a promontori sörfözöde tulajdonosa, Haggenmacher berendezte helyiségét. A jó kedvet, mely a korcsmában uralkodott, még fokozta a zene, melyet három szál czigány végtelen rossz hegedűkön kegyetlen módon »elkövetett.« Egy igazi mulattató epizódról jelenthetek, melyre a fekete ürgeirtók alias zenészek okot adtak. Szomszéd asztalomnál ült egy kis társaság, melynek 1—2 tagjaira az olcsó promontori sör vidító hatást tett; ezek odahívták a három zenész legbarnábbikát, és kérdezték tőle, hogy tud- e nekik szóló elhúzni egy legújabb bécsi keringőt »Van-e fogalma?« Ez büszkén oda vágott: »Nem csak ezt, hanem minden külföldi nótát tudok ehúzni hiba nélkül sőt — a mit kevés czigány tud — a »kol-nidrét« is játszom ha tetszik. (A »kol-nidré« t. i. egy igen bus dal, melyet az izraeliták a hosszú nap előestéjén templomaikban eléneklik.) Általános vidámság, s a vendégek parancsolták, hogy ezt játsza el, a mit a prímás nagy komolyan meg is tett; ezen muzsikáról csakugyan lehetett a német költővel mondani: »Solch’ ein Spiel, das Stein’ erweichen, Menschen rasend machen kann.« No volt aztán taps, és midőn a czigány tányérozni ment, bizonyosan szedett annyit össze, mint a mennyit egy esős napon a városligeti színkör igazgatója vesz be. Legvégül hagyta a rendelő asztalt; a kis társaságtól kapott két pengő forintot, azonkívül pedig egy borral telt pohárral kínálták őt. A muzsikus mint egy tökéletes világfi ragadta meg, földig hajolta magát és mielőtt a bort kiitta, felszólt: Urak és asszonyok, Lechájim!« (Ez héberül azt jelenti, hogy »soká éljenek!«) Egy fekete muzsikus, ki keleti nyelveket tud, igazi fehér holló bajtársai között valóságos fin de sieécle!

Szekszárd Vidéke, 1891-08-06

A német nyelvű idézet Magnus Gottfried Lichtwer költő fő művéből, a Vier Bücher Aesopischer Fabeln-ből való, melyet 1748-ban adtak ki. Erősen küzdünk egy rendkívül nyomorult és fárasztó szóvicc ellen, de már tudjuk, veszítettünk, ezért eláruljuk, hogy a költő eme fabulákat atyai jóbarátja, Christian Fürchtegott Gellert noszogatására kezdte el írni, tehát jó irányba kapott gellert. Sűrű bocsánatkérések közepette és mintegy engesztelésképp ideillesztjük az ominózus szerzeményt, tessék:

Die Katzen und der Hausherr

Tier´ und Menschen schliefen feste,

Selbst der Hausprophete schwieg,

Als ein Schwarm geschwänzter Gäste

Von den nächsten Dächern stieg.

In dem Vorsaal eines Reichen

Stimmten sie ihr Liedchen an,

So ein Lied, das Stein’ erweichen,

Menschen rasend machen kann.

Hinz, des Murners Schwiegervater,

Schlug den Takt erbärmlich schön,

Und zwei abgelebte Kater

Quälten sich, ihm beizustehn.

Endlich tanzten alle Katzen,

Poltern, lärmen, dass es kracht,

Zischen, heulen, sprudeln, kratzen,

Bis der Herr im Haus erwacht.

Dieser springt mit einem Prügel

In den finstern Saal herum,

Schlägt um sich, zerstört den Spiegel,

Wirft ein Dutzend Schalen um.

Stolpert über ein’ge Späne,

Stürzt im Fallen auf die Uhr

Und zerbricht zwei Reihen Zähne:

Blinder Eifer schadet nur.

A dalocskát – átdolgozott szöveggel – itt hallgathatjátok meg, s az első helyes megfejtő, aki elárulja, melyik híres magyar humorista-énekes duó koprodukciójára kell asszociálni, meghívhat egy sörre.