A szokásosnál is kaotikusabb és kókasztóbb hetet tudhatunk a hátunk mögött értekezletekkel, évzárókkal, ballagásokkal zsúfolva és tarkítva. Némi lélegzethez jutván most vetjük hát papírra – egy kis képzavarral élve – az előző hétvégén megrendezett kecskeméti sörfesztiválon szerzett élményeinket és tapasztalatainkat. Nem eresztjük bő lére a dolgot, nagyon igyekszünk kezelhető keretek között maradni, a pedagógusi életpálya dologidejének még koránt sincs vége. A háromnapos eseményt az utolsó nyitáskor, vasárnap látogattuk meg, merthogy rendkívül családcentrikusak vagyunk, bár meglehet, az asszony más szemszögből értékelné a dolgot, lásd: má’ megen’ valami hülye sörközeli rendezvényre ráncigálsz bennünket. A festői rétecske, mely szélén körben a főzdék standjai sorakoztak, csendesen haldoklott a kora délutáni, ormótlan UV-értékek kalapácsütései alatt. Szerencsére találtunk egy legalább félárnyékos asztalt a fótiak és a magyarhertelendiek közelében, a vidám esemény további részében tehát magától értetődően az ő söreiket vizsgálgattuk és fogyasztottuk, mászkáljon a tűző napon az, akinek két anyja van alapon. Nem kell mondanunk, hogy ezt még végig sem gondoltuk rendesen, máris indulhattunk a herefonnyasztó hőségben a rendezvény átellenes, legtávolabbi pontjához jégkásáért és pattogatott kukoricáért kisebbik lányunknak. Utóbbi tételből – megint csak természetesen – olyan ízesítésűt választott, melyről kettő (2) szem elfogyasztása után közölte, hogy sz@r. Nagyobbik lányunk időnként már ihat némi sört, ezért jóval nyugodtabban és megfontoltabban pislogott kifelé az árnyékból. A fóti főzde kiméréséhez érve ő választott magának először, s máris kézhez kaptuk a cég Fruit Garden sorozatának egyik tagját, egy dinnyés-lime-os búzát. Megacéloztuk lelkünk és jellemünk, megkóstoltuk (hivatástudattól, missziós kényszerektől hajtva, hisz első a blog), pedig a görögdinnye az a gyümölcs, aminek már a szagától is képesek vagyunk rendkívül látványos sugárban okádni. A búzasör alap kellemesen frissítő, a lime finoman savanykás kiegészítést ad mellé, és sajnálatos módon a dinnye is erőteljesen jelen van illatban-ízben egyaránt. Akit ez nem zavar, az nyugodtan igya, fene a gusztusát.
Mi ezalatt a főzde pilsnerével, Bitang Joe-val ismerkedtünk, mert még egy szakadt, törvényen kívüli vadnyugati testszaga is elviselhetőbb a dinnyénél, pláne, ha ez esetünkben egy jó sör illatát jelenti. Joe ködös, opálos megjelenésű szűretlen pils, viszonylag vékony, ám kitartó habbal. Malátás, picit kenyeres nyitás után közepes, elegáns komlózás érkezik, jólesően könnyed, virágos jegyekkel. A végén bónuszként cseppnyi méz is jelentkezik, bizonyítván hogy Bitang Joe durva külseje cizellált lelket takar.
A következő körért caplatva némiképp meglepődve vettük észre a kerekegyházi Domján sörfőzde pavilonját, kikről mi úgy tudtuk, letették a keverőlapátot. Nem ez a helyzet, de róluk majd máskor értekezünk, a kóstolási alapanyagot begyűjtöttük. Ismét Fót a főszereplő, a már szépen terjeszkedő árnyékfolt irányába ez alkalommal az Eleven O’ Clock márkanevű, ámerikánus komlókkal készített IPA-val egyensúlyozunk. A szintúgy szűretlen, opálos, borostyánba hajló sör habja tartós, törtfehér. Illata igen összetett, annyi gyümölcs nyüzsög benne, alig győzzük feljegyezni. Mangó, lime, narancs, barack, grapefruit (illetve inkább tán csak a héja), s mindezek között határozott gyantás vonal kanyarog, könnyű élesztővel a hátán. Íze hasonlóan komplex, változatosan gyümölcsös, a 48-as IBU pedig szépen formált, masszív keserűket takar. A délelőtti tizenegyet már átugrottuk, az esti még várat magára, de ezt a sört igazán szívesen fogyasztjuk a jövőben is bármikor, napszaktól függetlenül.
Az imént emlegetett idő bizony alaposan elszaladt, a jó sörök és a jó társaság (blogunk és családunk egyik tagja, Molnár Zsolt is velünk kóstolgatott nejestül) visszatartó ereje ellenére búcsút intettünk és felkerekedtünk, ám Kapucinuséktól még azért beszereztük a kilépőt egy adagnyi fantasztikusan kéklő Blue Smúz formájában. Ennek a hidegen komlózott lágernek a spirulina adja a színét (abba most nem mászunk bele jobban, hogy a spirulina kifejezés inkább csak köznyelvi, a gyakorlatban cianobaktériumok – leggyakrabban az Arthrospira platensis – szárított, tömény biomasszáját értik alatta), könnyed és gyümölcsös, picit földes ízvilágát pedig az Amarillo biztosítja. Kissé már emelkedett hangulatban elgondolkodtunk, hogy rákérdezünk a csaposnál, ez esetben miért nem zöld a sör, hiszen az amarillo spanyolul sárgát jelent, az meg kékkel keverve ugye… Aztán inkább csendben maradtam, hiszen kinek kell egy rohadt nagy füles?
P.S.: a söröket csapolt változatukban fogyasztottuk és értékeltük, a képek illusztrációk, mert mindig lusták vagyunk fényképezni. Meg el is felejtünk.
Rémületes bónuszként – megérdemled, mert végigolvastad – íme a bloggazda és M. Zsolt nagykorú, a háttérben Kapucinusékkal.
