820. Rodinný Pivovar 713 Rejčka 12°

Egy híján féltucatnyi (gyk.: öt) palack következik szép sorjában, amiknek kedvéért ideiglenesen áttesszük székhelyünket a nem is mindig annyira bohém Bohemiába. A két kifejezés valamikor a XV. században kezdett egymásba fonódni, a franciák hívták akkortájt így a cigányokat (bohème), mert úgy gondolták, hogy ez a kissé rendezetlen és könnyelmű, a társadalmi szabályokra nagy ívben ürítő, ám cserébe időnként alapvetően jószívű népcsoport a csehektől vándorolt be hozzájuk. Később persze kiderült, hogy eme állítások egyike sem fedi teljes mértékben a valóságot, de addigra a bohém, mint jelző, már szépen gyökeret vert és nekilátott a terjeszkedésnek. Jött Henri Murger, akinek Bohémvilág (Scènes de la vie de bohème) című, kissé tán patetikus hangvételű írását Puccini dolgozta át négyfelvonásos operává és balhézott össze ez miatt egy életre Leoncavalloval. A bohémből az idő múlásával bohó lett, abból meg hobó, de itt mi megállunk, mert szokás szerint ismét fényévekre járunk már eredeti mondanivalónktól. Azért hagyunk itt egy könyvjelzőt, legközelebb elmeséljük, miért lettek bohémek a csehek. Úticélunk ez alkalommal Hradec Králové, mely város azért hallgat a Königgrätz, sőt a Királyvárad elnevezésre is. Nagymúltú, színes és nyüzsgő település, a királynék városa, itt alapították néhány esztendővel ezelőtt a Rodinný pivovar 713-at. A név családi főzdét jelent, a titokzatosnak tűnő számjegy pedig (némiképp kiábrándító módon) a házszám, amely alatt megtalálhatók. Jelenleg egy híján tucatnyi (gyk.: tizenegy) sört készítenek, melyek közül most a 713 Rejčka 12°-t van szerencsénk behatóbban tanulmányozni.

Hradec Králové egy 1602-es ábrázoláson

Ehhez ismét kultúrtörténetbe kell ágyazódnunk (de herezacskót nem szögelünk, nem vagyunk még akkora lélekkurvafiak, bármennyire is szeretjük és tiszteljük Esterházy Pétert), hiszen a Rejčka mögött esetünkben nem is túl váratlan módon egy királynő lapul. Eliška Rejčka 1288-ban látta meg a napvilágot II. Přemysl király egyetlen leányaként. A kornak megfelelően izgalmas életet élt, melynek során két férjet is elfogyasztott, bár nem szó szerint. Tizenkettő volt, amikor II. Vencel frigyre lépett vele, készítettek ők is egy leánygyermeket, majd férjuram TBC-s lett és meghalt. Az özvegy nem sokáig hevert parlagon, esztendő teltével Habsburg Rudolf vetett rá szemet, ám a zord idők újabb év múltával ezt a férfiembert is elragadták a hölgy mellől. Ezúttal a vérhas volt a hunyó. A koronás fők mindazonáltal kegyesen bántak hősnőnkkel, öt várost is a nevére írattak, köztük Hradec Královét. Itt tartózkodása alatt épült fel a Szentlélek-székesegyház, állítólag ide temették Jan Žižkát, aki volt olyan kedves kitalálni a huszitáknak a szekértábort. Élete hátralévő részét csendes bűnbánattal és szentektől származó, többé-kevésbé gusztustalan ereklyék gyűjtögetésével töltötte Brno-ban. Itt is halt meg ősöregen (már a negyvenhetet is betöltötte), földi porhüvelye az általa építtetett Szűz Mária Mennybemenetele Bazilika kereszt alakú alaprajzának metszéspontjában nyugszik.

Eliška tölgyfából a cseh-lengyel határon, illetve a nyughelyét jelző kőlap

Legfőbb ideje viszont kibontani a sört, mert a porhüvely kifejezéstől mindig kiszárad és kaparni kezd a torkunk. Szűretlen mivoltának köszönhetően enyhén ködös, világos borostyán árnyalatban pompázó sör bújik elő a palackból. Habja sűrű, az átlagosnál kicsit tartósabb. Illata gabonás, finoman élesztős, a komlók közepes erővel produkálnak leginkább gyógyfüvekre emlékeztető jegyeket. A korty közepesen testes, ha nem is ropogósan, de mindenképpen frissítően szénsavas. A rövid malátás szakasz után jellegzetesen csehes lendületű komlók érkeznek, a lecsengés is oké, kellemesen gyantás. Egyetlen negatívumként egy, a korty közepe tájékán jelentkező, kellemetlen, vajasan-zsírosan tapadós érzetet említenénk, amitől a komlók ízvilága is megbicsaklik, s csak az utóíz tud szépíteni valamit a dolgon. Ettől eltekintve a 713 Rejčka 12° egy megnyugtatóan átlagos cseh pils, annak nagyjából minden előnyével. Az extrább élményeket kedvelők figyelmébe az Eliška királynő által beszerzett és féltve őrzött hordócskát ajánljuk, melyben állítólag Szent Péter csontjaiból főzött olaj (?) található. Na zdraví!

819. Zirci Apátsági Lager

Rögvest belegyalogolunk ebbe a kissé zavaros október végi-november eleji ünnepcsokorba, amiről idén kizárólag annyi konkrét információval rendelkezünk, hogy kisebbik lányunk mindenképpen dobogós helyen szeretne végezni az óvodai tökfaragó versenyen. Kicsit hülyén nézhettünk magunk elé, mert eme kijelentés aztán záros határidőn belül többször is elhangzott, úgy játszadozva a szórenddel, hangsúllyal és hanglejtéssel, ahogy erre csak egy hatéves nőnemű képes. A magunkfajta ingatag lélek hasonló stresszhelyzetekben egyből a menekülési útvonalat kezdi keresni (elegánsabban fogalmazva időt hagy a fejvesztett rémület és/vagy a páni félelem pusztítása után a vékony civilizációs máz visszatelepedésére), irány tehát a kamra, ahol vigasztaló fénnyel ragyognak fel a különböző apátsági főzetek, nyugalmat adva és az irányt kijelölve. Egy mezítlábas lágert kapunk le a polcról, egyrészt mert ez van a legközelebb, másrészt még azért talán nem akkora a baj, a nehézlovasságot decemberben kell bevetni. Aprót jubilálunk a zirciekkel kapcsolatban, lévén ez a tizedik sörünk tőlük, ebből adódóan pedig már annyi mindent meséltünk róluk, hogy most nyugodtan koncentrálhatunk a tökökre. Jack O’Lanternről hallott már mindenki, a tökről meg köztudott, hogy csak ámerikánus hatásra dublőrködik a takarmányrépa helyett.

Tradicionális répamaszk másolata, Museum of Country Life, Írország

Minél több réteget rántunk le az ünnepkörről, annál szúrósabb tekintettel nézegetjük a mi példányainkat, ezért amikor kiderül, hogy az eredetileg kelta hagyományt a keresztény egyház egyetlen tollvonással beolvasztotta saját litugiájába (oké, nem egy tollvonással, de jól hangzik. Az egyház keleti fele Mindenszentek ünnepét már 380-ban megtartotta, ezért a szokásos ultragyors reakcióidőt használva IV. Bonifác pápa 609-ben áthozta nyugatra is. A Pantheont gyorsan felszentelték Szűz Máriának és a vértanúknak ajánlva [állítólag vagy harminc szekérnyi vértanúmaradékot transzportáltak át a katakombákból a főoltár alá], az eseményt pedig, mely május 13-ra esett, vagy százhúsz évvel később III. Gergely nyilvánította a „Szent Szűznek, minden apostolnak, vértanúnak, hitvallónak és a földkerekségen elhunyt minden TÖKéletes, igaz embernek” emléknapjává. Újabb évszázad teltével aztán IX. Gergely áttolta a dolgot november 1-re), már sandán vigyorogva kapjuk ki a nagykést a fiókból. Si Deus pro nobis, quis contra nos?

A Pantheon és egy újabb latin felirat: “Marcus Agrippa Lucius fia, harmadízben konzul építtette”

Előbb azért kitöltjük és megszaglásszuk ezt a lágert, bele is kóstolunk, türelemre intve a toporzékoló fehérnépet, a tökök nem szaladnak el. Átlagosnak mondható megjelenés, világos arany szín, a hamar összeomló hab vékony karikát hagy maga után a pohár fala mentén. Illata savanykás, zöldalmára emlékezteti az embert, kicsit csavar is egyet az orron. A korty eleje furcsán fűszeres, csípős, emellett pedig kifejezetten savanyú. Középtájt a maláták is kezdik összeszedni magukat, bár túl sok idejük nincs, mert rögvest utánuk berobbannak a komlók, nem túl tetszetős módon nyers, bárdolatlan, gyógynövényes keserűkkel. A tűzijátéknak mindenesetre hamar vége lesz, a lecsengés rövid, száraz, kissé földes.

A „nem túl meggyőző” és a „megosztó” kifejezések jutnak eszünkbe leginkább az apátság eme produktumáról, ittunk már jobbat tőlük, remélhetőleg még fogunk is. Közben a hatéves befejezte a megálmodott minta előrajzolását, úgyhogy a pengét laza mozdulattal felkapva indulunk tökfejeket lékelni. Nincs kegyelem.

818. König Ludwig Weissbier Hell

Szokatlanul tempósan haladunk tovább, ám erre egyszerű a magyarázat: őszi szünet van. Már összekotortam a leveleket a diófa környékéről, melyeket az idén valami egészen bámulatos módon egyetlen éjszaka alatt dobott le magáról a megtermett növényi életforma, mellőzve az egyébként megszokott, hetekig tartó sz@rakodást. Betakarítottam a batátatermést is, némiképp rezignáltan állapítva meg, hogy ha ezen múlna a család téli túlélőtúrájának eredményessége, már migrálhatnánk is elfelé könyörületesebb vidékek irányába. De nem ez fog minket lejjebb taszítani a lejtőn, arra vannak ebben az országban megfelelőbb és szakképzettebb emberek, hagyjuk őket megnyilvánulni és felfordulni, mi pedig látogassunk el elsőként Fürstenfeldbruckba, itt van ugyanis a König Ludwig Schloßbrauerei központja, valamint 1980 óta itt készül a König Ludwig Weissbier, a.k.a. Prinzregent Luitpold Weissbier Hell, kinek melyikre áll jobban rá a szája. Errefelé egy másik nagymúltú bajor uralkodócsalád, a Wittelsbach família tevékenykedett szorgalmasan, illetve tevékenykedik még most is, hiszen a sörgyár vezetését az a Luitpold Rupprecht Heinrich látja el, aki az utolsó bajor király, III. Ludwig dédunokájaként jogosult a hercegi címre. A főrang huszonévesen kezdett foglalkozni a kaltenbergi kastélyban 1871 óta működő ősfőzde irányításával, majd a környékbeli főzdék felvásárlásával terjeszkedni kezdtek. Jelenleg négy helyszínen készítenek vagy harmincféle sört, ennek hallatán valószínűleg az öreg Ludwig is elismerően csettintene. A klán egyébként is igen erősen együtt mozog a sör kultúrtörténetével, elég talán csak annyit megemlítenünk, hogy a híres bajor tisztasági törvény (Reinheitsgebot, 1516) megálmodója és létrehozója, IV. Vilmos is ebbe a családba tartozott. Mi? Hogy ennyi nem elég? Oké, rádobunk egy lapáttal. Mit gondoltok, I. Maximilian választófejedelem, aki az 1603-as búzasör-monopólium elrendelésével szűk kétszáz évnyi időtartamra determinálta, mit igyanak a népek a környéken, melyik família oszlopos tagjaként látott napvilágot? A helyes megfejtő meghívhat egy sörre.

Elnézegetve a feleség, Maria Jacobäa von Baden arcképét nem csodálkozunk, hogy a megtört tekintetű IV. Vilmos inkább a sörökkel foglalkozott

Kitöltve a mi búzánk ködös középszalma árnyalatban pompázik, tetején a típusnak megfelelő vaskos, tartós, finom szerkezetű habbal. Illatára a gabonás-banános édesség jellemző, de ezek mögött egy jól kidolgozott citrusos vonal is fellelhető. A korty élénk, frissítően szénsavas, kissé vizes. Íze teljes egészében a jól kitaposott útvonalat követi: a gabona édességét finom savanykásság és az élesztő ellensúlyozza. A vége felé befut egy kis gyümölcsös érzet, az utóíz citrusos, halványan fűszeres. IBU 15, B° 12.5, alkohol 5,5%. Ez alkalommal sem lehet okunk panaszra, mert ha nem is kirívó, de szépen összerakott, minőségi búzára találtunk, melyet napi szinten is szívesen fogyasztana az ember.

Végezetül pedig jöjjön egy a sörre nem jellemző, ám a helyszín miatt megkerülhetetlen, kifejezetten keserű adalék. Fürstenfeldbrucknak van egy katonai repülőtere, ami arról híres/hírhedt, hogy itt fulladt totális és értelmetlen vérfürdőbe 1972 szeptemberében a müncheni olimpia túszdrámája. A Black September Organization (Munaẓẓamat Aylūl al-Aswad) nevű palesztin terrorszervezet támadása és a német hatóságok katasztrofális bénázása együttes okozója volt a tizenegy sportoló halálának. Bár a terroristák elvileg csak társaik kiszabadítását szerették volna elérni (többek között a RAF két, illetve a JRA egy tagjáét), a hatóságok által készített és húsz esztendőn át gondosan titkolt jegyzőkönyvek és fényképek alapján távolról sem ez volt a helyzet. A túszokat megkínozták, a dokumentumok végtagtörésekről és kasztrálásról szólnak. A Moszad a következő években felszámolta ugyan a BSO-t, de ez a történteken már nem sokat szépített. Maradt a szomorúság meg az emlékművek.

A repülőtéren csapdába került terroristák kézigránátot dobtak a helikopterben megkötözött túszok közé

817. Andechser Weissbier Hell

Két búzasör következik a sorban, mindkettő bajor származék, így hát búcsút intünk sógoréknak, irány Germánia, annak is a déli csücske. Itt található ugyanis Andechs, ami önmagában véve nemigen lenne több egy hegyes-völgyes, virágos rétes, bőrgatyás bajor falucskánál, ha nem volna itt egy kolostor. De van, s ennek köszönhetően rögvest akkora maflást kapunk a történelmi térerőtől, hogy a fal adja a másikat. A települést és a környéket az andechsi grófok (később merániai hercegek is lettek) virágoztatták fel még az előbb említett réteknél is látványosabban. A grófi vérvonal ötödik generációjához tartozó I. Bertold épített itt várat 1100 körül, aminek kápolnájában szépen kiállította a család ősének kikiáltott Rasso gróf által a Szentföldről összelopkodott dolgokat. A család erősen kedvelt hobbija volt az építkezés, Ekbert nevű képviselőjük például a leégett bambergi dómot restauráltatta és helyezte el benne a korai gótika leghíresebb lovasszobrát, mely valószínűleg I. Szent Istvánunkat ábrázolja, ahogy arról már esett szó itt a blogon a Kaiserdom heféje kapcsán pár esztendővel ezelőtt. Egyéb magyar vonatkozás is akad, hiszen Meráni Gertrúd (Gertrud von Andechs-Meran), akit a magyar nemesek a szó szorosabb értelmében vett pilisi királyi vadászaton hidegre tettek, a mi II. Andrásunk felesége volt. A szomorkás sztorit Katona József, illetve Passuth László csiszolták művészi és fogyaszthatóbb formába, nem is beszélve Erkel Ferencről.

Az Andechs-család egy 1451-es ábrázoláson. Balról a második Gertrúd, jobbról a második pedig Ekbert

A XIII. század közepe tájékán a család fiúörökös híján kihalt, viszont a legenda szerint az akkor már elveszettnek hitt ereklyék egyik darabját a kápolnában tartott mise alatt egy egér előcibálta a fal mögül. Több se kellett az áhítatba esett tömegnek, nyomban bőkezűen kezdtek adakozni, s 1423-ra el is készült a szép új templom, amit aztán harmincöt év múlva apátsággá is nyilvánítottak. Az alapító okiratban a sörfőzés joga is szerepelt, habár a környéken már évszázadok óta készítették és fogyasztották lelkesen e nemes nedűt. Napjainkban nagyjából tucatnyi sört produkálnak, melyek egyik tagja a most kóstolandó világos búza.

A legendás rágcsáló ma is ott lapul a főoltár első lépcsőfokában

Az Andechser Weissbier Hell elegáns megjelenésű, színében-szerkezetében a kicsit megcukrosodott (megikrásodott, ahogy öreganyám mondta) mézet idéző, opálos sör. Tetején hatalmas, könnyű, szivacsos habkorona egyensúlyozik. Illatában a banán és a szegfűszeg viszi a prímet, a háttérben citrusfélék és élesztők masíroznak. Ízvilága kimondottan harmonikus, szépen ível a gabonás-banános édességtől a csipetnyi citrusos savanykásságon át – ahol finoman kontráznak a komlók és az élesztők – az enyhén csípős, borsos befejezésig. Viszonylag nagy lelki nyugalommal és magabiztosan állíthatjuk, hogy az idei esztendő ezidáig legjobb búzasöréhez van/volt szerencsénk. Parádés alkotás a maga nemében. IBU 15, B° 12.8, alkohol 5.5%.

Igen emelkedett hangulatba kerültünk ettől a sörtől, zenemuzsika után áhítozik lelkünk. Mit tesz Isten (illetve hogy, hogy nem elvtársak), az apátság Schmerzhaften nevű kápolnájában alussza feltételezhetően örök álmát Carl Orff, kinek legismertebb műve a Carmina Burana (műfajilag a szerző meghatározása szerint cantiones profanae cantoribus et choris cantandae comitantibus instrumentis atque imaginibus magicis, avagy világi dalok szólóénekesekre és kórusokra, hangszerkísérettel és mágikus képekkel). Életkorunkból is adódóan jómagunk az 1974/75-ös évadban a The Cleveland Orchestra előadásában rögzített, Michael Tilson Thomas által vezényelt változaton szocializálódtunk, ezt is tesszük most ide.

Ám az idő teltével mindannyian formálódunk kissé, mostanság azon kaptuk magunkat rajta, hogy jóval gyakrabban hallgatjuk az Orchestre National du Capitole de Toulouse produkcióját ’95-ből, ahol Michel Plasson hadonászik azzal a fadarabbal. Szikárabb, pattogósabb, letisztult darab, jó szívvel ajánljuk mindenkinek sör nélkül is. De azzal még jobb.

816. Thor-Bräu Mühlviertler Landbier

Nagy szerencse, hogy a virtuális térképen való ugrabugrálás nem igényel különösebb türelmet és erőfeszítést az embertől, ellenkező esetben (illetve a valóságban) igen csúnyán néznék a túravezetőre, midőn bejelentené, hogy most megint felmászunk északra, Felső-Ausztriába. Ráadásul alig tíz kilométernyire torpanunk meg Linztől nyugatra, itt találjuk ugyanis Ottensheim városkáját, ahol mai sörünket készítik. Jöhettünk volna tehát Linz után egyből ide, de nem, nekünk el kellett tekeregnünk az isten háta mögé. Mindegy, időnkből futotta.

Ottensheim látképe a Topographia Provinciarum Austriacarum című kiadványból, 1649-ből

Tájegységileg a Mühlviertelen tartózkodunk, mely a másik hárommal (Hausruckviertel , Innviertel és Traunviertel) együtt alkotja Felső-Ausztriát. Ottensheim első említése 1148-ban történik írásban, akkortájt a bajor Babenbergek után már a Wilhering-Waxenbergek is errefelé mászkáltak, sebtiben meg is alapították a települést, még várat is építettek. Erről többek között a városka címerében látható szarvasagancsok is tanúskodnak, mi pedig eljátszadozhatunk a gondolattal, hogy vajon az alapító família férjurai ennyire szerettek vadászni, vagy ennyire kikapósak voltak az asszonykáik?

Természetesen egy oda-vissza ok-okozati viszony is számításba jöhet. Aztán I. Ferdinánd az egészet kedvenc kancellárjának, Niklas Rabenhaupt von Suche-nak ajándékozta, aki megtolta egy kicsit az infrastruktúrát. A modern időkben tovább épült-szépült a város, van már vízierőműve és alternatív zenei fesztiválja is (Open Air Flashtival). Mi pedig annak is örülünk, hogy Ingo Laska vegyészmérnök 2004 óta itt készíti kisüzemi söreit. A kissé lázárervines hangulatvilágú névvel büszkélkedhető mérnökember a kilencvenes évek végén kezdett sörfőzéssel foglalkozni, termékeit kezdetben az ottensheimi piacon kapkodták el a népek. Manapság már a helyi kocsmákban, éttermekben, boltokban is hozzájuthatunk az általa készített négyféle sörhöz (a másodperceken belül nyitásra kerülő Landbier-en kívül szerepel egy schwarz, egy alt és egy búza is a repertoárban), mi pedig ismételten Muchacho ügynöknek lehetünk hálásak.

A diszkrét pukkanással távozó kerámiadugó alól kezdetben fanyar, majd malátás-kekszesbe forduló, finoman gyümölcsös illatok bújnak elő, a háttérben óvatos komlókkal és élesztőkkel. Világos aranyszínű, szűretlenségéből adódóan enyhén ködös, opálos sör, habja közepes, tartós. Ízében a maláták brillíroznak könnyedén és simulékonyan, köszönhetően a benne lévő búzának. Az illatnál említett kekszes-kenyeres vonal szépen megmutatja magát, a komlók gyengédek, picit gyógynövényesek. A korty kerek, kiegyensúlyozott, lágy, a test lehetne egy kicsit vaskosabb, de ez legyen a legnagyobb bajunk, majd az 5,2-es alkohol elsimítja a dolgot. A vége kesernyés, picit élesztős, az utóíz finoman fanyar.

Sallangmentes, barátságos, jól összerakott sör, fogyasztása közben kiválóan lehet morfondírozni azon, hogy vajon Otini lovagnak, kiről a város a nevét kaphatta, volt-e valami köze a jawákhoz?

Hősünk középen, mint legkisebb

PS.: természetesen volt köze. A fenti ritka archív felvételen Monasuka (nevének jelentése: tojás) is látható, aki egy alkalommal annyira betépett az ardees néven is ismert jawa juice-tól (ami egyébként erjesztett gabonafélékből és félig rohadt, pépesített banthabőrből készül), hogy foltott ejtett egy nőnemű buckalakó becsületén (is). A várható és jogosnak tűnő felszeletelés elől menekülve átmenetileg zavart elmeállapotban felvételét kérte a Coruscanti Egyetem germanisztika szakára. Mivel nem értették, mit motyog, azt gondolták, perfekt német (pedig inkább zulu), és felvették. Így került később egy tanulmányi kirándulás keretein belül a Tejútrendszerbe, majd miután ismét berúgott és lekéste a hazafelé tartó gépet, a Földre. Öltözéke és állandó motyogása miatt, amiről itt azt hitték, latin, szerzetesek vették gondjukba, s a bolygóra jellemző laza erkölcsiség miatt dinasztiát is sikerült alapítania.

815. Murauer Märzen

Nem váltunk országot, csak egy kicsit délebbre vándorlunk a festői Osztrákiában. Stájerországig koptatjuk a cipőtalpat, majd a Mura partján fekvő városkában, Murauban lihegjük ki magunkat egy sör, konkrétabban egy märzen társaságában. A települést hivatalosan 1250-ben említi először egy hivatalos irkafirka, a vidék viszont már a bronzkor óta lakott területnek számít. A kelták és a rómaiak szokásos esztrádműsorát követő hangsúlyosabb szünet után az álmodozó tekintetű minnesänger, Ulrich von Liechtenstein épített itt várat, amit aztán II. Ottokár rombolt porig, még tán rá is pesált, de aztán újraépítették. Egy röpke évtizedig a mi Mátyásunk (nem a kopasz, a nagyorrú) is nyomkodta az itt éldegélők hasát, de aztán megjelent a színen Anna Neumann, s vele beköszöntött az aranykor. A hölgy 88 esztendeig éldegélt, ami a XVI. században már önmagában igen szép teljesítménynek számított, ráadásul ügyesen is ment férjhez mind a hat alkalommal. Ebből kifolyólag annyi pénze volt, mint a pelyva (utolsó frigyét 81 évesen kötötte Georg Ludwig zu Schwarzenberggel, a vénember addigra már betöltötte a harmincegyet. A kastély ma is a családé). Felvilágosult üzletasszonyként a város és a vidék fejlesztésébe pumpálta vagyona egy részét, beruházásainak köszönhetően alapjaiban változott meg és lett jobb az emberek élete. Szerette a macskákat, a vár is tele van a gyalogszőrösöket ábrázoló festményekkel. A helyi monda szerint a kastély macskái időnként emberi-félig emberi alakot öltve korzóznak a városban, s mivel hősnőnket kétszer is perbe fogták boszorkányság miatt, cseppet sem kell csodálkozni azon, hogy bronzszobra mellett egy macska is üldögél (szintúgy ebből a fémből formázva).

Anna és a kacce

A helyi főzdét kicsivel Mátyás távozása után, 1495-ben alapították, nagyjából azóta főznek märzent. Nem is keveset, hiszen ez a típus teszi ki a főzde éves termelésének majd’ négyötödét. Ennek köszönhetően sörünk íz-és aromavilágának jellemzésekor legelőször a „basic” kifejezést formálják ajakink, amit aztán le is írunk. Még valamikor a kilencvenes évek derekán nyerték el vele az „Österreichs bestes Märzenbier” titulust, amit időközönként feltüntetnek a csomagoláson is. Világos szalmasárga sör, jó közepes, az átlagosnál kitartóbb habbal. Illata malátásan édes, halványan füves komlókkal a háttérben. Ízében is az édesek viszik a prímet, a komlózás enyhe, de tapadós. A korty közepes (12,2 B°), eleje kellemesen csipkedi a nyelvet, a vége finoman fanyar. Az utóíz megint a malátáké.

A cég igen nagy hangsúlyt helyez a környezetvédelemre és a fenntartható gazdálkodásra, jól kigondolt és kiépített rendszerüknek köszönhetően 2014 óta nem használnak fosszilis tüzelőanyagot a sör készítésekor, ilyen típusú energiaigényüket a helyi biomasszát feldolgozó erőműből nyerik. Az alapanyagokat is a környék termelőitől szerzik be, csomagolóanyagaik és palackjaik 90%-a újrahasznosított. Mindezekért és söreik minősége miatt már egy rakás díjat zsebeltek be, így hát mi is őszinte vállveregetésünket küldjük nekik. Majd Muchacho mester átadja, ha legközelebb arra jár.

A biomassza-erőmű a főzde transzparensével

814. Linzer Original

„Ich bin ein Berliner”- susogta a szélbe Kennedy elnök 1963. június 26-án, s nem kell vörösdiplomásnak lenni ahhoz, hogy helyesen feltételezzük, nem a süteményre vagy a vállkendőre gondolt.

Az ominózus mondat 2:50 környékén hangzik el először, aztán a biztonság kedvéért a végén, 9:50 tájékán megismétli

Mai sörünk, a Linzer Original esetében is asszociálhatunk egy könnyed, omlós és finom tésztaféleségre, de nem árt az óvatosság. Felső-Ausztria tartományi székhelyének (melyet a kelták alapítottak, aztán a rómaiak fejlesztették szép nagyra, s mindkét nép Lentia névre keresztelte) ugyanis nem sok köze van a vasárnapi ebéd után elénk tolt desszerthez. Müller Antal cukrászmester volt az, aki miután benősült a híres Ruszwurm cukrászdát alapító Schwabl-famíliába, megálmodta ezt a sütifélét, nevét pedig Linzer Rudolf, 48-as honvéd főhadnagy kölcsönözte neki. Eme forradalmi lendülettel tömködjétek hát magatokba ezek után a linzerbe foglalt kalóriákat (400-450 kcal/100g, nem vészes), mi pedig tovább vizsgálgatjuk a sört.

1836-ban döntött úgy Franz Lehner linzi állampolgár, hogy ő bizony sört fog főzni. Szűk húsz esztendeig tartott a lendület, ekkor eladta a céget Michael Poschacher-nek, aki gyorsan vett mellé még kettőt. Ő és a jogutódok 1981-ig termeltek vígan, majd a gyártás megszűnt, néhány év múlva az épületeket is lebontották. Sokáig volt tél, csend, hó és halál, hogy Vörösmarty is szóhoz jusson, aztán a közelmúltban Linznek elkezdett hiányozni a főzde. A műemléknek számító helyi dohánygyár épületébe vették be magukat az újraalapítók, a munka jelenleg is gőzerővel folyik, a nyitást 2022-ben tervezik. Addig a Zipf segíti ki őket, mi pedig bontunk és töltünk.

Áttetsző, tükrös, szalmasárga sör nem túl merész, gyorsan apadó habbal. Enyhén savanykás illatából kis idő múlva füves-virágos komlók bújnak elő, majd a kissé bátortalan maláták is erőre kapnak. A korty könnyű, ropogós, az édeskés alapra megfelelően adagolt komlózás reflektál. A vége száraz, finoman gyógynövényes, az utóíz édes. 12,2-es Balling, alkohol 5,2.

Korrekt és teljes mértékben vállalható söröcske, iszogatása közben azt is kiderítettük (mert biztosak vagyunk abban, hogy rajtunk kívül ez még legalább két embert érdekel), ki az a csábos fiatal hölgyike a címkén. A már védjegynek számító „Linzer Lisl” eredeti modellje az 1891-es évjáratú oberneukircheni Augustine Jungwirth volt, aki később a kevésbé romantikusan csengő Plöckinger nevet vette fel. A házasélet arrafelé sem habostorta.

813. Fehér Nyúl Soulty

Valamikor február környékén járt felénk utoljára a Nyúl, mármint a Fehér, bőven itt volt hát az ideje egy újabb látogatásnak. Igaz, húsvét után valamikor érkezett egy másik, egy fekete-fehér foltos, aki/ami itt is maradt, fél órával ezelőtt adtam neki kaját, meg egy tockost, amiért megint nekiállt kibontani a dróthálót az általa belakott bérlemény egyik oldalán. Utoljára tettem válaszlépéseket és restauráltam, legközelebb egy-két sörrel felszerelve csendben végignézem, ahogy diadalittas vigyorral kiszabadítja magát, hogy aztán a kutya a következő másodpercben letépje a fejét. Vannak, akik csak a saját hibáikból képesek tanulni.

A főzde sós-karamellás portere kissé csiszolt, sorjázott, átalakított receptúrával jelentkezik nálunk, ám mivel az eredeti változathoz nem volt szerencsénk, viszonyítási alap híján ebben a mondatban innentől kezdve több hasznos információ nem is fog előfordulni. Ugye? Mondtam.

Muszáj viszont idetennünk a doboz képi anyagát kiterítve, hiszen mindamellett, hogy a salt és a soul is ábrázolva vannak a karamellával együtt, az alkotás legszembetűnőbb kettőse a bal oldalon látható. A kissé megöregedett, kiégett, alkohol és/vagy egyéb hallucinogének hatásaival és kísértéseivel küzdő, teljesen paff Paff, valamint a belé kapaszkodó, száz esztendővel ezelőtti fürdőfelszerelésben pompázó hölgy mindenképpen helyet fog magának szorítani agyunk közepesen hosszú távú memóriabankjában. És még szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha csak ott.

Elvileg variáltak egy kicsit a malátákkal, lecserélték az élesztőt, húsosabb lett a test, vaskosabb az alkohol, és a sótartót is bátrabban rángatták a főzőedény felett. Mindezek eredményeképpen egy remek ízkombinációjú, kinézetét tekintve enyhén opálos, sötétbarna sör kerül a pohárba. Habja gyorsan apad, egy vékony karika azért marad mutatóba. Illata kellemesen édeskés, a maláták nagyon stabilnak tűnnek, de a Goldings virágos-mézes jegyei is szépen átjönnek. Az első néhány percben a só is felvillan a háttérben, de a melegedéssel eltűnik. A korty lágy és selymes, simogat a búza és a zab, a 15.4-es Balling megfelelő testet és terepet formál az édes és a sós ízek kergetőzéséhez. A vége kissé fanyar, alkoholos, melegít. Lassan kortyolós, ízlelgetős sör, nem az a dobjunkbegyorsankettőtésmenjünk típus, de hova a fenébe is rohannánk már ilyenkor?

Mivel a névben bújócskázó szójáték egyik feléről már esett só szó, úgy illik, hogy a másik értelmezési lehetőségre is reagáljunk. Ehhez azonban egy igazi dívát, a soul királynőjét, Aretha Franklint hívjuk segítségül, az ő dalával üzenjük a főzdének: Respect.

812. McEwan’s Levy

Muchacho mester érdeklődött a minap a Lidl-ben található ale egységcsomagot illetően arról, hogy betáraztunk-e már belőle. Kifejtettük neki, hogy azt mi már nemigen dobjuk kosárba, mert az évek során szép lassan végigittuk a nagyját, a forgalmazó pedig évente csak egy-egy palackot cserél az összeállításban. Galaktikus méretűvé puffadni képes skótságunk miatt ezért erre már nem áldozunk anyagiakat. Erre ő letette a nagyesküt, miszerint ha rábökünk az idei felhozatalból arra az egyre, amit még nem kóstoltunk, istenbiz’ megszerzi, még ha áruba is kell bocsátania testét a boltban dolgozó fehérnépeknek. A szavunk is elállt ekkora áldozat meghozatalának már csak az ötletétől is, remegő ujjakkal gépeltük le a Kiválasztott nevét: McEwan’s Levy. A sör nemsokára megérkezett, mi pedig azóta is azon gondolkodunk, mi is történhetett. Mert ha kvázi a pengéjét markolászva hadonászunk Occam borotvájával, ami minden szempontból veszélyes művelet, távolodva a lex parsimoniae-től (magyarul elvetve azt a lehetőséget, hogy a mester megvásárolta a komplett csomagot és kivette belőle ezt a palackot), akkor a lehetőségeknek túlburjánzó tárháza nyílik meg előttünk, zavarba hozóan arcpirító részletekkel. Fantáziáljunk hát nyugodtan, amíg lehet, közben pedig járjuk kissé körbe ezt a Traditional Scottish Beer-t.

A sör a Carlsberg Marston’s Brewing Company égisze alatt fut, ám a felszínt kissé megkapirgálva rögvest Edinburgh Fountainbridge (Drochaid an Fhuarain) nevű városrészében találhatjuk magunkat. Itt alapított ugyanis Fountain Brewery néven főzdét William McEwan 1856-ban. A cég szépen termelt, nemsokára már Dél-Afrikába, Ausztráliába, Indiába is szállították a hordózott skót életérzést. A derék úriember pedig az így szerzett bevétel segítségével politikusi pályára lépett, a Liberális Párt színeiben lett a parlament tagja. Biztosítani kívánván nevének sörön kívüli fennmaradását, felépíttette a helyi egyetem diplomacsarnokát, a McEwan Hall-t, és megtolta egy kicsit a National Gallery of Scotland-ot is. Halálakor (1913) vagyonát 1,5 millió fontra taksálták, ami manapság is csinos összegnek számít, hát még akkortájt.

William bácsi a Vanity Fair 1902-es karikatúráján

A McEwan’s Levy hivatalosan egy malátaközpontú mild ale, de használatos a British session ale kifejezés is, bár gondolom ilyenkor a vérbeli skótok a szemüket forgatva emlegetik a „k” kezdőbetűs Teremtőt. Kitöltve feketébe hajló mélybarna színt mutat, tetején halványbézs, közepes élettartamú habbal. Illatában az óvatosan pörkölt maláták viszik a prímet, csipetnyi csokoládéval keveredve. A korty könnyű, kissé vizes, mérsékelten szénsavas. Ízében a kezdeti laza malátás édesség lassan formálódik, középtájt már hangsúlyosabbak a pörkölt, enyhén kávés jegyek. A vége és az utóíz kesernyés, ám közvetlenül előttük néhány pillanatra egy határozott édesgyökeres-medvecukros vonal is megcsillan. Könnyű, hétköznapi ivósör, melynek 3,2-es alkoholtartalmától olyan vad szoknyarázogatásokat nem tudunk elképzelni a Felföldön. Hacsaknem a pisálás miatt.

811. Poutník Prémium

Sokszor és sokfelől hallottuk már a pletykát, miszerint a brnoiak saját söre, a StaroBrno annyira vállalhatatlan ital, hogy még ők sem isszák szívesen, ezért hát nem lepődtünk meg annyira, amikor Richi PD barátunk legutóbbi villámlátogatása alkalmával „Itt az egyik kedvenc söröm!” felkiáltással pár palack pelhřimovi készítményt pakolt ki a hátizsákjából. Pelhřimov valahol félúton található Prága és Brno között, az ország egyik legnagyobb városa, már ami a 95 km2-en való elterülését illeti. Huszonnégy kerülete van, melyek önálló települések voltak hajdanán, s az elmúlt cca. száz esztendő alatt integrálódtak.

Pelhřimov, avagy Pilgram látképe néhányszáz évvel ezelőttről

Ahogy mondani szokás, itt sem lehet nagy öröm egy alvégi legénynek a felvégre járni udvarolni, mert motorizáció ide, XXI. század oda, a hölgynek igen készségesnek kell lennie ahhoz, hogy ezt a távot valaki naponta végigzarándokolja. Pedig ennek arrafelé nagy hagyománya van. A legenda szerint a várost Pelhřim, avagy Peregrinus püspök alapította valamikor az 1220-as évek elején, az ő neve pedig a latin eredetet tekintve vándort, jövevényt, zarándokot jelent. A hálás utókor a város címerére és zászlajára éppúgy applikálta a püspök alakját, akárcsak a főzde a palack címkéjére.

A város címere a vándorló püspökkel

Ők 1552-ben ásták el a csatabárdot, illetve az alapítókövet, még ha csak képletesen is, mert ekkor még több különálló, lakóhelyként is funkcionáló épületben folyt a termelés. A klasszikus értelemben vett sörgyár 1898-ban épült, az idő és a történelem viharait egyaránt kiállva ma is ontja magából a jóféle és jó értelemben vett módon egyszerű söröket. Ilyen a tizenkettes Poutník světlý ležák is, melynek illatát és ízvilágát egyértelműen és nagyon élvezetesen uralják a žateci komlók. Habja közepes, átlagosan kitartó. Illatában az említett komlók mellett a maláták édessége is helyet kap, ahogy az ízben is. Bizsergető szénsav, kesernyés utóíz, 5%-os alkohol. Friss és ropogós cseh vidámság, hétindító jutalomkorty, melynek extra többletet ad a készítésénél használt víz. Az ugyanis a város közelében található Křemešník nevű hegy forrásaiból származik, enyhén radioaktív (ebből kifolyólag gyógyvízként is funkcionál), továbbá ezüstöt is tartalmaz. A források és kutak látogathatók és kóstolhatók, aki teheti, zarándokoljon el odáig.

A Peregrineknek nincs hivatalosan kijelölt névnapja, így akár október 15-én is ünnepelhetnek, ám ma még csak ötödike van. A tegnapi naphoz fűződik viszont egy olyan dolog, amiről illik megemlékezni, ráadásul még sörünkhöz is kapcsolódik lingvisztikailag. A régi, átkos rendszerben szocializálódott és művelődött olvasóknak bizonyára feltűnt már, hogy a Poutník szó mennyire hasonlít az orosz Спутник kifejezésre. Jelentéstartamuk is igen hasonló, utóbbi jelentése (többek között) útitárs. A szovjetek 64 évvel ezelőtt, 1957. október 4-én állították pályára az emberiség első űreszközét. A megkérdőjelezhetetlen műszaki és tudományos sikereken túl a repülés erőteljes propagandacélok beteljesítésére is tökéletes volt, az amerikaiak háromnegyede csokizta össze az alsóneműjét a fejük felett repkedő kommunista gyilkológép miatt, melynek ikonikussá vált rádiójelzését itt hallgathatjátok meg:

A kapitalisták gyorsan reagáltak, néhány hónap alatt összegründolták a NASA-t, elindult az űrverseny, ennek köszönhetően bő tíz év elteltével már a Holdon sétáltunk. S jutott pénz a Defense Advanced Research Projects Agency nevű szervezetnek (DARPA) is, ami azért volt jó, mert így most nyugodtan tépheti a száját mindenki a neten. Akár sörökről is.