791-792. Auchan Vidám Vadkan és The Beertailor Pineapple

Vili, az általában Vidám Vadkan szomorúan gubbasztott az erdő lepukkant becsületsüllyesztőjének visszafogottan ragacsos pultjánál. Időnként fájdalmas pofával belekortyolt az előtte álldogáló pohárban lévő gyanús, sörszínű löttybe, köpött egy hegyeset, aztán tovább fixírozta a pult erezetét. Hirtelen megnyikkant az ajtó, s Sziszif@sz, a katasztlofálisz beszédhibákkal küszdő físziszikló cusszant be a klimóba.

– Szefassz Filikém! Hát te miélt fagy ilyen búfalb@sszott? – kéldezte fidám figyollal a pofáján.

– Szevasz. Önértékelési válságban vagyok – válaszolt Vili.

– Asz meg mi a f@szom?

– Depresszió.

– Aha. Még eszt szem éltem, de mál legalább ki tudom mondani. Magyalászd el egy kicit bőfebben, ész köszben híjjá’ má’ meg egy szölle! – kérte a cikló. Izé…szikló.

– Az van – kezdte Vili, s közben intett a csaposnak -, hogy nem az vagyok, aki vagyok. Illetve nem az, akinek lennem kellene. Még kevésbé, ami lenni szerettem volna.

– Aha – mondta megint Sziszif@sz, sz köszben belebugybolékolt a szölbe, mel’ mál moszt szem éltett egy kulfa szót szem asz egészből, de nagyon plofi volt abban, hogy eszt palásztolni tudja. Meg asztán esz folt asz egyik kedfenc kifejeszésze, melt nem folt benne egyetlen számála ploblémász hang szem.

– Szar dolog ez, Sziszif@sz. Éldegélsz vidáman, egyenes derékkal, has be, mell ki, mert mégiscsak egy stout vagy, pláne imperial, rád is van firkálva baz+, oszt’ egyszer csak becsapódik fél marék fekália a ventillátorba. „Méghogy stout! Meg imperial! Hogynepersze.” Ilyeneket sutyorognak a hátad mögött, s közben vigyorognak, mint tót a hugyos körtére. „Mer’ alapjába’ véve rendesen összerakott jószág ez, barátságosan sötétbarna, még a habja is drappos kicsit. Illatában is hozza az ilyenkor várható édeskés, enyhén kávésra pörkölt malátákat azzal a csipetnyi savanykássággal, a korty is viszonylag kerekded, jön a kávé itt is doszt, nadehogy stout? Horribile dictu: imperial?? Jó lesz ez egy aránylag iható barna ale-nek is. ” És kész, ennyi, el vagy intézve.

– Hmmm…- hallatszott a hüllő ilányából, melt az előbb fászolt okok miatt eszt a nyelf fonológiai lendszelébe altikulálatlan állapotban lészlegeszen beilleszkedett indulatszót isz előszen szelette. – Asz öleg szölszabó szelebuldi menyeckéjének, Ananász asszonyszágnak isz haszonló nyafalyája fan – mondta asztán. Ő sze tudta filágéletébe sze eldönteni magálól, hogy kicoda-micoda. Amelikai lágel asszal a bloméliaféléfel összekutyulfa? Ennél jófal kefeszebbél isz akasztottak föl mál tisztesszégesz embeleket, bál Ananász asszonyszágot én aszélt megkímélném, olyan cábítóan édeszkész a szentem. Sz milyen lédúsz! Ha egyszel ketteszben tudnék maladni vele, bebiszonyítanám, mennyile fagyok használható, mint fallikusz szimbólum.

De ezeket Sziszif@sz már csak az üres kocsmának monologizálta, mert Vili közben már elegáns lendülettel, nyálcsorgatva, félkeményen csörtetett a gyümölcsös irányába.

790. Greene King IPA

Megint egy olyan sört dobott a gép, melynek háttere és története jóval csámcsogósabb és kifinomultabb, mint maga a termék, de sebaj, ennek mi örülünk, mert ismét sokat pofázhatunk első ránézésre egyáltalán nem ide illő dolgokról. Suffolk megyére vetjük vigyázó szemünket Anglia keleti csücskében, itt található ugyanis Bury St. Edmunds, ahol főzdénk tanyázik. A várost a régi szép időkben Beodericsworth-ként emlegették, de aztán jöttek a vikingek, akik szőrösek voltak, ordibáltak és mindenkit megöltek. Így járt 869 novemberében Kelet-Angliai Szent Edmund is, akit – miután többszöri, és egyre hangsúlyosabb kérésre sem volt hajlandó megválni keresztény hitétől – Ívarr hinn Beinlausi (aka.: Ivar Ragnarsson) parancsára egy fához kötöztek, majd a viking sereg kevésbé tehetséges íjászai próbálták tökéletesebbre csiszolni tudásukat a szent önzetlen segítségével.

Szent Edmund vértanúsága Niccolo Circignani festménye alapján. Ecclesiae Anglicanae Trophaea, 1584

Az egyre inkább egy szomorú sündisznóra hajazó uralkodó ezt még valahogy túlélte, de aztán egy lendületes mozdulattal elválasztották fejét a testétől. Krisztus urunk nevével ajakán halt vértanúhalált, már ha hihetünk Abbo of Fleury-nek, aki szűk száz esztendő múlva vetette pergamenre a történetet (zárójelben jegyezzük meg, hogy az angliai turné a vikingeknek sem tartott túl hosszú ideig, 878-ban összefutottak Nagy Alfréddal, aki az edingtoni csatában csúnyán elp*csázta őket). Az egyház viszont azonnal lecsapott a lehetőségre, a városból zarándokhelyet csinált és átkeresztelte ma is használatos nevére. Most viszont szökkenjünk előre cca. egy évezrednyit, mert kezd kiszáradni a szám, oszt’ a sör még sehol. Az ősfőzdét 1799-ben (más források szerint 1801-ben) alapította az akkor 19 esztendős Benjamin Greene, ám a Greene King nevet fia, Edward kezdte el igazán felfuttatni már apja halála után (ami miatt annyira tán nem is bánkódott senki, mert az öreg szerzett magának néhány nyugat-indiai birtokot, ahol rabszolgák dolgoztak, s annyira hangosan utálta az abolicionistákat, hogy az már akkortájt is kínosnak számított. 2020-ban a főzde ez miatt kerekded összeget tolt oda egy jótékonysági BAME [Black, Asian and Minority Ethnic] szervezetnek). A főzde rendkívül ügyesen olvadt össze más cégekkel, illetve vásárolta fel őket. 2015-ig tucatnál is több vállalkozást nyelt be, míg aztán tavalyelőtt ő maga is a hongkongi illetőségű CK Asset Holdings részévé vált. A terjeszkedésnek köszönhetően kicsivel kettőszáz felett van az általuk készített és forgalmazott sörök száma, nekünk ez alkalommal a Greene King IPA-t sikerült felmarkolni a polcról, de nem adjuk fel a reményt, tán jut még majd jobb is.

Külcsínyileg igen tisztességes kört fut, ebbe a selymesen vöröses mahagóni árnyalatba könnyen bele lehet feledkezni, a hófehér hab is pont olyan vastagságban és ideig üldögél a tetején, hogy a kontraszt rátehessen még egy lapáttal a vizuális élményre. Az illat már jóval bátortalanabb, pedig elvileg három echte ánglius komló (Challenger, First Gold, Pilgrim) is belekerült, de csak némi citrusfélét és egy kis zöld teát tudnak felsorakoztatni. A korty textúrája is elég laza, rosszindulatú népek kifejezetten vizesnek titulálnák. A maláták adnak egy kis édeskés, kekszes alapot, középtájt és a végén felvillan egy almás-bogyós szál, ami nem is lenne rossz, de olyan hamar eltűnik, hogy az embert kétségek kezdik el gyötörni az idegrendszer helyes, sőt, általános értelemben vett működésének témakörében. Hogy ez mitől IPA, arra nem bírtam rájönni. Ha elfogadjuk a típus létrejöttének egyik lehetséges variációját – miszerint a hosszú tengeri utazás miatt kellett az extra komlóadag a sörbe, hogy az meg ne romoljon -, akkor fogjuk fel ezt egy modern IPA-nak, amit már repülővel szállítanak jóval rövidebb idő alatt akárhová. De a legjobban tán akkor járunk, ha egyszerű bitternek könyveljük el. Annak egész iható. Mindezek után töretlen hittel és bizalommal tekintünk a főzde egyéb termékeivel való esetleges találkozási pontokra, hiszen egy ilyen jónevű família egészen biztosan tud kreálni emlékezetesebb söröket is. A vén rabszolgahajcsárnak volt ugyanis három olyan unokája, akiket így zárásként érdemes megemlítenünk. Az egyik Sir Hugh Carleton Greene, a BBC főigazgatója a hatvanas években, a másik Charles Raymond Greene főorvos, aki tagja volt az 1933-as brit Everest-expedíciónak, a harmadik meg valami Graham nevű faszi. Ő azonkívül, hogy bipoláris zavarokkal küzdött, írt néhány könyvet is.

A Greene család: (balról) Graham, Raymond, Herbert, Hugh, Molly és Elizabeth

788-789. Staropramen Praha és Old Prague

Van itt nekünk két bambi(ni)nk Prágából, illetve a szó szorosan vett értelmében csak az egyik az, ha pedig még jobban megszorongatjuk a kilógó alkatrészeket, megeshet, hogy a másik sem. De ha ekkora lendülettel szőrözünk a dolgon, tönkretesszük a kezdés első tagmondatának alsó hangon is zseniális szójátékát, melynek helyes értelmezése írótól és olvasótól egyaránt legalább ötösalá szintű irodalmi tájékozottságot igényel.

A Staropramen nevével fémjelzett sokadik bőcsi kérdőjelre őszintén szólva nem szeretnénk túl sok karaktert vesztegetni, nem egyéb ez biza’ egy újabb dögunalmas és tökfelesleges „nyári light lager”-nél. Ráadásul a dobozra rápingálták, hogy A SÖRT NEM PRÁGÁBAN, HANEM MAGYARORSZÁGON FŐZTÉK (sic!). Mintha nem jönne rá mindenki az első korty után.

Zilált lelkiállapotunkat nyugtatandó az említett irodalmi tájékozottság égisze alatt biggyesztünk ide egy csodaszépet Hrabaltól, természetesen a Bambini di Praga oldalairól:

“– Az istenért, ott egy férfi alsónadrágban táncol az asztalon! – kiáltott fel Tonda. – Az a tanítónk. – Ő is zabigyerek? – Ő is. Nagyon szeretik az emberek, mivel egyszer kijelentette, hogy ha neki volna egy lánya, és ha az a lány egyszer maláriát kapna, és ha az a lány meghalna a maláriában, hát akkor ő, ha neki revolvere volna, akkor fájdalmában talán még főbe is lőné magát… És azóta, hogy ezt kijelentette, már nem iszik, hanem dönti magába az italt, de mindenki elnézi neki, mivel senki sem volna képes arra, hogy ha lánya volna, és ha az a lány maláriát kapna… – a felügyelőné legyintett, majd megtoldotta: – Kryštof Javůreknek hívják, és az anyja tehenészlány volt a herceg úrnál, tudja?”

Másik sörünk esetében a prágai eredetet már nehézkesebb vitatni, a gyártóként feltüntetett Old Prague Distribution s.r.o. ebben a szép városban található. Ám a tény, miszerint a cég fő profilja a vegyes tartós fogyasztási cikkekkel való kereskedés, illetve az ügyvezető visszafogottan csehes hangzású neve (Hratschja Sargsjan) adnak némi okot a gyanúpörre. Ettől eltekintve az Auchan számára készített Old Prague egyértelműen az ihatóbb kategóriába tartozik, legalábbis a ma esti mezőnyt tekintve. Illata és ízvilága jóval teltebb és összetettebb, még ha tizenegyig sikerült csak feltornázni az extraktumot. A maláták jó alapot adnak, a komlózás pedig – még ha nem is túl hosszú időre- sikeresen kölcsönöz neki egy kis csehes érzetet. A szénsav némiképp harap, de ez még elkönyvelhető a dobozos kiszerelés velejárójaként. A 4,8-as alkohol pedig pont annyira pörgeti fel az emberben a sztorizós részleget, hogy így elalvás előtt még megosszunk mindenkivel egy szép régi történetet Václav Cibula és Cyril Bouda Prágai regék című könyvéből, melyet ezúton is bátran ajánlunk szíves figyelmetekbe.

„A Podskalíról hajdanán egy suszter költözött a Malá Stranára. Nem amolyan foltozóvarga, aki csak úgy megfejel és megtalpal egy-egy ócska csizmaszárat. Igazi mester volt ő, aki borjúbőrből, kecskebőrből, báránybőrből, szattyánbőrből meg kordovánból varrta az új csizmákat és cipőket. Majd elvitte a szél, olyan sovány volt, mint a piszkafa, de a mesterségéhez értett, ezért az őslakók egykettőre maguk közé fogadták. A suszter beköltözött a Malá Strana-i híd torony tőszomszédságában álló kis házba, s ott varrta a lábbelit.

Egy este betért a Kulcsokhoz címzett sörözőbe, s mivel alacsony termetű volt, tüstént dicsekedni kezdett, mi mindenhez ért, hogy ezzel magára vonja a figyelmet, és ámulatba ejtse a szomszédokat. Olyan fehér kordováncipőt tud varrni, mint Prágában senki más, bársony- vagy aranybrokát papucsot nemkülönben, és még számtalan más dolgot.

Olyannyira kérkedett, hogy a jelenlevők már kezdtek belőle csúfot űzni. Előbb csak észrevétlenül egymás közt, később leplezetlenül nagy nevetés és lárma kíséretében. A susztert elfutotta a méreg, öklével az asztalra csapott, s nagyot kiáltott: – Majd torkán akad kegyelmeteknek a nagy nevetés! Mindent meg tudok csinálni, ami csak eszembe jut. Aki nem hiszi, maga lássa kárát. Ha akarom, holnap még a Károly-hídi török is betér ide egy sörre (az érthetőség kedvéért: itt a hídon lévő, török harcost ábrázoló szoborról van szó).

Mathai Szent János, Valoisi Szent Félix és Szent Ivó. A szoborcsoport a Károly híd legnagyobb és legköltségesebb dísze, melyet Ferdinand Maximillian Brokoff készített 1725-ben.

Asztalszomszédai még harsányabban hahotáztak, de a cipészmester nem engedett a magáéból, végül aztán fogadtak vele egy hordó sörben. Ha a török eljön, ők fizetik a hordót, hanem jön, a suszter fizet.

Másnap a vendéglő zsúfolásig megtelt, olyannyira, hogy egy tűt sem lehetett volna leejteni. Csak a török nem jött, s a cipészmester is késlekedett. Nagy zúgolódás után végül is beletörődtek, hogy a drágalátos susztert nem látják többé a vendéglőben, s elég bárdolatlan módon gúnyolódtak rajta. Nem sokkal tíz után azonban nyílt a vendéglő ajtaja, és a suszter jelent meg a küszöbön. Nem látszott levertnek, ellenkezőleg, arcán kaján vigyor bujkált, szeme nevetett. Köszönt, leült az ajtó közelében, hallgatott, és csak sunyin pillantgatott jobbra-balra. A várakozó cimborák lecsaptak rá, mint a darazsak.

– Mester, ha a törökre vársz, megmondhatjuk neked, hogy nem jön. Hiába várnád, ahogy mi is hiába vártunk rá. Fizesd meg a hordó sört, s legközelebb tartsd féken a nyelvedet!

A suszter fölvetette szemét a habos sörről, és csodálkozva nézett rájuk.

– Miért fizessek egy hordó sört? A tegnapi fogadásra gondoltok? Azt bizony másvalaki fogja fizetni, nem én, mert a török már itt van. A szomszédok megszeppentek, de aztán még nagyobb lárma tört ki, s valamennyien nekiestek a suszternak:

– Hol az a török? Hogyhogy nem látjuk? Mutasd meg nekünk!

A suszter felugrott, nagyot csapott a mellére, s akkorát kiáltott, hogy a hangja is megbicsaklott:

– Itt áll kegyelmetek előtt! Itt van a Károly-hídi török!

A társaság elképedt, már-már azt hitték, hogy a suszter meghibbant, de a mester a zsebébe nyúlt, szakadozott, gyűrött papírt tett az asztalra, amelyen az állt, hogy a suszter neve Török, s hogy olyan házban lakik, amely valóban a Károly-híd része.

– Eljött hát a Károly-hídi török vagy sem? – kiáltotta a suszter. – Eljött, és kegyelmetek fizetni fognak! Tüstént nagy lárma tört ki. A társaság a suszterra vetette magát, ide-oda ráncigálták, több asztalt is feldöntöttek, a sört szétöntözték a padlón. Végül is kénytelenek voltak elismerni, hogy a fogadást elvesztették. Megrendelték hát a hordó sört, és közösen ki is fizették.”

787. Baumgartner Märzen

Maradunk Felső-Ausztriában, az Inn partján fekvő Schärding városkájában nyeljük le búcsúmärzenünket. Errefelé már a neolitikumban is mászkált és horgászott néhány nálam is szőrösebb alak. Később a már némiképp epiláltabb rómaiak érkeztek, a terület Noricum tartomány részeként üzemelt. Aztán megint beszőrösödött a környék a kelták és a germánok miatt, utóbbiak egyik klánja (valószínűleg a Scardo névre hallgató társaság) alapított itt egy települést, melyet írásos formában először 804-ben említenek Scardingaként.

Eleinte a földet túrta boldog-boldogtalan, de aztán a folyó mentén beröffent a kereskedelem, s onnantól már csak a pénzt kellett számolni és költeni. Városi rangot kapott, erődítményekkel szerelték fel, a helyi jámbor lelkeknek még arra is volt idejük és energiájuk, hogy 1527-ben máglyára vessék Leonhard Kaiser evangélikus teológust. Ráadásul augusztusban. Mintha nem lett volna anélkül is gatyarohasztó a hőség.

Leonhard Kaiser kivégzése 1527 augusztus 16-án

Aztán jött a harmincéves háború, mely alatt és után átlagosan öt évenként a pestisbaktériumok is tartottak itt egy-egy laza bulit. Azért 1609-ben sikerült összegründolni mai sörünk gyártójának jogelődjét is, minden rosszban van valami jó alapon. A Baumgartner család 400 esztendőn keresztül emelte magasra a korsót, aztán az utolsó családtag és főnök, Marie Spanlang halála után részvénytársasággá alakultak. A hölgy végrendeletének megfelelően a főzde nonprofit alapítványt hozott létre, melynek fő célkitűzése az idősek és a fogyatékkal élő gyerekek támogatása. Természetesen a terjeszkedésre és a fejlődésre is maradt idő. Még 1938-ban felvásárolták a Niklas főzdét, majd 2013-ban a Kapsreiter is beolvadt a Baumgartner AG-ba. Huszonegynehányféle sört készítenek, köztük ezt a Märzent, amit máris nagy örömmel csorgatunk a márkajelzéssel ellátott pohárba, mer’ nekünk olyanunk is van ám.

Világos szalmasárga sör, habja masszív, tömött, tartós. Illata friss, gabonásan édeskés, enyhe élesztős kísérettel. Ízvilágát is a maláták formálják és uralják, a keserűk nagyon visszafogottak, ellenben egy halvány, de jól követhető hajnali zöldségeskert-érzetet adnak hozzá az összképhez. A Stammwürze 12,2 °, a korty kicsit vizes, ami még nem lenne akkora probléma, ellenben a végén felbukkan egy kellemetlen, rövid fémes mellékzönge, ám ezt hajlandóak vagyunk az esetleges tárolási problémák rovására írni. Alkohol 5,2%.

A főzde többek között lágy sajtok mellé ajánlja, s most azon gondolkozom, hogy ezt a kókadt puhaságot miként lehet egyeztetni a cég jelmondatával (Der reife Hochgenuss), amit a Google „az érett gyönyör”-nek fordít. Märzen I’d Like to F…?

786. Freistädter März’n

Két märzen (illetve az első konkrétan märz’n, csak hogy kozmetikázzunk egy kicsit a blog objektivitási mutatóin) következik most relatíve gyors egymásutánban, s ezzel a seggére is vertünk Muchacho mester (áldassék a neve ismét és tán nem utoljára) osztrák pakkjának. A Freistädter März’n esetében egy érdekes és nem túl gyakori gazdasági formátum is felbukkan, mégpedig a Braucommune. Az egész 1363-ban kezdődött, amikor a felső-ausztriai kisváros IV. Rudolf főhercegtől mérföldjogot kapott.

IV. Rudolf osztrák főherceg

Erről volt már szó, a kiváltság azt jelenti, hogy a város kb. hét kilométeres körzetében csak az ott főzött sört lehetett forgalmazni. Mivel a település addigra már rendelkezett árumegállító joggal, sőt, útkényszerrel is (előbbi minden arra járó kereskedőt arra kötelezett, hogy továbbhaladásuk előtt három napig a freistadti piacon árulják portékáikat, mégpedig a város által megszabott árakon. Ravasz. A kereskedők persze beintettek, nyasgem, majd megyünk másfelé, erre a nyakukba zuhintották az útkényszert. Aki a csehek felé akart vándorolni, az csak Freistadton át tehette ezt meg, ellenkező esetben úgy megbüntették, hogy belekékült), volt mit a tejbe-sörbe aprítani. Ezen jogait a város a harmincéves háború után elveszítette, jöttek a szűkebb esztendők, ezért a derék polgárok az 1770-ben (a főkapura 1777 van faragva, s ez szerepel a címkén is, de mi csakazértis a másikat vesszük alapul, mert akkor írták alá az adásvételi szerződést) alapított sörfőzdének extra jogi hátteret teremtettek.

A szerződés első oldala

A belvárost alkotó 149 ház tulajdonosa „sörkommunát” hozott létre, hogy így kedvezőbb kereskedelmi és adózási játszóteret biztosítsanak maguknak. A 250 éve keretbe foglalt jogok ma is élnek, ezért ha valaki meg tudja vásárolni magának az említett házak közül az egyiket, belép a kommunába is. Ezzel évi legfeljebb 140 vödör (1 vödör kb. 56 liter) freistadti sör igen kedvezményes áron történő beszerzésének jogát is megszerzi. A törvény, a rend és a jogfolytonosság időnként csodálatos is tud lenni. Végtelenül csórók és legatyásodottak lévén sanszunk a belvárosi ingatlan megszerzésére a negatív nullával egyenlő, azt pedig el sem merjük képzelni, mit művelne velünk az a szűk nyolcezer liter sör. Nyugodt szívvel bontjuk ki tehát a nekünk rendeltetett félliteres butéliát.

Világos aranyszín, közepes, tartós, hófehér hab. Illata bátortalan, gyenge, ám a maláták így is hangsúlyosak. A komlók halványak, kicsit zöldesek, villanásnyi gyümölcsös érzetet (leginkább tán alma) is hagynak maguk után. Íze kellemesen és telten édeskés, finom mézes szállal, ami az utóízben is hosszan kitart. A komlók szépen kontráznak, virágos-füves jegyekkel árnyalják az összhatást. A korty gyenge közepes (11,2 °), a szénsav kicsit ropogós, de még a jó ízlés határain belül. Alkohol 4,8%, IBU 22. Szépen összerakott, frissítő nyáresti söröcske ez, s a biztonság kedvéért a határidőnaplónkba az elkövetkezendő százhúsz év teendői közé odavéssük az egyik házikó megszerzését mondjuk az Altenhofgasse-n. De a zeneiskolától azért kissé távolabb.

785. Wieselburger Zwickl

Ha azt a látszatot szeretnénk kelteni és fenntartani, miszerint bármiféle befolyással lennénk az események és történések menetére, mondhatnánk, hogy taktikusan hosszabbra nyújtott szünet után üdvözlünk újra mindenkit, természetesen szeretettel. A többszörösen összetett tagmondat hátsó fele (rendben, segg, magas labda volt) színigaz, az elejének még a feltételezése is nevetséges. Meggyőződéssel valljuk, hogy a büdös életbe’ sem voltunk akkora hatással semmire, hogy az általunk lett volna vezérelve. Most is csak sodródunk, s közben felcsipegetjük azt, ami szembe jön. Akárcsak a pataki ingola (Lampetra planeri, ahol az első tag a latin lambere →nyalás, illetve a görög petra →kő kifejezésekből tevődött össze, a második pedig Johann Jacob Planer német természettudós nevét hivatott megőrizni az utókor számára), melyet a Wieselburg városában egyesülő Kis- és Nagy-Erlaufban fedeztek fel újra 1985-ben, az ichthiológusok nagy örömére. A faj lárvaállapotában (öt-hat éven keresztül) kitűnő indikátor, nagy tömegben történő felfordulásuk a víz szennyezettségét jelzi.

Lampetra planeri

Kettőszázötven esztendővel ezelőtt, a főzde alapításakor ez még nem jelentett égető problémát, ezt a ma esti zwickl-t (direkt választottam ezt a formát, nem minden nap pötyöghet le az ember ennyi mássalhangzót egymás után) viszont igyuk az ingolák egészségére, akik miután kiindikátorkodták magukat, párzanak egy jót és lerakják a kanalat. Az élet kemény. A Wieselburger Zwickl – Jubiläumsedition ide, negyed évezred oda – bizony nem tud sok extrát felmutatni, Kinézete bizalomgerjesztő, megnyugtatóan felhős, habja is oké. Illatában az alapot adó gabona mellé jut egy kis füves komló, csipetnyi citrusos savanykássággal. A korty közepes (11,6 °), a szénsav emberes. A komlózás szinte csak jelképes, ám ezt a ziccert sajna a maláták nem tudják kihasználni. A vége kicsit kaparja a torkot, az utóíz inkább savanyú.

Mindezek ellenére (vagy tán épp ezért) könnyű szívvel intünk búcsút az osztrák városkának hadifogolytáborostul, főzdéstül és ingolástul. A végére pedig egy jótanács: aki Wieselburgba készül látogatóba, mindenképpen frissítse az útvonaltervezőjét, mert Mosonmagyaróvár akkor még külön településként jegyzett Moson városrészét 1060 tájékán még ugyanígy hívták (itt bénult le a testvérével vívott csatában I. András királyunk, „és mivel a Bakony erdejében Zirc nevű udvarházában gondatlanul tartották, meghalt”, írja háromszáz évvel később Kálti Márk). Oszt’ majd lesz a nagy csodálkozás, miért beszélnek itt ennyien magyarul.

784. Pabst Blue Ribbon

Ránduljunk ki ismét egy jó nagyot, célozzuk meg kedvenc sárgolyónk egyre inkább lepukkanófélben lévő rendőrállamát, a valaha sokkal daliásabb napokat látott Egyesült Államokat, annak is az upper Midwestern szegmensében lapuló Wisconsint. Az első emberek valamikor i.e.10000 környékén érkeztek meg ide, nem is volt velük semmi gond. Kényelmesen, a saját tempójukban nyammogták a masztodonhúst, s hagyták érvényesülni az evolúciót. Az évezredek során imígyen kialakult, algonkin nyelveket beszélő törzsek (ho-chunk, menominee, ojibwe, sauk, meskwaki, pottawatomie) a már ismert forgatókönyv szerint akkor koppantak nagyot, amikor az 1600-as évek harmadik dekádjának környékén megjelentek a barátságos fehérek, esetünkben a lezser franciák.

Jean Nicolet felvázolja az őslakosoknak, mi várható a közeljövőben Wisconsinban

A tüzes víz-lőfegyver-európai vírustörzsek kombó itt is működött, aki nem fordult föl, azt deportálták, cserébe viszont az államot, s annak legnagyobb városát is az őslakosok némiképp torzított nyelvjárását használva nevezték el: Meskousing – Ouisconsin: „vörösben fekszik” (utalás a Wisconsin folyó vörös homokkő medrére), illetve minwaking: „vízi találkozóhely”. A menominee törzs azért sejthetett valamit, az ő nyelvükön ugyanis a māēnāēwah kifejezés azt jelenti, büdösnagy balszerencséd lesz. Lett is. Az állam az USA vezető tejtermelője (America’s Dairyland), ez sem rossz, ám a mi szívünket jobban megdobogtatják Milwaukee jelzői: Brew City, Beer City, Brew Town, Beertown. A városban már annak hivatalos alapítása (1846) előtt is főztek sört, ennek köszönhetően itt tanyázik, vagy innen származtatható jónéhány igen ismert főzde és márka, mint például a Miller, a Coors, Blue Moon (Molson), vagy a Leinenkugel és a Sprecher. A germán kifejezések nem véletlenül kerültek ide, a sörkészítés tudományát jórészt német bevándorlók hozták magukkal az 1800-as évek elején. Erre a kaptafára húzható ma esti sörünk háttértörténete is. Az ős-főzdét Jacob Best alapította 1844-ben Empire Brewery néven, gyorsan felpörgette, átkeresztelte Best and Company-ra, majd úgy vonult nyugdíjba, hogy főzdéje a város egyik legsikeresebb vállalkozása.

A család többi tagja sem volt fakezű sörügyileg, Jacob egyik fia, Charles gründolta össze a Plank Road Brewery-t, amit ma Miller néven illik keresgélni az adatbázisokban. Annak ellenére, hogy már összeszedtünk egy kisvárosnyi embert, még nem végeztünk, ugyanis most tűnik fel a színen Frederick Pabst, ki szintén német nyelvterületen látta meg a napvilágot (Mönchpfiffel-Nikolausrieth, hát nem csodaszép?). Az Államokba érkezése után volt ő minden, csak akasztott ember nem, mindenesetre hajóskapitányi minőségében futott össze Phillip Best-tel (Jacob-ivadék ő is, natürlich), kinek Maria nevű lányával gyulladt szerelemre, s ezeket a lángokat még a nászajándékba kapott sörfőzde termékei sem tudták kioltani.

Frederick Pabst, a kapitány

Innen hát a név, a Pabst Blue Ribbon. A cég azzal fényezi magát, hogy vezérsörük az 1893-as chicagói világkiállításon Amerika legjobb söreként végzett, ám ez valószínűleg csak parasztvakítás, pardon: marketing. Mint ahogy a kék selyemszalag is az, amit egészen 1916-ig kötögettek a palackok nyakára, de aztán az első véhá felzabálta az összes létező selymet. A főzde mélyrepült egy szépet az 1980-as években, ám az ezredforduló tájékán ismét kapaszkodni kezdett felfelé. Jelenleg a Miller Coors a tulaj, a valaha szebb napokat látott Blue Ribbon-t pedig licenszek alapján kutyulja boldog-boldogtalan. A mi példányunkat a Van Pur követte el, s minden további, immáron felesleges szószaporítást kerülve nyugodt lelkiismerettel kijelenthetjük, hogy döbbenetesen sz@r.

782-783. Warsteiner Brewers Gold és Karlskrone Strong

Egy hét szünet után kezdjük el ismét keresgélni a gondosan lerakott szálat és fonalat, s hogy nehezen találjuk, annak csak részben oka élemedett korunk és látási problémáink. Meglehetősen nyüzsgősre sikeredett ez a pár nap, aki otthonosan mozog a gyerekek kontra bármilyen vízpart problémakörében, az tudja, miről beszélek. Aki pedig nem, az készüljön lélekben alaposan, bár feleslegesen. Jártunk a Duna mellett, aztán felpróbáltuk a Tiszát is, a döbbenetes hőségben szerzett látványos bőrpirosodások mellé esténként egy-egy teljesen átlagos nyaralósört nyalogattunk csak el, rángatózó idegrendszerünket ápolandó. Ezek közül kettőt ismertetnénk most röviden, hazánk legnagyobb állóvizének rémképe már itt ólálkodik a kertek alatt, a jövő hét blogászati szempontból ismét a kutyáké. Július közepén vékony jeget emlegetni enyhe képzavar, mi mégis azon táncolunk ezzel a nyavalygással, ezért rögvest kanyarodjunk is a sörök felé. Elsőként a Warsteiner Brewers Gold-ját említenénk, ami igazán kelleres meglepetés volt (a szörnyeteg szóvicceket nyugodtan írjuk az időjárás számlájára) számunkra, mert őszintén szólva ezektől a nyaranta piacra dobott speciality és limited feliratú dolgoktól már jó ideje nem várunk semmi jót. Az még csak a kisebbik gond szokott lenni, ha a gyártó feltupírozza egy hangyányit a külalakot (vö.: optikai tuning), esetleg nagy csinnadrattával bejelenti, hogy tovább csiszolt a receptúrán (ez általában azt jelenti, hogy tovább butították a szárazanyag-tartalmat, illetve az XY komlókivonatból száz literenként másfél dekával kevesebbet kap a cucc). S bár ezen utóbbi megmozdulással már közelítünk a tré, mint kategória felé, a vérbő summer edition nem áll meg itt, hanem bátran bele is vetődik fejjel előre, ahogy kell. A Brewers Gold hál’istennek nem viselkedik ilyen otrombán. Opálos sötétarany árnyalatával, krémes habjával már a szemnek is felüdülést nyújt, malátás-karamellás aromáival pedig, melyek szépen fűződnek össze a komló fűszeres, enyhén gyümölcsös jegyeivel, a szaglóhámot is kényezteti. A korty közepes, a jól súlyozott maláta-komló páros mutatványán túl még egy kis élesztős savanykásságot is fel tud mutatni. Az utóíz kesernyés, a szénsav frissítő, az 5,2-es alkohol folyópartra ideális. Összességében egy jóindulatúan átlagos tizenkettesről beszélhetünk, mellyel az év más szakában is szívesen futnánk össze.

Sorban következő sörünk az Aldi rettegett alsópolcos társaságának, a Karlskrone családnak Strong becenevű fiacskája. Neve egyértelműen üzeni, hogy biza’ ő itt a legkeményebb csávó a környéken, hogy az ízétől, vagy a 7,2-es alkoholtartalmától fosod le a bokád, az neki mindegy. Faék egyszerűségű starkbier őkelme a sógoroktól, mert ugyan az említett kereskedelmi egységnek vagy tucatnyi boldogtalan germán főzde is szállít (de akad belga és francia is), ezt az édeskés, halványan a tömlős krémsajtokra emlékeztető íz- és aromavilágú sört Szent Pöltény (Aelium Cetium →Treisma →Sankt Hyppolit → Sankt Polyt → Sankt Pölten) Unterradlberg nevű városrészében gyártja az Egger Getränke GmbH & Co OG a Tiroler Str. 20 alatt. Ha a dobozon valaki a Tiroler Str. 18-as címet találná, ne pánikoljon, az a Private Brewery Fritz Egger GmbH & Co KG. Szépen összeköltöztek ezek ketten. Innen átvándorol a Tigast Handelsgesellschaft mbH-hoz, aztán irány az Aldi vagy a Hofer, te meg ihatod, ha akarod. De ne akard.

781. Wieselburger Stammbräu

Jöhet a második eresztés Wieselburg irányából, hiszen az olyan stramm gyerekeknek, mint én is vagyok, jár egy Stammbräu. Ha megtetszik, még az is lehet, hogy Stammgast lesz belőlünk. A stramm kifejezést apai öreganyám használta velem kapcsolatban, nem minden irónia nélkül, ugyanis elképesztően egyszálbélű és nyüzüge kölyök voltam. Táplálkozási szokásaimat leginkább a „katasztrofális” jelzővel lehetett volna illetni, s ebbe a problémakörbe – azt kell mondjam: természetesen – ismét belegyalogoltam kisebbik leánykám kapcsán, aki bár korántsem annyira zörgőcsontú, mint édesapja volt anno, mindenkit az őrületbe tud kergetni azzal, hogy nagyjából ötféle élelmiszert hajlandó a szervezetébe építeni. Ám nem teljesen reménytelen a helyzet, a sörhabot például nagyon szereti.Az efféle „régi szép idők” hangulatra épít a Wieselburger Stammbräu már megjelenésével is, a csatos üveg és a címkén látható századfordulós fotográfia a főzde több évszázados hagyományaira utalnak. Ezt a vonalat a kilencvenes évek közepe tájékán erősen megnyomták a reklámszakemberek is, az érdeklődők ezen az oldalon találhatnak pár ötletet a Stammbräu-val kapcsolatban: https://brand-history.com/brau-union-ag/wieselburger-bier/DESC/1864/2020?fbclid=IwAR0JxdrWle39gPkr_uxJvRan6lzWGGmp3oInfLAuuYIrzSfWdJo6nxYkTuQ

A sör maga minden különösebb extrától és kilengéstől mentes, hozzáértő kezek által összerakott derék iparossör. Lágy aranyszínt és tisztességes, bár gyorsan apadó habréteget tud felmutatni kitöltéskor. Gabonás-malátás illatát közepes, kissé füves komlók kísérik. Az ízvilág malátás, enyhén kekszes, a komlózás gyengéd, finoman fűszerezi a sört. A korty sima, könnyen csúszó, közepes, a stammwürze 12,6°. Az 5,4-es alkohol így a nap vége felé ad még egy lökést a hervatag elmének, amiért hálásak vagyunk, hiszen így eszünkbe jutott, hogy a szállítmány beszerzője, a mi kedves barátunk Muchacho mester holnap ünnepli arcvonásai alapján száztizenhatodik születésnapját. Megelőlegezzük neki a bizalmat, tán nem számít a medve bőrére történő előre ivásnak, ha a Stammbräu-t részben az ő egészségére gurítjuk le. A sör másik felét az asszonyra és magunkra gondolva emeljük az ég felé, kilenc esztendeje immár, hogy lepaktáltunk egymással, s ezzel be is fejezzük mára a dolgot, a könnyeinktől amúgy sem látnánk a billentyűzetet.

780. Wieselburger Schwarzbier

Wieselburgba tehetjük át ismételten székhelyünket három palacknyi időtartamra Muchacho mester gáláns és önzetlen erőfeszítéseinek köszönhetően, miért is nem győzünk eléggé hálásnak mutatkozni. A kis hazánkban viszonylag rendszeresen vásárolható és elérhető Gold és Spezial után most górcső alá kerül a Schwarz, a Zwickl és a Stammbräu is, melyek ha nem is unikális jellegűek, mindenképpen szót kérnek és érdemelnek itt a blogon. A főzde történetét már zanzásítottuk a Gold tárgyalásakor, sőt, mivel a cég a Brau Union részeként 2003 óta a Heineken tulajdonában van, a Kaiser Doppelmalz környéki eszmefuttatáskor is találkoztunk velük. A döntést, miszerint a Schwarzbier-rel indítunk, a wieselburgi első világháborús hadifogolytábor létének hangulati elemei befolyásolták, úriember fogolytáborokról kizárólag sötét sörök társaságában értekezik.

Sörünk szülővárosában és az ide tíz percnyi kocsikázásra lévő Purgstallban 1915-ben létesítettek két nagyobb és egy kisebb tábort, cca. hetvenezer közkatona egyszerre történő tárolására. A két település közötti Mühling pedig a tiszteket volt hivatva vendégül látni. A fennmaradt dokumentációk szerint a háború végéig csaknem nyolcvanezren fordultak meg a táborokban, plusz a néhány száz főre rúgó kezelőszemélyzet. Az alaposan kiépített vasúthálózatnak és a települések között kanyargó Erlauf folyónak köszönhetően a tábor működése zökkenőmentesen zajlott. A foglyok emlékiratai és független katonai szakértők véleményének alapján e három tábor volt a legjobban felszerelt a Monarchián belül.

A parancsnokság épülete

A foglyok élelmezése és ellátása minden tekintetben megfelelő volt, még a háborús gazdasági nehézségek ellenére is. Ugyan a közfelfogás szerint az első világháború még az úriemberek háborúja volt (már ami a tiszti állományt illeti, mert a gyalogbaka akkor is a f@sz másik végén térdelt), azért a hadifogság nem egy fáklyásmenet, színileg mindenképpen indokolt ez a schwarz.

A sör megjelenése a szokásos és elvárt kategóriába tartozik, a nagyon sötétbarna alapot fénybe tartva rubinvörös villanások dobják fel. Habja rövid életű, de tömött, színét és állagát tekintve kicsit cappuccinós. Illatában enyhén pörkölt maláták keverednek kissé szirupos édességgel, a háttérben halvány, kenyeres savanykásság húzódik. Ízvilága alapvetően édeskés, karamelles, félúton megjelenő könnyed keserűkkel. Az utóíz savanykás. Különösebb gond nem volt vele, szénsav átlagos, alkohol 4,8%. A 11,6-os Balling egyébként sem számít toronymagas értéknek, itt pedig egyáltalán nem jön át, a korty laza és vizes. Átlagos, egyszerű barna favágáshoz, fűnyíráshoz, illetve a háborúk totális értelmetlenségén való csendes tűnődéshez.