Kényelmes és feszültségmentes poroszkálás után érkezünk meg második állomásunkhoz, ahol is régi kedves ismerősünk vár bennünket. A zalaegerszegi illetőségű Elf söreivel blogunk 2018 novemberében és decemberében foglalkozott, öt főzetet (Apafej, Hangadó, Huncutka, Táltos és Zegi) téve górcső alá. Melléjük sorakozik most fel a Kalandor, mely típusát tekintve egy újvilági komlókkal megkeresztelt IPA. Így tehát poroszkálásból egyből lépésbe váltunk, kihagyva a kettő között elhelyezkedő ügetést, mert ez olyan, mint az autóvezetés, csak felfelé váltáskor érdemes tartani a sebességfokozatok sorrendiségét, lefelé nem muszáj. S mivel éppen megállni készülődünk, elmarad a vágta, a kenter (ez a kímélő vágta, s ebből adódóan a “kenterben veri” kifejezés a helyes, nem pediglen az n nélküli variáció), és a galopp (ez pedig a kicsit sem kímélő vágta). De ha már Kalandor, ugorjunk át Izlandra két és fél perc erejéig, ugyanis az ottani lovaknak van két nagyon speciális jármódja (állítólag ez a vikingek által a szigetre hozott pónik természetes mozgása. Az izlandiak igen kedvelik ezeket a jószágokat, vigyáznak is rájuk nagyon, már csak azért is, mert nem immunisak a kontinensen előforduló betegségekre). Az egyik a flying pace, ami nagyon hasonlít a poroszkáláshoz, a másik neve pedig tölt. Ez utóbbit tesszük mi is sörünkkel, amíg ti megnézitek a videót az örök és megbonthatatlan izlandi-magyar barátság jegyében és örömére:
Pohárban hát a Kalandor, máris gyönyörködhetünk markáns beltartalmat sejtető szűretlen, homályos, mélyen narancsos árnyalatában, vékony, hófehér habjában. Illata szépen megszerkesztett, stabil malátás alapokon ül, erre pakolják rá a komlók a stílustól elvárt gyümölcsös jegyeket, esetünkben barackot, szeletnyi ananászt, cseppnyi citrusfélét. Ízvilága is inkább a gyümölcsök, mintsem a keserűk felé hajlik, ennek ellenére az ötvenes IBU jóval több, mint jelzésértékű. Az átlagosnál gyengébb szénsav, sima, a 13,8-as Balling miatt a testesség alsó határát súroló korty, gyümölcsösen savanykás utóíz. A 6%-os alkoholtartalom szinte nem is érezhető, de joggal feltételezhetjük, hogy a harmadik palack után már bárki érezne magában annyi erőt és merészséget, hogy megpróbáljon hátrafelé nyilazni egy töltben haladó izlandi póniról.
Öt állomásos kalandtúrának vágunk most neki, melynek frissítőpontjain IPA-k, illetve e típus fiatalabb hajtásai lesznek műsoron. A válogatás szokásaink szerint felettébb eklektikus és szubjektív, legfőbb szempontjaként a kamrai polcok akut helyhiányát említenénk, ami ha belegondoltok, igen nyomós érv.
Nomen est omen alapon a FIRST The Craft Beer Co. Flower Power nevezetű NEIPA-jával indítunk. A főzde szépen robog, a kezdetek kissé tán „nagyobb a füstje, mint a lángja” típusú sörei után mostanság egyre érdekesebb főzetekkel jelentkeznek, mely tendenciát remélhetőleg tartani is tudják. NEIPA-val is találkoztunk már ehelyt, több alkalommal is, de tán nem lesz akkora baj, ha gyorsan átismételjük a tudnivalókat erről a típusról, mintegy távirati stílusban. Tehát: USA, New England, Vermont, 2010-es évek közepe, erőteljesen gyümölcsös aromájú komlók, melyeknél a keserűk kissé hátrahúzódnak. Jellemzően hidegkomlózottak, de a szakirodalom ezért emlegeti a whirlpool, flame-out, és a first wort hopping kifejezéseket is, amik nagyon érdekesek, de a részletekbe más alkalommal gyalogolunk bele, így sem tudjuk már megfizetni ennek a táviratnak a költségeit. Ködös megjelenés, mely az összetevők között található olyan magas fehérjetartalmú anyagoknak köszönhető, mint a búzamaláta/búzapehely, illetve a zab. A sörközvélemény alapvetően barátságosan viszonyul ehhez a trendhez is (mihez nem?), bár azért a hardcore IPA-rajongók megkreálták és előszeretettel használják a „NEIPA-radoxon” kifejezést, hiszen akit egyszer az alfasav füstje megcsapott…
A sör nevében szereplő kifejezést a jó öreg beatnik, Allen Ginsberg alkotta meg valamikor ’65 tájékán, a vietnámi háború elleni békés hippitüntetések vezérelveként. A mozgalom néhány ikonikus fotó elkészülte után hamvába holt, maga John Lennon mondta ki rá az áment, de hozzátette az örök optimisták varázsszavait is: „So what? We start again.”
1967. október 21. A Marc Riboud által készített fotón Jan Rose Kasmir kínálja megvételre a növény nemi szervét a fegyveres erőknekA fotós Bernie Boston, a képen a legnagyobb valószínűséggel George Edgerly Harris dug
A ma estére rendeltetett flawa pawa kitöltve mesésen zavaros, a vékonyka habréteg nélkül még az sem tudná megkülönböztetni a rostos baracklétől, akinek sas volt az édesanyja. A parádés komlófelhozatalnak köszönhetően (Mosaic, Citra, Warrior, Equanot, Simcoe) dúskálhatunk, sőt, szügyig merülhetünk a déligyümölcsökbe már az illatok terén is. Barack, citrusfélék, egy kis alma, némi gyanta és virágok. Szép. A korty kerek, lágy, krémes, húsos (15 B°). Igazi, vérbő, nyalogatni való gyümölcsbomba, ahol azért a korty utolsó szakaszában az ötvenes IBU is megmutatja magát. A lecsengés közepesen hosszú, kicsit gyógyszeres, az utóíz megint a gyümölcsöké.
Van egy kedves, régi jó barátom, akivel harminc éve húzzuk, piszkáljuk és marjuk egymást a hippi kontra punk témakörben. „Szevasz, te sz@ros punk!”- köszönt minden találkozáskor, mire én a „Mi a helyzet, te puhapöcsű hippiivadék?” kérdéssel reagálok. A hippik eddig sem értek, s ezután sem fognak érni egy hálaistent sem, de ezt a pontot most behúzták, ezt minden további nélkül, készséggel elismerem. Peace.
Tovább kapaszkodunk a mangóvonaton, itt a zip’s brewhouse Nagy Gábor, a.k.a. GaBko nevével fémjelzett söre, a Habanero Never Dies. Bizony, felpaprikázódott a főzet, melynek típusmeghatározása felér egy beat-költeménnyel: Mango Habanero New England Sour Pale Ale. GaBko-ék 2012 óta nagyjából mindennel foglalkoznak, ami csíp és paprika, nevük mára összeforrott a kellemesen/pisiltetően lángoló élményekkel. A habanero (mely spanyol kifejezés nőnemű alakja is ismerős lehet a klasszikus zenét kedvelők számára, hiszen ez a közismert címe a Georges Bizet Carmen-jében felcsendülő áriának is. A nem véletlenül kevésbé közismert pedig L’amour est un oiseau Rebelle. A szövegkönyv Prosper Mérimée azonos című írása alapján készült, a főszereplőt az író kedves barátnőjéről, Montijo grófnőről mintázta, kinek lánya, Eugénia később III. Napóleon felesége lett. S mivel imádjuk a végtelennek tűnő, a fő csapásiránytól messzire elkolbászoló zárójeles tartalmakat, még azt is megemlítjük – egyfajta kéretlen életbölcsességként, á la Coelho -, hogy Mérimée mottója: Μεμνησο απιστειν→Ne feledd a kételkedést! manapság tán még inkább a nyugodt élet egyik vezérelve. A végére pedig idebiggyesztjük magát az áriát Elīna Garanča lett mezzoszoprán művésznő előadásában, a multikulti kedvéért angol felirattal)
a chilifélék tán legismertebb képviselője, Scoville-egysége valahol 100 és 350 ezer körül mocorog, ami azér’ má’ elég emberes. A dél-amerikai indiánok több ezer esztendeje szívatják egymást és magukat ezzel a goromba növénnyel, de manapság már bolygószerte termelik, hogy lehetőleg mindenkinek összefolyhasson tőle a taknya és a nyála. Felhasználásakor ne kapkodj a testnyílásaid felé, illik kesztyűt is húzni, a porított változatot pedig nagyon nem jó ötlet belélegezni. Ízvilága a csípősség mellett kifejezetten gyümölcsös, ezért nagyon jól érzik egymást a mangóval, amivel már az előző sörben is összefutottunk.
Sörünk pohárba kerülvén enyhén ködös, világos aranyszínt mutat, habja gyorsan illanó, vékonyka. Illata gyümölcsös, az első kör a mangóé, aztán kellemesen savanykás, fűszeres jegyekkel gazdagodik. A korty eleje gyümölcsös savanyúsággal bír, majd megérkezik a chili, s onnantól kezdve uralja a terepet, határozottan, de nem erőszakosan. A nyelőcsövet is végigperzseli, jólesően meleg érzetet keltve a mellkas és a gyomor tájékán. Az utóízben lassan átadja a helyét a savanyúknak, de ha megnyalod a szád szélét, újra berobban. Érdekes, rendkívül élvezetes sör a csípős-savanyú kombinációk kedvelőinek, korlátlan mennyiségben történő fogyasztását mégsem javasoljuk, pláne a késő esti órákban, mert utána elalvás előtt egyszerűen muszáj szinte mindent felzabálni a hűtőből.
Meneteljünk tovább serényen, annál is inkább, mert a múltkor említett, az elhajlási faktor kiszélesítésére és vizsgálatára szánt alkalom időpontja vészesen közeleg, miből is kifolyólag a hét hátralévő részében már nemigen leszünk használhatóak semmilyen szintű eszmefuttatás kivitelezésére, illetve nagy vonalakban semmire sem. Most viszont kész örömmel és szép lendülettel ugrunk fejest a zip’s brewhouse Mango Pale Ale elnevezésű főzetébe, s beszélünk vele kapcsolatban nagyjából mindenről, ami az eszünkbe jut. A mangóról már tudjuk, hogy a szappanfavirágúak rendjébe tartozó gyümölcsfa, melyet Indiában szentként tartanak nyilván és tisztelnek (sok népnek van nemzeti fája, az ukránoké például a fűz. A csehek, szlovákok és szlovének testvériesen megosztoznak a kislevelű hárson, de hogy említsünk valami szörnyen egzotikusat, Uruguayban az Árbol de Artigas-ért [Peltophorum dubium] mennének tűzbe a honfiak.
Mangifera indica
Nekünk nemzetiből hivatalosan csak dohánybolt van, fa nincs, bár Eötvös Károly szerint „A magyarnak szilfa a nemzeti fája”). Állítólag a világ legnagyobb gyümölcsfája is mangó volt. Csandígarh (ਚੰਡੀਗੜ੍ਹ, illetve चंडीगढ़) közelében álldogált egykor a maga 2200 m²-es koronájával, amíg utol nem érte a vég, emlékét kegyelettel őrzik. Csandígarh egyébként egyike a bolygó nem túl sok teljesen mesterségesen tervezett városának, egy részét maga Le Corbusier álmodta négyzetrácsba, van is a francia vénembernek akkora kultusza a bennszülöttek közt, hogy a fal adja a másikat.
Chandigarh Palace of AssemblyChandigarh Architecture Museum
A fa leveléből és kérgéből kivonható mangiferin egy farmakológiailag aktív hidroxilezett xanton- C-glikozid, műkedvelő vegyész és/vagy Breaking Bad-rajongó olvasóink kedvéért tessék az IUPAC-neve: 1,3,6,7-Tetrahydroxy-2-[(2S,3R,4R,5S,6R)-3,4,5-trihydroxy-6-(hydroxymethyl)oxan-2-yl]-9H-xanthen-9-one. Igazán nagyon szép, bár tavalyelőtt még nem tudtuk, mire lehetne használni, de azóta csak fejlődött valamennyit a tudomány. A gyümölcsével viszont már hosszú ideje képben vagyunk a felhasználhatósági lehetőségeket illetően, melyek rendkívül széles skálán mozognak. Gyümölcssaláták, lekvár, aszalvány, mindenféle édesség készíthető belőle, de állítólag halszósszal és szárított garnélával is igen kellemes.
A miskolciak pedig markoltak belőle egy szép adagot, és jól meginfuzáltak vele egy becsületesen elkészített APA alapot. Narancsos-borostyános szín, erőteljes és tartós hab. A mangó és némi citrusféle illata mindent visz, ám előtte jólesően vegyül némi gyantás felhanggal. Ízében is a déligyümölcsök dominálnak, ami a komlókat lendületesebb megmozdulásra ösztönzi, ennek köszönhetően néha mintha kissé kilógna a lóláb, habár a 39-es IBU ezt predesztinálja. Inkább csak a masszívan gyümölcsös környezet adja az élesebb kontrasztot. Közepes test, virgonc szénsav, hosszú, keserűkkel tarkított lecsengés. A mi példányunk még az előző receptúra nagy öregje, ám Pedro mester a nyár elején a Miskolci Mosaic és az Alphawolf után ezt is újraálmodta. Még több komlót kapott, búzamaláta és zabpehely is került bele, krémesedett, testesedett. Remélhetőleg összefutunk ezzel a ráncfelvarrt variációval is, de addig igyunk ebből még egyet a szömörcefélék és a vízszintes ablakok egészségére.
Rövidke szünet után, melynek egy részét a szerkesztőség kedélyes delíriumban és baráti társaságban töltötte (a héten várható a második felvonás, ezért mihamarabb igyekszünk teljesíteni a saját magunk számára előírt penzumot), újra itt vagyunk. Külön örömmel tölt el minket az, hogy ezúttal kronologikus sorrendben haladhatunk tovább, s ez, mivel felettébb ritkán fordul elő, rendkívül kéjes érzeteket okozva simogatja személyiségünk stokiagyú és elvágólagos felét. A zip’s brewhouse SéfSör-sorozatának ötödik tagja következik, a zip’s Mck Brummbeer, melynek már a neve is annyira titokzatos, hogy láttára egy legújabb generációs birodalmi kódfejtő droid is maga alá csorrantana némi hidraulikus munkafolyadékot. Ám nincs megoldhatatlan rejtély, haladjunk csak szépen sorjában.
A sörséf ez alkalommal az egri származású Macsinka János, aki abban a nem is túl távoli, erőteljes történelmi térerővel bíró városban él és dolgozik mostanság is. Ő a Macok Bisztró séfje és vezetője, s no lám, az Mck rövidítés már meg is van fejtve. A macok egyébként nem más, mint a lapcsánka, illetve tócsni, vagyis recsege, lapótya, cicege, gánica, görhöny, harula, lepkepotyi, berét, pacsni.
Vajh’ recseg-e a lapótya, ha görhöny a lepkepotyi?
A bisztróval egy darabig párhuzamosan üzemeltetett Brumbrum Étterem azóta megújult, és Pizza Brumbrum Világbéke néven folytatja útját. A Brummbeer is kipipálódott tehát, elsimult lélekkel vizsgálgathatjuk tovább magát a sört, ami egy fekete ribizlivel infuzált saison, s azért ilyet sem iszunk minden nap. A saisonokról értekeztünk már a múltban, ugye mindenki emlékszik minden velük kapcsolatos információra?! Szóval ettől a vallon eredetű, rusztikus aratósörtől az elmúlt századokban sem volt idegen a mindenféle fűszerek, gyógynövények és gyümölcsök használata, a variációk számosak, a változatosság meg gyönyörködtet, ugyebár. Kitöltve rezes, opálos, ködös képet mutat a gyümölcsvelőnek köszönhetően. Habja vaskos, puhán krémes, egészen halvány rózsaszín árnyalattal. Illata fanyar, savanykásan gyümölcsös, finoman boros, a háttérben időnként felvillanó malátás édességgel. Ízvilága üdítően, jólesően járja körül és adja vissza a fekete ribizli alapjegyeit. Az illatban még csak enyhe boros érzet felerősödik (Egerben járunk, ne feledjük), a fanyarsággal karöltve laza, ám tartalmas kortyot képez, mely a habhoz hasonlóan simulékony és krémes. A típusnak megfelelően a komlóknak itt sok beleszólásuk nincs a dologba, keserűik csak a leghátsó sorokból integetnek egy kicsit. A vége jellegzetesen száraz, rövid lecsengésű, az utóíz savanykás. A 6,5-ös alkohollal együtt kellemes nyáresti kikapcsolódást ígérő sör, de aki siettetné a tavaszt, ihatja februárban is, mert ettől egészen biztosan előjön a medve a barlangjából.
Lehetne azzal kezdeni, hogy a 69 egy páratlan és összetett szám, ráadásul diszkrét félprím (mert a 3 és a 23 szorzata). Hiányos szám is, mert az osztóösszeg-függvénye σ(n)<2n, de minden ivarérett olvasónk tisztában van azzal, hogy abban a szituációban, melyet ez a szám a tömegkultúra elmúlt cca. százhúsz esztendejében jelent és jelöl, semmiféle páratlanságról és hiányosságról szó sem lehet (illetve mégiscsak: pár hete volt téma, hogy az iPhone időjárásappja nem jeleníti meg ezt az értéket Fahrenheit-fok esetében. Hogy ez mezei programozási hiba-e, vagy übernyomorult szemforgatás, mindenki döntse el maga).
Természetesen a zip’s brewhouse SéfSör elnevezésű gasztrosör-sorozatának negyedik tagja nem egy ilyen „nudge nudge and wink wink” jellegű dolog, komoly szakmai tudás és felkészültség lapul ennek a Milkshake IPA-nak a hátterében. A sör szellemi atyja Pesti István volt, kinek neve mellett teljes joggal díszeleg a Michelin-csillag, s ez bizony a világ eme tájékán meglehetősen fehérhollós dolog. A kiindulási alapot a főzde Jameson-hordóban érlelt Angel’s Sere jelentette, hozzá hasonlóan a 69 is kapott egy szép adagot a Mádról származó furmintmustból. Emez összetevő segítségével lett biztosítva a sörtípus – ha nem is általánosan jelentkező, de manapság egyre inkább elvárt – gyümölcsössége. A búzamaláta és a zabpehely élvezetesen krémessé és lággyá teszik a kortyot, a laktóz pedig simulékonnyá, kerekdeddé varázsolja. Nem csoda hát, hogy a 6%-os alkoholtartalom rendkívül elegánsan lett becsomagolva, s ez a jelző komprehenzív módon használható a sör egészére nézve, mert fogyasztása olyan élményt nyújt, hogy ez miatt csak úgy dől belőlünk a latinos műveltség.
A hatvankilenc (érdekes, így betűkkel leírva nem is olyan naughty) egyébiránt a séf születési évszámát jelöli, címkén való megjelenésében pedig az általa igen kedvelt amerikai foci előtt tiszteleg.
Javasoljuk tehát, hogy a jövőben június kilencedike piros betűs nappá avanzsáljon a naptárban, hiszen az ünnepléshez tökéletesen megfelelő sört már megtaláltuk, s egyébként is milyen felháborító tény az, hogy minden elképzelhető dolognak van már világnapja, a nyelésnek és a nyalásnak meg még nincs???
Vili, az általában Vidám Vadkan szomorúan gubbasztott az erdő lepukkant becsületsüllyesztőjének visszafogottan ragacsos pultjánál. Időnként fájdalmas pofával belekortyolt az előtte álldogáló pohárban lévő gyanús, sörszínű löttybe, köpött egy hegyeset, aztán tovább fixírozta a pult erezetét. Hirtelen megnyikkant az ajtó, s Sziszif@sz, a katasztlofálisz beszédhibákkal küszdő físziszikló cusszant be a klimóba.
– Szefassz Filikém! Hát te miélt fagy ilyen búfalb@sszott? – kéldezte fidám figyollal a pofáján.
– Aha. Még eszt szem éltem, de mál legalább ki tudom mondani. Magyalászd el egy kicit bőfebben, ész köszben híjjá’ má’ meg egy szölle! – kérte a cikló. Izé…szikló.
– Az van – kezdte Vili, s közben intett a csaposnak -, hogy nem az vagyok, aki vagyok. Illetve nem az, akinek lennem kellene. Még kevésbé, ami lenni szerettem volna.
– Aha – mondta megint Sziszif@sz, sz köszben belebugybolékolt a szölbe, mel’ mál moszt szem éltett egy kulfa szót szem asz egészből, de nagyon plofi volt abban, hogy eszt palásztolni tudja. Meg asztán esz folt asz egyik kedfenc kifejeszésze, melt nem folt benne egyetlen számála ploblémász hang szem.
– Szar dolog ez, Sziszif@sz. Éldegélsz vidáman, egyenes derékkal, has be, mell ki, mert mégiscsak egy stout vagy, pláne imperial, rád is van firkálva baz+, oszt’ egyszer csak becsapódik fél marék fekália a ventillátorba. „Méghogy stout! Meg imperial! Hogynepersze.” Ilyeneket sutyorognak a hátad mögött, s közben vigyorognak, mint tót a hugyos körtére. „Mer’ alapjába’ véve rendesen összerakott jószág ez, barátságosan sötétbarna, még a habja is drappos kicsit. Illatában is hozza az ilyenkor várható édeskés, enyhén kávésra pörkölt malátákat azzal a csipetnyi savanykássággal, a korty is viszonylag kerekded, jön a kávé itt is doszt, nadehogy stout? Horribile dictu: imperial?? Jó lesz ez egy aránylag iható barna ale-nek is. ” És kész, ennyi, el vagy intézve.
– Hmmm…- hallatszott a hüllő ilányából, melt az előbb fászolt okok miatt eszt a nyelf fonológiai lendszelébe altikulálatlan állapotban lészlegeszen beilleszkedett indulatszót isz előszen szelette. – Asz öleg szölszabó szelebuldi menyeckéjének, Ananász asszonyszágnak isz haszonló nyafalyája fan – mondta asztán. Ő sze tudta filágéletébe sze eldönteni magálól, hogy kicoda-micoda. Amelikai lágel asszal a bloméliaféléfel összekutyulfa? Ennél jófal kefeszebbél isz akasztottak föl mál tisztesszégesz embeleket, bál Ananász asszonyszágot én aszélt megkímélném, olyan cábítóan édeszkész a szentem. Sz milyen lédúsz! Ha egyszel ketteszben tudnék maladni vele, bebiszonyítanám, mennyile fagyok használható, mint fallikusz szimbólum.
De ezeket Sziszif@sz már csak az üres kocsmának monologizálta, mert Vili közben már elegáns lendülettel, nyálcsorgatva, félkeményen csörtetett a gyümölcsös irányába.
Megint egy olyan sört dobott a gép, melynek háttere és története jóval csámcsogósabb és kifinomultabb, mint maga a termék, de sebaj, ennek mi örülünk, mert ismét sokat pofázhatunk első ránézésre egyáltalán nem ide illő dolgokról. Suffolk megyére vetjük vigyázó szemünket Anglia keleti csücskében, itt található ugyanis Bury St. Edmunds, ahol főzdénk tanyázik. A várost a régi szép időkben Beodericsworth-ként emlegették, de aztán jöttek a vikingek, akik szőrösek voltak, ordibáltak és mindenkit megöltek. Így járt 869 novemberében Kelet-Angliai Szent Edmund is, akit – miután többszöri, és egyre hangsúlyosabb kérésre sem volt hajlandó megválni keresztény hitétől – Ívarr hinn Beinlausi (aka.: Ivar Ragnarsson) parancsára egy fához kötöztek, majd a viking sereg kevésbé tehetséges íjászai próbálták tökéletesebbre csiszolni tudásukat a szent önzetlen segítségével.
Szent Edmund vértanúsága Niccolo Circignani festménye alapján. Ecclesiae Anglicanae Trophaea, 1584
Az egyre inkább egy szomorú sündisznóra hajazó uralkodó ezt még valahogy túlélte, de aztán egy lendületes mozdulattal elválasztották fejét a testétől. Krisztus urunk nevével ajakán halt vértanúhalált, már ha hihetünk Abbo of Fleury-nek, aki szűk száz esztendő múlva vetette pergamenre a történetet (zárójelben jegyezzük meg, hogy az angliai turné a vikingeknek sem tartott túl hosszú ideig, 878-ban összefutottak Nagy Alfréddal, aki az edingtoni csatában csúnyán elp*csázta őket). Az egyház viszont azonnal lecsapott a lehetőségre, a városból zarándokhelyet csinált és átkeresztelte ma is használatos nevére. Most viszont szökkenjünk előre cca. egy évezrednyit, mert kezd kiszáradni a szám, oszt’ a sör még sehol. Az ősfőzdét 1799-ben (más források szerint 1801-ben) alapította az akkor 19 esztendős Benjamin Greene, ám a Greene King nevet fia, Edward kezdte el igazán felfuttatni már apja halála után (ami miatt annyira tán nem is bánkódott senki, mert az öreg szerzett magának néhány nyugat-indiai birtokot, ahol rabszolgák dolgoztak, s annyira hangosan utálta az abolicionistákat, hogy az már akkortájt is kínosnak számított. 2020-ban a főzde ez miatt kerekded összeget tolt oda egy jótékonysági BAME [Black, Asian and Minority Ethnic] szervezetnek). A főzde rendkívül ügyesen olvadt össze más cégekkel, illetve vásárolta fel őket. 2015-ig tucatnál is több vállalkozást nyelt be, míg aztán tavalyelőtt ő maga is a hongkongi illetőségű CK Asset Holdings részévé vált. A terjeszkedésnek köszönhetően kicsivel kettőszáz felett van az általuk készített és forgalmazott sörök száma, nekünk ez alkalommal a Greene King IPA-t sikerült felmarkolni a polcról, de nem adjuk fel a reményt, tán jut még majd jobb is.
Külcsínyileg igen tisztességes kört fut, ebbe a selymesen vöröses mahagóni árnyalatba könnyen bele lehet feledkezni, a hófehér hab is pont olyan vastagságban és ideig üldögél a tetején, hogy a kontraszt rátehessen még egy lapáttal a vizuális élményre. Az illat már jóval bátortalanabb, pedig elvileg három echte ánglius komló (Challenger, First Gold, Pilgrim) is belekerült, de csak némi citrusfélét és egy kis zöld teát tudnak felsorakoztatni. A korty textúrája is elég laza, rosszindulatú népek kifejezetten vizesnek titulálnák. A maláták adnak egy kis édeskés, kekszes alapot, középtájt és a végén felvillan egy almás-bogyós szál, ami nem is lenne rossz, de olyan hamar eltűnik, hogy az embert kétségek kezdik el gyötörni az idegrendszer helyes, sőt, általános értelemben vett működésének témakörében. Hogy ez mitől IPA, arra nem bírtam rájönni. Ha elfogadjuk a típus létrejöttének egyik lehetséges variációját – miszerint a hosszú tengeri utazás miatt kellett az extra komlóadag a sörbe, hogy az meg ne romoljon -, akkor fogjuk fel ezt egy modern IPA-nak, amit már repülővel szállítanak jóval rövidebb idő alatt akárhová. De a legjobban tán akkor járunk, ha egyszerű bitternek könyveljük el. Annak egész iható. Mindezek után töretlen hittel és bizalommal tekintünk a főzde egyéb termékeivel való esetleges találkozási pontokra, hiszen egy ilyen jónevű família egészen biztosan tud kreálni emlékezetesebb söröket is. A vén rabszolgahajcsárnak volt ugyanis három olyan unokája, akiket így zárásként érdemes megemlítenünk. Az egyik Sir Hugh Carleton Greene, a BBC főigazgatója a hatvanas években, a másik Charles Raymond Greene főorvos, aki tagja volt az 1933-as brit Everest-expedíciónak, a harmadik meg valami Graham nevű faszi. Ő azonkívül, hogy bipoláris zavarokkal küzdött, írt néhány könyvet is.
A Greene család: (balról) Graham, Raymond, Herbert, Hugh, Molly és Elizabeth
Van itt nekünk két bambi(ni)nk Prágából, illetve a szó szorosan vett értelmében csak az egyik az, ha pedig még jobban megszorongatjuk a kilógó alkatrészeket, megeshet, hogy a másik sem. De ha ekkora lendülettel szőrözünk a dolgon, tönkretesszük a kezdés első tagmondatának alsó hangon is zseniális szójátékát, melynek helyes értelmezése írótól és olvasótól egyaránt legalább ötösalá szintű irodalmi tájékozottságot igényel.
A Staropramen nevével fémjelzett sokadik bőcsi kérdőjelre őszintén szólva nem szeretnénk túl sok karaktert vesztegetni, nem egyéb ez biza’ egy újabb dögunalmas és tökfelesleges „nyári light lager”-nél. Ráadásul a dobozra rápingálták, hogy A SÖRT NEM PRÁGÁBAN, HANEM MAGYARORSZÁGON FŐZTÉK (sic!). Mintha nem jönne rá mindenki az első korty után.
Zilált lelkiállapotunkat nyugtatandó az említett irodalmi tájékozottság égisze alatt biggyesztünk ide egy csodaszépet Hrabaltól, természetesen a Bambini di Praga oldalairól:
“– Az istenért, ott egy férfi alsónadrágban táncol az asztalon! – kiáltott fel Tonda. – Az a tanítónk. – Ő is zabigyerek? – Ő is. Nagyon szeretik az emberek, mivel egyszer kijelentette, hogy ha neki volna egy lánya, és ha az a lány egyszer maláriát kapna, és ha az a lány meghalna a maláriában, hát akkor ő, ha neki revolvere volna, akkor fájdalmában talán még főbe is lőné magát… És azóta, hogy ezt kijelentette, már nem iszik, hanem dönti magába az italt, de mindenki elnézi neki, mivel senki sem volna képes arra, hogy ha lánya volna, és ha az a lány maláriát kapna… – a felügyelőné legyintett, majd megtoldotta: – Kryštof Javůreknek hívják, és az anyja tehenészlány volt a herceg úrnál, tudja?”
Másik sörünk esetében a prágai eredetet már nehézkesebb vitatni, a gyártóként feltüntetett Old Prague Distribution s.r.o. ebben a szép városban található. Ám a tény, miszerint a cég fő profilja a vegyes tartós fogyasztási cikkekkel való kereskedés, illetve az ügyvezető visszafogottan csehes hangzású neve (Hratschja Sargsjan) adnak némi okot a gyanúpörre. Ettől eltekintve az Auchan számára készített Old Prague egyértelműen az ihatóbb kategóriába tartozik, legalábbis a ma esti mezőnyt tekintve. Illata és ízvilága jóval teltebb és összetettebb, még ha tizenegyig sikerült csak feltornázni az extraktumot. A maláták jó alapot adnak, a komlózás pedig – még ha nem is túl hosszú időre- sikeresen kölcsönöz neki egy kis csehes érzetet. A szénsav némiképp harap, de ez még elkönyvelhető a dobozos kiszerelés velejárójaként. A 4,8-as alkohol pedig pont annyira pörgeti fel az emberben a sztorizós részleget, hogy így elalvás előtt még megosszunk mindenkivel egy szép régi történetet Václav Cibula és Cyril Bouda Prágai regék című könyvéből, melyet ezúton is bátran ajánlunk szíves figyelmetekbe.
„A Podskalíról hajdanán egy suszter költözött a Malá Stranára. Nem amolyan foltozóvarga, aki csak úgy megfejel és megtalpal egy-egy ócska csizmaszárat. Igazi mester volt ő, aki borjúbőrből, kecskebőrből, báránybőrből, szattyánbőrből meg kordovánból varrta az új csizmákat és cipőket. Majd elvitte a szél, olyan sovány volt, mint a piszkafa, de a mesterségéhez értett, ezért az őslakók egykettőre maguk közé fogadták. A suszter beköltözött a Malá Strana-i híd torony tőszomszédságában álló kis házba, s ott varrta a lábbelit.
Egy este betért a Kulcsokhoz címzett sörözőbe, s mivel alacsony termetű volt, tüstént dicsekedni kezdett, mi mindenhez ért, hogy ezzel magára vonja a figyelmet, és ámulatba ejtse a szomszédokat. Olyan fehér kordováncipőt tud varrni, mint Prágában senki más, bársony- vagy aranybrokát papucsot nemkülönben, és még számtalan más dolgot.
Olyannyira kérkedett, hogy a jelenlevők már kezdtek belőle csúfot űzni. Előbb csak észrevétlenül egymás közt, később leplezetlenül nagy nevetés és lárma kíséretében. A susztert elfutotta a méreg, öklével az asztalra csapott, s nagyot kiáltott: – Majd torkán akad kegyelmeteknek a nagy nevetés! Mindent meg tudok csinálni, ami csak eszembe jut. Aki nem hiszi, maga lássa kárát. Ha akarom, holnap még a Károly-hídi török is betér ide egy sörre (az érthetőség kedvéért: itt a hídon lévő, török harcost ábrázoló szoborról van szó).
Mathai Szent János, Valoisi Szent Félix és Szent Ivó. A szoborcsoport a Károly híd legnagyobb és legköltségesebb dísze, melyet Ferdinand Maximillian Brokoff készített 1725-ben.
Asztalszomszédai még harsányabban hahotáztak, de a cipészmester nem engedett a magáéból, végül aztán fogadtak vele egy hordó sörben. Ha a török eljön, ők fizetik a hordót, hanem jön, a suszter fizet.
Másnap a vendéglő zsúfolásig megtelt, olyannyira, hogy egy tűt sem lehetett volna leejteni. Csak a török nem jött, s a cipészmester is késlekedett. Nagy zúgolódás után végül is beletörődtek, hogy a drágalátos susztert nem látják többé a vendéglőben, s elég bárdolatlan módon gúnyolódtak rajta. Nem sokkal tíz után azonban nyílt a vendéglő ajtaja, és a suszter jelent meg a küszöbön. Nem látszott levertnek, ellenkezőleg, arcán kaján vigyor bujkált, szeme nevetett. Köszönt, leült az ajtó közelében, hallgatott, és csak sunyin pillantgatott jobbra-balra. A várakozó cimborák lecsaptak rá, mint a darazsak.
– Mester, ha a törökre vársz, megmondhatjuk neked, hogy nem jön. Hiába várnád, ahogy mi is hiába vártunk rá. Fizesd meg a hordó sört, s legközelebb tartsd féken a nyelvedet!
A suszter fölvetette szemét a habos sörről, és csodálkozva nézett rájuk.
– Miért fizessek egy hordó sört? A tegnapi fogadásra gondoltok? Azt bizony másvalaki fogja fizetni, nem én, mert a török már itt van. A szomszédok megszeppentek, de aztán még nagyobb lárma tört ki, s valamennyien nekiestek a suszternak:
– Hol az a török? Hogyhogy nem látjuk? Mutasd meg nekünk!
A suszter felugrott, nagyot csapott a mellére, s akkorát kiáltott, hogy a hangja is megbicsaklott:
– Itt áll kegyelmetek előtt! Itt van a Károly-hídi török!
A társaság elképedt, már-már azt hitték, hogy a suszter meghibbant, de a mester a zsebébe nyúlt, szakadozott, gyűrött papírt tett az asztalra, amelyen az állt, hogy a suszter neve Török, s hogy olyan házban lakik, amely valóban a Károly-híd része.
– Eljött hát a Károly-hídi török vagy sem? – kiáltotta a suszter. – Eljött, és kegyelmetek fizetni fognak! Tüstént nagy lárma tört ki. A társaság a suszterra vetette magát, ide-oda ráncigálták, több asztalt is feldöntöttek, a sört szétöntözték a padlón. Végül is kénytelenek voltak elismerni, hogy a fogadást elvesztették. Megrendelték hát a hordó sört, és közösen ki is fizették.”
Maradunk Felső-Ausztriában, az Inn partján fekvő Schärding városkájában nyeljük le búcsúmärzenünket. Errefelé már a neolitikumban is mászkált és horgászott néhány nálam is szőrösebb alak. Később a már némiképp epiláltabb rómaiak érkeztek, a terület Noricum tartomány részeként üzemelt. Aztán megint beszőrösödött a környék a kelták és a germánok miatt, utóbbiak egyik klánja (valószínűleg a Scardo névre hallgató társaság) alapított itt egy települést, melyet írásos formában először 804-ben említenek Scardingaként.
Eleinte a földet túrta boldog-boldogtalan, de aztán a folyó mentén beröffent a kereskedelem, s onnantól már csak a pénzt kellett számolni és költeni. Városi rangot kapott, erődítményekkel szerelték fel, a helyi jámbor lelkeknek még arra is volt idejük és energiájuk, hogy 1527-ben máglyára vessék Leonhard Kaiser evangélikus teológust. Ráadásul augusztusban. Mintha nem lett volna anélkül is gatyarohasztó a hőség.
Leonhard Kaiser kivégzése 1527 augusztus 16-án
Aztán jött a harmincéves háború, mely alatt és után átlagosan öt évenként a pestisbaktériumok is tartottak itt egy-egy laza bulit. Azért 1609-ben sikerült összegründolni mai sörünk gyártójának jogelődjét is, minden rosszban van valami jó alapon. A Baumgartner család 400 esztendőn keresztül emelte magasra a korsót, aztán az utolsó családtag és főnök, Marie Spanlang halála után részvénytársasággá alakultak. A hölgy végrendeletének megfelelően a főzde nonprofit alapítványt hozott létre, melynek fő célkitűzése az idősek és a fogyatékkal élő gyerekek támogatása. Természetesen a terjeszkedésre és a fejlődésre is maradt idő. Még 1938-ban felvásárolták a Niklas főzdét, majd 2013-ban a Kapsreiter is beolvadt a Baumgartner AG-ba. Huszonegynehányféle sört készítenek, köztük ezt a Märzent, amit máris nagy örömmel csorgatunk a márkajelzéssel ellátott pohárba, mer’ nekünk olyanunk is van ám.
Világos szalmasárga sör, habja masszív, tömött, tartós. Illata friss, gabonásan édeskés, enyhe élesztős kísérettel. Ízvilágát is a maláták formálják és uralják, a keserűk nagyon visszafogottak, ellenben egy halvány, de jól követhető hajnali zöldségeskert-érzetet adnak hozzá az összképhez. A Stammwürze 12,2 °, a korty kicsit vizes, ami még nem lenne akkora probléma, ellenben a végén felbukkan egy kellemetlen, rövid fémes mellékzönge, ám ezt hajlandóak vagyunk az esetleges tárolási problémák rovására írni. Alkohol 5,2%.
A főzde többek között lágy sajtok mellé ajánlja, s most azon gondolkozom, hogy ezt a kókadt puhaságot miként lehet egyeztetni a cég jelmondatával (Der reife Hochgenuss), amit a Google „az érett gyönyör”-nek fordít. Märzen I’d Like to F…?
