Porból lettem, sörré leszek – Oldal 25 – Történetek sörökről és sörökhöz

786. Freistädter März’n

Két märzen (illetve az első konkrétan märz’n, csak hogy kozmetikázzunk egy kicsit a blog objektivitási mutatóin) következik most relatíve gyors egymásutánban, s ezzel a seggére is vertünk Muchacho mester (áldassék a neve ismét és tán nem utoljára) osztrák pakkjának. A Freistädter März’n esetében egy érdekes és nem túl gyakori gazdasági formátum is felbukkan, mégpedig a Braucommune. Az egész 1363-ban kezdődött, amikor a felső-ausztriai kisváros IV. Rudolf főhercegtől mérföldjogot kapott.

Erről volt már szó, a kiváltság azt jelenti, hogy a város kb. hét kilométeres körzetében csak az ott főzött sört lehetett forgalmazni. Mivel a település addigra már rendelkezett árumegállító joggal, sőt, útkényszerrel is (előbbi minden arra járó kereskedőt arra kötelezett, hogy továbbhaladásuk előtt három napig a freistadti piacon árulják portékáikat, mégpedig a város által megszabott árakon. Ravasz. A kereskedők persze beintettek, nyasgem, majd megyünk másfelé, erre a nyakukba zuhintották az útkényszert. Aki a csehek felé akart vándorolni, az csak Freistadton át tehette ezt meg, ellenkező esetben úgy megbüntették, hogy belekékült), volt mit a tejbe-sörbe aprítani. Ezen jogait a város a harmincéves háború után elveszítette, jöttek a szűkebb esztendők, ezért a derék polgárok az 1770-ben (a főkapura 1777 van faragva, s ez szerepel a címkén is, de mi csakazértis a másikat vesszük alapul, mert akkor írták alá az adásvételi szerződést) alapított sörfőzdének extra jogi hátteret teremtettek.

A belvárost alkotó 149 ház tulajdonosa „sörkommunát” hozott létre, hogy így kedvezőbb kereskedelmi és adózási játszóteret biztosítsanak maguknak. A 250 éve keretbe foglalt jogok ma is élnek, ezért ha valaki meg tudja vásárolni magának az említett házak közül az egyiket, belép a kommunába is. Ezzel évi legfeljebb 140 vödör (1 vödör kb. 56 liter) freistadti sör igen kedvezményes áron történő beszerzésének jogát is megszerzi. A törvény, a rend és a jogfolytonosság időnként csodálatos is tud lenni. Végtelenül csórók és legatyásodottak lévén sanszunk a belvárosi ingatlan megszerzésére a negatív nullával egyenlő, azt pedig el sem merjük képzelni, mit művelne velünk az a szűk nyolcezer liter sör. Nyugodt szívvel bontjuk ki tehát a nekünk rendeltetett félliteres butéliát.

Világos aranyszín, közepes, tartós, hófehér hab. Illata bátortalan, gyenge, ám a maláták így is hangsúlyosak. A komlók halványak, kicsit zöldesek, villanásnyi gyümölcsös érzetet (leginkább tán alma) is hagynak maguk után. Íze kellemesen és telten édeskés, finom mézes szállal, ami az utóízben is hosszan kitart. A komlók szépen kontráznak, virágos-füves jegyekkel árnyalják az összhatást. A korty gyenge közepes (11,2 °), a szénsav kicsit ropogós, de még a jó ízlés határain belül. Alkohol 4,8%, IBU 22. Szépen összerakott, frissítő nyáresti söröcske ez, s a biztonság kedvéért a határidőnaplónkba az elkövetkezendő százhúsz év teendői közé odavéssük az egyik házikó megszerzését mondjuk az Altenhofgasse-n. De a zeneiskolától azért kissé távolabb.

785. Wieselburger Zwickl

Ha azt a látszatot szeretnénk kelteni és fenntartani, miszerint bármiféle befolyással lennénk az események és történések menetére, mondhatnánk, hogy taktikusan hosszabbra nyújtott szünet után üdvözlünk újra mindenkit, természetesen szeretettel. A többszörösen összetett tagmondat hátsó fele (rendben, segg, magas labda volt) színigaz, az elejének még a feltételezése is nevetséges. Meggyőződéssel valljuk, hogy a büdös életbe’ sem voltunk akkora hatással semmire, hogy az általunk lett volna vezérelve. Most is csak sodródunk, s közben felcsipegetjük azt, ami szembe jön. Akárcsak a pataki ingola (Lampetra planeri, ahol az első tag a latin lambere →nyalás, illetve a görög petra →kő kifejezésekből tevődött össze, a második pedig Johann Jacob Planer német természettudós nevét hivatott megőrizni az utókor számára), melyet a Wieselburg városában egyesülő Kis- és Nagy-Erlaufban fedeztek fel újra 1985-ben, az ichthiológusok nagy örömére. A faj lárvaállapotában (öt-hat éven keresztül) kitűnő indikátor, nagy tömegben történő felfordulásuk a víz szennyezettségét jelzi.

Kettőszázötven esztendővel ezelőtt, a főzde alapításakor ez még nem jelentett égető problémát, ezt a ma esti zwickl-t (direkt választottam ezt a formát, nem minden nap pötyöghet le az ember ennyi mássalhangzót egymás után) viszont igyuk az ingolák egészségére, akik miután kiindikátorkodták magukat, párzanak egy jót és lerakják a kanalat. Az élet kemény. A Wieselburger Zwickl – Jubiläumsedition ide, negyed évezred oda – bizony nem tud sok extrát felmutatni, Kinézete bizalomgerjesztő, megnyugtatóan felhős, habja is oké. Illatában az alapot adó gabona mellé jut egy kis füves komló, csipetnyi citrusos savanykássággal. A korty közepes (11,6 °), a szénsav emberes. A komlózás szinte csak jelképes, ám ezt a ziccert sajna a maláták nem tudják kihasználni. A vége kicsit kaparja a torkot, az utóíz inkább savanyú.

Mindezek ellenére (vagy tán épp ezért) könnyű szívvel intünk búcsút az osztrák városkának hadifogolytáborostul, főzdéstül és ingolástul. A végére pedig egy jótanács: aki Wieselburgba készül látogatóba, mindenképpen frissítse az útvonaltervezőjét, mert Mosonmagyaróvár akkor még külön településként jegyzett Moson városrészét 1060 tájékán még ugyanígy hívták (itt bénult le a testvérével vívott csatában I. András királyunk, „és mivel a Bakony erdejében Zirc nevű udvarházában gondatlanul tartották, meghalt”, írja háromszáz évvel később Kálti Márk). Oszt’ majd lesz a nagy csodálkozás, miért beszélnek itt ennyien magyarul.

784. Pabst Blue Ribbon

Ránduljunk ki ismét egy jó nagyot, célozzuk meg kedvenc sárgolyónk egyre inkább lepukkanófélben lévő rendőrállamát, a valaha sokkal daliásabb napokat látott Egyesült Államokat, annak is az upper Midwestern szegmensében lapuló Wisconsint. Az első emberek valamikor i.e.10000 környékén érkeztek meg ide, nem is volt velük semmi gond. Kényelmesen, a saját tempójukban nyammogták a masztodonhúst, s hagyták érvényesülni az evolúciót. Az évezredek során imígyen kialakult, algonkin nyelveket beszélő törzsek (ho-chunk, menominee, ojibwe, sauk, meskwaki, pottawatomie) a már ismert forgatókönyv szerint akkor koppantak nagyot, amikor az 1600-as évek harmadik dekádjának környékén megjelentek a barátságos fehérek, esetünkben a lezser franciák.

Jean Nicolet felvázolja az őslakosoknak, mi várható a közeljövőben Wisconsinban

A tüzes víz-lőfegyver-európai vírustörzsek kombó itt is működött, aki nem fordult föl, azt deportálták, cserébe viszont az államot, s annak legnagyobb városát is az őslakosok némiképp torzított nyelvjárását használva nevezték el: Meskousing – Ouisconsin: „vörösben fekszik” (utalás a Wisconsin folyó vörös homokkő medrére), illetve minwaking: „vízi találkozóhely”. A menominee törzs azért sejthetett valamit, az ő nyelvükön ugyanis a māēnāēwah kifejezés azt jelenti, büdösnagy balszerencséd lesz. Lett is. Az állam az USA vezető tejtermelője (America’s Dairyland), ez sem rossz, ám a mi szívünket jobban megdobogtatják Milwaukee jelzői: Brew City, Beer City, Brew Town, Beertown. A városban már annak hivatalos alapítása (1846) előtt is főztek sört, ennek köszönhetően itt tanyázik, vagy innen származtatható jónéhány igen ismert főzde és márka, mint például a Miller, a Coors, Blue Moon (Molson), vagy a Leinenkugel és a Sprecher. A germán kifejezések nem véletlenül kerültek ide, a sörkészítés tudományát jórészt német bevándorlók hozták magukkal az 1800-as évek elején. Erre a kaptafára húzható ma esti sörünk háttértörténete is. Az ős-főzdét Jacob Best alapította 1844-ben Empire Brewery néven, gyorsan felpörgette, átkeresztelte Best and Company-ra, majd úgy vonult nyugdíjba, hogy főzdéje a város egyik legsikeresebb vállalkozása.

A család többi tagja sem volt fakezű sörügyileg, Jacob egyik fia, Charles gründolta össze a Plank Road Brewery-t, amit ma Miller néven illik keresgélni az adatbázisokban. Annak ellenére, hogy már összeszedtünk egy kisvárosnyi embert, még nem végeztünk, ugyanis most tűnik fel a színen Frederick Pabst, ki szintén német nyelvterületen látta meg a napvilágot (Mönchpfiffel-Nikolausrieth, hát nem csodaszép?). Az Államokba érkezése után volt ő minden, csak akasztott ember nem, mindenesetre hajóskapitányi minőségében futott össze Phillip Best-tel (Jacob-ivadék ő is, natürlich), kinek Maria nevű lányával gyulladt szerelemre, s ezeket a lángokat még a nászajándékba kapott sörfőzde termékei sem tudták kioltani.

Innen hát a név, a Pabst Blue Ribbon. A cég azzal fényezi magát, hogy vezérsörük az 1893-as chicagói világkiállításon Amerika legjobb söreként végzett, ám ez valószínűleg csak parasztvakítás, pardon: marketing. Mint ahogy a kék selyemszalag is az, amit egészen 1916-ig kötögettek a palackok nyakára, de aztán az első véhá felzabálta az összes létező selymet. A főzde mélyrepült egy szépet az 1980-as években, ám az ezredforduló tájékán ismét kapaszkodni kezdett felfelé. Jelenleg a Miller Coors a tulaj, a valaha szebb napokat látott Blue Ribbon-t pedig licenszek alapján kutyulja boldog-boldogtalan. A mi példányunkat a Van Pur követte el, s minden további, immáron felesleges szószaporítást kerülve nyugodt lelkiismerettel kijelenthetjük, hogy döbbenetesen sz@r.

782-783. Warsteiner Brewers Gold és Karlskrone Strong

Egy hét szünet után kezdjük el ismét keresgélni a gondosan lerakott szálat és fonalat, s hogy nehezen találjuk, annak csak részben oka élemedett korunk és látási problémáink. Meglehetősen nyüzsgősre sikeredett ez a pár nap, aki otthonosan mozog a gyerekek kontra bármilyen vízpart problémakörében, az tudja, miről beszélek. Aki pedig nem, az készüljön lélekben alaposan, bár feleslegesen. Jártunk a Duna mellett, aztán felpróbáltuk a Tiszát is, a döbbenetes hőségben szerzett látványos bőrpirosodások mellé esténként egy-egy teljesen átlagos nyaralósört nyalogattunk csak el, rángatózó idegrendszerünket ápolandó. Ezek közül kettőt ismertetnénk most röviden, hazánk legnagyobb állóvizének rémképe már itt ólálkodik a kertek alatt, a jövő hét blogászati szempontból ismét a kutyáké. Július közepén vékony jeget emlegetni enyhe képzavar, mi mégis azon táncolunk ezzel a nyavalygással, ezért rögvest kanyarodjunk is a sörök felé. Elsőként a Warsteiner Brewers Gold-ját említenénk, ami igazán kelleres meglepetés volt (a szörnyeteg szóvicceket nyugodtan írjuk az időjárás számlájára) számunkra, mert őszintén szólva ezektől a nyaranta piacra dobott speciality és limited feliratú dolgoktól már jó ideje nem várunk semmi jót. Az még csak a kisebbik gond szokott lenni, ha a gyártó feltupírozza egy hangyányit a külalakot (vö.: optikai tuning), esetleg nagy csinnadrattával bejelenti, hogy tovább csiszolt a receptúrán (ez általában azt jelenti, hogy tovább butították a szárazanyag-tartalmat, illetve az XY komlókivonatból száz literenként másfél dekával kevesebbet kap a cucc). S bár ezen utóbbi megmozdulással már közelítünk a tré, mint kategória felé, a vérbő summer edition nem áll meg itt, hanem bátran bele is vetődik fejjel előre, ahogy kell. A Brewers Gold hál’istennek nem viselkedik ilyen otrombán. Opálos sötétarany árnyalatával, krémes habjával már a szemnek is felüdülést nyújt, malátás-karamellás aromáival pedig, melyek szépen fűződnek össze a komló fűszeres, enyhén gyümölcsös jegyeivel, a szaglóhámot is kényezteti. A korty közepes, a jól súlyozott maláta-komló páros mutatványán túl még egy kis élesztős savanykásságot is fel tud mutatni. Az utóíz kesernyés, a szénsav frissítő, az 5,2-es alkohol folyópartra ideális. Összességében egy jóindulatúan átlagos tizenkettesről beszélhetünk, mellyel az év más szakában is szívesen futnánk össze.

Sorban következő sörünk az Aldi rettegett alsópolcos társaságának, a Karlskrone családnak Strong becenevű fiacskája. Neve egyértelműen üzeni, hogy biza’ ő itt a legkeményebb csávó a környéken, hogy az ízétől, vagy a 7,2-es alkoholtartalmától fosod le a bokád, az neki mindegy. Faék egyszerűségű starkbier őkelme a sógoroktól, mert ugyan az említett kereskedelmi egységnek vagy tucatnyi boldogtalan germán főzde is szállít (de akad belga és francia is), ezt az édeskés, halványan a tömlős krémsajtokra emlékeztető íz- és aromavilágú sört Szent Pöltény (Aelium Cetium →Treisma →Sankt Hyppolit → Sankt Polyt → Sankt Pölten) Unterradlberg nevű városrészében gyártja az Egger Getränke GmbH & Co OG a Tiroler Str. 20 alatt. Ha a dobozon valaki a Tiroler Str. 18-as címet találná, ne pánikoljon, az a Private Brewery Fritz Egger GmbH & Co KG. Szépen összeköltöztek ezek ketten. Innen átvándorol a Tigast Handelsgesellschaft mbH-hoz, aztán irány az Aldi vagy a Hofer, te meg ihatod, ha akarod. De ne akard.

781. Wieselburger Stammbräu

Jöhet a második eresztés Wieselburg irányából, hiszen az olyan stramm gyerekeknek, mint én is vagyok, jár egy Stammbräu. Ha megtetszik, még az is lehet, hogy Stammgast lesz belőlünk. A stramm kifejezést apai öreganyám használta velem kapcsolatban, nem minden irónia nélkül, ugyanis elképesztően egyszálbélű és nyüzüge kölyök voltam. Táplálkozási szokásaimat leginkább a „katasztrofális” jelzővel lehetett volna illetni, s ebbe a problémakörbe – azt kell mondjam: természetesen – ismét belegyalogoltam kisebbik leánykám kapcsán, aki bár korántsem annyira zörgőcsontú, mint édesapja volt anno, mindenkit az őrületbe tud kergetni azzal, hogy nagyjából ötféle élelmiszert hajlandó a szervezetébe építeni. Ám nem teljesen reménytelen a helyzet, a sörhabot például nagyon szereti.Az efféle „régi szép idők” hangulatra épít a Wieselburger Stammbräu már megjelenésével is, a csatos üveg és a címkén látható századfordulós fotográfia a főzde több évszázados hagyományaira utalnak. Ezt a vonalat a kilencvenes évek közepe tájékán erősen megnyomták a reklámszakemberek is, az érdeklődők ezen az oldalon találhatnak pár ötletet a Stammbräu-val kapcsolatban: https://brand-history.com/brau-union-ag/wieselburger-bier/DESC/1864/2020?fbclid=IwAR0JxdrWle39gPkr_uxJvRan6lzWGGmp3oInfLAuuYIrzSfWdJo6nxYkTuQ

A sör maga minden különösebb extrától és kilengéstől mentes, hozzáértő kezek által összerakott derék iparossör. Lágy aranyszínt és tisztességes, bár gyorsan apadó habréteget tud felmutatni kitöltéskor. Gabonás-malátás illatát közepes, kissé füves komlók kísérik. Az ízvilág malátás, enyhén kekszes, a komlózás gyengéd, finoman fűszerezi a sört. A korty sima, könnyen csúszó, közepes, a stammwürze 12,6°. Az 5,4-es alkohol így a nap vége felé ad még egy lökést a hervatag elmének, amiért hálásak vagyunk, hiszen így eszünkbe jutott, hogy a szállítmány beszerzője, a mi kedves barátunk Muchacho mester holnap ünnepli arcvonásai alapján száztizenhatodik születésnapját. Megelőlegezzük neki a bizalmat, tán nem számít a medve bőrére történő előre ivásnak, ha a Stammbräu-t részben az ő egészségére gurítjuk le. A sör másik felét az asszonyra és magunkra gondolva emeljük az ég felé, kilenc esztendeje immár, hogy lepaktáltunk egymással, s ezzel be is fejezzük mára a dolgot, a könnyeinktől amúgy sem látnánk a billentyűzetet.

780. Wieselburger Schwarzbier

Wieselburgba tehetjük át ismételten székhelyünket három palacknyi időtartamra Muchacho mester gáláns és önzetlen erőfeszítéseinek köszönhetően, miért is nem győzünk eléggé hálásnak mutatkozni. A kis hazánkban viszonylag rendszeresen vásárolható és elérhető Gold és Spezial után most górcső alá kerül a Schwarz, a Zwickl és a Stammbräu is, melyek ha nem is unikális jellegűek, mindenképpen szót kérnek és érdemelnek itt a blogon. A főzde történetét már zanzásítottuk a Gold tárgyalásakor, sőt, mivel a cég a Brau Union részeként 2003 óta a Heineken tulajdonában van, a Kaiser Doppelmalz környéki eszmefuttatáskor is találkoztunk velük. A döntést, miszerint a Schwarzbier-rel indítunk, a wieselburgi első világháborús hadifogolytábor létének hangulati elemei befolyásolták, úriember fogolytáborokról kizárólag sötét sörök társaságában értekezik.

Sörünk szülővárosában és az ide tíz percnyi kocsikázásra lévő Purgstallban 1915-ben létesítettek két nagyobb és egy kisebb tábort, cca. hetvenezer közkatona egyszerre történő tárolására. A két település közötti Mühling pedig a tiszteket volt hivatva vendégül látni. A fennmaradt dokumentációk szerint a háború végéig csaknem nyolcvanezren fordultak meg a táborokban, plusz a néhány száz főre rúgó kezelőszemélyzet. Az alaposan kiépített vasúthálózatnak és a települések között kanyargó Erlauf folyónak köszönhetően a tábor működése zökkenőmentesen zajlott. A foglyok emlékiratai és független katonai szakértők véleményének alapján e három tábor volt a legjobban felszerelt a Monarchián belül.

A foglyok élelmezése és ellátása minden tekintetben megfelelő volt, még a háborús gazdasági nehézségek ellenére is. Ugyan a közfelfogás szerint az első világháború még az úriemberek háborúja volt (már ami a tiszti állományt illeti, mert a gyalogbaka akkor is a f@sz másik végén térdelt), azért a hadifogság nem egy fáklyásmenet, színileg mindenképpen indokolt ez a schwarz.

A sör megjelenése a szokásos és elvárt kategóriába tartozik, a nagyon sötétbarna alapot fénybe tartva rubinvörös villanások dobják fel. Habja rövid életű, de tömött, színét és állagát tekintve kicsit cappuccinós. Illatában enyhén pörkölt maláták keverednek kissé szirupos édességgel, a háttérben halvány, kenyeres savanykásság húzódik. Ízvilága alapvetően édeskés, karamelles, félúton megjelenő könnyed keserűkkel. Az utóíz savanykás. Különösebb gond nem volt vele, szénsav átlagos, alkohol 4,8%. A 11,6-os Balling egyébként sem számít toronymagas értéknek, itt pedig egyáltalán nem jön át, a korty laza és vizes. Átlagos, egyszerű barna favágáshoz, fűnyíráshoz, illetve a háborúk totális értelmetlenségén való csendes tűnődéshez.

779. The Crafty Brewing American Style Pale Wheat Ale

Átugrottuk a hét közepét, indítsunk valamilyen költői képpel, az időjárás nagyban elősegíti a tartalmas hallucinációkat, pláne ha fedetlen fejjel mászkál az ember a napon. Tehát szőkén ringanak a búzamezők, bennük ízlésesen elhelyezett pipacs- és búzavirágfoltokkal. Készül a kenyérnek és sörnek való, a barokkosan összetett és ritmikusan hajladozó nevű The Crafty Brewing Company American Style Pale Wheat Ale is szeretett kenyérgabonánkat veszi magának alapul. Pedig az írek éghajlatuknak köszönhetően mindig is hadilábon álltak a gabonafélékkel, helyette a XVI. század környékén meghonosított burgonyát falta mindenki. Nem is volt semmi különösebb gond ezzel 1845-ig, ekkor azonban megjelent a Phytophthora infestans nevű gombaféle. A krumpli már a földben megrohadt, az ültetésre szánt készletek is megsemmisültek. Írország nyolcmillió lakosából kétmillióan haltak éhen (részben valószínűleg az angolok miatt, akik vajmi keveset tettek azért, hogy mentsék a menthetőt. A két nép a XII. század óta nyűvi egymást, a Tankcsapda már akkor is énekelhette volna, hogy „Nézem a tévében a híreket/Ahogy a rendőrök ütik az íreket”, már ha lett volna Tankcsapda és tévé), kétmillió pedig kivándorolt, jórészt az USA-ba. Az utókor Great Famine néven emlegeti a szomorú eseményt, a fővárosban, a már emlegetett Liffey partján szoborcsoport állít emléket a tragédiának.

Aki túlélte az utat – mert a koporsóhajóknak becézett volt rabszolgaszállító lélekvesztőkön a higiénia nemlétének köszönhetően hullottak az emberek, mint a legyek – új életet próbált kezdeni. Ennek köszönhetően az 1850-es években New Yorkban több ír volt, mint Dublinban. Manapság kb. 33 milliónyian vannak szerte az Államokban (az őshazában szűk hétmillióan éldegélnek), Gael-Mheiriceánaigh-nak kell szólítani őket, s már nem csak krumplit esznek. Crafty-ék amerikai búzasöre teljes mértékben, üdítően hozza a típus jellegzetességeit. Világossárga, enyhén opálos, habja vaskos és tömött, hófehér. Illatában hiába is keresnénk a német változatok jellegzetes, banános észtereit, vagy a szegfűszeges vonalat. Helyette mérsékelt, ám élvezetes citrusokat, virágos-barackos aromákat kapunk az újvilági komlók két képviselőjétől, a Mosaictól és a Cascade-tól. Könnyed, gabonás jegyekkel indít, az édeset nem tolja túl, emiatt kellemesen száraz a vége. A komlókeserűk közepesek, jól hangoltak, ízükben a már említett gyümölcsök érvényesülnek, megspékelve az ismét előkeveredő ananásszal. A korty a közepes és a vékony között egyensúlyozik, a szénsavtartalmat közepes jelzővel illetnénk. Könnyű, üdítő, jóleső nyáresti sör, melynek esetében teljesen indokoltnak érezzük a World Beer Awards-ról tavaly elhozott aranyérmet. Egyetlen fanyalgó megjegyzést tartogatunk a végére: sajnálatos módon az ámerikánus szín- és stílusorgia miatt a bajusznak már csak a kupakon maradt hely. Ez alkalommal elnézzük, de ne forduljon többet elő.

778. The Crafty Brewing Company IPA

Burns skót, mit skót, A Skót (ez kicsit olyan lett, mint a mitsütszkisszűcs, talán itt lenne az ideje behatolni a nemzetközi nyelvtörőpiacra is), megviselt porhüvelyünk viszont most ír sör után áhítozik. Szerencsére Salinger anyukája hithű ír katolikus volt egészen szerelembe esésének és házasságának pillanatáig, amikor is apuka és a judaizmus ölelő karjaiba vetette magát. Hogy ez jelentett-e valamiféle gondot az író számára (aki egyébként csak tizenévesen szerzett tudomást a dologról), nem tudjuk. Úgy gondolom, a normandiai partraszállás, és néhány koncentrációs tábor felszabadításának élményanyaga mögött az efféle problémák egészen könnyedén össze tudnak zsugorodni. Összekötő elemnek legyen elég ennyi, a hőmérséklet értékeinek hétvégére ígért drasztikus zuhanásával kapcsolatban meglehetősen szkeptikus vagyok, magyarul meleg van megint, mint egy tehénben, elő a sörrel. A The Crafty Brewing Company termékei közül ezidáig hármat kóstoltunk (lager, red ale, stout), különösebb bajunk nem volt egyikkel sem. A bajszos palackok megbízható rendszerességgel tűnnek fel a Lidl polcain, a közelmúlt egyik élelmiszer-beszerző körútján két újabb variáció került a kosárba, elsőként az IPA-ra vetjük rá magunkat. Mint azt az első három nekifutásnál már konstatáltuk, a The Crafty Brewing Company csak a nevét adja a dologhoz, a söröket a Rye River Brewing Company készíti Kildare megye (Contae Chill Dara) Celbridge (Cill Droichid) nevű városában. A városka sörkészítésileg erősen terhelt és determinált múlttal bír, elég annyit említenünk, hogy a Guinness alapítójának, Arthurnak édesapja itt nyitott főzdét házasságkötése után, illetve Price püspök helyi birtokainak jövedelméből adományozott száz fontot a St. James’s Gate Brewery létrehozását elősegítendő. A Rye River 2013 óta létezik, fő profiljukat a kereskedelmi hálózatoknak (Lidl, Tesco, Dunnes) készített exkluzív sörök gyártása határozza meg. Nevükkel kapcsolatban nem bírjuk ki, hogy ne pendítsünk meg ismét egy irodalmi szálat. Celbridge folyója ugyanis az a Liffey, amit/akit a zseniálisan zavaros James Augustine Aloysius Joyce (tessék, jöjjön hát a kedvetekért még egy ír) Finnegan ébredése című, visszafogottan fogalmazva is elképesztő művében Anna Livia Plurabelle-ként emleget. Mivel az írás hivatalos nyelve az idiosyncratic, a folyóba oltott nőiség metafizikai kivonatával Annushka Lutetiavitch Pufflovah néven is találkozhatunk. Az örök nőnek szobra is van Dublinban, amit a helyiek „Floozy in the Jacuzzi”-ként emlegettek, mert egy olyan szökőkútban lett elhelyezve, melynek medencéjébe a hazafelé tántorgó ittas állampolgárok (igen, Dublinban akadnak ilyenek is) rendszeresen belepesáltak, s az ettől habzó víz könnyed asszociációkat sugallt. A szobrot azóta nyugalmasabb környékre helyezték át, ALP (HCE [Humphrey Chimpden Earwicker, Here Comes Everybody, Howth Castle and Environs, etc.]felesége) jól érzi magát golden shower nélkül is.

Amennyiben viszont az urolagnia valamelyik változatát szeretnénk beépíteni az est hátralévő részébe, szükségünk lesz némi folyadékra, ezért azt javaslom, bontsuk ki a bajszos IPA-t. Kissé ködös, borostyánsárga sör, tetején közepes, tapadós, meglepően tartós habbal. Illata a típustól joggal elvárt citrusos-déligyümölcsös-gyantás vonalat hozza, bár nem túl kitartóan. Cserébe ízében az említetteken kívül megvillan egy kis barack, cseppnyi ananásszal, amit nem vártunk, de jól esett, ráadásul a Vic Secrettel kapcsolatos állandósult képzettársításunk most is megajándékozott bennünket néhány érdekes szellemképpel. Minden szempontból (testesség, szénsav, maláták, komlózás, keserűk) egy jó értelemben vett átlagos, közepes IPA jutott erre az estére, amit mi egyáltalán nem bánunk, már csak a bajusz miatt sem. Zárásképpen pedig integetünk egyet a júniusnak egy Joyce-idézettel, amit Bíró Endre fordított áldozatos és idegölő munkával magyarra: „A júniusi hó sűrű pelyhekben özönlött, milliószám, de milliók ám, és egy vontatottan süvöltő turnedó a Borauborauvauvau bombarambolta a szöcskekuckókat és lesöpörte a cserepeket a kópéházakról és csavaroncs csuparongyot muzsikált, gyötrő, átható, szifonofikus füttyentéssel Grausssz! Oppr! Grauszsz Opr!” (Finnegan ébredése)

777. Zirci Apátsági Rozsos Pale Ale

Hasonlóan a két nappal ezelőtti állapotokhoz, ma is herepállasztó, illetve gatyarohasztó hőség volt, de ha ebből az irányból rugaszkodunk neki, bizony hosszú és kissé izzadtságszagú lesz a dolog. Használjuk inkább a jóval irodalmibb „gabonaérlelő” jelzőt, mert segítségével rögvest egy gyönyörű hármas útelágazás közepén találhatjuk magunkat, tanácstalanul vakargatva szegény fejünket. Ám hamarosan erőre kapunk, hiszen régen sejtjük már, hogy teljesen mindegy, melyik irányban indulunk el, úgyis oda fogunk érkezni, ahol éppen akkor lennünk kell. Lássuk, mit mutat nekünk a Rozs feliratú tábla. Nagyjából 2500 esztendeje termeljük és nemesítjük ezt a gabonanövényt, s mivel perjefélével van dolgunk, rögvest nagyobb respekttel röffentjük be hétvégenként a fűnyírót. Sok benne a rost és az ásványi anyag, rendszeres fogyasztása esetén búcsút inthetünk az aranyérnek. Sörfőzésre is kiválóan alkalmas, a zirci apátsági főzde pedig ezt bizonyítandó, az Alevation-sorozat keretein belül jelentetett meg egy rozsos pale ale-t. Kitöltve kellemesen narancsos, félbarnába hajló sört nézegethetünk. Törtfehér habja közepes, de kitartó, alóla az újvilági aromakomlóknak (Amarillo, Citra, Cascade) köszönhetően édeskés, virágos, fűszeres illatok gomolyognak kényelmes tempóban elő. A korty eleje gabonásan édes és telt, aztán a citrusos-déligyümölcsös, picit földes komlóvonalat megtámogatja a jó öreg Magnum a maga németes alaposságával, ám túlzásokba nem esünk, a 23-as IBU megfelelő ütemben találkozik elképzeléseinkkel. A keserűk szépen elhúzódnak a korty végéig, az utóízben pedig ismét a gyümölcsöket tapsoljuk vissza. A 15,5-ös Ballingba könnyű beleképzelni azt a sok jótékony hatású rostot, az 5,1-es alkohol pedig pont akkorát taszít hőmérséklettől megviselt idegrendszerünkön, hogy könnybe lábadó szemekkel silabizáljuk a második táblán lévő nevet: Robert Burns. A harmadikon pedig mi egyéb szerepelhetne, mint J. D. Salinger neve? Az író Zabhegyező címen futott regényét (Gyepes Judit fordítása) pár évvel ezelőtt Barna Imre ültette át ismét magyarra, immáron az eredeti címet (The Catcher in the Rye) jobban figyelembe vevő Rozsban a fogó-t kell keresgélnünk a polcon. Burns versét emlegetik a regény szereplői is, s még mielőtt belefeledkeznénk ebbe az 1782-es remekbe (habár dal formájában már jóval előbb ismert és szexuális utalásai miatt kedvelt is volt, alábbi olvasatában a gin kifejezést if-ként érdemes értelmezni, mondom, 1782), véssük jól az eszünkbe, hogy nem mindegy, hogy “if a body catch a body”, vagy “if a body meet a body”. Nagyon, nagyon nem mindegy.

O, Jenny’s a’ weet, poor body,
Jenny’s seldom dry:
She draigl’t a’ her petticoatie,
Comin thro’ the rye!

Comin thro’ the rye, poor body,
Comin thro’ the rye,
She draigl’t a’ her petticoatie,
Comin thro’ the rye!

Gin a body meet a body
Comin thro’ the rye,
Gin a body kiss a body,
Need a body cry?

Gin a body meet a body
Comin thro’ the glen
Gin a body kiss a body,
Need the warl’ ken?

Gin a body meet a body
Comin thro’ the grain;
Gin a body kiss a body,
The thing’s a body’s ain.

776. Zirci Apátsági Alevation Saison

Átlendítettük magunkat az idei évzárókon és ballagásokon, utóbbiban ez alkalommal én is erősen érdekelt voltam nagyobbik leánykám áltsulis búcsúzása kapcsán. Az általam gyakran hangoztatott bölcsesség szerint minden generáció legfőbb feladata jobbnak lenni az előzőnél, lévén ez a fejlődés lényegi eleme. Ezért még akkor sem bőgtem, amikor Annát negyedik alkalommal is szólította az igazgatónő, hogy átvegye a neki ítélt újabb díjat kiváló tanulmányi és sporteredményeiért. Szóval csak belement valami a szemembe, nem érzékenyültem el, boys don’t cry, inkább valamiféle büszkeséggel vegyes, igen emelkedett hangulatba kerültem, alevation, you know, és jé, mit tesz a véletlen, van ilyen elnevezésű sörünk kettő is. Igazából háromnak kellene vigyorognia a polcon, de ami késik, nem múlik, majdcsak megérkezik a hiányzó ABA (American Brown Ale) is. Rövid ideig tartó, ám annál nagyobb csend után újra mozgolódás látszik a zirci apátok háza táján, az Alevation-sorozattal mindenképpen látványos lehet a visszatérés. Lassan itt a saisonok szezonja, s ebben az a legelképesztőbb, hogy ezt a félmondatot az elmúlt öt esztendőben még egyszer sem írtuk le. A típusról már esett szó, vallon testvéreink készítettek a herepállasztó nyári hónapokra efféle könnyed, frissítően gyümölcsös, alacsony alkoholtartalmú söröket. Közeli rokona a Biére de Garde, a csökönyösen pongyola fogalmazású ámerikánusoknál Farmhouse Ale név alatt is futhatnak, ám ezt vén európaiként nyugodtan kérjük ki magunknak. A zirciek saisonja világos szalmasárga színű, enyhén opálos sör vaskos, közepesen tartós habbal. Illata kifejezetten és harsányan fehérboros, némi citrusos elhajlással. Utóbbit a Lemondropnak köszönheti, mely a Cascade és az USDA (United States Department of Agriculture) jóégtudja hányas kódszámú komlójának alig pár esztendős szerelemgyereke, kifejezetten saisonokhoz és búzasörökhöz ajánlva. Az ízvilág gyümölcsösen, citrusosan fanyar, a komlók itt még teljesen a háttérben maradnak. A szénsav kifejezetten erős, csípi a nyelvet, fűszeres érzetet kölcsönözve a laza, könnyed (10,5 °B) kortynak. A vége a típusra jellemző módon nagyon száraz, enyhén, finoman kesernyés. Az alkoholtartalom a klasszikus asztali (4,5%), IBU 20,3. Szépen feladott labda a szentéletűek irányából, ám a típus hazai, meglehetősen visszafogott ismertsége és népszerűsége, valamint a 800 HUF környéki vételár miatt látványos karriert nem jósolunk neki.

U.I.: reneszánsz műveltségű, illetőleg amatőr/profi csillagász olvasóinktól további tippeket várunk a csomagoláson látható csillagképpel kapcsolatban. Mi magunk a Grus mellé húzzuk a strigulát.