Svijany Kníže

Olyan jól megy a sorunk, hogy ismét Svijany lehet az úti cél, habár az is előfordulhat, hogy egyszerűen megérdemeljük. A városról és a főzdéről az eddig végigcsámcsogott négy sör apropóján már sok mindent megtudtunk a vírustűrő komlóktól kezdve a bronzhattyúkon át a březinai tavakba történt kollektív fulladásos halálig. Említettük az errefelé regnáló nagynevű famíliákat is, ma esti sörünk mellé Jáchym Ondřej Šlik rövid történetét tálaljuk, melynek végére Jáchym is kurtább lesz egy fejhosszal. A sztori az 1618-as prágai defenesztrációtól startol, ennek mindenki ügyesen utánanéz a neten, nekünk most bőven elég annyi, hogy levonhatjuk a tanulságot, miszerint az élet akkor sem volt habostorta. Két év múlva a fehérhegyi csatában feszültek egymásnak a felek, egyik oldalon a cseh protestánsok némi magyar támogatással, a másikon a Katolikus Liga a Német-római Birodalommal. Nem hangzik jól, ugye, már ami a cseheket illeti? Bizony ki is feküdtek szűk egy óra alatt, pedig a számbeli fölény náluk volt (ha már számok: a halottak/sebesültek táblázat 4000 kontra 700-at mutat). A győztes II. Ferdinánd elzavarta a protestánsokat, felszámolta a cseh rendek jogait, s a nemesek közül huszonnégyet rövid időn belül jégre is tett az Óvárosi kivégzés (Staroměstská exekuce) nevű rendezvény keretein belül. A hóhér a mi Jáchymunkkal melegített be, levágta a fejét, majd utána a jobb kezét, s ezzel több olyan társánál is jobban (ééérted) járt, mint akiknél fordított volt a sorrend. Tán a legrosszabbul Ján Jesenský jött ki a dologból (az értelmiség akkortájt is jó érzékkel húzta mindig a rövidebbet), akit Pro vindiciis contra tyrannos című pamfletjéért nyelvkivágással, lefejezéssel, és négy, nagyjából egyforma darabra történő elosztással jutalmaztak. A vidám matiné abszolút győztese Mikuláš Diviš városi tisztviselő volt, akit nyelvénél fogva egy órácskára az egyik akasztófához szögeltek, s lássuk be, ezt azért fél lábon is ki lehet bírni. Ráadásul neki megmaradt mind a kettő, a feljegyzések szerint pedig a szerencsés flótás néhány év múlva újra tudott beszélni is. Van, akiknek mindig minden bejön az életben. A 13-as Ballinggal bíró Kníže (herceg) segedelmével rajtuk merengünk hát egy kicsit, miközben a pohárból áradó malátás-komlós, picit édeskés aromákat szimatoljuk. A korty masszív, telt, erőteljes. A maláták kellemesen kekszesek, a komlózás nagyon határozott, klasszikusan csehes, vidáman virágos. A vége hosszan fut, jólesően keserű, kellő mértékben száraz. Aprócska ünnep, mindenkinek járó szusszanásnyi pihenő a hét közepén. Mazochistább beállítottságúaknak külön kérésre Richi PD kollégával szívesen kifejtjük, miért zseniális szójáték a Kníže és a Kněžna páros csomagolásának reklámszövege, a “Řízni si Kněžnu”. De tényleg csak a legmegátalkodottabbaknak.

Tsingtao

Best of sorozatunk zárótétele igen kedves a mi szívünknek, hiszen nosztalgikus emlékeket idéz, s a múlton való édesbús merengés az emberi civilizáció egyik alapköve. Az írás 2016 márciusában jelent meg.

Nagy élmény volt ez a sör, nem azért, mert olyan jó lett volna, hanem mert egy órácskát gondolkodtam rajta, hol és mikor ittam én ilyet utoljára. Aztán elolvastam a hátulján az összetevőket: ivóvíz, árpamaláta, rizs, komló, és hirtelen tűélesen beugrott minden.Ahogy hatvannyolcban a Nám északi határvidékén caplattunk az Ádival, akit akkoriban valamiért Joshuának hívtak, de én félrészegen és háromnegyedmód betépve mindig rádumáltam a tizenévesnek látszó, illetve esetenként valószínűleg nem csak annak látszó kurvácskákat arra, hogy Józsuénak szólítsák, ami sosem sikerült nekik, de a kísérletezés mindig vidám és spicces vihorászással járt, és mindig mindent mi fizettünk, mert mi ilyen elbaszott Grál-lovagok voltunk, aztán a kurvácskák furcsa és néha egészen kérdőjeles dolgokat műveltek velünk.Szóval akkor májusban, vagy legalábbis azt hiszem, hogy május volt, valahol Lao Cai és Sa Pa között tekeregtünk, és rohadtul vigyáztunk arra, hogy ne találkozzunk senkivel. Kurva meleg volt, és nem hogy sörünk, de lassan egy korty vizünk sem akadt már, amikor egy szűk erdei kanyar után egyszer csak egy nevenincs falucskában találtuk magunkat, ahol az út szélén a porban csordogáló taknyú kölkök püföltek vidáman csordogáló nyálú kutyakölyköket, és egy vénasszony bámult ránk, aztán nekünk esett, pergő nyelvvel karattyolva valamit. Mi pedig ettől rohadt idegesek lettünk, mert tudtuk, hogy ez a Kong kedvenc trükkje, hogy miközben a vén ringyóra figyelünk, valami rohadt kis sárga egy fa tetejéről szilánkosra robbantja a koponyánkat. Ennek ellenére nem lőttük hasba azonnal a vénséget, mert mi ilyen elbaszott Grál-lovagok voltunk, hanem behúzódtunk egy nagyobb épület árnyékába, és belestünk az ablakon, és akkor láttuk, hogy ez egy kocsma.Bementünk, és ugyan addig is néma csend volt odabenn, de most még némább lett, és csak bámultak ránk a falusiak. Sört kértünk és Tsingtao-t kaptunk. Megittunk fejenként négyet abban a bazi nagy csöndben, de többet nem adtak, azt mondták, elfogyott, de szerintem kamuztak, hogy minél előbb kívül tudjanak már minket innen. Ezért hát kifizettük a söröket, sőt, még meg is köszöntük, mert talán említettem már, hogy mi ilyen elbaszott Grál-lovagok voltunk, és továbbmentünk.Másnap hajnalban aztán a légierő két gépe az általunk megadott koordinátákat használva az agyagos talajba égette a falucskát a csordogáló taknyú kölkökkel, a csordogáló nyálú kutyákkal, a vénasszonnyal és a maradék sörökkel együtt. Xin loi.

Szent András Vári Nővérek ’19

Pillanatnyilag nagyon úgy néz ki, hogy az idei tanévben nem kell a mindenképpen megoldandó feladatok listájára felvésni az osztálykirándulások szervezését. Hogy ez mennyire jó, avagy rossz, most ne képezze vita tárgyát. Az élményanyag jelentős is lehet, ebből igyekeztünk néhány nüanszot rögzíteni 2019 júliusában.

Kirándulás. Gyülekező. Tanítóbácsihovámegyünk? Mármondtam. Tizenötször. Legalább. TanítóbácsimiértnincsittaPisti? Nemtom. Éshanemisjön? Nincsolyanszerencsénk. Tanítóbácsihánynifogok. Aztpróbáldmeg. Mindenkimenjenvécére. Denekemnemis. Mondommindenki. Sorakozó. Névsor. IttaPisti. Szuper. Felabuszra. Hányósokelőre. Deénnemis. Mondomelőre. Hoztamkólát. Hibavolt. Névsor. Mindenkiittvan? Demiért. Indulás. Nyolcadikperc. Pisilnemkell. Nemkell. Messzevanmég? Rohadtmessze. Üljvissza. Nepiszkáld. Halkítsdleaztaszart. Rosszulvagyoktanítóbroáááá. Fasza. Megérkeztünk. Leszállás. Sorakozó. Tanítóbroáááá. Nabaz+. Névsor. Mostegyetek. Deénnemis. Mondommost. Irányabejárat. Demiez? Arborétum. Azmiaz? Mostmondom. Minekennyifa? Azmilyen? Mivanodaírva? Ráléphetek? Miértvanilyenmeleg? Éhesvagyok. Anyád. Igenanyamondtavigyázzakakullancsokra. Akkorneszeittvanegy. Vigyázzrá. Vízpart. Hajókázás. Ebbenvannakcápák? Nemtudokúszni. Belefogokesni. Nincsolyanszerencsénk. Elsőslányok: miértjönideamatrózbácsi? Mertittvandolga. Végzőslányok: miértnemjönideamatrózbácsi? Mertnincsittsemmidolga. Kiszállás. Nemtudokúszni. Belefogokesni. Adnáazég. Ittegybüfé. Tessékjégkrém. Nemszeretem. Deimádod. Kérszegykávét? Rögtönhozom. Sör? Békésszentandrási. Vanisten. Nővérek. Hathárom. Mingyásírok. Asszonyidenézzmittaláltam. Remek. Ésakávé? Apicsába. Rögtönhozom. Mindenkimenjenvécére. Énmostvoltam. Menjmegint. Sorakozó. Buszrafel. Névsor. Mindenkiittvan? Demiért. Indulás. Mikorérünkhaza? Soha. Pisilnemkell. Kössrácsomót. Rosszulvagyoktanítóbroáááá. Nemá. Mondtamhogyneeddmegajégkrémethanemszereted. Megérkeztünk. Leszállás. Menjetekhaza. Neislássalakbenneteket. Holnapig.

Pyynikin Mosaic Lager

Néhány nappal ezelőtt egy baráti eszmecsere alkalmából kerültek szóba az északi mitológia aljas és gonosz törpéi, de hogy megnyugtassuk a kedélyeket, a mellékelt történettel rávilágítunk arra a tényre, hogy azért nem mindnyájan akkora szemétládák. Az írás az 597-es számot viseli, 2019 decemberében jelent meg.

Messze-messze, ráadásul réges-régen, túl az Óperencián és az üveghegyeken is, valahol a távoli északon, ott, ahol a kurta farkú finn malac túr, nagyjából a mai Tampere közigazgatási helyszínével megegyező vidéken éldegélt egy mogorva, vén törpe házaspár. A kor törpedivatjának megfelelően a sapkájukat leszámítva csupaszon, ám annál szőrösebben végezték napi teendőiket. Férjuram a bányában játszott csapdlecsacsit a sújtóléggel, a picit még nála is szőrösebb asszony (így lehetett megkülönböztetni őket) pedig a konyhában sertepertélt, a háztartás nyűgeit cipelve kidolgozott vállain. Csendeskén, s mint azt már fentebb említettem volt, mogorván éldegéltek együtt, de nem azért, mert nem szerették volna egymást, hanem mert a törpék már csak ilyenek. Mindketten imádták a mustamakkarát, egy igen gyanús kinézetű véres hurkát, amit ismeretlen kultúrtörténeti okokból (vagy hogy a szörnyű ízt valamivel elnyomják) arrafelé vörös áfonya lekvárral fogyasztanak a népek. Egyik este, a hervasztó napi penzum elvégzése után éppen csendeskén és mogorván falatoztak, amikor a sütés-főzés közben az asszony kevésbé nemes testtájáról a hurkába kavarodott szőrcsomótól férjuram hirtelen cikákolni kezdett, majd diszkréten lefejelve az asztalt önkívületi állapotba zuhant. A vén menyecske sem volt rest, azonnal lerántott egyet a polcon sorakozó 0,33-as butéliák közül, s a benne lévő sört lendületesen letuszkolta az ember torkán. Az rögvest magához is tért, megköszönte szépen az asszony hozzá való jóságát, megölelték, megcsókolták egymást, s még máig is élnek csendeskén, de már egy picit kevésbé mogorván. A sört készítő Pyynikin Brewing Company pedig azóta is a törpék, tündék, gnómok és más effélék védelme alatt áll, mert soha nem lehet tudni, mikor kerül megint egy marék szőr a mustamakkarába, s olyankor bizony nagyon jól jöhet egy ilyen egyszerű, de szépen megkomlózott láger.

Rákóczi

Édes Néném, tudom, hogy megtsúfol kéd, és azt mondja kéd nekem, hogy úgy beszéllek a sörről, valamint a vak a világosságról, a ki tudja, hogy vagyon világosság, de nem tudja, hogy mitsodás a világosság; de ha szinte a kéd kis szája megnevet is érte, de énnekem minden tüdőm, vesém, májam azt tartja, hogy nem kell a kedves szegény sört, a kedvetlen, de gazdag sörért elhagyni – hát nem jól mondom? –

Emez elorzott és megmásított levelem kelt Drinápolyban, hetedik napján Novembris havának az 1717-es esztendőben. Az alant következő iromány háromszázkét esztendővel ennek utána, Decembrist kilencedik napján született.

Édes néném a fejdelmünknek Istennek hálá jo egéssége volna. hogy ha a köszvény bucsut akarna tölle venni. láttya kéd még sz. péter is meg ijedet volt mikor avizben sipadoztak alábai. hát mi bünösök. hogy ne félnénk amidön a hajonk ollyan nagy habok közöt fordult egyik oldalárol, amásíkára mint az erdélyi nagy hegyek. elég ahogy itt vagyunk egésségben, mert atengeren is meg betegszik az ember, nem csak aföldön. és ót ha a hintó meg ráza, el fárad, és job egyepegyéje vagyon az ételre, de a hajoban. aza szüntelen valo, rengetés, hánkodás. a föt el bodittya. a gyomrot. fel keveri. és ugy kel tenni, valamint arészeg embernek. aki asört meg nem emésztheti. a szegény gyomromnak is ollyan nyavalyában kelletet lenni vagy két elsö nap. de még is ollyan emberségesek voltanak. hogy többet nem adtak innunk, mint sem kellet volna. ebböl a gyalázatos borsodi rettenetböl, mely torkunkat möge szakasztja vala.Némellyeket az Isten fel magasztal. némellyeket meg aláz. és mindeniknek hálákot kel néki adni, édes néném.még ha ez igen nagy nehézségek elé is állíttya az embert, kinek is nem volna elegendő. hogy távol az ő szép országától kelletik tengödnie, de még akkor a tetejibe ajóisten evvel a lével is bünteti. melyet is errefele leginkább csak a lovak pesálnak, amikor beléjük esik a kelevényes kórság.De vessük végit az illyen gondolatoknak. és hadgyuk atörödést annak. aki azt szereti. ugyé édes néném. ezel maradok kéd köteles, lántzos, madzagos, spárgás, és sinoros szolgája.Orozám eme írás nagyobbik felit meg a stílt az jó Mikes Kelemen deáktól, ki szebb napokat is megélt fejedelmünk hű társa vagyon. az szükség nehéz óráiban.

Rieder Helle Weisse

Az eltelt esztendő alatt sem sikerült megoldást találni a problémára, ezért hát további kitartásra és éberségre kérlek és intelek benneteket, testvéreim a zűrben.

Így húsvét közeledtével minden becsületes férfiembernek farkasszemet kell néznie a tavaszi nagytakarítás rémével, amely cselekvéssorozat bízvást pályázhat „A legértelmetlenebb dolgok egyike” kitüntető címre ebben a siralomvölgyben. Nem térnék ki részletesebben annak taglalására, milyen mértékben képes ez a tevékenység felborzolni a hímek idegrendszerét (ennek hátterében jómagam valamiféle evolúciós tényezőt alítok), legyen elég annyi, hogy ilyentájt bizony jóval nagyobb figyelmet kell fordítanunk a mentálhigiénére. A kifejezés mögött meghúzódó terület kanoknak jócskán ingoványos, ám szerencsére bőven van annyira multidiszciplináris, hogy a sör is nyugodtan beleférjen. Magyarul a legjobb, amit tehetsz, hogy magadra zárod a kamraajtót, és nekilátsz leporolni az üvegeket. Takarítóeszközök használata tilos. Egyrészt rendkívül balesetveszélyes mindenféle rongyokkal, meg azzal a pókhálót leszedő borzas izével az üvegek körül hadonászni. Még a végén leversz valamit. Másrészt ha egyesével, remegő ujjacskáiddal tisztítod le a kincset érő palackokat, máris adtál egy szép adag serkentőt rogyadozó mentálmicsodádnak. A simogatás, babusgatás, ostobácska, ám érzelmektől fűtött gondolatok gügyörészése bizonyítottan jót tesz az ember lelkivilágának. Harmadrészt pedig, ha elég időt szentelsz a palackonkénti személyes kontaktusnak, jó eséllyel véget ér a húsvéti ünnepkör, mire kikeveredsz a kamrából. Ezek után óhatatlanul a magadba fogadás szentségének körüljárása fog következni, ám itt is akad csapdahelyzet. Ha nem hoztál magaddal nyitóeszközt (bár egy igazi férfi számára az egész bolygó egyetlen sörnyitó-hamutartó-piszoár kombó), inkább ne kísértsd a sorsod. Maradj a dobozos kiszerelésnél, vagy a csatos üvegeknél, melyeknek elegáns és ánglius neve swing-top bottle. Mert ha a kupakot amolyan férfiasan laza mozdulattal a polc kiálló sarkával akarnád lepattintani, hétszentség, hogy leszakítod az egészet a gec*be. A rémálmok ilyen szintű megtestesülését pedig még Halloweenkor sem kívánja az ember szervezete, nemhogy most. Ha a csatosak között akad pár példány Riederék világos búzájából, nagy baj már nem lehet. Kissé ugyan már banánosabb, az élesztők kevésbé domborodnak ki, mint natúr testvérkéjénél, s a gabonás édesség is hamarább fordul savanykásabbra, ahogy a korty vége felé haladunk, de mikor jelentett ez problémát? A lényeg, hogy ezzel simán kihúzhatjuk a kamrában keddig, a vaskos palackokkal meg nyugodtan tarkón tudjuk vágni azt a rohadék nyulat.

Apostel Weissbier Dunkel

A https://sorbuvar.blog.hu/-nak, illetve az oldalt magabiztosan vezénylő Vásárhelyi Istvánnak köszönhetően ezen írásunk “nagyot ment” 2019 szeptemberében, amikor is az Index-féle A népi internet legjava válogatás címlapján viríthatott. Hálánk értelemszerűen ma is üldözi a jobb sorsra érdemes sörgasztronómust.

Mogorva májusi reggel volt. Hidegen fújt a szél, s azt a híres, aranyat érő esőt úgy csapkodta az ember pofájába, hogy az már fájt. Az egyébként állandó jelleggel dorbézoló verebek csendesen csepegve üldögéltek az ágakon, tekintetükkel ölni tudtak volna, s minden arra járó kapott tőlük egy kicsit sem szívélyes dögöljmeget.

Georg Riedlinger is rosszkedvűen ébredt. Előző este megint összekaptak valamin a feleségével, ami akkor szörnyen fontosnak tűnt, de mostanra képtelen volt felidézni az okot. A mellkasa is sajgott, s ha az új gazdasági igazgatóval közelgő beszélgetésre gondolt, rögvest szúrni is kezdett. Az a barom – gondolta. Nekem akarja elmagyarázni, milyennek kellene lennie egy barna búzasörnek? Én már akkor is sört főztem, amikor ez a szarházi nyikhaj még az apja zacskójában lapult, és azért imádkozott, nehogy az anyja lenyelje. Tavaly ősszel még az istenverte Jugend röhejes hátulgombolós gatyájában parádézott, most meg itt játssza a szakembert. Nem ismeri az a seggfej a naptárt? Nem látja, milyen évet írunk? A háború közepén araszolunk, még nincs gond az élelmiszerellátással, de búzából hétről hétre kevesebb érkezik. A tegnapi szállítmány meg találatot kapott, három tonnányi anyag ment a levesbe. Hát mi a ferde lóf@szból főzzünk búzasört? Persze, hogy híg és vizes, még így is, hogy ötezer literrel visszavettük a termelést. Örülök, hogy élesztőt és komlót még tudok bele rakni, és a színe-illata is elég barátságos, de ennyi. Csodák nincsenek. Ha ez így megy tovább, lehúzhatjuk a rolót, mint drága elődeink a kilencéves háborúban. De megb*szta a ló, ha ez a mostani is annyi ideig fog tartani.

Itt tartott a morgolódó monológgal, amikor hatalmas robbanás rázta meg a sörgyár udvarát. A malátázó ablaküvegei csilingelve érkeztek a kockakövekre, s aki akarta, még hallhatta a távolodó bombázókötelék zúgását. De Riedlinger úr már nem hallott semmit, kezét ijedten a szívéhez kapta és csendesen összeroskadt. Így veszítette el az Eichbaum sörgyár a főzőmesterét, meg húsz ablakot üvegestül.

Raschhofer Zwickl

Best of 4. Az előző posztot is Kovács Maláta Gábor választotta, ebben is megemlítjük, ráadásul tegnap volt a névnapja. Igazán nem lehet oka panaszra. Az írás a hatszáztizenhetes rajtszámot viseli, tavaly februárban jelent meg.

Ezidáig sem kételkedtünk Kovács Maláta Gábor bölcsességében egy árva másodpercig sem, ám hogy szabadidejében messianisztikus kinyilatkoztatásokkal is foglalkozik az csak egyik, a Kaiserrel foglalkozó írásunkra küldött kommentjéből vált világossá számunkra. „Az osztrákok nagy sörpancsolók”- szólt az írás, s mi azonnal eldöntöttük, hogy ennek a töménységében zseniális mondatnak a kibontásához, pro és kontra érveink kifejtéséhez hozzárendelünk néhány évtizedet a hátralévőkből. Hiszen kell és szükséges, hogy az ember legalább egy konkrét kérdésre tudja a választ, ha majd ott álldogál pőrén teremtője előtt, s ki tudja, lehet, hogy éppen ez lesz az. Hajrá tehát, előre, irány ismét Ausztria, annak is a felső része, az Innviertel régió. Itt fekszik ugyanis Altheim, mai sörünk szülővárosa. Nem egy tejfelesszájú ifjonc ez a település sem, valamikor a 900-as évek elején alapították, s egészen 1779-ig a bajorokat kellett urambátyámozni errefelé. Ezt követően a történelem nekiállt egyérintőzni a mezővárossal: az örökösödési háború után jöttek az osztrákok, őket elzavarta Napóleon, majd a kis káplár hasra esése után ismét sógorék következtek, s úgy tűnik, maradnak is még egy darabig. A folyóparti városka címerében egy kifejezetten rosszindulatúnak tűnő angolna ficánkol, ám szerencsére a lakosság nem csak ezen jószágok tarkón verésével foglalkozott, hanem sört is főztek. Hivatalosan 1645 óta teszik ezt ebben a főzdében, mely az évszázadok nagy részében családi tulajdonban volt. A Raschhofer-klán 1869-ben pattant nyeregbe (hogy reflektáljunk a címkén látható lovacska sziluettjére), manapság is egyik leszármazottjuk irányítja a céget. Sokféle sört készítenek, nálunk első körben egy (mit egy, Das!) zwickl landolt szerencsésen.

A szemet pihentetően opálos, szalmasárga testen közepes habréteg terül el. Illata malátás, élesztős, könnyed virágos érzetekkel. Az ízvilágot a gabonafélék viszik, a megfelelő pillanatban decens, némiképp gyógynövényes keserűkkel kiegészülve. A test közepes, a szénsav élénk, az utóízben némiképp váratlanul szárított gyümölcsökre bukkanhatunk. Szűretlensége miatt nyitás előtt érdemes a palackot óvatosan átforgatni. Barátságos sört ihatunk, a főzde jelmondatába -Die kleine Brauerei mi dem großen Bier- épp ezért (vagy az agyzsibbasztó péntek este miatt) nem is kötünk bele.

Fóti Kaszablanka

Best of 3. Magunk is a betakarítás lázában égtünk 2019 szeptemberében. Soha ilyen gazdag termésünk nem volt még zöld bogyómászó-poloskából és bencepoloskából (büdös Marci/Margit/Margó/Bence/Banka), alig győztük levadászni őket esténként a hálószoba kifejezetten rusztikus hatású fa mennyezetéről, ahová érthetetlen és titokzatos úton-módon jutottak be. Igazi családi programmá nőtte ki magát a dolog, mert kisebbik lánykám addig nem volt hajlandó elaludni, amíg az utolsó kalandort is ki nem hajítottuk az éjszakába. A fótiak búzasöre ennyire azért nem volt strapás.

Benne járunk már a szeptemberben, az aratási-betakarítási szezon közepén tartunk. Az új kenyér már megszentelődött, mi pedig néhány sör erejéig vizsgáljuk ismét meg, amíg tehetjük, mire lehetne még ezt az áldott kenyérgabonát felhasználni. Remélhetőleg végére érünk a sornak, mielőtt a mi kenyerünkre is keresztet vetnek.

A fótiak Kaszablankája lesz az első, mely elnevezés annyi kikacsintást és átfedést hurcol magával, hogy csak győzzön az ember válogatni. Mint az köztudott, Kasza Blanka Casanova balkézről született nővérkéje, természetesen magyar gyökerekkel. A család Kasza Tibivel csak névrokonságban áll, ráadásul még erre sem túl büszkék, amit teljes egészében meg tudunk érteni. Címerükben kiegyenesített kasza látható búzavirágkék színű mezőben, alatta három ért kalászt lenget a szél. Melléjük a zord ötvenes években egy őket simogató kopasz emberkét pingáltak, merő éberségből. A világégés elől Blanka Marokkóba menekült, ahol kis italmérést üzemeltetve éldegélt tisztességben, többek között saját gyártású búzasörét, illetve alkalmanként hamis vízumokat forgalmazva. Élete csendes nyugalomban telt, egyedül a bárzongorista tudta felidegesíteni, aki sosem volt hajlandó újra játszani semmit. Hamarosan le is cserélték egy pénzbedobós wurlitzerre.

A palack címkéjén remekbe szabott grafika látható, melyen Soós Imre és Törőcsik Mari helyett Humphrey Bogart és Ingrid Bergman játsszák el nagy átéléssel az aratást. A távolban ̶e̶g̶y̶ ̶f̶e̶h̶é̶r̶ ̶v̶i̶t̶o̶r̶l̶a̶ talán egy DC-4-es.

A gyártó klasszikus búzasört ígér, amit nagyjából meg is kapunk. Itt sorakoznak a banános-észteres jegyek a halvány citrusos kiegészítéssel, a visszafogott komlók, a kerek, száraz lecsengésű kortyok, az izmos szénsav. Egyedül a testességgel volt egy kis bajom, szűretlensége ellenére vékonynak tűnik. Ettől függetlenül nyugodt szívvel illesztjük ide a klasszikus befejező mondatot: „I think this is the beginning of a beautiful friendship.”

Ps.: a poharat és a palackot Vasarhelyi Istvan egészségére ürítettük, aki tegnap ünnepelte születésnapját, amiről szokás szerint lecsúsztunk, de sebaj, mára már biztosan magához tért annyira, hogy ezt el tudja olvasni.

Arany Ászok

Best of 2. Az önéletrajzi elemekkel gazdagon átszőtt történet 2016 júniusában jelent meg. Az eredeti változatba az öreg Valiumot is belekevertem, mintha ő lett volna, aki, de most kihagyom. Nem fog megsértődni, hiszen további élményszerzés és anyaggyűjtés okából kifolyólag átmenetileg nyugdíjaztatta magát, nyugdíjasból pedig ugye kétféle van: sértődős és nem sértődős. Ha valaki kíváncsi lenne időnként bájosan depresszív, minden értelmezhető és vágyható világképtől messzire rugaszkodott írásaira, az látogassa meg a https://valiumvalley.tumblr.com/ -ot és szórakozzon jól. Ha tud. Mi pedig vizsgáljuk meg ismét ezt a valaha szebb napokat látott sört.

Boldogult ifjonti éveimben az éppen aktuális balkáni válság elől frissiben meglépett cimborám szíves meghívásának eleget téve leutaztam egyik festői délvidéki városkánkba. A haver, akit a továbbiakban az egyszerűség kedvéért Igornak fogok nevezni, mivel még ez hasonlít a legjobban az ő félmagyar-félbosnyák mássalhangzótorlódásához, már remekül berendezkedett: fix nő, fix albérlet, fix meló. A történet szempontjából meg kell említenünk, hogy Igor a helyi kórház proszektúráján emelgetett és pakolgatott, de ez őt cseppet sem zavarta, mert ha valaki azért lép meg otthonról, hogy ne kelljen gyorsabban fejbe lőnie a szomszédját, mint ahogy az akarja őt, akkor az ilyen pimf dolgok már nem hozzák lázba.
A viszontlátás örömét nagy lendülettel kezdtük el alkoholba fojtani, ezért a második nap éjszakáján Igor nője elzavart minket a retkes picsába, és azt kell mondjam, igaza volt. Szerintem én is ezt tettem volna az ő helyében, főleg azt követően, hogy nem tudtuk hitelt érdemlően elmagyarázni, mit keres az a két majdnem félmeztelen, ám teljesen részeg gáré az előszobában.
Kurve – morogta Igor nem létező bajsza alatt, majd kicsit kotorászott a zsebeiben, és meglehetősen lófogú mosollyal egy vaskos kulcscsomóval kezdett zörögni. Gondoltam, nem követem el azt a hibát, hogy felteszem a költői kérdést, miszerint ez tényleg az-e, amire gondolok, ezért viszonylag szó nélkül ballagtam utána a kórház irányába.
Kilenc varázslatos napot töltöttem a hullaházban Igor és az átlagosan kétnaponta cserélődő hölgyek vidám társaságában. Utóbbiakon a még akkor életben lévőket értem. Reggelente eltüntettük a nyomainkat, és elkotródtunk inni, este pedig visszatértünk a nőneműekkel, és vidám társasjátékokkal ütöttük el az időt. Például kihúzkodtuk a tepsiket, megvizsgálandó, kinek nagyobb a farka.
Ezt akkor hagytuk abba, amikor az egyik leányka nagyon logikusan kifejtette, hogy meglehet és megengedi, a mienk nagyobb, de az övék egészen biztosan keményebb.
Rövid kutatási munkát követően magabiztosan kijelenthetem, hogy a családon belül a dédszülőkig visszamenőleg egészen biztosan, a baráti körömet tekintve majdnem biztosan én vagyok az egyetlen, aki valaha is nemi életet élt egy boncasztalon.
És hogy milyen alapon szerepel itt ez a történet?
Hát mert azóta sem ittam annyi Arany Ászokot, mint akkor.