Rieder Helle Weisse

Az eltelt esztendő alatt sem sikerült megoldást találni a problémára, ezért hát további kitartásra és éberségre kérlek és intelek benneteket, testvéreim a zűrben.

Így húsvét közeledtével minden becsületes férfiembernek farkasszemet kell néznie a tavaszi nagytakarítás rémével, amely cselekvéssorozat bízvást pályázhat „A legértelmetlenebb dolgok egyike” kitüntető címre ebben a siralomvölgyben. Nem térnék ki részletesebben annak taglalására, milyen mértékben képes ez a tevékenység felborzolni a hímek idegrendszerét (ennek hátterében jómagam valamiféle evolúciós tényezőt alítok), legyen elég annyi, hogy ilyentájt bizony jóval nagyobb figyelmet kell fordítanunk a mentálhigiénére. A kifejezés mögött meghúzódó terület kanoknak jócskán ingoványos, ám szerencsére bőven van annyira multidiszciplináris, hogy a sör is nyugodtan beleférjen. Magyarul a legjobb, amit tehetsz, hogy magadra zárod a kamraajtót, és nekilátsz leporolni az üvegeket. Takarítóeszközök használata tilos. Egyrészt rendkívül balesetveszélyes mindenféle rongyokkal, meg azzal a pókhálót leszedő borzas izével az üvegek körül hadonászni. Még a végén leversz valamit. Másrészt ha egyesével, remegő ujjacskáiddal tisztítod le a kincset érő palackokat, máris adtál egy szép adag serkentőt rogyadozó mentálmicsodádnak. A simogatás, babusgatás, ostobácska, ám érzelmektől fűtött gondolatok gügyörészése bizonyítottan jót tesz az ember lelkivilágának. Harmadrészt pedig, ha elég időt szentelsz a palackonkénti személyes kontaktusnak, jó eséllyel véget ér a húsvéti ünnepkör, mire kikeveredsz a kamrából. Ezek után óhatatlanul a magadba fogadás szentségének körüljárása fog következni, ám itt is akad csapdahelyzet. Ha nem hoztál magaddal nyitóeszközt (bár egy igazi férfi számára az egész bolygó egyetlen sörnyitó-hamutartó-piszoár kombó), inkább ne kísértsd a sorsod. Maradj a dobozos kiszerelésnél, vagy a csatos üvegeknél, melyeknek elegáns és ánglius neve swing-top bottle. Mert ha a kupakot amolyan férfiasan laza mozdulattal a polc kiálló sarkával akarnád lepattintani, hétszentség, hogy leszakítod az egészet a gec*be. A rémálmok ilyen szintű megtestesülését pedig még Halloweenkor sem kívánja az ember szervezete, nemhogy most. Ha a csatosak között akad pár példány Riederék világos búzájából, nagy baj már nem lehet. Kissé ugyan már banánosabb, az élesztők kevésbé domborodnak ki, mint natúr testvérkéjénél, s a gabonás édesség is hamarább fordul savanykásabbra, ahogy a korty vége felé haladunk, de mikor jelentett ez problémát? A lényeg, hogy ezzel simán kihúzhatjuk a kamrában keddig, a vaskos palackokkal meg nyugodtan tarkón tudjuk vágni azt a rohadék nyulat.

Apostel Weissbier Dunkel

A https://sorbuvar.blog.hu/-nak, illetve az oldalt magabiztosan vezénylő Vásárhelyi Istvánnak köszönhetően ezen írásunk “nagyot ment” 2019 szeptemberében, amikor is az Index-féle A népi internet legjava válogatás címlapján viríthatott. Hálánk értelemszerűen ma is üldözi a jobb sorsra érdemes sörgasztronómust.

Mogorva májusi reggel volt. Hidegen fújt a szél, s azt a híres, aranyat érő esőt úgy csapkodta az ember pofájába, hogy az már fájt. Az egyébként állandó jelleggel dorbézoló verebek csendesen csepegve üldögéltek az ágakon, tekintetükkel ölni tudtak volna, s minden arra járó kapott tőlük egy kicsit sem szívélyes dögöljmeget.

Georg Riedlinger is rosszkedvűen ébredt. Előző este megint összekaptak valamin a feleségével, ami akkor szörnyen fontosnak tűnt, de mostanra képtelen volt felidézni az okot. A mellkasa is sajgott, s ha az új gazdasági igazgatóval közelgő beszélgetésre gondolt, rögvest szúrni is kezdett. Az a barom – gondolta. Nekem akarja elmagyarázni, milyennek kellene lennie egy barna búzasörnek? Én már akkor is sört főztem, amikor ez a szarházi nyikhaj még az apja zacskójában lapult, és azért imádkozott, nehogy az anyja lenyelje. Tavaly ősszel még az istenverte Jugend röhejes hátulgombolós gatyájában parádézott, most meg itt játssza a szakembert. Nem ismeri az a seggfej a naptárt? Nem látja, milyen évet írunk? A háború közepén araszolunk, még nincs gond az élelmiszerellátással, de búzából hétről hétre kevesebb érkezik. A tegnapi szállítmány meg találatot kapott, három tonnányi anyag ment a levesbe. Hát mi a ferde lóf@szból főzzünk búzasört? Persze, hogy híg és vizes, még így is, hogy ötezer literrel visszavettük a termelést. Örülök, hogy élesztőt és komlót még tudok bele rakni, és a színe-illata is elég barátságos, de ennyi. Csodák nincsenek. Ha ez így megy tovább, lehúzhatjuk a rolót, mint drága elődeink a kilencéves háborúban. De megb*szta a ló, ha ez a mostani is annyi ideig fog tartani.

Itt tartott a morgolódó monológgal, amikor hatalmas robbanás rázta meg a sörgyár udvarát. A malátázó ablaküvegei csilingelve érkeztek a kockakövekre, s aki akarta, még hallhatta a távolodó bombázókötelék zúgását. De Riedlinger úr már nem hallott semmit, kezét ijedten a szívéhez kapta és csendesen összeroskadt. Így veszítette el az Eichbaum sörgyár a főzőmesterét, meg húsz ablakot üvegestül.

Raschhofer Zwickl

Best of 4. Az előző posztot is Kovács Maláta Gábor választotta, ebben is megemlítjük, ráadásul tegnap volt a névnapja. Igazán nem lehet oka panaszra. Az írás a hatszáztizenhetes rajtszámot viseli, tavaly februárban jelent meg.

Ezidáig sem kételkedtünk Kovács Maláta Gábor bölcsességében egy árva másodpercig sem, ám hogy szabadidejében messianisztikus kinyilatkoztatásokkal is foglalkozik az csak egyik, a Kaiserrel foglalkozó írásunkra küldött kommentjéből vált világossá számunkra. „Az osztrákok nagy sörpancsolók”- szólt az írás, s mi azonnal eldöntöttük, hogy ennek a töménységében zseniális mondatnak a kibontásához, pro és kontra érveink kifejtéséhez hozzárendelünk néhány évtizedet a hátralévőkből. Hiszen kell és szükséges, hogy az ember legalább egy konkrét kérdésre tudja a választ, ha majd ott álldogál pőrén teremtője előtt, s ki tudja, lehet, hogy éppen ez lesz az. Hajrá tehát, előre, irány ismét Ausztria, annak is a felső része, az Innviertel régió. Itt fekszik ugyanis Altheim, mai sörünk szülővárosa. Nem egy tejfelesszájú ifjonc ez a település sem, valamikor a 900-as évek elején alapították, s egészen 1779-ig a bajorokat kellett urambátyámozni errefelé. Ezt követően a történelem nekiállt egyérintőzni a mezővárossal: az örökösödési háború után jöttek az osztrákok, őket elzavarta Napóleon, majd a kis káplár hasra esése után ismét sógorék következtek, s úgy tűnik, maradnak is még egy darabig. A folyóparti városka címerében egy kifejezetten rosszindulatúnak tűnő angolna ficánkol, ám szerencsére a lakosság nem csak ezen jószágok tarkón verésével foglalkozott, hanem sört is főztek. Hivatalosan 1645 óta teszik ezt ebben a főzdében, mely az évszázadok nagy részében családi tulajdonban volt. A Raschhofer-klán 1869-ben pattant nyeregbe (hogy reflektáljunk a címkén látható lovacska sziluettjére), manapság is egyik leszármazottjuk irányítja a céget. Sokféle sört készítenek, nálunk első körben egy (mit egy, Das!) zwickl landolt szerencsésen.

A szemet pihentetően opálos, szalmasárga testen közepes habréteg terül el. Illata malátás, élesztős, könnyed virágos érzetekkel. Az ízvilágot a gabonafélék viszik, a megfelelő pillanatban decens, némiképp gyógynövényes keserűkkel kiegészülve. A test közepes, a szénsav élénk, az utóízben némiképp váratlanul szárított gyümölcsökre bukkanhatunk. Szűretlensége miatt nyitás előtt érdemes a palackot óvatosan átforgatni. Barátságos sört ihatunk, a főzde jelmondatába -Die kleine Brauerei mi dem großen Bier- épp ezért (vagy az agyzsibbasztó péntek este miatt) nem is kötünk bele.

Fóti Kaszablanka

Best of 3. Magunk is a betakarítás lázában égtünk 2019 szeptemberében. Soha ilyen gazdag termésünk nem volt még zöld bogyómászó-poloskából és bencepoloskából (büdös Marci/Margit/Margó/Bence/Banka), alig győztük levadászni őket esténként a hálószoba kifejezetten rusztikus hatású fa mennyezetéről, ahová érthetetlen és titokzatos úton-módon jutottak be. Igazi családi programmá nőtte ki magát a dolog, mert kisebbik lánykám addig nem volt hajlandó elaludni, amíg az utolsó kalandort is ki nem hajítottuk az éjszakába. A fótiak búzasöre ennyire azért nem volt strapás.

Benne járunk már a szeptemberben, az aratási-betakarítási szezon közepén tartunk. Az új kenyér már megszentelődött, mi pedig néhány sör erejéig vizsgáljuk ismét meg, amíg tehetjük, mire lehetne még ezt az áldott kenyérgabonát felhasználni. Remélhetőleg végére érünk a sornak, mielőtt a mi kenyerünkre is keresztet vetnek.

A fótiak Kaszablankája lesz az első, mely elnevezés annyi kikacsintást és átfedést hurcol magával, hogy csak győzzön az ember válogatni. Mint az köztudott, Kasza Blanka Casanova balkézről született nővérkéje, természetesen magyar gyökerekkel. A család Kasza Tibivel csak névrokonságban áll, ráadásul még erre sem túl büszkék, amit teljes egészében meg tudunk érteni. Címerükben kiegyenesített kasza látható búzavirágkék színű mezőben, alatta három ért kalászt lenget a szél. Melléjük a zord ötvenes években egy őket simogató kopasz emberkét pingáltak, merő éberségből. A világégés elől Blanka Marokkóba menekült, ahol kis italmérést üzemeltetve éldegélt tisztességben, többek között saját gyártású búzasörét, illetve alkalmanként hamis vízumokat forgalmazva. Élete csendes nyugalomban telt, egyedül a bárzongorista tudta felidegesíteni, aki sosem volt hajlandó újra játszani semmit. Hamarosan le is cserélték egy pénzbedobós wurlitzerre.

A palack címkéjén remekbe szabott grafika látható, melyen Soós Imre és Törőcsik Mari helyett Humphrey Bogart és Ingrid Bergman játsszák el nagy átéléssel az aratást. A távolban ̶e̶g̶y̶ ̶f̶e̶h̶é̶r̶ ̶v̶i̶t̶o̶r̶l̶a̶ talán egy DC-4-es.

A gyártó klasszikus búzasört ígér, amit nagyjából meg is kapunk. Itt sorakoznak a banános-észteres jegyek a halvány citrusos kiegészítéssel, a visszafogott komlók, a kerek, száraz lecsengésű kortyok, az izmos szénsav. Egyedül a testességgel volt egy kis bajom, szűretlensége ellenére vékonynak tűnik. Ettől függetlenül nyugodt szívvel illesztjük ide a klasszikus befejező mondatot: „I think this is the beginning of a beautiful friendship.”

Ps.: a poharat és a palackot Vasarhelyi Istvan egészségére ürítettük, aki tegnap ünnepelte születésnapját, amiről szokás szerint lecsúsztunk, de sebaj, mára már biztosan magához tért annyira, hogy ezt el tudja olvasni.

Arany Ászok

Best of 2. Az önéletrajzi elemekkel gazdagon átszőtt történet 2016 júniusában jelent meg. Az eredeti változatba az öreg Valiumot is belekevertem, mintha ő lett volna, aki, de most kihagyom. Nem fog megsértődni, hiszen további élményszerzés és anyaggyűjtés okából kifolyólag átmenetileg nyugdíjaztatta magát, nyugdíjasból pedig ugye kétféle van: sértődős és nem sértődős. Ha valaki kíváncsi lenne időnként bájosan depresszív, minden értelmezhető és vágyható világképtől messzire rugaszkodott írásaira, az látogassa meg a https://valiumvalley.tumblr.com/ -ot és szórakozzon jól. Ha tud. Mi pedig vizsgáljuk meg ismét ezt a valaha szebb napokat látott sört.

Boldogult ifjonti éveimben az éppen aktuális balkáni válság elől frissiben meglépett cimborám szíves meghívásának eleget téve leutaztam egyik festői délvidéki városkánkba. A haver, akit a továbbiakban az egyszerűség kedvéért Igornak fogok nevezni, mivel még ez hasonlít a legjobban az ő félmagyar-félbosnyák mássalhangzótorlódásához, már remekül berendezkedett: fix nő, fix albérlet, fix meló. A történet szempontjából meg kell említenünk, hogy Igor a helyi kórház proszektúráján emelgetett és pakolgatott, de ez őt cseppet sem zavarta, mert ha valaki azért lép meg otthonról, hogy ne kelljen gyorsabban fejbe lőnie a szomszédját, mint ahogy az akarja őt, akkor az ilyen pimf dolgok már nem hozzák lázba.
A viszontlátás örömét nagy lendülettel kezdtük el alkoholba fojtani, ezért a második nap éjszakáján Igor nője elzavart minket a retkes picsába, és azt kell mondjam, igaza volt. Szerintem én is ezt tettem volna az ő helyében, főleg azt követően, hogy nem tudtuk hitelt érdemlően elmagyarázni, mit keres az a két majdnem félmeztelen, ám teljesen részeg gáré az előszobában.
Kurve – morogta Igor nem létező bajsza alatt, majd kicsit kotorászott a zsebeiben, és meglehetősen lófogú mosollyal egy vaskos kulcscsomóval kezdett zörögni. Gondoltam, nem követem el azt a hibát, hogy felteszem a költői kérdést, miszerint ez tényleg az-e, amire gondolok, ezért viszonylag szó nélkül ballagtam utána a kórház irányába.
Kilenc varázslatos napot töltöttem a hullaházban Igor és az átlagosan kétnaponta cserélődő hölgyek vidám társaságában. Utóbbiakon a még akkor életben lévőket értem. Reggelente eltüntettük a nyomainkat, és elkotródtunk inni, este pedig visszatértünk a nőneműekkel, és vidám társasjátékokkal ütöttük el az időt. Például kihúzkodtuk a tepsiket, megvizsgálandó, kinek nagyobb a farka.
Ezt akkor hagytuk abba, amikor az egyik leányka nagyon logikusan kifejtette, hogy meglehet és megengedi, a mienk nagyobb, de az övék egészen biztosan keményebb.
Rövid kutatási munkát követően magabiztosan kijelenthetem, hogy a családon belül a dédszülőkig visszamenőleg egészen biztosan, a baráti körömet tekintve majdnem biztosan én vagyok az egyetlen, aki valaha is nemi életet élt egy boncasztalon.
És hogy milyen alapon szerepel itt ez a történet?
Hát mert azóta sem ittam annyi Arany Ászokot, mint akkor.

Edelweiss Hofbräu

Be- és rávezető válogatássorozatunk első söre az Edelweiss Hofbräu, melyről ultraprecíz és stokicentrikus olvasóinknak a minél teljesebb kéjérzet miatt azt is eláruljuk, hogy az eddig kóstolt sörök listájában a hatszázhuszonötös sorszámot viseli. Íme hát, itt az írás, forgassátok.

1470 dögletesen meleg és párás nyarának egyik, az átlagosnál is dögletesebb és párásabb délutánján Johann Elsenhaimer nagyon komolyan gondolkozott azon, hogy tökönszúrja magát a fegyverszekrényben tárolt, berozsdált gyíklesők valamelyikével. Salzburg polgármestere szörnyen unatkozott a néhány, kelleténél virgoncabb himlővírus miatt elrendelt karantén okából kifolyólag, ráadásul így a második hét vége felé a pincében lévő söröshordókból már alig cseperészett valami hasznosítható. Vágyakozva bámulta hát az ablakból a várost körülvevő hegyeket, ahonnét esténként néha hűvös szellő lengedezett, enyhítve a hőséget, persze az Úr kegyelméből. S ekkor pattant ki fejéből az isteni szikra: építsünk sörfőzdét a hegyoldalba, a hűtés problémaköre máris meg van oldva. A friss, hűvös búzasör gondolatától csorgó nyállal ragadott pennát, hogy barátját és üzlettársát értesítse a fantasztikus ötletről, de biza’ megfeledkezett az aktuális kijárási tilalomról. A korabeli Operatív Törzs összetétele nem sokban különbözött a mostanitól, a hülyeség akkor sem jelentett akadályt, csak legyen egyenruhád. A levelet tehát elkobozták és elégették, hogy ne fertőzzön itten tovább. Előtte viszont felolvasták egy önként jelentkező halálraítéltnek, aki átsétálva a város másik felébe elmesélte volna a lényegét az ottani Operatívoknak, közülük pedig egy alacsonyabb rangú egyenruhás bekiabálta volna a címzett ablakán. De csak kiabálta volna, mert az első elítéltről csak a levél felolvasása és elégetése után derült ki, hogy süketnéma. Sebaj, Herr Elsenhaimer írt hamar egy másikat, előkotortak gyorsan egy újabb elítéltet, egy lerongyolódott huszita értelmiségit, aki az olvasás-égetés kombó után rögvest neki is vágott a küldetés teljesítésének, de csak az első illegális bögrecsárdáig jutott, ahol annyira berúgott, hogy a saját nevét is elfelejtette, csak valami zavaros latin katyvaszt motyogott calixtinusokról és a sub utraque specie-ről. Az apró zökkenők ellenére öt esztendő múlva elkészült a Kalte Bräuhaus, ami a hegy barlangrendszerének huzata miatt valóban elit hűtést tudott produkálni a söröknek.

Az Edelweiss Hofbräu egy 1646-os receptúra alapján készül sör, mely leginkább teltségével és masszívabb, érleltebb banános ízeivel tűnik ki a búzatengerből. Habja vaskos, illata finoman, búzásan savanykás, élesztős. A megnyugtatóan borostyánsárga sörbe finoman adagolták a szénsavat,a korty krémes és telt, édes, élesztős, banános. Ha egy fiktív himlőjárványból ilyen italok eredeztethetők, akkor gond egy szál se, a koronavírus után elképesztően jó söröket fogunk inni. P.S.: nézegetem ezt a képet, elég tré, nem is ilyen a színe a sörnek. Meg ez a fotósopp is milyen má’. Nem bírnak szabadulni a hegy-tehén-csöcs triumvirátustól, valamelyiket mindig szerepeltetni kell. De aki lusta saját képet kattintani, az ne nyervákoljon.

Első fejezet, melyben a mesélő köszönti az erre járókat, megpróbálja relatíve érthetően elmagyarázni, mi minden várható itt a közeli és távolabbi jövőben, mindeközben elfogyaszt egy sört, és a hallgatóság galamblelkére apellálva kikönyörög magának még egyet

Üdv néked vándor, kit a sors, a karma, a véletlen, vagy bármiféle felsőbbrendű tudat és akarat (nem kívánt törlendő) erre vezényelt! Helyezkedj el kényelmesen, kotorj elő egy sört valahonnét, mert ugyan tőlem is kapsz majd annyit, hogy a füleden folyik ki, de tudjuk jól, hogy végtelen mennyiségű virtuális sör sem ér annyit, mind egy valós.

Évek óta futtatjuk már az eszmét a sörök körül az egyik közösségi oldalon, ez az új hely és felület amolyan születésnapi ajándék, mellyel meglepem/e kávéházi(?) szegleten/magam/magam (vö.: Harminckét centi lettem én…). Itt folytatjuk tehát, amit ott sem hagyunk abba, s hogy az újonnan érkező olvasóknak némi rálátást és a meneküléshez egérutat biztosítsunk, az első néhány bejegyzés egy best of-jellegű válogatás lesz az elmúlt esztendők terméséből. Utána pedig – amennyiben a már emlegetett létezésvezérlők is úgy akarják – hosszú, tömött sorokban fognak érkezni az újak, melyek minden bizonnyal hozzájárulnak majd lelketek épüléséhez. Közben az én söröm elfogyott, s természetesen van annyira fejlett önbecsülésem, hogy nem állok itt neki a nagy nyilvánosság előtt egy következőt kunyerálni, de…ha esetleg volna még egy ott, ahonnan azt a másikat előszedted…