Mai első sörünket szorongatva a Selmecbányától mintegy macskaugrásnyira található Vihnye környékén fogunk nézelődni, mely települést 1326-ban említi először írásban a történelem. Mivel a vidék igen gazdag mindenféle olyan dologban, amiért érdemes nagy gödröket ásni (vö: bányászat), így már az időszámításunk előtt erre tekergő germánok is csákányozták a vasércet. Valószínűleg közben valamiféle sörszerűséget is ittak, ám az itteni főzdét csak később, elvileg 1473-ban alapították kóbor szerzetesek és/vagy templomos lovagok, pontosan nem tudni, mindegy is, a két kaszt között nincs akkora különbség. Néhány száz esztendő teltével (1765) selmecbányai támogatással felújították, majd többször is gazdát cserélt, államosították, privatizálták. A nevük hivatalosan 2007-ben lett Pivovar Steiger, mely kifejezés amolyan művezetőfélét jelent bányászéknál. Idén 552 évesek, mi pedig Palatín márkanevű tizenkettesüket ízlelgetjük. Ez a bizonyos nádor pedig nem más, mint Bethlenfalvi gróf Thurzó György (a palack címkéjén Juraj Thurzo), aki az ide már legalább három macskaugrásnyira (cca. 120 km, tehát egy macskaugrást usque 40 kilométernek veszünk) lévő Zsolnalitván látta meg a napvilágot 1567-ben.
Nádorként leginkább a békére és a rendre ügyelt – valószínűleg ezért ítélte várfogságra Báthori Erzsébetet, akiről mindenféle érdekes történet kering kínzásokról, kivégzésekről, vérben fürdőzésről, etc. Ezeknek nagy része erősen színezett sztori, elég csak arra gondolni, hogyan fürödhet valaki egy olyan anyagban, ami normál körülmények között percek alatt megalvad. Egyébiránt ekkortájt a nádor egyik rokona, Thurzó Szaniszlóné körül is gyanúsan hasonló hírek felhőztek, és ha már ez egyik őrült spinét rács mögé kell juttatni, akkor az ne családtag legyen. Erzsébetet állítólag befalazták egy szobába, ételt és italt csak egy kis nyíláson adtak be neki, de valószínűleg a történet ezen szakasza sem tartalmaz túl sok valóságelemet -, emellett bőkezűen támogatta a felvidéki diákokat, könyvtára pedig messze földön híres volt.
A Palatín Extra Chmelený egy könnyed, arányos, jól megszerkesztett ivósör kellemes malátákkal és az örök favorit žateci komlóval. Az extra jelzőt pedig azért kapta, mert hidegkomlózzák is, mégpedig Cascade-dal. Ezen ámerikánus komló nevével pedig zárjuk a kört Báthori Erzsébet körül, mert akár hiszitek, akár nem, a véralvadási folyamat harmadik szakaszát az érösszehúzódás és a trombocita fázis után, de még a fibrinolízis előtt úgy hívják, hogy véralvadási kaszkád. Hát nem gyönyörű?
Második sörünk kedvéért kissé arrébb toljuk magunkat a térképen (annak a szerencsétlen macskának hat egészet és egy negyedet kell ugrania), irány Veľký Šariš, azaz Nagysáros. Az itteni főzde készíti a Šariš márkanevű söröket, ennek apropóján pedig mi már jártunk errefelé. A sörgyár a hatvanas évek óta üzemel, nevük is volt sokféle, most éppen a Plzeňský Prazdroj Slovensko az, amire felkapják a fejüket. Nagyon modern és trendi főzde, napenergia, ökológiai lábnyom, meg amit akartok. A most kóstolásra kerülő Smädný Mních (szomjas szerzetes/barát) brand 1993 óta létezik, emléket állítva a szent embereknek, akik a helyi véderőműben, a Sáros-várban először készítettek sört valamikor a setét középkor tájékán (nem tudni pontosan, mikor épült a vár, a települést először 1217-ben említik).
Tiszta, világos arany szín, vékonyka, rövid életű hab. Illata nagyon bátortalan, ami mégis előmerészkedik, az meg nem jó. Ázott kartonpapír egy kis csípős savanykássággal. Laza, vizes korty, kissé semmitmondó, „tizeske” ízvilág, a végén relatíve korrekt, kissé gyógyszeres keserűkkel. Enyhe rezignáltsággal detektáltuk a nyakcímkén elhelyezett összetevők között a kukoricát, egy ennél sokkal fajsúlyosabb sörbe mernénk fogadni, hogy azok a bizonyos szomjas szerzetesek nem ilyet készítettek és ittak anno dacumál. Mindegy, legyintsünk egyet elegánsan és nagyvonalúan, ebben a félhülye melegben ez is elfogy.
