cro – Oldal 3 – Porból lettem, sörré leszek

1080-1081. Hip Hop IPA és Fejtágító

Anno minden jobb vót itten – dúdolgatjuk ismét a Bëlga örökbecsűjét, miközben mai első sörünk címkéjét bámuljuk. „Bezzeg régen volt még tisztelet/Bezzeg régen volt még becsület/ Bezzeg régen voltak még értékek/Bezzeg régen nem volt ennyi sz@r”, bezzeg régen az IPA még India Pale Ale volt, most meg má’ Italian Pale Ale is lehet, hát hogyan gyalogolhat ennyire vakon és ostobán a végzete felé ez a nyomorult faj?

Engedélyezünk még magunknak egy jóleső negyedórát a boomer morgolódásból, aztán eszünkbe jut, hogy bezzeg régen az IPA még nemzetközi fonetikai ábécé (International Phonetic Alphabet) volt, meg International Police Association, a jó magyar apósról nem is beszélve. A hazai pale ale (ne csak a taljánoknak legyen jó) ugyebár HUPA, legalábbis a Hara’Punk által megálmodott sör alapján, persze áthallással, mert a hupa egy erőteljesen kihalófélben lévő atabaszk/Na-dene nyelv is lehet Kalifornia északnyugati részéből, amit szűk tíz évvel ezelőtt 1, azaz egy ember beszélt anyanyelvi szinten. Nincs hát menekvés, mert amennyiben esetleges termékünket MPA (Magyar Pale Ale) rövidítéssel szeretnénk ellátni, úgy rövid úton beleszaladhatunk a mannoproteinekbe, amit a borászok használnak a bor érzékszervi finomítására. Akad azért itt egy kidolgozott menekülési útvonal nekünk, sörbarátoknak is: a mannoproteineket a Saccharomyces cerevisiae sejtfalából vonják ki, ezt a derék élesztőgombát pedig mindenki ismeri, aki valaha is ivott sört és/vagy evett kenyeret. Szóval itt vagyunk ismét a söröknél, az elnevezések kusza dzsungelét pedig kerüljük messzire, járjunk nyitott szemmel és olvassuk el az apróbetűs részeket is.

A Hip Hop IPA-t a Lidl forgalmazza, ennek okából a gyártót ismét keresgélni kellett egy picit, de aztán előkerült a Birra Amarcord személyében, akik Rimini városában helyezkedtek el központilag, és a portfóliójukat vizsgálgatva úgy tűnik, ennél jóval érdekesebb söreik is vannak. A Hip Hop pohárba kerülése és az első szaglálódások után kissé nagyobb respektussal pislogunk a palackra, a nem várt, de igen határozott komlóözön kellemes meglepetést okoz. Virágok, citrusfélék, harapásnyi barack, a háttérben némi gyantával. A kinézet is rendben van, tiszta, középarany szín, pufók, tartós habbal. A korty közepes, átlagosan szénsavas, a 6.1-es alkohol újabb helyeslő biccentést ér. A maláták a kenyeres-kekszes vonalon nyomulnak, a keserűk pedig becsületesen, már-már az intenzív jelző határát súrolva dolgoznak. Az illatban megjelenő tételeken túl kapunk egy kis földes hatást is, összességében a tétel kiegyensúlyozott, frissítő és jól iható. Nem esik nehezünkre az írás elején megjelenített apró gonoszkodásokat visszaszívni, ez az IPA jegyekkel ékeskedő IPA megérdemli a vállon veregetést.

Következő példányunk unikális darab, de ha az általunk érthető módon kevéssé használt szakmai nyelvet kaparnánk elő a sarokból, ahová hajítottuk, akkor a limitált széria kifejezéssel villognánk. Ez is egy IPA, ráadásul valódi, már ha a kifejezés általunk leginkább preferált olvasatát vesszük. A címke kellően informatív, ide is másoljuk a lényeget, mert a fotográfián (mely elég középszerű, mivel mi készítettük, de sebaj, már egy csomó mindenbe belenyugodtunk az életünk kapcsán, tangóharmonikázni sem fogunk megtanulni soha, ami pedig nem megy, azt nem kell erőltetni. Illetve lehetnek speciális esetek, ahol el tudjuk képzelni az erőltetést, de ezek tárgyalását egy másik alkalomra időzítjük.) nem látszik jól. Íme hát: Fejtágító újratöltve… Tápiószentmárton, 2024. május 30-31. Megvilágosodást elősegítő, IPA típusú, házi készítésű szűretlen sörkülönlegesség. Palackoztatta: Kollár Ferenc.

A szentmártoni buli egy, az iskolaigazgatók számára (lóf@szt, nincsenek már igazgatók, intézményvezetők vannak, figyeljétek csak az aktuális ~~tolvajok~~ hatalmi rendszer leleményes[nek gondolt] stilisztikai bélcsavarodását: az igazgató jóval szélesebb intézkedési jogkörrel bíró személyt sejtet, ilyenre ezeknek nincs szükségük. Intézményvezető kell, aki úgy vezeti az intézményt, ahogy ezek delirálják. Nájsz.) kötelező jellegű eseménysorozat egyik megállója volt, ahol a tankeres tótumfaktumok fényezhetik magukat és elmesélhetik, mennyire kurv@jó a helyzet oktatásügyileg szanaszéjjel nyomorult honunkban. A sör maga viszont farmosi származék, mely település Tápiószele és Nagykáta között található, nevét pedig némi mássalhangzótorzulást követően a helyi alispánnal, Farnos Mihállyal köthetjük össze. Ezen a ponton szükségét érezzük a történelmi idősáv konkrétabb meghatározását is (az 1400-as években járunk), mer’ ugye az alispán miatt akár napjainkról is lehetne szó.

Aki egyéb érdekességekre kíváncsi Farmos múltjával kapcsolatosan, annak jó szívvel ajánljuk Galgóczy Károly Pest-Pilis-Solt-Kiskun megye monographiája című munkáját, amit 1877-ben adtak ki Budapesten. Mi is megtudtuk belőle, hogy a palackozó családnevével a bognárokat jelölték azidőtájt errefelé, valamint azt is, hogy „A szőlőmívelés és gyümölcstenyésztés gyenge. Mindeniket a gyakori fagyok nagyon rongálják.” Hát ezért készülhetett ez a sör a jeles alkalomra, melyet tudomásunk szerint a palackozó fia álmodott meg.

A Fejtágító egyébiránt kifejezetten kellemes ital, sötét, bronzba hajló színnel, laza, vékony, de tartós, koszosfehér habbal. Illata fűszeres, kissé csípős, ami jórészt a beleszuszakolt 7 %-nyi alkoholnak köszönhető, aminek örülünk, mert bár a kortyba ezt nem sikerült igazán decensen becsomagolni, az összhatásnak nem árt. Az édes, malátás vonal az ízvilág egészén végighúzódik, a komlózás határozottnak mondható, a gyantás-földes megoldást követi, a típus átlagos elvárásait tekintve valahol a közepes alsó határán van. Ez nem jelent problémát, mert pontosan így lesz belőle egy beszélgetős, üldögélős, rendszerszidós sör, és erre a három dologra mostanság nagyon nagy szüksége van/lenne mindenkinek.

1079. Köstritzer Edel Pils

Habár a tanévnek már vége (illetve dehogyis van vége, hivatalosan mindegyik augusztus 31-ig tart, hogy aztán elsején indulhasson az új, milyen kiábrándító ez is, nem?), álljon itt egy szép iskolapéldája annak, hogyan lehet deduktív módszerekkel, a köröket szűkítve, azok között ugrálva eljutni egy sörig. Mert a dolgok vége mindig és mindenkor egy sör. Éppen egy okos ember könyvét olvasgatjuk (mert okos emberek könyveit olvasgatni jó) az időjárásnak és az éghajlatoknak az emberi civilizációra történt/történő/valószínűleg történni fogó hatásairól. Egy adott ponton utána kellett néznünk valaminek a Humboldt-áramlattal kapcsolatban (egyebek közt miatta is olyan száraz az Atacama-sivatag, hogy a Mars felszínéhez való nagyfokú hasonlósága miatt a NASA itt teszteli az oda küldendő cuccait), mely áramlatot Friedrich Wilhelm Heinrich Alexander Freiherr von Humboldt német természettudósról nevezték el (csakúgy, mint 19 állatfajt, 17 növényt, 8 hegyet, két gleccsert és aszteroidát, egy holdtengert és -krátert, egy repülőteret és egy egyetemet, utóbbit a testvérével egyetemben).

**Balra a Mars, jobbra az Atacama egy kalapáccsal**

Erről meg eszünkbe jutott, hogy a Humboldt-fivérek baráti kapcsolatot ápoltak Johann Wolfgang von Goethével, akinek életvitelétől Wilhelm, az idősebbik Humboldt, jócskán kiakadt. Egyik levelében így ír erről feleségének: „Ach Gott!, liebes Kind, Goethe hat auf nichts Appetit, nicht auf Bouillon, Fleisch, Gemüse; er lebt von Bier und Semmel, trinkt große Gläser am Morgen aus und deliberiert mit dem Bedienten, ob er dunkel- oder hellbraunes Köstritzer oder Oberweimarisches Bier – oder wie die Greul alle heißen – trinken soll. Doch geht er meist in eine andere Stube dazu, wenn ich da bin.” Nyugodtan guglizzon, akinek kell, de a lényeg az, hogy a költőóriás sörön és zsemlén kívül mást nem kívánt fogyasztani, egyik legnagyobb problémája pedig az volt, hogy köstritzeri barnát vagy világosat igyon-e. Kellhet ennél jobb reklám egy főzdének? Azt azért hozzátennénk – mintegy a zseni védelmében -, hogy a Köstritzer Schwarzbier a XX. század elejéig orvosilag is javasolt volt vérszegénység, tüdőbaj és általános gyengeség ellen.

**Schiller, a két Humboldt és Goethe Jénában, 1797-ben**

Nem tudjuk, Goethe hogy döntött, mi most világosat kóstolunk, a Köstritzer Schwarzbierbrauerei névadó söre már hosszú ideje stabil pontját képezi így nyáridőn egyre kevésbé hullámzó sörfogyasztásunknak, lásd általános, leginkább lelki gyengeség. A valószínűleg szláv alapítású település, Kostricz 1543-ban kapta meg a főzési és kereskedési engedélyt. Ma már Bad Köstritz néven érdemes keresgélni őket a térképen az 1845-ben létesített fürdőlétesítmény miatt. Aki pedig a sörök fogyasztásán és testének áztatásán kívül még a virágokat is preferálja, máris csomagolhat, irány a Dahlien-Zentrum, ahol többek között fejest lehet ugrani a német dália-archívumba, ami olyan érdekesnek hangzik, hogy mi is alig bírunk magunkkal.

A Köstritzer Edel Pils világos aranyszínű, átlagosan vastag, kitartó habkoronával bíró sör. Illata kellemesen fűszeres, enyhén füves-gyógynövényes. A korty meglepően lágy és selymes, az alap ízletesen malátás, a komlózás könnyed, virágos, nem, nem a dáliák miatt. Az utóíz szép hosszú, megfelelően száraz és kesernyés.

Jóleső, sallangmentes német pils, Goethe is csettintene a nyelvével.

1077-1078. Ludger’s Classic és Tiszai

Átlibbentünk júliusba, tombol a nyár, és ennek, illetve a foci EB-nek/nak köszönhetően a sörök áradata is kiapadhatatlannak tűnik. Ha már foci, zárójel: ezzel a hosszabbításos rendszerrel egyre kevésbé vagyok kibékülve. Miért jó az, hogy ha a mérkőzés időtartama alatt nyomorultul, ócskán, fantáziátlanul, teszetoszán, etc. játszó csapat a hosszabbításban véreset pesálva beszuszakol egy gólt? A tiszta játékidőt sebészi pontossággal lehetne biztosítani az óra szükség szerinti megállításával, oszt’ aki ezalatt nem tud értékelhető eredményt kiharcolni, az húzzon haza. Hogy érdekesebb, kiszámíthatatlanabb lesz tőle a játék? Elvileg lehetséges, de ha ez komoly érvnek van szánva, itt az idő elgondolkodni a játék további sorsán, zárójel bezárva.

Újabb két kérdőjeles terméket vizsgálunk meg, melyek egyik közös nevezője a gyártó homályba burkolózása, a másik pedig a tippünk szerinti alacsony élvezeti érték, de nem célunk a diszkrimináció, még ha olyan jól is esik időnként. A Ludger’s Classic Lager-ről annyit sikerült kideríteni, hogy az Egyesült Királyságot megfelelő mennyiségű sz@rsörrel ellátó Spar számára készítik valahol Franciaországban, esetleg a hollandok keze is benne lehet a dologban. Vagy a lábuk, legalábbis az ízvilág alapján erre tippelnénk. Csípős szagú, halovány, sörre foltokban emlékeztető kukoricás lé egy kisebb és egy nagyobb pozitív tulajdonsággal. A kisebbik a 4,8-as alkoholtartalom, mert az alkoholt mindig és mindenhol meg kell becsülni, hiszen hol is tartanánk nélküle? A nagyobbik pedig az, hogy csak 250 ml, ez pedig valódi áldás, még a névrokon Szent Ludger is elismerően csettintene, pedig az ő élete sem volt trallala Helgolandon a pogányok között.

Szent Ludger meggyógyítja az utolsó fríz skald, Bernlef vakságát. A certifikátum szerint a bizánci eredetiről kézzel készült autentikus másolat. Vagy nem. De kit érdekel, amikor csak 7000 HUF? Hát a hülyének is.

Másik példányunk – majdnem azt írtuk: áldozatunk, holott azok éppen mi vagyunk – is rendkívül szűkszavú eredetét illetően, a dobozon annyi olvasható, hogy a békéscsabai illetőségű Bora Ital-nagykereskedelmi Kft. forgalmazza. Némi kattintgatás után egyértelműnek tűnő bizonyítékot találunk arra, hogy a levet a pécsiek erőltették ki magukból, ám nem szívesen gondolunk bele, miképpen. Kukorica ebbe nem jutott, ami nem baj, ki szeretne ebben a hőségben dohos egérvizeletet inni, a Tiszai mindenképpen elegáns gesztusa a fogyasztó felé a teljes és totális ízmentesség. A halványsárga szódavíz kategória megbízhatóan teljesítő tagjával van dolgunk, akinek dobozán még a nap poénja is tisztán látható, olvasható: „Sör van bennem!”

Miután lehúztuk a klotyón ezt a két sz@rt, és iszunk valami rendeset, bennünk is lesz.

1075-1076. Pécsi Bio Pale Ale és Pécsi Prémium Meggy

Mindenféle innen-onnan idevetődött, kóbor és kósza sörök között turkálunk, amik igen rejtélyes módon időnként nagyon el tudnak szaporodni itt a kamrapolcon, talán ideje volna valami szakemberrel felvenni a kapcsolatot, fengsuj mester, halottlátó, piócás ember, ilyesmi. Két pécsi vendégmunkást választunk ez alkalommal, egyrészt hogy gyorsabban ürüljön a polc, másrészt ezek szorultak a szélére, még a végén lepottyannak szerencsétlenek.

A pécsiek öt esztendővel ezelőtt kezdték el gyártani Bio felirattal ellátott söreiket, melyek előállításához „ökológiai termesztésből származó alapanyagokat” használnak. Az idézőjel kivételesen nem az irónia, szatíra, neaggyisten a gúny jele, csak ezt találtuk az oldalukon a termékkel kapcsolatban.

Az ökológiai termesztésről drága hazánk okos állampolgárai (tisztelet a jelen lévő és olvasó kivételnek) valószínűleg rögvest Sorost kezdik el emlegetni, meg a GMO-t, mer’ ez utóbbit lehet látni a mentes szóval kiegészítve a drágábbik csirkefarhát dobozán, ami ugye azért drágább, mer’ Soros. Pedig nincs egyébről szó, mint hogy sok egyéb mellett a fogyasztási célra szánt növényeket nem permetezik szintetikus cuccokkal, nem lapátolnak alájuk műtrágyát, illetve igyekeznek a természetes biológiai ciklust szem előtt tartva előre tervezni. Ahhoz, hogy a pécsi Bio Ale bio lehessen, kellett még a Biokontroll Hungária Nonprofit Kft. által tanúsított főzési eljárás is, mely mibenlétének mi nem néztünk utána, mert meleg van. Egyébként is, amikor elkezdtünk kattintgatni a cég környékén, olyan sok rosszarcú, hájfejű kormányközeli mezőgazdász jött velünk szembe, hogy igen konkrét hányinger kezdett kerülgetni bennünket. Csak egy rövidke ízelítő az izzadtságszagú összefonódásokról: amikor a nonprofit (muhaha) cég statisztikáinak jól jött volna még néhány száz hektárnyi ökológiai művelésű terület, csak oda kellett szólni a régi jó havernek, aki véletlenül pont a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara egyik atyaúristene (az alkalmassági vizsgán azt mutatta be, hogyan lehet szaré’-húgyé’ felvásárolni egy állami mezgazd zéertét, és hogy kell aztán kicsit később kurv@sok pénzért eladni egy német cégnek, elegáns gyakorlat, fünf komma fünf), hát nem lett meg rögtön a hiányzó mennyiség? Óvatos becslések szerint is hetekig lehetne arról beszélgetni, hogyan lopnak ki alólunk mindent ezek a drága úriemberek, de nézzük inkább a sört, mert szegény szervezetünknek vészesen alacsony a bio árpamaláta tartalma.

Szűretlen, ködös, halvány aranysárga szín, vékony, de tömött és kitartó hab. Illata gyümölcsösen savanykás, finoman élesztős, még egy kis kekszes érzet is jelentkezik. A korty sima, krémesen csúszós, kissé tán vékonyka, bár a maláták határozottak. A keserűk visszafogottak, inkább a gyümölcsös aromákra – citrusfélék, némi ananász, tán még egy kis körte is – van helyezve a hangsúly. Elég hirtelen lesz vége, halvány savanykásságot hagy maga után. Nem rossz, de sokkal többet meg kellene innunk belőle, hogy a ronda parasztokat elfelejtsük.

A Prémium Meggyről nem sok mondanivalónk van, egy közepesen bátor korty után már nyújtottuk is az asszony felé a poharat és a dobozt. Ő bal szemöldökét haránt irányba igazítva pislantott ránk, majd megkérdezte: – Sz@r? Biztosan az, ha nekem akarod adni.

Egy jó férj nyitott könyv a felesége számára, ezért csak bólintottunk, a szánk egyébként is össze volt még ragadva ettől a terméktől, melynek típusát mostanság egyre több helyen látjuk shandy néven címkézve. Éltünk a gyanúpörrel, hogy a jó öreg Herbert George-nak köze lehet ehhez, és valóban. A kifejezés (shandygaff) ezidáig leghíresebb/legismertebb írásos megjelenése Wells 1910-es, The History of Mr Polly című regényében található, imígyen: „two bottles of beer mixed with ginger beer in a round-bellied jug”. Nekünk a Gaál Andor-féle 1928-as kiadás van készleten Mr. Polly lázadása címmel, ahol így olvasható a dolog: „két korsó sör és két üveg gyömbérsör habzó keveréke az óriási, öblös kancsókban.”

Aki szereti az ilyesmit, igyon belőle sokat jól behűtve, de nekünk ez túl édes, túl szörpös, túl műanyag. Az asszonynak se kellett.

1073-1074. Weltenburger Kloster Anno 1050 és Weltenburger Kloster Special

Következő nekirugaszkodásunkhoz két sört is csatasorba állítunk, mert akkora vargabetűket kell tennünk, hogy már csak rágondolva is a szörnyű szomjhalál rémképe fenyeget bennünket, attól pedig minden igaz lelket mentsenek meg az istenek. Írországban startolunk 543 környékén, itt és ekkor született ugyanis Szent Kolumbán, akiről édesanyja rögtön tudta, hogy nagy ember lesz belőle. A gyermek emésztésével sem lehetett gond, neve a Colman latin variációja, mely azt jelenti: kis galamb. Szorgos eregetéseket és alapos felkészülést követően Kolumbán a hiberno-skót misszió keretein belül kirándult egy nagyot a kontinensen. Burgundiába érkezvén a helyi nagyember, Guntram király rögvest földet és pénzt adott nekik, hogy iskolákat építhessenek, ők pedig építettek. 590 körül megalapította a Luxeuil-apátságot (egy római városka, Luxovium helyén, amit Attila rombolt porig, magát az apátságot aztán a biztonság kedvéért a magyarok is kifosztották 917-ben, de ez most nem érdekes, így sem fogunk végezni soha, mert hol vagyunk még a bajor bencésektől?), aztán a hatalmi helyezkedések miatt uralomra került új nagyember elzavarta őt az országból. A tanulság az, hogy akármekkora szent is vagy, ne dumálj abba bele, hány szeretőt, ágyast, k*rvát tart és látogat lelkesen az uralkodód. Az arisztokrácia mindig is nehezen viselte a kritikát.

Az elvetett mag azonban kikelt, az apátságban képzett új generáció folytatta a missziót. Szent Agilus volt annyira agilis, hogy 617-ben felépítse a weltenburgi kolostort, ahol aztán egy évszázad teltével megjelentek a bencések. Ahol szerzetesek vannak, ott sör is van, a Weltenburger Klosterbrauerei pedig valahol joggal cicaharcol a weihenstephani kollégákkal a világ legrégebbi, alapítása óta működő kolostori főzde címéért, hiszen mit számít az a tíz év, nemigaz? Meg aztán mindkét fél számára tömör évszázadok álltak rendelkezésre az alapító okiratok környékén végzett maszatolásokhoz. Nem törünk hát pálcát, viszont egy sört nyitunk, mert érezzük már, hogy sűrűsödik a vérünk.

Természetesen a Weltenburger Kloster Anno 1050 kerül pohárba, ami egy csinoska és gusztusos märzen, szép arany színnel, puha és tartós fehér habbal. Illatában a maláták dominálnak, de egy üde, gyümölcsös vonalnak köszönhetően valódi frissítő hatást ígér. A korty meglepően sűrű és testes, pedig csak 13,1 B°-t jegyez. A malátás-karamelles kezdés után a komlók (Perle és Herkules) fűszerei érkeznek, elsőként könnyed, virágos ízekkel, amit a végén egy csípősebb, borsos érzet koronáz. Igazán méltó megemlékezés az elmúlt évszázadokról.

Az élet csendesen csordogált arrafelé, ami nem csoda, hiszen az ott folyó Duna sem túl zajos dolog. A XVIII. században pörögtek csak fel kissé az események, amikor az Asam fivérek (Cosmas Damian és Egid Quirin) barokk templomot és épületeket építettek. Emléküket és nevüket egy duplabak őrzi. A szekularizációt követően kis idő múlva újra a bencéseké lett, 1913-ban pedig önálló apátsági címet kapott. Napjainkra szépen felújították az egészet, nem kevés pénzt költve rá, a lelkipásztorkodás és a vendéglátás mellett kulturális központtá is vált koncertekkel, előadásokkal.

A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy nem minden sörük készül helyben. Mint az errefelé megszokott, az apátságok szigorú felügyelet mellett bérfőzetnek, így a weltenburgi sörök egy része is innen cca. 50 kilométernyire, Regensburgban készül a Brauerei Bischofshof égisze alatt. Ez a helyzet mára rendeltetett két sörünkkel is, melyek közül a másodikat már emeljük is le a hűvös kamra polcáról.

A Weltenburger Kloster Special hivatalosan egy festbier, ám ettől még nyugodtan lehetne édestestvére az Anno 1050-nek, ha meg azt vesszük, hogy a klasszikus bajor sörfesztek alapsöre a märzen, akkor még meggyőzőbekké válnak a rokoni vonások. A Balling-fok és az alkoholtartalom csak egy-két tizednyivel izmosabb a Specialban (13,3 B°, illetve 5,6 %), a komlók is ugyanazok. Kinézetre a festbier kicsit hókább, ennek készítésekor csak világosra pörkölt malátákat használtak. Illata is savanykásabb, kenyeresebb, de a stabil maláták itt is szépen átjönnek. A korty kevésbé testes, a keserűk harsányabbak, az összhatás fűszeres, kiegyensúlyozott, friss.

Tudjuk, hogy az árvák élete távolról sem fenékig tejfel, de ha a reményeink szerint előttünk álló, a végtelen felé konvergáló reinkarnációk közül az egyikben kedves édesanyánk az apátság kapujában felejtene minket, és a drága csuhások anyatej helyett sörrel próbálkoznának… Tulajdonképpen nem is haragudnánk mi senkire.

**Bármelyik bejárat megfelelne, az sem lenne baj, ha az egyik ablak párkányára tennének minket**

1071-1072. Hermann Müller Classic Lager és Welsenburg

Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm – imígyen rugaszkodik neki a 23. zsoltár. A Teremtő széles jókedvében rólunk sem feledkezett meg, rögvest két újabb szarsört is hozzánk vágott, csak hogy érezzük a törődést. A füves legelőkön való terelgetés is rendben van, pláne ha azt a füvet el is lehet szívni. „Megkened fejemet olajjal, csordultig van poharam.” Bizony, csordultig. Ráadásul a tökünk is tele. Sebaj, majd ezen két remekmű segítségével levezetjük a feszültséget.

A Van Pur, a tré levek ihletett mestere ez alkalommal sem okozott csalódást, hiszen mindenféle lelkiismereti vívódás nélkül erőszakolta meg ismét szájon át (mondhatni oralice) a lelkes nagyközönséget a Hermann Müller nevével fémjelzett brand újabb tagjával. A Pilsener tárgyalásakor említettük, hogy fogalmunk sincs, ki lehet ez a jobb sorsra érdemes úriember (bár valószínűbb, hogy csak egy megfelelően németes hangzású névre volt a közepesen aljas lengyel galerinek szüksége), de ha belekortyol a Classic Lager-be, valószínűleg ennen kezeivel vet véget szenvedéseinek ez árnyékvilágban. Nekünk is csak addig volt jó, amíg a lé hőmérséklete el nem érte a +5 °C-ot, mert utána mindenféle, igen kellemetlen ízhatások lendültek támadásba. Az említett hőérték alatt simán iható a dolog hideg, enyhén savanykás sárga szódavízként, de aki nehezen tűri a dobozízt, illetve ritkán fogyaszt enyhén penészes, ázott kartonpapírt, az ne halogassa a dolgot sokáig, hagyja a helyben futást, mert rosszul jár. És bár jól hangzik, hogy „Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy”, azért ne feledkezzünk meg az idézet második feléről, miszerint: „vessződ és botod megvigasztal engem”. Köszi.

Polak, Węgier, dwa bratanki – szól a régi mondás az örök és megbonthatatlan lengyel-magyar barátságról (ami nem is annyira örök és megbonthatatlan, mer’ mostanság Európa kicsit is értelmezhető vidékein nagyjából mindenki utál minket, mint a sz@rt, ezeknek a degenerált narancssárga patkányivadékoknak köszönhetően, de hagyjuk ezt, van így is elég bajunk, ha az előttünk vigyorgó újabb, rendkívül ronda dobozra pillantunk), így hát jöjjön egy bőcsi rettenet. Aki nem rest a település történelmében megmerítkezni, ráadásul hisz a nomen est omen alakító és formáló erejében, az hamar megvilágosodhat ama kérdésben, miért is készítenek ilyen borzalmas folyadékokat ebben a községben. 1470-ig ugyanis a Czudar család volt a főnök errefelé, és ugyan ők mára kihaltak, nevük, mint minőségjelző, továbbra is ott lebeg a sörgyár felett. Egyéb érdekes, kvázi NER-es párhuzamokra is lelhetünk, például Ónodi Czudar Imre azért került lapátra, mint egri püspök, mert a família kéz alatt elpasszolta azokat a várakat és falvakat, melyeket Nagy Lajos királyunk bízott rájuk. Természetesen a megfelelő lendülettel talpakat és seggeket nyalni tudó ügyeskedők már akkor sem tudtak nagyot bukni lefelé, emberünk is csakhamar erdélyi megyés püspökké avanzsált, és ha már a nomen est omen volt emlegetve: VI. Orbán pápa által.

A Welsenburg ennek megfelelően rendkívül gusztustalan termék, rendszeres fogyasztása kizárólag reménytelen BAZ megyei alkoholistáknak ajánlott, illetve azoknak, akiknek két édesanyjuk van.

BAZ megye azé’ jó hely

1069-1070. Dreher 4.0 és Dreher Blonde Ale

Közeledvén az a szomorú vasárnap a nyomorult választásokkal, mi egyébbel szórakoztathatnánk magunkat, mint hogy megkeressük a párhuzamokat a kampány és a Dreher két, relatíve új söre között?

A feladat nem igényel különösebb erőfeszítéseket, ezért még mi is könnyedén átlátjuk a problémát és vonjuk le laza csuklómozdulattal a következtetést: a politikusok és a Dreher is pofátlanul hazudoznak, és megpróbálnak leerőltetni valami sz@rt az emberek torkán. De nézzük sorban a dolgokat.

A Dreher márciustól elérhető 4.0 elnevezésű terméke „egy új, növekvő fogyasztói igényt kiszolgálva” látta meg a napvilágot, hogy „minőségi sörélményt” tudjon nyújtani. Az új igények megjelenésével egy időben (mely igényekről természetesen megvan a magunk sarkalatos, kidolgozott és pengeélesre csiszolt véleménye) a gyártó a globális sörpiacot emlegeti, melyhez a Drehernek annyi köze van, mint az egyszeri fideszesnek az ukrán-orosz konfliktushoz, de remekül hangzik és szakértelmet sejtet a háttérben. Lehet, hogy akadnak sörhöz értő emberek a cégnél, de ehhez a léhez nem kellett magukat megerőltetni. Illetve lehet, hogy mégis, hiszen nagy akaraterőt igényel tré dolgokkal előállni a megmondóemberek igényeit kielégítendő úgy, hogy közben tudod: ennél sokkal többre is képes lennél. Ezért tulajdonképpen sajnáljuk ezeket a szakikat, együttérzünk. Ez a hóka valami a pohárban egy valamiben volt világbajnok: komlóaromákat mi még ilyen sebességgel távozni nem éreztünk. Max. két másodpercig érezhető valami halvány virágos dolog, aztán a nihil. Ízileg sem igényel mélyreható elemzést, a fukarul mért maláták után gyenge, az utóízre kissé gyógyszeressé váló keserűk következnek, oszt’ ennyi a katarzis. Szigorúan behűtve, közvetlen szomjhalál ellen megengedett (ha nem volna elég hideg, nyugodtan dobjatok bele néhány jégkockát, az ízén nem fog változtatni semmit), egyébként nyugodtan hagyjátok ott, ahová a boltosok kipakolták.

Egyetlen félmondattal tudunk egyetérteni az öntömjénező szövegáradatból, miszerint „dreheri hagyományokra építő” termékről van szó. Pontosan. Magunk sem mondhattuk volna szebben.

Ide azé’ betoldjuk az örökzöldet, a the hungarian suicide song-ot a választásokra való tekintettel Billie Holiday előadásában 1941-ből.

A másik próbálkozás utcahosszal jobb, még ha nem is nagy dicsőség és produkció a 4.0-nál jobbnak lenni. A Blonde Ale jóval karakteresebb, illat- és ízanyagokban is gazdagabb nekifutás, nem csak a típusok közötti különbség miatt. A „hazai nagyközönség” megkapja a „világszinten is rendkívül népszerű sörtípust”, ebbe nem kötünk bele, mer’ tényleg megkapja és tényleg népszerű. Ám úgy tűnik, ennyi trendiséggel a portfólió már nem tud mit kezdeni, szegény Dreher IPA megmérettetett és kivéreztetett. Talán attól tartottak, hogy a hazai, szakértő nagyközönség rájön, tökugyanaz a kettő? Hihetetlen, mennyire rosszmájúak vagyunk.

A Blonde Ale magabiztosan sörszerű megjelenést produkál, aranyszín, stabil, kissé tépett habréteg. Illata is masszívabb, tartósabb, kellemesen és virágosan komlós. A korty laza, könnyű, az eleje gabonásan édeskés. Némi citrusos-gyümölcsös hatást is fel tud mutatni, a gyengéd keserűk inkább a végén jelentkeznek be, az utóíz is az övék.

A közvetlen életveszély elhárításán túl is ajánlható termék, mindenképpen az iható Dreher kategóriából, ahol azért nem olyan nagy a tolongás.

1068. Benediktiner Hell

Bajorországban tekergünk ismét, Garmisch-Partenkirchentől kissé északra (itt rendezték a nácik a ’36-os téli olimpiát, és olyan lágyszívűek voltak, hogy előtte szorgos munkával eltávolították az uszító plakátok és feliratok tömkelegét, sőt, még egy zsidó is játszhatott a nemzeti jégkorong-válogatottban, akit ráadásul utána még csak ki sem végeztek ezek a falat kenyér emberek), a kies és festői Ettal falucskában. Itt alapított apátságot IV. Lajos, a. k. a. Ludwig der Bayer, aki erősen esküdözött, hogy ha belőle ebben a földi életben valaha is római császár lesz, rögvest alapít. Az lett, alapított, mégpedig 1330. április 28-án.

**Hermann Stilke freskóján Ludvigot és nejét koronázzák a püspökök. A pápa nem volt hajlandó ilyesmire, ezért a frissen felkent császár eretnekség vádjával le is váltotta**

Állítólag az eredeti templom ott épült, ahol a császár lova háromszor megfordult valamelyik tengelye körül (a legenda nem elemzi a részleteket, pedig sok érdekes kérdés merül fel, pl. ült-e valaki a hátán, akit aztán fel kellett segíteni a földről, történt-e külső fizikai ráhatás, mi a helyzet az óramutató járásával, ilyesmik). Az 1370-ben befejezett épület 1744-ig dacolt az idő és a történelem viharaival, akkor viszont csúnyán porig égett. Újjáépítették, a bencések visszaköltöztek, az élet és a sör azóta is kitartóan csordogál.

A Benediktiner Hell mindazonáltal ki van adva főzésileg bérbe a Lich városkában található Licher Privatbrauerei Jhring-Melchior-nak, ahol a fura szóösszetétel az alapító/tulajdonos családokat jelzi (Johann Heinrich Ihring és Christoph Jakob Melchior ugyan még külön kezdték a dolgot, ám a hálás utódok egyesültek egy jót az első véhá után. A Jhring nem elírás, elvileg így hívják őket mostanság, azt is érteni véljük, miért.). A bérfőzésnek számos oka lehet, amit a szerzetesek nem kötnek senki orrára, mindenesetre a hivatalos irányelv igazán mélyenszántó: aki meg akarja őrizni a hagyományokat, át kell adnia azokat.

A hell(es), mint típus olyan müncheni főzőmesterek nevéhez köthető, mint Josef Sedlmayr, aki az akkori sötétebb (és népszerűbb) bajor söröktől kívánt eltávolodni minden értelmezhető területen. Az eredményt a Benediktiner is hozza: egészen világos, ragyogóan tiszta aranyszín, vaskos, krémes, tartós fehér hab. A selymes krémesség a kortyérzetet is uralja, a szénsavak nagyon barátságosak. Illata visszafogottan, gabonásan édeskés, a háttérben virágokkal. Ízvilágában is ez tükröződik, a komlók majdhogynem jelzésértékűek (IBU 17), az érzet kerek, puha, szépen leerjedt. A vége szintúgy lágy, megfelelően száraz.

Az vesse ránk az első követ, aki nem fél attól, hogy pofán vágjuk, de nekünk valamiért a „jólesően lubickolni az unalomban” szókapcsolat kezdett világítani a fejünkben, túl azon, hogy ez egy rendkívül becsületes, jól összerakott sör. Az okok feltárása és kivizsgálása igen messzire vezetne térben és időben egyaránt, nem is kezdünk bele, de ha egyszer nekilendülnénk, olyasféle konklúzióra jutnánk, hogy mindig is jobb volt és mindig is jobb lesz Bajorföldön bencés szerzetesnek lenni, mint kis hazánkban pedagógusnak.

1067. Coors

Megérkezett a Coors is kis hazánkba, lustaság ide vagy oda, most már mi is reagálunk e tényre. Hogy ennek mennyire kell örülni (mármint a Coors megérkezésének, nem a reagálásnak), nem tudjuk, nem is igazán lényeges. Ha szimplán újabb választható opcióként fogjuk fel a dolgot, nincs semmi gond. A sörszerető ember akkor boldog, ha széles a kínálat.

A sörről már sokan írtak és értekeztek a nálunk buzgóbb bloggerek közül, az optimális fogyasztási hőmérsékletet kéküléssel jelző hegycsúcsról már akkor is ömlik az ember felé az információ, amikor nem akarja. A „thermochromic ink technology” használata a relatíve látványos parasztvakítások közé tartozik, igazán kíváncsiak lennénk arra, hogy az átlagos és/vagy az alatti értelmi képességekkel bíró fogyasztók közül hányan gondolnak a 8,3 pH feletti lúgos kémhatásra, vö. lakmusz.

A romantikus orom egyébiránt a San Juan hegységben található Wilson Peak (4274 m), amit a helyi őslakosok Shandoka néven tiszteltek, pedig Emilio Salgari és Kabir Bedi akkor még nem is éltek. A vidék filmtörténetileg is jegyzendő, itt forgatta ugyanis Quentin Tarantino The Hateful Eight (Aljas nyolcas) című alkotását. Az ide biggyesztett trailer kezdő és záró képsorain megcsodálható a tárgyalt földrajzi képződmény.

Magát a főzdét Adolph Herman Joseph Coors Sr. alapította, aki Josef Kuhrs néven látta meg a napvilágot Poroszországban 1847-ben. Fiatalkorában több város sörfőzdéjében is dolgozott, majd szülei halála után potyautasként emigrált az Államokba. Csinált itt is mindenféle dolgot, volt tűzoltó, kőfaragó és kertész, de a söröket sem hagyta cserben. 1873-ban a Colorado állambéli Golden városkában alapított főzdét egy Jacob Schueler nevű cukrásszal közösen, akinek részét néhány évvel később megvásárolta. A dolgok szépen működtek, habár egy lendületes árvíz ’94-ben elmosta az egész kócerájt Mr. Coors egyéb ingó és ingatlan vagyonával egyetemben. Ám a bevándorlók már csak olyanok, hogy mindig talpra vergődnek, így a főzde is újraindult, s a későbbiek során már a szesztilalom és a világháború sem tudta két vállra fektetni őket.

**Mr. Coors, aki tisztázatlan körülmények között pottyant ki a hatodik emeletről 1929-ben, 82 esztendősen**

Filmrajongók, ismét tiétek a pálya. Aki megmondja, milyen sört csempésznek a kamionban a Smokey és a Bandita című kultuszfilmben, megihatja a miénket is. A Coors csak 1986-ban kapta meg az engedélyt az egész országban történő értékesítésre, addig az ezért is népszerű sörhöz csak kalandos úton lehetett hozzájutni. Ezen időszak előtt (is) tiszteleg az alkotás.

2005-ben a főzdét felvásárolta a kanadai Molson (amit a változatosság kedvéért egy angol alapított), azóta Molson Coors Brewing Company néven fut. Rengeteg üzemegységük van a bolygón mindenfelé, az Államokban rögtön huszonkettő, köztük a legnagyobb, a Shenandoah Brewery a maga szerény 1800 hektárnyi terpeszkedésével. Aki szeretne, most zenét is hallgathat, mert Virginiáról és a Shenandoah folyóról mi más is juthatna az ember eszébe, mint ez:

A mi variációnkat a Pivovary Staropramen követte el (Molson Coors, natürlich), hogy ettől sz@rabb lett-e vagy sem, nem tudjuk. Nagyon világos, kese szalmasárga söröcske, tetején közepes, átlagosan tartós habbal. Tökátlagos, enyhén citrusos, száraz ipari láger a meg lehet inni kategóriából, ennél jobb valószínűleg akkor sem lenne, ha egyenesen Coloradóból csempészik ide. Sebaj, varietas delectat, ahogy az elején utaltunk erre.

A dobozon lassan kifehéredik a kékség, a maradékot még gyorsan leküldjük, a tételt kipipáljuk, a jövőben annyira nem keressük.

1066. Weihenstephaner Kellerbier

Halkan szipogva készülünk búcsút venni a weihenstephaneri különítménytől, melynek utolsó tagját, egy kellert készülünk megvizsgálni és meginni. Ha már keller: a főzde tavaly kezdte el új, kombinált pincerendszerének építését és kialakítását, mert a régibe már nem férnek el. Valószínűleg a precíz szakemberek között fel sem merült annak lehetősége, hogy rövidebb tárolási időt adjanak lágereiknek, hiszen az minőségromlással járna, épeszű sörkészítő ilyet nem tesz (legalábbis a nálunk szerencsésebb és boldogabb országokban), ezért mindenki ásót-kapát ragadott, oszt’ nekiláttak az ásásnak. Ha kész lesz, a Bayerische Staatsbrauerei Weihenstephan tárolókapacitása kb. 650000 hektoliterrel növekszik, ami biza’ jó hír a jövőre nézvést.

**A sörgyár prominens személyiségei úgy tesznek, mintha dolgoznának**

Csak időnként szenvedünk megalomániában, amit jól tükröz személyes vágyaink és terveink listája is. Ennek egyik végpontja egy háromhetes tartózkodás a Marson (valahol a Valles Marineris környékén, mert imádjuk a nagy és sötét lyukakat, nem, köszönjük, nincs szükségünk parttalan szexuálpszichológiai fejtegetésekre), míg a másik végén az a szerény kívánság lapul, miszerint adná az ég, hogy legalább egy olyan napunk legyen az életben, amikor hajnaltájt a konyha irányába botorkálván nem esünk hasra az asszony és a kisebbik leánygyermek szanaszét hagyott papucsaiban. Hogy a kettő közül melyik valósulhat meg, nem tudjuk, de erre a listára most felpakoltuk egy ilyen méretű beruházás sörökkel a kezünkben történő megtekintését is. Hátha.

**A Valles Marineris. 4500 km hosszú, 7-10 km mély, 50-200 km széles**

A keller címkéjén az 1516-os évszám is szerepel, merthogy a sört a Reinheitsgebot ötszázadik évfordulójának tiszteletére készítették. A város alatt húzódó régi pincerendszer, a Sporrerkeller egy részét is ekkor nyitották meg a nagyközönség előtt, így az tematikus túrák keretein belül tekinthető meg. Még egy nagy és sötét lyuk. Ott a helyünk.

A sör fűszerezéséből háromféle Hallertauer is kivette a részét. Ezek közül a Perle és a Mittelfrüh az ismertebb, míg a Record viszonylag unikális, hiszen napjainkban ezzel a komlófajtával egyetlen termelő foglalkozik kereskedelmi méretekben.

Ennek köszönhetően illata kellemesen füves-virágos, kissé gyógynövényes, a háttérben diszkrét gyantákkal. A szűretlen, opálos, élénk borostyánszín sör tetején finom pórusú törtfehér hab üldögél kitartóan. Az átlagosan testes (12,6 B°) korty szépen kidolgozott karamellákkal nyit, a komlók vidáman fickándoznak, a végük amúgy fűszeresen még csíp is egy kicsit. Az élesztők is szépen domborítanak, a hátsó traktus pedig kellemesen és kenyeresen fanyar.

Az 5,6-os alkohol kellően vidámmá varázsolja a búcsú pillanatait, melyek terveink szerint egyébként is csak átmeneti jelleget öltenek, hiszen a kontinens (hivatalosan és pillanatnyilag) legrégebbi főzdéjére illik időnként vetni egy-egy pillantást.