APA – Porból lettem, sörré leszek

1125-1126. Brew Your Mind Fruit Works RBB és Yellow Haze Session

Háztartásunk női különítménye bevagonírozott Zánka irányába, ahol az elkövetkezendő három napot tölteni fogják egyéb, iskoláskorú élőlények népes társaságában. Egyedül maradtunk hát ebben a túlságosan zajos magányban, mint Hrabal a prés mellett, csak mi még nem vagyunk ászok és fedett pályás bajnokok, megeshet, nem is leszünk soha, ami persze nem baj, hiszen akkor mi lennénk a kilenc és fél millió sampion országa, mert itt mindenki bajnok, illetve az akar lenni, de mi nem szeretjük annyira a gombát.

Most inkább valami bogyófélére fáj a fogunk, valami erdei fílingre, áttúrjuk hát a kamrát, van-e ilyesmi az aranytartalékban, és hát hogyne volna. Már trappolunk is boldogan az írósarokba, lelkesen szorongatva kissé hideg kezeink között a Brew Your Mind Fruit Works-sorozatának málnával, szederrel és áfonyával megáldott és keresztelt példányát. Sour ale a lelkem, mi pedig különösen érzékenyek vagyunk erre a típusra gyomortájilag, szokásunk megszenvedni a savanyúkat, hiába, ilyenek vagyunk, gyakorlatilag mindennek ellen tudunk állni, csak a kísértésnek nem. Ez a főzet azonban a maga zabpelyhes selymességével, lehengerlő gyümölcsösségével, pazar, vaníliásan édeskés illatával maga az Ígéret ezen a ronda, szürke, havasesős téli napon, maga a gondtalan, nyárvégi trallala valahol a fák között az erdő mélyén, ahol az ember csak tömi magába a málnát, szedret, áfonyát, és nem gondol a nyálukat csorgató, kiéhezett barnamedvékre.

A második napon az erdőből Új-Zélandra (Aotearoa, ahogy a maorik hívják) teleportálunk, a Déli-szigetre (Te Wai Pounamu, megint a maorik, ebből vaslogikával kikövetkeztethető, hogy van egy északi is – Te Ika-a-Māui -, ott laknak többen), annak is a felső csücskébe, a Tasman-tenger egyik öblébe. Ha ebben az életben nem jönne össze, valamelyik következőben arrafelé szeretnénk élni, már csak a szó szerint vehető elszigeteltség miatt is. Új-Zéland olyan messzire van mindentől, mint ide Nagykáta, még Ausztráliától is cca. 2000 kilométert kell tekerni, mire odaér az ember.

Az említett öböl partján pedig egymástól macskaugrásnyira két olyan település is található, melyekről komlóféléket neveztek el: Riwaka és Motueka. A BYM Yellow Haze Session nevezetű sörében Riwaka komló található (némi Simcoe és Citra társaságában), amit egy Saaz-vonalból nemesítettek és pumpáltak fel aromatikailag, kis híján megduplázva olajtartalmát. Citrusos jegyei már-már az extremitás határait súrolják, de a passiógyümölcs is szépen odateszi magát. A Session a főzde alap-APA-jének (jó csúnya ez így, de most már mindegy, leírtuk) egyik variációja, némileg butított, 4.3-as alkoholtartalommal, ám cserébe vidáman lubickolhat az ember egy kádnyi déligyümölcsben. Könnyed, frissítő, ízletes főzet, megdöbbentően hamar elfogy.

Meg is nézzük gyorsan, nem keres-e az 1848 óta folyamatosan működő (!) riwakai általános iskola magyartanárt.

1045. The Beertailor APA

Két nappal ezelőtt vacsorakészítés közben egy 1985-ös kabaréfelvételt hallgattunk, amiben Rudolf Péter énekelt egy vicces dalocskát a House of the Rising Sun The Animals-féle feldolgozásának dallamára. Itt hallgathatja meg, aki akarja 21:43-tól:

A színművész által említett két név (Alan Price és Eric Burdon) az együttes alapító tagjait, egyben billentyűsét és énekesét takarja.

A dal viszont nem az ő szerzeményük, annak eredete a múlt homályába vész. Valószínűleg egy angol népdal lehet az alapja, erre számtalan vélt vagy valós nyelvészeti, néprajzi és népzenei bizonyíték van talonban. Nekünk szimpatikus a Rising Sun felőli megközelítés, merthogy így hívták arrafelé annak idején a rossz hírű házakat, amik tömve voltak azokkal a lányokkal, de a francia eredetet igazolni kívánó elmélet sem rossz XIV. Lajos szerepeltetésével. A Roud Folk Song Index adatbázisban – ahová az összes angol nyelvű népdalt igyekeznek összegyűjteni – a 6393-as számot kapta és igen jó társaságba keveredett, mert ott van az Auld Lang Syne, a Pat-a-cake, pat-a-cake, baker’s man, a Hickory Dickory Dock és a John the Revelator is a környéken. Tessék mindegyiket meghallgatni.

Tény, hogy az amerikai bányászok már énekelték 1905 környékén, a legrégebbi rögzített változata pedig 1933-as. Clarence „Tom” Ashley és Gwin Stanley Foster nevével fémjelzett a dolog, hallga csak:

A mi koponyánkba épített lejátszó az Animals 1964-es változatát pörgeti, és amikor bepillantottunk a kamrába sört keresgélni, éppen ott tartott, hogy My mother was a tailor. Oké, akad itt néhány (Beer)tailor, az egyik ráadásul APA, így akár indulhat is a családi élet (amíg utóbbi le nem lép kártyázni és k*rvázni).

A nagytarcsai főzde világos aranyszínű söre vaskos és kitartó habkoronát visel, mely alól karamellásan édes, enyhén virágos illatok bújnak elő.

A komlózás tisztes, a 3C (Cascade, Chinook, Citra) hozza a megszokott és elvárt trópusi gyümölcsöket, de ez a sör egyértelműen a jól kidolgozott, stabil malátaalapja miatt marad emlékezetes, mert ennyire kerek kekszeket már régen ropogtattunk. Az utóíz halványan és kellemesen kesernyés, az öt százaléknyi alkoholtól pedig pont annyira lelkesül föl az ember, hogy a rossz hírű házaknak ugyan nem megy a közelébe, de a dalt azért meghallgatja megint:

1025-1028. Sailor Sam’s Irish Lager, Sailor Sam’s Hazy IPA, Grafters Labour of Love, Grafters Clocking Off

Nagy keletje van mostanság a maszkulin, könnyedén könyörtelen, ám szexuális irányultságukat tekintve nem feltétlenül hetero tengerészeknek (lásd az Our flag means death című sorozatot, amit mi erősen kedvelünk, mert rendkívül vicces és deheroizáló. A mi kis tudatunk pedig [nem is beszélve az az alatti területekről] zsenge gyermekkora óta imádja a dolgokat a maguk esendőségében, kvázi csupaszon látni), akik – ha a szituáció úgy kívánja – nem restek személyiségük feminin oldalát is megvillantani. Itt a második évad trailere, hátha valaki kedvet kap hozzá:

Ránézésre pont egy ilyen típusú példány mosolyog az emberre a Dundalk Bay Brewery lebutított Brewmasters-sorozatának egyik dobozáról. Rendkívül előzékenyen rögvest be is mutatkozik: ő Marine Mike, háttértörténetét tekintve vidám mediterrán matróz, aki oly sokáig kereste a tökéletes sört hiába, hogy inkább készített magának egyet. Megkóstolván ezt az irish lágerkét mi további szorgalmas hajókázást javaslunk Mike barátunknak, és némi irányváltoztatást is eszközölnénk. Tény, hogy szinte tökéletesen sikerült lemásolni a Földközi-tenger vidékének dögunalmas és jellegtelen nagyüzemi söreit, ezért ideje lenne északabbra venni az irányt, hátha arrafelé más elképzelései vannak a főzdéknek a lágerekről.

Ezt az aprócska csorbát kiköszörülendő, máris itt toporzékol egy 5,5 %-os Hazy IPA, mely sörtípus elvileg megegyezik a NEIPA-val és a Juicy IPA-val, de nyugodtan kössetek bele. A dobozon feszítő úriember mindenképpen komolyabbnak és érettebbnek tűnik, ő már valószínűleg nem egy egyszerű közmatróz, pipája is van, a szőrzete is kidolgozott. A sör is jobban hozza az elvárt jegyeket, kellően gyümölcsös, kissé tán túl édeskés, a komlózás pedig harmatos. Kénytelenek vagyunk ezt is az óvatos próbálkozás kategóriába sorolni, viszont megértően bólogatunk, mert a Sailor Sam márkanév alatt futó söröket a főzde az itteni Aldi-nak, illetve a hozzá hasonló közepes multiknak készíti. Ez pedig ismerős szituáció, mert ha az írek ilyen típusú megrendelői csak feleannyira piszkálnak bele a receptúrákba, mint itthon a mieink szoktak, már van miért sóhajtozni a dundalkiaknak.

Újabb víz, újabb főzde, újabb sörök. A Rye River Brewing Company Celbridge (Cill Droichid) városában található, amit természetesen nem a főzde nevében szereplő folyó szel ketté, hanem a Liffey. A Rye innen északra csordogál, nagyjából ingolamentesen. Ha már észak, legyen dél is: a várostól ebbe az irányba haladva érkezhetünk Ardclough-ba (Ard Cloch), ahol van egy csinos kis temető, az Oughter Ard (Uachtar Árd). Itt nyugszik békésen egyéb celebritások mellett Arthur Guinness 1803. január 23-án bekövetkezett halála óta. A híres sörkészítő születési helye elvileg Celbridge, bár az ardclough-i népek ezt vitatják. Mi nem törünk pálcát senki felett, inkább a sörökre koncentrálunk.

Az egy évtizeddel ezelőtt alapított főzde fő profilját az előzőekben már említett kereskedelmi hálózatoknak készített termékek alkotják. Ismerősként üdvözöljük hát őket, hiszen a Lidl hazai polcain időnként feltűnő bajszos sörök (The Crafty Brewing Company-sorozat) is innen érkeznek. Láttuk és tapasztaltuk, hogy ez nem feltétlenül jelent automatikusan rossz pontot ezen a vidéken, ezért a Grafters márkanév két képviselőjét is bátran górcső alá tettük. A matrózok után úgy illik, hogy a szárazföldi melósok is lazíthassanak egyet, ezért elsőként a Labour of Love Extra Pale elnevezésű APA került pohárba. Habja elég gyorsan semmivé foszlott, ám a kellemesen gyümölcsös, enyhén citrusos illat kárpótolja a fogyasztót. A korty friss, ropogós, leginkább a lime és a grapefruit ízeit tolja maga előtt. A maláták kissé vékonyak, de az egyensúly még megfelelő. 4,5-ös alkoholtartalmú ivósör, „all in a day’s work”, ahogy a címkén is olvashatjuk.

Ennél jóval érdekesebb próbálkozás a munkaidő végeztével előkotrandó Grafters Clocking Off, ami egy kölsch típusú ital. Ugyebár a szigorú eredetvédelmi törvények miatt kölsch-t csak meghatározott főzdék készíthetnek és forgalmazhatnak, de a kölsch-style jelölés nem tilos, a próbálkozások pedig általában élvezetes eredményeket hoznak. Így van ez esetünkben is. A Clocking Off bódítóan édeskés virágillattal üdvözöl minket, a test itt is ropog, a maláták lágyak és könnyedek, a szépen kerekített keserűk (IBU 23) némi narancshéj-érzetet is idecsempésznek, az 5 %-os alkohol optimális választás. Elégedetten bólogatunk még stange nélkül is, mer’ azt ki a fene hoz magával Írországba?

1011. Krois Aviso

Hátborzongató tempóval közeledik a tanévnyitó, a könyörtelen valóság elől ismét a múltba menekülünk a Krois Brewery újabb sörének segítségével.

A rómaiaknál hagytuk abba a múltkor, őket a vidéken a frankok követték, majd valamikor a 900-as évek első két dekádjában megérkeztek honfoglaló eleink is a vidékre. A település 1002 után lett a győri püspökségé, nevét írásban először 1199-ben említik villa Racusként. A címerben is ez a kedves jószág látható (valószínűleg a folyami rák [Astacus astacus], mert a nem két másik faja közül a kövi rák [Astacus torrentium] hegyi patakokban honos, a kecskerák [Astacus leptodactylus] pedig csak valamikor a XIX-XX. század fordulóján jelent meg hazánkban a Balatonban, illetve a környékbeli lassú folyású vizekben) valamelyik püspökkel együtt. A püspökség első vezetője egy Radla néven futó cseh főpap volt, de róla igen keveset tudunk, ráadásul ez a minimális információ is jócskán összekeveredett más püspökök életútjával, ezért mi teljesen önkényesen úgy döntöttünk, hogy a címeren Csák Ugrin látható, aki az első írásos említés kiadásakor volt püspök arrafelé. Ha valaki másképp gondolja, egy-két (esetleg nyolc) sör mellett nyugodtan megbeszélheti velünk a dolgot.

Ahogy múlt az idő, úgy fejlődött és szépült a település. Épült itt templom és püspöki palota is, bár az utóbbit a hisztis soproniak 1311-ben lerombolták, mert nem tudtak megegyezni a csuhásokkal, ki szedjen vámot a vidéken. Később elnyerték a mezővárosi rangot is, csinos falat építettek maguk köré. A lelkes prosperálásnak a törökök vetettek véget 1683. július 26-án, amikor egy Bécs felé tartó csapatuk lerombolta a várost, és az akkor még zömében magyar lakosság egy részét felkoncolta, a maradékot pedig eladta rabszolgának. Az árván maradt területre német ajkúak érkeztek, ekkor nyerte el teljes létjogosultságát a Krewspach/Kroisbach elnevezés.

A főzde szerint az „Aviso a zenében azt jelenti: Kezdd el!”, ezt mi készséggel elhisszük, persze azért találtunk egy ennél jóval komplikáltabb és kevés embert érdeklő meghatározást is, naná, hogy idetesszük: „A felütés, upbeat, aviso, Auftakt, levare olyan szavak, amelyeket a karmester olyan típusú mozdulatára használják, amely az összes zenei és zenén kívüli információt előlegezi és közvetíti, amely az előadás során egy zenemű vagy egy zenei rész indításhoz szükséges.” Ez utóbbit A zene metafizikája – Az elmefilozófia alternatív megközelítése a zene új felfogásán keresztül című munkából szereztük (Alpaslan Ertüngealp, Őrbottyán, 2021), de itt inkább abbahagynánk, mintsem elkezdenénk a dolgot.

Sörünk ez alkalommal egy APA, mely a nyitást követően lelkesen kezdi el szállítani a típusra jellemző déligyümölcsös, citrusos, virágos, enyhén gyantás jegyeket az orrunk irányába. Enyhén felhős középarany szín, vaskos, puha, kitartó hab. Ízvilága könnyedén gyümölcsös, fűszeres, a grapefruit szépen domborít, az Amarillo-Simcoe-Citra-trió jelenlétének köszönhetően. A korty közepes (12 B°), meglepően selymes és simulékony, a szénsavak takarékra tették magukat. A 20-as IBU nem tűnik soknak, a keserűk mégis elegáns határozottsággal vonulnak az átlagosnak mondható lecsengésig, egy részük az utóízben keveredik némi malátás édességgel.

Kifejezetten korrekt darab, jóleső nyárvégi sör, esdeklő tekintetünket a karmesterre függesztjük, ugyan intene már avisot, hogy nekiláthassunk a következő palacknak.

1004-1005. FIRST Hippie és FIRST Voodoo

Nyárvégi sördömping van a csóróknak, illetve közepesen lerongyolódottaknak fenntartott és üzemeltetett kereskedelmi üzemegységekben (előbbi két jelzővel kis hazánk lakosságának usque kétharmadát konkretizáljuk, utóbbiak alatt a Penny és a Lidl lapul, per definitionem), így hát mi is két kézzel markoltunk bele a tutiba a tegnapi bevásárlókörút alatt.

Elsőként a FIRST két, az állandó kínálatukban megtalálható sörét járjuk körbe, miközben szokásunkhoz híven mindenféle, ide nem illőnek tűnő dologról értekezünk. Csikókorunkban nehezen viseltük a hippiket (a kifejezés eredete erősen vitatott, akad egészen meredek elmélet is, miszerint a niger–kongó nyelvcsalád szenegambiai ágához tartozó wolof nyelv hepicat szavából mutálódott, ami „nyitott szemmel járó embert” jelent. Aztán az ópiumhasználókra is mutogatnak néhányan, mert ugye ők általában az oldalukon-csípőjükön [hip] fekve utaznak. A kifejezést Thomas Aloysius „Tad” Dorgan karikaturista használta először egy 1902-es képregényében.

**Thomas Aloysius Dorgan** **(1877-1929)**

Egyébiránt ő számos szleng kifejezés kitalálásáért és terjesztéséért felelős, olyanokért, mint pl. hard-boiled, for crying out loud, drugstore cowboy, dumbbell), alamuszi és kissé teszetosza társaságnak tartottuk őket, habár a free love-free drogs-free minden szentháromság tagadhatatlanul hordozott magában izgalmas végkifejleti lehetőségeket. Ám ez a mosolyogjunk mindenkire, mer’ peaceloveempathy, ez nagyon távol állt tőlünk, sőt, kifejezetten idegesített minket. A tinglitangli muzsikájuktól meg falra bírtunk volna mászni.

Mostanra kissé megcsihadtunk, már nem akarunk minden virággyereket megfejelni, bár a dobozon vigyorgó kis köcsögöt azé’ meg tudnánk kínálni a bakanccsal (hogy attól legyen kancsal, ahogy a nép költötte rigmus is mondja), ezért angyali mosollyal az arcunkon töltjük pohárba a terméket.

Aranyszínű, szépen csillogó sör, közepes és átlagosan tartós habbal. Illatában a fő vonal a füveké (naná), a déligyümölcsök és a citrusfélék a második hullámmal érkeznek, és nem, semmiféle virágot nem vagyunk hajlandóak idehallucinálni.

A korty vékonyan közepes (13,5 B°), a szénsavak szintúgy. A malátaalappal nincs gond, a komlók (Citra, Centennial, Warrior) is elmuzsikálgatnak, de mi kicsivel hangsúlyosabb gyümölcsösségre vágyakoztunk volna. Így olyan érzésünk van, mintha megálltunk volna az út felénél valamiféle IPA irányába, mert a 27-es IBU biza’ nem ad többet. Ettől eltekintve egy könnyen iható, kellemesen savanykás végű sört kóstolhattunk, ami a poszt-hippiknek is biztosan bejön.

Szerencsére a főzde nem hagy minket az út szélén árván álldogálni, a Voodoo felvesz bennünket IPA-ba menet. Amíg elhelyezkedünk a platón, megvizsgáljuk ezt a dobozt is. A vuduról már mindenki hallott, elég belepislantani egy középszar amerikai akciófilmbe, ahol a gonosz varázsló a baba nyakát tekergetve akarja megnyiffantani a főhőst. A valóság persze sokkal szebb, titokzatosabb és bonyolultabb. A vudu egy szinkretikus (ötvöző) okkult valami, vallásnak is hívhatjuk nyugodtan, ami Afrika nyugati feléből indult útjára. Állítólag az ewe, a fon és az aja törzsek örökölték a tudást az elsüllyedt Atlantisz népétől, persze ezt csak a hülye fehér ember állítja, aki akkortájt még csak véletlenül sem járt arrafelé. Manapság leginkább a Karib-térségben (Haiti, a két Dominika, Kuba), illetve Brazíliában és Louisanában népszerű, de ha valaki tökön akarja bökni az ellenségét egy szigorúan saját készítésű baba (wanga) segítségével, az határon belül is talál oungant vagy mambót, avagy papot és papnőt. Anyagilag is elég baráti a dolog, egy szerelmi kötés/társbevonzás potom negyvenezer HUF, hát a hülyének is megéri. Egy oldás meg belefér harmincötbe, az oda-vissza történet sokkal olcsóbb, mint egy hivatásosokkal töltött hosszú hétvége a Balatonon, oszt’ még szerelmes is lehet az ember közben. Fantasztikus, nem?

**Tulajdonképpen nem is félünk annyira**

Reménykedünk, mert a doboz babafigurájának szügyébe nyomott szög alatt egy komlótoboz virít, ám a hivatalos adatok szerint az IBU-érték csak harminc, pedig mi le mernénk tenni a nagyesküt, hogy ez régebben magasabb volt. No mindegy, ez van, az illatok azért szépen áramlanak a pohárból. Masszív fenyőgyanták indítanak, majd jönnek a trópusi gyümölcsök, citrusfélék, meg valami savanykás bogyóféle, leginkább tán egres, illetőleg brüszke, büszke, püszke, piszke, pöszméte vagy köszméte.

A szép párnás, időközben elvékonyodott, meglepően tartós habréteg alatt közepes test üldögél (14,7 B°), a szénsavak picit döglöttek, amit mi nem bánunk. A maláták édessége jól illeszkedik a komlók aromáihoz és keserűihez, a vége átlagos lecsengésű, kesernyés, az utóíz gyümölcsös, mi mandarint alajtunk. Kellemes időtöltést biztosított ez a két sör, gyorsan péntek délutánt varázsoltak a szerdából, hogy ezt a hippiknek vagy a vudu szertartásmestereknek köszönhetjük-e, annak eldöntését rátok bízzuk.

Egy kis zenei kontrasztanyagot azért iderakunk még.

980-981. Zip’s Miskolci Mosaic és Viva la Manga!

Kedvelt közhelyeink egyikével indítanánk pénteki tirádánkat, miszerint repül az idő. Biza’ két esztendeje is van már annak, hogy a zip’s háza táján jártunk, szemlélődtünk és szaglásztunk, a kortyolásokat már nem is említjük. Most viszont Lakatos Gábor önzetlen és nagylelkű ajándékának köszönhetően két legyet ütünk egy csapásra, egyrészt megkóstolhatjuk a megreformált receptúrájú Miskolci Mosaic-ot, másrészt ismét mellkasig merülhetünk a mangóba a Viva la Manga! segítségével.

A MM emberes optikai tuningon is átesett, ha nem kedvelnénk, a címke alapján egyből szerelembe esnénk Miskolc városával. Az élénk, kissé betegesen sárga alapon köröző hollók, varjak és egyéb dögevők látványa egyből megdobogtatja szívünket, romantikusnak mértékkel nevezhető S.T.A.L.K.E.R.-olvasmányélményeinket juttatva eszünkbe. A lepukkant épületek között tátongó, minden bizonnyal egyenesen a Pokol mélységes bugyraiba vezető sötét üreg láttán pedig reszkető kezekkel máris satírozzuk az ELADÓ-táblácskát aktuális ingatlanunk kapujára, oszt’ irány BAZ megye (esetleg BAZvár. Erről meg az jutott az eszünkbe, hogy vajon a különböző nemű ispánok [mertháthogy ugyebár modern, haladó szellemiségű, elképesztően európai értékrendekkel bíró hazánkban a nőstény ~~hullarablók~~ politikusok is bírhatják eme státuszt, nem csak a kanok] megkülönböztetésére az ispöcs és az ispin@ kifejezések komilfók-e, de ez mellékszál). A hasi címkén a sör adatai nem változtak, maradt minden a jól bevált, régi keretek között, egyedül a típusmegjelölés elegánsodott Contemporary American Pilsner-ré.

Közben nyitunk, töltünk, szimatolunk. Ez a citrusos vonal illatban mintha kissé túl lenne tolva, kellemetlenül mosogatószeres érzete támad tőle az embernek, reménykedünk, hogy némi szellőztetés után csitul, de nem. A korty közepes, a szénsavak virgoncak, ropogósak. A megemelt komlómennyiségnek köszönhetően valóban intenzívebb az ízvilág, a keserűk kidolgozottabbak, ütősebb lett a dolog. Ugyanakkor nem várt módon egy savanykás vonulat is tiszteletét teszi, ami egy pilsner esetében nem teljesen döbbenetes esemény, de valahogy ide most nem illik. Meg tudnánk kedvelni az új MM-ot, ám a régire kicsit nagyobb nosztalgiával gondolunk vissza.

A Viva la Manga! is egy újraértelmezés, a főzde Fruit infused APA-ja kapott új köntöst és brandet. Pedro mester annak idején azt ígérte, az új receptúrával rámennek kissé a testességre és a krémesebb hatásra, búzamaláta és zabpehely is volt emlegetve, aminek itt most nyomát sem leljük. Meglehet, lecsúsztunk az első batch-ről, és a kíméletlen közgazdasági herélőkés itt is körbenyiszatolta a dolgokat. Sebaj, azért a gyümölcslevesen opálos megjelenés, a mutatós habkorona, és persze a masszív, édes, déligyümölcsös, fűszeres-virágos illatorgia némiképp kárpótol bennünket.

Ízvilágát tekintve elégedetten konstatáltuk, hogy a mangó elegánsan és önfeláldozóan a háttérbe húzódott, nagyobb teret engedve a komlóknak (Amarillo, Cascade és Citra) és a malátáknak a játékra. Az előző variáció gyenge pontja volt a szappanfavirágúak rendjébe tartozó gyümölcsfa termésének időnkénti indokolatlan arcoskodása. Úgy tűnik, a mangó magáévá tette Bástya elvtárs önmarcangoló kijelentését, miszerint: „Ha én valamit szeretek magamban, az a szerénység.”

Maradjon is így, ámen.

918. Oasis Hop Gun APA

Kiskovács C. Jenő egyre jobban utálta a küldetéseket. A multiverzumosokat pedig egyenesen gyűlölte. Ott viháncol az a sok húgyagyú paraszt, mindegyik azt képzeli magáról, hogy ő az Atyaúristen, s ami még rosszabb, néhány konkrét esetben ez tényleg így is van. Az ember odamegy, hogy megoldja a nyomorult problémáikat, oszt’ csak osztják az észt akkora arccal, hogy külön mérnöki team kell megtervezni azt az ajtót, amin beférnek. A reaktivált kommunikációs tisztnek minden önuralmát össze kellett kaparásznia, hogy ne lékelje meg a fejét az adattáblája sarkával annak a vigyorgó kanyifaszigusztinak, aki laza csuklómozdulattal az asztalára hajította a célkoordinátákat rejtő kódhengert. – No, hová a hónaljmankós nyühetegbe kell má’ megin’ eltalpalni? – morgott magában KCJ, miközben végignyalta a hengert a DNS-alapú nyitókód miatt. – Outer Rim, L-19, Atravis szektor? Hát ez a Teremtő szőrös segge partja. Ki lehet az a reménytelen lúzer, aki önszántából ott tengeti az életét? És a bolygó is… Egy rusnya gennyes kelés az egész azzal a rengeteg lávával. Valami Mustafar, vagy mi a pék f*sza. Mindegy, induljunk, mert sosem érünk haza. A lélekölően hosszú, eseménytelen út alatt (53000 fényév, két átszállás, másodosztály, naná) Kiskovács átnézte az anyagot. Valami Lord Vödör, vagy Vader (az ingyenes kriptoalgoritmus magasról szokott tenni a külalakra és a helyesírásra, a prémium kategóriásat meg saját zsebből csengetheti ki az ember, ha van akkora barom, hogy fizessen ezeknek) nyavalyog valamiféle Erő-érzékeny (?) őslakosokról, akik feszt gyurmáznak a lávával a kastélya körül, ráadásul az általuk teher- és személyfuvarozásra használt lávabolhák (?) rendszeresen a kapu környékére ürítenek. – Alapvető kommunikációs hiányosságok. Zavarjuk le, és tűnjünk innen a p….ba – dörmögte a szakember, miközben a rendkívül fenyegetően kinéző palotát bámulta.

Hogy kik lehettek az előtte ugrándozó, fehér páncélt viselő majmok, illetve a valamennyivel méltóságteljesebben viselkedő vörös köpenyes hóhérivadékok, nem tudta. De hogy ki itt a főnök, egyből kiderült, amikor nyílt az ajtó, s belépett egy majd’ kétméteres, szénfekete páncélzatú tag, aki úgy nézett ki, mint akinek a kedves édesapja egy Masaki Kobayashi film forgatási szünetében ejtett teherbe egy óriáscsibort. Ráadásul olyan idegesítően szörcsögve vette a levegőt, hogy KCJ migrénje egyből kiújult. A nagydarab sötétség végigmérte hősünket, majd recsegő géphangon megszólalt: – No nézd csak! A Kiskovács! Hát mit keresel itt, te vén gazember? Jenő elkerekedett szemmel, enyhén tátott szájjal, teljesen lefagyva bámulta a ház urát, aki közelebb jött és a vállára csapott. – Nem ismersz meg, ugye? Nem csoda, ebben a hacukában a saját anyám sem ismerne fel. Hát én vagyok a te jó öreg Anakin haverod! – Jézusmária, a félhülye Szkájvóker az áltsuliból! – Jenő arca hullaszín árnyalatot produkált, de azért megpróbált vigyorogni. – Ööö… szevasz, öreg harcos! Remekül nézel ki… Olyan… olyan szép fényes vagy… és… ööö… fekete – a végét már csak elhaló hangon tudta suttogni, mert a rémálomszerű alak barátilag belekarolt, és teljes hangerővel recsegett a fülébe. – Ezt azonnal meg kell ünnepelnünk! Irány a bár! Ma mindenki az én vendégem!

KCJ érezte, hogy az erőteljes kijelentéssel elvi síkon ellentétes irányba mozdulni óriási hiba lenne, ezért lárvaszerű arccal, hideg verejtékben úszva kacsázott a nagyúr mellett a helyi italmérés irányába. Szörnyű vedelés vette kezdetét, amit a Lord a sisakján a száj környékén lévő lyukacskákon átdugott szívószállal szerencsétlenkedve vitt végbe, bár a negyedik kör után a kiadott hangok alapján már az orrát is használta. A kommunikációs tiszt józan próbált maradni, mert érezte, hogy innen hamarosan lépni kell elfelé, ezért csak óvatosan sörözgetett. A lokális rettenetet nem merte kipróbálni, de volt a pult alatt valami import cucc Kiskunhalasról, amit Kiskovács már csak távoli, földi ősei miatt is szívesen kortyolgatott. Egyébként is korrektnek mondható főzet ez a Hop Gun – gondolta. Szűretlen, homályos naracsszín, átlagos, tartós hab. Citrusos, almás, a háttérben halványan gyantás illat. Közepes test (B°12,1), könnyű ihatóság, óvatosan adagolt malátás édességek, kissé pezsgős szénsavak. Mondjuk ha már Hop Gun, a komlókat tolhatták volna bele bátrabban is (IBU 30), de ki a kicsit nem becsüli… Az 5,1-es alkohol meg pont elég annak, aki képben akar maradni a történéseket illetőleg.

Közben a Lord egyre őszintébbre és érthetetlenebbre itta magát, s amikor KCJ úgy érezte, eljött a pillanat a távozás hímes mezejére lépéshez, éppen hatalmasat koppant sisakos homloka a pulton, s közben kásás hangon motyogta: -…oszt’ akkó aszontam nekije: „Én vagyok az APA-d”, de csak üvöltözött velem az a kurv@ kölök, meg hadonászott azzal sz@r villanyspádéval… Hát ezt érdemlem én? Hol ronthattam el a dolgot, Kiscé? Hol?

De Kiskovács C. Jenő ekkor már a maradék söröket felmarkolva az űrkikötő felé trappolt, ahol azonnal rekvirált magának egy hajót, és addig ütötte a pilótadroid fejét egy hidrokulccsal, amíg az fény fölé nem tette a gépet.

898. FIRST Mango Juice

Ha az ember madártávlati magasságokba emelkedik szellemileg (és a sok ronda tollas féreg közül néhányat lerugdos onnét, hogy lásson is valamit), megpillanthatja a Sors kezeit munka közben, mikor is ugyebár az egyikkel ad, a másikkal elvesz. Esetünkben ez úgy történt, hogy midőn félálomban forgolódtunk csatakos derékaljunkon – a félálom a hajnali időpontnak, a csatak a hőmérsékletnek köszönhető -, hirtelen furcsa, roppanó hangot detektáltunk a kamra irányából, majd rögvest utána éktelen üvegcsörömpölést. Abban a pillanatban még nem sejtettük, a Sors mit vett el tőlünk, de hogy mit adott, azt máris megéreztük. A visszafogottan daliás termetünket borító könnyed izzadság azonnal jegessé vált, ami még kellemes is lehetett volna, de nem értünk rá odafigyelni. Azt már konkrétabban éreztük, amikor a zsigerek összehúzódtak, hogy elférjenek a felfelé induló herék, ám ekkor már úton voltunk a kamra felé, az átlagosnál kissé bizonytalanabb léptekkel. Az ajtót drámai mozdulattal feltépve a következő kép tárult kissé még homályos tekintetünk elé: a FIRST Mango Juice fantázianevű terméke feltehetőleg szuicid szándékkal a polcról a padlón sorakozó egyéb palackok közé vetette magát. A doboz teteje a képen látható módon felpúposodott. Anyagi kár nem érte a blog szerzőjét, a palackok egyben maradtak, mi pedig a herék visszaereszkedését követően egy frissen főzött kávé mellett végre feltehettük magunknak az obligát kérdést: miaf@sz történt? Egérbuli? Az ősök szellemei? Poltergeist vagy lemeztektonika? Tudomány vagy valami azon túl? Nem tudtuk elengedni a témát, s a kávé után azonnal nekiláttunk a doboz roncsai közül kinyerni a megviseltnek tűnő folyadékot, kárba ne vesszen már az értékes mangópüré. Közben a neten kutakodtunk a jelenséget illetően, vajh’ magunk vagyunk-e az ismert világegyetemben ezzel a problémával? Viszonylagos gyorsasággal kiderült: közel sem. Sőt, népes táborhoz csatlakoztunk hajnali vesszőfutásunkkal. Úgy tűnik, a főzde által készített gyümölcsös pale ale csomagolásával valami gond van, mert tárolási helytől és hőmérséklettől függetlenül szép esetszámot tudott felmutatni a mi korai ~~örömünkhöz~~ kalandunkhoz hasonló történésekből. Végső és egyértelmű választ nem találtunk, a közvélemény valahol az anyagfáradás és a technológia ballépés között vélte megtalálni a közös nevezőt. Mindenesetre velünk először történt ilyesmi, s ez remek píárfogás a főzde részéről nomen est omen alapon → FIRST. A csomagolás szövege pedig újabb távlatokat nyit a termék egyéb területeken (tömegoszlatás, terraformálás, energiatermelés térhajtóművekhez, etc.) lehetséges felhasználásáról: „Igazi fúziós mangóbombát tartasz a kezedben…” Fcuk.

Ha már warp drive, tisztelegjünk az úttörők előtt. Az első ilyen meghajtással bíró hajó a Phoenix volt, melyet 2063. április 5-én indítottak útjára. A Warp-skálán az egyes fokozatot tudta teljesíteni, ami ugyebár 299,792,458 m/s-nak felel meg. Elvileg az USS Enterprise még nem köhög Warp 8-nál. A Phoenixnek és legénységének köszönhetjük, hogy sikerült felvenni a kapcsolatot a vulkániakkal. A Mango Juice dobozait a hajó mellékelt ábráján látható „Primary Fuel Tanks” környékén helyeznénk el.

A sör maga mangósnak mangós, ám kissé híg, ráadásul azt a „karakteresen komlókeserű APA-t” mi biza’ hiába keresgéltük. Lehet, hogy az ugrott ki a dobozból. Egyébiránt teljesen iható példánya a flavored kategóriának, nem várt 4.8-as alkohollal. Hidegen még jobb lett volna, de nem mertem húzni az időt, hátha van benne egy visszaszámláló, oszt’ a maradék cucc szétkeni a frigót a családi ingatlan adott szakaszával együtt.

864. Vaskakas Johnny B. Good

Mai sörünkhöz elsőként gyengéden és varrás mentén kettétépjük magunkat, egyik felünk a barátságosan mocsaras Louisianába vándorol, annak is az alluviális síkságára. A Mississippi torkolatvidékét René-Robert Cavelier de La Salle felfedező nyilvánította francia felségterületté 1682. április 9-én, s a Napkirály tiszteletére el is keresztelte La Louisiane-nak. A balszerencse azonban a nyakára telepedett szegénynek, hajóit sorra elveszítette, végül saját emberei tették hidegre öt esztendő múlva. A franciák utolsó helyi kolóniáját nem sokkal később az őslakosok felszámolták, a felnőtteket iktatták, öt gyereket viszont magukkal vittek. Az ő történetüket valamelyikőtök megírhatná helyettünk.

**La Salle halála. Louis Bombled illusztrációja Eugène Guénin La Nouvelle-France című könyvéből, Párizs, 1900**

S hogy mit, illetve inkább kit keresünk mi itt a láp közepén? Bizony a nóta szerint errefelé éldegél valahol a félanalfabéta Johnny, aki állítólag gitárral a kezében jött a világra, s akinek már a mamája is megjósolta (miután kiheverte ezt az óvatosan fogalmazva is komplikáltnak nevezhető szülést), hogy egyszer híres zenész lesz, a nevét pedig mindenki ismerni fogja. Ez így is lett, igaz, azért kellett hozzá egy Chuck Berry is, aki itt-ott önéletrajzi elemekre támaszkodva megírta és rögzítette a dalt 1958-ban. Johnny barátunknak minden esélye megvan arra, hogy intergalaktikus szupersztárrá avanzsáljon, hiszen a felvétel helyet kapott a Voyager űrszondákon elhelyezett Golden Record lemezeken, a Voyager-1 pedig már 2004-ben elhagyta a Naprendszert. A mocsárlakó fiatalember debütálása (ha addig véletlenül össze nem fut a csillagközi térben valakikkel) leghamarabb cca. negyvenezer év múlva várható, elvileg akkor közelíti meg a szonda a Gliese 445 jelzésű csillagot, ahol nagyobb a sansz arra, hogy belehallgatnak a felvételbe.

Szétszaggatott énünk másik fele közben a festői Győrújbarát határában landolt, ahol 2016-ban alapítódott főzde, név szerint a Vaskakas. Az ő hatos pakkjuk első tételeként sorsoltuk ki magunknak a Johnny B. Good (mínusz egy e) nevű hidegen komlózott APA-t. A településről és a főzdéről lesz még időnk mesélni, most bontunk, mert decens hamuréteggel takart izzó vágyunk egy jó sör után nem hagy minket nyugodni (ne feledd, ha nem tudsz ilyen szépen fogalmazni, csak sima alkoholista vagy).

Pohárba kerülvén Johnny borostyánba hajló mélyarany színével kápráztatja el az embert, miközben illatanyagai is serényen dolgoznak. Malátás, virágos, foltokban barackos aromái után a korty ízvilága is hasonlóan kitaposott ösvényen halad. Kifejezetten könnyed, magát szépen itató sör rövid pórázon tartott déligyümölcsökkel, az enyhe és közepes között egyensúlyozó komlókkal (IBU 30), melyek közül az Amarillo a végén még megkínál minket egy kis földes-gyantás utóízzel. A diszkrét, 5%-nyi alkohol észrevétlenül hangolja kellemesre az estét, csatlakozva a tömeghez magunk is vidáman dudorásszuk a dal ide illő részletét, miszerint: „Oh my what that little country boy could play.” Szép belépő, jöhet a következő.

809-810. Mohó Mókus és Léhűtő Lajhár

Mihail Mihajlovics Belkaszov, a Mohó Mókus rosszkedvűen heverészett az örökké termő fa alatt. A tízóraira befalt, ehető aranyfóliába csomagolt osztrigás-kaviáros rozsos buci úgy tekerte a beleit, hogy a szeme is könnybe lábadt. Nem találta sehol a kedvenc herélőkését sem, pedig a nagyapjától örökölt szerszámnak köszönhette a bandavezéri titulust. Igaz, mostanában csak a fogát szokta piszkálni vele, hogy ne rohadjon ott annyi ételmaradék, hiszen a fogmosáshoz fel kellene kelni, ilyet pedig egy kőkemény мальчик-белка nem csinál. Legalábbis nem túl gyakran. Ráadásul az üzlet sem ment jól. Pofátlan és tenyérbemászó konkurencia jelent meg a szigeten, s ha még csak tenyérbemászó lett volna! De ez az alak mindenhová mászott, hányingerkeltő volt még csak nézni is, ahogy össze-vissza pattog. Misi volt a neve, állítólag a mókusfélék családjába tartozott, de ebben Mihail Mihajlovics erősen kételkedett. Szart volna ő magasról (oké, nem annyira magasról, mert ahhoz abba kellene hagyni a fekvést) ezekre a mutatványokra, de az a feketefarkú féregnyúlvány a legjobb embereit rádumálta az életmódváltásra, a selejtesebbjét meg felzabáltatta a sakálokkal. Belkaszov mesternek rá kellett döbbennie, hogy egyedül maradt, mint a hájas kisujja, pedig még csak csütörtök volt.

https://www.youtube.com/watch?v=VSB3KA70MJE

Belkaszov és bandája 1:01-től

Ób@zmeg, de jólesne most egy sör! – sóhajtott fel szomorkásan, amikor hirtelen mozgást érzékelt a bal oldali perifériás látómezője irányából. Lavrentyij volt az, a Léhűtő Lajhár, gyerekkori cimborája. Talán lesz nála sör! – reménykedett MMB, majd kényelmesen elhelyezkedett, és az iskolában tanult versikét mormolva egyre laposabbakat pislogott:

„Hurr-hirr-horr-hárr-brum-bió,

Enni meg aludni jó.”

Két nap múlva ébredt fel, de még így is öt órát kellett várnia, amíg Lavrentyij hallótávolságba ért, mert a Lajhár nem csak lassú volt, mint a tetű, hanem hallgatag és süket is, mint a disznó a rozsban. – Lavrentyij, drága kicsi szívem, ugye van nálad néhány sör? Igen szomorú a lelkecském, a jó öreg Alkohol Bátyuska ölelő karjaira van szükségem. A tömény nem jó, megfosat, oszt’abban henteregni nem az igazi, tudod jól. Sört ide! Mondjuk egy picit testesebbnek tűnő, gabonásan édeskés illatú, de kenyeresen savanykás, tapadós habú, komlókkal rendesen balanszírozott rozsos ale-t. Vagy egy friss és üde, félbarnába hajló APA-t, olyan gyümölcsök ízeivel, mint amilyenek itt lógnak ezen a k*rva fán a fejem felett, hogy penészedjen meg mind, úgysem érem el őket. Az sem baj, ha már nem hideg, csak legyen! Van nálad, Lavrentyij, ugye van??

A Lajhár szája szólásra nyílt, majd röpke kilencvennyolc perc alatt ki is csusszant rajta a válasz: – Nincs. De hozok. Lassan távolodni kezdett, Mihail Mihajlovics pedig – amikor nem rázta már annyira a zokogás – újabb kétnapos álomba zuhant. Arra ébredt, hogy Lavrentyij egy papírdarabot tart elé, mert az udvarias és előzékeny jóbarát nem kívánván őt felverni megérdemelt pihenéséből, inkább leírta a kérdést, ami miatt félúton visszafordult: Pohár kell?

Az istenek kifürkészhetetlen akaratából Belkaszov ebben a pillanatban találta meg elveszettnek hitt nagyatyai örökségét, s kissé zavaros, ám beletörődő tekintettel fordította azt saját heréi felé.

Ui.: az idézett versike Tersánszky Józsi Jenő Misi mókus kalandjai című írásában található.