APA – Porból lettem, sörré leszek

1215-1216. The Garden Brewery APA és Shuma IPA

Töretlen lendülettel bandukolunk tovább horvát söreinkkel ebben a ködös és vizes novemberben, ami olyan hamar ki tudja szívni a meleget az emberből. Tíz percnyi séta után ropogó tüzekről álmodozunk, aztán amikor elmélyedünk kissé Zágráb történelmi eseményeiben és összefutunk Gubecz Máté (Matija Gubec) nevével, már nem is fázunk annyira. Gubecz uram volt a vezére az 1572-73-as horvát parasztháborúnak, ami ugyanazon okok miatt tört ki, mint a Dózsa-féle cca. hatvan évvel korábban. Ráadásul a vége is szomorkásan hasonló a két történetnek, a horvát vezér seregét is szétkergették, őt magát pedig Zágráb egyik terén a Szent Márk templom előtt kivégezték.

**Oton Iveković 1912-es festményén a kivégzés előtti pillanatokban gyönyörködhetünk**

A Dózsa esetében már bizonyítottan bevált módszereket alkalmazták – mert a működő dolgokon nem érdemes változtatni -, ott is volt tüzes trón, izzó vaskorona és jogar (habár Dózsa trónját egyre több kutató cáfolja, a kivégzésen jelen lévő Stephan Stieröchsel [a.k.a. Stephanus Taurinus] gyulafehérvári kanonok sem említ ilyet, pedig elég plasztikus leírást ad a történésekről. Ízelítőként egy rövid részlet Geréb László fordításában:

„Mostan a jobbágy-had felbujtóját, vezetőjét

így csufolgatták a királysággal, s a bakó még

sárga halántékát izzó vassal sütögette.

Tört koponyájának bőven buggyant ki a nedve,

ontja ki agyvelejét füle, szája s az orr üregén át.

Úgy amiképp az edény nyílásán át az aludttej,

sűrüsödött folyadék, amidőn a fedél leszorítja,

apránként kicsöpög s a lyukacskákon kiszivárog:

úgy ömlött a velő a tüzes koronának alatta,

s förtelmes folyadék mázolta be végig az arcát.”

Stauromachia, id est, Cruciatorum servile bellum. Servilis belli Pannonici libri V. Edidit Ladislaus, 1519

Trónról nincs szó. Említést kell tennünk viszont két jóval kevésbé förtelmes folyadékról, melyek a múltkor megismert The Garden Brewery portfólióját képezik, s mert az esetleírástól kissé elsápadtunk, bontjuk is az American Pale Ale-t. A dobozon is jelzett citrusfélék szépen előbújnak a korrekt habpaplan alól, a szintúgy említett papaját viszont nem leljük. Utóbbi valószínűleg teljes mértékben a mi hibánk, fél évszázaddal ezelőtt lezajlott szocializációs folyamatainknak nem képezte szerves részét ez a csinos gyümölcs, illetve fogalmazhatunk úgy is, hogy nem kergettek minket gyerekkorunkban az asztal körül, ha nem ismertük fel a papaját. Vagy a mamaját (bocs). Szóval citrusfélék és egyéb déligyümölcsök az illatban. A korty viszonylag súlytalan, ellenben kellemes és kiegyensúlyozott fűszerezettségéről a Citra és a Mosaic, valamint a Sabro és a Columbus egyaránt gondoskodik (akinek nem tetszik a Columbus elnevezés, használja nyugodtan a Tomahawk-ot, a kettő tökugyanaz, csak a fejlesztők/termelők [Hopunion, Yakima Chief] nem tudnak megegyezni az elsőséget illetően, ráadásul a Zeus is nyugodtan ide sorolható). Akad itt a gyümölcsökön kívül egy kis fenyő, pár szál virág, a vége pedig enyhén és borsosan csíp. Ezek, valamint a 30-as IBU és a 4.4-es alkoholtartalom egyértelműen a könnyed ivósör kategóriájába sorolják a terméket.

Szigorúbb keserűkre vágyunk egyelőre a sörök, nem pedig az élet irányából, ezért már nyitjuk is mai másodikunkat, a Shuma hívójelű IPA-t. A név eredete reményeink szerint nem rejt nagyobb titkokat, mert a šuma kifejezés a horvátoknál erdőt jelent, a doboz meg tele van pingálva fákkal. Érkeznek is a gyanták annak rendje s módja szerint az illatfelhő elején mindenféle édes gyümölccsel karöltve, melyből a barackot egyértelműen felismerni véljük. A vékony, de kitartó habréteg alatt mézszínű sör üldögél, melynek keserűi valóban markánsak, ám egyben decensen kiegyensúlyozottak is, ezért a 60-as IBU érték kifejezetten baráti formában jelentkezik. A készítéskor használt négyféle komló (Simcoe, Azacca, Cascade, Mandarina Bavaria), illetve komlókeverék (Zythos, ennek összetétele nem publikus, de a vájtnyelvűek [jó hülye szó ez is] szerint Columbus, Chinook és Centennial biztos van benne) biztosítja az elvárható IPA-életérzést, a maláták édességét pedig egy NEIPA-élesztő támogatja meg. A 6 %-os alkohol is komolyabb színezetűvé teszi a dolgot, úgy tucatnyival belőle könnyedén nekivágnánk akármilyen erdőnek. Persze simán eltévednénk, de legalább vigyorogva.

1188-1194. Jó Palóc, Bandauer APA, Bandauer IPA, Negro Modelo, Club Colombia, Like a Goulash 13, Peroni Gran Riserva Rossa, Amaréna

Parádésra-csillagszórósra sikeredett az elmúlt hétvége, hála kedves barátainknak. Ez alkalommal is bírtunk annyit inni, mint egy kisebb mezőváros, ezért aztán a szombat este megrendezett sörvéleményező eseményen már az objektivitás teljes hiányából eredő végtelen nyugalommal vettünk részt. Készült ugyan egy videofelvétel a dologról, ám ezt minimum 200 esztendő erejéig titkosítottuk, így be kell érnetek egy megviselt, törődött, szakadozott és foltos írásbeli beszámolóval.

Tíz főzet sorakozott előttünk, ezekből hetet fogunk ezen keretek között ismertetni, mert a Bernard Černý Ležák (avagy Dark Lager) már régen ki lett pipálva, akárcsak a balassagyarmati főzde Vidróczkiról elkeresztelt vöröskéje. (Az említett felvétel egyik arcpirító jelenetében a híres betyárról szóló népdalt interpretáljuk üvöltve, gyomorforgatóan hamisan. Legyen inkább 250 év.) Tőlük itt kérünk halkan elnézést, mert Amaréna nevű meggyesüket széles mozdulattal a sor végére utasítottuk, aztán az események elszabadultával szépen meg is feledkeztünk róla. Úgy illik hát, hogy elsőként a cég másik sörét, a Mikszáth Kálmán kisepikai gyűjteménykötetének címére hajazó Jó Palóc márkanevű világost említsük meg. A címkéről a Mester tekint ránk tűnődve, de nem gondoljuk, hogy a sörről agyalna, mert azzal különösebb probléma nincsen, sőt, tulajdonképpen bőven az elvárások felett teljesít. Kellemesen, fűszeresen komlós, magát szépen itató szárazkás láger, amiről hallottunk már jóval rosszabbakat is. Ennek oka lehet talán a PET-palakos kiszerelés, esetleg a főzde nem tud mindig azonos minőségű termékeket produkálni. Mindenesetre ez akkor és ott rendben volt. A szénsav nagy lendülettel igyekezett kiszabadulni a rabságból, de némi papírtörlő megoldotta a problémát.

**Mikszáth-portré 1882-ből, A jó palócok megjelenésének évéből**

Veszprém megye felé pislogtunk ezután, itt található Bánd, németül Bandau, ergo a Bandauer Kézműves Sörműhely is. Elvileg ők hazánk legkisebb legális főzdéje, ám hozzáállásuknak és filozófiájuknak ez az állapot tökéletesen megfelelni látszik. Egy APA és egy IPA volt tőlük a felhozatal, ezek közül az előbbit éreztük kidolgozottabbnak a markánsan citrusos ízvilág miatt. Az IPA is hozta a keserűit az elvárható gyümölcsös körítéssel, de társult vele egy némiképp megfáradt, túlérett érzet is. Ennek ellenére a címkén Essegvár (1270 környéke) öregtornya alatt feltüntetett alapigazsággal („Wer kein Bier hat, hat nichts zu trinken”) teljes mértékben egyetértünk, és nem csak azért, mert Luther Mártonnak tulajdonítják. Feltettük Bandaueréket a listánkra, s mivel nem könnyű hozzájutni a söreikhez, záros határidőn belül el fogunk zarándokolni az ország azon felébe.

Ezek után átcikáztunk az amerikai kontinensre a következő két sör erejéig, mexikóvárosi landolással. Ennek északnyugati részében van a Tacuba nevű városrész, itt alapított főzdét 1925-ben egy csapatnyi spanyol migráns. Egyikük – Felix Aramburuzabala – leszármazottja María Asunción Aramburuzabala, aki az ország második leggazdagabb üzletasszonya, cca. 6,2 milliárd dollárra becsült nettó vagyonkájával. Ez akár még a bagó kategóriába is csúszhat ahhoz a 20 milliárdhoz képest, amennyit állítólag az Anheuser-Busch InBev fizetett a főzdéért 2013-ban. Mi ezekkel az összegekkel nemhogy nem rendelkeztünk, hanem felfogni sem nagyon tudtuk őket, így maradt az ivás. A Negro Modelo egy közepes testű, simulékony, ízgazdag, müncheni stílusú dunkel láger, melyhez a finoman pörkölt malátákon túl a Galena komló körtés, ananászos, bogyós gyümölcsös jegyei adták a truvájt. María asszonyság a hatvanas éveinek elejét tapossa, ha betáraz ebből otthon, már megyünk is idősgondozni.

**La calle Tacuba (cca. 1890). Elvileg ez az egész kontinens legrégebbi utcája**

Újabb ország következik újabb migránsokkal. Leo Siegfried és Emil Kopp 1876-ban vergődött ki az óhazából, Németországból Kolumbiába. Néhány évnyi mindenféle dologgal történő kereskedés után megalapították a Bavaria Kopp’s Deutsche Bierbrauerei nevű főzdét. Az általunk kóstolt Club Colombia 1949-es születésű, az alapítás hatvanadik évfordulójára készítették, egy ideig Club Sesenta néven forgalmazták. Végtelenül egyszerű, de nagyjából tisztességesen összerakott, a szokásosnak nevezhető mértékig lebutított pilsről van szó, mely utóbbi tulajdonságát annak köszönheti, hogy ezt a céget is benyelte már az Anheuser-Busch InBev.

**A főzde valamikor az 1900-as évek elején**

Szerencsére az extrémebb ízek rajongói sem maradtak szomjasak azon az estén, hiszen akadt egy adagnyi a Cserniczky Botond nevével fémjelzett B*BOP Fermentory és a Pivovar Zichovec szerelemgyerekéből, a Like a Goulash 13 hívójelű gose-ból. Hogy miért 13, nem tudjuk, de megkérdeztük az AI-t, az meg azt mondta, ennyi benne a szárazanyag. Legyen. Roppant érdekes, meglepő, a társaságot rögvest megosztó, de kifejezetten ízletes kreációt kóstolhattunk. Ahogy a már eleve sós-savanykás alapsör megkapja a gulyásleves alkotórészeit (paradicsom, paprika, hagyma, sárgarépa), már akkor érdekes a dolog, a fűszerekről pedig még nem is beszéltünk. Akadt benne tárkony, babérlevél, kömény, fűszerpaprika, bors és szegfűbors, ezért a végeredmény valóban gulyáslevesre emlékeztetett. Egy csipetnyi Magnum még egy kis keserűvel is megtámogatta a főzetet, amit mi élvezettel szürcsöltünk, még ha a paradicsom tán egy hangyaf@sznyit túl is lett tolva.

Zárótételként a Peroni Gran Riserva Rossa lett szervírozva, hogy az olaszok se maradjanak ki a jóból. Francesco Peroni 1846-ban alapította első főzdéjét Vigevanóban (itt halt meg Juan Caramuel Lobkowitz filozófus, matematikus, de a sörös embereknek más is beugrik a nevéről), mert valószínűleg elege lett a tésztakészítésből, amivel a családja foglalkozott. A cég később Rómába települt át, ahol az ország egyesítése után gyorsan vezető helyre küzdötte fel magát. A Nastro Azzurro termékcsaládot mindenki ismeri, mi is foglalkoztunk már velük, nem tartoznak a kedvenceink közé. Leginkább azért nem, mert ötlettelen, egydimenziós, urambocsá’ unalmas sörök, bazi magas szénsavtartalommal. Ezért kíváncsian vártuk a Gran Riserva-sorozattal való első találkozást, és azt kell mondanunk, kellemesen csalódtunk. A Rossa egy komplex, telt, aromagazdag, címkéje szerint wienna style félbarna sör húsos malátákkal, jó értelemben és vidáman grasszáló karamellákkal. Az addigra végképp meggyötört tekintetünket szívesen pihentettük a rubinvörös árnyalaton, csalogatóan édeskés illata pedig új erőt adott. Tudnak ezek a taljánok, ha akarnak.

Nagyjából ezeket akartuk akkor és ott elmondani jellegzetesen búgó baritonunkkal, de mint azt már említettük, erősen meg voltunk viselve a sok élmény miatt. A legszomorkásabb a dologban pedig az, hogy majdnem teljesen biztosak vagyunk abban, hogy legközelebb is ugyanez fog történni. De mit tehetünk? Meg vagyunk mi határozva, mint a csikó kantározva.

PS.: Ádám közben felszívta az Amarénát, aszongya jó vót. Az emlegetett felvétel még diszkrétnek ítélhető részéből a sörök miatt ideillesztünk néhány másodpercnyit. A végén jobbra mi rázzuk a seggünket.

1125-1126. Brew Your Mind Fruit Works RBB és Yellow Haze Session

Háztartásunk női különítménye bevagonírozott Zánka irányába, ahol az elkövetkezendő három napot tölteni fogják egyéb, iskoláskorú élőlények népes társaságában. Egyedül maradtunk hát ebben a túlságosan zajos magányban, mint Hrabal a prés mellett, csak mi még nem vagyunk ászok és fedett pályás bajnokok, megeshet, nem is leszünk soha, ami persze nem baj, hiszen akkor mi lennénk a kilenc és fél millió sampion országa, mert itt mindenki bajnok, illetve az akar lenni, de mi nem szeretjük annyira a gombát.

Most inkább valami bogyófélére fáj a fogunk, valami erdei fílingre, áttúrjuk hát a kamrát, van-e ilyesmi az aranytartalékban, és hát hogyne volna. Már trappolunk is boldogan az írósarokba, lelkesen szorongatva kissé hideg kezeink között a Brew Your Mind Fruit Works-sorozatának málnával, szederrel és áfonyával megáldott és keresztelt példányát. Sour ale a lelkem, mi pedig különösen érzékenyek vagyunk erre a típusra gyomortájilag, szokásunk megszenvedni a savanyúkat, hiába, ilyenek vagyunk, gyakorlatilag mindennek ellen tudunk állni, csak a kísértésnek nem. Ez a főzet azonban a maga zabpelyhes selymességével, lehengerlő gyümölcsösségével, pazar, vaníliásan édeskés illatával maga az Ígéret ezen a ronda, szürke, havasesős téli napon, maga a gondtalan, nyárvégi trallala valahol a fák között az erdő mélyén, ahol az ember csak tömi magába a málnát, szedret, áfonyát, és nem gondol a nyálukat csorgató, kiéhezett barnamedvékre.

A második napon az erdőből Új-Zélandra (Aotearoa, ahogy a maorik hívják) teleportálunk, a Déli-szigetre (Te Wai Pounamu, megint a maorik, ebből vaslogikával kikövetkeztethető, hogy van egy északi is – Te Ika-a-Māui -, ott laknak többen), annak is a felső csücskébe, a Tasman-tenger egyik öblébe. Ha ebben az életben nem jönne össze, valamelyik következőben arrafelé szeretnénk élni, már csak a szó szerint vehető elszigeteltség miatt is. Új-Zéland olyan messzire van mindentől, mint ide Nagykáta, még Ausztráliától is cca. 2000 kilométert kell tekerni, mire odaér az ember.

Az említett öböl partján pedig egymástól macskaugrásnyira két olyan település is található, melyekről komlóféléket neveztek el: Riwaka és Motueka. A BYM Yellow Haze Session nevezetű sörében Riwaka komló található (némi Simcoe és Citra társaságában), amit egy Saaz-vonalból nemesítettek és pumpáltak fel aromatikailag, kis híján megduplázva olajtartalmát. Citrusos jegyei már-már az extremitás határait súrolják, de a passiógyümölcs is szépen odateszi magát. A Session a főzde alap-APA-jének (jó csúnya ez így, de most már mindegy, leírtuk) egyik variációja, némileg butított, 4.3-as alkoholtartalommal, ám cserébe vidáman lubickolhat az ember egy kádnyi déligyümölcsben. Könnyed, frissítő, ízletes főzet, megdöbbentően hamar elfogy.

Meg is nézzük gyorsan, nem keres-e az 1848 óta folyamatosan működő (!) riwakai általános iskola magyartanárt.

1045. The Beertailor APA

Két nappal ezelőtt vacsorakészítés közben egy 1985-ös kabaréfelvételt hallgattunk, amiben Rudolf Péter énekelt egy vicces dalocskát a House of the Rising Sun The Animals-féle feldolgozásának dallamára. Itt hallgathatja meg, aki akarja 21:43-tól:

A színművész által említett két név (Alan Price és Eric Burdon) az együttes alapító tagjait, egyben billentyűsét és énekesét takarja.

A dal viszont nem az ő szerzeményük, annak eredete a múlt homályába vész. Valószínűleg egy angol népdal lehet az alapja, erre számtalan vélt vagy valós nyelvészeti, néprajzi és népzenei bizonyíték van talonban. Nekünk szimpatikus a Rising Sun felőli megközelítés, merthogy így hívták arrafelé annak idején a rossz hírű házakat, amik tömve voltak azokkal a lányokkal, de a francia eredetet igazolni kívánó elmélet sem rossz XIV. Lajos szerepeltetésével. A Roud Folk Song Index adatbázisban – ahová az összes angol nyelvű népdalt igyekeznek összegyűjteni – a 6393-as számot kapta és igen jó társaságba keveredett, mert ott van az Auld Lang Syne, a Pat-a-cake, pat-a-cake, baker’s man, a Hickory Dickory Dock és a John the Revelator is a környéken. Tessék mindegyiket meghallgatni.

Tény, hogy az amerikai bányászok már énekelték 1905 környékén, a legrégebbi rögzített változata pedig 1933-as. Clarence „Tom” Ashley és Gwin Stanley Foster nevével fémjelzett a dolog, hallga csak:

A mi koponyánkba épített lejátszó az Animals 1964-es változatát pörgeti, és amikor bepillantottunk a kamrába sört keresgélni, éppen ott tartott, hogy My mother was a tailor. Oké, akad itt néhány (Beer)tailor, az egyik ráadásul APA, így akár indulhat is a családi élet (amíg utóbbi le nem lép kártyázni és k*rvázni).

A nagytarcsai főzde világos aranyszínű söre vaskos és kitartó habkoronát visel, mely alól karamellásan édes, enyhén virágos illatok bújnak elő.

A komlózás tisztes, a 3C (Cascade, Chinook, Citra) hozza a megszokott és elvárt trópusi gyümölcsöket, de ez a sör egyértelműen a jól kidolgozott, stabil malátaalapja miatt marad emlékezetes, mert ennyire kerek kekszeket már régen ropogtattunk. Az utóíz halványan és kellemesen kesernyés, az öt százaléknyi alkoholtól pedig pont annyira lelkesül föl az ember, hogy a rossz hírű házaknak ugyan nem megy a közelébe, de a dalt azért meghallgatja megint:

1025-1028. Sailor Sam’s Irish Lager, Sailor Sam’s Hazy IPA, Grafters Labour of Love, Grafters Clocking Off

Nagy keletje van mostanság a maszkulin, könnyedén könyörtelen, ám szexuális irányultságukat tekintve nem feltétlenül hetero tengerészeknek (lásd az Our flag means death című sorozatot, amit mi erősen kedvelünk, mert rendkívül vicces és deheroizáló. A mi kis tudatunk pedig [nem is beszélve az az alatti területekről] zsenge gyermekkora óta imádja a dolgokat a maguk esendőségében, kvázi csupaszon látni), akik – ha a szituáció úgy kívánja – nem restek személyiségük feminin oldalát is megvillantani. Itt a második évad trailere, hátha valaki kedvet kap hozzá:

Ránézésre pont egy ilyen típusú példány mosolyog az emberre a Dundalk Bay Brewery lebutított Brewmasters-sorozatának egyik dobozáról. Rendkívül előzékenyen rögvest be is mutatkozik: ő Marine Mike, háttértörténetét tekintve vidám mediterrán matróz, aki oly sokáig kereste a tökéletes sört hiába, hogy inkább készített magának egyet. Megkóstolván ezt az irish lágerkét mi további szorgalmas hajókázást javaslunk Mike barátunknak, és némi irányváltoztatást is eszközölnénk. Tény, hogy szinte tökéletesen sikerült lemásolni a Földközi-tenger vidékének dögunalmas és jellegtelen nagyüzemi söreit, ezért ideje lenne északabbra venni az irányt, hátha arrafelé más elképzelései vannak a főzdéknek a lágerekről.

Ezt az aprócska csorbát kiköszörülendő, máris itt toporzékol egy 5,5 %-os Hazy IPA, mely sörtípus elvileg megegyezik a NEIPA-val és a Juicy IPA-val, de nyugodtan kössetek bele. A dobozon feszítő úriember mindenképpen komolyabbnak és érettebbnek tűnik, ő már valószínűleg nem egy egyszerű közmatróz, pipája is van, a szőrzete is kidolgozott. A sör is jobban hozza az elvárt jegyeket, kellően gyümölcsös, kissé tán túl édeskés, a komlózás pedig harmatos. Kénytelenek vagyunk ezt is az óvatos próbálkozás kategóriába sorolni, viszont megértően bólogatunk, mert a Sailor Sam márkanév alatt futó söröket a főzde az itteni Aldi-nak, illetve a hozzá hasonló közepes multiknak készíti. Ez pedig ismerős szituáció, mert ha az írek ilyen típusú megrendelői csak feleannyira piszkálnak bele a receptúrákba, mint itthon a mieink szoktak, már van miért sóhajtozni a dundalkiaknak.

Újabb víz, újabb főzde, újabb sörök. A Rye River Brewing Company Celbridge (Cill Droichid) városában található, amit természetesen nem a főzde nevében szereplő folyó szel ketté, hanem a Liffey. A Rye innen északra csordogál, nagyjából ingolamentesen. Ha már észak, legyen dél is: a várostól ebbe az irányba haladva érkezhetünk Ardclough-ba (Ard Cloch), ahol van egy csinos kis temető, az Oughter Ard (Uachtar Árd). Itt nyugszik békésen egyéb celebritások mellett Arthur Guinness 1803. január 23-án bekövetkezett halála óta. A híres sörkészítő születési helye elvileg Celbridge, bár az ardclough-i népek ezt vitatják. Mi nem törünk pálcát senki felett, inkább a sörökre koncentrálunk.

Az egy évtizeddel ezelőtt alapított főzde fő profilját az előzőekben már említett kereskedelmi hálózatoknak készített termékek alkotják. Ismerősként üdvözöljük hát őket, hiszen a Lidl hazai polcain időnként feltűnő bajszos sörök (The Crafty Brewing Company-sorozat) is innen érkeznek. Láttuk és tapasztaltuk, hogy ez nem feltétlenül jelent automatikusan rossz pontot ezen a vidéken, ezért a Grafters márkanév két képviselőjét is bátran górcső alá tettük. A matrózok után úgy illik, hogy a szárazföldi melósok is lazíthassanak egyet, ezért elsőként a Labour of Love Extra Pale elnevezésű APA került pohárba. Habja elég gyorsan semmivé foszlott, ám a kellemesen gyümölcsös, enyhén citrusos illat kárpótolja a fogyasztót. A korty friss, ropogós, leginkább a lime és a grapefruit ízeit tolja maga előtt. A maláták kissé vékonyak, de az egyensúly még megfelelő. 4,5-ös alkoholtartalmú ivósör, „all in a day’s work”, ahogy a címkén is olvashatjuk.

Ennél jóval érdekesebb próbálkozás a munkaidő végeztével előkotrandó Grafters Clocking Off, ami egy kölsch típusú ital. Ugyebár a szigorú eredetvédelmi törvények miatt kölsch-t csak meghatározott főzdék készíthetnek és forgalmazhatnak, de a kölsch-style jelölés nem tilos, a próbálkozások pedig általában élvezetes eredményeket hoznak. Így van ez esetünkben is. A Clocking Off bódítóan édeskés virágillattal üdvözöl minket, a test itt is ropog, a maláták lágyak és könnyedek, a szépen kerekített keserűk (IBU 23) némi narancshéj-érzetet is idecsempésznek, az 5 %-os alkohol optimális választás. Elégedetten bólogatunk még stange nélkül is, mer’ azt ki a fene hoz magával Írországba?

1011. Krois Aviso

Hátborzongató tempóval közeledik a tanévnyitó, a könyörtelen valóság elől ismét a múltba menekülünk a Krois Brewery újabb sörének segítségével.

A rómaiaknál hagytuk abba a múltkor, őket a vidéken a frankok követték, majd valamikor a 900-as évek első két dekádjában megérkeztek honfoglaló eleink is a vidékre. A település 1002 után lett a győri püspökségé, nevét írásban először 1199-ben említik villa Racusként. A címerben is ez a kedves jószág látható (valószínűleg a folyami rák [Astacus astacus], mert a nem két másik faja közül a kövi rák [Astacus torrentium] hegyi patakokban honos, a kecskerák [Astacus leptodactylus] pedig csak valamikor a XIX-XX. század fordulóján jelent meg hazánkban a Balatonban, illetve a környékbeli lassú folyású vizekben) valamelyik püspökkel együtt. A püspökség első vezetője egy Radla néven futó cseh főpap volt, de róla igen keveset tudunk, ráadásul ez a minimális információ is jócskán összekeveredett más püspökök életútjával, ezért mi teljesen önkényesen úgy döntöttünk, hogy a címeren Csák Ugrin látható, aki az első írásos említés kiadásakor volt püspök arrafelé. Ha valaki másképp gondolja, egy-két (esetleg nyolc) sör mellett nyugodtan megbeszélheti velünk a dolgot.

Ahogy múlt az idő, úgy fejlődött és szépült a település. Épült itt templom és püspöki palota is, bár az utóbbit a hisztis soproniak 1311-ben lerombolták, mert nem tudtak megegyezni a csuhásokkal, ki szedjen vámot a vidéken. Később elnyerték a mezővárosi rangot is, csinos falat építettek maguk köré. A lelkes prosperálásnak a törökök vetettek véget 1683. július 26-án, amikor egy Bécs felé tartó csapatuk lerombolta a várost, és az akkor még zömében magyar lakosság egy részét felkoncolta, a maradékot pedig eladta rabszolgának. Az árván maradt területre német ajkúak érkeztek, ekkor nyerte el teljes létjogosultságát a Krewspach/Kroisbach elnevezés.

A főzde szerint az „Aviso a zenében azt jelenti: Kezdd el!”, ezt mi készséggel elhisszük, persze azért találtunk egy ennél jóval komplikáltabb és kevés embert érdeklő meghatározást is, naná, hogy idetesszük: „A felütés, upbeat, aviso, Auftakt, levare olyan szavak, amelyeket a karmester olyan típusú mozdulatára használják, amely az összes zenei és zenén kívüli információt előlegezi és közvetíti, amely az előadás során egy zenemű vagy egy zenei rész indításhoz szükséges.” Ez utóbbit A zene metafizikája – Az elmefilozófia alternatív megközelítése a zene új felfogásán keresztül című munkából szereztük (Alpaslan Ertüngealp, Őrbottyán, 2021), de itt inkább abbahagynánk, mintsem elkezdenénk a dolgot.

Sörünk ez alkalommal egy APA, mely a nyitást követően lelkesen kezdi el szállítani a típusra jellemző déligyümölcsös, citrusos, virágos, enyhén gyantás jegyeket az orrunk irányába. Enyhén felhős középarany szín, vaskos, puha, kitartó hab. Ízvilága könnyedén gyümölcsös, fűszeres, a grapefruit szépen domborít, az Amarillo-Simcoe-Citra-trió jelenlétének köszönhetően. A korty közepes (12 B°), meglepően selymes és simulékony, a szénsavak takarékra tették magukat. A 20-as IBU nem tűnik soknak, a keserűk mégis elegáns határozottsággal vonulnak az átlagosnak mondható lecsengésig, egy részük az utóízben keveredik némi malátás édességgel.

Kifejezetten korrekt darab, jóleső nyárvégi sör, esdeklő tekintetünket a karmesterre függesztjük, ugyan intene már avisot, hogy nekiláthassunk a következő palacknak.

1004-1005. FIRST Hippie és FIRST Voodoo

Nyárvégi sördömping van a csóróknak, illetve közepesen lerongyolódottaknak fenntartott és üzemeltetett kereskedelmi üzemegységekben (előbbi két jelzővel kis hazánk lakosságának usque kétharmadát konkretizáljuk, utóbbiak alatt a Penny és a Lidl lapul, per definitionem), így hát mi is két kézzel markoltunk bele a tutiba a tegnapi bevásárlókörút alatt.

Elsőként a FIRST két, az állandó kínálatukban megtalálható sörét járjuk körbe, miközben szokásunkhoz híven mindenféle, ide nem illőnek tűnő dologról értekezünk. Csikókorunkban nehezen viseltük a hippiket (a kifejezés eredete erősen vitatott, akad egészen meredek elmélet is, miszerint a niger–kongó nyelvcsalád szenegambiai ágához tartozó wolof nyelv hepicat szavából mutálódott, ami „nyitott szemmel járó embert” jelent. Aztán az ópiumhasználókra is mutogatnak néhányan, mert ugye ők általában az oldalukon-csípőjükön [hip] fekve utaznak. A kifejezést Thomas Aloysius „Tad” Dorgan karikaturista használta először egy 1902-es képregényében.

**Thomas Aloysius Dorgan** **(1877-1929)**

Egyébiránt ő számos szleng kifejezés kitalálásáért és terjesztéséért felelős, olyanokért, mint pl. hard-boiled, for crying out loud, drugstore cowboy, dumbbell), alamuszi és kissé teszetosza társaságnak tartottuk őket, habár a free love-free drogs-free minden szentháromság tagadhatatlanul hordozott magában izgalmas végkifejleti lehetőségeket. Ám ez a mosolyogjunk mindenkire, mer’ peaceloveempathy, ez nagyon távol állt tőlünk, sőt, kifejezetten idegesített minket. A tinglitangli muzsikájuktól meg falra bírtunk volna mászni.

Mostanra kissé megcsihadtunk, már nem akarunk minden virággyereket megfejelni, bár a dobozon vigyorgó kis köcsögöt azé’ meg tudnánk kínálni a bakanccsal (hogy attól legyen kancsal, ahogy a nép költötte rigmus is mondja), ezért angyali mosollyal az arcunkon töltjük pohárba a terméket.

Aranyszínű, szépen csillogó sör, közepes és átlagosan tartós habbal. Illatában a fő vonal a füveké (naná), a déligyümölcsök és a citrusfélék a második hullámmal érkeznek, és nem, semmiféle virágot nem vagyunk hajlandóak idehallucinálni.

A korty vékonyan közepes (13,5 B°), a szénsavak szintúgy. A malátaalappal nincs gond, a komlók (Citra, Centennial, Warrior) is elmuzsikálgatnak, de mi kicsivel hangsúlyosabb gyümölcsösségre vágyakoztunk volna. Így olyan érzésünk van, mintha megálltunk volna az út felénél valamiféle IPA irányába, mert a 27-es IBU biza’ nem ad többet. Ettől eltekintve egy könnyen iható, kellemesen savanykás végű sört kóstolhattunk, ami a poszt-hippiknek is biztosan bejön.

Szerencsére a főzde nem hagy minket az út szélén árván álldogálni, a Voodoo felvesz bennünket IPA-ba menet. Amíg elhelyezkedünk a platón, megvizsgáljuk ezt a dobozt is. A vuduról már mindenki hallott, elég belepislantani egy középszar amerikai akciófilmbe, ahol a gonosz varázsló a baba nyakát tekergetve akarja megnyiffantani a főhőst. A valóság persze sokkal szebb, titokzatosabb és bonyolultabb. A vudu egy szinkretikus (ötvöző) okkult valami, vallásnak is hívhatjuk nyugodtan, ami Afrika nyugati feléből indult útjára. Állítólag az ewe, a fon és az aja törzsek örökölték a tudást az elsüllyedt Atlantisz népétől, persze ezt csak a hülye fehér ember állítja, aki akkortájt még csak véletlenül sem járt arrafelé. Manapság leginkább a Karib-térségben (Haiti, a két Dominika, Kuba), illetve Brazíliában és Louisanában népszerű, de ha valaki tökön akarja bökni az ellenségét egy szigorúan saját készítésű baba (wanga) segítségével, az határon belül is talál oungant vagy mambót, avagy papot és papnőt. Anyagilag is elég baráti a dolog, egy szerelmi kötés/társbevonzás potom negyvenezer HUF, hát a hülyének is megéri. Egy oldás meg belefér harmincötbe, az oda-vissza történet sokkal olcsóbb, mint egy hivatásosokkal töltött hosszú hétvége a Balatonon, oszt’ még szerelmes is lehet az ember közben. Fantasztikus, nem?

**Tulajdonképpen nem is félünk annyira**

Reménykedünk, mert a doboz babafigurájának szügyébe nyomott szög alatt egy komlótoboz virít, ám a hivatalos adatok szerint az IBU-érték csak harminc, pedig mi le mernénk tenni a nagyesküt, hogy ez régebben magasabb volt. No mindegy, ez van, az illatok azért szépen áramlanak a pohárból. Masszív fenyőgyanták indítanak, majd jönnek a trópusi gyümölcsök, citrusfélék, meg valami savanykás bogyóféle, leginkább tán egres, illetőleg brüszke, büszke, püszke, piszke, pöszméte vagy köszméte.

A szép párnás, időközben elvékonyodott, meglepően tartós habréteg alatt közepes test üldögél (14,7 B°), a szénsavak picit döglöttek, amit mi nem bánunk. A maláták édessége jól illeszkedik a komlók aromáihoz és keserűihez, a vége átlagos lecsengésű, kesernyés, az utóíz gyümölcsös, mi mandarint alajtunk. Kellemes időtöltést biztosított ez a két sör, gyorsan péntek délutánt varázsoltak a szerdából, hogy ezt a hippiknek vagy a vudu szertartásmestereknek köszönhetjük-e, annak eldöntését rátok bízzuk.

Egy kis zenei kontrasztanyagot azért iderakunk még.

980-981. Zip’s Miskolci Mosaic és Viva la Manga!

Kedvelt közhelyeink egyikével indítanánk pénteki tirádánkat, miszerint repül az idő. Biza’ két esztendeje is van már annak, hogy a zip’s háza táján jártunk, szemlélődtünk és szaglásztunk, a kortyolásokat már nem is említjük. Most viszont Lakatos Gábor önzetlen és nagylelkű ajándékának köszönhetően két legyet ütünk egy csapásra, egyrészt megkóstolhatjuk a megreformált receptúrájú Miskolci Mosaic-ot, másrészt ismét mellkasig merülhetünk a mangóba a Viva la Manga! segítségével.

A MM emberes optikai tuningon is átesett, ha nem kedvelnénk, a címke alapján egyből szerelembe esnénk Miskolc városával. Az élénk, kissé betegesen sárga alapon köröző hollók, varjak és egyéb dögevők látványa egyből megdobogtatja szívünket, romantikusnak mértékkel nevezhető S.T.A.L.K.E.R.-olvasmányélményeinket juttatva eszünkbe. A lepukkant épületek között tátongó, minden bizonnyal egyenesen a Pokol mélységes bugyraiba vezető sötét üreg láttán pedig reszkető kezekkel máris satírozzuk az ELADÓ-táblácskát aktuális ingatlanunk kapujára, oszt’ irány BAZ megye (esetleg BAZvár. Erről meg az jutott az eszünkbe, hogy vajon a különböző nemű ispánok [mertháthogy ugyebár modern, haladó szellemiségű, elképesztően európai értékrendekkel bíró hazánkban a nőstény ~~hullarablók~~ politikusok is bírhatják eme státuszt, nem csak a kanok] megkülönböztetésére az ispöcs és az ispin@ kifejezések komilfók-e, de ez mellékszál). A hasi címkén a sör adatai nem változtak, maradt minden a jól bevált, régi keretek között, egyedül a típusmegjelölés elegánsodott Contemporary American Pilsner-ré.

Közben nyitunk, töltünk, szimatolunk. Ez a citrusos vonal illatban mintha kissé túl lenne tolva, kellemetlenül mosogatószeres érzete támad tőle az embernek, reménykedünk, hogy némi szellőztetés után csitul, de nem. A korty közepes, a szénsavak virgoncak, ropogósak. A megemelt komlómennyiségnek köszönhetően valóban intenzívebb az ízvilág, a keserűk kidolgozottabbak, ütősebb lett a dolog. Ugyanakkor nem várt módon egy savanykás vonulat is tiszteletét teszi, ami egy pilsner esetében nem teljesen döbbenetes esemény, de valahogy ide most nem illik. Meg tudnánk kedvelni az új MM-ot, ám a régire kicsit nagyobb nosztalgiával gondolunk vissza.

A Viva la Manga! is egy újraértelmezés, a főzde Fruit infused APA-ja kapott új köntöst és brandet. Pedro mester annak idején azt ígérte, az új receptúrával rámennek kissé a testességre és a krémesebb hatásra, búzamaláta és zabpehely is volt emlegetve, aminek itt most nyomát sem leljük. Meglehet, lecsúsztunk az első batch-ről, és a kíméletlen közgazdasági herélőkés itt is körbenyiszatolta a dolgokat. Sebaj, azért a gyümölcslevesen opálos megjelenés, a mutatós habkorona, és persze a masszív, édes, déligyümölcsös, fűszeres-virágos illatorgia némiképp kárpótol bennünket.

Ízvilágát tekintve elégedetten konstatáltuk, hogy a mangó elegánsan és önfeláldozóan a háttérbe húzódott, nagyobb teret engedve a komlóknak (Amarillo, Cascade és Citra) és a malátáknak a játékra. Az előző variáció gyenge pontja volt a szappanfavirágúak rendjébe tartozó gyümölcsfa termésének időnkénti indokolatlan arcoskodása. Úgy tűnik, a mangó magáévá tette Bástya elvtárs önmarcangoló kijelentését, miszerint: „Ha én valamit szeretek magamban, az a szerénység.”

Maradjon is így, ámen.

918. Oasis Hop Gun APA

Kiskovács C. Jenő egyre jobban utálta a küldetéseket. A multiverzumosokat pedig egyenesen gyűlölte. Ott viháncol az a sok húgyagyú paraszt, mindegyik azt képzeli magáról, hogy ő az Atyaúristen, s ami még rosszabb, néhány konkrét esetben ez tényleg így is van. Az ember odamegy, hogy megoldja a nyomorult problémáikat, oszt’ csak osztják az észt akkora arccal, hogy külön mérnöki team kell megtervezni azt az ajtót, amin beférnek. A reaktivált kommunikációs tisztnek minden önuralmát össze kellett kaparásznia, hogy ne lékelje meg a fejét az adattáblája sarkával annak a vigyorgó kanyifaszigusztinak, aki laza csuklómozdulattal az asztalára hajította a célkoordinátákat rejtő kódhengert. – No, hová a hónaljmankós nyühetegbe kell má’ megin’ eltalpalni? – morgott magában KCJ, miközben végignyalta a hengert a DNS-alapú nyitókód miatt. – Outer Rim, L-19, Atravis szektor? Hát ez a Teremtő szőrös segge partja. Ki lehet az a reménytelen lúzer, aki önszántából ott tengeti az életét? És a bolygó is… Egy rusnya gennyes kelés az egész azzal a rengeteg lávával. Valami Mustafar, vagy mi a pék f*sza. Mindegy, induljunk, mert sosem érünk haza. A lélekölően hosszú, eseménytelen út alatt (53000 fényév, két átszállás, másodosztály, naná) Kiskovács átnézte az anyagot. Valami Lord Vödör, vagy Vader (az ingyenes kriptoalgoritmus magasról szokott tenni a külalakra és a helyesírásra, a prémium kategóriásat meg saját zsebből csengetheti ki az ember, ha van akkora barom, hogy fizessen ezeknek) nyavalyog valamiféle Erő-érzékeny (?) őslakosokról, akik feszt gyurmáznak a lávával a kastélya körül, ráadásul az általuk teher- és személyfuvarozásra használt lávabolhák (?) rendszeresen a kapu környékére ürítenek. – Alapvető kommunikációs hiányosságok. Zavarjuk le, és tűnjünk innen a p….ba – dörmögte a szakember, miközben a rendkívül fenyegetően kinéző palotát bámulta.

Hogy kik lehettek az előtte ugrándozó, fehér páncélt viselő majmok, illetve a valamennyivel méltóságteljesebben viselkedő vörös köpenyes hóhérivadékok, nem tudta. De hogy ki itt a főnök, egyből kiderült, amikor nyílt az ajtó, s belépett egy majd’ kétméteres, szénfekete páncélzatú tag, aki úgy nézett ki, mint akinek a kedves édesapja egy Masaki Kobayashi film forgatási szünetében ejtett teherbe egy óriáscsibort. Ráadásul olyan idegesítően szörcsögve vette a levegőt, hogy KCJ migrénje egyből kiújult. A nagydarab sötétség végigmérte hősünket, majd recsegő géphangon megszólalt: – No nézd csak! A Kiskovács! Hát mit keresel itt, te vén gazember? Jenő elkerekedett szemmel, enyhén tátott szájjal, teljesen lefagyva bámulta a ház urát, aki közelebb jött és a vállára csapott. – Nem ismersz meg, ugye? Nem csoda, ebben a hacukában a saját anyám sem ismerne fel. Hát én vagyok a te jó öreg Anakin haverod! – Jézusmária, a félhülye Szkájvóker az áltsuliból! – Jenő arca hullaszín árnyalatot produkált, de azért megpróbált vigyorogni. – Ööö… szevasz, öreg harcos! Remekül nézel ki… Olyan… olyan szép fényes vagy… és… ööö… fekete – a végét már csak elhaló hangon tudta suttogni, mert a rémálomszerű alak barátilag belekarolt, és teljes hangerővel recsegett a fülébe. – Ezt azonnal meg kell ünnepelnünk! Irány a bár! Ma mindenki az én vendégem!

KCJ érezte, hogy az erőteljes kijelentéssel elvi síkon ellentétes irányba mozdulni óriási hiba lenne, ezért lárvaszerű arccal, hideg verejtékben úszva kacsázott a nagyúr mellett a helyi italmérés irányába. Szörnyű vedelés vette kezdetét, amit a Lord a sisakján a száj környékén lévő lyukacskákon átdugott szívószállal szerencsétlenkedve vitt végbe, bár a negyedik kör után a kiadott hangok alapján már az orrát is használta. A kommunikációs tiszt józan próbált maradni, mert érezte, hogy innen hamarosan lépni kell elfelé, ezért csak óvatosan sörözgetett. A lokális rettenetet nem merte kipróbálni, de volt a pult alatt valami import cucc Kiskunhalasról, amit Kiskovács már csak távoli, földi ősei miatt is szívesen kortyolgatott. Egyébként is korrektnek mondható főzet ez a Hop Gun – gondolta. Szűretlen, homályos naracsszín, átlagos, tartós hab. Citrusos, almás, a háttérben halványan gyantás illat. Közepes test (B°12,1), könnyű ihatóság, óvatosan adagolt malátás édességek, kissé pezsgős szénsavak. Mondjuk ha már Hop Gun, a komlókat tolhatták volna bele bátrabban is (IBU 30), de ki a kicsit nem becsüli… Az 5,1-es alkohol meg pont elég annak, aki képben akar maradni a történéseket illetőleg.

Közben a Lord egyre őszintébbre és érthetetlenebbre itta magát, s amikor KCJ úgy érezte, eljött a pillanat a távozás hímes mezejére lépéshez, éppen hatalmasat koppant sisakos homloka a pulton, s közben kásás hangon motyogta: -…oszt’ akkó aszontam nekije: „Én vagyok az APA-d”, de csak üvöltözött velem az a kurv@ kölök, meg hadonászott azzal sz@r villanyspádéval… Hát ezt érdemlem én? Hol ronthattam el a dolgot, Kiscé? Hol?

De Kiskovács C. Jenő ekkor már a maradék söröket felmarkolva az űrkikötő felé trappolt, ahol azonnal rekvirált magának egy hajót, és addig ütötte a pilótadroid fejét egy hidrokulccsal, amíg az fény fölé nem tette a gépet.

898. FIRST Mango Juice

Ha az ember madártávlati magasságokba emelkedik szellemileg (és a sok ronda tollas féreg közül néhányat lerugdos onnét, hogy lásson is valamit), megpillanthatja a Sors kezeit munka közben, mikor is ugyebár az egyikkel ad, a másikkal elvesz. Esetünkben ez úgy történt, hogy midőn félálomban forgolódtunk csatakos derékaljunkon – a félálom a hajnali időpontnak, a csatak a hőmérsékletnek köszönhető -, hirtelen furcsa, roppanó hangot detektáltunk a kamra irányából, majd rögvest utána éktelen üvegcsörömpölést. Abban a pillanatban még nem sejtettük, a Sors mit vett el tőlünk, de hogy mit adott, azt máris megéreztük. A visszafogottan daliás termetünket borító könnyed izzadság azonnal jegessé vált, ami még kellemes is lehetett volna, de nem értünk rá odafigyelni. Azt már konkrétabban éreztük, amikor a zsigerek összehúzódtak, hogy elférjenek a felfelé induló herék, ám ekkor már úton voltunk a kamra felé, az átlagosnál kissé bizonytalanabb léptekkel. Az ajtót drámai mozdulattal feltépve a következő kép tárult kissé még homályos tekintetünk elé: a FIRST Mango Juice fantázianevű terméke feltehetőleg szuicid szándékkal a polcról a padlón sorakozó egyéb palackok közé vetette magát. A doboz teteje a képen látható módon felpúposodott. Anyagi kár nem érte a blog szerzőjét, a palackok egyben maradtak, mi pedig a herék visszaereszkedését követően egy frissen főzött kávé mellett végre feltehettük magunknak az obligát kérdést: miaf@sz történt? Egérbuli? Az ősök szellemei? Poltergeist vagy lemeztektonika? Tudomány vagy valami azon túl? Nem tudtuk elengedni a témát, s a kávé után azonnal nekiláttunk a doboz roncsai közül kinyerni a megviseltnek tűnő folyadékot, kárba ne vesszen már az értékes mangópüré. Közben a neten kutakodtunk a jelenséget illetően, vajh’ magunk vagyunk-e az ismert világegyetemben ezzel a problémával? Viszonylagos gyorsasággal kiderült: közel sem. Sőt, népes táborhoz csatlakoztunk hajnali vesszőfutásunkkal. Úgy tűnik, a főzde által készített gyümölcsös pale ale csomagolásával valami gond van, mert tárolási helytől és hőmérséklettől függetlenül szép esetszámot tudott felmutatni a mi korai ~~örömünkhöz~~ kalandunkhoz hasonló történésekből. Végső és egyértelmű választ nem találtunk, a közvélemény valahol az anyagfáradás és a technológia ballépés között vélte megtalálni a közös nevezőt. Mindenesetre velünk először történt ilyesmi, s ez remek píárfogás a főzde részéről nomen est omen alapon → FIRST. A csomagolás szövege pedig újabb távlatokat nyit a termék egyéb területeken (tömegoszlatás, terraformálás, energiatermelés térhajtóművekhez, etc.) lehetséges felhasználásáról: „Igazi fúziós mangóbombát tartasz a kezedben…” Fcuk.

Ha már warp drive, tisztelegjünk az úttörők előtt. Az első ilyen meghajtással bíró hajó a Phoenix volt, melyet 2063. április 5-én indítottak útjára. A Warp-skálán az egyes fokozatot tudta teljesíteni, ami ugyebár 299,792,458 m/s-nak felel meg. Elvileg az USS Enterprise még nem köhög Warp 8-nál. A Phoenixnek és legénységének köszönhetjük, hogy sikerült felvenni a kapcsolatot a vulkániakkal. A Mango Juice dobozait a hajó mellékelt ábráján látható „Primary Fuel Tanks” környékén helyeznénk el.

A sör maga mangósnak mangós, ám kissé híg, ráadásul azt a „karakteresen komlókeserű APA-t” mi biza’ hiába keresgéltük. Lehet, hogy az ugrott ki a dobozból. Egyébiránt teljesen iható példánya a flavored kategóriának, nem várt 4.8-as alkohollal. Hidegen még jobb lett volna, de nem mertem húzni az időt, hátha van benne egy visszaszámláló, oszt’ a maradék cucc szétkeni a frigót a családi ingatlan adott szakaszával együtt.