APA – Porból lettem, sörré leszek

1011. Krois Aviso

Hátborzongató tempóval közeledik a tanévnyitó, a könyörtelen valóság elől ismét a múltba menekülünk a Krois Brewery újabb sörének segítségével.

A rómaiaknál hagytuk abba a múltkor, őket a vidéken a frankok követték, majd valamikor a 900-as évek első két dekádjában megérkeztek honfoglaló eleink is a vidékre. A település 1002 után lett a győri püspökségé, nevét írásban először 1199-ben említik villa Racusként. A címerben is ez a kedves jószág látható (valószínűleg a folyami rák [Astacus astacus], mert a nem két másik faja közül a kövi rák [Astacus torrentium] hegyi patakokban honos, a kecskerák [Astacus leptodactylus] pedig csak valamikor a XIX-XX. század fordulóján jelent meg hazánkban a Balatonban, illetve a környékbeli lassú folyású vizekben) valamelyik püspökkel együtt. A püspökség első vezetője egy Radla néven futó cseh főpap volt, de róla igen keveset tudunk, ráadásul ez a minimális információ is jócskán összekeveredett más püspökök életútjával, ezért mi teljesen önkényesen úgy döntöttünk, hogy a címeren Csák Ugrin látható, aki az első írásos említés kiadásakor volt püspök arrafelé. Ha valaki másképp gondolja, egy-két (esetleg nyolc) sör mellett nyugodtan megbeszélheti velünk a dolgot.

Ahogy múlt az idő, úgy fejlődött és szépült a település. Épült itt templom és püspöki palota is, bár az utóbbit a hisztis soproniak 1311-ben lerombolták, mert nem tudtak megegyezni a csuhásokkal, ki szedjen vámot a vidéken. Később elnyerték a mezővárosi rangot is, csinos falat építettek maguk köré. A lelkes prosperálásnak a törökök vetettek véget 1683. július 26-án, amikor egy Bécs felé tartó csapatuk lerombolta a várost, és az akkor még zömében magyar lakosság egy részét felkoncolta, a maradékot pedig eladta rabszolgának. Az árván maradt területre német ajkúak érkeztek, ekkor nyerte el teljes létjogosultságát a Krewspach/Kroisbach elnevezés.

A főzde szerint az „Aviso a zenében azt jelenti: Kezdd el!”, ezt mi készséggel elhisszük, persze azért találtunk egy ennél jóval komplikáltabb és kevés embert érdeklő meghatározást is, naná, hogy idetesszük: „A felütés, upbeat, aviso, Auftakt, levare olyan szavak, amelyeket a karmester olyan típusú mozdulatára használják, amely az összes zenei és zenén kívüli információt előlegezi és közvetíti, amely az előadás során egy zenemű vagy egy zenei rész indításhoz szükséges.” Ez utóbbit A zene metafizikája – Az elmefilozófia alternatív megközelítése a zene új felfogásán keresztül című munkából szereztük (Alpaslan Ertüngealp, Őrbottyán, 2021), de itt inkább abbahagynánk, mintsem elkezdenénk a dolgot.

Sörünk ez alkalommal egy APA, mely a nyitást követően lelkesen kezdi el szállítani a típusra jellemző déligyümölcsös, citrusos, virágos, enyhén gyantás jegyeket az orrunk irányába. Enyhén felhős középarany szín, vaskos, puha, kitartó hab. Ízvilága könnyedén gyümölcsös, fűszeres, a grapefruit szépen domborít, az Amarillo-Simcoe-Citra-trió jelenlétének köszönhetően. A korty közepes (12 B°), meglepően selymes és simulékony, a szénsavak takarékra tették magukat. A 20-as IBU nem tűnik soknak, a keserűk mégis elegáns határozottsággal vonulnak az átlagosnak mondható lecsengésig, egy részük az utóízben keveredik némi malátás édességgel.

Kifejezetten korrekt darab, jóleső nyárvégi sör, esdeklő tekintetünket a karmesterre függesztjük, ugyan intene már avisot, hogy nekiláthassunk a következő palacknak.

1004-1005. FIRST Hippie és FIRST Voodoo

Nyárvégi sördömping van a csóróknak, illetve közepesen lerongyolódottaknak fenntartott és üzemeltetett kereskedelmi üzemegységekben (előbbi két jelzővel kis hazánk lakosságának usque kétharmadát konkretizáljuk, utóbbiak alatt a Penny és a Lidl lapul, per definitionem), így hát mi is két kézzel markoltunk bele a tutiba a tegnapi bevásárlókörút alatt.

Elsőként a FIRST két, az állandó kínálatukban megtalálható sörét járjuk körbe, miközben szokásunkhoz híven mindenféle, ide nem illőnek tűnő dologról értekezünk. Csikókorunkban nehezen viseltük a hippiket (a kifejezés eredete erősen vitatott, akad egészen meredek elmélet is, miszerint a niger–kongó nyelvcsalád szenegambiai ágához tartozó wolof nyelv hepicat szavából mutálódott, ami „nyitott szemmel járó embert” jelent. Aztán az ópiumhasználókra is mutogatnak néhányan, mert ugye ők általában az oldalukon-csípőjükön [hip] fekve utaznak. A kifejezést Thomas Aloysius „Tad” Dorgan karikaturista használta először egy 1902-es képregényében.

**Thomas Aloysius Dorgan** **(1877-1929)**

Egyébiránt ő számos szleng kifejezés kitalálásáért és terjesztéséért felelős, olyanokért, mint pl. hard-boiled, for crying out loud, drugstore cowboy, dumbbell), alamuszi és kissé teszetosza társaságnak tartottuk őket, habár a free love-free drogs-free minden szentháromság tagadhatatlanul hordozott magában izgalmas végkifejleti lehetőségeket. Ám ez a mosolyogjunk mindenkire, mer’ peaceloveempathy, ez nagyon távol állt tőlünk, sőt, kifejezetten idegesített minket. A tinglitangli muzsikájuktól meg falra bírtunk volna mászni.

Mostanra kissé megcsihadtunk, már nem akarunk minden virággyereket megfejelni, bár a dobozon vigyorgó kis köcsögöt azé’ meg tudnánk kínálni a bakanccsal (hogy attól legyen kancsal, ahogy a nép költötte rigmus is mondja), ezért angyali mosollyal az arcunkon töltjük pohárba a terméket.

Aranyszínű, szépen csillogó sör, közepes és átlagosan tartós habbal. Illatában a fő vonal a füveké (naná), a déligyümölcsök és a citrusfélék a második hullámmal érkeznek, és nem, semmiféle virágot nem vagyunk hajlandóak idehallucinálni.

A korty vékonyan közepes (13,5 B°), a szénsavak szintúgy. A malátaalappal nincs gond, a komlók (Citra, Centennial, Warrior) is elmuzsikálgatnak, de mi kicsivel hangsúlyosabb gyümölcsösségre vágyakoztunk volna. Így olyan érzésünk van, mintha megálltunk volna az út felénél valamiféle IPA irányába, mert a 27-es IBU biza’ nem ad többet. Ettől eltekintve egy könnyen iható, kellemesen savanykás végű sört kóstolhattunk, ami a poszt-hippiknek is biztosan bejön.

Szerencsére a főzde nem hagy minket az út szélén árván álldogálni, a Voodoo felvesz bennünket IPA-ba menet. Amíg elhelyezkedünk a platón, megvizsgáljuk ezt a dobozt is. A vuduról már mindenki hallott, elég belepislantani egy középszar amerikai akciófilmbe, ahol a gonosz varázsló a baba nyakát tekergetve akarja megnyiffantani a főhőst. A valóság persze sokkal szebb, titokzatosabb és bonyolultabb. A vudu egy szinkretikus (ötvöző) okkult valami, vallásnak is hívhatjuk nyugodtan, ami Afrika nyugati feléből indult útjára. Állítólag az ewe, a fon és az aja törzsek örökölték a tudást az elsüllyedt Atlantisz népétől, persze ezt csak a hülye fehér ember állítja, aki akkortájt még csak véletlenül sem járt arrafelé. Manapság leginkább a Karib-térségben (Haiti, a két Dominika, Kuba), illetve Brazíliában és Louisanában népszerű, de ha valaki tökön akarja bökni az ellenségét egy szigorúan saját készítésű baba (wanga) segítségével, az határon belül is talál oungant vagy mambót, avagy papot és papnőt. Anyagilag is elég baráti a dolog, egy szerelmi kötés/társbevonzás potom negyvenezer HUF, hát a hülyének is megéri. Egy oldás meg belefér harmincötbe, az oda-vissza történet sokkal olcsóbb, mint egy hivatásosokkal töltött hosszú hétvége a Balatonon, oszt’ még szerelmes is lehet az ember közben. Fantasztikus, nem?

**Tulajdonképpen nem is félünk annyira**

Reménykedünk, mert a doboz babafigurájának szügyébe nyomott szög alatt egy komlótoboz virít, ám a hivatalos adatok szerint az IBU-érték csak harminc, pedig mi le mernénk tenni a nagyesküt, hogy ez régebben magasabb volt. No mindegy, ez van, az illatok azért szépen áramlanak a pohárból. Masszív fenyőgyanták indítanak, majd jönnek a trópusi gyümölcsök, citrusfélék, meg valami savanykás bogyóféle, leginkább tán egres, illetőleg brüszke, büszke, püszke, piszke, pöszméte vagy köszméte.

A szép párnás, időközben elvékonyodott, meglepően tartós habréteg alatt közepes test üldögél (14,7 B°), a szénsavak picit döglöttek, amit mi nem bánunk. A maláták édessége jól illeszkedik a komlók aromáihoz és keserűihez, a vége átlagos lecsengésű, kesernyés, az utóíz gyümölcsös, mi mandarint alajtunk. Kellemes időtöltést biztosított ez a két sör, gyorsan péntek délutánt varázsoltak a szerdából, hogy ezt a hippiknek vagy a vudu szertartásmestereknek köszönhetjük-e, annak eldöntését rátok bízzuk.

Egy kis zenei kontrasztanyagot azért iderakunk még.

980-981. Zip’s Miskolci Mosaic és Viva la Manga!

Kedvelt közhelyeink egyikével indítanánk pénteki tirádánkat, miszerint repül az idő. Biza’ két esztendeje is van már annak, hogy a zip’s háza táján jártunk, szemlélődtünk és szaglásztunk, a kortyolásokat már nem is említjük. Most viszont Lakatos Gábor önzetlen és nagylelkű ajándékának köszönhetően két legyet ütünk egy csapásra, egyrészt megkóstolhatjuk a megreformált receptúrájú Miskolci Mosaic-ot, másrészt ismét mellkasig merülhetünk a mangóba a Viva la Manga! segítségével.

A MM emberes optikai tuningon is átesett, ha nem kedvelnénk, a címke alapján egyből szerelembe esnénk Miskolc városával. Az élénk, kissé betegesen sárga alapon köröző hollók, varjak és egyéb dögevők látványa egyből megdobogtatja szívünket, romantikusnak mértékkel nevezhető S.T.A.L.K.E.R.-olvasmányélményeinket juttatva eszünkbe. A lepukkant épületek között tátongó, minden bizonnyal egyenesen a Pokol mélységes bugyraiba vezető sötét üreg láttán pedig reszkető kezekkel máris satírozzuk az ELADÓ-táblácskát aktuális ingatlanunk kapujára, oszt’ irány BAZ megye (esetleg BAZvár. Erről meg az jutott az eszünkbe, hogy vajon a különböző nemű ispánok [mertháthogy ugyebár modern, haladó szellemiségű, elképesztően európai értékrendekkel bíró hazánkban a nőstény ~~hullarablók~~ politikusok is bírhatják eme státuszt, nem csak a kanok] megkülönböztetésére az ispöcs és az ispin@ kifejezések komilfók-e, de ez mellékszál). A hasi címkén a sör adatai nem változtak, maradt minden a jól bevált, régi keretek között, egyedül a típusmegjelölés elegánsodott Contemporary American Pilsner-ré.

Közben nyitunk, töltünk, szimatolunk. Ez a citrusos vonal illatban mintha kissé túl lenne tolva, kellemetlenül mosogatószeres érzete támad tőle az embernek, reménykedünk, hogy némi szellőztetés után csitul, de nem. A korty közepes, a szénsavak virgoncak, ropogósak. A megemelt komlómennyiségnek köszönhetően valóban intenzívebb az ízvilág, a keserűk kidolgozottabbak, ütősebb lett a dolog. Ugyanakkor nem várt módon egy savanykás vonulat is tiszteletét teszi, ami egy pilsner esetében nem teljesen döbbenetes esemény, de valahogy ide most nem illik. Meg tudnánk kedvelni az új MM-ot, ám a régire kicsit nagyobb nosztalgiával gondolunk vissza.

A Viva la Manga! is egy újraértelmezés, a főzde Fruit infused APA-ja kapott új köntöst és brandet. Pedro mester annak idején azt ígérte, az új receptúrával rámennek kissé a testességre és a krémesebb hatásra, búzamaláta és zabpehely is volt emlegetve, aminek itt most nyomát sem leljük. Meglehet, lecsúsztunk az első batch-ről, és a kíméletlen közgazdasági herélőkés itt is körbenyiszatolta a dolgokat. Sebaj, azért a gyümölcslevesen opálos megjelenés, a mutatós habkorona, és persze a masszív, édes, déligyümölcsös, fűszeres-virágos illatorgia némiképp kárpótol bennünket.

Ízvilágát tekintve elégedetten konstatáltuk, hogy a mangó elegánsan és önfeláldozóan a háttérbe húzódott, nagyobb teret engedve a komlóknak (Amarillo, Cascade és Citra) és a malátáknak a játékra. Az előző variáció gyenge pontja volt a szappanfavirágúak rendjébe tartozó gyümölcsfa termésének időnkénti indokolatlan arcoskodása. Úgy tűnik, a mangó magáévá tette Bástya elvtárs önmarcangoló kijelentését, miszerint: „Ha én valamit szeretek magamban, az a szerénység.”

Maradjon is így, ámen.

918. Oasis Hop Gun APA

Kiskovács C. Jenő egyre jobban utálta a küldetéseket. A multiverzumosokat pedig egyenesen gyűlölte. Ott viháncol az a sok húgyagyú paraszt, mindegyik azt képzeli magáról, hogy ő az Atyaúristen, s ami még rosszabb, néhány konkrét esetben ez tényleg így is van. Az ember odamegy, hogy megoldja a nyomorult problémáikat, oszt’ csak osztják az észt akkora arccal, hogy külön mérnöki team kell megtervezni azt az ajtót, amin beférnek. A reaktivált kommunikációs tisztnek minden önuralmát össze kellett kaparásznia, hogy ne lékelje meg a fejét az adattáblája sarkával annak a vigyorgó kanyifaszigusztinak, aki laza csuklómozdulattal az asztalára hajította a célkoordinátákat rejtő kódhengert. – No, hová a hónaljmankós nyühetegbe kell má’ megin’ eltalpalni? – morgott magában KCJ, miközben végignyalta a hengert a DNS-alapú nyitókód miatt. – Outer Rim, L-19, Atravis szektor? Hát ez a Teremtő szőrös segge partja. Ki lehet az a reménytelen lúzer, aki önszántából ott tengeti az életét? És a bolygó is… Egy rusnya gennyes kelés az egész azzal a rengeteg lávával. Valami Mustafar, vagy mi a pék f*sza. Mindegy, induljunk, mert sosem érünk haza. A lélekölően hosszú, eseménytelen út alatt (53000 fényév, két átszállás, másodosztály, naná) Kiskovács átnézte az anyagot. Valami Lord Vödör, vagy Vader (az ingyenes kriptoalgoritmus magasról szokott tenni a külalakra és a helyesírásra, a prémium kategóriásat meg saját zsebből csengetheti ki az ember, ha van akkora barom, hogy fizessen ezeknek) nyavalyog valamiféle Erő-érzékeny (?) őslakosokról, akik feszt gyurmáznak a lávával a kastélya körül, ráadásul az általuk teher- és személyfuvarozásra használt lávabolhák (?) rendszeresen a kapu környékére ürítenek. – Alapvető kommunikációs hiányosságok. Zavarjuk le, és tűnjünk innen a p….ba – dörmögte a szakember, miközben a rendkívül fenyegetően kinéző palotát bámulta.

Hogy kik lehettek az előtte ugrándozó, fehér páncélt viselő majmok, illetve a valamennyivel méltóságteljesebben viselkedő vörös köpenyes hóhérivadékok, nem tudta. De hogy ki itt a főnök, egyből kiderült, amikor nyílt az ajtó, s belépett egy majd’ kétméteres, szénfekete páncélzatú tag, aki úgy nézett ki, mint akinek a kedves édesapja egy Masaki Kobayashi film forgatási szünetében ejtett teherbe egy óriáscsibort. Ráadásul olyan idegesítően szörcsögve vette a levegőt, hogy KCJ migrénje egyből kiújult. A nagydarab sötétség végigmérte hősünket, majd recsegő géphangon megszólalt: – No nézd csak! A Kiskovács! Hát mit keresel itt, te vén gazember? Jenő elkerekedett szemmel, enyhén tátott szájjal, teljesen lefagyva bámulta a ház urát, aki közelebb jött és a vállára csapott. – Nem ismersz meg, ugye? Nem csoda, ebben a hacukában a saját anyám sem ismerne fel. Hát én vagyok a te jó öreg Anakin haverod! – Jézusmária, a félhülye Szkájvóker az áltsuliból! – Jenő arca hullaszín árnyalatot produkált, de azért megpróbált vigyorogni. – Ööö… szevasz, öreg harcos! Remekül nézel ki… Olyan… olyan szép fényes vagy… és… ööö… fekete – a végét már csak elhaló hangon tudta suttogni, mert a rémálomszerű alak barátilag belekarolt, és teljes hangerővel recsegett a fülébe. – Ezt azonnal meg kell ünnepelnünk! Irány a bár! Ma mindenki az én vendégem!

KCJ érezte, hogy az erőteljes kijelentéssel elvi síkon ellentétes irányba mozdulni óriási hiba lenne, ezért lárvaszerű arccal, hideg verejtékben úszva kacsázott a nagyúr mellett a helyi italmérés irányába. Szörnyű vedelés vette kezdetét, amit a Lord a sisakján a száj környékén lévő lyukacskákon átdugott szívószállal szerencsétlenkedve vitt végbe, bár a negyedik kör után a kiadott hangok alapján már az orrát is használta. A kommunikációs tiszt józan próbált maradni, mert érezte, hogy innen hamarosan lépni kell elfelé, ezért csak óvatosan sörözgetett. A lokális rettenetet nem merte kipróbálni, de volt a pult alatt valami import cucc Kiskunhalasról, amit Kiskovács már csak távoli, földi ősei miatt is szívesen kortyolgatott. Egyébként is korrektnek mondható főzet ez a Hop Gun – gondolta. Szűretlen, homályos naracsszín, átlagos, tartós hab. Citrusos, almás, a háttérben halványan gyantás illat. Közepes test (B°12,1), könnyű ihatóság, óvatosan adagolt malátás édességek, kissé pezsgős szénsavak. Mondjuk ha már Hop Gun, a komlókat tolhatták volna bele bátrabban is (IBU 30), de ki a kicsit nem becsüli… Az 5,1-es alkohol meg pont elég annak, aki képben akar maradni a történéseket illetőleg.

Közben a Lord egyre őszintébbre és érthetetlenebbre itta magát, s amikor KCJ úgy érezte, eljött a pillanat a távozás hímes mezejére lépéshez, éppen hatalmasat koppant sisakos homloka a pulton, s közben kásás hangon motyogta: -…oszt’ akkó aszontam nekije: „Én vagyok az APA-d”, de csak üvöltözött velem az a kurv@ kölök, meg hadonászott azzal sz@r villanyspádéval… Hát ezt érdemlem én? Hol ronthattam el a dolgot, Kiscé? Hol?

De Kiskovács C. Jenő ekkor már a maradék söröket felmarkolva az űrkikötő felé trappolt, ahol azonnal rekvirált magának egy hajót, és addig ütötte a pilótadroid fejét egy hidrokulccsal, amíg az fény fölé nem tette a gépet.

898. FIRST Mango Juice

Ha az ember madártávlati magasságokba emelkedik szellemileg (és a sok ronda tollas féreg közül néhányat lerugdos onnét, hogy lásson is valamit), megpillanthatja a Sors kezeit munka közben, mikor is ugyebár az egyikkel ad, a másikkal elvesz. Esetünkben ez úgy történt, hogy midőn félálomban forgolódtunk csatakos derékaljunkon – a félálom a hajnali időpontnak, a csatak a hőmérsékletnek köszönhető -, hirtelen furcsa, roppanó hangot detektáltunk a kamra irányából, majd rögvest utána éktelen üvegcsörömpölést. Abban a pillanatban még nem sejtettük, a Sors mit vett el tőlünk, de hogy mit adott, azt máris megéreztük. A visszafogottan daliás termetünket borító könnyed izzadság azonnal jegessé vált, ami még kellemes is lehetett volna, de nem értünk rá odafigyelni. Azt már konkrétabban éreztük, amikor a zsigerek összehúzódtak, hogy elférjenek a felfelé induló herék, ám ekkor már úton voltunk a kamra felé, az átlagosnál kissé bizonytalanabb léptekkel. Az ajtót drámai mozdulattal feltépve a következő kép tárult kissé még homályos tekintetünk elé: a FIRST Mango Juice fantázianevű terméke feltehetőleg szuicid szándékkal a polcról a padlón sorakozó egyéb palackok közé vetette magát. A doboz teteje a képen látható módon felpúposodott. Anyagi kár nem érte a blog szerzőjét, a palackok egyben maradtak, mi pedig a herék visszaereszkedését követően egy frissen főzött kávé mellett végre feltehettük magunknak az obligát kérdést: miaf@sz történt? Egérbuli? Az ősök szellemei? Poltergeist vagy lemeztektonika? Tudomány vagy valami azon túl? Nem tudtuk elengedni a témát, s a kávé után azonnal nekiláttunk a doboz roncsai közül kinyerni a megviseltnek tűnő folyadékot, kárba ne vesszen már az értékes mangópüré. Közben a neten kutakodtunk a jelenséget illetően, vajh’ magunk vagyunk-e az ismert világegyetemben ezzel a problémával? Viszonylagos gyorsasággal kiderült: közel sem. Sőt, népes táborhoz csatlakoztunk hajnali vesszőfutásunkkal. Úgy tűnik, a főzde által készített gyümölcsös pale ale csomagolásával valami gond van, mert tárolási helytől és hőmérséklettől függetlenül szép esetszámot tudott felmutatni a mi korai ~~örömünkhöz~~ kalandunkhoz hasonló történésekből. Végső és egyértelmű választ nem találtunk, a közvélemény valahol az anyagfáradás és a technológia ballépés között vélte megtalálni a közös nevezőt. Mindenesetre velünk először történt ilyesmi, s ez remek píárfogás a főzde részéről nomen est omen alapon → FIRST. A csomagolás szövege pedig újabb távlatokat nyit a termék egyéb területeken (tömegoszlatás, terraformálás, energiatermelés térhajtóművekhez, etc.) lehetséges felhasználásáról: „Igazi fúziós mangóbombát tartasz a kezedben…” Fcuk.

Ha már warp drive, tisztelegjünk az úttörők előtt. Az első ilyen meghajtással bíró hajó a Phoenix volt, melyet 2063. április 5-én indítottak útjára. A Warp-skálán az egyes fokozatot tudta teljesíteni, ami ugyebár 299,792,458 m/s-nak felel meg. Elvileg az USS Enterprise még nem köhög Warp 8-nál. A Phoenixnek és legénységének köszönhetjük, hogy sikerült felvenni a kapcsolatot a vulkániakkal. A Mango Juice dobozait a hajó mellékelt ábráján látható “Primary Fuel Tanks” környékén helyeznénk el.

A sör maga mangósnak mangós, ám kissé híg, ráadásul azt a „karakteresen komlókeserű APA-t” mi biza’ hiába keresgéltük. Lehet, hogy az ugrott ki a dobozból. Egyébiránt teljesen iható példánya a flavored kategóriának, nem várt 4.8-as alkohollal. Hidegen még jobb lett volna, de nem mertem húzni az időt, hátha van benne egy visszaszámláló, oszt’ a maradék cucc szétkeni a frigót a családi ingatlan adott szakaszával együtt.

864. Vaskakas Johnny B. Good

Mai sörünkhöz elsőként gyengéden és varrás mentén kettétépjük magunkat, egyik felünk a barátságosan mocsaras Louisianába vándorol, annak is az alluviális síkságára. A Mississippi torkolatvidékét René-Robert Cavelier de La Salle felfedező nyilvánította francia felségterületté 1682. április 9-én, s a Napkirály tiszteletére el is keresztelte La Louisiane-nak. A balszerencse azonban a nyakára telepedett szegénynek, hajóit sorra elveszítette, végül saját emberei tették hidegre öt esztendő múlva. A franciák utolsó helyi kolóniáját nem sokkal később az őslakosok felszámolták, a felnőtteket iktatták, öt gyereket viszont magukkal vittek. Az ő történetüket valamelyikőtök megírhatná helyettünk.

**La Salle halála. Louis Bombled illusztrációja Eugène Guénin La Nouvelle-France című könyvéből, Párizs, 1900**

S hogy mit, illetve inkább kit keresünk mi itt a láp közepén? Bizony a nóta szerint errefelé éldegél valahol a félanalfabéta Johnny, aki állítólag gitárral a kezében jött a világra, s akinek már a mamája is megjósolta (miután kiheverte ezt az óvatosan fogalmazva is komplikáltnak nevezhető szülést), hogy egyszer híres zenész lesz, a nevét pedig mindenki ismerni fogja. Ez így is lett, igaz, azért kellett hozzá egy Chuck Berry is, aki itt-ott önéletrajzi elemekre támaszkodva megírta és rögzítette a dalt 1958-ban. Johnny barátunknak minden esélye megvan arra, hogy intergalaktikus szupersztárrá avanzsáljon, hiszen a felvétel helyet kapott a Voyager űrszondákon elhelyezett Golden Record lemezeken, a Voyager-1 pedig már 2004-ben elhagyta a Naprendszert. A mocsárlakó fiatalember debütálása (ha addig véletlenül össze nem fut a csillagközi térben valakikkel) leghamarabb cca. negyvenezer év múlva várható, elvileg akkor közelíti meg a szonda a Gliese 445 jelzésű csillagot, ahol nagyobb a sansz arra, hogy belehallgatnak a felvételbe.

Szétszaggatott énünk másik fele közben a festői Győrújbarát határában landolt, ahol 2016-ban alapítódott főzde, név szerint a Vaskakas. Az ő hatos pakkjuk első tételeként sorsoltuk ki magunknak a Johnny B. Good (mínusz egy e) nevű hidegen komlózott APA-t. A településről és a főzdéről lesz még időnk mesélni, most bontunk, mert decens hamuréteggel takart izzó vágyunk egy jó sör után nem hagy minket nyugodni (ne feledd, ha nem tudsz ilyen szépen fogalmazni, csak sima alkoholista vagy).

Pohárba kerülvén Johnny borostyánba hajló mélyarany színével kápráztatja el az embert, miközben illatanyagai is serényen dolgoznak. Malátás, virágos, foltokban barackos aromái után a korty ízvilága is hasonlóan kitaposott ösvényen halad. Kifejezetten könnyed, magát szépen itató sör rövid pórázon tartott déligyümölcsökkel, az enyhe és közepes között egyensúlyozó komlókkal (IBU 30), melyek közül az Amarillo a végén még megkínál minket egy kis földes-gyantás utóízzel. A diszkrét, 5%-nyi alkohol észrevétlenül hangolja kellemesre az estét, csatlakozva a tömeghez magunk is vidáman dudorásszuk a dal ide illő részletét, miszerint: „Oh my what that little country boy could play.” Szép belépő, jöhet a következő.

809-810. Mohó Mókus és Léhűtő Lajhár

Mihail Mihajlovics Belkaszov, a Mohó Mókus rosszkedvűen heverészett az örökké termő fa alatt. A tízóraira befalt, ehető aranyfóliába csomagolt osztrigás-kaviáros rozsos buci úgy tekerte a beleit, hogy a szeme is könnybe lábadt. Nem találta sehol a kedvenc herélőkését sem, pedig a nagyapjától örökölt szerszámnak köszönhette a bandavezéri titulust. Igaz, mostanában csak a fogát szokta piszkálni vele, hogy ne rohadjon ott annyi ételmaradék, hiszen a fogmosáshoz fel kellene kelni, ilyet pedig egy kőkemény мальчик-белка nem csinál. Legalábbis nem túl gyakran. Ráadásul az üzlet sem ment jól. Pofátlan és tenyérbemászó konkurencia jelent meg a szigeten, s ha még csak tenyérbemászó lett volna! De ez az alak mindenhová mászott, hányingerkeltő volt még csak nézni is, ahogy össze-vissza pattog. Misi volt a neve, állítólag a mókusfélék családjába tartozott, de ebben Mihail Mihajlovics erősen kételkedett. Szart volna ő magasról (oké, nem annyira magasról, mert ahhoz abba kellene hagyni a fekvést) ezekre a mutatványokra, de az a feketefarkú féregnyúlvány a legjobb embereit rádumálta az életmódváltásra, a selejtesebbjét meg felzabáltatta a sakálokkal. Belkaszov mesternek rá kellett döbbennie, hogy egyedül maradt, mint a hájas kisujja, pedig még csak csütörtök volt.

Belkaszov és bandája 1:01-től

Ób@zmeg, de jólesne most egy sör! – sóhajtott fel szomorkásan, amikor hirtelen mozgást érzékelt a bal oldali perifériás látómezője irányából. Lavrentyij volt az, a Léhűtő Lajhár, gyerekkori cimborája. Talán lesz nála sör! – reménykedett MMB, majd kényelmesen elhelyezkedett, és az iskolában tanult versikét mormolva egyre laposabbakat pislogott:

„Hurr-hirr-horr-hárr-brum-bió,

Enni meg aludni jó.”

Két nap múlva ébredt fel, de még így is öt órát kellett várnia, amíg Lavrentyij hallótávolságba ért, mert a Lajhár nem csak lassú volt, mint a tetű, hanem hallgatag és süket is, mint a disznó a rozsban. – Lavrentyij, drága kicsi szívem, ugye van nálad néhány sör? Igen szomorú a lelkecském, a jó öreg Alkohol Bátyuska ölelő karjaira van szükségem. A tömény nem jó, megfosat, oszt’abban henteregni nem az igazi, tudod jól. Sört ide! Mondjuk egy picit testesebbnek tűnő, gabonásan édeskés illatú, de kenyeresen savanykás, tapadós habú, komlókkal rendesen balanszírozott rozsos ale-t. Vagy egy friss és üde, félbarnába hajló APA-t, olyan gyümölcsök ízeivel, mint amilyenek itt lógnak ezen a k*rva fán a fejem felett, hogy penészedjen meg mind, úgysem érem el őket. Az sem baj, ha már nem hideg, csak legyen! Van nálad, Lavrentyij, ugye van??

A Lajhár szája szólásra nyílt, majd röpke kilencvennyolc perc alatt ki is csusszant rajta a válasz: – Nincs. De hozok. Lassan távolodni kezdett, Mihail Mihajlovics pedig – amikor nem rázta már annyira a zokogás – újabb kétnapos álomba zuhant. Arra ébredt, hogy Lavrentyij egy papírdarabot tart elé, mert az udvarias és előzékeny jóbarát nem kívánván őt felverni megérdemelt pihenéséből, inkább leírta a kérdést, ami miatt félúton visszafordult: Pohár kell?

Az istenek kifürkészhetetlen akaratából Belkaszov ebben a pillanatban találta meg elveszettnek hitt nagyatyai örökségét, s kissé zavaros, ám beletörődő tekintettel fordította azt saját heréi felé.

Ui.: az idézett versike Tersánszky Józsi Jenő Misi mókus kalandjai című írásában található.

795. Zip’s Mango Pale Ale

Meneteljünk tovább serényen, annál is inkább, mert a múltkor említett, az elhajlási faktor kiszélesítésére és vizsgálatára szánt alkalom időpontja vészesen közeleg, miből is kifolyólag a hét hátralévő részében már nemigen leszünk használhatóak semmilyen szintű eszmefuttatás kivitelezésére, illetve nagy vonalakban semmire sem. Most viszont kész örömmel és szép lendülettel ugrunk fejest a zip’s brewhouse Mango Pale Ale elnevezésű főzetébe, s beszélünk vele kapcsolatban nagyjából mindenről, ami az eszünkbe jut. A mangóról már tudjuk, hogy a szappanfavirágúak rendjébe tartozó gyümölcsfa, melyet Indiában szentként tartanak nyilván és tisztelnek (sok népnek van nemzeti fája, az ukránoké például a fűz. A csehek, szlovákok és szlovének testvériesen megosztoznak a kislevelű hárson, de hogy említsünk valami szörnyen egzotikusat, Uruguayban az Árbol de Artigas-ért [Peltophorum dubium] mennének tűzbe a honfiak.

Nekünk nemzetiből hivatalosan csak dohánybolt van, fa nincs, bár Eötvös Károly szerint „A magyarnak szilfa a nemzeti fája”). Állítólag a világ legnagyobb gyümölcsfája is mangó volt. Csandígarh (ਚੰਡੀਗੜ੍ਹ, illetve चंडीगढ़) közelében álldogált egykor a maga 2200 m²-es koronájával, amíg utol nem érte a vég, emlékét kegyelettel őrzik. Csandígarh egyébként egyike a bolygó nem túl sok teljesen mesterségesen tervezett városának, egy részét maga Le Corbusier álmodta négyzetrácsba, van is a francia vénembernek akkora kultusza a bennszülöttek közt, hogy a fal adja a másikat.

A fa leveléből és kérgéből kivonható mangiferin egy farmakológiailag aktív hidroxilezett xanton- C-glikozid, műkedvelő vegyész és/vagy Breaking Bad-rajongó olvasóink kedvéért tessék az IUPAC-neve: 1,3,6,7-Tetrahydroxy-2-[(2S,3R,4R,5S,6R)-3,4,5-trihydroxy-6-(hydroxymethyl)oxan-2-yl]-9H-xanthen-9-one. Igazán nagyon szép, bár tavalyelőtt még nem tudtuk, mire lehetne használni, de azóta csak fejlődött valamennyit a tudomány. A gyümölcsével viszont már hosszú ideje képben vagyunk a felhasználhatósági lehetőségeket illetően, melyek rendkívül széles skálán mozognak. Gyümölcssaláták, lekvár, aszalvány, mindenféle édesség készíthető belőle, de állítólag halszósszal és szárított garnélával is igen kellemes.

A miskolciak pedig markoltak belőle egy szép adagot, és jól meginfuzáltak vele egy becsületesen elkészített APA alapot. Narancsos-borostyános szín, erőteljes és tartós hab. A mangó és némi citrusféle illata mindent visz, ám előtte jólesően vegyül némi gyantás felhanggal. Ízében is a déligyümölcsök dominálnak, ami a komlókat lendületesebb megmozdulásra ösztönzi, ennek köszönhetően néha mintha kissé kilógna a lóláb, habár a 39-es IBU ezt predesztinálja. Inkább csak a masszívan gyümölcsös környezet adja az élesebb kontrasztot. Közepes test, virgonc szénsav, hosszú, keserűkkel tarkított lecsengés. A mi példányunk még az előző receptúra nagy öregje, ám Pedro mester a nyár elején a Miskolci Mosaic és az Alphawolf után ezt is újraálmodta. Még több komlót kapott, búzamaláta és zabpehely is került bele, krémesedett, testesedett. Remélhetőleg összefutunk ezzel a ráncfelvarrt variációval is, de addig igyunk ebből még egyet a szömörcefélék és a vízszintes ablakok egészségére.

Szent András Vári Nővérek ’19

Pillanatnyilag nagyon úgy néz ki, hogy az idei tanévben nem kell a mindenképpen megoldandó feladatok listájára felvésni az osztálykirándulások szervezését. Hogy ez mennyire jó, avagy rossz, most ne képezze vita tárgyát. Az élményanyag jelentős is lehet, ebből igyekeztünk néhány nüanszot rögzíteni 2019 júliusában.

Kirándulás. Gyülekező. Tanítóbácsihovámegyünk? Mármondtam. Tizenötször. Legalább. TanítóbácsimiértnincsittaPisti? Nemtom. Éshanemisjön? Nincsolyanszerencsénk. Tanítóbácsihánynifogok. Aztpróbáldmeg. Mindenkimenjenvécére. Denekemnemis. Mondommindenki. Sorakozó. Névsor. IttaPisti. Szuper. Felabuszra. Hányósokelőre. Deénnemis. Mondomelőre. Hoztamkólát. Hibavolt. Névsor. Mindenkiittvan? Demiért. Indulás. Nyolcadikperc. Pisilnemkell. Nemkell. Messzevanmég? Rohadtmessze. Üljvissza. Nepiszkáld. Halkítsdleaztaszart. Rosszulvagyoktanítóbroáááá. Fasza. Megérkeztünk. Leszállás. Sorakozó. Tanítóbroáááá. Nabaz+. Névsor. Mostegyetek. Deénnemis. Mondommost. Irányabejárat. Demiez? Arborétum. Azmiaz? Mostmondom. Minekennyifa? Azmilyen? Mivanodaírva? Ráléphetek? Miértvanilyenmeleg? Éhesvagyok. Anyád. Igenanyamondtavigyázzakakullancsokra. Akkorneszeittvanegy. Vigyázzrá. Vízpart. Hajókázás. Ebbenvannakcápák? Nemtudokúszni. Belefogokesni. Nincsolyanszerencsénk. Elsőslányok: miértjönideamatrózbácsi? Mertittvandolga. Végzőslányok: miértnemjönideamatrózbácsi? Mertnincsittsemmidolga. Kiszállás. Nemtudokúszni. Belefogokesni. Adnáazég. Ittegybüfé. Tessékjégkrém. Nemszeretem. Deimádod. Kérszegykávét? Rögtönhozom. Sör? Békésszentandrási. Vanisten. Nővérek. Hathárom. Mingyásírok. Asszonyidenézzmittaláltam. Remek. Ésakávé? Apicsába. Rögtönhozom. Mindenkimenjenvécére. Énmostvoltam. Menjmegint. Sorakozó. Buszrafel. Névsor. Mindenkiittvan? Demiért. Indulás. Mikorérünkhaza? Soha. Pisilnemkell. Kössrácsomót. Rosszulvagyoktanítóbroáááá. Nemá. Mondtamhogyneeddmegajégkrémethanemszereted. Megérkeztünk. Leszállás. Menjetekhaza. Neislássalakbenneteket. Holnapig.