Elvileg két nagyágyút is tartogatunk mára a múltkor elkezdett stout-vonal parádésnak szánt befejezéseként, gyakorlatilag pedig ez most szó szerint történő kóstolás lesz, mert bitang alkoholtartalmuk nem összeegyeztethető további terveinkkel, ezért a magunk számára szigorúan előírt fogyasztási mennyiség 1-1 deciliter.
A Honey Beer tudomásunk szerint a One Beer saját kreálmánya, hivatalosan pedig egy Russian Imperial Milk Stout with Honey & Vanilla Aged in Gemenc Whiskey Barrel, tehát ha a műfajban igen kedvelt mozaikszavakat szeretnénk használni: RIMSwH&VAiGWB. Ez mondjuk netbankos belépőkódnak sem utolsó.
Nomen est omen alapon az összetevők is számosak, az alapvetőkön kívül akad itt még zabmaláta, zabpehely, gesztenyeméz, madagaszkári és tahiti vanília is. Ennek megfelelően aromavilága rendkívül dús és összetett. A komoly megjelenésű, sziruposan mozgó, tapadós, feketébe hajlóan sötétbarna, gyakorlatilag hab nélküli sör likőrösen és szédítően édes illatfelhőt produkál a kitöltést követően. Ott a méz, ott a vanília, ott van az alkohol csípőssége is, ami jelen esetben nem jelent problémát, mert szerves, simuló része az egésznek, meg aztán mégiscsak 12 %-ról van szó. A korty vastag, húsos, mintha konyakos bonbont vagy pralinét rágcsálna az ember, kakaó- és karamellorgia, a méz a gesztenyét is hozza magával, a vaníliákkal együtt az egész egy pillanatra olajosan szétterül a nyelven, aztán a vadul fickándozó alkohol lemossa, utóízként kevéske mézet és tölgyes fanyarságot hagyva. Folyamatosan csorog a nyálunk, újabb és újabb kortyokat forgatunk a szánkban, rágcsáljuk, szívogatjuk, öblögetjük, a nagyi tortáira és régen látogatott cukrászdákra gondolunk, aztán áttervezzük a nap hátralévő részét, mert bizony megittuk mi ezt mindet az utolsó cseppig. Sebaj, a gesztenyeméz jótékony hatásainak köszönhetően legalább nem leszünk vérszegények, a trombózis messze kerül minket, valamint azt is erősen elhatározzuk, hogy amikor legközelebb Pörbölyön járunk, bekukkantunk a Gemenc Distillery Kft.-hez, mert valószínűleg nem csak az üres hordóik tudnak ilyen érdekes dolgokat művelni.
Csillogó szemekkel, enyhén tremolózó kézzel nyitjuk a Mad Scientist Repo Man Bourbon-ját, mely szintén egy hordóérlelt tétel, közelebbről egy füstös, szilvás imperial stout zöld és fekete kardamommal. A külcsínyt tekintve igen hasonló az előző szereplőhöz: szín, moccanás, tapadás, hab nélküliség ugyanaz, ám orrunkat a pohár fölé dugva azonnal egy teljesen más világban találjuk magunkat. Tőzegfüst, szilva (amikről rögvest a karácsonyi menü baconszalonnába tekert, aszalványokkal megtömött akármijei jutnak az eszünkbe), no és a fűszerek. A kardamom ugyebár gyömbérféle, több nemzetsége is van, tehát a zöld és a fekete között nem csak színbéli a különbség. A zöld az Elettaria, érés előtt szedik, a fekete Amomum, érett állapotban szedve, füsttel szárítva. Ízviláguk is eltérő, a zöldet desszertekhez, kávékhoz használják, a fekete inkább húsok, pácok környékén fordul elő.
A főzde a Tiny Barrel Project keretein belül tette a Repo Man-t egy évre Knob Creek Rye hordóba. A brand Kentucky Straight bourbonjairól híres és ismert, néhány esztendeje kezdtek el rozzsal is foglalkozni. A háttérben a Jim Beam lapul, ami azért valahol garancia.
Testes, füstös, fanyar, markánsan csersavas íz, a kardamom is felismerhető, bár mi ezidáig csak zöldet kóstoltunk, édesszájúak lévén. Mondanánk, hogy a kettő közül ez a férfiasabb ízvilágú, de mostanság egyre bizonytalanabbak vagyunk az efféle jelzők használatát illetően.
A 11 %-os alkoholtartalom nem udvariaskodik feleslegesen, de az eredeti terveknek úgyis lőttek, odakucorodunk hát a cserépkályha mellé, alibiből a villanyos könyvet is magunkkal visszük, aztán csak bámuljuk a pókhálót a sarokban és dudorászunk.