belga – Porból lettem, sörré leszek

1043. Hedon Mon ami

Nincs is jobb annál, mint ha az elmúlt napok mámoros időszakait követően egy józan gondolkodású, kimért és korrekt úriembert, illetve a vele fémjelzett sört helyezünk górcső alá. Ahol a logika kérlelhetetlen szigorúsága békésen megfér az élet apró dolgainak élvezetével, ott bárki megnyugvást lelhet, még a mi megrongyolódott idegrendszerünk is elernyedhet.

A Hedon Mon ami elnevezésű belga búzasörének díjnyertes csomagolásáról Poirot mester kackiás bajuszkája somolyog ránk. E jellegzetes, a retinákba mélyen bevésődő keménykalap-csíptető-bajusz kombót egyértelműen a karakter leghíresebb, azt legtöbbször megformáló színészének köszönhetjük. David Suchet 1989 és 2013 között hetvenszer bújt a belga mesterdetektív bőrébe, többek között ennek is köszönhető, hogy a 77 esztendős angol úr néhány éve már a Sir előtagot is a neve elé biggyesztheti. Poirot szerepében mostanság John Malkovich és Kenneth Branagh is látható volt, előbbi kecskeszakállal, utóbbi vérmesebb és burjánzóbb bajusszal operál.

**A bal szélen Alfred Molina, aki a Gyilkosság az Orient expresszen 2001-es feldolgozásában alakította a felügyelőt. Mellette Suchet, Branagh és Malkovich**

Poirot nem veti meg az alkoholt, ám sajnálatos módon sörrel való viszonya felettébb ambivalens, legjobb esetben is tisztázatlan, ami egy belga származású férfiember esetében olyan foltot jelent a becsületen, amit igencsak nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen tisztára mosni.

Agatha Mary Clarissa Miller (jé, még egy sör) Archibald Christie feleségeként az első világháború után adta regényírásra a fejét. Első művét 1920-ban adták ki The Mysterious Affair at Styles címmel, ebben debütál a belga nyomozó. Aztán meglódult a szekér, az írónő 33 regényben és 54 novellában szerepeltette kedvelt karakterét. Pirulva valljuk be, még nem olvastuk mindet (a regényekből öt-hat, a novellákból vagy harminc várakozik türelmesen a sorára), de az eddigiek során mindösszesen két alkalommal láttuk a mestert sörközelben.

**Az írónő 1921-ben, nem sokkal első regényének megjelenése után**

Elsőként az 1947-ben kiadott novelláskötetben (Herkules munkái, The Labours of Hercules), annak is A lernai hydra című fejezetében utalnak a sör és Poirot viszonyára, imígyen:

„Poirot körülbelül egy órája tartózkodott a fogadóban, és épp túljutott marha- és vesepudingból álló, sörrel leöblített kiadós ebédjén, amikor behozták neki az üzenetet, hogy egy hölgy vár rá.”

Hol itt a baj? Mégiscsak rendes ember ez a Poirot, sörrel öblít ebéd után. Igen ám, csakhogy az 1953-ra datált Temetni veszélyes (After the Funeral) című regényben már ezt olvashatjuk:

„Amikor Georges bevitte Hercule Poirot-nak Morton rendőrfelügyelő névjegyét, belga barátunk meglepetten húzta fel a szemöldökét.

– Vezesse be, Georges, vezesse be. És hozzon… mit is szeret a rendőrség?

– Sört ajánlanék, monsieur.

– Borzalmas! De angol! Hát hozzon sört.”

S ha ez nem volna elég, néhány oldallal később befut a kegyelemdöfés:

„Georges lépett be egy korsó sörrel. Poirot szünetet tartott, majd így szólt:

– Egy kis frissítő, kedves felügyelő úr. Nem, nem muszáj… ebből nem engedek.

– Köszönöm szépen. Ön nem tart velem?

– Én nem iszom sört. De egy pohár sirop de cassis-t… az angolok, úgy vettem észre, nem szeretik. Morton felügyelő hálás pillantással simogatta sörét. Poirot pedig, miközben élvezettel szopogatta a bíborvörös folyadékot, így szólt: […]”

Próbálunk objektívek maradni a megérdemelten híres regényalakkal, bármekkora erőfeszítésünkbe is kerül a dolog, ehhez energiát pedig a Hedon főzetéből tervezünk meríteni, tehát nyitunk és töltünk.

A megjelenéssel nincs gond, a witekre jellemző halovány szalmaszín sör habja fodros, vaskos, paplanszerű. Illata kissé bátortalan, hamar fakuló, de a koriander és a lime azért egyértelműen érezhető, a háttérben még a bazsalikom fűszeressége is meg tudja mutatni magát.

A korty pezsgő, könnyed, picit csípős, nyitásnál a fűszernövények dominálnak, aztán szokatlanul erőteljes savanykásság robban be, majd rövid életű füves-zöldséges keserűk zárnak. Kicsit mintha felszínes lenne a dolog, nincs mögötte valódi, értékelhető tartalom, de afféle utánérzésnek elmegy, és tény, hogy frissítő hatással is bír.

Nem rendelkezünk Poirot mesterhez hasonló képességekkel, ám ha egyszer mégis felcsapnánk detektívnek, két komplikált ügy között azért nem mondanánk határozott nemet egy erre a sörre vonatkozó meghívásra.

958-960. St. Pierre Blonde, Brune, Blanche

(Ál)szenteskedjünk megint egy kicsit, szeretjük az ilyesmit, bármennyire is elítélendő a dolog, már ha egyáltalán. Esetünkben pedig azért is jó móka ez, mert záros határidőn belül ki fog derülni, hogy nem csak mi forgatunk liturgikus köpönyegeket, hanem a tárgyalt sörök is, merthogy ezekből rögtön három sorakozik itt előttünk katonás rendben.

Még valamikor tavaly, az ünnepi hadjárat előtt botlottunk bele a St. Pierre-sorozat triójába, emlékeink szerint az Aldi polcrendszerei között kissé ötlettelenül lődörögve. A BBB-k (Blonde, Brune, Blanche) csendben lapítottak ezidáig a kamrában, de most elérkezett a konfesszió ideje, színt kell vallani. Abbaye St. Pierre – díszeleg a dobozokon, nosza, lássuk, merrefelé található ilyen nevű apátság belga barátainknál (még két b betű). Egy-két gyors kattintás után elénk ugrik a Sint-Pietersabdij Gent városából, ez rendben is volna. Lássuk a gyártót. Brouwerij Palm, de 2016-ban a már régi ismerősnek számító Swinkels família felvásárolta őket, azóta ezen a néven is futnak. Ez is rendben, de hol járunk? Steenhuffelben, Flamand Brabant tartományban, kicsivel gonoszprüsszel felett, Genttől cca. hetven kilométernyire. Itt bizony nincs apátság még egy kis darabka sem. Sebaj, nincs harag, legalább a hagyományok és a sörillat erős a vidéken, mert Grimbergen is itt van egy macskaugrásnyira. Ha már macskaugrás: Steenhuffel címerében is egy ezüst egérfogó pózol, szájában egy fekete egérrel. A jószágot a Micault-család hagyományozta a városi címerre, akik a XVII. században birtokolták a települést.

Sört is ezidőtájt kezdtek el főzni a faluban, egy Andries Van Doorselaer nevű derék állampolgár tűzte ki élete céljául ezt a nemes tevékenységet. A kor divatjának megfelelően minden, ehhez szükséges dolgot maguk állítottak elő és termeltek meg, a főzde fogadóként is üzemelt, vidáman és termelékenyen teltek az évszázadok. Az első világháború viszont nem kímélte a környéket, odalett a főzde is. Az újjáépítéskor nem tudták beszerezni az alsóerjesztésű sörök előállításához szükséges hűtési technológiát, ám az akkori tulaj, Arthur Van Roy nem esett kétségbe, egyébként is jobban szerette az ale-t.

Közben bontjuk a Blonde-ot, ki ne száradjunk a sztorizgatás közben. Csinos aranyszíne van, habja gusztusosan vaskos, tartós. Illata élesztős, kissé citrusosan-gyümölcsösen savanykás, ezek tűntével magabiztos maláták maradnak hátra. A korty fantasztikusan lágy és selymes, nem is emlékszünk már, mikor ittunk ennyire simulékony sört, le a kalappal. Ízvilága nem túl bonyolult, a lazán, de kellemesen belgás élményt a nem publikus összetételű gruit fűszercsomag dobja fel, melynek fűszeres, gyógynövényes jegyei szépen átjárják a kortyot. A vége enyhén száraz, az utóíz édeskés, kicsit marcipános. A test közepes, alkohol 6,5.

Tisztes, önmagát más színben felmutatni nem akaró sör, erősen reméljük, hogy barna testvérkéje sem okoz majd csalódást. A jól végzett munka örömével tépjük le arról is a nyitófület.

Enyhén vöröses mahagóni árnyalat, habja közepes, bézs. Illatában karamell, élesztő, szárított gyümölcsök keverednek az itt is használt gruit gyógy- és fűszernövényeivel. A selymes korty trükkjét ő is tudja, a szénsavak nagyon visszafogottak. A korty eleje malátaédes, enyhe égetett cukorral, majd aszalványok érkeznek, de inkább csak jelzésszinten: mazsola, szilva, egy-két szem cseresznye. A gruit és az élesztő szépen kontráznak, a belga érzet biztosított. Ez is szépen összerakott sör, tán még egy kicsit jobban is teljesít szőke társánál, ám ezen véleményünk természetesen mellőz minden objektivitást.

Ha már mahagóni, gyorsan elmeséljük azt is, hogy Steenhuffelben található és látogatható a Diepensteyn-kastély, melyet 1147-ben kezdett építeni Wouter van Craynhem, természetesen fából. Az évszázadok során többször lerombolták és újjáépítették, majd a nyolcvanas években műemlékké nyilvánították. A főzde szép összegeket tapsolt el arra, hogy a kastély úgy nézzen ki, ahogy kinéz. Akinek a pulzusszáma megugrik a nagydarab, hidegvérű belga lovaktól (Belgisch trekpaard), okvetlenül látogasson el ide, pompás állományban gyönyörködhet.

**Szép darab. Szerintünk mindkét farka nagyobb, mint a mellékelt gyermekpéldány**

Mi nem izgulunk annyira a fűevőkre, inkább búzát fogyasztunk, ha lehet választani, most pedig lehet, hiszen a harmadik dobozban búzasör lapul.

A Blanche világos szalmasárga, némi köddel. Habja nem túl vaskos, ám rendkívül kitartó, hófehér, finom szerkezetű. Illata a mindenkori jámbor witbiereké: koriander, narancshéj, finoman savanykás búza. Mindezek elvártan és nem meglepően visszaköszönnek az ízvilágban is, kiegészülve némi extra fűszerességgel, amit az itt is használt gruit biztosított. A korty némi jóindulattal közepesnek mondható, a szénsavak kicsit kaparászósak, az utóíz kellemesen fanyar, citrusos. Alkohol 5%. Teljesen hétköznapi, pontosan és ismerősen hangolt, kilengésmentes wit a túléléshez.

A sikeresen kivitelezett hármasugrást követően jóleső fáradtsággal és erkölcsi fölénnyel dőlünk hanyatt, mert hiszen dolgoztunk mi ma annyit, mint egy belga hidegvérű.

953-955. Mad Scientist Redcurrant Salmiakki Trifle, Mad Scientist Candy Man, Chimay Bleue

Az elmúlt esztendő utolsó napja is tartogatott néhány nyelvcsettintgetős tételt, melyekért ez alkalommal József testvérnek, állandó és aranykoszorús udvari beszállítónknak tartozunk köszönettel, aki ráadásul a vendéglátás édes-bús problémakörét is magabiztosan egyensúlyozta férfiasan széles vállain. Ha pedig még azt is számításba vesszük, hogy a derék informatikus egy ideje már nem fogyaszt alkoholt, csodálatunk és elismerésünk tovább növekszik irányába.

Négy főzet érkezett a Mad Scientist boszorkánykonyhájából, ezekből kettőt mertünk megkóstolni azon az estén, majd az élményt egy hagyományosabb belga produkcióval zártuk és hígítottuk (már amennyiben hígításnak tekinthető az, ha kicsivel tíz alá megy az ember alkoholtartalmilag). A másik kettőt nem piszkáltuk, mert addigra a szerkesztőség sokat veszített egyébként sem túl izmos objektivitásából, beszédkészségéről nem is szólva. Kezdésként a Redcurrant Salmiakki Trifle ugrott elő a dobozból, ami egy imperial pastry sour ale, s mivel ebben a mondatban a szövegszerkesztő szinte az összes kifejezést aláhúzta pirossal, rögvest neki is állunk magyarázni a dolgot.

A kőtörőfű-virágúak (Saxifragales) rendjébe tartozó cserjéhez, illetve annak gyümölcséhez minket is gyengéd szálak fűznek. Gyermekkorunkban gyakran csemegéztünk belőle egy évszázados mandulafa tövében heverve, nem firtatva azt, hogy akkor ez most ribizli-e, vagy ribiszke. Akkortájt még azt sem tudtuk, hogy serkenti a májműködést, igaz, erre az áldásos hatására manapság van inkább nagyobb szükségünk. Savanyúsága a kellemes és a vadállati között ingadozott, részben az időjárásnak, részben aktuális hangulatunknak köszönhetően. Ebben a sörben inkább az utóbbi jelző kapott szerepet, főleg a korty hátsó részében és az utóízben, de nem volt öncélú a dolog, a gyümölcsösség vaskos és dús.

A trifle közkedvelt, feltehetőleg angolszász eredetű desszert (ezért pastry ez a sör), melyben mindenféle alkoholokban áztatott babapiskóták lapulnak puding-, gyümölcs- és tejszínhabrétegek alatt. Az összetevők között szereplő vanília erre reflektál szépen.

Odafent északon a hideg és a sötétség miatt az emberek könnyen zuhannak idegállapotba, és olyankor mindenfélét összeisznak, hogy tovább tudjanak működni. Ez a helyzet a finnek népszerű, bár még fiatalka nemzeti alkoholjával (valamikor a kilencvenes években kezdte sikerszériáját), a Salmiakki Koskenkorva-val is, amit bátran szólítsunk kossunak, így kevésbé idegesítőek az áthallások. A kossu alapja a salmiakki nevű édesség, ami úgy készül, hogy édesgyökeret (Glycyrrhiza glabra) kevernek össze ammónium-kloriddal (NH4Cl, szalmiáksó, az ammónium elnevezést egyébiránt a rómaiaknak köszönhetjük, akik Libyában a helyiek által az egyiptomiaktól kölcsönzött Ammon istent Jupiter Amun-ra latinosították, s az egyik temploma környékén gyűjtötték ezt az anyagot), amit az élelmiszeripar E510 néven a savanyúság szabályozására használ. A keverékből ronda halakat és versenyautókat formáznak, és a nem véletlenül szomorú gyerekeknek osztogatják. Ha azonban vodkában feloldja az ember, vidámabb lesz tőle az élet, ha jobb nem is.

Mindezekhez már csak egy kis ánizst, sót és laktózt kellett adagolni a hagyományos söralkatrészeken kívül (az árpamalátán kívül akad benne búza- és zabmaláta is), és már ihatjuk is. Illata nem túl meglepő módon ánizsos, gyümölcsös, medvecukros, savanykás. Ízvilága is ezeket hozza, nekünk főként a már említett vaskos gyümölcsösség tetszett és marad emlékezetes. Hiába kínálgattuk, a társaság nagy része passzolta a lehetőséget, de legalább több maradt nekünk és Ádámnak, aki szokás szerint bátran velünk tartott, miközben már a következő versenyzővel szemezett.

A Candy Man egy 11,5%-os alkohollal bíró impozáns imperial stout, melyben a főzdétől elvárt pluszt a tonkabab és a mályvacukor adja. A mályva gyökerének köhögéscsillapító hatását már az egyiptomiak is ismerték, az összezúzott részeket mézzel főzték össze, majd szűrés és hűtés után elnyalogatták. Ezzel a módszerrel azonban relatíve kis mennyiség készíthető, ám röpke háromezer év múltával a francia cukrászok rájöttek, hogy ha az eddigi alapanyagokat vízzel, cukorral és tojásfehérjével dúsítják és habosítják, kereskedelmi mennyiség is előállítható. Ez volt a Pâte de Guimauve. Újabb másfél évszázad teltével szabadalmaztatták az extrudálási eljárást, mellyel manapság is készítik ezt az édességet.

Ebből a sörből sem hiányzik a zabmaláta, ráadásul karamellizálva is van, többek között ezért is annyira lágy, selymes, krémes. A mályvacukor édessége tökéletesen átjárja a korty egészét, a tonkabab vaníliás, fahéjas, szegfűszeges aromái remekül kontráznak hozzá. A stout esetünkben inkább kakaós, mint kávés íze masszív alapot nyújt a felépítménynek. Élménydús főzet, még akkor sem ijednénk meg tőle, ha a címkén látható lábasfejű úriember kínálgatná.

Ezek után mi egyebet tehetne a bőség kosarában megbotló és hasra vágódó emberfia, mint hogy az egyház fojtogatva ölelő karjai között keres menedéket? Ezt választottuk mi is, mintegy levezetésképpen, és lefeszegettük a kupakot a Scourmont apátságban (Abbaye Notre-Dame de Scourmont) készített trappista ale palackjáról.

Az enyhén kesernyés, gyümölcsös, borsosan fűszeres sörrel Grande Réserve néven is összefuthatunk. A négy alap Chimay közül (a másik három a Rouge, a Blanche és a Dorée, utóbbi kereskedelmi forgalomban nem kapható, csak az apátság melletti kocsmában, az Auberge de Poteaupré-ban csapolják) ez a legkomlósabb és a legszárazabb.

Az újabb 9%-nyi alkohol elhelyezkedése után már csak az jutott az eszünkbe, hogy a chimay-i hercegi család nőtagjai (születettek és szerzettek egyaránt) milyen erősen érdeklődtek kis hazánk férfiemberei iránt. Amikor 1896-ban Rigó Jancsiék Párizsban bazseváltak, ott üldögélt az egyik Chimay herceg fiatal feleségével együtt. Az ámerikánus asszonyka nem bírt ellenállni a vadkeleti dallamoknak és a tüzes prímástekintetnek, a koncert után Clara Ward-Chimay Jancsira vetette magát. Tíz évig voltak együtt, ezalatt állítólag cca. nyolcmillió dollárnyi vagyont éltek fel. Aki akarja, számolja ki, mennyit érne ez manapság.

**Az álompár a korabeli celebmédiában** **(vö: képeslap)**

Ugyancsak 1896-ban köttetett házasság Széchenyi Dénes diplomata és Émilie de Riquet de Caraman Chimay között, de róluk nem kellett a Mikszáth által szerkesztett Országos Hírlapnak cikket írnia. Lehet csendesen és szerényen is rohadt gazdag az ember, nem? Ez utóbbi életformát kívánjuk kedves mindnyájatoknak az új esztendőre.

**A szerényebb végzet szerényebb asszonya: Émilie de Riquet de Caraman Chimay**

938. Leffe Ambrée

Errefelé kóborolt egy Leffe, konkrétan az Ambrée, megragadjuk hát a palackot és a lehetőséget is, hogy vele és általa egy újabb nyomorult munkahét végén közelebb próbáljunk kerülni az Úrhoz. A márkanév a premontrei rend (Ordo Praemonstratensis) által az 1150-es években alapított Notre-Dame de Leffe apátságtól/ból származik, mely Belgium Namur elnevezésű egyházmegyéjében található, csak hogy még egy sörös vonatkozásra rávilágítsunk. Hasonló, ám némiképp erőteljesebb világosság fényeskedhetett a rend alapítójának, Magdeburgi vagy Premontrei Szent Norbertnek is, mikoron sétálgatva elmélkedvén közvetlenül mellette csapott be a ménkű. Okos ember ennél finomabb utalásokból is ért, Norbert sem habozott hát azonnali hatállyal lemondani minden vagyonáról és titulusáról, s már csak Szűz Máriának kellett megjelennie álmában (elég magas labdának érezzük ezt a szálat kibontani, de fogcsikorgatva lemondunk róla a diszkréció kedvéért) ahhoz, hogy kolostort alapítson.

**Az apátság ezen területén lehet próbálkozni az elmélkedéssel tarkított sétával. De csak szép időben.**

A szentéletűek 1240 környékén álltak neki sört főzni, amit a népek hálásan fogadtak, már csak a járványok miatt is, melyek a szennyezett ivóvíz miatt terjedtek és virágoztak szépecskén. Az évszázadok során az apátságot többször is kifosztották, lerombolták, felgyújtották, ~~a helyét felszórták sóval és beszántották~~ magát a rendet is lenullázták a francia forradalom aktuális világnézetének köszönhetően, de aztán 1902-ben újra nekifutottak norberték (a kis kezdőbetű nem elírás, a társaság norbertrend néven is ismert. Ha valaki Csornán vagy Gödöllőn jár, találkozhat is velük). Röpke fél évszázad alatt össze is szedték magukat annyira, hogy két lelkes ember – Nys atya és Albert Lootvoet sörmester – kezdeményezésére újra beinduljon a főzés. Manapság az AB InBev egyengeti a márka útját, szép sikerrel, mert bár a Leffe összességében nem kiemelkedően jó sör, de megbízhatóan kellemes minőségű, és mindenhol megtalálható.

Az Ambrée – nomen est omen – sötét borostyán színű, vörösrezes villanásokkal. Habja laza, közepes, tartós, piszkosfehér. Illatában fűszeres, finoman narancsos jegyek keverednek a maláták édességével és némi komlóval. A korty lágy, az eleje gyümölcsösen savanykás, majd rövid alkoholos szakasz után karamelles, pörkölt malátás ízek érkeznek, a keserűk csak a végén, illetve az utóízben jutnak szóhoz.

Kellemes és korrekt félbarna alkotás, melyről a szörnyű szóviccen kívül – miszerint könnyen fel lehet Leffe-tyelni -, még a rend újabb keletű jelmondata is eszünkbe jut: Ad omne opus bonum parati. Bizony, ha eláll az eső, mehetünk fát vágni. Esetleg iszunk még kettőt, és nézzük, ahogy valaki más vágja.

900. La Trappe Witte

Időben és térben is odébb pattanunk, hátha azon a síkon nincs ilyen pöcöksorvasztó meleg. Az 1880-as évek Franciaországában nem duzzasztották kedvező szelek a szerzetesrendek vitorláit, ezért a godewaersveldei apátok egy része a gyors és angolos (képzavar, naná) távozás hímes mezejére lépett. Rövid mellékszálként közöljük, hogy az ott maradottak átvészelték a zord időket, ráadásul azóta ők is sörfőzésre adták a fejüket, nem is akárhogy, lásd Mont des Cats (igen szívesen látnánk mi is, de még nem volt szerencsénk ehhez a sörhöz. Nodemajd). Szóval a migráns csuhások egészen a holland felségterületen fekvő Berkel-Enschot-ig avászkodtak, ahol is – miután kizavartak egy rakás jobb sorsra érdemes birkát jogszerűen birtokolt ingatlanukból – 1881-ben kolostort alapítottak. Mivel a birkaakol és a hozzá tartozó egyéb lepukkant lakóépületek a zengzetes és hangzatos Koningshoeven néven jegyződtek, ezt az apátság is felvette, s lett belőle Abdij Onze Lieve Vrouw van Koningshoeven. Ámen.

Lévén a talaj arrafelé meglehetősen terméketlen, a szelíd barátok rögvest elhajították a kapát, mihelyst Dom Nivardus Schweykart (aki egy müncheni sörfőző mester fia volt) megpendítette egy főzde alapításának lehetőségét. Erre 1884-ben került sor. Az üzlet úgy beröffent, hogy néhány esztendő múlva (1891) modernizálták, malátatornyot is kapott, sőt, a lé annyira dőlt, hogy futotta egy komplett, zsírúj apátsági épületcsoportra is, tokkal-vonóval.

Érdekes kiegészítésképpen ide kívánkozik, hogy a néhány esztendővel ezelőtt az apátság területén létrehozott Biomakerij nevű speciális üvegházat, ahol az apátságban keletkező szennyvizet növényekkel, halakkal és mikroorganizmusokkal tisztítják, majd használják fel újra (ráadásul mindez feleannyi energiát igényel, mint a hagyományos tisztítási eljárások), egy Kenyeres István biomérnök által alapított nonprofit cég, a Biopolus Group tervezte. A társaság célja – őket idézve – “hogy elsősorban sűrűn lakott városi területeken segítse a víz, az élelmiszer, a hulladék és az energia anyagcsere folyamatainak körkörössé és fenntarthatóvá tételét úgy, hogy a folyamat részeként számos ipari logikára épülő gyártási folyamatot is helyettesít »biológiai gyárakkal«”.

Az üvegházban megtisztított vízzel locsolnak, újabb fázisok beillesztése után pedig a söröspalackokat is ezzel öblítik. A szennyvíziszapot komposztálják, s a közelben lévő óvoda parkjának talaját javítják fel vele

Leírván a vargabetűt elmondhatjuk, hogy a főzde szekere azóta is robog, habár 1999-ben a Bavaria-val történt fúzió miatt lekerültek a termékekről az Authentic Trappist Product logók, de 2005-ben összekaparták magukat, azóta ismét használhatják. Ez jó hír, hiszen Hollandiában a Bierbrouwerij De Koningshoeven-en kívül csak egy trappista főzde van, az Abdij Maria Toevlucht-féle Trappistenbrouwerij De Kievit, ahol a Zundert a húzónév. Nem kell külön megjegyeznünk, hogy ilyet sem ittunk még.

Akciósan behúzott trappistánk, a La Trappe Witte 2003 óta része a szortimentnek. Elvileg és a főzde szerint ez a világ első és egyetlen trappista búzasöre, mi meg higgyük el nekik, jobb a békesség. Pohárba kerülvén a witek jellegzetes, nagyon világos, „fehér”, enyhén felhős színvilágát mutatja (EBC 9, bár a mellékelt és persze lopott fotográfia nem ezt mutatja, de nekem higgyetek, ne a szemeteknek). Habja vaskos, tömött, tartós. Illata frissítő, enyhén és citrusosan savanykás, ez felett pedig az élesztő lebeg Isten lelkéhez hasonlatosan és előírásosan, csak hogy megsimogassuk kissé a blaszfémia kerekded buksiját. A La Trappe Witte a hagyományosnak nevezhető vonaltól annyiban tér el, hogy a komlón kívül (ebben az adagban Saphir van, óvatosan tologatja maga előtt a rá jellemző gyümölcsös, mandarinos jegyeket, keserűit az utóízre tartogatja) más egyéb fűszert nem használtak készítésekor. Nincs tehát koriander, sem keserűnarancshéj. Naturális ízvilágú, a búzamalátát teljes mértékben kiteljesedni hagyó, a palackos utóérlelésnek köszönhetően jólesően bizsergető, elegáns ital 5.5-ös alkohollal. Savanykássága üdítően hat ebben a nyomorult hőségben, de egyéb évszakokban is szívesen látott vendég lesz asztalunkon.

899. Lefebvre Blanche de Bruxelles

Miközben nyomorult vezérkarunk áldásos tevékenységeinek köszönhetően egyre csóróbb hazánk és társadalmunk fénysebességgel távolodik mindentől, amiért szüleink és nagyszüleink dolgoztak, alkalmasint küzdöttek is, a Penny polcain hirtelen mintegy varázsütésre két belga búzasör is megjelent. Az egyik ráadásul trappista, s hogy még hihetetlenebb és szürreálisabb legyen a dolog, mindkettő akciós. Döbbenet. Néhány pillanatra mintha egy másik létsíkra vetődne az ember, élvezzük hát ki minden cseppjét, s próbáljunk nem gondolni arra, hogyan torzul majd el a pofánk a jobbos parasztlengőtől, amivel visszatéréskor kínál meg bennünket a rögvalóság. Első körben irány Brüsszel (csakazértis!!!), illetve a tőle húszegynéhány kilométerre fekvő Rebecq (vallon nyelven R’bek, de a vének kivételével manapság már mindenki franciául beszél arrafelé) nevű település. A IX. században egy Kopasz Károly által szignózott oklevélen már emlegetett falucska 1977-ben olvadt össze ezidáig véglegesnek tűnően Rebecq-Rognon, Quenast és Bierghes településekkel, melyek közül minket most leginkább a középső érdekel. Quenast (vallonul Kinåsse) arról híres, hogy van itt egy rohadt nagy kőbánya, az itt gályázó melósoknak pedig állandóan ki volt száradva a torkuk. A szörnyű állapotokon a helyi erdőkerülő, Jules Lefebvre (nem keverendő össze Jules Joseph Lefebvre-rel, aki festőművész volt, csinos néniket pingált) változtatott, aki 1876-ban alapított egy főzdét.

**Jules Joseph Lefebvre Servant című zsánerképe 1880-ból. Kicsi rá a sansz, de a kancsóban lehet akár sör is**

Fia, Auguste 1921-ben megunta, hogy a Senne folyó nagyjából minden esztendőben meglátogatja, és nagyjából derékig ellepi a létesítményt, ezért egy dombnyival arrébb és feljebb költözött. A Brasserie Lefebvre manapság is a család irányításával (úgy a hatodik generáció környékén tartanak) üzemel és termel vidáman. A tárgyalt Lefebvre Blanche de Bruxelles-en kívül többek között övék még a Barbãr és a Hopus is, valamint egy 1983-as megegyezés óta a floreffe-i apátság is velük készítteti söreit. Kitöltve a Blanche de Bruxelles a benne lebegő élesztődarabkáknak köszönhetően finoman opálos, fátyolos megjelenésű, egészen világos szalmasárga. Habja fehér, kitartó, selymes. Illata könnyedén citrusos, de szépen előbújik az élesztő is. A korty könnyű, üde, frissítő, a narancsos-almás ízekhez szépen simul a mértéktartó fűszerezettség. Lágy, puha, simulékony sör, a végén hangsúlyosabb élesztőkkel, savanykás utóízzel.

Barátságos, korrekt főzet, igazi áldás a kánikulai mindennapok taposómalmában. Jöhet a tockos, lesz@rjuk. Illetve lepisiljük.

865. Vaskakas Charlatan

A Zaicz-féle Etimológiai szótárban a következők találhatóak a sarlatán kifejezésről: ”»kuruzsló, csaló« Francia jövevényszó, mely német közvetítéssel is nyelvünkbe kerülhetett, vö. francia charlatan »vásári csodaszerárus, csaló, szélhámos« vö. még: német Scharlatan »csaló, szélhámos«. A francia szó forrása az olasz ciarlatano »ugyanaz«; régi nyelvi »csodaszerárus«, ez pedig az olasz ciarlare »fecseg, locsog« hangutánzó ige származéka.” A leghíresebb francia sarlatán a Tabarin művésznevet viselte (ez az általa viselt rövid köpenyre utal), ő volt az, aki kb. 1618-tól a párizsi Dauphen téren szórakoztatta és verte át a nagyérdeműt testvérével közösen szervezett, rögtönzött fellépéseivel. A legjobb indulattal is maximum placebonak nevezhető, gyanús keverékeinek árusításán kívül rövid, csípős nyelvezetű, frappánsan csattanós történeteivel gondoskodott emlékezetének utókor által történő megtartásáról.

**Tabarin műveinek egyetemes jegyzéke 1622-ből. A klasszikussá nemesedett figura a jobb szélen gondolkodik**

Improvizatív, a commedia dell’arte legszebb hagyományait tükröző előadásairól a későbbiekben maga Voltaire is elismerően nyilatkozott, Molière és La Fontaine pedig állítólag elismerte, hogy Tabarin (kinek igazi neve nem tisztázott, egyesek szerint Jean Salomonnak hívták, mások Anthoine Girard néven ismerik, és előszeretettel azonosítják Antoine Girard de Saint-Amant költővel, aki nagyjából azidőtájt élt és alkotta burleszk műveit) hatással volt munkásságukra. Halála után karakterei, illetve azok továbbgondolt változatai, utánérzései továbbra is feltűntek irodalmi, színházi, zenei berkekben (lásd Beaumarchais, Rossini, Verdi), s eme szép pályaív és örökség miatt magunk is könnyebben fogadjuk a Vaskakas főzetének elnevezését, mert mi tagadás, az eredeti jelentéstartam kissé visszás egy sör esetében.

A mi Charlatanunk címkéjén – melyről szívesen hallanánk Maláta Gábor Kovács véleményét – egy tisztes, ősz úriember csorgat valamiféle vörhenyes levet egy butéliába, famulusainak ámuló, háziasszonyának rémült tekintete előtt. Sörünk árnyalata ugyan fel tud mutatni rokoni vonásokat a rajzon szereplő folyadékkal, ám ez a világos gesztenyebarna kétségtelenül barátságosabb. Habja igen gyorsan apad, maradékai leginkább a pohár falán csodálhatók meg. Illata ugyan kellően édeskés, gabonás, a 6,5-ös alkohol is bele van szőve, nekünk mégis a „nyers” szó villog pirosan lehunyt szemhéjunk mögött. A korty nem vártan laza, a maláták a kandiscukorral együtt sem adják a teltség érzetét, a második harmadtól kezdve pedig kifejezetten karcossá válik a dolog. A vége alkoholosan meleg, száraz, itt-ott egy kis gyümölcsmaradékkal. Erősen bántó túlzás volna sarlatánsággal vádolni a főzdét, ám ez a dubbel jelenlegi formájában nem több egy utánérzésnél, ami ugyan minden további nélkül iható, de belgának csak foltokban belga.

843. Steenbrugge Blanche

Steenbrugge-kirándulásunk harmadik, egyben egyelőre utolsó megállója következik, belekóstolunk a Blanche/Wit megszólítású belga búzába, közben pedig ígéretünkhöz híven körbetáncoljuk kicsit a gruut (gruit, gruyt, grut) problémakörét is. Táncunk légiesen könnyed lesz, hiszen a munka oroszlánrészét Vásárhelyi kolléga már elvégezte, az ő vérének és verejtékének gyümölcséből csemegézhettek ehelyt:

https://sorbuvar.blog.hu/2014/02/04/gruttol_a_komloig_avagy_hildegard_von_bingen_es_a_reinheitsgebot?fbclid=IwAR2_8JmL49IH2fsxm–ueGD484JAPWv_XBIBOUgROdiz5te30jDSV9Xehgs

Az emlegetett gyógynövénykeveréket a sörök ízesítésére nagyjából a XVI. század elejéig-közepéig használták széles körben, leginkább a mai Hollandia és Belgium területein, illetve Németország nyugati részén. A fűszercsomagban rendkívül széles palettáját találjuk a mindenféle gyógy- és kevésbé gyógy-növényeknek, gyakorlatilag szinte minden, sörfőzésre jogosult település saját, egyéni mixtúrával rendelkezett, a háztáji készítmények végtelen számú variációs lehetőségeit pedig említeni sem merjük. Stephen Harrod Buhner, a téma kutatásának nagy öregje (aki többek között tanárként, pszichoterapeutaként, klinikai gyógynövényszakértőként, valamint egyedi kivitelezésű napelemes lakások tervezőjeként is funkcionál) Sacred and Herbal Healing Beers: The Secrets of Ancient Fermentation című könyvében a hagyományos gruit három összetevőjeként a fenyérmirtuszt (Myrica gale, szegfűszeges, fenyőgyantás aromák), a cickafarkot (Achillea millefolium, illetve területenként változó alfajai kesernyés, fanyar ízekkel) és a rozmaringot (Salvia rosmarinus, csípős, kámforos, földes jegyek) jelöli meg. Ám ha valaki kellőképp belefeledkezik a témával való foglalatosságba, összetalálkozhat pl. a csarab, a kerek repkény, az orvosi pemetefű, a fekete üröm nevével, sőt, a hardkór rajongók a cseresznyefa kérgétől sem ijedtek meg.

A boldog, szertelen (fenéket szertelen, ez inkább nagyon is sok szer) békeidőknek részben a Reinheitsgebot (illetve előzményei) megjelenése, részben pedig a reformáció elterjedése vetett véget (merthogy ebben elég sok zsé lapult, amit Luther lelkes követői inkább a maguk zsebében szerettek volna tudni, mintsem a katolikus komákéban, de most már tényleg kezd sok lenni a zárójel). A kilencvenes évek óta az eljárás sokadik gyermekkorát éli, számolatlan főzde ontja magából az ily módon készített, fűszerezett söröket. Még International Gruit Day is van, sosem találjátok ki, mikor: február elsején, így hát megint hihetetlenül naprakészek és trendik vagyunk.

A mi witünk az ismerős és megszokott koriander-curacao vonal mentén mozog, már illatában is ezeket tükrözi, szépen vegyülve némi búzás savanykássággal és csipetnyi élesztővel. A korty közepesen testes, a szénsavak sem erőszakosak. A maláták szépen ki lettek dolgozva, szinte végig ők visznek a vállukon mindent. A leheletnyi banános észterkínálatot a végén és az utóízben váltja le a gruut-hangulat. Korrektnek mondható belga búza, habár fogyasztása közben minden eddigi meggyőződésünkkel szemben haladva az jutott eszünkbe, hogy alkalmasint tán a koriandert is túl lehet tolni.

842. Steenbrugge Brune

Kicsit elcsúsztunk a Steenbrugge söreinek tárgyalással egybekötött fogyasztásával, de az elmúlt időszak kissé sűrűre sikeredett programilag. Meg aztán itt volt ez a bolond időjárás az orkánszerű légmozgásaival, a hétvégén mi itt a semmi közepén (ahol egyébként is mindig, de mindig fúj a szél) már csak azt figyeltük, melyik irányban lapul a Keleti Boszorkány, hogy rá tudjuk pottyantani az ingatlant, miután felkapott bennünket a tornádó (ismét egy már megszokott zárójeles mellékszál: amikor Margaret Hilda Thatcher [aki bárónő is volt egyébként, ráadásul az Order of Merit rend tagja, mely kitüntetést egyszerre maximum 24 ember viselheti a világon], a Vaslady 2013-ban visszaadta a lelkét a teremtőjének, az őt, illetve politikai munkásságát nem kedvelők arra biztatták a közösségi fórumokon a népeket, hogy töltsék le és játsszák úton-útfélen a “Ding Dong! The Witch is Dead” című slágert, ami az 1939-es film egyik betétdala. Itt meg is hallgatható:

Ígértünk a főzdéről is néhány szót, nézzük hát, mi velük a helyzet. A címkén a gyártó helyén a Brouwerij Palm szerepel Steenhuffelből, őket viszont 2016-ban felvásárolta a Swinkels Family Brewers, akikben a második legnagyobb főzdét tisztelhetjük Hollandiában, rögtön a Heineken után. Az 1680-ban alapított főzde 1773 óta a Swinkels família tulajdona, 2019-től pedig a „Royal” jelzőt is viselhetik a nevük előtt. Rendkívül kiterjedt tevékenységet folytatnak, olyan márkanevekhez van közük, mint pl. a De Molen, a Bavaria, a 8.6, a Rodenbach, vagy a La Trappe. Malátában is erősek, cca. 400000 tonnát készítenek évente, ennek harmadát használják fel ők, a többit eladják. Mindezeknek köszönhetően a jelenlegi igazgató, a hetedik generációt képviselő Peer Swinkels valószínűleg még egy darabig nyugodtan alhat.

**Máxima Zorreguieta holland királyné sörökkel és Swinkelsekkel körülvéve**

S hogy mi is szebb ütemben szenderedhessünk el, kóstoljuk meg a Steenbrugge Brune-t. Kitöltve pihentetően lágy mahagóni színében gyönyörködhetünk, tetején a törtfehér hab laza, gyorsan apadó, ám a maradék tartós és tapadós. Illatában finoman pörkölt maláták karamelljei keverednek némi élesztővel és egészen kevés aszalt gyümölcsös savanykássággal. Ízvilágát tekintve egyetlen panasszal élnénk: jönnek ugyan a pörköltes jegyek, az édeskés maláták, a fűszeres-szárított gyümölcsös-gyógynövényes vonal is kivehető, de nagyon bátortalan, szörnyen visszafogott az egész. A korty is túl könnyű, vizes, selymessége és a 6,5-ös alkohol, meg a kellemesen fűszerezett utóíz köszörül ugyan valamennyit a csorbán, ám azt kell mondjuk: többet vártunk. Remélhetőleg a Blanche ment még néhány pontot a trió számára, részletezésekor a gruut-ról is megemlékezünk. Most pedig megkeressük a Piros Cipellőket és indulunk Smaragdvárosba.

841. Steenbrugge Blond

Viszonylagosan komplikált háttértörténetű sörök következnek most, de mivel három darab is sorakozik előttünk, lesz időnk kibontani a csomót, a palackokkal együtt természetesen. Belga italok jönnek, a Steenbrugge márkanév triójával ismerkedünk, ez alkalommal a Blond kezd, majd a Brune (Dubbel néven is fut) mutatkozik be, végül a Blanche/Wit zárja a sort. Természetesen a gyártó egyéb típusokat is forgalmaz e név alatt, van Tripel, Quadrupel, Bock, Maibock és Winter is, ám ezek megérkezésére egy közelebbről meg nem határozott időtartamig várnunk kell. Ha pedig idő, pattanjunk is vissza kb. 1040 tájékára, ekkor született ugyanis Flandria Tiegem nevű falucskájában Arnold/Arnoul/Arnulf of/van Soissons/Oudenburg (ugye milyen remek dolog mindenféle nemzetiségektől nyüzsgő vidéken élni, az ember kénye-kedve szerint válogathat a nevei között), aki akkortájt természetesen még nem volt semmiféle of, illetve van, csak egy csecsemő. Felnővén és megizmosodván már a papi pálya felé kacsintgatott, de realistább szemlélettel megáldott/megvert keresztapja, Arnulf van Oudenaarde elsikálta, hogy inkább lovagi szolgálatot teljesítsen egy gróf sleppjében. A világi hívságok azonban nem tudták véglegesen elcsábítani, ezért adandó alkalommal Soissons-ba vándorolt, ahol a Szent Medárdról elnevezett kolostor környékén remetéskedett néhány esztendeig. Ez az életmód akkoriban jó ajánlólevél volt a megfelelő körökben, ki is nevezték a kolostor apátjává (a legenda szerint nem nagyon vágyott erre, megszökött a megtiszteltetés elől, de egy farkas [arnulf] visszakergette). 1070-ben püspököt akartak faragni belőle, amit szintúgy a háta közepére sem kívánt, így amikor jelentkezett egy ellenlábas, ismét lelécelt, ezúttal sikeresen. Oudenburgba ment, ahol megalapította a Szent Péter apátságot. Nyugalom, nagy levegő, most jön a sör.

**A kies Tiegem. Háttérben a Szent Arnold templom, ahol a mi sörfőző barátunk ereklyéit is őrzik**

A sört kedvelő, sörrel foglalkozó emberek mind ismerik azt a tételt, miszerint a sörivás, illetve készítés azért nyert akkora teret a középkor setétnek minősített éveiben, mert az ivóvíz minősége meglehetősen kérdőjeles volt, amiből kifolyólag mindenféle ronda betegséget lehetett összeszedni. Természetesen az akkori embereknek nem sok elképzelésük volt a mikroszkopikus szinten mocorgó kórokozókról, és az említett sörlegenda sem állja meg a helyét az egész kontinens tekintve, de lokálisan működhetett a dolog. Erre Arnold barátunk története is jó példa, aki oudenburgi évei alatt a kolostor által készített „kis sört” (asztali sör, tafelbier, dun, hvidtøl: alacsony alkoholtartalmú, 0,5-3%-os, tápanyagokban és élesztőben dús sör. Hollandiában, Belgiumban és Dániában manapság is népszerű típus) itatott a környékbeliekkel, melynek eredményeképp a menetrendszerűen kitörő pestisjárvány dokumentáltan jóval kevesebb áldozatot követelt. A hálás utókor cserébe a sörfőzők patrónusának nevezte ki, s gyakran ábrázolják kezében a cefrézéskor használatos villával. A mi sörünk címkéjén is ő mosolyog díszes ornátusban.

A főzde történetét a következő alkalommal taglaljuk, most lássuk, mit tud a Blond.

Világos arany szín, közepes, a vártnál tartósabb habréteg. Illata élesztős, némi melegedés után virágos, mézes jegyeket produkál, a háttérben halvány citrusos vonallal. Ízvilága kifejezetten könnyed, nem egy „nagy belga”, de ezt nem rójuk fel neki bűnéül. Élesztős, finoman gyümölcsös, gyógynövényes-fűszeres íz (utóbbi a gruut/gruyt/grut/gruit néven futó keveréknek köszönhető, amit az adott kultúrterületen a komlók térhódítása előtt előszeretettel használtak a sörök ízesítésére. A Bruin ecsetelésekor még foglalkozunk vele), középtájt némi komlós keserűség is érezteti magát. A korty laza, csípősen, frissítően szénsavas, a vége citrusosan savanykás.

Összességében egy akár napi fogyasztásra is javasolható, könnyű, üdítő sörről van szó, mely jól követhető módon villantja fel a belga ale-ek jellegzetességeit, ha nem is merül el bennük nyakig.