1063. Weihenstephaner Vitus

Nagy igazság, hogy amit az élet az egyik kezével elvesz, a másikkal visszaadja. Sz@rul érezzük ugyan magunkat a szétszedett-összevarrt pofánk miatt, ám cserébe érdekes kísérleteket végezhetünk szívószállal ezidáig nehezen, illetve egyáltalán nem fogyaszthatónak besorolt ételekkel kapcsolatosan, lásd körömpörkölt, bécsi szelet, dobostorta. Ráadásul Weihenstephaner söröket is ihatunk, melyek szépen sorakoznak a kamrapolcon, még ha sajna’ nem is számolatlanul.

Arról már mindenki hallott, hogy a Bayerische Staatsbrauerei Weihenstephan a világ legrégebbi, ma is működő és termelő sörfőzdéjeként hivatkozik magára, s ez így is marad mindaddig, amíg valaki nem talál egy másikat, bár erre azért elég kicsi a sansz. A weltenburgi apátok hivatalosan tíz esztendővel később startoltak a főzéssel, így 1040-es alapításával (a freisingi városi tanács ekkor engedélyezte a főzdét) Weihenstephan a nyerő. Az apátságot a decens pápai noszogatásra 720 környékén ide érkező Szent Corbinianus építtette, aki különleges kapcsolatot ápolt a medvékkel. Történt ugyanis, hogy egy szép napon, midőn a jámbor lélek épp Rómába tartott, poggyászcipelő lovacskáját elfogyasztotta egy mackó. A szent nem esett kétségbe, rögvest felszólította a jóllakott vadat, ugyan trógerolja már tovább a batyukat az Örök Városig. A medve szót fogadott, a szent pedig megérkezésük után szabadon engedte. A történet annyira megihlette a freisingieket, hogy a város címerében ma is a nyereggel felszerelt bundás feszít büszkén.

Szent Corbinianus Jan Polack festményén, 1489
Itt pedig a macis címer

A kolostort elsőként Szent Vitusnak szentelték, aki mai sörünk névadója is egyben. Szerteágazó érdeklődési körrel bíró vértanúról van szó, többek között ő felel a gyógyszerészek, sörfőzők, vincellérek, vendéglősök dolgainak stabilitásáért, nem is beszélve a táncosokról (a chorea Sancti Viti a végtagokban és az arcon gyors, kontrollálatlan izomrángásokkal kísért tünetegyüttes, melyet reumás láz, vagy A csoportú béta-hemolizáló streptococcusok okozhatnak. Vitustánc és nyavalyatörés néven is fut. Nagy sikereket ért el a XIV-XV. században Európa-szerte).

Szent Vitus az 1493-as Nürnbergi Krónikából

Közben lepattintjuk a kupakot a szent képét a nyakcímkéjén viselő palackról, sietve töltünk, mert nem minden nap iszik az ember világbajnok búzabakot, a kedvéért még a szívószálat is félretesszük. A 7,7-es alkoholt kalaplevéve köszöntjük, a fájdalomcsillapítók örülni fognak neki, és már fejest is ugrottunk az élesztős-sárgabarackos-citrusos illatorgiába, mely a pompás habkorona alól küzdi elő magát. Persze akad azért itt egy kis szegfűszeg és banán is, de nem olyan dominánsak, mint az átlagos bajor búzáknál. A korty csábítóan húsos (16,5 B°), a szénsavak elevenek és játékosak, ízvilága pedig minden képzeletet felülmúlóan intenzív. Fűszeres, gyümölcsös, falatnyi kenyeres savanykássággal, elegáns élesztőkkel, tankönyvi komlózással. Teljesen megérdemelten foglal el pillanatnyilag dobogós helyet a bolygó ötven legjobb búzabakjának ranglistáján.

Most elvonulunk relaxálni és a varratainkat nyalogatni, legközelebb innen folytatjuk.

1043. Hedon Mon ami

Nincs is jobb annál, mint ha az elmúlt napok mámoros időszakait követően egy józan gondolkodású, kimért és korrekt úriembert, illetve a vele fémjelzett sört helyezünk górcső alá. Ahol a logika kérlelhetetlen szigorúsága békésen megfér az élet apró dolgainak élvezetével, ott bárki megnyugvást lelhet, még a mi megrongyolódott idegrendszerünk is elernyedhet.

A Hedon Mon ami elnevezésű belga búzasörének díjnyertes csomagolásáról Poirot mester kackiás bajuszkája somolyog ránk. E jellegzetes, a retinákba mélyen bevésődő keménykalap-csíptető-bajusz kombót egyértelműen a karakter leghíresebb, azt legtöbbször megformáló színészének köszönhetjük. David Suchet 1989 és 2013 között hetvenszer bújt a belga mesterdetektív bőrébe, többek között ennek is köszönhető, hogy a 77 esztendős angol úr néhány éve már a Sir előtagot is a neve elé biggyesztheti. Poirot szerepében mostanság John Malkovich és Kenneth Branagh is látható volt, előbbi kecskeszakállal, utóbbi vérmesebb és burjánzóbb bajusszal operál.

A bal szélen Alfred Molina, aki a Gyilkosság az Orient expresszen 2001-es feldolgozásában alakította a felügyelőt. Mellette Suchet, Branagh és Malkovich

Poirot nem veti meg az alkoholt, ám sajnálatos módon sörrel való viszonya felettébb ambivalens, legjobb esetben is tisztázatlan, ami egy belga származású férfiember esetében olyan foltot jelent a becsületen, amit igencsak nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen tisztára mosni.

Agatha Mary Clarissa Miller (jé, még egy sör) Archibald Christie feleségeként az első világháború után adta regényírásra a fejét. Első művét 1920-ban adták ki The Mysterious Affair at Styles címmel, ebben debütál a belga nyomozó. Aztán meglódult a szekér, az írónő 33 regényben és 54 novellában szerepeltette kedvelt karakterét. Pirulva valljuk be, még nem olvastuk mindet (a regényekből öt-hat, a novellákból vagy harminc várakozik türelmesen a sorára), de az eddigiek során mindösszesen két alkalommal láttuk a mestert sörközelben.

Az írónő 1921-ben, nem sokkal első regényének megjelenése után

Elsőként az 1947-ben kiadott novelláskötetben (Herkules munkái, The Labours of Hercules), annak is A lernai hydra című fejezetében utalnak a sör és Poirot viszonyára, imígyen:

„Poirot körülbelül egy órája tartózkodott a fogadóban, és épp túljutott marha- és vesepudingból álló, sörrel leöblített kiadós ebédjén, amikor behozták neki az üzenetet, hogy egy hölgy vár rá.”

Hol itt a baj? Mégiscsak rendes ember ez a Poirot, sörrel öblít ebéd után. Igen ám, csakhogy az 1953-ra datált Temetni veszélyes (After the Funeral) című regényben már ezt olvashatjuk:

„Amikor Georges bevitte Hercule Poirot-nak Morton rendőrfelügyelő névjegyét, belga barátunk meglepetten húzta fel a szemöldökét.

– Vezesse be, Georges, vezesse be. És hozzon… mit is szeret a rendőrség?

– Sört ajánlanék, monsieur.

– Borzalmas! De angol! Hát hozzon sört.”

S ha ez nem volna elég, néhány oldallal később befut a kegyelemdöfés:

„Georges lépett be egy korsó sörrel. Poirot szünetet tartott, majd így szólt:

– Egy kis frissítő, kedves felügyelő úr. Nem, nem muszáj… ebből nem engedek.

– Köszönöm szépen. Ön nem tart velem?

– Én nem iszom sört. De egy pohár sirop de cassis-t… az angolok, úgy vettem észre, nem szeretik. Morton felügyelő hálás pillantással simogatta sörét. Poirot pedig, miközben élvezettel szopogatta a bíborvörös folyadékot, így szólt: […]”

Próbálunk objektívek maradni a megérdemelten híres regényalakkal, bármekkora erőfeszítésünkbe is kerül a dolog, ehhez energiát pedig a Hedon főzetéből tervezünk meríteni, tehát nyitunk és töltünk.

A megjelenéssel nincs gond, a witekre jellemző halovány szalmaszín sör habja fodros, vaskos, paplanszerű. Illata kissé bátortalan, hamar fakuló, de a koriander és a lime azért egyértelműen érezhető, a háttérben még a bazsalikom fűszeressége is meg tudja mutatni magát.

A korty pezsgő, könnyed, picit csípős, nyitásnál a fűszernövények dominálnak, aztán szokatlanul erőteljes savanykásság robban be, majd rövid életű füves-zöldséges keserűk zárnak. Kicsit mintha felszínes lenne a dolog, nincs mögötte valódi, értékelhető tartalom, de afféle utánérzésnek elmegy, és tény, hogy frissítő hatással is bír.

Nem rendelkezünk Poirot mesterhez hasonló képességekkel, ám ha egyszer mégis felcsapnánk detektívnek, két komplikált ügy között azért nem mondanánk határozott nemet egy erre a sörre vonatkozó meghívásra.

944. SØRT Neoclass Wit

Mire végignyalogattuk a SØRT Gourmet Stories első három tételét, már megjelent a következő fejezet, a Northern Tale nevű stout némi rókagomba, vörösáfonya és szerecsendió társulásával. Ilyen még nem lapul a kamrapolcon, de ami késik (esetünkben gyakran elég sokat), nem múlik. Addig megvizsgáljuk a főzde másik sorozatának, a Neoclass-nak első szereplőjét, egy – a hagyományosnak nevezhető korianderen és keserűnarancs héjon túl – borókabogyóval fűszerezett witet. A borókabogyót (ami tulajdonképpen tobozbogyó, csak semmi pongyola fogalmazás és slendriánság) a vadételek és az égetett szeszek kedvelői egészen biztosan ismerik és felismerik. A Hollandiában és Belgiumban nagyjából a XVI. század közepétől-végétől készített jenever (mely valószínűleg egyben a gin őse is) sokat emelt a fűszernövény népszerűségi indexén, de már a vidám ókori emberek is használták a konyhában.

Egy rendkívül romantikus megjelenésű utahi boróka (Juniperus osteosperma)

A ciprusfélék (Cupressaceae) családjába tartozó örökzöld növény (melyet errefelé komkéknek is hívnak, hogy miért, nem tudjuk, de erősen érdeklődünk) két évente beérő termését két bottal felszerelve megy az ember begyűjteni, pont úgy, mintha a tajgába indulna sz@rni. Esetünkben viszont nem kapaszkodásra, illetve a farkasok hessegetésére használja a botokat, hanem az egyikkel megemeli a barátságtalanul szúrós ágakat, a másikkal pedig a boróka alá terített ponyvára veregeti az érett bogyókat. Csak aztán ne lepődjön meg senki, ha a bokor alatt ott vigyorog a kisjézus, mert van olyan bibliai történet, mely szerint a Megváltó Heródes szekusai elől egy boróka alá lett rekkentve. Némi szárítás után a kevésbé szerencsés bogyókból teákat (vizelethajtó, vese- és epekőoldó hatása van, de csúz ellen is remek), rovarriasztó szereket és fűszert, Fortuna kegyeltjeiből pedig alkoholt készítenek.

A bácsi az elmúlt negyven év szótlanul benyelt dolgait, illetve a tényleges életfogytiglan esélyeit mérlegeli

Így jártak azok is, amelyek ebben a búzasörben lubickolhattak, mindnyájunk örömére.

A pohárba kerülvén (Neo)klasszikus belga illatjegyek kezdenek terjengeni: a búzamaláta édessége enyhe citrusos fanyarsággal fonódik össze, és az egészet átkarolják a borókabogyó fás-gyantás aromái. A korty lágy, simulékony, kellemes édességét szépen ellenpontozza a narancshéj, a boróka pedig az illatnál már említett jegyeken túl az egésznek ad egy melengető, leginkább tán balzsamosnak nevezhető keretet. A végén ott marad a nyelv hegyén egy enyhe, jólesően csípős érzet.

Kifejezetten elégedettek vagyunk, s úgy gondoljuk, a borókabogyó az egyik legjobb dolog, ami egy wittel történhet.

855. Steam Brew Wheat Pale Ale

Hogy a világból milyen kicsi falu lett (s itt most nem a setét parasztok elszaporodásának analógiájára gondolok, ezt egyébként sem érdemlik meg a derék, dolgos földművesek. Ráadásul mai sörünk képzeletbeli, nota bene steampunk alteregója is egy farmer, aki a már esztendőkkel ezelőtt megismert, s itt körbejárt anarchista négyes mellé csatlakozott beszállítóként. A posztapokaliptikus, disztópikus, aljas és gusztustalan mód sörellenes világ bátor gerillái [Master, Stranger, Spark, Sister] tőle várják a központilag tiltott (Csíki?) nedű elkészítéséhez szükséges alapanyagot, melyet a Farmer ezer veszély közt, járatlan erdőségek apró tisztásain termelget, valamint őriz mindentől és mindenkitől. A neheze pedig csak eztán jön, hiszen a sok földi jót be is kell csempészni a városba a főzdéig, s a csatornarendszer barátságtalan lakói között több mázsányi cuccal lavírozni nem sétagalopp.

Hogy mennyire stresszes a Farmer munkája, azt jól érzékelteti a hölgy által markolászott, nem feltétlenül rendeltetésszerűen használt célszerszám

Ebből kifolyólag a vénember kemény, mint a kád széle, bár nem golyóálló, ahogy azt a jobb szemén, illetve annak helyén csillogó üveglapból kikövetkeztethetjük. A berendezés [egy EagleEye C-3.14-es látóideg-stimulátor] egyelőre még csak monokróm képet ad, ezért a Farmer nem bólinthat elégedetten a kitöltött sör enyhén vöröses aranyszíne láttán. A vaskos, párnás, hófehér hab kitartóan üldögél az enyhén opálos, matt fényű sör tetején, alóla könnyedén virágos, citrusosan savanykás, gyümölcsös illatok keringőznek elő némi élesztővel és édeskés búzával karöltve. A 12,7 B°-os korty cseppnyi mézzel indít, majd a maláták gabonás édessége lazul fel a Citra és a Hallertauer Blanc grapefruitos, lime-os, fehér szőlős jegyeitől. Az újvilági hangulatnak megfelelően az élesztők visszafogottak, a klasszikus banános, fenolos, szegfűszeges elemeket sem érdemes keresgélni, egy halvány, ám jellegzetes búzás vonal viszont kitart a korty végéig. Becsülettel összerakott, jó értelemben vett középpolcos sör, kellemesen egyengeti és olajozza az utat az ember előtt, amin haladva megint egy nappal közelebb jutottunk a világvégéhez), azt mi sem példázza jobban, mint hogy ezt a sört egy tökközönséges cseh Lidl-ből szállították le nekünk, mivelhogy a hazai üzemegységeikben nemigen fordul elő. Már csak egyet kell becserkészni, és ki is pipálhatjuk ezt a brandet az Eichbaumtól.

779. The Crafty Brewing American Style Pale Wheat Ale

Átugrottuk a hét közepét, indítsunk valamilyen költői képpel, az időjárás nagyban elősegíti a tartalmas hallucinációkat, pláne ha fedetlen fejjel mászkál az ember a napon. Tehát szőkén ringanak a búzamezők, bennük ízlésesen elhelyezett pipacs- és búzavirágfoltokkal. Készül a kenyérnek és sörnek való, a barokkosan összetett és ritmikusan hajladozó nevű The Crafty Brewing Company American Style Pale Wheat Ale is szeretett kenyérgabonánkat veszi magának alapul. Pedig az írek éghajlatuknak köszönhetően mindig is hadilábon álltak a gabonafélékkel, helyette a XVI. század környékén meghonosított burgonyát falta mindenki. Nem is volt semmi különösebb gond ezzel 1845-ig, ekkor azonban megjelent a Phytophthora infestans nevű gombaféle. A krumpli már a földben megrohadt, az ültetésre szánt készletek is megsemmisültek. Írország nyolcmillió lakosából kétmillióan haltak éhen (részben valószínűleg az angolok miatt, akik vajmi keveset tettek azért, hogy mentsék a menthetőt. A két nép a XII. század óta nyűvi egymást, a Tankcsapda már akkor is énekelhette volna, hogy „Nézem a tévében a híreket/Ahogy a rendőrök ütik az íreket”, már ha lett volna Tankcsapda és tévé), kétmillió pedig kivándorolt, jórészt az USA-ba. Az utókor Great Famine néven emlegeti a szomorú eseményt, a fővárosban, a már emlegetett Liffey partján szoborcsoport állít emléket a tragédiának.

Aki túlélte az utat – mert a koporsóhajóknak becézett volt rabszolgaszállító lélekvesztőkön a higiénia nemlétének köszönhetően hullottak az emberek, mint a legyek – új életet próbált kezdeni. Ennek köszönhetően az 1850-es években New Yorkban több ír volt, mint Dublinban. Manapság kb. 33 milliónyian vannak szerte az Államokban (az őshazában szűk hétmillióan éldegélnek), Gael-Mheiriceánaigh-nak kell szólítani őket, s már nem csak krumplit esznek. Crafty-ék amerikai búzasöre teljes mértékben, üdítően hozza a típus jellegzetességeit. Világossárga, enyhén opálos, habja vaskos és tömött, hófehér. Illatában hiába is keresnénk a német változatok jellegzetes, banános észtereit, vagy a szegfűszeges vonalat. Helyette mérsékelt, ám élvezetes citrusokat, virágos-barackos aromákat kapunk az újvilági komlók két képviselőjétől, a Mosaictól és a Cascade-tól. Könnyed, gabonás jegyekkel indít, az édeset nem tolja túl, emiatt kellemesen száraz a vége. A komlókeserűk közepesek, jól hangoltak, ízükben a már említett gyümölcsök érvényesülnek, megspékelve az ismét előkeveredő ananásszal. A korty a közepes és a vékony között egyensúlyozik, a szénsavtartalmat közepes jelzővel illetnénk. Könnyű, üdítő, jóleső nyáresti sör, melynek esetében teljesen indokoltnak érezzük a World Beer Awards-ról tavaly elhozott aranyérmet. Egyetlen fanyalgó megjegyzést tartogatunk a végére: sajnálatos módon az ámerikánus szín- és stílusorgia miatt a bajusznak már csak a kupakon maradt hely. Ez alkalommal elnézzük, de ne forduljon többet elő.

772. Kočovný Kozi Waizenbock

Bizony búzabakot sem iszik minden nap az ember, legalábbis mi egészen biztosan nem, ezért hát mai sörünk lefetyelése előtt kicsit lecsutakoljuk beporosodott lelkivilágunkat, kifésüljük a szakállunkból azt a sok izét, amit a szél belehordott, egy pillanat erejéig eljátszadozunk a tiszta alsónadrág cseréjének gondolatával is, de aztán győz gondosan kidolgozott arányérzékünk. Nem szabad túlzásokba esni, Hrabal bácsi is megmondta, hogy “Az igazi férfi az mindig egy picit spicces és van egy diszkrét szarszaga.” A kitétel egyik fele adott, a másikon még dolgozni kell egy kicsit, segítő kezet bizton remélhetünk a Kočovný Kozi Waizenbock 6,4-es alkoholtartalmától. Eme értéket ugyan némiképp keveselljük, a kissé papírízű hivatalos adatok szerint a búzabakok 6,5%-tól 9%-ig húzódnak szeszileg, de szerénység elvtársak, szerénység. Ki a kicsit nem becsüli, az később egy jó nagyot is kaphat, ha nem vigyáz. A most lila alappal virító címkét nézegetve azon gondolkodunk, vajh’ miért került az az a betű az e helyére? Rövid nyomozást követően helyes, illetve annak vélt megoldások tömkelegében fuldokolhatunk, ezért gyorsan kiválasztunk kettőt, a többit pedig hagyjuk futni. Ezek szerint: „a”, mint alkohol. Hmmm… Nem tetszik. Most vezettük le a tőlünk megszokott hanyag eleganciával, mi a gondunk ezen a téren. Esetleg arra az egy tizednyi értékre gondolnak, amivel lecsúszik az alsó határértékről? Ne erőltessük, nézzük a másikat. Diszlexiás a kecske. Tökéletes, elfogadjuk, s amennyiben szükség lenne rá, személyre szabott, komplex, célzott terápiát javaslunk. Közben nyitunk. A szénsav vadul sziszegve próbálja lelökni a kupakot, de mi urai vagyunk a helyzetnek. Sötét borostyán színű változat kerül a pohárba, felhős és enyhén zavaros az élesztő és a búzamaláta magas proteintartalma miatt. A hab vaskos, tartós, törtfehér. Illata gabonásan édeskés, telt, élesztős, a banános jegyek gyengék. Komlóknak nyoma sincs. A korty közepes, szénsavas, ízvilága vastagon búzás, a legvégén nagyon enyhe keserűkkel. A befejezés száraz, finoman savanykás. Összességében szép megoldásokat, harmonikus együtt mozgásokat mutató sört ihattunk, s kell-e ennél több így a tanév vége előtt egy héttel? Mivel pedagógusként a szarszagú mellé már nem szívesen tűznénk oda a kiégett és az alkoholista jelzőt, válaszunk egyértelműen nem.