búzasör – Porból lettem, sörré leszek

966. Bors Maid Marian

Utolsó szereplőnk következik a sherwood-i mondakörből, akit még véletlenül sem a női nem iránti érzéketlenségünkből, illetve esetleg udvariatlanságunkból fakadóan helyeztünk a sor végére. Döntésünknek két, relatíve jól körüljárható oka is van. Egyrészt szeretnénk a búcsú keserveit mézzel készített búzasörrel enyhíteni, másrészt a Robin körül sertepertélő alakok közül Marian az, aki bizonyíthatóan fiktív személy. Alakját nem kevés homály fedi, valószínűleg még a kereszténység megjelenése előtti tavaszi termékenységi rítusok és ünnepek során formálódott (aztán persze a csuhások villámgyorsan behelyettesítették Szűz Mária alakjával, naná). A néphagyomány konkrét irodalmi megjelenítése Adam de la Halle francia költő és zeneszerző nevéhez köthető, aki 1282 körül alkotta meg Jeu de Robin et Marion című, akkortájt igen népszerű pásztorjátékát. Az események során az ártatlan vidéki leányzó hamvas bájait egy ravasz és kiéhezett lovag kívánja erősen használatba venni, de a hölgy hős partnere és védelmezője, Robin megakadályozza ezt. Hallga’ csak:

A történet és a sherwood-i regék között nincs bizonyítható kapcsolat, Robin Hood mellett egészen a XVI. századig nem tűnik fel masszívabb női karakter, s utána sem mindig ezen a néven (lásd Francis James Child Robin Hood’s Birth, Breeding, Valor, and Marriage című balladáját 1716-ból, ahol az íjász egy Clorinda nevű hölggyel szűri össze a levet). Miután Robint és Mariant összeboronálták (protestáns ármány, mert amíg csak a tisztalelkű katolikusok honoltak arrafelé, Robin egyetlen nőt imádott, a már említett Sz. Máriát), az eredetileg nem túl magas társadalmi pozícióban lévő hajadon – maid, azaz szolgálólány kategóriában futott – gyorsan nemesi hátteret produkált magának, kiharcolva a lady megszólítást. Természetesen Robin sem maradhatott vidéki bunkó, hamarjában Sir Robin of Locksley-t faragtak belőle, sőt, 1598-ban már earl of Huntington is lett, nem foglalkozva olyan semmiségekkel, hogy ilyen nevű és ezzel a címmel járó hely nincs is az országban. De aki megérdemli, annak jut.

Marian ábrázolása valamikor 1857-1926 között, illetve egy korszerűbb, adult változat

Lássuk közben, mit rejt a palack. Oké, sört. A pohárban világos aranyban tetszelgő, masszív, kitartó, krémes habbal megáldott ital mocorog. Illata finoman mézes, mellette jellegzetesen és savanykásan búzás. A korty sima, könnyen gurul, ízvilágában a benne lévő mézes jegyektől eltekintve az égvilágon semmiben sem különbözik egy viszonylag tisztességesen összerakott búzasörtől. Némi extra gyümölcsösség lapul még benne az itt is használt curacao miatt (ez valami fétisjellegű dolog lehet ott a nyugati végeken, hogy mindenbe belepakolják), de ennyi, nem több, ám ez nem jelent problémát.

Elköszönünk hát vidám hőseinktől, további töretlen népszerűséget kívánva nekik, s egy kis időre a Bors Brewery-től is, de hamarosan jövünk ismét, mert könyörtelenül ki kell veséznünk fő bűneinket, mind a hetet, illetve hatot, mert nekünk ennyit sikerült begyűjtenünk. De még fejlődhetünk e téren is.

948. Viharsarok Verőfény

Szégyen és gyalázat, hogy már a harmadik sörünket kóstoljuk a főzdétől, de a Viharsarokról még egy szót sem ejtettünk. Most viszont, mivel a verőfény kifejezés átvitt és költői értelemben vidám és derűs hangulatot is jelent – „egy kis verőfény és egy-két kacaj”, ahogy Kosztolányi mondja -, érezzük magunkban is az erőt ennek pótlására. Ha mégis megfogyatkoznánk energiaügyileg, a búzasör majd segít. A Viharsarok nagy része manapság (az 1950-ben levezényelt, szovjet alapokon nyugvó megyerendezést követően) Békés megye területén található, de Csongrádba is átnyúlik egy kicsit. Városilag Békéscsaba, Hódmezővásárhely, no és persze söreink származási helye, Gyula számít húzónévnek arrafelé. Maga az elnevezés elvileg a legfiatalabb, történelmi alapon kialakult tájnév hazánkban. Féja Gézának köszönhetjük, aki 1937-ben írt szociográfiájának ezt a címet adta. Meg is kapta érte a magáét, „nemzetgyalázásért” beperelték, minden létező munkahelyéről kirúgták. Azért volt már a tanár bácsinak némi vaj a füle mögött, hiszen miután Bibó kollégával közösen megírták a Márciusi Front programját, ő volt az, aki Petőfi példáját követve az említett esztendő márciusának 15. napján a Nemzeti Múzeum lépcsőjén fel is olvasta azt. Fogalmazzunk úgy, hogy ez sem hozott neki túl sok kreditet.

**Géza bátyánk Veres Péter és Sinka István között támasztja az állát egy 1943-as könyvnapon**

Hogy mikor lett igazán viharos a Viharsarok, azt legközelebb regéljük el, mer’ ugyebár több nap, mint kolbász, más szemszögből pediglen frugalitas miseria est rumoris boni.

A Verőfény jól érzi magát a pohárban, habja viszont nemigen van, ami egy búzasör esetében szemöldökfelvonásra ad okot. Cserébe kellemesen savanykás, élesztős az illata, melyben enyhén fűszeres, gyümölcsös, bizonytalanul banános jegyek villannak fel. A korty a vékony és a közepes határán egyensúlyozik, a jellegzetes „weissbier-aromák” is halványabbak az elvártnál. Könnyen iható, laza búzasör, de a főzde nevét nem ez miatt fogjuk megjegyezni.

939. Fehér Nyúl White Passion

Nyulazunk egy jóízűt ismét, itt a White Passion nevű, bajor búza alapokon nyugvó déligyümölcskosár. A tapsifüles társaságnál érdemes figyelni az elnevezésekre is, gyakoriak az érdekes átfedések, a sorok (oké, esetünkben szavak) közt olvasva pedig nyálcsorgató összefüggésekre lelhetünk. A „Fehér Szenvedély” kifejezést vizsgálva a szín, mint olyan magát a búzasört jelenti (weizenbier, de itt térnénk ki néhány másodperc erejéig arra a vitákat generáló kijelentésre is, miszerint a fehér nem szín, hanem a fény jelenléte, mert az emberi szem azt a dolgot látja fehérnek, amely a felületéről a teljes spektrumot visszaveri, tehát keverék, mint ez a sör. Monokromatikus változat nincs, mert ahhoz az kellene, hogy minden kvantuma egyformán rezegjen, ilyen pedig csak papíron létezik. Fehér papíron.). A „Szenvedély” utalás a passiógyümölcsre (Passiflora edulis), melyet a hozzánk hasonlóan alacsony létsíkokon csúszó és mászó lények csak maracujaként ismernek. A maracuja (azé’ is!) dél-amerikai származék, szaporítószervét a keresztény kultúrkör masszív hatására golgotavirágnak nevezik. Relatíve beszűkült szerzetesek fésülték össze rendkívül ügyesen Krisztus urunk gyötrődéseit a virág részeivel, hogyaszongya például a bibeszálak a szögeket jelképezik, a magház a kelyhet, az öt portok a sebhelyeket, a virág középső oszlopa a kereszt, etc.

**Azokból a szálacskákból ott a szirmok felett állítólag 72 darab van, s megint csak állítólag ennyi tövis meredezett Krisztus koszorúján is**

Naná, hogy a magok is szív alakúak. Ennek ellenére a misszionáriusoknak volt dolga elég arrafelé, a sok hülye őslakos vak volt ezekre a harciasan konkrét tényekre. Meg is kapták, amit megérdemeltek, persze az Úr nevében.

A mi sörünk mindezek ellenére lágy és szelíd árnyalatokban mutatkozik meg nekünk, az opálosan szalmasárga ital tetején szép nagy, ám gyorsan apadó habkorona üldögél. Egy vékony kis karika azért marad a pohár falánál, hogy ne vesszen minden remény. Illatában a jellegzetes búzasörös vonal kissé a háttérbe szorul, a gyümölcsök fanyarsága adja a főtémát. A korty is ezzel a finom savanykássággal startol, majd a mangó és a maracuja édessége és egyéb komponensei is megjelennek. A test laza-közepes (12 B°), simán csúszó, selymes, a bajor alap szépen dolgozik, udvariasan átengedi a terepet a déligyümölcsöknek. A keserűk most nem játszanak, csupán egy-egy óvatos villanással jelzik ittlétüket. A vége picit élesztős, az utóíz jólesően fanyar.

Az ismét rendkívül részletgazdagra sikeredett címkét nézegetve azon elmélkedünk csendesen, hogy vajon mennyire és mennyiben lenne más a világ, ha annak idején a konkvisztádorok hasonlóképpen felszerelt és karbantartott bennszülöttekkel futnak össze? Egy biztos: sör lenne, mert az addigra már fel volt találva.

904-905. Maisel’s Weisse Original és Maisel’s Weisse Dunkel

Úgy felvitte a Teremtő a dolgunkat, hogy tikkadt szervezetünket élvonalbeli búzasörökkel kényeztethetjük, a Maisel’s Weisse Original és Dunkel variációjával, amolyan jin-jang alapon. Érintőlegesen összefutottunk már a főzdével néhány esztendővel ezelőtt, amikor Maisel & Friends sorozatukból kóstoltuk Jeff barátunk (akiben a főzde negyedik generációs vezetőjét tisztelhetjük) Bavarian Ale-jét, épp itt volt hát az ideje, hogy a tradicionális szériát is górcső alá tegyük. Irány tehát Bajorország, azon belül Felső-Frankföld (Oberfranken), annak is székvárosa: Bayreuth. A települést 1194-ben említik először hivatalosan egy püspöki okiratban Baierrute néven, de az évszázadok során használatban volt még a Beirrut, Peyeruth, Bareith variáció is. A város története önmagában is könyvtárnyi irodalmat ölel fel, híres dinasztiák jöttek és mentek (Andech, Hohenzollern, Brandenburg-Bayreuth, etc.), volt itt pestisjárvány és tűzvész is, ahogy az már illendő egy magára valamit is adó településen. A huszita háborúkba is belekóstolhattak az érdeklődők, aki ezt esetleg elmulasztotta, annak kárpótlásképpen ott volt a harmincéves variáció ugyanerre a témára. A város Vilhelmina őrgrófné uralkodása alatt élte aranykorát, majd 1810-ben Bajorországhoz csatolták. 1872-ben ideköltözött Richard Wagner, s innentől kezdve a város története és neve elválaszthatatlanul összefonódik az ő munkásságával. Ezt a szálat most letesszük, de a Dunkel kortyolásakor folytatjuk a mesélést.

**Friederike Sophie Wilhelmine von Preußen**

A főzdét Hans és Eberhard Maisel alapította 1887-ben, akik a sörkészítés tudományát gyakorlatilag már az anyatejjel-anyasörrel szívták magukba, tekintve hogy a família már száz esztendővel születésük előtt is ezzel foglalkozott. Hamar ki is nőtték a Kulmbacher utcai telephelyet, a városi tanács engedélyével villámgyorsan felépült az új komplexum. A következő generáció (Fritz és Andreas) okosan lavírozott a két világégés ronda eseményei között, ennek köszönhetően a főzdét egyik háború alatt sem érte komolyabb kár. Oscar és Hans következett a sorban, ők az ötvenes évektől irányították a céget. A Maisel’s Weisse Original a mi születési esztendőnket is jegyző 1975-ös évben indult hódító útjára, a Dunkel pediglen 1995-ben startolt. Egy esztendővel később lépett porondra a negyedik generáció két képviselője, Andreas és Jeff Maisel. Andreas sajnálatosan korai halála óta Jeff az ügyvezető, s ő képviseli a kreatív elmét is a főzdén belül. Közben már ki is szabadítottuk a szellemet a palackból, a Maisel’s Weisse Original gusztusosan méretes, puha és törtfehér habréteg alól pislog kifelé a pohárból. Illata finoman fűszeres, szegfűszeges, szerecsendiós, az élesztő pedig kifejezetten nyálcsorgató. Természetesen a banános jegyek sem maradnak el, de nem harsányak, megelégednek a háttérrel. A megjelenés elegáns, az opálos, szűretlen test a maga vörösesbe hajló borostyánszínével nagyon szép kontrasztot képez a habbal. Ízvilága a klasszikus bajor búzáké: lágyan kenyeres, enyhén édes, gyümölcsös, fűszeres, komlók csak említésszerűen. A korty közepes, kerek, krémes, a szénsav pezsgő, alkohol 5,2. A vége kellemesen száraz, élesztős. Igen profin összerakott, nem véletlenül magasan pontozott és értékelt sör. 2019 óta a csomagoláson egy új embléma is szerepel, a Bayerische Edelreifung – Zweifach Kultiviert „mozgalom” jelölése. Három főzde – Erdinger, Schneider és Maisel – fogott össze a bajor sörkészítési hagyományok ápolása és fejlesztése érdekében, azóta az ilyen logóval ellátott búzasöröket az első erjesztés után friss élesztővel és cefrével kínálják meg, s csak ez után palackozzák. Pasztőrözés nincs, a sör a palackban kiszállítás előtt legalább három hétig pihen és érlelődik. Kifejezetten elégedettek vagyunk ezidáig a hétfői nappal.

A Maisel’s Weisse Dunkel csodás mahagóni árnyalatáról mi másra is asszociálhatnánk, mint a barnaingesekre, ami elég csúnya dolog részünkről a főzde szempontjából, de így meg tudjuk ragadni a korábban lerakott történetszálat. Ehhez kicsit átugrunk Flossenbürgbe, ami egy pici városka Bayreuthtól órácskányi autóútra. Arról híres szegény, hogy a nácik koncentrációs tábort üzemeltettek itt a második világháború alatt. Ócska egy hely volt, de aki magasabb iskolai végzettséggel rendelkezett, innen átkerülhetett a bayreuthi fonóüzem helyén létesített altáborba. Itt már a körülmények az átlagosnál kicsit jobbak voltak. Akadt a foglyok közt szakács és orvos is (sőt, a komplikáltabb eseteket a városban praktizáló civil orvosok kezelték), időnként kaphattak csomagot, küldhettek egy-egy lapot, polgári ruhát viselhettek. Nem véletlenül. Ugyanis a bayreuthi fonóüzem helyén létesített üzemben az átvezényelt foglyok fegyvereket, irányítórendszerek és villanymotorok alkatrészeit gyártották érthetően visszafogott lelkesedéssel. S hogy jön ide a zseniális zeneszerző? Hát úgy, hogy a Harmadik Birodalom propagandagépezetében fontos szerepet betöltő Bayreuthi Ünnepi Játékok szervezésével Hitler külön kérésére az a Bodo Lafferentz SS Obersturmbannführer foglalkozott, akinek felesége, Verena Siegfried és Winifred Wagner lányaként látta meg a napvilágot. Siegfried volt Richard Wagner harmadik gyermeke, édesanyjában pedig a mi Liszt Ferencünk lányát, Cosimát tisztelhetjük. Azt kell mondjuk, ezek az izgalmas összefonódások tökéletesen összesimulnak a Maisel’s Weisse Dunkel már etalonként kezelt fűszeressége mellett a finoman pörkölt maláták keserédességével.

**Verena Wagner a jó öreg Dolfi bácsival, valamikor a harmincas évek vége táján**

Mindenkinek jó szívvel ajánljuk ezt a két remekbe szabott búzasört, de ha fogyasztásuk közben A Nibelung gyűrűje lenne a tervezett kultúrprogram a maga szerény 14 óra 50 perces játékidejével, minimálisan egy-egy rekesznyi az ajánlott mennyiség.

900. La Trappe Witte

Időben és térben is odébb pattanunk, hátha azon a síkon nincs ilyen pöcöksorvasztó meleg. Az 1880-as évek Franciaországában nem duzzasztották kedvező szelek a szerzetesrendek vitorláit, ezért a godewaersveldei apátok egy része a gyors és angolos (képzavar, naná) távozás hímes mezejére lépett. Rövid mellékszálként közöljük, hogy az ott maradottak átvészelték a zord időket, ráadásul azóta ők is sörfőzésre adták a fejüket, nem is akárhogy, lásd Mont des Cats (igen szívesen látnánk mi is, de még nem volt szerencsénk ehhez a sörhöz. Nodemajd). Szóval a migráns csuhások egészen a holland felségterületen fekvő Berkel-Enschot-ig avászkodtak, ahol is – miután kizavartak egy rakás jobb sorsra érdemes birkát jogszerűen birtokolt ingatlanukból – 1881-ben kolostort alapítottak. Mivel a birkaakol és a hozzá tartozó egyéb lepukkant lakóépületek a zengzetes és hangzatos Koningshoeven néven jegyződtek, ezt az apátság is felvette, s lett belőle Abdij Onze Lieve Vrouw van Koningshoeven. Ámen.

Lévén a talaj arrafelé meglehetősen terméketlen, a szelíd barátok rögvest elhajították a kapát, mihelyst Dom Nivardus Schweykart (aki egy müncheni sörfőző mester fia volt) megpendítette egy főzde alapításának lehetőségét. Erre 1884-ben került sor. Az üzlet úgy beröffent, hogy néhány esztendő múlva (1891) modernizálták, malátatornyot is kapott, sőt, a lé annyira dőlt, hogy futotta egy komplett, zsírúj apátsági épületcsoportra is, tokkal-vonóval.

Érdekes kiegészítésképpen ide kívánkozik, hogy a néhány esztendővel ezelőtt az apátság területén létrehozott Biomakerij nevű speciális üvegházat, ahol az apátságban keletkező szennyvizet növényekkel, halakkal és mikroorganizmusokkal tisztítják, majd használják fel újra (ráadásul mindez feleannyi energiát igényel, mint a hagyományos tisztítási eljárások), egy Kenyeres István biomérnök által alapított nonprofit cég, a Biopolus Group tervezte. A társaság célja – őket idézve – “hogy elsősorban sűrűn lakott városi területeken segítse a víz, az élelmiszer, a hulladék és az energia anyagcsere folyamatainak körkörössé és fenntarthatóvá tételét úgy, hogy a folyamat részeként számos ipari logikára épülő gyártási folyamatot is helyettesít »biológiai gyárakkal«”.

Az üvegházban megtisztított vízzel locsolnak, újabb fázisok beillesztése után pedig a söröspalackokat is ezzel öblítik. A szennyvíziszapot komposztálják, s a közelben lévő óvoda parkjának talaját javítják fel vele

Leírván a vargabetűt elmondhatjuk, hogy a főzde szekere azóta is robog, habár 1999-ben a Bavaria-val történt fúzió miatt lekerültek a termékekről az Authentic Trappist Product logók, de 2005-ben összekaparták magukat, azóta ismét használhatják. Ez jó hír, hiszen Hollandiában a Bierbrouwerij De Koningshoeven-en kívül csak egy trappista főzde van, az Abdij Maria Toevlucht-féle Trappistenbrouwerij De Kievit, ahol a Zundert a húzónév. Nem kell külön megjegyeznünk, hogy ilyet sem ittunk még.

Akciósan behúzott trappistánk, a La Trappe Witte 2003 óta része a szortimentnek. Elvileg és a főzde szerint ez a világ első és egyetlen trappista búzasöre, mi meg higgyük el nekik, jobb a békesség. Pohárba kerülvén a witek jellegzetes, nagyon világos, „fehér”, enyhén felhős színvilágát mutatja (EBC 9, bár a mellékelt és persze lopott fotográfia nem ezt mutatja, de nekem higgyetek, ne a szemeteknek). Habja vaskos, tömött, tartós. Illata frissítő, enyhén és citrusosan savanykás, ez felett pedig az élesztő lebeg Isten lelkéhez hasonlatosan és előírásosan, csak hogy megsimogassuk kissé a blaszfémia kerekded buksiját. A La Trappe Witte a hagyományosnak nevezhető vonaltól annyiban tér el, hogy a komlón kívül (ebben az adagban Saphir van, óvatosan tologatja maga előtt a rá jellemző gyümölcsös, mandarinos jegyeket, keserűit az utóízre tartogatja) más egyéb fűszert nem használtak készítésekor. Nincs tehát koriander, sem keserűnarancshéj. Naturális ízvilágú, a búzamalátát teljes mértékben kiteljesedni hagyó, a palackos utóérlelésnek köszönhetően jólesően bizsergető, elegáns ital 5.5-ös alkohollal. Savanykássága üdítően hat ebben a nyomorult hőségben, de egyéb évszakokban is szívesen látott vendég lesz asztalunkon.

899. Lefebvre Blanche de Bruxelles

Miközben nyomorult vezérkarunk áldásos tevékenységeinek köszönhetően egyre csóróbb hazánk és társadalmunk fénysebességgel távolodik mindentől, amiért szüleink és nagyszüleink dolgoztak, alkalmasint küzdöttek is, a Penny polcain hirtelen mintegy varázsütésre két belga búzasör is megjelent. Az egyik ráadásul trappista, s hogy még hihetetlenebb és szürreálisabb legyen a dolog, mindkettő akciós. Döbbenet. Néhány pillanatra mintha egy másik létsíkra vetődne az ember, élvezzük hát ki minden cseppjét, s próbáljunk nem gondolni arra, hogyan torzul majd el a pofánk a jobbos parasztlengőtől, amivel visszatéréskor kínál meg bennünket a rögvalóság. Első körben irány Brüsszel (csakazértis!!!), illetve a tőle húszegynéhány kilométerre fekvő Rebecq (vallon nyelven R’bek, de a vének kivételével manapság már mindenki franciául beszél arrafelé) nevű település. A IX. században egy Kopasz Károly által szignózott oklevélen már emlegetett falucska 1977-ben olvadt össze ezidáig véglegesnek tűnően Rebecq-Rognon, Quenast és Bierghes településekkel, melyek közül minket most leginkább a középső érdekel. Quenast (vallonul Kinåsse) arról híres, hogy van itt egy rohadt nagy kőbánya, az itt gályázó melósoknak pedig állandóan ki volt száradva a torkuk. A szörnyű állapotokon a helyi erdőkerülő, Jules Lefebvre (nem keverendő össze Jules Joseph Lefebvre-rel, aki festőművész volt, csinos néniket pingált) változtatott, aki 1876-ban alapított egy főzdét.

**Jules Joseph Lefebvre Servant című zsánerképe 1880-ból. Kicsi rá a sansz, de a kancsóban lehet akár sör is**

Fia, Auguste 1921-ben megunta, hogy a Senne folyó nagyjából minden esztendőben meglátogatja, és nagyjából derékig ellepi a létesítményt, ezért egy dombnyival arrébb és feljebb költözött. A Brasserie Lefebvre manapság is a család irányításával (úgy a hatodik generáció környékén tartanak) üzemel és termel vidáman. A tárgyalt Lefebvre Blanche de Bruxelles-en kívül többek között övék még a Barbãr és a Hopus is, valamint egy 1983-as megegyezés óta a floreffe-i apátság is velük készítteti söreit. Kitöltve a Blanche de Bruxelles a benne lebegő élesztődarabkáknak köszönhetően finoman opálos, fátyolos megjelenésű, egészen világos szalmasárga. Habja fehér, kitartó, selymes. Illata könnyedén citrusos, de szépen előbújik az élesztő is. A korty könnyű, üde, frissítő, a narancsos-almás ízekhez szépen simul a mértéktartó fűszerezettség. Lágy, puha, simulékony sör, a végén hangsúlyosabb élesztőkkel, savanykás utóízzel.

Barátságos, korrekt főzet, igazi áldás a kánikulai mindennapok taposómalmában. Jöhet a tockos, lesz@rjuk. Illetve lepisiljük.

894-897. Kalapos Meggyes Búza, Kalapos Szilvás Búza, Edelmeister Gluten Free Lager, Edelmeister Red Ale

Így nyár idején (sőt, nyárvíz, mert ha van télvíz, akkor ez is kell, hogy legyen, nem beszélve a tavaszvízről és az őszvízről, s a későbbiekben szerintünk előkerül még a lábvíz, esetleg a magzatvíz kifejezés is) az egyszeri sörblogger viszonya kedvenc italához kissé ambivalenssé válik. Egyrészről az évszakból adódóan sördömping van, a gyártók jó része előrukkol valami újdonsággal, illetve minimum ráncfelvarrják egyik-másik terméküket. Egymás seggébe lógnak a sörfesztiválok is (hogy költőien fejezzük ki magunkat), első ránézésre a lángoktól ölelt kis izé 3155 településéből a két kezünkön meg tudnánk számolni, hol NEM tartanak sörfesztet, de így van ez jól, jövőre úgyis sokkal sz@rabb lesz a helyzet. Ugyanakkor az említett sörblogger már megtalálta és aktív állásba is pöccintette a tudatába gyárilag beépített lajhárkapcsolót, ezért mostanság csak fekszik a fűzfák alatt, bámul kifelé a fejéből, egyre kevésbé adoniszi porhüvelyén hangyák rohangálnak, nedvedző testnyílásait szorgosan köpik a legyek. Bizonyos keleti filozófiák útmutatásainak megfelelően mindenben az egyszerűséget keresi, ezért szinte mindent megiszik, amit elé rak a sors, pláne a karma. Szelleme viszont oly éteri magasságokban szárnyal, hogy ezekkel a sörökkel kapcsolatban semmiféle gondolati mélyszántásról szó sem lehet. Ha gonoszak akarnánk lenni, azt mondanánk, meg sem érdemlik, de nem vagyunk azok, mert már ezen is felülemelkedtünk.

A két szélső kalaposra pillantva a címke hátterének részét képző 45-ös számon tornáztunk egy kicsit, hogy az vajon mifasz, tán már ennyire háborús a helyzet, de aztán ráébredtünk, hogy nem kaliberről van szó, hanem alkoholtartalomról. A lágerváltozaton már átittuk magunkat, most eljött az ideje az alaphangú búzasörök abuzálásának.

Hogy mennyire izgalmasak ezek a sörök, mi sem szemlélteti jobban, mint a hátcímkén katonás rendben sorakozó összetevők, melyek bennünket a kilencvenes években divatos, rendkívül szellemesnek és humorosnak gondolt, a lusták számára tervezett levelezőlapokra emlékeztetnek. Mindkét esetben elég a lényegesnek tartott tételt megjelölni, a többi a töltelékanyag. Utóbbival pedig nem illik szórakozni, így hát nem leszünk restek másolni, tessék (dőlt betűvel az eltérések): ivóvíz, árpamaláta, búzamaláta, 18% szilva/meggysűrítmény, élesztő, feketerépalé (ez így, ebben a formában szerintünk nem oké), kandis cukor (ez sem, de már elzavartuk a nyelvtannácit aludni), komló, természetes szilva/meggyaroma. Felkészül a mangó-lótücsök-gumicsizma trió.

A Van Pur-féle Edelmeisterek közül a gluténmentes ászok mindenképpen megsüvegelendő vállalkozás, az ilyetén allergiaféleségben szenvedő, ám sörkedvelő embertársaink számára minden új fejlesztés a megváltás ígéretét hordozhatja magában. Ettől eltekintve nem vártunk tőle nagy csodát, ezért nem is csalódtunk. Fogalmazzunk úgy, hogy könnyen iható, mert akkor nem kell leírnunk, mennyire volt híg és vizes, hol találtunk benne itt-ott néhány lebegő komlófoltot. Viszont minden vékonysága ellenére az alkoholt azért feltornázták 4,2-re, s az akciós 159 HUF-os ár a hülyének is simán.

Az Edelmeister Red Ale már vagy nyolcvan könnyűsúlyú egységgel (a.k.a. forint) drágább volt, de ez még mindig a kibírható kategória. Ráadásul afféle kellemes meglepetésként még iható is. A típus standard ízvilágát ugyan vajmi halványan hozza, de azért kapunk egy kis karamelles-kekszes kóstolót a malátákból, a komlózás is elfogadható, sőt, az utóíz is mentes a mindenféle gyanús, fémes-savanykás jegyektől. Azt kell üzenjük innen a fa alól (miközben a hangyák szellemi szféránk asztrális tisztítását végzik, bal nagylábujjunk körmével pedig a monogramunkat farigcsáljuk a nirvána kapufélfájába), hogy korrekt.

PS.: a lábvíz és a magzatvíz mégsem került elő. Majd legközelebb. Ha lesz legközelebb, mert a velünk lassan szimbiózisba kerülő rovarfélék teljesen megőrültek ezektől a szirupos-búzás kreálmányoktól.

875. Fehér Nyúl Tropical Tale

Zsenge gyermekkorunk óta faljuk a trópusi történeteket, eleinte a vadászkalandokat és –naplókat (ezek előtt már tisztelegtünk is egyet itt: https://www.facebook.com/groups/962161657186673/search/?q=l%C3%A1zad%C3%B3). Később, már érettebb fejjel (ha lehet érettnek nevezni ezt a fejet) érdeklődésünk a kulturális antropológia felé fordult. Ügyesen egyensúlyoztunk eme szakadék peremén, de aztán kezünkbe akadt Claude Lévi-Strauss Szomorú trópusok című, igen fajsúlyos munkája, ami végtelen eleganciával szúrta t*kön addigi elképzeléseinket.

**Az ifjú Claude valahol Amazóniában, 1936-ban**

Nem is bírjuk ki, hogy ne idézzünk tőle egy velőset: „Itt van például az emberevés, amely minden vad szokás közül nyilván a legnagyobb borzalmat és undort kelti bennünk. Először is el kell választani tőle a tisztán táplálkozási vonásokat, vagyis azokat, amelyekben az emberhús iránti étvágy más állati eledel hiányával magyarázható, mint egyes polinéziai szigeteken. Az ilyen farkaséhséggel szemben egyetlen társadalom sem élvez erkölcsi védelmet; az éhínség ráviheti az embert, hogy bármit megegyen: a haláltáborok új keletű példája is ezt bizonyítja. […] Külsőségek alapján hajlamosak lennénk, hogy két társadalomtípust különböztessünk meg: emberevő társadalmakat, amelyek bizonyos félelmetes erőkkel rendelkező egyének elnyelésében látják az egyedüli módot ezeknek az erőknek a semlegesítésére, sőt felhasználására is; és olyanokat, amelyek, mint a mienk is, azt vallják, amit (a görög emein, »hányni« szóból) antropémiá-nak, emberkihányásnak hívhatnánk; ezek a társadalmak fordítva oldották meg ugyanazt a feladatot: a félelmetes lényeket kivetik a társadalom testéből, úgy, hogy időlegesen vagy végleg elkülönítik őket az erre a célra szánt intézményekben, ahol nem érintkezhetnek a társadalommal.” Hát nem csodálatos? Gyorsan hallgassuk is meg a Cannibal Corpse nagy klasszikusát:

A trópusok (és rajtuk kívül minden egyéb más is) azért szomorúak, mert szembe kerültek az örök problémával, miszerint nem tudsz úgy érintkezni valamivel, hogy az ne maradjon érintetlen. Fából vaskarikának tűnik, holott ez a legigazibb ördögi kör. A Fehér/Kísérleti Nyúl Tropical Tale hívójelű füstös, ananászos búzasöre bőven tűnik annyira érdekesnek, hogy ne hagyjuk érintetlenül. A füstös söröknek komoly rajongótábora van hazánkban éppúgy, mint világszerte, s ezen nincs mit csodálkozni. Még az is lehet, hogy genetikusan kódolva őrizzük és örökítjük az ilyen sörök iránti szenvedélyt, hiszen ha jobban belegondolunk, 1635-ig, az első füstmentes malátaszárító szabadalmaztatásáig minden sörnek volt egy kis füstíze. Kontinensünkön a bükkfa használata volt a legelterjedtebb, a bambergi illetőségű Schlenkerla Rauchbier – az utolsó mohikánok egyikeként – még ma is így készül. Az Újvilágban almafát, égert, hikorit, esetenként juhart és tőzeget is használnak erre a célra. A gyártók nagy többsége folyékony füsttel kezelt malátával dolgozik, ahol megint csak a bükk a leggyakoribb alapanyag a kondenzációs eljárás során. A füstös ízvilág és az ananász randevúja sem annyira istentől elrugaszkodott dolog, mi magunk is fogyasztottunk már olyan húsételt, melyhez füstölt paprikát és grillezett ananászkarikákat illesztettek, igen jó volt, de majd Vásárhelyi kolléga rámondja az áment. Ezért kíváncsian, ám rendkívül higgadtan cibáljuk a nyitófület. Szép mézsárga, enyhén ködös sör kerül ki a dobozból, tetején átlagos, de szépen tömött, finom szerkezetű, krémes habbal. Illata először gyümölcsösen édeskés, az ananász szépen, de nem erőszakosan mutatja magát. Az ő háta mögül bújnak elő kis idő teltével a finom füstös aromák, óvatosan sós képzetekkel karöltve. A korty lágy, sima, a szénsavak visszafogottak. Ízvilága könnyedén gyümölcsös, az innen érkező laza savanykásság szépen ellenpontozza a maláták karamelljét. Az árpa-zab-búza triónak köszönhetően a közepesnél kicsit testesebb (14,5 B°) sör, kellemesen fanyar utóízzel, szépen végigvezetett füsttel. Határozottan jólesett, szerintünk szépen passzolna az egyébként alapvetően édeskés emberhús után a tábortűz melletti történetekhez.

860. Hajdú Serház Kajszibb

Apró nyelvészeti kétértelműséggel, illetve annak okfejtésével kezdjük a célegyenesbe történő fordulást hajdúsági söreinkkel kapcsolatosan. Sárgabarackkal készített búzasörük címkéjén ugyanis a Kajszibb szó mosolyog, és jól is teszi, hisz’ értjük mi a tréfát (csak nem szeretjük, mondaná Koltai Róbert Illetékes elvtársként, de említhetnénk a másik elvtársat is, a krumlilevesest), habár néha megesik, hogy kínunkban vigyorgunk, mint legutóbb, amikor az egyik kölyök a suliban csillogó szemmel fokozta melléknévként a cipőfűzőt. A kajszi jövevényszó, a törökből (kāɪysɪ) vagy az újperzsából (qaisï) érkezett, ahol magát a gyümölcsöt jelenti. Nálunk megkülönböztető előtagként funkcionál, ennek köszönhetően működik a poén, de az önálló használatra is akad példa. A törökök a kifejezéssel együtt a növényt is magukkal hozták, amit jól tettek, mert az ízletes gyümölcsnek nagy rajongótábora van. Az obligát befőtt-lekvár-pálinka (a sorrend nem fontossági) trió mellett a magban lévő olajra is nagy a kereslet, elsősorban a szépségipar irányából. A kajszibarackkal kapcsolatban mindenképpen szó kell essen Ceglédről, és az itt élt/dolgozott dr. Nyujtó Ferencről, aki munkatársaival az ötvenes években (egyéb gyümölcsök mellett) 532-féle kajszi fajtát, illetve klónt gyűjtött be, majd nekilátott a nemesítésnek.

A minősített fajták egy részét a városról nevezte el, így aki szeretne, ültethet a kertben Ceglédi bíborkajszit, Ceglédi óriást, Ceglédi hajnalpírt, Ceglédi aranyat, Ceglédi kedvest, Ceglédi Piroskát (a két utolsóval óvatosan, mer’ aztán lehet magyarázkodni az asszonynak). A gyümölcsnemesítő kertészmérnök által alapított Ceglédi Gyümölcskutató Állomás jogutódja 2011-ben két állami fajtaoltalommal védett kajszival bővítette a kört, szorítson hát mindenki helyet a Nyujto Ferenc emlékének és a Ceglédi napsugárnak.

Ennyi barack után lássuk a búzát, ami amerikaiként van aposztrofálva, tehát némiképp több komlóra és kevesebb élesztőre készülünk. Kellemes, enyhén ködös aranyszín, viszonylag gyorsan apadó, ám maradékában kitartó, puha, krémes hab. Illata csábítóan és nyálcsorgatóan gyümölcsös, a háttérben decens savanykásság. A korty sima, selymes, az eleje barackosan édes. Középtájt még mindig a gyümölcs a mérvadó, bár az édes vonal egyre gyengül, helyét enyhe savanyúk és barackmagos keserűk veszik át. A vége is ilyen, az utóíz ismét édeskés.

Habár az alapsör jellegzetességeit a gyümölcs jócskán elnyomja, mi mégis örültünk a találkozásnak, és szeretettel ajánljuk a kajszi kedvelőinek ezt a sört. Ültessetek fákat, éljenek a Ceglédi kedves óriás Piroskák!

826. Paulaner Weissbier Dunkel

Népszerű és közismert gyártó következik a sorban, melynek termékeit magunk is relatív rendszerességgel fogyasztjuk. A Paulaner Weissbier Dunkel ma esti körbejárásával afféle alaposan megkésett, mondhatni poszt-Oktoberfest hangulatot teremtünk magunknak a monitor elé és köré. Tehetjük ezt annál is nyugodtabb lelkiismerettel, merthogy a híres, 1810-ben debütáló sörünnep hat hivatalos főzdéjének tornasorában ott álldogál a Paulaner is (a másik öt – hangsúlyozottan nem nagyság szerinti sorrendben – a Hofbräu, az Augustiner, a Löwenbräu, a Hacker-Pschorr és a Spaten).

**Oktoberfest, 1953. Vidám hölgyek sok sörrel**

A mi főzdénk története 1627-ben kezdett íródni, amikor I. Miksa Bajor választófejedelem a München melleti Neudeck kolostorába tíz minimita barátot telepített. A minimiták (Ordo Fratrum Minimorum, a Legkisebb Testvérek Rendje, ez alkalommal sincs szó nagyság szerinti sorrendről) egy koldulórend, melyet Franciscus de Paula alapított 1454-ben. A calabriai Paolából származó szent már zsenge tizenévesen nekilátott a remeteléttel történő kacsintgatásnak. Egy barlangba költözvén (a barlangok igen népszerűek a sörökkel később metszéspontba kerülő remeték közt, Nursiai Szent Benedek is abban lakott, mielőtt megalapította a Sacer Ordo Cisterciensis-t, lásd zirci apátsági sörök) igen aszketikus életmódot vett fel, az állandó imákat és bűnbánatot időnként egy-egy önkívületi állapotban történő látomás tette némiképp változatosabbá.

**Ferenc bátyánk életnagyságú szobra. Még van raktáron, de igyekezzetek, 4230 USD-ért a hülyének is**

Csodákat is tett szép számmal, egy alkalommal a Messinai-szoroson köpönyegét a vízre terítve hajózott át valószínűsíthetően rettegve pánikoló társaival egyetemben. A történetről Liszt Ferenc is megemlékezett Két legenda című zongoraművében, amit itt hallgathattok meg (akit hidegen hagy, mit prédikál Assisi Szent Ferenc a madaraknak, ugorjon 11:54-re):

A minimiták 1634-től lelkes sörfőzésbe fogtak (főleg bakvonalon jeleskedtek, ekkor született a későbbi Salvator alapreceptúrája is), majd szűk 180 év múlva jött Franz Xaver Zachel és a paolai barátok söre az egész országban népszerű lett. Napjainkban a Paulaner a Brau Holding International AG része, mely társaság tulajdonjoga nagyjából fele-fele alapon a Schörghuber Unternehmensgruppe és a Heineken között oszlik meg.

Barna búzasörünk pohárba kerülvén elsőként masszív, háromujjnyi habjával nyűgözi le az embert, mely szép kontrasztosan simul rá a ködös, homályos, szűretlen, karamellszínű sörre. Illata is gyorsan kibomlik, a búzamaláta jellegzetes alapjaira szépen rétegződnek a banános észterek, némi élesztő, kenyér, s mintha egy kis illanó füstös vonal is megcsiklandozná az orrunkat. Ízében kellemesen vegyül a pörkölt maláták édessége a citrusos-gyümölcsös savanykássággal, mindehhez decens fahéjas fűszerezettség társul, melyek után a korty végén még egy kis keserűség is tiszteletét teszi. Jól iható, könnyed sör, csiklandozó szénsavakkal, 5.3-as alkohollal, 12.3-as Ballinggal. Megnyugtató, andalító, idegrendszert kisimító főzet, ha annak idején a jó Ferenc köpönyegének zsebében lapult volna néhány flaskányi, vidám énekszóval kötnek ki Szicíliában.