962. Bors Tuck Barát

Következzék hát a joviális szerzetes, a jó öreg Tuck barát, aki ugyan nem volt belga, de mit tegyünk, ha a sörös világban ez a két fogalom ilyen erősen összekapcsolódott. A víg csuhás (aki egyébiránt St. Dunstan kápolnájában szolgált, aki meg arról volt híres, hogy egyszer állítólag megpatkolta az ördögöt, és csak akkor vette le róla, amikor az megígérte, hogy többé a lábát sem teszi be olyan helyre, ahová patkó van kitéve → lásd szerencsepatkó. Ráadásul az általa 973-ban kidolgozott és alkalmazott rítus az alapja még ma is az angol uralkodók koronázási szertartásának) nem vetette meg a világi örömöket, erről az Ivanhoe-ban is meggyőződhetünk (Szinnai Tivadar fordításában), mikor is maga az Oroszlánszívű adományoz neki előjogokat: „Úgy gondolod, hogy a szegény remetének joga legyen saját szükségletére néhány vadat elejteni warncliffe-i erdőségemben. Rendben van. De jegyezd meg jól: csak három szarvasbakot engedélyezek minden évadban. És ha ez nem elég ürügy neked ahhoz, hogy harmincat ejts el ezen a címen – akkor ne legyek keresztény lovag, se törvényes király!

[…] És mivel a vadpecsenye egymagában kissé száraz eledel, pincemesterünk parancsot kap majd, hogy szolgáltasson ki neked egy hordó aszút, egy átalag malváziabort és három nagy hordó elsőrendű sört évente. És ha ez sem elég szomjúságod oltására, gyere el bátran udvarunkba, és barátkozz meg pohárnokunkkal, aki bizonyára megkönyörül majd rajtad.”

Szent Dunstan egy ólomüveg ablakon New Yorkban

Mi is megkönyörülünk magunkon, nyitunk és töltünk, s amíg az illatok kiszabadulnak a hab alól (mely egyébiránt kellemesen vaskos, nem túl tartós, finom szerkezetű, bézs színű) azt is elmeséljük, hogy Robin Hood történetének ikonikus, 1938-as filmadaptációja Kaminer Manó nevéhez fűződik, akit így a kutya sem ismer, bezzeg ha a felvett neveivel, a Kertész Mihállyal meg a Michael Curtizzel dobálózunk, rögtön felcsillannak a tekintetek. Kertész úr és a címszerepet alakító Errol Flynn legendásan rühellték egymást. A forgatás során használt kardok egy alkalommal rendezői utasításra élesekre cserélődtek, s a főszereplőnek – szintúgy rendezői utasításra – erről halvány fogalma sem volt. Kapott is egy férfias sebet az orcájára, melyet kissé nehezményezett, ebből kifolyólag pedig rögvest nekiállt nyílt színen fojtogatni a mestert. A tárgyalt alkotásban Tuck barát szerepét Eugene Pallette domborította, ide is illesztjük nyomban a népszerű és közismert patakban csetepatézós jelenetet:

Sörünk sötét gesztenyebarna, vidám vörös villanásokkal. Illatában a citrusféléket követően (megint a curaçao, úgy tűnik, valahonnét ipari mennyiséget sikerült beszerezni) egy ritkán érzett párocska jelentkezik: csersav és nyersbőr. Érdekes. Mögöttük a várt maláták a karamellákkal, kissé vérszegényen. A korty selymes, eleje édeskés, majd rövid füstös-savas szakaszt követően érkeznek a moderált komlók. A vége ismét a tannin-bőr párosé, az utóíz kicsit geil.

A címke szerint ez egy abbey dark dubbel, és tény, hogy sötét. A másik két jelzőnek viszont nem sok nyomát leltük, ám ettől ez a sör még nyugodtan lehet egész jó.

Tuck barát sem teljesen az, aminek látszik.

865. Vaskakas Charlatan

A Zaicz-féle Etimológiai szótárban a következők találhatóak a sarlatán kifejezésről: ”»kuruzsló, csaló« Francia jövevényszó, mely német közvetítéssel is nyelvünkbe kerülhetett, vö. francia charlatan »vásári csodaszerárus, csaló, szélhámos« vö. még: német Scharlatan »csaló, szélhámos«. A francia szó forrása az olasz ciarlatano »ugyanaz«; régi nyelvi »csodaszerárus«, ez pedig az olasz ciarlare »fecseg, locsog« hangutánzó ige származéka.” A leghíresebb francia sarlatán a Tabarin művésznevet viselte (ez az általa viselt rövid köpenyre utal), ő volt az, aki kb. 1618-tól a párizsi Dauphen téren szórakoztatta és verte át a nagyérdeműt testvérével közösen szervezett, rögtönzött fellépéseivel. A legjobb indulattal is maximum placebonak nevezhető, gyanús keverékeinek árusításán kívül rövid, csípős nyelvezetű, frappánsan csattanós történeteivel gondoskodott emlékezetének utókor által történő megtartásáról.

Tabarin műveinek egyetemes jegyzéke 1622-ből. A klasszikussá nemesedett figura a jobb szélen gondolkodik

Improvizatív, a commedia dell’arte legszebb hagyományait tükröző előadásairól a későbbiekben maga Voltaire is elismerően nyilatkozott, Molière és La Fontaine pedig állítólag elismerte, hogy Tabarin (kinek igazi neve nem tisztázott, egyesek szerint Jean Salomonnak hívták, mások Anthoine Girard néven ismerik, és előszeretettel azonosítják Antoine Girard de Saint-Amant költővel, aki nagyjából azidőtájt élt és alkotta burleszk műveit) hatással volt munkásságukra. Halála után karakterei, illetve azok továbbgondolt változatai, utánérzései továbbra is feltűntek irodalmi, színházi, zenei berkekben (lásd  Beaumarchais, Rossini, Verdi), s eme szép pályaív és örökség miatt magunk is könnyebben fogadjuk a Vaskakas főzetének elnevezését, mert mi tagadás, az eredeti jelentéstartam kissé visszás egy sör esetében.

A mi Charlatanunk címkéjén – melyről szívesen hallanánk Maláta Gábor Kovács véleményét – egy tisztes, ősz úriember csorgat valamiféle vörhenyes levet egy butéliába, famulusainak ámuló, háziasszonyának rémült tekintete előtt. Sörünk árnyalata ugyan fel tud mutatni rokoni vonásokat a rajzon szereplő folyadékkal, ám ez a világos gesztenyebarna kétségtelenül barátságosabb. Habja igen gyorsan apad, maradékai leginkább a pohár falán csodálhatók meg. Illata ugyan kellően édeskés, gabonás, a 6,5-ös alkohol is bele van szőve, nekünk mégis a „nyers” szó villog pirosan lehunyt szemhéjunk mögött. A korty nem vártan laza, a maláták a kandiscukorral együtt sem adják a teltség érzetét, a második harmadtól kezdve pedig kifejezetten karcossá válik a dolog. A vége alkoholosan meleg, száraz, itt-ott egy kis gyümölcsmaradékkal. Erősen bántó túlzás volna sarlatánsággal vádolni a főzdét, ám ez a dubbel jelenlegi formájában nem több egy utánérzésnél, ami ugyan minden további nélkül iható, de belgának csak foltokban belga.

842. Steenbrugge Brune

Kicsit elcsúsztunk a Steenbrugge söreinek tárgyalással egybekötött fogyasztásával, de az elmúlt időszak kissé sűrűre sikeredett programilag. Meg aztán itt volt ez a bolond időjárás az orkánszerű légmozgásaival, a hétvégén mi itt a semmi közepén (ahol egyébként is mindig, de mindig fúj a szél) már csak azt figyeltük, melyik irányban lapul a Keleti Boszorkány, hogy rá tudjuk pottyantani az ingatlant, miután felkapott bennünket a tornádó (ismét egy már megszokott zárójeles mellékszál: amikor Margaret Hilda Thatcher [aki bárónő is volt egyébként, ráadásul az Order of Merit rend tagja, mely kitüntetést egyszerre maximum 24 ember viselheti a világon], a Vaslady 2013-ban visszaadta a lelkét a teremtőjének, az őt, illetve politikai munkásságát nem kedvelők arra biztatták a közösségi fórumokon a népeket, hogy töltsék le és játsszák úton-útfélen a “Ding Dong! The Witch is Dead” című slágert, ami az 1939-es film egyik betétdala. Itt meg is hallgatható:

Ígértünk a főzdéről is néhány szót, nézzük hát, mi velük a helyzet. A címkén a gyártó helyén a Brouwerij Palm szerepel Steenhuffelből, őket viszont 2016-ban felvásárolta a Swinkels Family Brewers, akikben a második legnagyobb főzdét tisztelhetjük Hollandiában, rögtön a Heineken után. Az 1680-ban alapított főzde 1773 óta a Swinkels família tulajdona, 2019-től pedig a „Royal” jelzőt is viselhetik a nevük előtt. Rendkívül kiterjedt tevékenységet folytatnak, olyan márkanevekhez van közük, mint pl. a De Molen, a Bavaria, a 8.6, a Rodenbach, vagy a La Trappe. Malátában is erősek, cca. 400000 tonnát készítenek évente, ennek harmadát használják fel ők, a többit eladják. Mindezeknek köszönhetően a jelenlegi igazgató, a hetedik generációt képviselő Peer Swinkels valószínűleg még egy darabig nyugodtan alhat.

Máxima Zorreguieta holland királyné sörökkel és Swinkelsekkel körülvéve

S hogy mi is szebb ütemben szenderedhessünk el, kóstoljuk meg a Steenbrugge Brune-t. Kitöltve pihentetően lágy mahagóni színében gyönyörködhetünk, tetején a törtfehér hab laza, gyorsan apadó, ám a maradék tartós és tapadós. Illatában finoman pörkölt maláták karamelljei keverednek némi élesztővel és egészen kevés aszalt gyümölcsös savanykássággal. Ízvilágát tekintve egyetlen panasszal élnénk: jönnek ugyan a pörköltes jegyek, az édeskés maláták, a fűszeres-szárított gyümölcsös-gyógynövényes vonal is kivehető, de nagyon bátortalan, szörnyen visszafogott az egész. A korty is túl könnyű, vizes, selymessége és a 6,5-ös alkohol, meg a kellemesen fűszerezett utóíz köszörül ugyan valamennyit a csorbán, ám azt kell mondjuk: többet vártunk. Remélhetőleg a Blanche ment még néhány pontot a trió számára, részletezésekor a gruut-ról is megemlékezünk. Most pedig megkeressük a Piros Cipellőket és indulunk Smaragdvárosba.

804. Pannonhalmi Dubbel

Véget ért a tudjistenhányadik eukarióta dzsembori (ööö… nem, nem eukarióta, bár rendszertanilag már közelítünk, az a másik, tudod, ami a fület szellőzteti… az sem? Akkor az a francia second wave rendező, aki A mama és a kurvát csinálta? Nem? Akkor hagyjuk), mely típusú összejövetelekről nekünk mindig Biegler kadét álma jut eszünkbe a Švejkből:

„Továbbmentek egy gyakorlótér mellett, ahol csak úgy hemzsegtek az angyal-regruták, éppen arra tanították őket, hogy „Halleluját” kiáltsanak. Elhaladtak az egyik csoport mellett. Egy vörös hajú angyalkáplár javában egzecíroztatott egy ügyetlen angyal-regrutát, éppen hasba bokszolta, és ráordított:

– Jobban nyisd ki a bagólesődet, te betlehemi disznó. Így kell „Halleluját” kiáltani? Mintha gombóc volna a pofádban. Azt szeretném tudni, melyik ökör eresztett be a mennyországba, te barom. Még egyszer… Hlahlehluhja? Mi az, te bestia, még itt a mennyországban is az orrodon keresztül beszélsz?… Na még egyszer, te libanoni cédrus. Tovább mentek, s mögöttük még sokáig hallatszott az orrhangú angyal-regruta rémült ordítása: – Hla-hle-hluhja – és az angyal-káplár üvöltése: – Hal-le-lu-ja, hal-lelu-ja, te jordáni tehén!”

S hogy sokadszorra is bizonyítsuk: semmi szükség alkoholra ahhoz, hogy remekül érezzük magunkat, képzeljétek el a fenti jelenetet Szikora CsikidÁmen Róbert főszereplésével, az ő finoman idegborzoló beszédhibájával. Kicsit koncentrálni kell, de higgyétek el, megéri. Amint pedig –vérmérséklettől függően- sikerül befejezni az asztallap fejelgetését és/vagy a fogak csikorgatását, előkotorjuk mai sörünket, mely ez alkalommal a tőlünk már megszokott, decensen iránymutató kommunikációs magatartás miatt a Pannonhalmi Főapátság dubbel(j)e lészen.

A belga sörök jó ideje népszerűek és egyre inkább ismertek errefelé is, egy ideje pedig a hazai gyártók között is akad olyan, aki érzi magában a gerjedelmet, hogy ilyesmit állítson elő. Ha pedig a háttérben sertepertél néhány csuhás is, az eredmény akár még érdekes is lehet. A zirciek belga utánérzésével már megismerkedtünk, lássuk most a pannonhalmi próbálkozást. Egyből a palackra vetjük magunkat, az apátság körbejárását későbbi alkalomra hagyjuk, terveink szerint a maradék három tétel is rövid időn belül sorra kerül, majd akkor mesélünk. A sör ijesztő szisszenéssel vetődik ki a kupak alól, kicsit kapkodni kell a pohárral, ha nem akarjuk az estét a padlón hasalva és azt nyalogatva tölteni. A nagy dérrel-dúrral történő bemutatkozásnak a habra nézve semmilyen nyoma sincs, rövidke perc teltével a sör tetején csak néhány drapp árnyalatú szigetecske kóvályog. Színe nagyon korrekt mahagóni, érdemes pár percig csendesen bámulni. Illatában karamell keveredik némi aszalt gyümölccsel, gyorsan tovatűnő finom alkohollal, enyhe cukros édességgel. A korty visszafogottan édeskés, a kandiscukor óvatos pörkölt ízei jól mutatnak az elején, majd az aszalványok (mazsola, s tán csipetnyi barack) következnek. Utóbbiak szépen fonódnak össze a szívmelengető, konyakos érzetet adó 6,5-ös alkohollal, melynek melegsége stabil alapot ad az utóíz édes, picit virágos vonalának.

Igen szép ívű felütés ez így elsőre, kíváncsian várjuk, mit rejtegetnek még a testvérek az apátság ősi kazamatáiban. Hlahlehluhja.