A kentaurokról olvasgattunk elalvás előtt, nem véletlenül álmodtunk lófejű nőkkel. Idilli, mondhatni bukolikus környezetben sétálgattunk köztük a Százholdas pagonyban – Róbert Gida negyedóránként Christopher Robin Milne-é változott, aki rühellte az apukáját, meg félt is tőle, ezért ilyenkor a szokásosnál nagyobbakat rúgott Malackába, az a nyomorult pedig vigyorogva visítozott a lakkbőr szopóálarc alól. Micimackó egy méztripen ült, nem fókuszált, de a láncfűrészt erősen szorította -, amikor az egyik lófejű csábosnak szánt lófogú mosollyal imígyen suttogott fülünkbe: – Jagoda néni vagyok, a Van Pur igazgatótanácsának elnöke. Nincs kedvetek megkóstolni a Worlwide Famous Beer-sorozatunkat? – Egyáltalán nincs! – visítottuk mi is Malackánál fél oktávval magasabb hangfekvésben, aztán hirtelen szétolvadt körülöttünk minden, mi pedig enyhe végtagi tremolókkal és kitágult pupillákkal tértünk magunkhoz szűzies derékaljunkon heverve.
Reggeli kávénkat szürcsölve elhatároztuk, nem futunk végzetünk elől, Shakespeare bácsi is megmondta, hogy feltehetőleg akkor lesz nemesb a lélek, ha tűri balsorsa minden nyűgét s nyilait, gyertek hát Van Pur-ok, leveszünk benneteket mellel.
A Van Pur Lager már csak azért is lett az első a sorban, mert a többi hárommal ellentétben nála nincs kihegyezve a dolog a belga utánérzésre. Ezen kívül nem sok mindent tud felmutatni a szerencsétlen. Szépen kitömték kukoricával, ennek köszönhetően az illatban rövid ideig követhető gabonás édesség és az ízvilágon parádés ívben áthúzó kellemetlen savanyúság között még bántóbb a kontraszt. Egérszagú Borsodi-feeling ébredező gyomorégéssel, már löttyintjük is a hangyák közé.
Jöhet a Blonde, amíg visz a lendület, mert ahogy emelkedik a hőmérséklet, egyre kevésbé tudjuk vállalni a felelősséget bármiért is. A kukoricadarát – minő öröm – ebben is benne felejtették, ezt kvázi ellensúlyozandó, belevágtak egy marék cukrot. Ettől olyan befőzés jellegű, szirupos hatást kapott, csakhogy esetünkben a begombázott nagymama elgaloppírozta magát a borkősavval (2,3-dihidroxibutándisav, C4H6O6, csak hogy ma is okosodjunk). Valami nehezen magyarázható, ellenben nyugodtan perverznek minősíthető vágytól vezérelve megisszuk kb. a felét, a maradékot pedig – mivel a hangyáknak ránézésre teljesen betett a láger – az ablakcserék óta az udvaron terpeszkedő sittkupacra zúdítjuk. Közben az jut az eszünkbe, hogy a reménytelenül összeállt dombocskát csákányozni kellene az elszállításhoz, ezért jobban járunk, ha hozatunk rá egy fél kocsi termőföldet, oszt’ lesz belőle sziklakert, f@szom.
Nagy levegőt veszünk, itt a Dubbel. Illata ennek is töményen édes, ebben a cukor már kandírozott, óh mámor, corn still loves us. Az íz viszonylagosan kordában van tartva, s bár a belengetett gyümölcsöket sehol sem leljük, a karamell tisztességesnek mondható. Az alkoholtartalom 6,5 % környékén egyensúlyozik, ennek és barátságos mahagóni árnyalatának (a drapp habbal együtt egészen korrekt kinézete van) köszönhetően nem öntjük ki. Nem is lenne hova, a hangyák és a sitt kipipálva, a kutya meg a macska nem kap, a kert végében van ugyan egy villámvágta nyírfa, de odáig hamuvá égetne bennünket a Nap. Megisszuk.
Minden kakas úr a maga szemétdombján, ezért mi is megemeljük amúgy nemigen létező kalapunkat a Tripel előtt. Eltűnt a kukorica, helyette narancshéj van és koriander, az alkoholtartalom pedig 8,5 %. Nem reménykedtünk szofisztikált ízorgiában, ezért nem is csalódtunk akkorát, amikor nem kaptuk meg. Ez lehetne afféle mottó a Van Pur söreihez, de eddigi tapasztalataink alapján a remény ilyen szintű hiánya könnyen depresszív-szuicid menetelést okozhat a setét semmi irányába.
A tanulság mindezekből egyrészről az, hogy a lengyel márkanévvel találkozván az ember váljék a szokottnál is óvatosabbá, másrészt körültekintőbben válogasson az esti olvasnivalók között.
