Tökéletesen tisztában vagyunk azzal, mennyire dögunalmas lehet már, hogy mindig azzal jövünk, mennyire nincs időnk semmire. Aki szeretné kipróbálni ezt a legkevésbé sem kényelmes állapotot, ugorjon be pedagógnak a tanítási év utolsó két hetében. Nem ecsetelnénk részletesebben az idegtépő állapotokat, mert hát nincs időnk rá, de higgyétek el, nem jó nekünk most. Ezért rárepülünk a biztonsági játékra, olyan stabil, megbízható bajor tételeket választva, melyekről nem kell hosszadalmas és katartikus beszámolókat fogalmazni, a felkavaróbb élményt nyújtókat eltesszük a nyári szünetre, ha az befut végre-valahára. A Chiemseer-t Rosenheimben (tessék szépen visszaemlékezni: KU’KO, Göring, Dzundza) készíti a Rosenheimer Spezialitätenbrauerei, mely a Paulaner Brauerei Gruppe oszlopos tagja. A főzdét 1887-ban alapította Johann Evangelist Auer, kinek fő profilja a gabonakereskedelem és a hajókapitánykodás volt, de kőfejtéssel szintúgy foglalkozott, nem utolsó sorban pedig fogadósként is megállta a helyét.
Az említett úriember a rosenheimi Auerbräu Festhalle homlokzati applikációjaként
Egy ilyen karakter nem ijed meg a nősülés gondolatától sem, szíve választottja – Therese Hiltpoldsteiner – pedig (mit tesz isten) a holzkircheni sörfőzde tulajdonosának lánya volt. Az új főzde címerállata a siketfajd (Tetrao urogallus) lett, ami ha szerelmes lesz, megsüketül (a hallójáratánál a vértolulás miatt egy redő megduzzad és zár. Amennyiben mi emberek hasonló fiziológiai problémával rendelkeznénk, minden férj azonnal gyanús lenne a klasszikus mitismondtáldrágám-típusú visszakérdezéskor, nem beszélve arról, mennyivel szegényesebb lenne költészetünk, a középkor idevágó tematikája nyugodtan mehetne a levesbe lantostul és kobzostul.), de aztán hamar rendbejön.
Biztosan szerelmes
A második véhá után kellett egy kicsit építkezni, de azóta vígan szalad a szekér, tradicionális sörük, az Auerbräu több típusa is szép sikereket könyvelhet el magának.
A Chiemseer Hell (erről a tóról is esett már szó múltkor a Tegernsee 1806 Max I. Joseph kapcsán) az egészen nyugodtan szokásosnak nevezhető ízletes malátákkal és finom komlózással bír, a végéről nem hiányzik a savanykásság sem, ennyi, nincs tovább, nem kell több, pont ezért választottuk. Jártunk már Andechsben is, itt a bencések 1455 óta űzik az ipart, nem rossz hely ez, Carl Orff is ide temetkezett, ahogy azt említettük annak idején, no de ez a sötét duplabak annyira jó, hogy szerintünk a vén mester is talpra ugrana tőle, hogy eltáncolja az Ecce gratum-ot.
Már az illata is varázslatos, a karamellás, pörkölt jegyek úgy tudnak keveredni egy mesterien csipetnyi aszalvánnyal, hogy elfelhősödik a tekintet. A korty simogató, egyben határozott fellépésű, testes, a kakaó és a csokoládé mindent visz, de ezt nem bánja senki, sőt. Annyira élvezetes, hogy szinte nincs is kedve lenyelni az embernek, maradna így a korttyal a szájában egy közelebbről meg nem határozott időtartamig. A 7.1-es alkohol leginkább a két középső ujjunkra van hatással, rögtön kiemelkednek a többi közül, ahogy a hátralévő, tanév végi nyűgökre gondolunk, ezzel sincs gond, bár elég nehézkes lesz megírni a bizonyítványokat.
Jártunk mi már – még ha csak gondolati síkon is – a weltenburgi apátságban, most ugyanebben a formátumban ismét itt vagyunk. Legfőbb szempontunk a relaxáció, mert ez a hét olyan jól sikerült, hogy így péntekre egy rakás embertársunknak habozás nélkül ki tudnánk tépni a belit, no de majd a bajor sörök és a folyóparti nyugalom segít.
Víz, zöldségek, sört tartalmazó apátság
Meséltünk a múltkor a kolostor alapításáról, ahogy arról is, hogyan célfotóznak a világ legrégebbi kolostori főzdéjének címéért a weihenstephani haverokkal. Ebből kifolyólag a Barock Dunkel is megkapta már a világ legrégebbi barna söre címet, ami így leírva elég hülyén néz ki, valljuk be, meg aztán mi zsigeri gyanúval pislogunk mindenféle legleglegre (erről biztosan a rózsagyuri is tehet, mert az általa készített, hasonló című műsorsorozat indulásakor még tíz évesek sem voltunk, érzékeny gyermeki lelkünk ekkor szerzett újabb, súlyos sérüléseket). Hogy az egyébként a maga nemében tökéletes dunkel mitől barock, arra konkrétumot nem találtunk, ám a jelző valószínűleg hangulati elemet takar. Természetesen a kolostorkomplexum építészeti stílusát tekintve is erre a korszakra kell gondoljunk, de mi első körben a sörre koncentrálnánk, hátha akkor nem szorítanánk olyan erősen a húsvágó bárd nyelét. A gazdag, karamelles-malátás illat már önmagában sokat segít, az édeskés, gabonás, a végén finoman, zöld diósan fanyar korty pedig végképp meggyőz minket arról, hogy ma is hagyjuk futni az összes nyomorultat.
Naná, hogy nem véletlenül emlegettük az előbb a barokk építészetet, mert hát van itt nekünk még egy weltenburgink a biztonság kedvéért. A Barock kisimított minket, de alkoholtartalmilag annál a 4,7-nél kissé többre vágyunk, ebben (is) segít minket az Asam Bock, egy barna duplabak 7,3 százaléknyi naftával. Az építészet meg úgy kerül az asztalra, hogy a jelenlegi kolostori épületegyüttes több impozáns tagját I. Maurus Bächl apát regnálása alatt 1716 és 1739 között az Asam testvérek, Cosmas Damian és Egid Quirin építették és díszítették. A címkén Cosmas Damian Asam negédeskedik, ez a kis szobrocska az apátság mennyezetfreskója előtt található, cserébe Egid angyalként szerepel a freskón.
Egid balra, Cosmas jobbra
Ezt a rendkívül erős testvéri és munkakapcsolatot szépen sikerült a sörök nyelvére lefordítani az Asam Bock esetében. Finoman pörkölt aromák, gyengéd kávés jegyek, az édes fővonalat enyhén füves, decens komlózás ellenpontozza. Az alkohol meleg, erőt adó, szépen csomagolt.
A bárdot már régen elfelejtettük, jöhet a hétvége és a lazítás, majd vasárnap este a csontozókéseket nézegetve eleresztünk egy Norman Bates-féle mosolyt.
Tovaröppent tíz esztendő, a blog jubilál, a csinnadrattát viszont mellőzzük, mert ahogy öregszünk, egyre kevésbé érdekel minket az ilyesféle. (És akkor még decensen fogalmaztunk, mert valójában egy átlagos nap folyamán számolatlan alkalommal tudunk szigorúan elméleti síkon elküldeni a halál náthás f*szára mindenkit, aki körülöttünk nyüzsög, természetesen vannak kivételek, és naná, hogy azok is közéjük tartoznak, akik ezt most olvassák.) Mind gyakrabban szeretjük magunkat egy vén, bölcs elefánthoz hasonlítani, aki időnként szívesen osztja az észt a sűrű susnyásból, de ha indokolatlanul és feleslegesen közelítenek hozzá, akkor kegyetlenül a tyúkszemére tapos bárkinek.
Mindenféle statisztikával is lehetne bombázni a nagyérdeműt, de nem tesszük, a kóstolt sörök száma lenne a lényeg, az meg látszik itt is. Köszönetet viszont annál szívesebben mondunk, szívesen – kis túlzással: szeretettel – gondolunk mindenkire, aki elkísért minket idáig az elmúlt dekádban, egyúttal arra biztatjuk és kérjük, tartson velünk továbbra is, amennyiben ideje engedi. Haladjunk hát, jöjjenek a sörök.
A múltkor csendes örömmel jeleztük, hogy találtunk a kamrában egy dunkelt is Augustineréktől, ígéretet tettünk rögvest, hogy legközelebb azzal folytatjuk. Legyen hát, megérkezett a legközelebb. Valahol a monogram környékén hagytuk abba a főzde zanzásított történetének tárgyalását, e stílben haladnánk tovább az idő langyos lábvizében gázolva. A híres Augustiner-Festhalle első variációja 1903-ban debütált, a különálló torony 1926-ban. Az Oktoberfest 200. évfodulójának alkalmából a főzde újra felépítette a tornyot, a tisztelgés mellett fontos funkciót is adva neki. Itt található ugyanis a raktár, valamint egy lift, hogy a kétszáz literes fahordók alatt ne kenje senki össze a nadrágját, miközben a kocsmarészlegbe cipeli.
Torony, fények, sör is van
Apropó fahordók. A hagyományoknak megfelelően az Augustiner Oktoberfest sört kizárólag ilyenekből csapolják, ezzel a gesztussal öregbítve tovább a főzde hírnevét. Ezt teszi egyébiránt az az alapítvány is, melyet az utolsó Wagner családnevű tulajdonos, Edith Haberland-Wagner hozott létre a kilencvenes évek végén azzal a céllal, hogy népszerűsítse a történelmet és a kulturális örökségeket a fiatalság köreiben, nem is beszélve a sörről, bár ilyen téren valószínűleg nem kell titáni erőfeszítéseket tenniük.
Az egykori kolostor helyén 2013-ban nyílt meg a Klosterwirt, így a szerzetesek által egykor megálmodott és készített sört újra a legautentikusabb helyszínen fogyaszthatják a népek. A Wagner família egykori lakhelye is látogatható, illetve rendezvények tartására kiadó, így akinek ettől emelkedik a pulzusa, ne hezitáljon tovább, irány a Neuhauser Straße.
Még mielőtt vészesen kiszáradnánk, nyitjuk a dunkelt.
Nyugodtan klasszikusnak mondható gesztenyeszínű, átlagos, ám tartós habkoronájú sör. Illata nyálcsorgatóan karamelles, a pörkölt aromák nem is annyira kávés, inkább kakaós irányba tartanak. Ízében a kerekded maláták mellett azért már ott vannak az enyhén kávés jegyek, decens komlókkal megtámogatott keserűségüket a virgonc szénsav gyorsan szétteríti a nyelven. Barátságos, jólesően édeskés sör, szép ütemű lecsengéssel, kellemesen fanyar utóízzel. Az 5.6-os alkohol kézen fogja az embert, a tavaszi séta, amelyen vezet, attól is kellemes, hogy ki sem kell mozdulni a házból.
A továbbiakban arra a kérdésre keresgélnénk választ, hogy vajon a XXI. században, ugyanezen városban alapított főzdék is tudnak-e jó söröket készíteni? A beható vizsgálathoz önként jelentkezett a Giesinger Biermanufaktur und Spezialitäten Braugesellschaft mbH, melyet 2006-ban alapított egy Steffen Marx nevű úriember. Giesingről annyit érdemes tudni, hogy ugyan manapság már München egyik kerülete, ahol virágzik a multikulti, úton-útfélen diákokba és művészemberekbe lehet botlani, ám az eredeti település régebbi, mint a nagyváros. 790 környékén alapították, ezidőtájt pedig a mi hősies őseink még csak a kumiszt vedelték hátrafelé nyilazás közben, habár ez sem megvetendő teljesítmény.
Giesing látképe München felől, 1858
A főzdefilozófia egyik fontos eleme a természetesség. Nem tartósítanak, nincsenek aromaanyagok. A függetlenségre és a változatosságra is érzékenyek, utóbbinak köszönhető széles termékpalettájuk, ami jelenleg 15 különböző sörre rúg. Nyitott erjesztéssel dolgoznak, ebben is egyedülállóak a környéken. Mindezeknek és a kitartó munkának köszönhetően napjainkra München második legnagyobb magánkézben lévő főzdéjévé nőtték ki magukat. Az Erhellung, amit közben már ki is töltöttünk, vezető, legnépszerűbb termékük.
Aranysárga, a szűretlenségnek köszönhetően tompa szín, vaskos hab. Jellegzetesen savanykás, komlós illat, elképesztően lágy, simulékony korty, a végletekig kiegyensúlyozott ízvilág. Tőrőlmetszett bajor hell, precíz, ám korántsem lélektelen csuklógyakorlat, mely egyszerre tiszteleg az ősök előtt és mutatja határozottan az irányt a jövőre nézve.
Az Erhellung 5.3-as alkoholtartalma a másik kezünket szorítja, mi pedig Julie Andrews némileg maszkulin változataként szökdécselünk a fűben, igyekezvén a lehető legtöbb vakond fejére rátaposni.
Parádésra-csillagszórósra sikeredett az elmúlt hétvége, hála kedves barátainknak. Ez alkalommal is bírtunk annyit inni, mint egy kisebb mezőváros, ezért aztán a szombat este megrendezett sörvéleményező eseményen már az objektivitás teljes hiányából eredő végtelen nyugalommal vettünk részt. Készült ugyan egy videofelvétel a dologról, ám ezt minimum 200 esztendő erejéig titkosítottuk, így be kell érnetek egy megviselt, törődött, szakadozott és foltos írásbeli beszámolóval.
Tíz főzet sorakozott előttünk, ezekből hetet fogunk ezen keretek között ismertetni, mert a Bernard Černý Ležák (avagy Dark Lager) már régen ki lett pipálva, akárcsak a balassagyarmati főzde Vidróczkiról elkeresztelt vöröskéje. (Az említett felvétel egyik arcpirító jelenetében a híres betyárról szóló népdalt interpretáljuk üvöltve, gyomorforgatóan hamisan. Legyen inkább 250 év.) Tőlük itt kérünk halkan elnézést, mert Amaréna nevű meggyesüket széles mozdulattal a sor végére utasítottuk, aztán az események elszabadultával szépen meg is feledkeztünk róla. Úgy illik hát, hogy elsőként a cég másik sörét, a Mikszáth Kálmán kisepikai gyűjteménykötetének címére hajazó Jó Palóc márkanevű világost említsük meg. A címkéről a Mester tekint ránk tűnődve, de nem gondoljuk, hogy a sörről agyalna, mert azzal különösebb probléma nincsen, sőt, tulajdonképpen bőven az elvárások felett teljesít. Kellemesen, fűszeresen komlós, magát szépen itató szárazkás láger, amiről hallottunk már jóval rosszabbakat is. Ennek oka lehet talán a PET-palakos kiszerelés, esetleg a főzde nem tud mindig azonos minőségű termékeket produkálni. Mindenesetre ez akkor és ott rendben volt. A szénsav nagy lendülettel igyekezett kiszabadulni a rabságból, de némi papírtörlő megoldotta a problémát.
Mikszáth-portré 1882-ből, A jó palócok megjelenésének évéből
Veszprém megye felé pislogtunk ezután, itt található Bánd, németül Bandau, ergo a Bandauer Kézműves Sörműhely is. Elvileg ők hazánk legkisebb legális főzdéje, ám hozzáállásuknak és filozófiájuknak ez az állapot tökéletesen megfelelni látszik. Egy APA és egy IPA volt tőlük a felhozatal, ezek közül az előbbit éreztük kidolgozottabbnak a markánsan citrusos ízvilág miatt. Az IPA is hozta a keserűit az elvárható gyümölcsös körítéssel, de társult vele egy némiképp megfáradt, túlérett érzet is. Ennek ellenére a címkén Essegvár (1270 környéke) öregtornya alatt feltüntetett alapigazsággal („Wer kein Bier hat, hat nichts zu trinken”) teljes mértékben egyetértünk, és nem csak azért, mert Luther Mártonnak tulajdonítják. Feltettük Bandaueréket a listánkra, s mivel nem könnyű hozzájutni a söreikhez, záros határidőn belül el fogunk zarándokolni az ország azon felébe.
Essegvár
Ezek után átcikáztunk az amerikai kontinensre a következő két sör erejéig, mexikóvárosi landolással. Ennek északnyugati részében van a Tacuba nevű városrész, itt alapított főzdét 1925-ben egy csapatnyi spanyol migráns. Egyikük – Felix Aramburuzabala – leszármazottja María Asunción Aramburuzabala, aki az ország második leggazdagabb üzletasszonya, cca. 6,2 milliárd dollárra becsült nettó vagyonkájával. Ez akár még a bagó kategóriába is csúszhat ahhoz a 20 milliárdhoz képest, amennyit állítólag az Anheuser-Busch InBev fizetett a főzdéért 2013-ban. Mi ezekkel az összegekkel nemhogy nem rendelkeztünk, hanem felfogni sem nagyon tudtuk őket, így maradt az ivás. A Negro Modelo egy közepes testű, simulékony, ízgazdag, müncheni stílusú dunkel láger, melyhez a finoman pörkölt malátákon túl a Galena komló körtés, ananászos, bogyós gyümölcsös jegyei adták a truvájt. María asszonyság a hatvanas éveinek elejét tapossa, ha betáraz ebből otthon, már megyünk is idősgondozni.
La calle Tacuba (cca. 1890). Elvileg ez az egész kontinens legrégebbi utcája
Újabb ország következik újabb migránsokkal. Leo Siegfried és Emil Kopp 1876-ban vergődött ki az óhazából, Németországból Kolumbiába. Néhány évnyi mindenféle dologgal történő kereskedés után megalapították a Bavaria Kopp’s Deutsche Bierbrauerei nevű főzdét. Az általunk kóstolt Club Colombia 1949-es születésű, az alapítás hatvanadik évfordulójára készítették, egy ideig Club Sesenta néven forgalmazták. Végtelenül egyszerű, de nagyjából tisztességesen összerakott, a szokásosnak nevezhető mértékig lebutított pilsről van szó, mely utóbbi tulajdonságát annak köszönheti, hogy ezt a céget is benyelte már az Anheuser-Busch InBev.
A főzde valamikor az 1900-as évek elején
Szerencsére az extrémebb ízek rajongói sem maradtak szomjasak azon az estén, hiszen akadt egy adagnyi a Cserniczky Botond nevével fémjelzett B*BOP Fermentory és a Pivovar Zichovec szerelemgyerekéből, a Like a Goulash 13 hívójelű gose-ból. Hogy miért 13, nem tudjuk, de megkérdeztük az AI-t, az meg azt mondta, ennyi benne a szárazanyag. Legyen. Roppant érdekes, meglepő, a társaságot rögvest megosztó, de kifejezetten ízletes kreációt kóstolhattunk. Ahogy a már eleve sós-savanykás alapsör megkapja a gulyásleves alkotórészeit (paradicsom, paprika, hagyma, sárgarépa), már akkor érdekes a dolog, a fűszerekről pedig még nem is beszéltünk. Akadt benne tárkony, babérlevél, kömény, fűszerpaprika, bors és szegfűbors, ezért a végeredmény valóban gulyáslevesre emlékeztetett. Egy csipetnyi Magnum még egy kis keserűvel is megtámogatta a főzetet, amit mi élvezettel szürcsöltünk, még ha a paradicsom tán egy hangyaf@sznyit túl is lett tolva.
Zárótételként a Peroni Gran Riserva Rossa lett szervírozva, hogy az olaszok se maradjanak ki a jóból. Francesco Peroni 1846-ban alapította első főzdéjét Vigevanóban (itt halt meg Juan Caramuel Lobkowitz filozófus, matematikus, de a sörös embereknek más is beugrik a nevéről), mert valószínűleg elege lett a tésztakészítésből, amivel a családja foglalkozott. A cég később Rómába települt át, ahol az ország egyesítése után gyorsan vezető helyre küzdötte fel magát. A Nastro Azzurro termékcsaládot mindenki ismeri, mi is foglalkoztunk már velük, nem tartoznak a kedvenceink közé. Leginkább azért nem, mert ötlettelen, egydimenziós, urambocsá’ unalmas sörök, bazi magas szénsavtartalommal. Ezért kíváncsian vártuk a Gran Riserva-sorozattal való első találkozást, és azt kell mondanunk, kellemesen csalódtunk. A Rossa egy komplex, telt, aromagazdag, címkéje szerint wienna style félbarna sör húsos malátákkal, jó értelemben és vidáman grasszáló karamellákkal. Az addigra végképp meggyötört tekintetünket szívesen pihentettük a rubinvörös árnyalaton, csalogatóan édeskés illata pedig új erőt adott. Tudnak ezek a taljánok, ha akarnak.
Nagyjából ezeket akartuk akkor és ott elmondani jellegzetesen búgó baritonunkkal, de mint azt már említettük, erősen meg voltunk viselve a sok élmény miatt. A legszomorkásabb a dologban pedig az, hogy majdnem teljesen biztosak vagyunk abban, hogy legközelebb is ugyanez fog történni. De mit tehetünk? Meg vagyunk mi határozva, mint a csikó kantározva.
PS.: Ádám közben felszívta az Amarénát, aszongya jó vót. Az emlegetett felvétel még diszkrétnek ítélhető részéből a sörök miatt ideillesztünk néhány másodpercnyit. A végén jobbra mi rázzuk a seggünket.
Úgy felvitte a Teremtő a dolgunkat, hogy tikkadt szervezetünket élvonalbeli búzasörökkel kényeztethetjük, a Maisel’s Weisse Original és Dunkel variációjával, amolyan jin-jang alapon. Érintőlegesen összefutottunk már a főzdével néhány esztendővel ezelőtt, amikor Maisel & Friends sorozatukból kóstoltuk Jeff barátunk (akiben a főzde negyedik generációs vezetőjét tisztelhetjük) Bavarian Ale-jét, épp itt volt hát az ideje, hogy a tradicionális szériát is górcső alá tegyük. Irány tehát Bajorország, azon belül Felső-Frankföld (Oberfranken), annak is székvárosa: Bayreuth. A települést 1194-ben említik először hivatalosan egy püspöki okiratban Baierrute néven, de az évszázadok során használatban volt még a Beirrut, Peyeruth, Bareith variáció is. A város története önmagában is könyvtárnyi irodalmat ölel fel, híres dinasztiák jöttek és mentek (Andech, Hohenzollern, Brandenburg-Bayreuth, etc.), volt itt pestisjárvány és tűzvész is, ahogy az már illendő egy magára valamit is adó településen. A huszita háborúkba is belekóstolhattak az érdeklődők, aki ezt esetleg elmulasztotta, annak kárpótlásképpen ott volt a harmincéves variáció ugyanerre a témára. A város Vilhelmina őrgrófné uralkodása alatt élte aranykorát, majd 1810-ben Bajorországhoz csatolták. 1872-ben ideköltözött Richard Wagner, s innentől kezdve a város története és neve elválaszthatatlanul összefonódik az ő munkásságával. Ezt a szálat most letesszük, de a Dunkel kortyolásakor folytatjuk a mesélést.
Friederike Sophie Wilhelmine von Preußen
A főzdét Hans és Eberhard Maisel alapította 1887-ben, akik a sörkészítés tudományát gyakorlatilag már az anyatejjel-anyasörrel szívták magukba, tekintve hogy a família már száz esztendővel születésük előtt is ezzel foglalkozott. Hamar ki is nőtték a Kulmbacher utcai telephelyet, a városi tanács engedélyével villámgyorsan felépült az új komplexum. A következő generáció (Fritz és Andreas) okosan lavírozott a két világégés ronda eseményei között, ennek köszönhetően a főzdét egyik háború alatt sem érte komolyabb kár. Oscar és Hans következett a sorban, ők az ötvenes évektől irányították a céget. A Maisel’s Weisse Original a mi születési esztendőnket is jegyző 1975-ös évben indult hódító útjára, a Dunkel pediglen 1995-ben startolt. Egy esztendővel később lépett porondra a negyedik generáció két képviselője, Andreas és Jeff Maisel. Andreas sajnálatosan korai halála óta Jeff az ügyvezető, s ő képviseli a kreatív elmét is a főzdén belül. Közben már ki is szabadítottuk a szellemet a palackból, a Maisel’s Weisse Original gusztusosan méretes, puha és törtfehér habréteg alól pislog kifelé a pohárból. Illata finoman fűszeres, szegfűszeges, szerecsendiós, az élesztő pedig kifejezetten nyálcsorgató. Természetesen a banános jegyek sem maradnak el, de nem harsányak, megelégednek a háttérrel. A megjelenés elegáns, az opálos, szűretlen test a maga vörösesbe hajló borostyánszínével nagyon szép kontrasztot képez a habbal. Ízvilága a klasszikus bajor búzáké: lágyan kenyeres, enyhén édes, gyümölcsös, fűszeres, komlók csak említésszerűen. A korty közepes, kerek, krémes, a szénsav pezsgő, alkohol 5,2. A vége kellemesen száraz, élesztős. Igen profin összerakott, nem véletlenül magasan pontozott és értékelt sör. 2019 óta a csomagoláson egy új embléma is szerepel, a Bayerische Edelreifung – Zweifach Kultiviert „mozgalom” jelölése. Három főzde – Erdinger, Schneider és Maisel – fogott össze a bajor sörkészítési hagyományok ápolása és fejlesztése érdekében, azóta az ilyen logóval ellátott búzasöröket az első erjesztés után friss élesztővel és cefrével kínálják meg, s csak ez után palackozzák. Pasztőrözés nincs, a sör a palackban kiszállítás előtt legalább három hétig pihen és érlelődik. Kifejezetten elégedettek vagyunk ezidáig a hétfői nappal.
A Maisel’s Weisse Dunkel csodás mahagóni árnyalatáról mi másra is asszociálhatnánk, mint a barnaingesekre, ami elég csúnya dolog részünkről a főzde szempontjából, de így meg tudjuk ragadni a korábban lerakott történetszálat. Ehhez kicsit átugrunk Flossenbürgbe, ami egy pici városka Bayreuthtól órácskányi autóútra. Arról híres szegény, hogy a nácik koncentrációs tábort üzemeltettek itt a második világháború alatt. Ócska egy hely volt, de aki magasabb iskolai végzettséggel rendelkezett, innen átkerülhetett a bayreuthi fonóüzem helyén létesített altáborba. Itt már a körülmények az átlagosnál kicsit jobbak voltak. Akadt a foglyok közt szakács és orvos is (sőt, a komplikáltabb eseteket a városban praktizáló civil orvosok kezelték), időnként kaphattak csomagot, küldhettek egy-egy lapot, polgári ruhát viselhettek. Nem véletlenül. Ugyanis a bayreuthi fonóüzem helyén létesített üzemben az átvezényelt foglyok fegyvereket, irányítórendszerek és villanymotorok alkatrészeit gyártották érthetően visszafogott lelkesedéssel. S hogy jön ide a zseniális zeneszerző? Hát úgy, hogy a Harmadik Birodalom propagandagépezetében fontos szerepet betöltő Bayreuthi Ünnepi Játékok szervezésével Hitler külön kérésére az a Bodo Lafferentz SS Obersturmbannführer foglalkozott, akinek felesége, Verena Siegfried és Winifred Wagner lányaként látta meg a napvilágot. Siegfried volt Richard Wagner harmadik gyermeke, édesanyjában pedig a mi Liszt Ferencünk lányát, Cosimát tisztelhetjük. Azt kell mondjuk, ezek az izgalmas összefonódások tökéletesen összesimulnak a Maisel’s Weisse Dunkel már etalonként kezelt fűszeressége mellett a finoman pörkölt maláták keserédességével.
Verena Wagner a jó öreg Dolfi bácsival, valamikor a harmincas évek vége táján
Mindenkinek jó szívvel ajánljuk ezt a két remekbe szabott búzasört, de ha fogyasztásuk közben A Nibelung gyűrűje lenne a tervezett kultúrprogram a maga szerény 14 óra 50 perces játékidejével, minimálisan egy-egy rekesznyi az ajánlott mennyiség.
Népszerű és közismert gyártó következik a sorban, melynek termékeit magunk is relatív rendszerességgel fogyasztjuk. A Paulaner Weissbier Dunkel ma esti körbejárásával afféle alaposan megkésett, mondhatni poszt-Oktoberfest hangulatot teremtünk magunknak a monitor elé és köré. Tehetjük ezt annál is nyugodtabb lelkiismerettel, merthogy a híres, 1810-ben debütáló sörünnep hat hivatalos főzdéjének tornasorában ott álldogál a Paulaner is (a másik öt – hangsúlyozottan nem nagyság szerinti sorrendben – a Hofbräu, az Augustiner, a Löwenbräu, a Hacker-Pschorr és a Spaten).
Oktoberfest, 1953. Vidám hölgyek sok sörrel
A mi főzdénk története 1627-ben kezdett íródni, amikor I. Miksa Bajor választófejedelem a München melleti Neudeck kolostorába tíz minimita barátot telepített. A minimiták (Ordo Fratrum Minimorum, a Legkisebb Testvérek Rendje, ez alkalommal sincs szó nagyság szerinti sorrendről) egy koldulórend, melyet Franciscus de Paula alapított 1454-ben. A calabriai Paolából származó szent már zsenge tizenévesen nekilátott a remeteléttel történő kacsintgatásnak. Egy barlangba költözvén (a barlangok igen népszerűek a sörökkel később metszéspontba kerülő remeték közt, Nursiai Szent Benedek is abban lakott, mielőtt megalapította a Sacer Ordo Cisterciensis-t, lásd zirci apátsági sörök) igen aszketikus életmódot vett fel, az állandó imákat és bűnbánatot időnként egy-egy önkívületi állapotban történő látomás tette némiképp változatosabbá.
Ferenc bátyánk életnagyságú szobra. Még van raktáron, de igyekezzetek, 4230 USD-ért a hülyének is
Csodákat is tett szép számmal, egy alkalommal a Messinai-szoroson köpönyegét a vízre terítve hajózott át valószínűsíthetően rettegve pánikoló társaival egyetemben. A történetről Liszt Ferenc is megemlékezett Két legenda című zongoraművében, amit itt hallgathattok meg (akit hidegen hagy, mit prédikál Assisi Szent Ferenc a madaraknak, ugorjon 11:54-re):
A minimiták 1634-től lelkes sörfőzésbe fogtak (főleg bakvonalon jeleskedtek, ekkor született a későbbi Salvator alapreceptúrája is), majd szűk 180 év múlva jött Franz Xaver Zachel és a paolai barátok söre az egész országban népszerű lett. Napjainkban a Paulaner a Brau Holding International AG része, mely társaság tulajdonjoga nagyjából fele-fele alapon a Schörghuber Unternehmensgruppe és a Heineken között oszlik meg.
Barna búzasörünk pohárba kerülvén elsőként masszív, háromujjnyi habjával nyűgözi le az embert, mely szép kontrasztosan simul rá a ködös, homályos, szűretlen, karamellszínű sörre. Illata is gyorsan kibomlik, a búzamaláta jellegzetes alapjaira szépen rétegződnek a banános észterek, némi élesztő, kenyér, s mintha egy kis illanó füstös vonal is megcsiklandozná az orrunkat. Ízében kellemesen vegyül a pörkölt maláták édessége a citrusos-gyümölcsös savanykássággal, mindehhez decens fahéjas fűszerezettség társul, melyek után a korty végén még egy kis keserűség is tiszteletét teszi. Jól iható, könnyed sör, csiklandozó szénsavakkal, 5.3-as alkohollal, 12.3-as Ballinggal. Megnyugtató, andalító, idegrendszert kisimító főzet, ha annak idején a jó Ferenc köpönyegének zsebében lapult volna néhány flaskányi, vidám énekszóval kötnek ki Szicíliában.
A https://sorbuvar.blog.hu/-nak, illetve az oldalt magabiztosan vezénylő Vásárhelyi Istvánnak köszönhetően ezen írásunk „nagyot ment” 2019 szeptemberében, amikor is az Index-féle A népi internet legjava válogatás címlapján viríthatott. Hálánk értelemszerűen ma is üldözi a jobb sorsra érdemes sörgasztronómust.
Mogorva májusi reggel volt. Hidegen fújt a szél, s azt a híres, aranyat érő esőt úgy csapkodta az ember pofájába, hogy az már fájt. Az egyébként állandó jelleggel dorbézoló verebek csendesen csepegve üldögéltek az ágakon, tekintetükkel ölni tudtak volna, s minden arra járó kapott tőlük egy kicsit sem szívélyes dögöljmeget.
Georg Riedlinger is rosszkedvűen ébredt. Előző este megint összekaptak valamin a feleségével, ami akkor szörnyen fontosnak tűnt, de mostanra képtelen volt felidézni az okot. A mellkasa is sajgott, s ha az új gazdasági igazgatóval közelgő beszélgetésre gondolt, rögvest szúrni is kezdett. Az a barom – gondolta. Nekem akarja elmagyarázni, milyennek kellene lennie egy barna búzasörnek? Én már akkor is sört főztem, amikor ez a szarházi nyikhaj még az apja zacskójában lapult, és azért imádkozott, nehogy az anyja lenyelje. Tavaly ősszel még az istenverte Jugend röhejes hátulgombolós gatyájában parádézott, most meg itt játssza a szakembert. Nem ismeri az a seggfej a naptárt? Nem látja, milyen évet írunk? A háború közepén araszolunk, még nincs gond az élelmiszerellátással, de búzából hétről hétre kevesebb érkezik. A tegnapi szállítmány meg találatot kapott, három tonnányi anyag ment a levesbe. Hát mi a ferde lóf@szból főzzünk búzasört? Persze, hogy híg és vizes, még így is, hogy ötezer literrel visszavettük a termelést. Örülök, hogy élesztőt és komlót még tudok bele rakni, és a színe-illata is elég barátságos, de ennyi. Csodák nincsenek. Ha ez így megy tovább, lehúzhatjuk a rolót, mint drága elődeink a kilencéves háborúban. De megb*szta a ló, ha ez a mostani is annyi ideig fog tartani.
Itt tartott a morgolódó monológgal, amikor hatalmas robbanás rázta meg a sörgyár udvarát. A malátázó ablaküvegei csilingelve érkeztek a kockakövekre, s aki akarta, még hallhatta a távolodó bombázókötelék zúgását. De Riedlinger úr már nem hallott semmit, kezét ijedten a szívéhez kapta és csendesen összeroskadt. Így veszítette el az Eichbaum sörgyár a főzőmesterét, meg húsz ablakot üvegestül.
