Parádésra-csillagszórósra sikeredett az elmúlt hétvége, hála kedves barátainknak. Ez alkalommal is bírtunk annyit inni, mint egy kisebb mezőváros, ezért aztán a szombat este megrendezett sörvéleményező eseményen már az objektivitás teljes hiányából eredő végtelen nyugalommal vettünk részt. Készült ugyan egy videofelvétel a dologról, ám ezt minimum 200 esztendő erejéig titkosítottuk, így be kell érnetek egy megviselt, törődött, szakadozott és foltos írásbeli beszámolóval.
Tíz főzet sorakozott előttünk, ezekből hetet fogunk ezen keretek között ismertetni, mert a Bernard Černý Ležák (avagy Dark Lager) már régen ki lett pipálva, akárcsak a balassagyarmati főzde Vidróczkiról elkeresztelt vöröskéje. (Az említett felvétel egyik arcpirító jelenetében a híres betyárról szóló népdalt interpretáljuk üvöltve, gyomorforgatóan hamisan. Legyen inkább 250 év.) Tőlük itt kérünk halkan elnézést, mert Amaréna nevű meggyesüket széles mozdulattal a sor végére utasítottuk, aztán az események elszabadultával szépen meg is feledkeztünk róla. Úgy illik hát, hogy elsőként a cég másik sörét, a Mikszáth Kálmán kisepikai gyűjteménykötetének címére hajazó Jó Palóc márkanevű világost említsük meg. A címkéről a Mester tekint ránk tűnődve, de nem gondoljuk, hogy a sörről agyalna, mert azzal különösebb probléma nincsen, sőt, tulajdonképpen bőven az elvárások felett teljesít. Kellemesen, fűszeresen komlós, magát szépen itató szárazkás láger, amiről hallottunk már jóval rosszabbakat is. Ennek oka lehet talán a PET-palakos kiszerelés, esetleg a főzde nem tud mindig azonos minőségű termékeket produkálni. Mindenesetre ez akkor és ott rendben volt. A szénsav nagy lendülettel igyekezett kiszabadulni a rabságból, de némi papírtörlő megoldotta a problémát.
Veszprém megye felé pislogtunk ezután, itt található Bánd, németül Bandau, ergo a Bandauer Kézműves Sörműhely is. Elvileg ők hazánk legkisebb legális főzdéje, ám hozzáállásuknak és filozófiájuknak ez az állapot tökéletesen megfelelni látszik. Egy APA és egy IPA volt tőlük a felhozatal, ezek közül az előbbit éreztük kidolgozottabbnak a markánsan citrusos ízvilág miatt. Az IPA is hozta a keserűit az elvárható gyümölcsös körítéssel, de társult vele egy némiképp megfáradt, túlérett érzet is. Ennek ellenére a címkén Essegvár (1270 környéke) öregtornya alatt feltüntetett alapigazsággal („Wer kein Bier hat, hat nichts zu trinken”) teljes mértékben egyetértünk, és nem csak azért, mert Luther Mártonnak tulajdonítják. Feltettük Bandaueréket a listánkra, s mivel nem könnyű hozzájutni a söreikhez, záros határidőn belül el fogunk zarándokolni az ország azon felébe.
Ezek után átcikáztunk az amerikai kontinensre a következő két sör erejéig, mexikóvárosi landolással. Ennek északnyugati részében van a Tacuba nevű városrész, itt alapított főzdét 1925-ben egy csapatnyi spanyol migráns. Egyikük – Felix Aramburuzabala – leszármazottja María Asunción Aramburuzabala, aki az ország második leggazdagabb üzletasszonya, cca. 6,2 milliárd dollárra becsült nettó vagyonkájával. Ez akár még a bagó kategóriába is csúszhat ahhoz a 20 milliárdhoz képest, amennyit állítólag az Anheuser-Busch InBev fizetett a főzdéért 2013-ban. Mi ezekkel az összegekkel nemhogy nem rendelkeztünk, hanem felfogni sem nagyon tudtuk őket, így maradt az ivás. A Negro Modelo egy közepes testű, simulékony, ízgazdag, müncheni stílusú dunkel láger, melyhez a finoman pörkölt malátákon túl a Galena komló körtés, ananászos, bogyós gyümölcsös jegyei adták a truvájt. María asszonyság a hatvanas éveinek elejét tapossa, ha betáraz ebből otthon, már megyünk is idősgondozni.
Újabb ország következik újabb migránsokkal. Leo Siegfried és Emil Kopp 1876-ban vergődött ki az óhazából, Németországból Kolumbiába. Néhány évnyi mindenféle dologgal történő kereskedés után megalapították a Bavaria Kopp’s Deutsche Bierbrauerei nevű főzdét. Az általunk kóstolt Club Colombia 1949-es születésű, az alapítás hatvanadik évfordulójára készítették, egy ideig Club Sesenta néven forgalmazták. Végtelenül egyszerű, de nagyjából tisztességesen összerakott, a szokásosnak nevezhető mértékig lebutított pilsről van szó, mely utóbbi tulajdonságát annak köszönheti, hogy ezt a céget is benyelte már az Anheuser-Busch InBev.
Szerencsére az extrémebb ízek rajongói sem maradtak szomjasak azon az estén, hiszen akadt egy adagnyi a Cserniczky Botond nevével fémjelzett B*BOP Fermentory és a Pivovar Zichovec szerelemgyerekéből, a Like a Goulash 13 hívójelű gose-ból. Hogy miért 13, nem tudjuk, de megkérdeztük az AI-t, az meg azt mondta, ennyi benne a szárazanyag. Legyen. Roppant érdekes, meglepő, a társaságot rögvest megosztó, de kifejezetten ízletes kreációt kóstolhattunk. Ahogy a már eleve sós-savanykás alapsör megkapja a gulyásleves alkotórészeit (paradicsom, paprika, hagyma, sárgarépa), már akkor érdekes a dolog, a fűszerekről pedig még nem is beszéltünk. Akadt benne tárkony, babérlevél, kömény, fűszerpaprika, bors és szegfűbors, ezért a végeredmény valóban gulyáslevesre emlékeztetett. Egy csipetnyi Magnum még egy kis keserűvel is megtámogatta a főzetet, amit mi élvezettel szürcsöltünk, még ha a paradicsom tán egy hangyaf@sznyit túl is lett tolva.
Zárótételként a Peroni Gran Riserva Rossa lett szervírozva, hogy az olaszok se maradjanak ki a jóból. Francesco Peroni 1846-ban alapította első főzdéjét Vigevanóban (itt halt meg Juan Caramuel Lobkowitz filozófus, matematikus, de a sörös embereknek más is beugrik a nevéről), mert valószínűleg elege lett a tésztakészítésből, amivel a családja foglalkozott. A cég később Rómába települt át, ahol az ország egyesítése után gyorsan vezető helyre küzdötte fel magát. A Nastro Azzurro termékcsaládot mindenki ismeri, mi is foglalkoztunk már velük, nem tartoznak a kedvenceink közé. Leginkább azért nem, mert ötlettelen, egydimenziós, urambocsá’ unalmas sörök, bazi magas szénsavtartalommal. Ezért kíváncsian vártuk a Gran Riserva-sorozattal való első találkozást, és azt kell mondanunk, kellemesen csalódtunk. A Rossa egy komplex, telt, aromagazdag, címkéje szerint wienna style félbarna sör húsos malátákkal, jó értelemben és vidáman grasszáló karamellákkal. Az addigra végképp meggyötört tekintetünket szívesen pihentettük a rubinvörös árnyalaton, csalogatóan édeskés illata pedig új erőt adott. Tudnak ezek a taljánok, ha akarnak.
Nagyjából ezeket akartuk akkor és ott elmondani jellegzetesen búgó baritonunkkal, de mint azt már említettük, erősen meg voltunk viselve a sok élmény miatt. A legszomorkásabb a dologban pedig az, hogy majdnem teljesen biztosak vagyunk abban, hogy legközelebb is ugyanez fog történni. De mit tehetünk? Meg vagyunk mi határozva, mint a csikó kantározva.
PS.: Ádám közben felszívta az Amarénát, aszongya jó vót. Az emlegetett felvétel még diszkrétnek ítélhető részéből a sörök miatt ideillesztünk néhány másodpercnyit. A végén jobbra mi rázzuk a seggünket.
