Sz@rul hangzik, de a nyárnak bizony lassan vége, az évszak remélhetőleg elegáns haldoklását mi is megünnepeljük, egyazon lendülettel rendet vágva a kamrapolcon sorakozó gyülevész sörutánzatok között. Színpadra szólítjuk hát a Tetemrehívó triót (a.k.a. Halmozottan Hátrányos Helyzetű Hármas), segítségükkel szeretnénk meglátni a fényt az alagút végén, imígyen megvilágosodván mi is, hátha az élet mégsem annyira sz@r, mint ezek. A számunkra legfájóbb tétellel indítunk, hiszen az Amstel a mi tovatűnk ifjúságunk oly mámoros esztendeiben (ez alatt a kilencvenes évek közepétől datált intervallumot értjük) még sör volt. Volt értelmezhető és élvezhető íze, illata, nívója, jelentése, összekovácsoló ereje. Hogy ezekből a mostanra éterinek tűnő magasságokból miként sikerült a holland világmárkának ezzé az orrfacsaró lóhúggyá leküzdenie magát, minden bizonnyal rendkívül összetett kérdés. Széleskörű gazdasági, politikai, szociológiai, pszichológiai, filozófiai elemzést kívánna a dolog, melyben mi egyértelműen nem vagyunk kompetensek. Annyit tehetünk csak, hogy könnyes szemmel és remegő szájszéllel ezentúl is csak a szépre próbálunk emlékezni, ezt a szerb ipari hulladékot pedig klotyózzuk, hátha megvadulnak tőle a perem alatti baktériumok. Egyúttal pedig együttérzésünkről biztosítjuk a két alapítót – Charles de Pesters és Johannes van Marwijk Kooy -, akik lelkesen szorongatják egymás kezét a doboz alján. Kimerítő dolog lehet ennyit forgolódni a sírban.
Bölcs mesteremberhez hasonlóan a Van Pur is addig üti a vasat, amíg az egyszeri vásárló meg nem unja. Rövid időn belül már a harmadik Hermann Müller-féle sörszerűségbe futunk bele, a Pilsener és a Classic Lager után itt a Premium. Ha a csomagolások színkódját vesszük, mostanra megbicsaklott a lengyelek pszichéje is, a metálzöld és az égővörös után egy kontrollálatlan őszinteségi roham előhozta a setét fosbarnát. Elég szörnyű ez is szegénykém, ám legalább kukoricamentes, ráadásul egyértelműen malátás jegyeket tud felmutatni, öt százaléknyi alkohollal körítve. El tudjuk képzelni azt a párhuzamos univerzumot, ahol megfelelő hőmérsékletre hűtve meg tudnánk inni. Már csak az átjárót kellene megtalálni. Addig, hogy ne zavarjon a keresésben, inkább kiöntjük. A felét.
Ezen a ponton már erősen horgad bennünk a véres és megtépett nemzethy öntudat, mer’ hát hogy van ez má’, nekünk öntudatos mimagyaroknak a szomszédba kell mennünk sz@rsörért? Nem addig a’! Van nekünk biza’ nem is egy tűzrőlpattant, államilag erősen támogatott termékelőállítónk, ki menti meg ez alkalommal a haza becsületét? De hallga csak! Mintha szélmalomkattogást kergetne a szél Pécs irányából! Itt a mi hősünk, büszke habtartással áll szorítóba e nemes küzdelemben, pajzsán kopott Hell(es) felirat. Ugyan se íze, se bűze, de sárga és a miénk. A pécsi arany- és angyalcsinálók által évszázadok óta használt Mindentfeloldó Savanyúvíz ez alkalommal is bizonyít, a győzelem ismét a honé.
Nekünk pedig mára nincs más teendőnk, mint benyelni tizenöt deka szódabikarbónát, magzatpózba zsugorodni és delirálni egy jóízűt. Áldásbékesség.
