1068. Benediktiner Hell

Bajorországban tekergünk ismét, Garmisch-Partenkirchentől kissé északra (itt rendezték a nácik a ’36-os téli olimpiát, és olyan lágyszívűek voltak, hogy előtte szorgos munkával eltávolították az uszító plakátok és feliratok tömkelegét, sőt, még egy zsidó is játszhatott a nemzeti jégkorong-válogatottban, akit ráadásul utána még csak ki sem végeztek ezek a falat kenyér emberek), a kies és festői Ettal falucskában. Itt alapított apátságot IV. Lajos, a. k. a. Ludwig der Bayer, aki erősen esküdözött, hogy ha belőle ebben a földi életben valaha is római császár lesz, rögvest alapít. Az lett, alapított, mégpedig 1330. április 28-án.

Hermann Stilke freskóján Ludvigot és nejét koronázzák a püspökök. A pápa nem volt hajlandó ilyesmire, ezért a frissen felkent császár eretnekség vádjával le is váltotta

Állítólag az eredeti templom ott épült, ahol a császár lova háromszor megfordult valamelyik tengelye körül (a legenda nem elemzi a részleteket, pedig sok érdekes kérdés merül fel, pl. ült-e valaki a hátán, akit aztán fel kellett segíteni a földről, történt-e külső fizikai ráhatás, mi a helyzet az óramutató járásával, ilyesmik). Az 1370-ben befejezett épület 1744-ig dacolt az idő és a történelem viharaival, akkor viszont csúnyán porig égett. Újjáépítették, a bencések visszaköltöztek, az élet és a sör azóta is kitartóan csordogál.

Az apátság napjainkban

A Benediktiner Hell mindazonáltal ki van adva főzésileg bérbe a Lich városkában található Licher Privatbrauerei Jhring-Melchior-nak, ahol a fura szóösszetétel az alapító/tulajdonos családokat jelzi (Johann Heinrich Ihring és Christoph Jakob Melchior ugyan még külön kezdték a dolgot, ám a hálás utódok egyesültek egy jót az első véhá után. A Jhring nem elírás, elvileg így hívják őket mostanság, azt is érteni véljük, miért.). A bérfőzésnek számos oka lehet, amit a szerzetesek nem kötnek senki orrára, mindenesetre a hivatalos irányelv igazán mélyenszántó: aki meg akarja őrizni a hagyományokat, át kell adnia azokat.

A hell(es), mint típus olyan müncheni főzőmesterek nevéhez köthető, mint Josef Sedlmayr, aki az akkori sötétebb (és népszerűbb) bajor söröktől kívánt eltávolodni minden értelmezhető területen. Az eredményt a Benediktiner is hozza: egészen világos, ragyogóan tiszta aranyszín, vaskos, krémes, tartós fehér hab. A selymes krémesség a kortyérzetet is uralja, a szénsavak nagyon barátságosak. Illata visszafogottan, gabonásan édeskés, a háttérben virágokkal. Ízvilágában is ez tükröződik, a komlók majdhogynem jelzésértékűek (IBU 17), az érzet kerek, puha, szépen leerjedt. A vége szintúgy lágy, megfelelően száraz.

Az vesse ránk az első követ, aki nem fél attól, hogy pofán vágjuk, de nekünk valamiért a „jólesően lubickolni az unalomban” szókapcsolat kezdett világítani a fejünkben, túl azon, hogy ez egy rendkívül becsületes, jól összerakott sör. Az okok feltárása és kivizsgálása igen messzire vezetne térben és időben egyaránt, nem is kezdünk bele, de ha egyszer nekilendülnénk, olyasféle konklúzióra jutnánk, hogy mindig is jobb volt és mindig is jobb lesz Bajorföldön bencés szerzetesnek lenni, mint kis hazánkban pedagógusnak.

1065. Weihenstephaner Original Helles

Nemsokára ismét csendesen tűrjük majd, hogy egy szakállas ember mindenféle gyanús fémszerszámmal kotorásszon a szánkban, s ennek még örülni is fogunk, sőt, pénzt is adunk neki érte cserébe, hát nem hihetetlen? Ezért mai sörünkkel a relaxvonalra gyúrunk rá, igyekezvén személyiségünk szerethető vetületét projektálni a külvilág felé.

Minket magyarokat egyébiránt a freisingiek is kedvelnek, hiszen a 900-as évek elején – egészen az augsburgi fiaskóig – többször is kalandoztunk errefelé, mely túrák során megnyugtató rendszerességgel fosztottuk ki és romboltuk le a várost a kolostorral együtt. Így a weihenstephani barátok tulajdonképpen nekünk is köszönhetik az építészet területén megszerzett és elsajátított jártasságukat.

Sietősen haladunk tovább az időben előre, mert a végén még eszünkbe jut a pozsonyi csata, illetve az arról készült és agyonhájpolt „történelmi animációs” akármi, oszt’ akkor igen hamar a kritikus tartományba emelkedik a vérnyomásunk, hogy gyulladjon rá a ruha a Magyarságkutató Intézet összes nyalonc kreténjére. Na tessék, kezdhetjük elölről a relaxációs folyamatot.

Szóval a kolostor az idők során több alkalommal is felfeszült a keresztre, csak hogy stílusosak maradjunk. 1463-ig négyszer égett porrá, átvészelt három pestisjárványt, néhány szóra sem érdemes éhínséget és egy emberes földrengést is. A harmincéves háborúban ledózerolták a svédek és a franciák, a spanyol örökösödésiben meg az osztrákok. Ám a környék szorgos polgárai minden maflás után talpra tudtak állni, és a szerzetesekkel vállvetve újra nekifutottak a dolognak. Ennek, és az időközben ratifikált tisztasági törvénynek (Reinheitsgebot) köszönhetően az itt készített sör szép ütemű térhódításba kezdett, mely folyamat lendületéből még az 1803-as szekularizáció (feloszlatták a kolostort, a jogok és az anyagiak mindenestül az államé lettek) sem vett el sokat.

Az apátság egy 1700 környékén készült metszeten

Az Original Helles szép példája annak a nemes egyszerűségnek, amellyel valóban hatalmas távlatok nyílhatnak meg gyártó és fogyasztó előtt egyaránt. Világos aranyszínű test, apró buborékos, tömött, hófehér habkorona. Illatában halvány maláták, izmosabb kenyeres savanykásság, zöldséges-virágos komlók toporognak cseppnyi mézzel, tetején kevéske porral. A korty karcsú, de kidolgozott (11,6 B°), a szénsavakról valamiért az adekvát kifejezés ugrik be, de ezt írhatjuk a fogorvos miatti idegállapotunk számlájára is. Íze is hűen tükrözi a típusra irányuló összes létező elvárást: finoman fűszerezett, frissítő, nyálcsorgatóan savanykás. Az 5,1-es alkohol elegáns magabiztosságot kölcsönöz, ami az aktuális fogyasztóra rá is fér, így már csak a cinkos kacsintás kereteit kell meghatároznunk, amit arra az esetre tartogatunk, ha tátott pofával sörszagot böfögnénk a doktorbácsira.

1054. Andechser Hell

Nincs erőnk kizárólag – immár gyógyultnak nyilvánított – tekintetünkkel tovább gusztálgatni a múltkor említett germán küldeményt, muszáj megkóstolni őket, az ember ne kínozza magát feleslegesen, meg egyébként is, ahogy azt a Carmina Burana egyik tétele (In taberna quando sumus; Míg kocsmában jól időzünk) mondja Weöres Sándor fordításában:

Iszik pénzes, iszik dolgos,

iszik csuhás, iszik zsoldos,

iszik szolga, iszik dajka,

iszik tolvaj, iszik szajha,

iszik emez, iszik amaz,

iszik derék, iszik pimasz,

iszik szőke, iszik barna,

iszik tudós, iszik balga,

iszik szegény, iszik beteg,

iszik aggastyán és gyerek,

iszik főpap, iszik dékán,

iszik húgom, néném, bátyám,

iszik apám, iszik anyám,

iszik minden egyáltalán,

iszik száz és iszik ezer,

egész világ nyakal, vedel.

Hát miért pont mi maradjunk ki? Irány tehát Bajorföld, azon belül a festői Andechs, melynek nevét Andehse formában 1080-ban dokumentálták először. A helyi arisztokrácia a mai kolostoregyüttest használta családi fészekként a XIII. századig. A jó grófok a Szentföldre tett fegyveres kirándulások során nem voltak restek mindenféle ereklyének számító dolgot hazacipelni, melyeknek rendszeres, zarándoklattal egybekötött látogatását 1128-ban tették kötelezővé. A lendület napjainkra sem kopott meg, éves szinten vagy harmincezer szentéletű vándor látogat el a kolostorba. Aki többet szeretne tudni a történelmi háttérről, illetve felfrissítené olvasmányélményeit Rasso gróffal, Meráni Gertrúddal, falból előbújó egerekkel kapcsolatosan, az kattintson/koppintson ide, mert bizony jártunk mi már errefelé a bloggal, amikor az itteni búzasörről értekeztünk, s így egyből érthetővé válik a bevezető irodalmi szakasza is: https://www.facebook.com/photo?fbid=4576425245766565&set=g.962161657186673

Persze ezen a felületen is megtalálható az írás, tessék: https://www.porbollettem.hu/?s=andechser

A derék bencések szorgalmasan készítették és forgalmazták a sört. Ezt elősegítendő III. Albrecht herceg 1458-ban, a hivatalos alapító okiratban italmérési engedélyt és adókedvezményeket adományozott a kolostornak, ami bölcs és előrelátó döntésnek bizonyult a zarándokáradatra való tekintettel. A dolgok olyan simán és zökkenőmentesen működtek 1803-ig, hogy a levéltárakban erről a 345 évről mindösszesen három feljegyzést őriznek a sörrel kapcsolatosan. Ha húz a szekér, nem kell firkálni feleslegesen hülyeségeket. A kolostort 1803-ban feloszlatták, de nemsokára uralkodói kézbe került az ingatlan, és I. Ludvig 1850-ben visszatelepítette a helyi bencéseket. A fejlesztések és modernizációs folyamatok azóta gyakorlatilag napjainkban is zajlanak, a sörgyár azonban már a kolostor falain kívül üzemel. Évente 100000 hektoliternél is több sört készítenek, melynek bevételéből többek között a hajléktalanok támogatására is futja. Ez bennünket is magasztos érzésekkel tölt el, tehát kóstolunk.

Az atya és a mesterember a sörről beszélgetnek. Meg is isszák.

Kristálytiszta, vakítóan szalmasárga megjelenés, átlagos vastagságú, kitartó hab. Illatában a finom, kenyeres savanykásság mögött vadvirágok és egy cseppnyi méz bújócskázok. A korty kellemesen pezseg, a test könnyed (12 B°). A maláták édessége szép ívet ad, a komlóknak ehhez csak asszisztálniuk kell, ehhez pedig a 18-as IBU pont elég. A vége finoman savanykás, az utóízben a virágok és a méz köszön vissza.

Nagy tudással és hozzáértéssel készített, rendkívül barátságos és kedélyes sör, kisimulnak tőle az ember vonásai. Genuß für Leib & Seele, ahogy az a címkén is olvasható. Valamelyik következő életünkben közelebb költözünk a kolostorhoz.

814. Linzer Original

„Ich bin ein Berliner”- susogta a szélbe Kennedy elnök 1963. június 26-án, s nem kell vörösdiplomásnak lenni ahhoz, hogy helyesen feltételezzük, nem a süteményre vagy a vállkendőre gondolt.

Az ominózus mondat 2:50 környékén hangzik el először, aztán a biztonság kedvéért a végén, 9:50 tájékán megismétli

Mai sörünk, a Linzer Original esetében is asszociálhatunk egy könnyed, omlós és finom tésztaféleségre, de nem árt az óvatosság. Felső-Ausztria tartományi székhelyének (melyet a kelták alapítottak, aztán a rómaiak fejlesztették szép nagyra, s mindkét nép Lentia névre keresztelte) ugyanis nem sok köze van a vasárnapi ebéd után elénk tolt desszerthez. Müller Antal cukrászmester volt az, aki miután benősült a híres Ruszwurm cukrászdát alapító Schwabl-famíliába, megálmodta ezt a sütifélét, nevét pedig Linzer Rudolf, 48-as honvéd főhadnagy kölcsönözte neki. Eme forradalmi lendülettel tömködjétek hát magatokba ezek után a linzerbe foglalt kalóriákat (400-450 kcal/100g, nem vészes), mi pedig tovább vizsgálgatjuk a sört.

1836-ban döntött úgy Franz Lehner linzi állampolgár, hogy ő bizony sört fog főzni. Szűk húsz esztendeig tartott a lendület, ekkor eladta a céget Michael Poschacher-nek, aki gyorsan vett mellé még kettőt. Ő és a jogutódok 1981-ig termeltek vígan, majd a gyártás megszűnt, néhány év múlva az épületeket is lebontották. Sokáig volt tél, csend, hó és halál, hogy Vörösmarty is szóhoz jusson, aztán a közelmúltban Linznek elkezdett hiányozni a főzde. A műemléknek számító helyi dohánygyár épületébe vették be magukat az újraalapítók, a munka jelenleg is gőzerővel folyik, a nyitást 2022-ben tervezik. Addig a Zipf segíti ki őket, mi pedig bontunk és töltünk.

Áttetsző, tükrös, szalmasárga sör nem túl merész, gyorsan apadó habbal. Enyhén savanykás illatából kis idő múlva füves-virágos komlók bújnak elő, majd a kissé bátortalan maláták is erőre kapnak. A korty könnyű, ropogós, az édeskés alapra megfelelően adagolt komlózás reflektál. A vége száraz, finoman gyógynövényes, az utóíz édes. 12,2-es Balling, alkohol 5,2.

Korrekt és teljes mértékben vállalható söröcske, iszogatása közben azt is kiderítettük (mert biztosak vagyunk abban, hogy rajtunk kívül ez még legalább két embert érdekel), ki az a csábos fiatal hölgyike a címkén. A már védjegynek számító „Linzer Lisl” eredeti modellje az 1891-es évjáratú oberneukircheni Augustine Jungwirth volt, aki később a kevésbé romantikusan csengő Plöckinger nevet vette fel. A házasélet arrafelé sem habostorta.