Tán a legbizonytalanabbul meghatározott, legposványosabb bűnt táncoljuk körbe ez alkalommal, ami nem más, mint a harag. A maszatolás azért van, mert hát ugye ismerünk olyat, hogy Isten haragja, meg aztán Krisztus urunk sem volt látványosan nyugodt, amikor kiűzte a kereskedőket a templomból, már ha János evangéliumát (2/13-16) vesszük alapul:
„A zsidók húsvétjának közeledtével Jézus fölment Jeruzsálembe. A templomban kalmárokat talált, akik ökröt, juhot és galambot árultak, valamint pénzváltókat, akik ott telepedtek le. Kötélből ostort font, és mind kiűzte őket a templomból, juhaikkal és ökreikkel együtt, a pénzváltók pénzét szétszórta, asztalaikat felforgatta, a galambárusoknak meg azt mondta: »Vigyétek innét ezeket, ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!«”
Egy kötélkorbáccsal hadonászó és szaladgáló szent nem túl hiteles illusztrációja egy klasszikus szeretetvallásnak, ezért finomhangolásra volt szükség (mert különben rögtön eszébe jutna az embernek a régi vicc, amikor az autóversenyző a mennyek országába kerülvén megkapja az utasítást Szent Pétertől: itt csak 50 km/órával közlekedhet. Amikor indulna, elhúz mellette egy sportkocsi vagy kétszázzal. – Hogy lehet, hogy az a Maseratis nem jut a pokolra? – Először is az nem Maserati, hanem Názáreti, másodszor is a főnök fia. Neki szabad.). Pál apostol ezért már így ír az efézusbeliekhez (4/26-27): „Ám haragudjatok, de ne vétkezzetek: a nap le ne menjen a ti haragotokon; Se pedig az ördögnek ne adjatok helyet.” Ha mégis elkapna minket a harci ideg, a legjobb fegyver a harag ellen a hallgatás és az Üdvözlégy. Színtiszta szeretetből és közszolgálatiságból idebiggyesztjük nektek a latin változatot, az hatékonyabb.
Ave Maria, gratia plena, Dominus tecum, benedicta tu in mulieribus, et benedictus fructus ventris tui, Iesus. Sancta Maria, Mater Dei, ora pro nobis, peccatoribus, nunc, et in hora mortis nostrae. Amen.
A Harag idősebb Hans Burgkmair metszetén 1510-ből
Ha neaggyisten nem sikerülne memorizálni, akkor számoljatok el magatokban tízig, és nyolcnál kínáljátok meg a nyomorultat egy emberes parasztlengővel, oszt’ irány a gyóntatófülke.
A harag színe általában a piros, Füst Milán Önarckép című versében „Az Úristennek vörhenyes haragjá”-t említi, ám nekünk most egy black IPA bújik elő a palackból. Nagyon sötét színe van, még direkt fényben sem enged sokat, habja közepes, átlagosan tartós, laza tejeskávészín. Markáns illatában pörkölt kávé, csokoládé keveredik citrusos, finoman gyantás jegyekkel. A korty közepesnél kicsit gyengébb, rendkívül lágy, selymes. A pörkölt maláták szépen felsorakoznak, bár nagy tömegről nem beszélhetünk. A komlózás a típusnak megfelelő, de szokásos telhetetlenségünk miatt mi a keserűket még toltuk volna egy kicsit. A citrusos-gyantás vonal egy szépen simuló, fanyar földes kiegészítést kap. A vége enyhén száraz, kávésan kesernyés, az utóízben bizonytalan csokoládék téblábolnak. Az 5.6-os alkohol tökéletesen viseli a “keddi” jelzőt.
Azt mondják, a harag árt a szépségnek, de mi bizony egészen kivirultunk ettől a sörtől, mely véleményünk szerint a főbűn-sorozat eddigi legjobb tagja. Hamar le is gurítjuk hát a maradékot, hiszen ami marad, az a harag.
Egyik kedvenc bűnünk következik, a bujaság (Πορνεία, luxuria, fornicatio), melyet allegorikusan általában egy kecskebakkal szokás ábrázolni, mi pedig megértően simogatjuk hasonló fazonú szakállunkat.
Tárgyalt témakörünk ábrázolása 1618 környékéről
A fogalom magyarázataképpen a Magyar Katolikus Lexikon imígyen szól: „a nemi gyönyör rendetlen kívánásának vagy élvezésének bűnös készsége.” Ezek szerint ha rendesen kívánod és készségesen élvezed, nem lehet gond. Tény, hogy a világ vallásai és intézményei általában úgy cikákolnak a szexualitástól, mint ördög a tömjénfüsttől, de ez legyen és maradjon az ő problémájuk, mi nem akarunk pálcát törni felettük. Az evolúciót viszont, ha hirtelen elénk perdülne valamiféle konkrét alakban, szívesen p*csán rúgnánk néhányszor. Mindenki hallott már a bonobókról (Pan paniscus), a Kongó-medencében élő emberszabású fajról. A főemlősök közül minket nem számítva ők azok, akik gyakorlatilag egész évben képesek a párzásra, a szexualitást örömszerzésre is használják, sőt, konfliktusmegoldásként is. Töprengjünk csak el pár perc erejéig azon, vajon milyen lehetne a világunk, az emberi civilizáció akkor, ha annak idején néhány százezer esztendővel ezelőtt az evolúció nem a brutálisan agresszív csimpánzokra (Pan troglodytes, nomen est omen) jellemző személyiségjegyeket erőlteti belénk is, hanem mondjuk a bonobók békés és rendkívül szexuálcentrikus viselkedésmódját. Valószínűleg nem sok háború dúlta volna fel a történelmünket, azok is vidám (és kissé kusza) tömegjelenetekké alakultak volna rövid időn belül. Az egyházak sem állították volna parkolópályára a szexualitást, a bujaság pedig nemhogy bűn, de erény lenne. Jár a tockos a hülye törzsfejlődésnek.
Tara Sellios Luxuria című sorozatának egyik darabja kagylókkal, gyanús folyadékokkal és a japán pornográf művészetet idéző obligát polippal
A Bors Serfőzde egy vörös (naná) IPA-t dobott össze a bűnt testesítendő, és a címkén lévő ábra is egyértelműen cici (még a végén úgy járunk, mint a viccbéli férfiember, aki mindenhol p*nát lát). Kitöltve felhős, matt mahagóni árnyalatot mutat, habja közepes, átlagosan tartós, ekrü. Illatában érezhető ugyan a maláták édessége, a komlók virágos, enyhén fás aromái, de valami miatt az élesztő elég otrombán szétbarmolja az összhatást. Ez az agresszív fellépés az ízvilágra is rányomja bélyegét, a gyógyszeresen keserű komlókkal karöltve az egész egy karcos, jócskán csiszolatlan irányba csúszik el. A korty végén a „vörös” jegyek azért előbújnak (némi fura savanykássággal kísérve), az utóíz kellemesen komlós.
Már éppen elkönyveltük volna ezt a sört a „nehezen értelmezhető” kategóriába, amikor hirtelen megvilágosodtunk. Nőnap van. A főzde Lust fedőnevű sörét nem elég egyszer kóstolni. Hosszasan, türelmesen kell tanulmányozni, meg kell ismerni, és meg kell tanulni szeretni. Mint a nőket.
A kissé telítettre és kaotikusra sikeredett múlt hét után végre ismét szeretett söreinkkel bíbelődhetünk, ami talán nem olyan egetverően nagy bűn. Ha mégis, akkor a Bors Serfőzde segítségével rögvest el is kezdhetjük kategorizálni, vajh’ melyikhez tartozik a hét közül? Hogy valamiféle sorrendisége legyen a dolognak, alázatosan a katolikus egyház által manapság elfogadott és propagált egymásutániságot fogjuk követni, a negyediket – az irigységet – viszont kihagyjuk, mert bár a főzde készített egy alkoholmentes APA-t eme bűn testesülésére, valamiért nem lehet hozzájutni. Csak hogy irigykedhessünk.
Nem tudunk és nem is akarunk elszakadni Chaucertől sem, hiszen a gyónási szertartásokhoz szükséges vezeklési útmutatók azidőtájt szépirodalmi műveken át jutottak el a kevésbé analfabétákhoz, s ilyen közvetítő szerepe bizony a Canterbury meséknek is van. Az összetett, és most már sörre is menő probléma a mű utolsó fejezetében, A plébános meséje című részben bukkan fel. Az óhatatlanul és ismét előkerülő erősen veretes angol szöveget ez alkalommal Képes Júlia fordítását használva próbáljuk érthetővé tenni.
A büszkeség (de tán legyen inkább kevélység [superbia]… Lám, már a megnevezés is gondot okoz: „And thogh so be that no man kan outrely telle the nombre of the twigges and of the harmes that cometh of pride, yet wol I shewe a partie of hem, as ye shul understonde. Ther is inobedience, avauntynge, ypocrisie, despit, arrogance, inpudence, swellynge of herte, insolence, elacioun, inpacience, strif, contumacie, presumpcioun, irreverence, pertinacie, veyne glorie, and many another twig that I kan nat declare.” „Noha senki emberfia meg nem tudná számlálni azokat az ágazatokat és károkat, amelyek a Gőgből erednek, mégis bemutatom nektek legalább egy részüket, hogy megtudjátok. Ezek a következők: Engedetlenség, Hivalkodás, Képmutatás, Rosszindulat, Fennhéjázás, Orcátlanság, Felfuvalkodottság, Pökhendiség, Büszkeség, Türelmetlenség, Viszály, Makacsság, Ön-hittség, Tiszteletlenség, Önfejűség, Hiú Dicsőség; és még sok ágazat van, melyeket itt nem említek.” Ugye milyen könnyű bűnbe esni, ha az ember azt sem tudja pontosan, melyiket követte el?) az első a sorban, ráadásul a Magyar Katolikus Lexikon szerint „a »por és hamu« ember kevélysége nemcsak gyűlöletes az Úr előtt, hanem nevetséges is.” Sekélyességünket könnyebben viselendő máris bontjuk a palackot, remélve, hogy ezzel nem esünk az orcátlanság bűnébe.
A Büszkeség ábrázolása 1640 környékéről
Poharunkba közepesen sötét borostyánszínt mutató sör kerül, habja vékony, kitartó, tapadós. Illata gyorsan tűnő barackos, virágos jegyekkel nyit, majd halovány gyantás, élesztős aromák érkeznek. Típusát illetően új mozaikszót kell a listába illesztenünk, a Pride ugyanis egy NAHIPA (No American Hop). A főzde ideológiai alapon ezen a ponton kanyarodott a büszkeség felé, merthogy az ős-IPA-k nemesített újvilági komlók hiányában még a vén kontinens alapanyagait használták fel. Tehát aki kíváncsi (ami még nem bűn), milyen lehetett egy IPA úgy 1760 körül, kóstolja meg a Pride-ot.
Háromféle európai komló került bele készítéskor, ezek közül konkrétan csak a Styrian Golding-ról lebbentették fel a fátylat, melynek citrusos, gyógynövényes ízvilága meg is jelenik. Véresen és végletesen amatőr sörkedvelőként az illatnál jelzett barackos jegyek miatt mi húznánk egy bizonytalan és reszketeg vonást a Callista, esetleg a Saphir mellé, a keserűkre asszociálva pedig a Magnum jutna az eszünkbe, de ezek hangsúlyozottan és kifejezetten laikus tippek. A korty közepes, a szénsavak is átlagosak, a végére felerősödő élesztőket nem tekintve a Pride egy meglehetősen visszafogott alkotás, bár az is lehet, hogy már nagyon rákattantunk a mostanság divatos harsány változatokra. Mindenesetre ez meg is nyugtat bennünket, hiszen egy óvatos sörrel nem gyalogolhatunk bele nyakig a bűn mocsarába, nemde? Egyébként is tiszta a lelkiismeretünk, Chaucer szerint ugyanis […] „now shul ye understonde which is The remedie agayns the synne of pride; and that is hymylitee, or mekenesse” („azt is megértitek majd, hogy mi az orvosság a gőg ellen: ez pedig a szerénység vagy alázatosság”), ezt a gyógyszert pedig mi már nagyon régen benyeltük.
Tovább bóklászunk a rengetegben, mígnem egy kifejezetten csúnya vénasszonyba nem botlunk. Tisztes távolságból méregetjük, nem megyünk túl közel hozzá, az efféle banyáknak mindig nagyon rossz a szaguk, és élősdi is van bennük rengeteg. A vénség gyanús növényeket és gusztustalan állatkákat szedeget szakadt szütyőjébe, közben pedig ismeretlen nyelven mormog valamit kackiás bajuszkája alatt. Mivel mi mindig átfutjuk az útikönyveket utazás előtt, hamar kitaláljuk, hogy Mortianna szöszmötöl előttünk az aljnövényzetben, aki ezidáig egyszeri vendégszereplőként jegyezhető a Robin-sagák történetében.
Mondtuk, hogy csúnya. Az erdőben szőrösebb is volt
Elvileg ő a rendkívül gonosz és körmönfont nottinghami bíró (az említett 1991-es változatban Alan Rickman) kedves édesanyja, aki setét és nem evilági eszközökkel próbálja fiacskájának a trónt megszerezni, amíg egy nagydarab mór (Morgan Freeman) fel nem szúrja a bökőjére. Csúnya vénasszony, csúnya vég.
A karaktert megformáló Geraldine McEwan sincs már az élők sorában, ám ő sokkal kedvesebb ember volt. Ráadásul állítólag néhány esztendővel a halála előtt visszautasított egy igen magasrangú kitüntetést (nem kellett neki a DBE [Dame Commander of the Most Excellent Order of the British Empire], pedig annál már csak egy előkelőbb plecsni létezik, a Dame Grand Cross of the…etc.), s ha ez igaz, külön is fejet hajtunk előtte. Az általa alakított boszorkányról viszont a Bors egy IPA-t nevezett el, így hát az emlékezet által biztosított öröklét ez irányból is garantált.
A színésznő, mint Miss Marple
Bontunk, töltünk. Enyhén opálos, nagyon világos, majdhogy szalmasárga aranyszín, emberes, de laza és gyorsan apadó hab. Illatában citrusok keverednek egy kis ananásszal, mögöttük vérszegény maláták. A korty súlytalan, vizes, ízvilága némi jóindulattal sablonos. A gyümölcsök a hidegkomlózás ellenére is haloványak, még úgy is, hogy az english IPA-k általában nem tobzódnak ilyen téren. A maláták villantanak kekszes jegyeket, de szerepük inkább csak beugró jellegű. A keserűk rendben vannak, kitartanak az utóízben is, a lecsengés közepesen száraz. A szénsavak átlagosnak mondhatók, alkohol 6%.
Érdemei elismerése mellett mi nyugdíjaznánk Mortiannát, hátha egy fiatalabb, kézzelfoghatóbb boszorkány jobban fel tudná pörgetni az eseményeket itt a bokrok között.
Itt sompolyog már a kertek alatt ez a szeretetizé, amivel (akár a többi, vallási alapokra épülő, kissé ragacsos emocionális töltelékkel kisámfázott ünneppel) a magunkfajta csendesen füstölgő, hamualattparázs népek nemigen tudnak mit kezdeni. Ha egy arctalan, személytelen nagyvárosban élnénk, két-három évenként elindulnánk sorozatgyilkolni, legalább az a pár óra teljen fokozottan ünnepi hangulatban, de a tanyasi létforma (bár adná magát, lásd a texasi láncfűrészes jóhaver példáját) nem kedvez a lelki töltődés ezen módjának. Meg aztán az idő is sz@r, nyálkás-ködös hideg van, vigasztalanul ólomszürke, sivár égbolttal. Utóbbitól azért vigyorogni kezdünk, amikor eszünkbe jut a régi vicc a mennyországba kerülő pedofilról, aki rögvest a kisjézus után kezd érdeklődni. Üldögélünk tovább, nézelődünk, segítő kezet is nyújtunk az előkészületek során, aztán a polcra pislantva elénk ugrik ez a sör. Rögvest húzódunk is a háttérbe, bámuljuk a grafikát a dobozon, ahol a glóriás, szőrösszájú Magnum emeli áldásra a kezét (pedig ebben az IPA-ban Simcoe van, meg Chinook és Citra) a vicsorgó diótörő mellett. A másik oldalon angyalka olvassa be a híreket a tévé tetején, a műsorban az ötvenes évekkel vannak elfoglalva, az i-re a pontot pedig egy dévaj, harisnyatartós pin-up girl teszi fel, aminek mi nagyon örülünk, mert erősen kedveljük a dévaj, harisnyatartós pin-up girl-öket.
A néni a dobozról Gillette “Gil” Elvgren alkotása
A Fehér Nyúl Drink the Christmas Tree 2022 nevű söre egy spruce IPA, mivelhogy a készítés során ezüstfenyő tűleveleket használtak az ízesítéshez. Akad benne narancshéj is, ennek és komlóknak köszönhetően illatában inkább a citrusfélék dominálnak, ami eleinte egész kellemes, aztán megjelennek a gyanták, s így együtt már tökéletesen hozzák egy közepes árfekvésű teszkós wc-illatosító aromavilágát. Sajna ebbéli félelmeink az ízekkel kapcsolatosan is beigazolódnak, mert hiába serénykednek a komlók, hogy egy tisztességes hátteret varázsoljanak a sörnek, a tűlevél erősen kilóg az egységből. Kétszer is megnézzük, milyen illatú a Jar a mosogató szélén, miközben komoly erőfeszítéseket teszünk annak érdekében, hogy vissza tudjunk emlékezni, elöblítettük-e a poharat. Szóval ez nem jött be, mint ahogy az ünnepkör se (most olvastunk egy bűnrossz klapanciát, amiben a vérmagyar alanyi költő a kerecsen-karácsony szókapcsolattal bűvészkedik, ám ez a mi sarunk, nem a Megváltó tehet róla), de ti ne szomorkodjatok, ünnepeljetek bátran és boldogan. Ezt tesszük mi is, de előtte készítünk valami finomat, amihez meg kell élezni a késeket, s miközben surrog az acél, nagyvárosi, magányos, dévaj, harisnyatartós pin-up girl-ökre gondolunk, akiknél fenyőillatú wunderbaum lóg a mellékhelyiségben.
Az idei indián nyárnak is búcsút intettünk már régen, hiszen ez az időszak nagyjából szeptember végétől október közepéig húzódik. Erre felénk vénasszonyok nyara a becsületes neve, mely elnevezést a hozzáértők részben azzal magyaráznak, hogy ilyenkor a falusi portákon még nem kezdtek el fűteni, ezért az idősek előszeretettel üldögéltek a házak előtti padokon a napsütés örömeit élvezve. Másik variáció is van természetesen, nem egy faék egyszerűségű téma ez. Eszerint a német eredetű Altweibersommer szivárgott át a magyarba valamikor a XVIII-XIX. században. Ebben az esetben a levegőben ezidőtájt nagy tömegben szálldosó pókfonalakból kellene kiindulni, amit mi, harmatos és érzékeny lelkű szittyák ökörnyálnak hívunk, de a germánok inkább az idős asszonyok ősz hajszálaira asszociáltak (vö. weiben→weben→Spinnweben). A spanyoloknál a Veranillo de San Miguel (Szent Mihály nyara, nálunk viszont már lova is van) név dívik, a törökök segítségével pedig ismét a szarvasmarháknál köthetünk ki. Ők ugyanis ekkor készítik kedvelt szárított marhahúsukat, a pastırma-t, melyet jóféle fűszerekkel (kömény, fokhagyma, görögszéna, paradicsom, só, fahéj, paprika, szegfűszeg) ízesítenek. Természetesen ezen időszak neve náluk pastırma yazı. A japánok is szeretik a vénasszonyok nyarát, de szelíden paranoid nép lévén végképp nem szeretnének belegyalogolni senki lelkébe, ezért kis tavasznak (koharu) hívják. Ők nem pácolnak ilyenkor, hanem nagyokat sétálnak, és bámulják a színes faleveleket (momijigari, 紅葉狩り). Tőlük már csak egy ugrás a jó öreg Amerika, ahol az indián nyár van használatban az 1700-as évek második felétől. Michel Guillaume Jean de Crèvecœur írt erről először 1782-ben megjelent Letters from an American Farmer; Describing Certain Provincial Situations, Manners, and Customs not Generally Known; and Conveying Some Idea of the Late and Present Interior Circumstances of the British Colonies in North America című könyvében.
A jó öreg Michel Guillaume Jean de Crèvecœur, akit az ámerikánusok – hogy a barátság megmaradjon – csak J. Hector St. John-nak szólítottak
Az időjárási jellegzetességek és az indiánok életének megfigyelésén túl az európaiaknak természetesen arra is volt idejük, hogy finoman rasszista irányba tereljék a kifejezés magyarázatát, hiszen sokáig az volt a legáltalánosabban elfogadott nézet, hogy ez az időszak éppolyan megbízhatatlan és becsapós, mint az őslakosok (vö. a meglehetősen pejoratív indian giver kifejezéssel). No de legyen béke és szeretet, ezért miközben nyitunk, hallgassuk meg az Indian Summer-t a Doors-tól (találtam Kovács Katit is, de ahhoz nincs elég bátorságom, így is elég sz@rul alszom mostanság).
A viharsarki IPA bősz szisszenéssel ugrik ki a dobozból, ennek megfelelően törtfehér habja is szép vaskos, kissé laza szerkezetű, meglepően tartós. A sör finoman opálos, világos borostyán színt mutat. Illatában édes gyümölcsök – barack, citrusfélék és némi ananász – tobzódnak, kellemes gyantás kísérettel.
A korty a búzapehelynek köszönhetően sima, kerek, könnyedén guruló. A maláták rövid, édes nyitányát követően jó arányérzékkel osztott, komoly komlók következnek, melyekben a déligyümölcsök kissé hátrahúzódnak, teret engedve a virágok és a fenyők felvonulásának. A vége jó gyantás, száraz, utóízében cseppnyi mézet követnek a keserűk.
Szép sör, jó sör. A 6.7-es alkohol miatt még egy doboz után Kovács Katit is meg merném hallgatni.
Dörr, a troll sörfőző, aki a nevét északi származású édesanyja után kapta (az öreglány hajadon korában igen jó bőr volt, megért néhány ajtócsapkodást, ahogy mondani szokás. A bőre még most is hibátlanul és tökéletesen simult Dörr íróasztalára, optimális rugalmasságával megfelelő lendületet biztosítva a kézírásnak) rosszat sejtve bandukolt a nagyfőnök barlangja felé. Két nappal ezelőtt futott be egy követ, akinek homlokára a királyi család címere volt égetve, azóta mindenki fel és alá rohangált, mint pók a falon. Ráadásul közelgett a samhain ünnepe, amikor megnyílnak az átjárók a világok között, ami mindig jó buli, csak rengeteg melóval jár. Dörr sem aludt már vagy két hónapja, a főzde csúcsra járatva termelt, a főzőmester nagyon nem szeretett volna semmiféle új problémába beleszaladni. De a nagyfőnököt nem lehetett csak úgy lerázni, ezért Dörr még udvariasan kopogott is, majd megpróbálta a háta mögé dugni a nyílászáró maradványait. Nem sikerült.
– Gáz van, Dörr – kezdte a nagyfőnök a szokásos üdvözlési formulákat mellőzve. – Megint vallást váltunk.
– Megint? Minek? Hiszen ez a mostani alig háromezer éves! Még bejáratos. Há’ még csak meg sincs kopva, fénylik, mint a tücsök valaga.
– Nemtom’ Dörr, de igazándiból nem is érdekel. Ha a király aszongya’, kell ez az új szeretetvallás, akkor kell. Nincs vita.
– Szeretetvallás?? Mi a pferde phallosz? Ezek tisztára megzavarodtak odafönnt?
– Nem nyitok vitát, Dörr. A samhain törölve, helyette mostantól mindenszentek néven fut a projekt.
– Nabaz+. Mindenszentek?
– Az. Festum Omnium Sanctorum, ha így jobban tetszik.
– Ja, egy kávé nekem is jól jönne, ha már Omnia…
– Ne fárassz, Dörr, ne fárassz, mer’ hozzád vágok valamit. Inkább trappolj vissza a főzdébe, oszt’ mentsd, ami menthető.
– Miért? Mi van veszélyben?
– Nagyjából minden. Ezek az új ájtatosságok nem csipázzák a megszokott ábrázolásmódokat. Pingáljátok rá gyorsan a dobozokra a kultúránkat. Meg kéne néhány új sör is.
– Új sör? Minek? Évezredek óta isszuk ugyanazt. Bevált. Mit variáljunk?
– Szomorúan képzetlen vagy ideológiailag, Dörr. Majd átküldöm a felséges leiratot. De most kotródj vissza a főzdébe, és feküdj neki a melónak. Négy vadonat lé kell, plusz a romantikus és izgalmas képi anyag.
– Rendben, főnök, nekilátunk. Kb. fél év múlva jelentkezem.
– Milyen fél év??? Egy heted van rá, s ebben már benne van minden szeretetem és nagylelkűségem. Tűnés.
Felpörgetve az események menetét átugorjuk a rendkívül eseménydús hetet, s megkímélünk mindenkit Dörr gyakorlatilag folyamatos és összefüggő káromkodásainak és átkozódásainak plasztikus leírásától, melyekkel az uralkodót, a nagyfőnököt, és leginkább ezt a kétszínű, szem- és köpönyegforgató új hiedelmet illette. Egy hét teltével a sörfőző már nem próbált udvarias lenni, ebből kifolyólag a barlang nehezen orvosolható statikai sérüléseket szenvedett, s a mennyezet lezuhanó darabja alatt a nagyfőnöki lávalámpa is szétfröccsent.
– Ezt levonom a béredből, Dörr. Megvannak a sörök?
– Itt vannak, főnök, de előre szólok, csodát ne várj.
– Azt majd intézi az új vallás. Lássuk, miket hoztál. Jézusmária!… izé… khmm… Kik ezek az alakok?
– A fiúk a főzdéből vállalták, hogy némi plusz juttatásért beöltöznek bohócnak. Akarom mondani: átmennek hagyományőrzőbe.
– Remek. Megérik a pénzüket. Az elkövetkezendő évezredekben mindenki azt fogja hinni, kigyúrt és szőrös, vadkanagyarú tirpákok vagyunk.
– Meg nem tudnám mondani. Végül is van benne cucc, 16.8 a Ballingja, 7.8% az alkohol. Az illata is viselhető, nem úgy, mint Urmucé a raktárból, akit erre a dobozra festettünk. Mondjuk az övé tovább tart… Ízileg is jól indul, a maláták okék, de aztán ez a kissé ormótlan alkohol a nyakára lép mindennek. Déligyümölcsök csak mutatóba, a keserűk meg olyan butácskán gyógyszeresek a korty végén és az utóízben. Viszont hamar fejre lehet tőle állni.
– Akkor ettől fantastic. Következő?
– Egy red ale, Glorious néven fut. Daevor, a marketinges csávó úgy gondolta, nem árt alányalni az új rendszernek.
– Ő van a képen?
– Ja. Biztos akad majd néhány szentéletű fehérszemély, aki nem bánná, ha alájuk is nyalna.
– Fejezd be, Dörr. Tudom, hogy csak az irigység beszél belőled. Koncentrálj a sörre.
– ’genis. Ez a mahagóni árnyalat kifejezetten remekbeszabott, a hab törtfehér, krémes. Az alkohol ebben is elég masszív, nem is sikerült azt a 7,9%-ot az illatban betakarni semmivel. Meg az ízben sem. Megvillan a korty elején egy kis „redes” emlékeztető, falatnyi keksz a malátákból, de aztán jön az alkoholhenger. Mit finomkodjunk, trollok vagyunk, nem?
– Azé’ lehet, hogy más is inna belőle…
– Igyon. Nem hal bele. Csak ha Daevor alányal.
– Elég. Mi van még?
– Zorlem, a sofőr.
– Ki van gyúrva?
– Mint állat. Bár a pofázmányával ékesített stout esetében ez nem is akkora baj. Pláne, ha Imperial.
– A 7,5-ös alkohol még senkiből sem csinált Imperialt…
– Igaz, főnök. Ebből sem. Viszont akad azért benne egy kis kávé, étcsoki, aszalt gyümölcsök is mutatóba. Kicsit vizes lett a 16,5 B° ellenére, az összbenyomást tekintve meg valahol megakadt a dolog az egyszerű barna láger és a stout között. De mintha vázoltam volna az elején, mi a helyzet a csodavárással.
– Vázoltad. Na, lökd ide azt az utolsót, mer’ mingyá’ fejreállok ezektől a baltával faragott löttyöktől. Ki ez az ápolatlan és rosszindulatú nyögdíjas?
– Rodrok apó, a helyi sámán. SZTK-keretben ügyintéz, azért ilyen szakadt. A legfontosabb alkalmazott a cégnél.
– Mé’? Micsinál?
– Hűti a levet. Azonkívül a bal lába gombás és észteres. Csak belelógatja a lébe, oszt’ kész is a búzasör. Nagy rakás lóvét spórolunk vele.
– Erre az információra nem lettem volna kíváncsi, Dörr. Pláne, hogy már beleittam.
– Ugye, hogy nem is rossz? Vizes ez is, de majd azt mondjuk, könnyen iható. Érzed a laza banánokat, főnök? És a citrusos-gyógynövényes vonalat? Az a kis lábujja.
– Phöejj. Elég lesz, Dörr. Postázd a projektet a germán testvéreknek, majd a tölgyfások nekiugranak a tömegtermelésnek. Ha elég buzgón imádkoznak az új istenhez, még sikerre is vihetik a dolgot.
– És velünk mi lesz, főnök? – Mi lenne? Isszuk tovább azt, amit eddig, és megvárjuk, amíg ezt a Teremtőt is kipöckölik valakik a székből. Majd toljuk a samhaint illegálba’. Hajrá.
Valamikor február elején jelezte Vásárhelyi barátunk, hogy hozzáértők kisded csoportosulása tervezi megtámadni a relatíve fiatalka cecei (mely településről nekünk mindig a kökény jut először eszünkbe [mer’ hogy kékakökény reCece], rögtön utána pedig azok a testileg elképesztően összerakott fiatal hölgyek, akik a híres cecei dinnyét kínálgatják a főút mellett, idényjelleggel. Szerénységünkről mindenki tudja, hogy a dinnye az a gyümölcs, aminek már a szagától is nagy ívű sugárban vagyunk képesek okádni, de a cecei dinnyék kedvéért bármikor szívesen lassítunk, és húzódunk le hosszasan alkudozni) főzdét üzemlátogatási céllal, oszt’ szívesen szorítanak nekünk is helyet, ha igényeljük.
A vázolt szituációt tökéletesen szemlélteti ennek a 2015-ös kiadású flippernek a főképernyős grafikája
Azon túl, hogy minket és bármiféle szakértelmet egy napon/lapon említeni minimum a blaszfémia kategóriájába tartozó, büntetendő cselekedet, szívesen fogadtuk a dolgot. Mindent egyeztettünk, szervezkedtünk, ármánykodtunk és fogadkoztunk, aztán – ahogy az már lenni szokott és mondani szokás – az utolsó utáni pillanatban belefingott a macska a nullás lisztbe (BFF-55). Megpakoltak helyettesítésekkel, s őszinte sajnálatunkra a karaván nélkülünk indult útnak. Alig telt el viszont röpke nyolc hónap, máris itt mosolyog két csinos dobozka, bennük a főzde lágerével és IPA-jával. Nosza, lássuk, halljuk, ízleljük.
Rögvest megakad a szemünk feszegetés közben az „Első hazai natúrsör” feliraton, amely a dobozok felső részén olvasható. A natúrsör, mint olyan, erősen megosztotta a sörkedvelők társadalmi rétegét, elég egy alapos pillantást vetni Vásárhelyi kolléga február 12-re datált posztja alatt a kommentháborúra (ahol a „bullshit” kifejezés még az enyhébbek között sorakozik), ezért mi óvatosan egyensúlyozva a borotvaélen, csak per definitionem nyilatkozunk. E szerint a natúrsör olyan sör, amit legalább 75%-ban hazai alapanyagokból készítenek hagyományos eljárással (no gyorsítás, no enzim), természetes úton erjesztett szénsavval. Mindezek együtt elvileg eredeti, letisztult, simulékony ízvilágot garantálnak.
A láger átlagos megjelenésű, kissé matt világos arany, közepes méretű és kitartású, szép szerkezetű habbal. Illata visszafogottan malátás, a Saphir viszont érezhetően tolja felénk a maga citrusos-mandarinos aromáit. A korty laza, könnyed, finoman szénsavas. Ízvilágára az édeskés alaphang jellemző egy kis virágos felhanggal, a keserűk harmatosak és súlytalanok (IBU 18). Leginkább a “fogyasztóbarát” jelző jut eszünkbe róla, annak pozitív és negatív értelmezési tartományaival egyetemben.
Az IPA (mely a doboz oldalán lévő ismertetőben már session IPA-vá avanzsál) ködös, narancsos, teltebb képet mutat, habja tömött, szivacsos, törtfehér, tartós. Illata bátortalan, halovány, ám a várt gyümölcsös-virágos jegyeket azért hozza, még egy kis gyanta is lapul a háttérben. A korty lágy, puha, a szénsavak épp csak a nyelv hegyét csípik meg egy kicsit. Kissé furcsán, sziruposan édeskésen indul, majd érkezik némi déligyümölcs, aztán nagyjából vége is a dalnak, mert a komlózás kifejezetten vérszegény, alig érezhetőek a keserűk. Egy IPA-tól nem ezt várja az ember, lett légyen az akármennyire session. Az utóíz édeskés, gyorsan elkopik. A szintúgy 18-as IBU-értéken kívül más egyébbe nem nagyon lehet belekötni, de érzésünk szerint ez így most még elég felejthető.
Ám szokásos derűlátásunknak köszönhetően viszonylag magabiztosan jelenthetjük ki: megyünk mi még dinnyéket bámulni Cecére, és akkor bizony hozunk onnét sört is.
PS.: három a magyar igazság alapon ismét megemlíthetnénk kedves bloggertársunk nevét, mert a képet is tőle nyúltuk le, de nem tesszük. Még a végén elbízza magát.
Az általános és riasztó pedagógushiánynak köszönhetően az órarendünk olyan nyomasztó mértékben telített, hogy ismét duplát kell szökkennünk, hogy legalább a látszatát fenntarthassuk annak, miszerint minden f@szán működik. Sejtjük, hogy kissé unalmassá kezd már válni ez a picsogás, próbálunk is féket vetni a billentyűzetünkre, ám időnként rendkívül jólesik kiborítani a nyomorral teli edényt. Már csak azért is, mert nem elég, hogy az embertől napi szinten és folyamatosan várnak el a lehetetlent súroló, illetve át is lépő teljesítményt (a képet árnyalandó: jelenlegi osztályomban már most, a DIFER-mérések befejezése előtt akad három flepnis kölyök, az értékelések befejezése után várható még legalább négy [köztük egy középsúlyos ért. fogy., ahogy arra egy fél pizzába fogadtunk saját magunkkal], nem is beszélve egy autista kissrácról, akinek aztán végképp semmi keresnivalója nem lenne ebben a társaságban, csórikámnak. Szakember, gyógy- és fejlesztő pedagógus heti két órában, pedagógiai asszisztens [aki elvinné magával valami csendesebb és nyugodtabb helyre azokat, akik átmenetileg ledobják a láncot] kétszáz gyerekenként 1 db. Előre megy, nem hátra? A habot a tortára pedig az adja, hogy mindezeket csináld mosolyogva, könnyedén, vidáman, annyi pénzért, amennyiért. A legfontosabbat pedig majd’ elfelejtettem: fogd be a pofád), hanem a túltelítéses módszerrel a sörökre fordítandó idő mennyiségét is megnyirbálják. Az eddig felsoroltak miatt nyugodtan megtisztogathatják a nyelvükkel végbélnyílásunk környékét, utóbbiért pedig valami olyasmit javasolnánk, amit velünk született jómodorunk és félszegségünk miatt nem is szeretnénk megfogalmazni.
Ma este tehát ezen okokból kifolyólag gyorsan háromszögezünk egyet a Rozsnyó-Ausztrália-bármilyen latin nyelvű ország tengely mentén a Kaltenecker söreinek segítségével.
A Pivovar Kaltenecker neve ismerősen csenghet kitartó olvasóink számára, habár saját söreik közül ezidáig csak kettőt kóstoltunk. A virágzó és élénk szlovák-magyar kapcsolatrendszernek köszönhetően azonban több hazai főzde is összeszűrte már velük a levet, lásd Rothbeer, Hopfanatic, Horizont, vagy az Élesztő. Rozsnyó – Rosenau, Rosnavia, illetve a kkeu-i történelem során ritmikus időközönként és manapság is Rožňava – jelentős bányászvárosként startolt valamikor a XIII. században. Átlagosan viharos évszázadok zúgtak el felette III. Endre, Hunyadi János, II. Rákóczi Ferenc (hogy csak néhányukat említsük a teljesség igénye nélkül) részvételével és bábutologatásaival, mígnem aztán Csehszlovákia, illetve Szlovákia része lett. Jól izmolt és élénk fantáziánk segítségével nagyjából el tudjuk képzelni, mennyire lehetett fenékig tejfel az 1300-as években Rozsnyón aranyat és egyéb fémeket bányászni, kicsit sem csodálkozunk hát azon, hogy a német mesteremberek legkésőbb a tárnák ünnepélyes megnyitását követő reggelen buzgón nekiláttak a sörfőzésnek is, hiszen az ilyesmit józanul kibírni nemigen lehet. Ezekre a szép, több száz esztendős hagyományokra alapozott az 1997-ben alapított Kaltenecker, akik pillanatnyilag mintegy 15000 hektoliternyi nedűt állítanak elő évente Marián Bednar mester irányításával.
Rozsnyó látképe egy 1912-es képeslapon. Az ember mindig felkapja a fejét, ha meglátja valahol a nevét…
Indító sörünk a Fiesta, melynek típusjelölése a kissé erőltetetten hangzó Light Ale Beer, mert hát mégis minek kétszer leírni ugyanazt. Ettől eltekintve a rendkívül populárissá ereszkedett, virágokkal telepingált koponyás díszítőelemmel ellátott és feldobott címke mögötti palackban korrekt sör lapul. Szűretlen, emiatt kissé matt, rezesbe hajló narancsszínt mutat, habja átlagos, picit koszos. Light Ale létére tisztességes, 45-ös IBU-értéket tud felmutatni, ízvilágát pedig ezen a keserűségen túl a Mandarina Bavaria, a Citra és az Amarillo virágos, földes, gyümölcsös (leginkább grapefruit és mandarin) jegyei határozzák meg. A tizenkettes test pont eléggé kerekded egy simán és könnyedén guruló kortyhoz, és az 5%-nyi alkoholt is szépen becsomagolja. Hétköznapi fiesta, de annak emlékezetes.
A kenguruk földjére röpítő sörünk a hátsó címke szerint egy semidark IPA, de tán lényegesebb a másik, elöl olvasható jelző, miszerint single hop. Ezt a színvilágban, szűretlenségben, habszerkezetben az előzőhöz kísértetiesen hasonlító sört egy szintúgy 1997-ben megalkotott ausztrál Saaz-származék (na, ezt mondjátok ki minél gyorsabban tízszer), a Summer teszi élvezetessé, illetve szinglivé komlóilag. A keserűk némiképp mogorvábbak (IBU 55), az illatban jelentkező mézes, barackos, hálistennek csak enyhén dinnyés jegyek az ízvilágban is szépen kidomborodnak a masszívnak mondható malátaalapnak köszönhetően, arra stabilan ráépülve. Hosszú lecsengésű, élvezetesen szerkesztett és egyensúlyozott sör jóleső keserűkkel, és jókor érkező 6,1-es alkohollal.
Meglehet, ez utóbbi az oka annak, hogy az előbb belepillantottunk a magyar királyi televízió 1973-ban bemutatott sorozatának, a Pirx kalandjainak egyik epizódjába (Stanisław Lem írásai alapján készült, koravén és elvakult sci-fi őrülteknek kötelező), ahol a címszereplő és szívszerelme egy megvadult robotot dezintegrál a Marson. Oké, színt vallunk, nem volt véletlen a dolog: a szívszerelmet, Glóriát alakító Sunyovszky Szilvia rozsnyói származású.
A kör ismét bezárul.
Pirx és Glória egy műanyag lámpaernyő segítségével videotelefonál
Tovább passzírozzuk magunkat a Lidl által kijelölt, időnként igen szűk és értelmezhetetlen ösvényszerűségen, s közben azon azon morfondírozunk, hogy vajon önerőből áldoznánk-e egy mexikói kirándulásra (még ha úgy volna is rá pénzünk, mint ahogy nincs) csak azért, hogy kukoricasört ihassunk. Nagyon rövid idő alatt tudunk felmutatni egy nagyon nemleges választ, ám a kiskaput azért szokásunk szerint most is nyitva hagyjuk, mert joggal feltételezzük, hogy akad azért főzde arrafelé, amelyik értékelhető söröket készít ebből a szerencsétlen szántóföldiből. Szögezzük le gyorsan rögtön az elején, hogy a FIRST-nek ez most nem sikerült. Nincs harag, vagy sértődés, de ez nem. Értjük mi, hogy van ennek piaci szegmense és vásárlórétege (klasszik városi hipszterkék szorongatják a small batch palackokat menthetetlenül szenesedő, angus[nak hazudott] húspogácsácskák mellett azon gondolkozva, hogy a szakállsampon, szakállformázó, szakállolaj, szakállszérum és szakállkefe mellé [ez eddig cca. nyolcvanezer lett volna, de harmincötnél megállt okosba’] mégiscsak meg kellett volna rendelni azt a bőrhámlás elleni krémet szakállra, habár továbbra sem értik, hogy ennek a kettőnek mif@sz köze van egymáshoz, hát a szakáll az szőr, nem bőr baz+), de ha a szubjektív ellenérzéseinket a típus irányába gigászi küzdelemben le is gyűrjük, hajszál híján objektív alapon be kell látnunk, hogy ez biz’ nem túl emlékezetes dolog. Habja dús, gyorsan apadó, a vége kitart. Illata édeskés, kukoricás, a háttérben enyhe savanykák. Ízre kissé fantáziátlan alapláger, komlók nélkül (East Kent Goldings, IBU 12), a kukoricapehely azért dolgozik, amit köszönjünk meg neki, ez mégiscsak egy kukoricás láger. Nem több, talán inkább kevesebb. A címkén virító „magát mucho itató” mondatrészért pedig a bennünk élő magyartanár már le is zavart egy emberes tockost, mert előfordulnak ugyan itt a blogban is ehhez hasonlóan hülye szófordulatok, csak mi nem kérünk érte pénzt.
Akad itt még egy Hop Hunter névre hallgató session IPA is, a gyártó helyén az áll, hogy Hatherwood Craft Beer Company, ilyen főzde viszont nincs, illetve elvileg a Shepherd Neame Brewery állít elő söröket ezen a néven a Lidl-nek, legalábbis manapság, mert nagyjából 2017-ig a Marston’s lapított ugyanezen elnevezés mögött. Az élet tud komplikált is lenni, nem úgy, mint ez a session IPA, ami kellemesen egyszerű, könnyen iható dolog annak ellenére, hogy állítólag rögtön kilencféle komló (Centennial, Cascade, Summit, Chinook, Hallertau Blanc, Columbus, Nelson Sauvin, Cites [ez nem tudjuk, mi lehet, esetleg a Citra van becézgetve], Admiral) került bele. Tény, hogy némi könnyed narancsosság és egy kis fehérboros savanykásság egyértelműen megpiszkálja az ember orrát kitöltés után, s van ott még valami, ami minket a keleti tuja (Platycladus orientalis) óvatosan összekarmolászott termésének illatára emlékeztet (csak hogy kapjon még egy maflást az objektivitás), aztán szép lassan előbújnak a maláták is édesen, kekszesen. Frissítő, kellemes, enyhén gyantás keserűk (IBU 34), félszáraz vég. Már csak azt kell kitalálnunk, vajon mit keres a címkén egy pörölycápa? Jómagunk a Lorenzini-ampullák irányába indulnánk el, ti meg addig menjetek ki a Budapest Beer Week-re tapasztalatokat gyűjteni. Csak kerüljétek a porcos halakat.
