1046. The Beertailor Red Dwarf

Remek kis sorozatra bukkantunk a The Beertailor portfóliójában, s merthogy a csillagászat legalább akkora libling, mint a sörök, most legalább indokoltan játszhatjuk itt az okostojást. Kezdésként a Red Dwarf nevű west coast IPA-t választottuk, mert a kamrapolc elé járulás előtti percekben éppen egy Putyinról szóló cikket futottunk át, és még nem ment ki a fejünkből az a nyomorult zsebmatyi. Mint minden valamirevaló diktátor, ő is mélynövésű, a testmagassága természetesen államtitok, becslések szerint 165-168 cm lehet. Koptatja is szorgosan a magasított talpú cipellőket, az állami duma szakemberei pedig valószínűleg napi szinten pesálnak véreset, mire a megfelelő grafikus programokkal kiemelik őt a tömegből. Mimagyarok büszkén kihúzhatjuk magunkat, saját hízlalású ártányunk egy fél bakarasszal magasabb a ruszkik vezérlő csillagánál, ó öröm, ó mámor. Ez is mutatja, hogy nekünk még egy tisztességes diktátorra sem futja.

A jó öreg Vlagyimir magassarkúban pózol

A vörös törpék a HR-diagramon (Ejnar Hertzsprung és Henry Norris Russell tudósok által kidolgozott csillagfejlődési grafikon) a jobb alsó sarokban találhatóak meg. Nagyon kevés fényt sugároznak, az is jórészt infravörös. Maghőmérsékletük eléri ugyan a 3 millió K-t, ami elegendő a hidrogén héliummá alakulásához, de az igazán bivaly energiákat produkáló héliumfúzió beröffenéséhez ennél jóval több kellene (úgy százmillió K). Ezért szegény vörös törpékből sosem lesz vörös óriás, cserébe viszont szinte felfoghatatlanul hosszú az élettartamuk.

Piros pöttyök a jobb alsó sarokban

Mivel igen takarékosan égetik az üzemanyagukat, virgonc legénykoruk akár 6000 milliárd évig is tarthat. Ez olyan böszme nagy idő, hogy a csillagászok még elméletileg sem figyelhettek meg nagypapakorú vörös törpét, mert az Univerzum becsült kora úgy 13,7 milliárd esztendő lehet. Hol van még a buli vége?

Természetesen az jár a fejünkben, mennyi sört lehetne meginni akár feleennyi idő alatt, mert azért nem vagyunk telhetetlenek. A Red Dwarf ráadásul még jó is, hiszen kitűzött céljukat – miszerint igyekeznek a hagyományos és a modern IPA-k ízvilágát ötvözni – szép eredménnyel teljesítették. Kinézete, a szűretlenség ellenére is kevésbé ködös, borostyánba hajló árnyalat, valamint a komló relatíve izmos keserűi west coast jegyeket mutatnak, míg a NEIPA-vonalat olyan könyörtelen aromabombák fémjelzik, mint az Ahtanum (a grapefruit sem tud ennyire grapefruit ízű lenni), a Sultana (a névváltoztatáson átesett Denali, ananászban nyomul erősen) és a Cryo Mosaic (rendkívül alacsony hőmérsékleten feldolgozott komló, mely így felhasználáskor sokkal „töményebben” adja le a kívánt aromaanyagokat, esetünkben a trópusi gyümölcsös, citrusos, gyantás, földes jegyeket).

A vörös törpékből irgalmatlanul hosszú idő után valószínűleg fehér törpe lesz (de nem olyan, mint a jelenleg is ismert fehér törpék, mert azok vörös óriásokból lettek, csak a gravitáció és a magas hőmérséklet megrogyasztotta és szénné fuzionálta őket. A még nem ismert típus elvileg héliumból fog állni.), mi viszont erősen reménykedünk, hogy nem kell ennyit várni arra, hogy újra összefussunk ezzel az izgalmas és élménydús főzettel.

A Proxima Centauri a hozzánk legközelebb eső vörös törpe 4,24 fényévnyire van tőlünk.

1033-1036. Pearse Lyons Hop Seekers Crooked Creek, High Peak, Tropical Shore, Deep Sea

A búcsúnak illik keserűnek lennie, már ha a papírformát kívánja követni az ember, de a keserű dolgok egyben gyógyítanak is. Nézett is nagyot a fehér ember, amikor a területileg illetékes őslakosok nagy ívben és szorgalmasan köpködték kifelé a cukormázzal bevont kinintablettákat, merthogy a gyógyszernek keserűnek kell lennie, különben nem hat. Ezért hát utolsó négy, egyazon gyártótól származó ír sörünkből három IPA, de elsőként az árva pale ale-t ugorjuk át, ha már kilóg a sorból.

Helyszínünk Dundalk (Dún Dealgan), Louth megye (Contae Lú), az ország északkeleti része. Itt született 1944-ben Thomas Pearse Lyons, aki miután megszerezte biokémikusi végzettségét, nekilátott sört készíteni. Később érdeklődése az állati takarmányok és az algafélék felé fordult, ezt kiaknázandó, megalapította az Alltech nevű céget, melynek segítségével a hatodik leggazdagabb ír üzletemberré küzdötte fel magát. A sör mindig a szíve csücske maradt, rengeteg kezdő céget támogatott, alapított főzdét és lepárlót Kentuckyban és Dublinban is. 2018-as halála után egy eredetileg Newry-ben üzemelt, Stationworks névre hallgató főzdét költöztettek Dundalkba, és keresztelték át az ő nevére.

Pearse bácsi egy hordós érlelésűvel

A Hop Seekers-sorozat első példánya a Crooked Creek hívójelű pale ale, ami finoman ködös megjelenésével, citrusos illatával, közepesen testes kortyaival, narancshéjas-grapefruitos keserűivel egy nagyon kellemes, frissítő, pihentető megállót jelentett sörtúránk során. A 4,5 %-os alkohol pedig megfelelően előkészítette a terepet az ilyen téren kissé vaskosabb IPA-knak.

A High Peak – a neve által sugalltakkal ellentétben – nem túlságosan kiemelkedő példánya típusának. Kissé megfáradt, petyhüdt mandarinos jegyeivel, a kelleténél jóval visszafogottabb keserűivel nem sikerült megpiszkálnia az ingerküszöbünket. Malátás édessége ellenben nagyon barátságos, ezért azok a népek, akik egy biztonságos, középső polcos, nem keserű IPA-t akarnak inni (hogy miért, azt ne feszegessük), benne tökéletes példányra lelhetnek.

A Tropical Shore is átvert minket kicsinyég, mert már nagyon rápörögtünk a juicy-jelzőre, oszt’ nem lett túl lédús a dolog. Illetve lé az még akadt, de az ígért gyümölcsösség hagyott maga után kívánnivalókat. Illata gyantás, némi kenyeres savanykássággal karöltve. A korty grapefruitot és halvány ananászokat villant fel, a maláták átlagosak, utánuk viszont nagyon nyögvenyelős, butácska komlózás érkezik valami csersavas mellékkel, amit nem igazán tudtunk hová tenni. Mintha beleejtettek volna egy már kifőzött feketetea-filtert. Nem ezt a fajta trópusi élményt vártuk, de az élet már csak ilyen.

A termékcsalád nagyágyúját, a Deep Sea nevű DIPA-t a végére hagytuk, hátha az érdes cápabőr a csontlemez alapú placoid pikkelyeivel csiszol valamennyit a többiek által hátrahagyott makulákból. Tulajdonképpen ez többé-kevésbé sikerült is neki. A sötétnarancs színű, ragacsosan édes illatú sör ugyan kissé öncélúan bánik a keserűkkel, ám az előzőekben elmaradt gyümölcsösség itt végre jelentkezik, ráadásul gusztusos testességgel párosítva. A citrusfélék szinte lekvárszerűen krémes érzetet adnak, a komlózás viszont az egyensúlyt tekintve túllő a célon. A klasszikus „kevesebb több lett volna” esettől eltekintve a Deep Sea egy markánsnak nevezhető DIPA, segítségével az írás elején említett keserű búcsú is biztosítva volt.

Ennyi sör fért bele rövidke ott tartózkodásunk idejébe, de tekintetünk reménnyel telt, mert érezzük mi jól, hogy Írország visszavár.

PS.: hogy ma is tanuljunk valamit, íme egy fotó a placoid pikkelyekről. Ezért (is) olyan gyorsak ezek a jószágok a vízben. Ha pedig végigsúrolja vele az embert, már vérzel is, ami nem jó ötlet olyan tengerszakaszon, ahol cápák tanyáznak.

1029-1032. Galway Hooker Irish Pale Ale, Galway Hooker 60 Knots IPA, McCaffrey Irish Lager, McCaffrey Irish Pale Ale

Dublin utcáin sétálgatva hamar feltűnt, hogy nemigen hallani ír szót. Ottlétünk alatt mindössze egyszer történt ilyen, a buszon mögöttünk ülő és beszélgető huszonévesek közül az egyiket felhívta az édesanyja, és az első egy-két mondatot követően váltottak angolról írre. Annak ellenére, hogy az általános iskolákban tanítják a nyelvet, a statisztikák szerint az írek kb. 20 %-a beszél írül. A köztisztviselőknek és közalkalmazottaknak kötelező megtanulni, a többiek nagy része gyorsan elfelejti, amint kikerül az iskolapadból. A sziget négy tartománya közül – Munster, Leinster, Ulster és Connacht – ez utóbbiban beszélik a legtöbben, s ennek Galway nevezetű megyéjéből, annak is egyenesen a közigazgatási központjából (az egyszerűség kedvéért a város neve is ugyanez, mi azért idetesszük írül is, hogy megkavarjuk a dolgot: Gaillimh. Egyébként szinte mindenhol minden ki van írva írül, sőt, általában először írül, aztán angolul.) érkezett következő két sörünk. A várost a törzsek városának is nevezik (Cathair na dTreabh) arról a 14 kereskedőcsaládról, akik a XIX. századig vagy hatszáz éven keresztül tartották kezükben a dolgokat. 1477-ben még Kolumbusz Kristóf is járt errefelé, itt találkozott először (és valószínűleg utoljára) inuitokkal, akiket ő kínaiaknak (Cathay) hitt. Itt született James Augustine Aloysius Joyce múzsája és felesége, Nora Barnacle, és innen emigrált az 1740-es években Argentínába egy bizonyos Patrick Lynch Blake nevű kereskedő, akinek az ük-ük-ükunokáját már úgy hívták, hogy Ernesto Guevara Lynch, az ük-ük-ük-ükunokájából pedig forradalmár és populáris ikon lett. Akinek még ennyi sem lenne elég, az hallgassa meg Ed Sheeran Galway Girl című számát. Vigyázat, nyomokban tradicionális ír elemeket tartalmaz!

A Galway Hooker Brewery-t 2006-ban alapították, mára ők az ország egyik legnagyobb és legjobban felszerelt kézműves főzdéje. Nevüket a vidéken évszázadok óta használt hajótípusról vették (oké, a hooker kurvát is jelent, de ezt most ne feszegessük), ezzel szállították a sört is mindenfelé, még Connemarába is, az ott élő emberekről pedig A Pendragon legenda is megemlíti, mennyire demokratikusak: „Mi, connemaraiak nem teszünk különbséget ember és ember között. Csak ha szemtelenek.”

Termékeik zászlóshajója a Galway Hooker Irish Pale Ale, ami egy virágos-mézes aromákkal nyitó, stabil kekszes-malátás alapokra felépített, kellemesen citrusos komlókkal megáldott alap-ale. Üdít, frissít, ropog, a vége jólesően száraz, mi kell még? Hajóra fel!

Kapaszkodjunk is meg gyorsan valamiben, mert következő sörünk neve – Galway Hooker Sixty Knots IPA – emberes tempót sejtet, pláne vízen. A tengeri csomót (knot, röv. kn) a XVI. század óta használják sebességmérésre. A vidám matróz a vízbe hajított egy zsinórra erősített lapos fadarabot (log), majd számolni kezdte, hogy a zsinórra 47 láb 3 hüvelykenként (14,4 méter) kötött csomókból adott időegység alatt mennyi fut át az ujjai között. A módszer ma is használható végszükség esetén, ha már lerohadt minden technológia. A csomót érdemes átváltani az ismerősebb km/h-ra, szorozzuk meg gyorsan a hatvanat 1,852-el, az annyi mint…hmmm…111,12 km/h. Igen erősen fújhat a szél.

A sör és a név közötti még közvetlenebb kapcsolatra vendéglátónk, Frugyik Attila világított rá éles szemmel és elmével, amikor kiszúrta, hogy a Sixty Knots IBU-értéke kereken hatvan. Ez többé-kevésbé az ízben is átjött, de nem tolakodóan és öncélúan, mert szépen összefonódott egy hasonlóképpen intenzív citrusos, a korty vége felé kissé fás vonallal. Az utóízben halvány, de egyértelműen zöldséges jegyeket véltünk felfedezni a fehérrépa-paszternák-zeller tengely mentén, de ennek objektivitását még mi is megkérdőjelezzük pillanatnyi állapotunkra való tekintettel. Ettől eltekintve – illetve pont ezért – a Sixty Knots kellemes emlék marad.

Következő két sörünk fogyasztásához felettébb autentikus helyszínt sikerült találnunk. A városközponttól néhány kilométernyire fekszik a Phoenix Park (Páirc an Fhionnuisce), ez a hatalmas, 707 hektárnyi (!) zöldterület. A középkorban királyi vadasparkként funkcionált, napjainkban is nyüzsögnek benne a dámszarvasok, akik vidáman cikáznak az autók között és békésen legelésznek a látogatóktól néhány lépésnyire. sok érdekes emlékmű látható itt, többek között egy 35 méter magas fehér kereszt, amit II. János Pál pápa 1979-es látogatásának emlékére állítottak. Az itt celebrált misén cca. 1 250 000 ember vett részt, szerencsére volt helyük bőven.

Párosujjúak a kereszttel

A park egyik oldalához simul már 1651 óta a Hole in the Wall nevű pub, amit régebben Ye sign of ye Blackhorse Inn-nek is hívtak. A Tudor-stílusú épület száz méter hosszú, így az Európa leghosszabb kocsmája címmel is büszkélkedhet. Ide tértünk be a szarvasok közötti csatangolást fáradalmait kipihenni, néhány sör mellett felfrissülni. És igen, itt jött el a nagy pillanat, amit nem hagyhat ki az ember, ha Írországban jár: ittunk csapolt Guinness-t. A sörről magáról nem mesélnénk, ezen már túl vagyunk. Az élmény pedig annyira transzcendens volt, hogy érzékeltetéséhez a mi tollunk igen vékony és nem is avatott. Az első két kortyot lehunyt szemmel küldtük előre, mi pedig zuhantunk utánuk egy barátságos, sűrű és sötét mélységbe, ami időből, ízekből, történetekből és hangulatokból volt összegyúrva.

A száz méteres

A realitások talaját a McCaffrey-család főzdéjéből kikerült újabb Irish Lager segítségével érintettük meg, ami jóval kevésbé volt semmitmondó a múltkori tengerészeti variációnál. A Hallertau blanc segítségével sikerült egy relatíve komplex ízvilágot tető alá hozni, melyben jól érvényesültek a komló citrusos-virágos, halványan fehérboros aromái. A típus létjogosultságát nem kérdőjelezzük meg (habár számunkra nem egyértelmű, mitől irish), de további kóstolásokra lesz szükség, amire lélekben máris felkészültnek érezzük magunkat.

A zárósör szerepét a McCaffrey Irish Pale Ale hozta és játszotta, közmegelégedésre. A klasszikus 3C-trió (Cascade, Chinook, Citra) által támogatott, 40-es IBU-val és 5,6 % alkohollal bíró ale gyümölcsös-fenyőgyantás jegyeivel, stabil és kekszes malátáival, selymes simulékonyságával tette fel az i-re a pontot.

Lassan mi is feltesszük, a következő írásban a hátramaradt négy sör segítségével búcsúzunk az írektől.

1025-1028. Sailor Sam’s Irish Lager, Sailor Sam’s Hazy IPA, Grafters Labour of Love, Grafters Clocking Off

Nagy keletje van mostanság a maszkulin, könnyedén könyörtelen, ám szexuális irányultságukat tekintve nem feltétlenül hetero tengerészeknek (lásd az Our flag means death című sorozatot, amit mi erősen kedvelünk, mert rendkívül vicces és deheroizáló. A mi kis tudatunk pedig [nem is beszélve az az alatti területekről] zsenge gyermekkora óta imádja a dolgokat a maguk esendőségében, kvázi csupaszon látni), akik – ha a szituáció úgy kívánja – nem restek személyiségük feminin oldalát is megvillantani. Itt a második évad trailere, hátha valaki kedvet kap hozzá:

Ránézésre pont egy ilyen típusú példány mosolyog az emberre a Dundalk Bay Brewery lebutított Brewmasters-sorozatának egyik dobozáról. Rendkívül előzékenyen rögvest be is mutatkozik: ő Marine Mike, háttértörténetét tekintve vidám mediterrán matróz, aki oly sokáig kereste a tökéletes sört hiába, hogy inkább készített magának egyet. Megkóstolván ezt az irish lágerkét mi további szorgalmas hajókázást javaslunk Mike barátunknak, és némi irányváltoztatást is eszközölnénk. Tény, hogy szinte tökéletesen sikerült lemásolni a Földközi-tenger vidékének dögunalmas és jellegtelen nagyüzemi söreit, ezért ideje lenne északabbra venni az irányt, hátha arrafelé más elképzelései vannak a főzdéknek a lágerekről.

Ezt az aprócska csorbát kiköszörülendő, máris itt toporzékol egy 5,5 %-os Hazy IPA, mely sörtípus elvileg megegyezik a NEIPA-val és a Juicy IPA-val, de nyugodtan kössetek bele. A dobozon feszítő úriember mindenképpen komolyabbnak és érettebbnek tűnik, ő már valószínűleg nem egy egyszerű közmatróz, pipája is van, a szőrzete is kidolgozott. A sör is jobban hozza az elvárt jegyeket, kellően gyümölcsös, kissé tán túl édeskés, a komlózás pedig harmatos. Kénytelenek vagyunk ezt is az óvatos próbálkozás kategóriába sorolni, viszont megértően bólogatunk, mert a Sailor Sam márkanév alatt futó söröket a főzde az itteni Aldi-nak, illetve a hozzá hasonló közepes multiknak készíti. Ez pedig ismerős szituáció, mert ha az írek ilyen típusú megrendelői csak feleannyira piszkálnak bele a receptúrákba, mint itthon a mieink szoktak, már van miért sóhajtozni a dundalkiaknak.

Újabb víz, újabb főzde, újabb sörök. A Rye River Brewing Company Celbridge (Cill Droichid) városában található, amit természetesen nem a főzde nevében szereplő folyó szel ketté, hanem a Liffey. A Rye innen északra csordogál, nagyjából ingolamentesen. Ha már észak, legyen dél is: a várostól ebbe az irányba haladva érkezhetünk Ardclough-ba (Ard Cloch), ahol van egy csinos kis temető, az Oughter Ard (Uachtar Árd). Itt nyugszik békésen egyéb celebritások mellett Arthur Guinness 1803. január 23-án bekövetkezett halála óta. A híres sörkészítő születési helye elvileg Celbridge, bár az ardclough-i népek ezt vitatják. Mi nem törünk pálcát senki felett, inkább a sörökre koncentrálunk.

Temető panorámával

Az egy évtizeddel ezelőtt alapított főzde fő profilját az előzőekben már említett kereskedelmi hálózatoknak készített termékek alkotják. Ismerősként üdvözöljük hát őket, hiszen a Lidl hazai polcain időnként feltűnő bajszos sörök (The Crafty Brewing Company-sorozat) is innen érkeznek. Láttuk és tapasztaltuk, hogy ez nem feltétlenül jelent automatikusan rossz pontot ezen a vidéken, ezért a Grafters márkanév két képviselőjét is bátran górcső alá tettük. A matrózok után úgy illik, hogy a szárazföldi melósok is lazíthassanak egyet, ezért elsőként a Labour of Love Extra Pale elnevezésű APA került pohárba. Habja elég gyorsan semmivé foszlott, ám a kellemesen gyümölcsös, enyhén citrusos illat kárpótolja a fogyasztót. A korty friss, ropogós, leginkább a lime és a grapefruit ízeit tolja maga előtt. A maláták kissé vékonyak, de az egyensúly még megfelelő. 4,5-ös alkoholtartalmú ivósör, „all in a day’s work”, ahogy a címkén is olvashatjuk.

Ennél jóval érdekesebb próbálkozás a munkaidő végeztével előkotrandó Grafters Clocking Off, ami egy kölsch típusú ital. Ugyebár a szigorú eredetvédelmi törvények miatt kölsch-t csak meghatározott főzdék készíthetnek és forgalmazhatnak, de a kölsch-style jelölés nem tilos, a próbálkozások pedig általában élvezetes eredményeket hoznak. Így van ez esetünkben is. A Clocking Off bódítóan édeskés virágillattal üdvözöl minket, a test itt is ropog, a maláták lágyak és könnyedek, a szépen kerekített keserűk (IBU 23) némi narancshéj-érzetet is idecsempésznek, az 5 %-os alkohol optimális választás. Elégedetten bólogatunk még stange nélkül is, mer’ azt ki a fene hoz magával Írországba?

1022-1024. Smithwick’s Red Ale, Island’s Edge, On The Other Side East Coast IPA

Ha gigantikusnak nem is, szokott, méltán szerénynek titulálható kereteinket mindenképpen feszegető írás következik a dublini kirándulás söreit érintve. Valószínűleg két darabra is hasítjuk a dolgot, mert egyrészt még mindig nem értük utol magunkat a besűrűsödött teendőkkel, másrészt pedig több nap, mint kolbász. A söröket tekintve megpróbálunk egy körülbelüli beérkezési és találkozási sorrendet tartani, csak hogy lineárisnak nevezhessük a dolgot, mert ugyan nincs különösebb értelme, de mi imádjuk a lineáris dolgokat (is).

Csak hogy nyomorult civilizációnk elkurvulásának mértékét ecseteljük, meséljük el, hogy már a repülőgép fedélzetén is fogyaszthattunk volna „sört”, de a cca. 7 (hét) euróba fájó 0,33-as Heinekent igya az, akinek két édesanyja közül legalább az egyik Béla. Egy hatalmas szakadék felé száguldunk feleim, figyelmezzetek.

Kilkenny városába ugrunk parádés képzeletünk segedelmével, ide nyúlnak gyökerei annak a sörnek, mellyel minket kedves házigazdáink (akikről kizárólag szuperlatívuszokban beszélhetünk kedvességüket, barátságosságukat és minden egyéb megnyilvánulásukat tekintve) megkínáltak az út porát leöblítendő. Ide érkezett meg 1710 környékén John Smithwick, és rögvest fel is vásárolta a XIII. századi kolostor maradványait. A vétel maga nem volt bonyolult dolog, VIII. Henrik óta nem járt jó világ a kolostorokra, még a romjaikra sem, sört főzni viszont már kevésbé volt egyszerű Smithwick barátunknak, lévén ő is katolikus. A későbbi családi címert ékesítő mottó mentén haladva (Fortitudine et Prudentia → erővel és óvatosan) viszont a következő évtizedekben csinos kis birodalmat alapított, amit a század vége felé már teljesen legálisan birtokolhattak. A főzdét a család 1965-ig vezette, ekkor a Guinness megvásárolta, jelenleg a Diageo égisze alatt futnak. Az eredeti gyárat 2013-ban bezárták, a termelés Dublinban zajlik, de Kilkennybe látogatva a Smithwick’s Experience keretein belül megtekinthető az ősfőzde, és kóstolható a cég piacvezető terméke, a Smithwick’s Red Ale is. Mi is elégedetten kortyoltuk ezt a könnyed, malátásan édeskés, finoman komlózott, jellegzetesen rubinvörös színű sört. Visszafogott alkoholtartalma (3,8 %) miatt az estébe és éjszakába nyúló beszélgetések biztos támasza lehet, tisztes egyszerűsége ízes ivósörnek predesztinálja.

Említettük már a Heinekent, nem túlzottan pozitív konstellációban, itt az ideje újra beléjük botlanunk, csak hogy érzékeltessük, az íreknél sem minden habostorta. Ez a történet Corkban kezdődött, 1856-ban. James J. Murphy és testvérei álmodták itt a realitásba Lady’s Well néven főzdéjüket, az viszont talán már a legrosszabb álmaikban sem jött szembe velük, hogy éppen az ő cégük lesz az, ahonnét a Heineken elindul megtiporni a szigetet. Pedig ez történt. 1978-ban az akkor már Murphy’s Brewery Ireland névre hallgató vállalkozás kezdte terjeszteni napjaink seízű sztárlágerét (oké, félszáz évvel ezelőtt talán jobb volt), majd ’83-ban fel is vásárolták őket, manapság Heineken Ireland a nevük. Két évvel ezelőtt gondoltak egy merészet. Az írek szeretik a stout-ot, de még jobban szeretnék, ha nem volna ennyire keserű – jelentették ki. Parádés tétel. Mi, egysíkú szegény hülyék erre a problémára valahogy így reagáltunk volna: Nem szereted, mert keserű? Igyál mást. No de pont ezért vagyunk mi szegény hülyék, a Heineken meg gazdag. Zászlajukra tűzték hát a jelmondatot – It’s better less bitter -, meg is promotálták alapost, oszt’ már ihatja is a nép az Island’s Edge nevezetű sört, ami hozza az elvártakat.

Íme a humor irányába kacsintgató reklámanyag:

Lágy és krémes minden porcikája, gazdagon pörkölt karamellák lebegnek benne halvány kávékkal, s ha mindez nem volna még elég, az innováció keretein belül toltak bele egy kis fekete teát és bazsalikomot is. A tea elvileg tovább csitítja az amúgy sem túl izmos keserűket, a bazsalikom pedig a korty egyébiránt megfelelően száraz végén hagy egy kis fűszeres, mentolos érzetet. Tulajdonképpen nem is olyan szörnyű dolog, csak a bennünk lakó konzervatív vénember kaffog egy kicsit a fogsorát tornáztatva, de gyorsan elzavarjuk aludni.

Mi viszont még nagyon is ébren voltunk, amikor befutott a következő sör, immár a craft hullámain. Az On The Other Side egy 4,6 %-os East Coast IPA, gyártója pedig a 2016-os alapítású Lough Gill Brewery. Nevüket egy tóról kapták, mely az ország északi részén található, természetesen rendkívül vadregényes vidéken. Vagy húsz sziget van benne, ezek egyike az Innisfree, melyet William Butler Yeats is megénekelt, mert gyermekkorában a környéken nyaralt, és kitartóan visszavágyott.

A tó és a sziget az említett vadregénnyel

Természetesen citáljuk a verset, Szabó Lőrinc fordításában:

Innisfree

Indulok én s megyek most, Innisfreebe megyek,

S kunyhót rakok, fala sár lesz, s nád és sás a tető:

Lesz méhkasom, s kilenc sor babot is ültetek,

S csak nekem zümmög a mező.

Ott majd megbékül a szívem, mert békét hoz fehér

Fátylával a reggel, amelyhez a tücsök citeráz;

Az éjfél csupa derengés, csupa izzás a dél,

S az est csupa szárnycsattogás.

Indulok és megyek most, mert éj-nap a parti fövény

S a víz játéka ringat, a tavi muzsika;

Ha megállok a járdán, vagy az utca közepén:

Szivemben csobog a dala.

Még ennél is romantikusabb, hogy él itt folyami ingola (Lampetra fluviatilis) is, tudjátok, az az élősködő hal, amelyik ráharapja magát valamire, oszt’ ott marad. Ki tudja, lehet, hogy a költőóriásnak ez az élmény hiányzott a leginkább. Nem hihetetlen, milyen bunkók tudunk lenni?

A kérdőjeles gondolatokat ébresztő szájszerv

A sör maga (a neve ebben a pillanatban került új megvilágításba, hiszen ha egy olyan tó másik oldalára kell átevickélni, amiben ingolák vannak…, na de elég legyen) szép narancsos-okkeres színt mutatott, illatában is volt egy kevés ebből a citrusféléből, némi gyantával keverve. A korty eleji gyümölcsös édességet gyenge közepes, kissé földes-gyantás komlók váltották, de mindkét vonal túl hamar elhalványult, az utolsó szakasz nagyon vízízűre sikeredett. Biztosan a tó miatt.

Időközben ránk esteledett, megint jól elpofáztuk az időt, és az előttünk tornyosuló jegyzetkupacra pillantva enyhe malíciával állapítjuk meg, hogy lesz ebből három rész is. Ha nem négy.

1020. Mad Scientist Frooth Hoperator

Alig andalgott tova a nyár, mi máris az ízei után sóvárgunk. Az első hidegebb hajnalok jövetelével forróbb égövek gyümölcseire vágyunk, savanykásan édes élményekre, melyek visszahoznak valamit a tovatűnt boldog időkből.

Krúdy tárcáit, krokijait olvasgatjuk, innen a stíl, talán maga a vágy is a múltba révedésre, az ott és akkor élni akarásra. Nem csoda ez, amikor ilyen sorok jönnek szembe velünk: „Az én gyermekeimnek építették tucatszámra az új iskolákat, ezeket a piros téglás templomokat, amelyekről majd egy késői korban archeológusok csodálkozva állapítják meg, hogy milyen nagy kultúra volt a régi Budapesten. Az én családom virágzása okozta, hogy a háború előtt egy fővárosi tanítói állás felért egy kisebbrendű vidéki prépostsággal. A gyermekeim tanárai szünidőben külországokba utaztak, hogy onnan hasznos tapasztalatokkal megrakodva térjenek vissza.” Mindez 1924-ben íródott, de jelen állapotokat tekintve ezer esztendővel ezelőtti állapotokat is ábrázolhatna, mert nagyjából ennyivel maradtunk le az elmúlt rövid időszakban mindenről, ami kulturált, civilizált és emberi. Oké, külországi utazást mi is tervezünk a közeljövőben, de vagy öt éve spórolunk rá, és ez mégsem ugyanaz, mint amit Krúdy írása sugall.

Úri társaság a Dunapalotában, 1920. Krúdy a jobb oldalon ül

Ne is feszegessük tovább a dolgot, örüljünk, hogy van itt valami, ami megoldást és enyhet kínálhat az adott problémakörre, ráadásul a vakszerencsét is idecitálhatjuk ezzel kapcsolatban, mert ez a nyomorult doboz is legurult a polcról, teljesen meg is feledkeztünk róla, véletlenül találtuk meg a kamra egyik pókhálós sarkában tegnapelőtt. A Mad Scientist Frooth Hoperator nevű Passion Fruit IPA-ja segít nekünk múltidézni, hiszen passiógyümölcs van benne, a passiógyümölcsnek pedig némi képzavarral élve a vérében van a múltidézés. Golgotavirágunk nekünk is volt a kertben, morfológiájának szakrális magyarázatával is foglalkoztunk már egy másik sör kapcsán (már megint magunkat ismételjük, hihetetlen), de sajna valami nyomorult földalatti dolog megrágta és megtért teremtőjéhez. Saját termésű maracujánk tehát nem mostanában lesz, nézzük, mit tud az, amelyik a FH-ban van.

Ilyen volt a miénk is, amíg meg nem rágták

Világos aranysárga, kissé ködös sör, habja átlagos vastagságú, finom szerkezetű, némi apadást követően hosszan kitart. Illata teljes egészében a gyümölcsé, izgalmasan fanyar és friss, ráadásul van ott valami, amiről a füge tejnedvének illata jut az eszünkbe, ami fájdalomcsillapító hatású és herpesz ellen is jó, így egyre nagyobb biztonságban érezzük magunkat.

A korty savanykás a gyümölcstől, ami kissé furcsa egy IPA esetében, s ez a furcsaság tovább erősödik, amikor kiderül, hogy a komlók (Simcoe, Mosaic) a gyümölcsös vonalat erősítik, a keserűk elmaradnak, 45-ös IBU ide vagy oda. Nem rójuk fel hibaként, a maracuja kárpótolja az embert, végül is ezt kerestük visszafogott kétségbeeséssel. A korty maga könnyű, a szénsavak közepesek, a vége fanyar, az utóíz finoman, gyümölcsösen édeskés. A 6 %-nyi alkohol lendít annyit az emberen, hogy a melankolikus hangulat élvezetessé váljon, ezért ma este is Krúdy írásait böngésszük tovább, de előbb a biztonság kedvéért újra bepislantunk abba a pókhálós kamrasarokba.

1017. Krois New Way

Újabb embert próbáló hétvége gyűrődött a hátunk mögé, s vele együtt gyűrődtünk bizony mi is. Hiába no, az ember nem lesz fiatalabb, mert ugyan a bevitt alkoholmennyiségtől harminc esztendővel ezelőtt is megroggyantunk volna, ellenben akkortájt az utórengések nem tartottak ilyen sokáig. Mindenesetre azt érdekes figyelni, hogy az elme egyik fele milyen kétségbeesetten igyekszik balesetmentesen talajt fogni a vélt vagy valós realitás felszínén, míg a banda másik része még igen elégedetten pacsál a maradék alkoholban. Mostanra már billentyűkész állapotban vagyunk, egy sör meg ugye mindig jól jön, hajrá.

A Krois Brewery április környékén piacra dobott DH Sour IPA-ja lesz a következő megálló ebben a végtelen menetelésben, mely a New Way névre hallgat. A címkét bámulva néhány pillanatig eltűnődünk azon, miért keringenek kuki alakú dolgok egy hatalmas, világító kuki körül (amit ráadásul valaki tőből ki is tépett a helyéről), de aztán elengedjük a dolgot, Freud mestert pedig kizavarjuk a szobából. Van nekünk így is elég bajunk.

A főzde ismertetőjéből idéznénk, mert az lényegét tekintve kormánypártunk programját követi: „Úgy kell elképzelnünk, mint egy újonnan felfedezett izgalmas utat Savanyúországból – Keserűországba, amelyet trópusi gyümölcsfák szegélyeznek!” Kiegészítésképpen annyit jegyeznénk meg, hogy a Párt elképzelése szerint a fákat csak nézni szabad, hozzájuk nyúlni, vagy enni róluk nettó hazaárulás.

A New Way enyhén opálos mézszínt mutat, habja átlagosan vaskos, kitartó, tapadós. Illata savanykás alapokra épül, ez tartja a gyümölcsöket, melyek közül mi pillanatnyilag némi ananászt, harapásnyi barackot, citrusféléket vélünk felfedezni. A korty kellemesen savanykás, semmi vad hőbörgés, mintha a gyümölcsök savasságát sikerült volna nem túlzásokba esve felerősíteni. A sour IPA-k esetében nehezen megkerülhető problémakör az egyensúly kérdése, nem mindig sikerül ugyanis eltalálni a keserű és savanyú ízek közötti harmóniát. Esetünkben is akad úgy középtájt egy kis döccenő, a mi csipkés lelkületünknek tán túl hirtelen a váltás – ah, lágyabb ének kell nekünk -, ám összességében nincs okunk panaszra. A keserűk a váltást követően szépen viszik tovább a stafétát (IBU 55), a korty végén és az utóízben a savanyúk is újra felsorakoznak, egy kis gyümölcs is integet a háttérből. Az 5,8-as alkohol valahogy nem akar megérkezni, de ez egészen biztosan a mi hibánk, magasra tettük a lécet a hétvégén.

Érdekes és becsülettel formába öntött vállalkozás, meghozta a kedvünket a savas dolgokhoz, ezért gyorsan eldöntöttük, a következő tétel is valami hasonló lesz.

1015. Krois 7C

A mi kis szerény, szegényes tanodánkban itt a Jóisten háta mögött minden évfolyamból csak egy osztály van, így a hetedikből sincs C. Az az egy, ami van, lehetne A, de tudjuk jól, hogy a jelölés hiánya is jelölés (megvan a történet a három parasztbácsiról és a libáikról? Oké, elmesélem. Élt egyszer három parasztbácsi, akik közösen legeltették a libáikat [nem, nem voltak zsidók, hogy jön ez ide?] a faluszéli susnyásban. Esténként, mikor a jószágok hazavergődtek, a három öreg mindig hajbakapott azon, melyik liba kié. Ezt előbb-utóbb meg lehet unni, ezért az egyik bácsi azt mondta: – Én levágom a libáim jobb szárnyát, erről majd megismerem őket. A másik sem szeretett volna kevésbé innovatívnak látszani, ezért kijelentette, márpedig akkor ő levágja a libái bal szárnyát, így nem lesz vita. A harmadik apóka [a legbutább, a legbölcsebb, a legtürelmesebb?] csak mosolygott a bajsza alatt, mert neki már nem kellett semmiféle erőszakot elkövetnie a csóró libákon.).

A Krois Brewery 7C nevű sörének egy szárnya sincs, a 6%-os alkoholtartalom az, ami segíti az embert az elszállásban. A 7C a főzde Seven Seas nevű black IPA-jának (ezt is szívesen kóstoltuk volna, de pillanatnyilag nincs készleten) könnyedebb és világosabb leszármazottja.

„Újságíró kérdezi, hogy honnan a név,/honnan a név, honnan a név…” Egy kis Bëlga, máris meghallgathatod, a 7C viszont a készítéskor használt komlókeveréket jelöli, amit Falconer’s Flight 7C-nek is hívnak.

Glen Hay Falconerről már ejtettünk szót – ha jól emlékszünk, Nyúlék Turbidjának körbejárásakor -, a szomorúan hamar eltávozott főzőmester nevét alapítványa mellett ez a blend is őrzi. A keverék értelemszerűen hét, c betűvel kezdődő komlóból áll össze, természetesen fel is soroljuk őket, íme: Cascade, Centennial, Chinook, Citra, Cluster, Columbus, Crystal. Rézvörös szín, vaskos, puha, masszív és kitartó hab. Illatában a maláták a háttérbe húzódnak, ami teljesen érthető, a faluban is milyen csend van, amikor megérkezik a hét mesterlövész. Az egyébként púposra pakolt gyümölcsöskosár érdekes módon nem hivalkodó, inkább a citrusos vonal érezhető, ehhez később egy kis borsos fűszeresség és némi virágillat csatlakozik.

Nem hogy csend van, de el is bújnak. Olyan 44:24-től

A korty kellemesen telt érzetet ad (15 B°), a szénsavak átlagosak. A komlókeverék inkább az aromákra gyúr, az illatban szereplő tételekhez jól kidolgozott grapefruit-adag érkezik, halvány szerecsendiók is odaképzelhetők, a vége pedig nekünk tetszően fás-földes. A keserűk talán visszafogottabbak a kelleténél, az IBU-értéket tekintve a gyártó hallgatásba burkolózik, pillanatnyi szájízünk alapján mi megállnánk olyan 50 környékén. Lehetne több.

Ettől eltekintve ez egy nagyon korrekt alaptétel a típuson belül, lassú kortyolása közben lehet nézni, mit művel a hét mesterlövész a libákkal.

1004-1005. FIRST Hippie és FIRST Voodoo

Nyárvégi sördömping van a csóróknak, illetve közepesen lerongyolódottaknak fenntartott és üzemeltetett kereskedelmi üzemegységekben (előbbi két jelzővel kis hazánk lakosságának usque kétharmadát konkretizáljuk, utóbbiak alatt a Penny és a Lidl lapul, per definitionem), így hát mi is két kézzel markoltunk bele a tutiba a tegnapi bevásárlókörút alatt.

Elsőként a FIRST két, az állandó kínálatukban megtalálható sörét járjuk körbe, miközben szokásunkhoz híven mindenféle, ide nem illőnek tűnő dologról értekezünk. Csikókorunkban nehezen viseltük a hippiket (a kifejezés eredete erősen vitatott, akad egészen meredek elmélet is, miszerint a niger–kongó nyelvcsalád szenegambiai ágához tartozó wolof nyelv hepicat szavából mutálódott, ami „nyitott szemmel járó embert” jelent. Aztán az ópiumhasználókra is mutogatnak néhányan, mert ugye ők általában az oldalukon-csípőjükön [hip] fekve utaznak. A kifejezést Thomas Aloysius „Tad” Dorgan karikaturista használta először egy 1902-es képregényében.

Thomas Aloysius Dorgan (1877-1929)

Egyébiránt ő számos szleng kifejezés kitalálásáért és terjesztéséért felelős, olyanokért, mint pl. hard-boiled, for crying out loud, drugstore cowboy, dumbbell), alamuszi és kissé teszetosza társaságnak tartottuk őket, habár a free love-free drogs-free minden szentháromság tagadhatatlanul hordozott magában izgalmas végkifejleti lehetőségeket. Ám ez a mosolyogjunk mindenkire, mer’ peaceloveempathy, ez nagyon távol állt tőlünk, sőt, kifejezetten idegesített minket. A tinglitangli muzsikájuktól meg falra bírtunk volna mászni.

Mostanra kissé megcsihadtunk, már nem akarunk minden virággyereket megfejelni, bár a dobozon vigyorgó kis köcsögöt azé’ meg tudnánk kínálni a bakanccsal (hogy attól legyen kancsal, ahogy a nép költötte rigmus is mondja), ezért angyali mosollyal az arcunkon töltjük pohárba a terméket.

Aranyszínű, szépen csillogó sör, közepes és átlagosan tartós habbal. Illatában a fő vonal a füveké (naná), a déligyümölcsök és a citrusfélék a második hullámmal érkeznek, és nem, semmiféle virágot nem vagyunk hajlandóak idehallucinálni.

A korty vékonyan közepes (13,5 B°), a szénsavak szintúgy. A malátaalappal nincs gond, a komlók (Citra, Centennial, Warrior) is elmuzsikálgatnak, de mi kicsivel hangsúlyosabb gyümölcsösségre vágyakoztunk volna. Így olyan érzésünk van, mintha megálltunk volna az út felénél valamiféle IPA irányába, mert a 27-es IBU biza’ nem ad többet. Ettől eltekintve egy könnyen iható, kellemesen savanykás végű sört kóstolhattunk, ami a poszt-hippiknek is biztosan bejön.

Szerencsére a főzde nem hagy minket az út szélén árván álldogálni, a Voodoo felvesz bennünket IPA-ba menet. Amíg elhelyezkedünk a platón, megvizsgáljuk ezt a dobozt is. A vuduról már mindenki hallott, elég belepislantani egy középszar amerikai akciófilmbe, ahol a gonosz varázsló a baba nyakát tekergetve akarja megnyiffantani a főhőst. A valóság persze sokkal szebb, titokzatosabb és bonyolultabb. A vudu egy szinkretikus (ötvöző) okkult valami, vallásnak is hívhatjuk nyugodtan, ami Afrika nyugati feléből indult útjára. Állítólag az ewe, a fon és az aja törzsek örökölték a tudást az elsüllyedt Atlantisz népétől, persze ezt csak a hülye fehér ember állítja, aki akkortájt még csak véletlenül sem járt arrafelé. Manapság leginkább a Karib-térségben (Haiti, a két Dominika, Kuba), illetve Brazíliában és Louisanában népszerű, de ha valaki tökön akarja bökni az ellenségét egy szigorúan saját készítésű baba (wanga) segítségével, az határon belül is talál oungant vagy mambót, avagy papot és papnőt. Anyagilag is elég baráti a dolog, egy szerelmi kötés/társbevonzás potom negyvenezer HUF, hát a hülyének is megéri. Egy oldás meg belefér harmincötbe, az oda-vissza történet sokkal olcsóbb, mint egy hivatásosokkal töltött hosszú hétvége a Balatonon, oszt’ még szerelmes is lehet az ember közben. Fantasztikus, nem?

Tulajdonképpen nem is félünk annyira

Reménykedünk, mert a doboz babafigurájának szügyébe nyomott szög alatt egy komlótoboz virít, ám a hivatalos adatok szerint az IBU-érték csak harminc, pedig mi le mernénk tenni a nagyesküt, hogy ez régebben magasabb volt. No mindegy, ez van, az illatok azért szépen áramlanak a pohárból. Masszív fenyőgyanták indítanak, majd jönnek a trópusi gyümölcsök, citrusfélék, meg valami savanykás bogyóféle, leginkább tán egres, illetőleg brüszke, büszke, püszke, piszke, pöszméte vagy köszméte.

A szép párnás, időközben elvékonyodott, meglepően tartós habréteg alatt közepes test üldögél (14,7 B°), a szénsavak picit döglöttek, amit mi nem bánunk. A maláták édessége jól illeszkedik a komlók aromáihoz és keserűihez, a vége átlagos lecsengésű, kesernyés, az utóíz gyümölcsös, mi mandarint alajtunk. Kellemes időtöltést biztosított ez a két sör, gyorsan péntek délutánt varázsoltak a szerdából, hogy ezt a hippiknek vagy a vudu szertartásmestereknek köszönhetjük-e, annak eldöntését rátok bízzuk.

Egy kis zenei kontrasztanyagot azért iderakunk még.

999. 5th Element IIPA

Az elmúlt hétvégét vízpartokon és kedves barátaink társaságában töltöttük. Véletlenszerű sörök is előfordultak, mi pedig csendben úgy döntöttünk, hogy a minőség helyett ez alkalommal a mennyiség terén igyekszünk behozni lemaradásunkat. Örömmel jelenthetem, hogy sikerrel jártunk, drága Nemes mester szavajárásával élve annyit ittunk, mint egy kisebb mezőváros, mégis, talán az extrém tartományban mozgó hőmérsékleti értékeknek köszönhetően, a nagy többség által Valóságnak nevezett téridő-kontinuumban maradtunk mi is. Érdekes érzés volt.

Hazafelé tartván – miután egy kedves rendőr bácsi a rutinellenőrzés során megnyugtatott, hogy emberbaráti okokból nem fogja bilincseléskor a fejemet a kocsi motorháztetejének préselni, mert az égési sérülésekkel igen sok a papírmunka – még beugrottunk Ádám barátunkhoz, aki egyrészt hiányzott az összejövetelekről, másrészt Horvátországban járván gondolt ránk sörügyileg. Ezt igen szépen köszönjük neki, Isten tartsa meg a jó szokását.

Folytathatjuk hát a múltkor tárgyalt „mit adtak nekünk a horvátok?” kérdéskör boncolgatását, mégpedig a Pivovara Daruvar 5th Element-sorozatának példányaival, melyek közül ugyan a búzasör hiányzik, de hát több nap, mint kolbász, Ádám jövőre is megy nyaralni. Mi már tudjuk, hová, ha jót akar magának.

A főzde nevében említett település igen régóta lakott, már a kőkorszakban is éltek itt emberek. Később egy pannon törzs, a jasik telepedtek le, akik aztán kisebb izmozások után behódoltak a rómaiaknak. Utóbbiak a környéken buzgón buzgó radioaktív gyógyvizek miatt üdülőfalut építettek ki Aqua Balissae néven, és itt pihenték ki a hódítások fáradalmait. Várossá Hadrianus ideje alatt avanzsált, a jól kiépített utaknak és a rómaiak által telepített szőlőknek köszönhetően nyüzsgő kereskedelmi élet zajlott. Dőlt a lóvé, gazdag családok költöztek ide, Hadrianuson kívül még legalább három császár tette tiszteletét a városban, ahol még egy kisebb amfiteátrum is épült. A történelmi vándorlást innen folytatjuk, most nézzük a sört.

A pirossal jelölt terület, a Municipium Iasorum alsó fertályát Aquae Balissae és vonzáskörzete alkotják. Daruvarban ezen a néven pofás fürdőkomplexum üzemel ma is

A 5th Element-sorozat 2014-ben indult, gondosan megkomponált ideológiája szerint a sör készítésekor használt négy alapanyagot (maláta, víz, komló, élesztő) a négy őselem (föld, víz [úgy látszik, ez a legalapvetőbb], levegő, tűz) segítségével mutatják be. És hogy mi légyen az ötödik elem? Hát Milla Jovovich a szerelem, kis buták, a szerelem.

Első tételünkben rögtön ezt párosítják (pároztatják?) a levegővel, imigyen született meg a 5th Element IIPA, ahol az első I az Imperial jelzőt takarja. Vérbeli ünnepi sör is egyben, hiszen Krešo Marić főzőmester ötvenedik születésnapjára, illetve huszonötödik, szorgos munkával telt évfordulójára készült.

Világos vörösrézbe hajló, hívogató és nyugtató színt mutat. Habja átlagos, tartós, törtfehér. Hogy komlóügyileg el leszünk kényeztetve, az már az illatából kiderül. Elegánsan nehézkes gyantás és földes jegyek keverednek citrusfélékkel, trópusi gyümölcsökkel, mindezek felett légies virágillat lebeg. A háttérben édes karamell némi alkohollal.

A korty már kevésbé cizellált, a 7,5-ös alkoholt nem sikerült szépen becsomagolni, a balanszírozás is erősen megbicsaklott a komlók irányába (készítéskor Magnum, Columbus, Chinook és Citra került bele, majd a három C mellé egy negyedik, a Centennial csatlakozott hidegkomlózáskor, 75-ös IBU értéket produkálva), melyeknek hangsúlyozása a típust tekintve érthető, ám fájóan hiányzik egy masszív, kekszes alap. Jönnek azért a maláták, a keserűk mellett van egy édes nyomvonal, de pont annyira halovány, hogy idegesítő legyen.

Azé’ szerettük mi ezt, még ha a címkén őrjöngő elefánt ez alkalommal is egy porcelánboltban kötött ki.

Jöhet a következő.