Pontosan nem tudjuk, mit is csinál az, aki darvadozik, de nem dőlünk a kardunkba, ebben a kérdésben nálunk nagyobb koponyák is bizonytalanok. Mindenesetre a szélseperte és szélcsiszolta égbolton (E. P.) darvak krákognak és üvöltöznek már vagy egy hete, ettől meg igen hamar afféle könnyed őszi hangulatba lehet kerülni. Ez az állapot uralja mostan a mi lelkünket is, ebből kifolyólag csak bágyadtan legyintünk visszaolvasván a múltkori Speedzone-os sörökről írtakat, ahol is azt állítottuk, hogy ezekből a sörökből négyféle van. Hát lóf@szt négy, most találtunk még egyet a polcon, eltakarták teljesen a nyárvégi gyülevészek. Erősen kérjük hát az elnézést Bódi Zoltántól, kinek neve fémjelzi ezt a goset, hadarjuk a meaculpákat és szívesen szórnánk hamut is a fejünkre, ám ahhoz ki kellene tisztítani a cserépkályhát, amihez most nincs kedvünk. Ti viszont – ha akartok – megtekinthettek egy masszív interjút az emberrel, tessék:
Cserébe próbálunk igen szépeket mondani erről a sörről, de már az illatától zavarba jövünk. Az első percekben hozza ugyan a friss, savanykás jegyeket a tiszta, tengerparti sós levegővel együtt, de némi melegedés után olyan echte, fáradt olajra alapozott műhelyszagot kezd árasztani, hogy csak nézni tudunk magunk elé csendben. Ugyan ha azt vesszük, hogy B. Zoltán ránézésre szakavatott mesterembere a gépjárműveknek (feltételezvén, nem ismerve az ő munkásságát sem), akkor nincs akkora gond, túl azon, hogy nem ezt kellene éreznünk. További percek teltével szűnik a szag, mire a hab eltűnik, csak a savanykásság marad. A korty eleje enyhén sós, majd rögtön utána erőteljes, kissé műanyag hatású savanyúk jönnek, az összhatás valahogy mégsem kellemetlen. A szénsavak gyengék, a szűretlen, enyhén opálos, szalmasárga sör utóízében ismét a sót köszönthetjük. Nincs „hűha-élmény”, de a típussal óvatosan ismerkedőknek megfelelő tétel lehet.
Ahol az autók feladják a küzdelmet, a láma még vidáman bandukol mindenféle hasznos teherrel megpakolva, ezért helyet érdemel itt a Reketye Brewing Co. Techno Lama művésznevű session IPA-ja is. Az első szippantások után bizton tudjuk, hogy ettől nem fogunk lámamód köpködni, a finoman gyümölcsös aromák (citrusfélék, a hátuk mögött meg valami bogyós dolog, akár még szőlő is lehet) nem erre ingerlik az embert. A kellemes fűszerezettség a kortyot is átszövi, az Enigma és a Citra zökkenőmentesen dolgoznak együtt, még egy kis halvány gyantásság is felbukkan a végére. Könnyed, frissítő hatású sör, a 4.7-es alkohol segítségével pedig még egy szigorúan fekete-fehér Kraftwerk-videót is el tudunk képzelni, melyben lámák végtelen sora menetel felfelé a hegyoldal kacskaringós ösvényein.
Őszintén szólva kissé tanácstalanul, ám jólesően vakaróztunk egy darabig (mert a férfiember már csak ilyen, szeret jólesően, hosszan vakarózni. Lehet kezdeni homloktájt, aztán felszalad a kéz a koponyatetőre, majd a füleket nem kihagyva csusszan a tarkóra. Itt válaszút elé kerül az ember: vállak, felkar, könyök, alkar és/esetleg hát, vagy mellkas, has, ágyék? Megannyi lehetőség, döntés, finom hezitálás, élveteg dekadencia. És vajh’ bűn-e, ha mindegyik sorra kerül? Ha pedig az, akkor ki szab ki és miféle penitenciát? Nehéz, árnyalt kérdések, oszt’ a seggvakarást, annak esetleges átvitt értelmeit még meg sem említettük.), mert nem értettük, hogy került az elmúlt időszakban végigkóstolt cseh regimentbe egy szász cseresznyés porter.
Vakarózni jó
Aztán eszünkbe jutott, hogy a palackot még a monori sörfeszten gyűjtöttük be hirtelen felindulásból, a térképet böngészve pedig hamar kiderült, hogy a löbaui gyökerekkel bíró Bergquell-Brauerei szűk huszonöt, cseppet sem megerőltető kilométernyire hasal a csehek Varnsdorf nevű városkájától. Mit tesz isten, itt is akad egy főzde, méghozzá cicás, a Pivovar Kocour. Ők terjesztik és forgalmazzák ettől a stratégiai vonaltól lefelé a Bergquell Kirsch Portert, ami pontosan az, mit neve sugall: egy porter cseresznyével nyakon öntve. Nem túl fantáziadús termék, pedig akár az is lehetne, ha az alapsör jegyeinek nagyobb teret engednek. A gyümölcs – bár jóízű, nem geil, nem műanyag – erőszakosan rátelepszik az egészre, ezért néhány korty után úgy döntünk, meghagyjuk az asszonynak. Könnyed csalódásunkat viszont feledteti és orvosolja a Herzkirsche kifejezés, melyet nem tudunk hová tenni, ezért rákeresünk. Döbbenet. Idézünk. „A gyöngyösi szívcseresznye származása: ismeretlen eredetű, Brózik Sándor találta Gyöngyös határában.” Minden tiszteletünk a majd’ negyedszázada elhunyt kertészmérnöké, nagyon sajnáljuk, hogy már nem tudja elmesélni nekünk, hogyan lehet egy város határában sétálgatva ismeretlen eredetű cseresznyét találni. Ráadásul nem is egy fél maréknyit, hanem egy egész fát. Csodás dolgok ezek, ezért tovább vakarózunk.
Hát nem romantikus?
Vysoký Chlumec irányába kanyarodunk közben, mert bár a főzde pillanatnyilag zárva van, termékei kitartóan őrzik nevét. A Flying Cloud IPA is itt látta meg a napvilágot, korrekt, bár nem túl izgalmas, relatíve népszerű termék lévén a Lobkowicz nem hagyta veszni ezt a sört sem, valamelyik gyáregységében a sok közül ma is készítik.
Szép rezes árnyalatot mutat, habja átlagos vastagságú, lassan apadó, kitartó. Illata karakteres, gyümölcsösen édes, virágos. A hidegkomlózás során belekerült Cascade és Amarillo az ízvilágot is szépen alakítja, lassan sétáltatva a fogyasztót a gyümölcsfák között, melyekről narancsot, grapefruitot, egyéb citrusféléket lehet szedegetni. A 13,5-ös Balling megfelelő teltséget, a 44-es IBU kellemes keserűket ad, az 5.4-es alkohol kifejezetten csütörtöki hangulatba ringat.
„Elsak, elsnők! Itten van gusztus huszadika. Estván király, alkotmány, miazmás. Ünnepelünk és passz. Berkaperkelt díszvacsora, fájront után.” Tímár Péter filmklasszikusából idéztünk, a lélekemelő ünnepi beszédet pedig megtekinthetitek itt alant, mert a nézettség az olyan, hogy annak emelkednie kell.
Igyekszünk mi is emelkedett állapotba kerülni, nem az ünnep miatt (már amennyiben ünnepnek lehet nevezni ezt a csontvázszerű, államilag megalázott és újabb lopássorozatra fedőtevékenységként használt akármit), hanem csak úgy, magunknak. Ehhez ismét két sört fogunk használni – nagyon hozzászoktunk már a duplázásokhoz -, melyek első ránézésre talán furcsa párosításnak tűnhetnek, de hamar belátható, hogy egyértelmű közös nevező köti őket össze, hiszen ezt a hazafias lelkületű összeröffenést kormányzati szinten legalább akkora gazemberek gründolták össze, mint a jó öreg Pablo Emilio. Ő már nincs az élők sorában, ilyen téren a Vezetőséget tekintve nekünk még sajnálatos elmaradásaink vannak, de nem szabad feladni a reményt. Erre igyunk is.
A Lobkowicz-érdekeltségű Pivovar Uherský Brod Patriot 11 elnevezésű sörével indítunk, mer’ a haza minden előtt, ahogy azt Kölcsey mondotta volt. Uherský Brod Morvaországban van, alkalmasint Magyarbród/Magyarrév néven is megtalálható, merthogy még I. András illesztett oda egy várat 1049-ben. Azóta sok víz lefolyt az Olšaván, a kisvárosban is csendesen csordogál az élet. Még mindig vitatkoznak arról, itt született-e Jan Amos Komenský, a.k.a. Johannes Amos Comenius, minden valamirevaló pedagógus prototípusa. Szóba kerülhet még Komňa és Nivnice is, ezért a biztonság kedvéért Uherský Brod testvérvárosi kapcsolatba lépett a holland Naardennel, ahol a nagy gondolkodó nyugszik.
Comenius Jürgen Ovens festményén
A sörhöz pedig úgy érkezünk meg, hogy Comenius édesapja, Martin Komensky megbecsült tagja volt a sörfőzők helyi céhének. Az első – a város tulajdonában lévő – főzde 1614-ben épült, aztán megint jöttek a svédek. Az újjáépített főzdét több család is birtokolta, amíg az utolsó bérlő, František Bedřich Janáček be nem intett a városatyáknak. Épített egy másikat (1895), ami az államosításig (1948) az ő neve alatt futott és termelt. A Pivovar Janáček 1993-tól 2007-ig élte második virágkorát, akkor benyelte őket a Lobkowicz. A Patriot 11 (egészen pontosan 11,2 B°) egy nem túl bonyolult világos, de egy vérbeli hazafi manapság ritkán szofisztikált. Megjelenése és illata a jogosan elvárt sztenderdeket követi, a laza, vékonyka, kissé vizes korty jórészt a keserűkkel operál, szolid keretek között. Mindent összevetve azonban jár neki az alap nyári ivósör plecsnije (no nem egy lovagkereszt, azt ennél jóval kifinomultabb alakok kaphatják csak meg, szarkazmus, igen), és hát mivel is lehetne boldogabbá tenni egy patriótát, ha nem egy plecsnivel?
Ha patriótaként nem is (maximum lokál), államférfiként Escobar is szépen domborított, hiszen volt ő képviselőházi póttagja az illetékes Liberális Pártnak, ami jól mutatja, hogy a két műfaj – bűnözői és politikusi karrier – jól elfér egymás mellett. Honi vetületben is csak annyi a különbség, hogy a mi narkóneppereink/felhasználóink inkább konzervatív lózungokat motyorásznak, lásd D. Tomika.
Nem sikerült rájönnünk, hogy a kérés nélkül érkező szójátékon kívül mi egyéb ötlet húzódhat a háttérben a třeboňi főzde részéről az Escobeer-t illetően, de hát nem kell nekünk mindig mindent tudni. Picit reménykedtünk, hogy tán akad benne némi kokain, ám csalódnunk kellett. Zabmaláta viszont van, rögtön kétféle is a hagyományosnak számító árpa mellett, viszont Pablo ilyesmivel nem kereskedett, hacsaknem fedőtevékenységként.
Az Escobeer elvileg egy IPA, bár a címkén az a hozzátoldott n betű kissé zavaró hatást kelt. Az elvileg kifejezés használata a sör aroma- és ízvilágának megismerésekor is jogosnak tűnik. Illatából erősen hiányoltuk a típusra jellemző gyümölcsös, kellemesen tropikus jegyeket, ellenben a korrekt maláták mellett kissé túltolt élesztőkkel futottunk össze. A gyümölcsök a korty hátsó traktusában jönnek csak elő, akkor is elég bátortalanul, halványan szappanszerű érzetekkel karöltve, ami nem tesz jót az összhatásnak. A komlókeserűk sem brillíroznak, azt a kissé kellemetlen gyógyszeres vonalat produkálják, amit nem kedvelünk annyira. Az utóíz értékelhetően édeskés és gyümölcsös, ha ez IPA valahol, akkor leginkább itt. Az 5,6-os alkoholnak örülünk, a zab jó kis testet képez (13,9 B°), IBU 40,8. A végére megfilozofáltuk, mi lehetett a főzde célja: a megosztó hatás. Ahogy ez a sör sem egyértelműen az, ami rá van írva, úgy Pablo Emilio Escobar Gaviriáról is mesélnek mindenfélét. Ha a temetésére kivonuló cca. huszonötezer emberből levonjuk azoknak a számát, akik azért mentek oda, hogy a saját két szemükkel lássák, biztosan rákotorják-e a humuszt arra a nyomorultra, még mindig marad egy kisvárosnyi tömeg, aki máig isteníti. Ízlések és pofonok, nemdebár?
Anno minden jobb vót itten – dúdolgatjuk ismét a Bëlga örökbecsűjét, miközben mai első sörünk címkéjét bámuljuk. „Bezzeg régen volt még tisztelet/Bezzeg régen volt még becsület/ Bezzeg régen voltak még értékek/Bezzeg régen nem volt ennyi sz@r”, bezzeg régen az IPA még India Pale Ale volt, most meg má’ Italian Pale Ale is lehet, hát hogyan gyalogolhat ennyire vakon és ostobán a végzete felé ez a nyomorult faj?
Engedélyezünk még magunknak egy jóleső negyedórát a boomer morgolódásból, aztán eszünkbe jut, hogy bezzeg régen az IPA még nemzetközi fonetikai ábécé (International Phonetic Alphabet) volt, meg International Police Association, a jó magyar apósról nem is beszélve. A hazai pale ale (ne csak a taljánoknak legyen jó) ugyebár HUPA, legalábbis a Hara’Punk által megálmodott sör alapján, persze áthallással, mert a hupa egy erőteljesen kihalófélben lévő atabaszk/Na-dene nyelv is lehet Kalifornia északnyugati részéből, amit szűk tíz évvel ezelőtt 1, azaz egy ember beszélt anyanyelvi szinten. Nincs hát menekvés, mert amennyiben esetleges termékünket MPA (Magyar Pale Ale) rövidítéssel szeretnénk ellátni, úgy rövid úton beleszaladhatunk a mannoproteinekbe, amit a borászok használnak a bor érzékszervi finomítására. Akad azért itt egy kidolgozott menekülési útvonal nekünk, sörbarátoknak is: a mannoproteineket a Saccharomyces cerevisiae sejtfalából vonják ki, ezt a derék élesztőgombát pedig mindenki ismeri, aki valaha is ivott sört és/vagy evett kenyeret. Szóval itt vagyunk ismét a söröknél, az elnevezések kusza dzsungelét pedig kerüljük messzire, járjunk nyitott szemmel és olvassuk el az apróbetűs részeket is.
Idős hupa asszony, 1923
A Hip Hop IPA-t a Lidl forgalmazza, ennek okából a gyártót ismét keresgélni kellett egy picit, de aztán előkerült a Birra Amarcord személyében, akik Rimini városában helyezkedtek el központilag, és a portfóliójukat vizsgálgatva úgy tűnik, ennél jóval érdekesebb söreik is vannak. A Hip Hop pohárba kerülése és az első szaglálódások után kissé nagyobb respektussal pislogunk a palackra, a nem várt, de igen határozott komlóözön kellemes meglepetést okoz. Virágok, citrusfélék, harapásnyi barack, a háttérben némi gyantával. A kinézet is rendben van, tiszta, középarany szín, pufók, tartós habbal. A korty közepes, átlagosan szénsavas, a 6.1-es alkohol újabb helyeslő biccentést ér. A maláták a kenyeres-kekszes vonalon nyomulnak, a keserűk pedig becsületesen, már-már az intenzív jelző határát súrolva dolgoznak. Az illatban megjelenő tételeken túl kapunk egy kis földes hatást is, összességében a tétel kiegyensúlyozott, frissítő és jól iható. Nem esik nehezünkre az írás elején megjelenített apró gonoszkodásokat visszaszívni, ez az IPA jegyekkel ékeskedő IPA megérdemli a vállon veregetést.
Következő példányunk unikális darab, de ha az általunk érthető módon kevéssé használt szakmai nyelvet kaparnánk elő a sarokból, ahová hajítottuk, akkor a limitált széria kifejezéssel villognánk. Ez is egy IPA, ráadásul valódi, már ha a kifejezés általunk leginkább preferált olvasatát vesszük. A címke kellően informatív, ide is másoljuk a lényeget, mert a fotográfián (mely elég középszerű, mivel mi készítettük, de sebaj, már egy csomó mindenbe belenyugodtunk az életünk kapcsán, tangóharmonikázni sem fogunk megtanulni soha, ami pedig nem megy, azt nem kell erőltetni. Illetve lehetnek speciális esetek, ahol el tudjuk képzelni az erőltetést, de ezek tárgyalását egy másik alkalomra időzítjük.) nem látszik jól. Íme hát: Fejtágító újratöltve… Tápiószentmárton, 2024. május 30-31. Megvilágosodást elősegítő, IPA típusú, házi készítésű szűretlen sörkülönlegesség. Palackoztatta: Kollár Ferenc.
A szentmártoni buli egy, az iskolaigazgatók számára (lóf@szt, nincsenek már igazgatók, intézményvezetők vannak, figyeljétek csak az aktuális tolvajok hatalmi rendszer leleményes[nek gondolt] stilisztikai bélcsavarodását: az igazgató jóval szélesebb intézkedési jogkörrel bíró személyt sejtet, ilyenre ezeknek nincs szükségük. Intézményvezető kell, aki úgy vezeti az intézményt, ahogy ezek delirálják. Nájsz.) kötelező jellegű eseménysorozat egyik megállója volt, ahol a tankeres tótumfaktumok fényezhetik magukat és elmesélhetik, mennyire kurv@jó a helyzet oktatásügyileg szanaszéjjel nyomorult honunkban. A sör maga viszont farmosi származék, mely település Tápiószele és Nagykáta között található, nevét pedig némi mássalhangzótorzulást követően a helyi alispánnal, Farnos Mihállyal köthetjük össze. Ezen a ponton szükségét érezzük a történelmi idősáv konkrétabb meghatározását is (az 1400-as években járunk), mer’ ugye az alispán miatt akár napjainkról is lehetne szó.
Aki egyéb érdekességekre kíváncsi Farmos múltjával kapcsolatosan, annak jó szívvel ajánljuk Galgóczy Károly Pest-Pilis-Solt-Kiskun megye monographiája című munkáját, amit 1877-ben adtak ki Budapesten. Mi is megtudtuk belőle, hogy a palackozó családnevével a bognárokat jelölték azidőtájt errefelé, valamint azt is, hogy „A szőlőmívelés és gyümölcstenyésztés gyenge. Mindeniket a gyakori fagyok nagyon rongálják.” Hát ezért készülhetett ez a sör a jeles alkalomra, melyet tudomásunk szerint a palackozó fia álmodott meg.
A Fejtágító egyébiránt kifejezetten kellemes ital, sötét, bronzba hajló színnel, laza, vékony, de tartós, koszosfehér habbal. Illata fűszeres, kissé csípős, ami jórészt a beleszuszakolt 7 %-nyi alkoholnak köszönhető, aminek örülünk, mert bár a kortyba ezt nem sikerült igazán decensen becsomagolni, az összhatásnak nem árt. Az édes, malátás vonal az ízvilág egészén végighúzódik, a komlózás határozottnak mondható, a gyantás-földes megoldást követi, a típus átlagos elvárásait tekintve valahol a közepes alsó határán van. Ez nem jelent problémát, mert pontosan így lesz belőle egy beszélgetős, üldögélős, rendszerszidós sör, és erre a három dologra mostanság nagyon nagy szüksége van/lenne mindenkinek.
Remek kis sorozatra bukkantunk a The Beertailor portfóliójában, s merthogy a csillagászat legalább akkora libling, mint a sörök, most legalább indokoltan játszhatjuk itt az okostojást. Kezdésként a Red Dwarf nevű west coast IPA-t választottuk, mert a kamrapolc elé járulás előtti percekben éppen egy Putyinról szóló cikket futottunk át, és még nem ment ki a fejünkből az a nyomorult zsebmatyi. Mint minden valamirevaló diktátor, ő is mélynövésű, a testmagassága természetesen államtitok, becslések szerint 165-168 cm lehet. Koptatja is szorgosan a magasított talpú cipellőket, az állami duma szakemberei pedig valószínűleg napi szinten pesálnak véreset, mire a megfelelő grafikus programokkal kiemelik őt a tömegből. Mimagyarok büszkén kihúzhatjuk magunkat, saját hízlalású ártányunk egy fél bakarasszal magasabb a ruszkik vezérlő csillagánál, ó öröm, ó mámor. Ez is mutatja, hogy nekünk még egy tisztességes diktátorra sem futja.
A jó öreg Vlagyimir magassarkúban pózol
A vörös törpék a HR-diagramon (Ejnar Hertzsprung és Henry Norris Russell tudósok által kidolgozott csillagfejlődési grafikon) a jobb alsó sarokban találhatóak meg. Nagyon kevés fényt sugároznak, az is jórészt infravörös. Maghőmérsékletük eléri ugyan a 3 millió K-t, ami elegendő a hidrogén héliummá alakulásához, de az igazán bivaly energiákat produkáló héliumfúzió beröffenéséhez ennél jóval több kellene (úgy százmillió K). Ezért szegény vörös törpékből sosem lesz vörös óriás, cserébe viszont szinte felfoghatatlanul hosszú az élettartamuk.
Piros pöttyök a jobb alsó sarokban
Mivel igen takarékosan égetik az üzemanyagukat, virgonc legénykoruk akár 6000 milliárd évig is tarthat. Ez olyan böszme nagy idő, hogy a csillagászok még elméletileg sem figyelhettek meg nagypapakorú vörös törpét, mert az Univerzum becsült kora úgy 13,7 milliárd esztendő lehet. Hol van még a buli vége?
Természetesen az jár a fejünkben, mennyi sört lehetne meginni akár feleennyi idő alatt, mert azért nem vagyunk telhetetlenek. A Red Dwarf ráadásul még jó is, hiszen kitűzött céljukat – miszerint igyekeznek a hagyományos és a modern IPA-k ízvilágát ötvözni – szép eredménnyel teljesítették. Kinézete, a szűretlenség ellenére is kevésbé ködös, borostyánba hajló árnyalat, valamint a komló relatíve izmos keserűi west coast jegyeket mutatnak, míg a NEIPA-vonalat olyan könyörtelen aromabombák fémjelzik, mint az Ahtanum (a grapefruit sem tud ennyire grapefruit ízű lenni), a Sultana (a névváltoztatáson átesett Denali, ananászban nyomul erősen) és a Cryo Mosaic (rendkívül alacsony hőmérsékleten feldolgozott komló, mely így felhasználáskor sokkal „töményebben” adja le a kívánt aromaanyagokat, esetünkben a trópusi gyümölcsös, citrusos, gyantás, földes jegyeket).
A vörös törpékből irgalmatlanul hosszú idő után valószínűleg fehér törpe lesz (de nem olyan, mint a jelenleg is ismert fehér törpék, mert azok vörös óriásokból lettek, csak a gravitáció és a magas hőmérséklet megrogyasztotta és szénné fuzionálta őket. A még nem ismert típus elvileg héliumból fog állni.), mi viszont erősen reménykedünk, hogy nem kell ennyit várni arra, hogy újra összefussunk ezzel az izgalmas és élménydús főzettel.
A Proxima Centauri a hozzánk legközelebb eső vörös törpe 4,24 fényévnyire van tőlünk.
A búcsúnak illik keserűnek lennie, már ha a papírformát kívánja követni az ember, de a keserű dolgok egyben gyógyítanak is. Nézett is nagyot a fehér ember, amikor a területileg illetékes őslakosok nagy ívben és szorgalmasan köpködték kifelé a cukormázzal bevont kinintablettákat, merthogy a gyógyszernek keserűnek kell lennie, különben nem hat. Ezért hát utolsó négy, egyazon gyártótól származó ír sörünkből három IPA, de elsőként az árva pale ale-t ugorjuk át, ha már kilóg a sorból.
Helyszínünk Dundalk (Dún Dealgan), Louth megye (Contae Lú), az ország északkeleti része. Itt született 1944-ben Thomas Pearse Lyons, aki miután megszerezte biokémikusi végzettségét, nekilátott sört készíteni. Később érdeklődése az állati takarmányok és az algafélék felé fordult, ezt kiaknázandó, megalapította az Alltech nevű céget, melynek segítségével a hatodik leggazdagabb ír üzletemberré küzdötte fel magát. A sör mindig a szíve csücske maradt, rengeteg kezdő céget támogatott, alapított főzdét és lepárlót Kentuckyban és Dublinban is. 2018-as halála után egy eredetileg Newry-ben üzemelt, Stationworks névre hallgató főzdét költöztettek Dundalkba, és keresztelték át az ő nevére.
Pearse bácsi egy hordós érlelésűvel
A Hop Seekers-sorozat első példánya a Crooked Creek hívójelű pale ale, ami finoman ködös megjelenésével, citrusos illatával, közepesen testes kortyaival, narancshéjas-grapefruitos keserűivel egy nagyon kellemes, frissítő, pihentető megállót jelentett sörtúránk során. A 4,5 %-os alkohol pedig megfelelően előkészítette a terepet az ilyen téren kissé vaskosabb IPA-knak.
A High Peak – a neve által sugalltakkal ellentétben – nem túlságosan kiemelkedő példánya típusának. Kissé megfáradt, petyhüdt mandarinos jegyeivel, a kelleténél jóval visszafogottabb keserűivel nem sikerült megpiszkálnia az ingerküszöbünket. Malátás édessége ellenben nagyon barátságos, ezért azok a népek, akik egy biztonságos, középső polcos, nem keserű IPA-t akarnak inni (hogy miért, azt ne feszegessük), benne tökéletes példányra lelhetnek.
A Tropical Shore is átvert minket kicsinyég, mert már nagyon rápörögtünk a juicy-jelzőre, oszt’ nem lett túl lédús a dolog. Illetve lé az még akadt, de az ígért gyümölcsösség hagyott maga után kívánnivalókat. Illata gyantás, némi kenyeres savanykássággal karöltve. A korty grapefruitot és halvány ananászokat villant fel, a maláták átlagosak, utánuk viszont nagyon nyögvenyelős, butácska komlózás érkezik valami csersavas mellékkel, amit nem igazán tudtunk hová tenni. Mintha beleejtettek volna egy már kifőzött feketetea-filtert. Nem ezt a fajta trópusi élményt vártuk, de az élet már csak ilyen.
A termékcsalád nagyágyúját, a Deep Sea nevű DIPA-t a végére hagytuk, hátha az érdes cápabőr a csontlemez alapú placoid pikkelyeivel csiszol valamennyit a többiek által hátrahagyott makulákból. Tulajdonképpen ez többé-kevésbé sikerült is neki. A sötétnarancs színű, ragacsosan édes illatú sör ugyan kissé öncélúan bánik a keserűkkel, ám az előzőekben elmaradt gyümölcsösség itt végre jelentkezik, ráadásul gusztusos testességgel párosítva. A citrusfélék szinte lekvárszerűen krémes érzetet adnak, a komlózás viszont az egyensúlyt tekintve túllő a célon. A klasszikus „kevesebb több lett volna” esettől eltekintve a Deep Sea egy markánsnak nevezhető DIPA, segítségével az írás elején említett keserű búcsú is biztosítva volt.
Ennyi sör fért bele rövidke ott tartózkodásunk idejébe, de tekintetünk reménnyel telt, mert érezzük mi jól, hogy Írország visszavár.
PS.: hogy ma is tanuljunk valamit, íme egy fotó a placoid pikkelyekről. Ezért (is) olyan gyorsak ezek a jószágok a vízben. Ha pedig végigsúrolja vele az embert, már vérzel is, ami nem jó ötlet olyan tengerszakaszon, ahol cápák tanyáznak.
Dublin utcáin sétálgatva hamar feltűnt, hogy nemigen hallani ír szót. Ottlétünk alatt mindössze egyszer történt ilyen, a buszon mögöttünk ülő és beszélgető huszonévesek közül az egyiket felhívta az édesanyja, és az első egy-két mondatot követően váltottak angolról írre. Annak ellenére, hogy az általános iskolákban tanítják a nyelvet, a statisztikák szerint az írek kb. 20 %-a beszél írül. A köztisztviselőknek és közalkalmazottaknak kötelező megtanulni, a többiek nagy része gyorsan elfelejti, amint kikerül az iskolapadból. A sziget négy tartománya közül – Munster, Leinster, Ulster és Connacht – ez utóbbiban beszélik a legtöbben, s ennek Galway nevezetű megyéjéből, annak is egyenesen a közigazgatási központjából (az egyszerűség kedvéért a város neve is ugyanez, mi azért idetesszük írül is, hogy megkavarjuk a dolgot: Gaillimh. Egyébként szinte mindenhol minden ki van írva írül, sőt, általában először írül, aztán angolul.) érkezett következő két sörünk. A várost a törzsek városának is nevezik (Cathair na dTreabh) arról a 14 kereskedőcsaládról, akik a XIX. századig vagy hatszáz éven keresztül tartották kezükben a dolgokat. 1477-ben még Kolumbusz Kristóf is járt errefelé, itt találkozott először (és valószínűleg utoljára) inuitokkal, akiket ő kínaiaknak (Cathay) hitt. Itt született James Augustine Aloysius Joyce múzsája és felesége, Nora Barnacle, és innen emigrált az 1740-es években Argentínába egy bizonyos Patrick Lynch Blake nevű kereskedő, akinek az ük-ük-ükunokáját már úgy hívták, hogy Ernesto Guevara Lynch, az ük-ük-ük-ükunokájából pedig forradalmár és populáris ikon lett. Akinek még ennyi sem lenne elég, az hallgassa meg Ed Sheeran Galway Girl című számát. Vigyázat, nyomokban tradicionális ír elemeket tartalmaz!
A Galway Hooker Brewery-t 2006-ban alapították, mára ők az ország egyik legnagyobb és legjobban felszerelt kézműves főzdéje. Nevüket a vidéken évszázadok óta használt hajótípusról vették (oké, a hooker kurvát is jelent, de ezt most ne feszegessük), ezzel szállították a sört is mindenfelé, még Connemarába is, az ott élő emberekről pedig A Pendragon legenda is megemlíti, mennyire demokratikusak: „Mi, connemaraiak nem teszünk különbséget ember és ember között. Csak ha szemtelenek.”
Termékeik zászlóshajója a Galway Hooker Irish Pale Ale, ami egy virágos-mézes aromákkal nyitó, stabil kekszes-malátás alapokra felépített, kellemesen citrusos komlókkal megáldott alap-ale. Üdít, frissít, ropog, a vége jólesően száraz, mi kell még? Hajóra fel!
Kapaszkodjunk is meg gyorsan valamiben, mert következő sörünk neve – Galway Hooker Sixty Knots IPA – emberes tempót sejtet, pláne vízen. A tengeri csomót (knot, röv. kn) a XVI. század óta használják sebességmérésre. A vidám matróz a vízbe hajított egy zsinórra erősített lapos fadarabot (log), majd számolni kezdte, hogy a zsinórra 47 láb 3 hüvelykenként (14,4 méter) kötött csomókból adott időegység alatt mennyi fut át az ujjai között. A módszer ma is használható végszükség esetén, ha már lerohadt minden technológia. A csomót érdemes átváltani az ismerősebb km/h-ra, szorozzuk meg gyorsan a hatvanat 1,852-el, az annyi mint…hmmm…111,12 km/h. Igen erősen fújhat a szél.
A sör és a név közötti még közvetlenebb kapcsolatra vendéglátónk, Frugyik Attila világított rá éles szemmel és elmével, amikor kiszúrta, hogy a Sixty Knots IBU-értéke kereken hatvan. Ez többé-kevésbé az ízben is átjött, de nem tolakodóan és öncélúan, mert szépen összefonódott egy hasonlóképpen intenzív citrusos, a korty vége felé kissé fás vonallal. Az utóízben halvány, de egyértelműen zöldséges jegyeket véltünk felfedezni a fehérrépa-paszternák-zeller tengely mentén, de ennek objektivitását még mi is megkérdőjelezzük pillanatnyi állapotunkra való tekintettel. Ettől eltekintve – illetve pont ezért – a Sixty Knots kellemes emlék marad.
Következő két sörünk fogyasztásához felettébb autentikus helyszínt sikerült találnunk. A városközponttól néhány kilométernyire fekszik a Phoenix Park (Páirc an Fhionnuisce), ez a hatalmas, 707 hektárnyi (!) zöldterület. A középkorban királyi vadasparkként funkcionált, napjainkban is nyüzsögnek benne a dámszarvasok, akik vidáman cikáznak az autók között és békésen legelésznek a látogatóktól néhány lépésnyire. sok érdekes emlékmű látható itt, többek között egy 35 méter magas fehér kereszt, amit II. János Pál pápa 1979-es látogatásának emlékére állítottak. Az itt celebrált misén cca. 1 250 000 ember vett részt, szerencsére volt helyük bőven.
Párosujjúak a kereszttel
A park egyik oldalához simul már 1651 óta a Hole in the Wall nevű pub, amit régebben Ye sign of ye Blackhorse Inn-nek is hívtak. A Tudor-stílusú épület száz méter hosszú, így az Európa leghosszabb kocsmája címmel is büszkélkedhet. Ide tértünk be a szarvasok közötti csatangolást fáradalmait kipihenni, néhány sör mellett felfrissülni. És igen, itt jött el a nagy pillanat, amit nem hagyhat ki az ember, ha Írországban jár: ittunk csapolt Guinness-t. A sörről magáról nem mesélnénk, ezen már túl vagyunk. Az élmény pedig annyira transzcendens volt, hogy érzékeltetéséhez a mi tollunk igen vékony és nem is avatott. Az első két kortyot lehunyt szemmel küldtük előre, mi pedig zuhantunk utánuk egy barátságos, sűrű és sötét mélységbe, ami időből, ízekből, történetekből és hangulatokból volt összegyúrva.
A száz méteres
A realitások talaját a McCaffrey-család főzdéjéből kikerült újabb Irish Lager segítségével érintettük meg, ami jóval kevésbé volt semmitmondó a múltkori tengerészeti variációnál. A Hallertau blanc segítségével sikerült egy relatíve komplex ízvilágot tető alá hozni, melyben jól érvényesültek a komló citrusos-virágos, halványan fehérboros aromái. A típus létjogosultságát nem kérdőjelezzük meg (habár számunkra nem egyértelmű, mitől irish), de további kóstolásokra lesz szükség, amire lélekben máris felkészültnek érezzük magunkat.
A zárósör szerepét a McCaffrey Irish Pale Ale hozta és játszotta, közmegelégedésre. A klasszikus 3C-trió (Cascade, Chinook, Citra) által támogatott, 40-es IBU-val és 5,6 % alkohollal bíró ale gyümölcsös-fenyőgyantás jegyeivel, stabil és kekszes malátáival, selymes simulékonyságával tette fel az i-re a pontot.
Lassan mi is feltesszük, a következő írásban a hátramaradt négy sör segítségével búcsúzunk az írektől.
Nagy keletje van mostanság a maszkulin, könnyedén könyörtelen, ám szexuális irányultságukat tekintve nem feltétlenül hetero tengerészeknek (lásd az Our flag means death című sorozatot, amit mi erősen kedvelünk, mert rendkívül vicces és deheroizáló. A mi kis tudatunk pedig [nem is beszélve az az alatti területekről] zsenge gyermekkora óta imádja a dolgokat a maguk esendőségében, kvázi csupaszon látni), akik – ha a szituáció úgy kívánja – nem restek személyiségük feminin oldalát is megvillantani. Itt a második évad trailere, hátha valaki kedvet kap hozzá:
Ránézésre pont egy ilyen típusú példány mosolyog az emberre a Dundalk Bay Brewery lebutított Brewmasters-sorozatának egyik dobozáról. Rendkívül előzékenyen rögvest be is mutatkozik: ő Marine Mike, háttértörténetét tekintve vidám mediterrán matróz, aki oly sokáig kereste a tökéletes sört hiába, hogy inkább készített magának egyet. Megkóstolván ezt az irish lágerkét mi további szorgalmas hajókázást javaslunk Mike barátunknak, és némi irányváltoztatást is eszközölnénk. Tény, hogy szinte tökéletesen sikerült lemásolni a Földközi-tenger vidékének dögunalmas és jellegtelen nagyüzemi söreit, ezért ideje lenne északabbra venni az irányt, hátha arrafelé más elképzelései vannak a főzdéknek a lágerekről.
Ezt az aprócska csorbát kiköszörülendő, máris itt toporzékol egy 5,5 %-os Hazy IPA, mely sörtípus elvileg megegyezik a NEIPA-val és a Juicy IPA-val, de nyugodtan kössetek bele. A dobozon feszítő úriember mindenképpen komolyabbnak és érettebbnek tűnik, ő már valószínűleg nem egy egyszerű közmatróz, pipája is van, a szőrzete is kidolgozott. A sör is jobban hozza az elvárt jegyeket, kellően gyümölcsös, kissé tán túl édeskés, a komlózás pedig harmatos. Kénytelenek vagyunk ezt is az óvatos próbálkozás kategóriába sorolni, viszont megértően bólogatunk, mert a Sailor Sam márkanév alatt futó söröket a főzde az itteni Aldi-nak, illetve a hozzá hasonló közepes multiknak készíti. Ez pedig ismerős szituáció, mert ha az írek ilyen típusú megrendelői csak feleannyira piszkálnak bele a receptúrákba, mint itthon a mieink szoktak, már van miért sóhajtozni a dundalkiaknak.
Újabb víz, újabb főzde, újabb sörök. A Rye River Brewing Company Celbridge (Cill Droichid) városában található, amit természetesen nem a főzde nevében szereplő folyó szel ketté, hanem a Liffey. A Rye innen északra csordogál, nagyjából ingolamentesen. Ha már észak, legyen dél is: a várostól ebbe az irányba haladva érkezhetünk Ardclough-ba (Ard Cloch), ahol van egy csinos kis temető, az Oughter Ard (Uachtar Árd). Itt nyugszik békésen egyéb celebritások mellett Arthur Guinness 1803. január 23-án bekövetkezett halála óta. A híres sörkészítő születési helye elvileg Celbridge, bár az ardclough-i népek ezt vitatják. Mi nem törünk pálcát senki felett, inkább a sörökre koncentrálunk.
Temető panorámával
Az egy évtizeddel ezelőtt alapított főzde fő profilját az előzőekben már említett kereskedelmi hálózatoknak készített termékek alkotják. Ismerősként üdvözöljük hát őket, hiszen a Lidl hazai polcain időnként feltűnő bajszos sörök (The Crafty Brewing Company-sorozat) is innen érkeznek. Láttuk és tapasztaltuk, hogy ez nem feltétlenül jelent automatikusan rossz pontot ezen a vidéken, ezért a Grafters márkanév két képviselőjét is bátran górcső alá tettük. A matrózok után úgy illik, hogy a szárazföldi melósok is lazíthassanak egyet, ezért elsőként a Labour of Love Extra Pale elnevezésű APA került pohárba. Habja elég gyorsan semmivé foszlott, ám a kellemesen gyümölcsös, enyhén citrusos illat kárpótolja a fogyasztót. A korty friss, ropogós, leginkább a lime és a grapefruit ízeit tolja maga előtt. A maláták kissé vékonyak, de az egyensúly még megfelelő. 4,5-ös alkoholtartalmú ivósör, „all in a day’s work”, ahogy a címkén is olvashatjuk.
Ennél jóval érdekesebb próbálkozás a munkaidő végeztével előkotrandó Grafters Clocking Off, ami egy kölsch típusú ital. Ugyebár a szigorú eredetvédelmi törvények miatt kölsch-t csak meghatározott főzdék készíthetnek és forgalmazhatnak, de a kölsch-style jelölés nem tilos, a próbálkozások pedig általában élvezetes eredményeket hoznak. Így van ez esetünkben is. A Clocking Off bódítóan édeskés virágillattal üdvözöl minket, a test itt is ropog, a maláták lágyak és könnyedek, a szépen kerekített keserűk (IBU 23) némi narancshéj-érzetet is idecsempésznek, az 5 %-os alkohol optimális választás. Elégedetten bólogatunk még stange nélkül is, mer’ azt ki a fene hoz magával Írországba?
Ha gigantikusnak nem is, szokott, méltán szerénynek titulálható kereteinket mindenképpen feszegető írás következik a dublini kirándulás söreit érintve. Valószínűleg két darabra is hasítjuk a dolgot, mert egyrészt még mindig nem értük utol magunkat a besűrűsödött teendőkkel, másrészt pedig több nap, mint kolbász. A söröket tekintve megpróbálunk egy körülbelüli beérkezési és találkozási sorrendet tartani, csak hogy lineárisnak nevezhessük a dolgot, mert ugyan nincs különösebb értelme, de mi imádjuk a lineáris dolgokat (is).
Csak hogy nyomorult civilizációnk elkurvulásának mértékét ecseteljük, meséljük el, hogy már a repülőgép fedélzetén is fogyaszthattunk volna „sört”, de a cca. 7 (hét) euróba fájó 0,33-as Heinekent igya az, akinek két édesanyja közül legalább az egyik Béla. Egy hatalmas szakadék felé száguldunk feleim, figyelmezzetek.
Kilkenny városába ugrunk parádés képzeletünk segedelmével, ide nyúlnak gyökerei annak a sörnek, mellyel minket kedves házigazdáink (akikről kizárólag szuperlatívuszokban beszélhetünk kedvességüket, barátságosságukat és minden egyéb megnyilvánulásukat tekintve) megkínáltak az út porát leöblítendő. Ide érkezett meg 1710 környékén John Smithwick, és rögvest fel is vásárolta a XIII. századi kolostor maradványait. A vétel maga nem volt bonyolult dolog, VIII. Henrik óta nem járt jó világ a kolostorokra, még a romjaikra sem, sört főzni viszont már kevésbé volt egyszerű Smithwick barátunknak, lévén ő is katolikus. A későbbi családi címert ékesítő mottó mentén haladva (Fortitudine et Prudentia → erővel és óvatosan) viszont a következő évtizedekben csinos kis birodalmat alapított, amit a század vége felé már teljesen legálisan birtokolhattak. A főzdét a család 1965-ig vezette, ekkor a Guinness megvásárolta, jelenleg a Diageo égisze alatt futnak. Az eredeti gyárat 2013-ban bezárták, a termelés Dublinban zajlik, de Kilkennybe látogatva a Smithwick’s Experience keretein belül megtekinthető az ősfőzde, és kóstolható a cég piacvezető terméke, a Smithwick’s Red Ale is. Mi is elégedetten kortyoltuk ezt a könnyed, malátásan édeskés, finoman komlózott, jellegzetesen rubinvörös színű sört. Visszafogott alkoholtartalma (3,8 %) miatt az estébe és éjszakába nyúló beszélgetések biztos támasza lehet, tisztes egyszerűsége ízes ivósörnek predesztinálja.
Említettük már a Heinekent, nem túlzottan pozitív konstellációban, itt az ideje újra beléjük botlanunk, csak hogy érzékeltessük, az íreknél sem minden habostorta. Ez a történet Corkban kezdődött, 1856-ban. James J. Murphy és testvérei álmodták itt a realitásba Lady’s Well néven főzdéjüket, az viszont talán már a legrosszabb álmaikban sem jött szembe velük, hogy éppen az ő cégük lesz az, ahonnét a Heineken elindul megtiporni a szigetet. Pedig ez történt. 1978-ban az akkor már Murphy’s Brewery Ireland névre hallgató vállalkozás kezdte terjeszteni napjaink seízű sztárlágerét (oké, félszáz évvel ezelőtt talán jobb volt), majd ’83-ban fel is vásárolták őket, manapság Heineken Ireland a nevük. Két évvel ezelőtt gondoltak egy merészet. Az írek szeretik a stout-ot, de még jobban szeretnék, ha nem volna ennyire keserű – jelentették ki. Parádés tétel. Mi, egysíkú szegény hülyék erre a problémára valahogy így reagáltunk volna: Nem szereted, mert keserű? Igyál mást. No de pont ezért vagyunk mi szegény hülyék, a Heineken meg gazdag. Zászlajukra tűzték hát a jelmondatot – It’s better less bitter -, meg is promotálták alapost, oszt’ már ihatja is a nép az Island’s Edge nevezetű sört, ami hozza az elvártakat.
Íme a humor irányába kacsintgató reklámanyag:
Lágy és krémes minden porcikája, gazdagon pörkölt karamellák lebegnek benne halvány kávékkal, s ha mindez nem volna még elég, az innováció keretein belül toltak bele egy kis fekete teát és bazsalikomot is. A tea elvileg tovább csitítja az amúgy sem túl izmos keserűket, a bazsalikom pedig a korty egyébiránt megfelelően száraz végén hagy egy kis fűszeres, mentolos érzetet. Tulajdonképpen nem is olyan szörnyű dolog, csak a bennünk lakó konzervatív vénember kaffog egy kicsit a fogsorát tornáztatva, de gyorsan elzavarjuk aludni.
Mi viszont még nagyon is ébren voltunk, amikor befutott a következő sör, immár a craft hullámain. Az On The Other Side egy 4,6 %-os East Coast IPA, gyártója pedig a 2016-os alapítású Lough Gill Brewery. Nevüket egy tóról kapták, mely az ország északi részén található, természetesen rendkívül vadregényes vidéken. Vagy húsz sziget van benne, ezek egyike az Innisfree, melyet William Butler Yeats is megénekelt, mert gyermekkorában a környéken nyaralt, és kitartóan visszavágyott.
A tó és a sziget az említett vadregénnyel
Természetesen citáljuk a verset, Szabó Lőrinc fordításában:
Innisfree
Indulok én s megyek most, Innisfreebe megyek,
S kunyhót rakok, fala sár lesz, s nád és sás a tető:
Lesz méhkasom, s kilenc sor babot is ültetek,
S csak nekem zümmög a mező.
Ott majd megbékül a szívem, mert békét hoz fehér
Fátylával a reggel, amelyhez a tücsök citeráz;
Az éjfél csupa derengés, csupa izzás a dél,
S az est csupa szárnycsattogás.
Indulok és megyek most, mert éj-nap a parti fövény
S a víz játéka ringat, a tavi muzsika;
Ha megállok a járdán, vagy az utca közepén:
Szivemben csobog a dala.
Még ennél is romantikusabb, hogy él itt folyami ingola (Lampetra fluviatilis) is, tudjátok, az az élősködő hal, amelyik ráharapja magát valamire, oszt’ ott marad. Ki tudja, lehet, hogy a költőóriásnak ez az élmény hiányzott a leginkább. Nem hihetetlen, milyen bunkók tudunk lenni?
A kérdőjeles gondolatokat ébresztő szájszerv
A sör maga (a neve ebben a pillanatban került új megvilágításba, hiszen ha egy olyan tó másik oldalára kell átevickélni, amiben ingolák vannak…, na de elég legyen) szép narancsos-okkeres színt mutatott, illatában is volt egy kevés ebből a citrusféléből, némi gyantával keverve. A korty eleji gyümölcsös édességet gyenge közepes, kissé földes-gyantás komlók váltották, de mindkét vonal túl hamar elhalványult, az utolsó szakasz nagyon vízízűre sikeredett. Biztosan a tó miatt.
Időközben ránk esteledett, megint jól elpofáztuk az időt, és az előttünk tornyosuló jegyzetkupacra pillantva enyhe malíciával állapítjuk meg, hogy lesz ebből három rész is. Ha nem négy.
Alig andalgott tova a nyár, mi máris az ízei után sóvárgunk. Az első hidegebb hajnalok jövetelével forróbb égövek gyümölcseire vágyunk, savanykásan édes élményekre, melyek visszahoznak valamit a tovatűnt boldog időkből.
Krúdy tárcáit, krokijait olvasgatjuk, innen a stíl, talán maga a vágy is a múltba révedésre, az ott és akkor élni akarásra. Nem csoda ez, amikor ilyen sorok jönnek szembe velünk: „Az én gyermekeimnek építették tucatszámra az új iskolákat, ezeket a piros téglás templomokat, amelyekről majd egy késői korban archeológusok csodálkozva állapítják meg, hogy milyen nagy kultúra volt a régi Budapesten. Az én családom virágzása okozta, hogy a háború előtt egy fővárosi tanítói állás felért egy kisebbrendű vidéki prépostsággal. A gyermekeim tanárai szünidőben külországokba utaztak, hogy onnan hasznos tapasztalatokkal megrakodva térjenek vissza.” Mindez 1924-ben íródott, de jelen állapotokat tekintve ezer esztendővel ezelőtti állapotokat is ábrázolhatna, mert nagyjából ennyivel maradtunk le az elmúlt rövid időszakban mindenről, ami kulturált, civilizált és emberi. Oké, külországi utazást mi is tervezünk a közeljövőben, de vagy öt éve spórolunk rá, és ez mégsem ugyanaz, mint amit Krúdy írása sugall.
Úri társaság a Dunapalotában, 1920. Krúdy a jobb oldalon ül
Ne is feszegessük tovább a dolgot, örüljünk, hogy van itt valami, ami megoldást és enyhet kínálhat az adott problémakörre, ráadásul a vakszerencsét is idecitálhatjuk ezzel kapcsolatban, mert ez a nyomorult doboz is legurult a polcról, teljesen meg is feledkeztünk róla, véletlenül találtuk meg a kamra egyik pókhálós sarkában tegnapelőtt. A Mad Scientist Frooth Hoperator nevű Passion Fruit IPA-ja segít nekünk múltidézni, hiszen passiógyümölcs van benne, a passiógyümölcsnek pedig némi képzavarral élve a vérében van a múltidézés. Golgotavirágunk nekünk is volt a kertben, morfológiájának szakrális magyarázatával is foglalkoztunk már egy másik sör kapcsán (már megint magunkat ismételjük, hihetetlen), de sajna valami nyomorult földalatti dolog megrágta és megtért teremtőjéhez. Saját termésű maracujánk tehát nem mostanában lesz, nézzük, mit tud az, amelyik a FH-ban van.
Ilyen volt a miénk is, amíg meg nem rágták
Világos aranysárga, kissé ködös sör, habja átlagos vastagságú, finom szerkezetű, némi apadást követően hosszan kitart. Illata teljes egészében a gyümölcsé, izgalmasan fanyar és friss, ráadásul van ott valami, amiről a füge tejnedvének illata jut az eszünkbe, ami fájdalomcsillapító hatású és herpesz ellen is jó, így egyre nagyobb biztonságban érezzük magunkat.
A korty savanykás a gyümölcstől, ami kissé furcsa egy IPA esetében, s ez a furcsaság tovább erősödik, amikor kiderül, hogy a komlók (Simcoe, Mosaic) a gyümölcsös vonalat erősítik, a keserűk elmaradnak, 45-ös IBU ide vagy oda. Nem rójuk fel hibaként, a maracuja kárpótolja az embert, végül is ezt kerestük visszafogott kétségbeeséssel. A korty maga könnyű, a szénsavak közepesek, a vége fanyar, az utóíz finoman, gyümölcsösen édeskés. A 6 %-nyi alkohol lendít annyit az emberen, hogy a melankolikus hangulat élvezetessé váljon, ezért ma este is Krúdy írásait böngésszük tovább, de előbb a biztonság kedvéért újra bepislantunk abba a pókhálós kamrasarokba.
