Megkopnak és fakulnak a nyári emlékek, a Horvátországból érkezett sörök pedig elfogynak lassacskán. Két doboz árválkodik még a kamrapolcon a The Garden Brewery-től, nyitjuk is fürgén a More névre hallgató pale ale-t, s miközben lassan temperálódik, mi Zágrábról nézegetünk mindenféle képi anyagot. A Jelačić bán téren (Trg bana Jelačića) álldogáló lovasszobornak szép története van, szagolgatás közben – citrusfélék az édesebbjéből, leginkább tán mandarin, némi virág, pici fenyő – megidézzük.
A császári udvarhoz végsőkig hű bán szobrát 1866-ban állították fel a téren, bár ezt a zágrábi tanács nem nagyon akarta. Viszont az osztrákok igen, ezért a szobor oda lett plántálva, ráadásul a teret is átkeresztelték, merthogy addig Harmica néven futott. A bán kivont kardja ekkor még észak felé mutatott, amit az urbánus folklór Magyarország elleni fenyegetésként értelmezett, merthogy Josip több alkalommal is összeakasztotta a 48-as honvédekkel a bajuszt. Mi értelemszerűen a pákozdi csatára emlékszünk vissza a legszívesebben, mivel ott győzelmet arattunk („Fut Bécs felé Jelasics, a gyáva,/Seregének seregünk nyomába’”, ahogy a lánglelkű írta volt), ám mindent összevetve a mérleg nyelve nem felénk billen.
Az évszám alapján az irány még észak. A szobor egyébiránt Anton Dominik Fernkorn alkotása
Némi idő teltével 1947-ben a kommunisták eltakarították a szobrot, a térből Köztársaság lett (Trg Republike), majd 1990-ben ismét fordult a kocka, sőt ez alkalommal a szobor is. Visszaállítása óta déli irányba mutat, a rossz nyelvek szerint Belgrád van csicskítva, ami jó ronda szó, nem is beszélve arról, hogy a szerb város nem is arra van. Ábrándosabb lelkületű embertársaink a magyarok felé tett gesztusként értelmezik a dolgot, és tény, hogy a jugoszláv polgárháború után (amikor fegyvereket is szállítottunk a horvátoknak) kormányunk más időpontra helyezte a honvédség emléknapját, ami addig szeptember 29-re, a pákozdi csata napjára esett. A lényeg, hogy mostanság már nem utáljuk egymást annyira, és ez a tendencia tovább javulhat, amennyiben végre valahára elzavarjuk a jelenleg regnáló narancssárga, korrupt lótolvajokat.
A sör egyébiránt üdítően friss, kellemesen és gyümölcsösen savanykás, keserűi (melyeket a Citra, a Columbus és a Mosaic biztosít) kifejezetten decensek és simulékonyak ezzel a negyvenes IBU-val. Külön jó pont, hogy habja meglepően tartós és határozottan kemény, még ha ez meglehetősen félreérthető is így visszaolvasva.
Egy laza Session IPA marad a végére minden előnyével és hátrányával. Előnye, hogy zamatos, gyümölcsös, a Mosaic és az Azacca nyugodtan, senki és semmi által nem zavarva vonultathatja fel teljes eszköztárát, mely a citrusféléken át az enyhe fenyőkön keresztül az ananászig tart. Hátránya, hogy egy ilyen könnyű, alacsony alkoholtartalmú (4 %), még a harmincas IBU-értéket sem elérő, egyértelműen és eleve elrendeltetetten (ez sem rossz, a legközelebbi tollbamondáskor a kölykök kiütést fognak kapni tőle) nyári sörnek kigondolt, feledhető termékről mi a búbánatot lehet írni? Persze azért megisszuk ezt is, ahogy majdnem mindent, és kifejezetten nagy szeretettel gondolunk a horvát főzdére a mihamarabbi viszontlátás reményében. Lesz nyár jövőre is, ha minden jól megy.
Töretlen lendülettel bandukolunk tovább horvát söreinkkel ebben a ködös és vizes novemberben, ami olyan hamar ki tudja szívni a meleget az emberből. Tíz percnyi séta után ropogó tüzekről álmodozunk, aztán amikor elmélyedünk kissé Zágráb történelmi eseményeiben és összefutunk Gubecz Máté (Matija Gubec) nevével, már nem is fázunk annyira. Gubecz uram volt a vezére az 1572-73-as horvát parasztháborúnak, ami ugyanazon okok miatt tört ki, mint a Dózsa-féle cca. hatvan évvel korábban. Ráadásul a vége is szomorkásan hasonló a két történetnek, a horvát vezér seregét is szétkergették, őt magát pedig Zágráb egyik terén a Szent Márk templom előtt kivégezték.
Oton Iveković 1912-es festményén a kivégzés előtti pillanatokban gyönyörködhetünk
A Dózsa esetében már bizonyítottan bevált módszereket alkalmazták – mert a működő dolgokon nem érdemes változtatni -, ott is volt tüzes trón, izzó vaskorona és jogar (habár Dózsa trónját egyre több kutató cáfolja, a kivégzésen jelen lévő Stephan Stieröchsel [a.k.a. Stephanus Taurinus] gyulafehérvári kanonok sem említ ilyet, pedig elég plasztikus leírást ad a történésekről. Ízelítőként egy rövid részlet Geréb László fordításában:
„Mostan a jobbágy-had felbujtóját, vezetőjét
így csufolgatták a királysággal, s a bakó még
sárga halántékát izzó vassal sütögette.
Tört koponyájának bőven buggyant ki a nedve,
ontja ki agyvelejét füle, szája s az orr üregén át.
Úgy amiképp az edény nyílásán át az aludttej,
sűrüsödött folyadék, amidőn a fedél leszorítja,
apránként kicsöpög s a lyukacskákon kiszivárog:
úgy ömlött a velő a tüzes koronának alatta,
s förtelmes folyadék mázolta be végig az arcát.”
Stauromachia, id est, Cruciatorum servile bellum. Servilis belli Pannonici libri V. Edidit Ladislaus, 1519
Trónról nincs szó. Említést kell tennünk viszont két jóval kevésbé förtelmes folyadékról, melyek a múltkor megismert The Garden Brewery portfólióját képezik, s mert az esetleírástól kissé elsápadtunk, bontjuk is az American Pale Ale-t. A dobozon is jelzett citrusfélék szépen előbújnak a korrekt habpaplan alól, a szintúgy említett papaját viszont nem leljük. Utóbbi valószínűleg teljes mértékben a mi hibánk, fél évszázaddal ezelőtt lezajlott szocializációs folyamatainknak nem képezte szerves részét ez a csinos gyümölcs, illetve fogalmazhatunk úgy is, hogy nem kergettek minket gyerekkorunkban az asztal körül, ha nem ismertük fel a papaját. Vagy a mamaját (bocs). Szóval citrusfélék és egyéb déligyümölcsök az illatban. A korty viszonylag súlytalan, ellenben kellemes és kiegyensúlyozott fűszerezettségéről a Citra és a Mosaic, valamint a Sabro és a Columbus egyaránt gondoskodik (akinek nem tetszik a Columbus elnevezés, használja nyugodtan a Tomahawk-ot, a kettő tökugyanaz, csak a fejlesztők/termelők [Hopunion, Yakima Chief] nem tudnak megegyezni az elsőséget illetően, ráadásul a Zeus is nyugodtan ide sorolható). Akad itt a gyümölcsökön kívül egy kis fenyő, pár szál virág, a vége pedig enyhén és borsosan csíp. Ezek, valamint a 30-as IBU és a 4.4-es alkoholtartalom egyértelműen a könnyed ivósör kategóriájába sorolják a terméket.
Szigorúbb keserűkre vágyunk egyelőre a sörök, nem pedig az élet irányából, ezért már nyitjuk is mai másodikunkat, a Shuma hívójelű IPA-t. A név eredete reményeink szerint nem rejt nagyobb titkokat, mert a šuma kifejezés a horvátoknál erdőt jelent, a doboz meg tele van pingálva fákkal. Érkeznek is a gyanták annak rendje s módja szerint az illatfelhő elején mindenféle édes gyümölccsel karöltve, melyből a barackot egyértelműen felismerni véljük. A vékony, de kitartó habréteg alatt mézszínű sör üldögél, melynek keserűi valóban markánsak, ám egyben decensen kiegyensúlyozottak is, ezért a 60-as IBU érték kifejezetten baráti formában jelentkezik. A készítéskor használt négyféle komló (Simcoe, Azacca, Cascade, Mandarina Bavaria), illetve komlókeverék (Zythos, ennek összetétele nem publikus, de a vájtnyelvűek [jó hülye szó ez is] szerint Columbus, Chinook és Centennial biztos van benne) biztosítja az elvárható IPA-életérzést, a maláták édességét pedig egy NEIPA-élesztő támogatja meg. A 6 %-os alkohol is komolyabb színezetűvé teszi a dolgot, úgy tucatnyival belőle könnyedén nekivágnánk akármilyen erdőnek. Persze simán eltévednénk, de legalább vigyorogva.
Szeles, esős, taknyos idő van odakint, amivel még nem lenne sok baj, mert az egy éjszaka alatt lezuhant másfél tonnányi diófalevelet már összekaparásztuk, el is transzportáltuk a kert legtávolabbi sarkába (egyelőre idén is megúsztuk a defektet, mert annak ellenére, hogy a célterületen nagyjából ötven darab, két emeletnyi magasságú koronaakác éldegél vidáman, nekünk természetesen felfújható abroncsú talicskánk van), ahol a sündisznók már neki is láttak az alvóhelyek kialakításának. Az őszi hangulat ránk mászott, kissé megülte kedélyállapotunkat, ezért csak úgy félgőzzel tologatjuk a mindenféle söröket a kamrapolcon. Van itt három, melyekhez eddig nem nagyon volt kedvünk, most sincs, de meggyőzzük magunkat: erre a napra vártak ők.
A sorrendiséget a lakóhelyünktől való távolság alapján határozzuk meg, nagyon nem szeretnénk, ha bármiféle elfogultsággal lennénk megvádolva ebben a kiélezett és gennyes belpolitikai szituációban. Irány tehát Pécs.
A városban nagy hagyománya van a sörkészítésnek, már az 1300-as évek elejétől dokumentáltan főzték ezt a derék italt. Ennek megfelelően a Pécsi Sörfőzde is meglehetősen színes, hegyekkel és völgyekkel tarkított életúttal bír, melynek részletes tárgyalása meglehetősen szétfeszítené kereteinket. Legyen elég annyi, hogy jelenlegi formátumát 2017 óta viseli, ekkor vásárolta meg a részvények túlnyomó többségét a két vidám Szemerey (az egyik Zoltán és András, a másik Tamás is meg Béla is, hát így könnyű). Hogy lóvé honnan került rá, azt némiképp sejteti, hogy az úriemberek Matolcsy György unokatestvérei. Hagyjuk is a dolgot, pont kezd kisütni a Nap. A Pécsi Craft jelzést viselő session IPA látványos, mintegy félcentis üledékréteggel támad, ezt gondosan eloszlatva kapjuk a ködös, barackleves megjelenést. A cafrangos, tapadós habréteg alól eleinte harsány, ám rendkívül gyorsan illanó citrusos aromák érkeznek. A korty is ilyen, mire észlelné az ember az ízeket, már le is csúszik, csak némi lagymatag keserűség marad utána. Ismét próbát teszünk, a helyzet változatlan, ezért megpróbáljuk úgy felfogni a dolgot, mint a session kifejezés söripari újraértelmezését. Jó pont viszont, hogy a 12 B° meglepően testes érzetet produkál, ami ráadásul nekünk tetsző lágysággal párosul. A termék nem fog elmozdulni az ilyet is ittunk kategóriából, de sokkal rosszabbakkal is találkoztunk már, illetőleg terveink szerint még fogunk is.
Temesvár mindössze cca. húsz kilométerrel van messzebb tőlünk, mint a mecseki nagyváros, ám ez elegendő ahhoz, hogy a románok egyik közismert alapsörét másodikként tárgyaljuk. Természetesen a rendkívül érdekes és felettébb zavaros történelmi háttér miatt az Ursus román sörként való meghatározása minimum kérdőjeles, hiszen a főzde alapításánál (amit hivatalosan 1718-ra datálnak, de ez közel sem biztos, hogy fedi a valóságot) leginkább magyarok bábáskodtak, és a tulajdonosok is azok voltak a második világháborút követő államosításokig. Nem sírunk mi vissza semmit, nem a mi műfajunk, de szeretünk elmélázni a dolgokon, no meg aztán az Ursus Breweries 2017-től az Asahi tulajdona, ezen az alapon pedig nem román, hanem japán. Nna.
Csakazértis. Manapság a medve ráncfelvarrott, szigorúan néz, de nincs nála sör
A mackó valamikor az 1870-es években vált jelképpé (a palackon konkrétan 1878 szerepel), ezen a néven viszont csak az első véhát követő kitelepítési hullámokra reagálva kezdtek sört forgalmazni. Napjainkra az Ursus tökéletesen átlagos, hovatovább semmitmondó, enyhén kesernyés eurolágerré küzdötte le magát, legalábbis a Premium, amit most kóstolgatunk. Viszont halvány krémsajtszaga van, ami nem biztos, hogy jó, de legalább érdekes és passzol az édeskés utóízhez.
Utolsó tételünk több szempontból is kilóg a sorból, hiszen egyrészt kontinenst váltunk, másrészt egy tisztes, 4 %-os alkoholtartalmú gyömbérsörről van szó. A jóég tudja, hány kilométer megtétele után érkezünk Sydney egyik külvárosába, Brookvale-be, melynek nagyjábóli központjából uszkve húsz percet kell tömegközlekedni Manly-ig, ahol végre megpihenhetünk a 4 Pines Brewing Co. pubjában. A cég fiatalka (2006) és családi irányítással működik, valamint igen környezettudatos, már a névválasztást illetően is. A második véháig a parti sétány végén békésen populált négy fenyő, de akkor kivágták őket, hogy a helyükre légvédelmi ütegeket és géppuskafészkeket telepítsenek. A főzde ezek emlékére vette fel a nevet, ám nem álltak meg itt. Lepacsiztak egy környezetvédelmi szervezettel, s három esztendő alatt közösen 133.332 darab fát, bokrot, cserjét, talajtakaró növényt ültettek el mindenfelé (44.444/év, mert hogy 4 Pines, you know). Megsüvegelendő.
Brookvale a kanyarban
A Brookvale Union egy olyan leágazás, ahová minden belefér, amit az alapcég már nem biztos, hogy nyugodtan felvállalna, mint például lila hajjal, tütüt viselve megjelenni egy traktorkiállításon, ahogy azt az oldalukon olvashatjuk. Termékskálájukban a gyömbérsörökön túl megtalálhatóak a vodka/whisky alapú, gyümölcsízű, 4-6%-os tengerparti lazítók is. Az általunk kóstolt példány az alapsör, ennek megfelelően és parádésan egyszerű, vadítóan gyömbéres, izgalmasan csípős. Tudjuk, hogy teljesen más kategória, mégis egyértelműen ő a mai nap győztese. Quality on the inside, nonsense on the outside (and everywhere else), így a mottó.
Közben egészen szép idő lett, csak a szél akarja még mindig letépni az ember fejét.
Szusszanásnyi szünetet engedélyezünk magunknak a sportrendezvénnyel terhelt délelőtt, és a Halloween-partival megvert délutáni órák között, hogy gyorsan megvizsgáljunk két sört, mely közül az elsőnek abszolút pillanatnyi létjogosultsága van, a másik esetében nagyon igyekszünk kitalálni valamiféle apropót.
Október elvileg a sör hónapja (tegyük gyorsan hozzá, hogy egy rendes sörivónak a többi tizenegy is az), ezt a titulust az 1810-ben debütált müncheni Oktoberfestnek köszönheti. Szép hagyomány, jó dolog, annak ellenére, hogy egy házassággal kezdődött. Lajos herceg vette nőül Terézia Sarolta Lujza Friderika Amáliát, avagy Therese Charlotte von Sachsen-Hildburghausent, váljék egészségére, emiatt gründolta össze az első népünnepélyt. Napjainkra hatalmas multikulti eseménnyé nőtte ki magát, s mint ilyen, már rég nem tartozik lehetséges célterületeink közé. Idén usque 6,5 millió ember ivott, evett, toporgott, szeletelt, fingott, etc. arrafelé, mi pedig már ott tartunk, hogy hatot is igen nehezen viselünk el magunk körül. A monetáris oldaláról meg talán annyit, hogy fizessen az egy liter Löwenbräuért 15 eurót, akinek két édesanyja van, még ha ez a Löwenbräu messze nem az a kannakék dobozú förmedvény, amit nyomorult hazánkban tolnak az ember arcába.
A soknevű nő. Joseph Karl Stieler alkotása 1855-ből
Szerencsére a békésszentandrásiak gondoltak a hozzánk hasonló introvertált, szkeptikus humanoidokra, ezért elkészítették Feszt Október elnevezésű bajor oktoberfest stílusú sörüket. A névválasztás pazar, eszünkbe is jutott, hogy várunk vele még néhány napot, csak hogy elsüthessük rendkívül fárasztó nyelvi poénjaink (?) egyikét, miszerint: – Feszt október? F@szt, má’ november. Persze nem várunk és nem sütjük el. A Feszt világos aranyszínű, puha és tartós habréteggel bíró, édeskés, visszafogott virágillatot produkáló sör. A korty jólesően telt (14,5 B°), gabonás-kenyeres, pont annyira ropogós, amennyire kell. A Perle és a Tettnang a virágok mellé tesz még egy kis földet, maroknyi gyógynövényt, így a keserűk is szépen egyensúlyoznak a végéig. Az utóíz kellemesen földes, az alkoholtartalom pedig 6 %, aminek örülünk, hiszen ahogy említettük, még előttünk van egy sulis Halloween-bulikah. Azt pedig külön értékeljük, hogy a termékleírással szemben nekünk még csak véletlenül sem jutottak eszünkbe roppanós bajor kolbászok.
Nem vagyunk elég bátrak, hogy belegondoljunk, mennyire lehetnek roppanósak, a képet egyébként is egy olasz készítette Svédországban
Bernardék IPA-ját passzítjuk a fesztes ízélmény mellé, s bizony mostanra már ki kellett volna ötölnünk az ok-okozati viszonyrendszert, de nem nagyon jut az eszünkbe semmi. Biztos ez a kurv@ Halloween, ami ráadásul nem is most van, de az iskolákban addigra őszi szünet lesz, hálaajóistennek. Mondjuk azt, hogy ha a Feszt Októbernek abszolút pillanatnyi volt a létjogosultsága, akkor a Bernard IPA-é csak pillanatnyi. Gyenge, ugye? Ott rakja tele a pék.
Az 1597-re datálható humpoleci főzdéről már több alkalommal is megnyilvánultunk, s emlékeink szerint valahol azt is megjegyeztük, hogy söreik mindig megbízhatóan kiegyensúlyozottak. IPA-jukat kóstolva elsőként a „szigorú” kifejezés vetődött lelki szemeink elé, mert könnyen lehet, hogy pillanatnyi lelkiállapotunk az oka, de a hivatalosan 53-ra tornázott IBU-érték ennél bizony harapósabbnak tűnik. Tulajdonképpen nincs ezzel gond, gyorsan el is könyveljük a kellemes meglepetés kategóriába. A tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy a nagymúltú sörgyárak, akik csak mostanság, kvázi a közhangulat nyomására vették fel repertoárjukba ezt a sörtípust, az esetek többségében kiegyeznek valamiféle féltaknyos, déligyümölcsös maszatolással. Itt nem ez van. Itt kérem korrekt keserűk vannak csiklandós gyantákkal, a gyümölcsök meg szépen brummogják a kontrát. Megengedjük, hogy nem ez a sör lesz az első, amelyik a népek eszébe fog jutni a Rodinný pivovar Bernard-ról, de nekünk a szívünkbe lopta magát rögvest. Ezért hát ünnepélyes keretek között neki is odafirkáljuk az abszolút jelzőt, a maradékot meg elvisszük a buliba.
Nagy kedvelői vagyunk a mindenféle multik által forgalmazott alsópolcos szarsöröknek, még inkább azoknak, amik akár szemmagasságig is fel tudnak kúszni a tartószerkezeten. A mai napon az eddig begyűjtött öt Karlskrone-attitűd mellé újabb hármat csatolhatunk, hej, az élet csupa móka és kacagás. Az Aldi legújabb cifra nyomorúságaira Vácz kartárs hívta fel a figyelmünket, köszönjük neki szépen, azt meg pláne, hogy az első kortyokat társaságában fogyaszthattuk, minőségi és irányított szabadidős tevékenység keretein belül.
Aldiékat már csak azért is becsüljük, mert habozás nélkül húznak lapot nemhogy tizenkilencre, de akár huszonegyre is. Emlékezetünk szerint semmi jót sem tudtunk mondani a brand eddig kóstolt példányairól, a legpozitívabb megnyilvánulásunk a seíze-sebűze szókapcsolat volt, amit ugyan nem így kell írni, de nekünk szabad. Arra is emlékszünk, hogy Százéves Sün a búzasörük tárgyalásakor debütált kvázi védjegyünkként még valamikor ’18-ban. Azóta is kiváló egészségnek örvend, mint az a mellékelt fotón látható.
A Leichtbier annyira leicht, hogy kétszer kell kitölteni, hogy megérkezzen a pohárba, de akkor már késő gondolkodni azon, hogy minek. Haloványsárga, sörszerű dolog lötyög a vékony, mosogatószeres hab alatt, de a látvány még mindig elviselhetőbb, mint az illat és az íz. Illetve az ízzel nincs gond, mert olyat nem produkál. A már ismert és megszokott savanyú szódavízen túl csak a nihil vigyorog, az illattal előgomolygó dohos aromaanyagok pedig megteszik nekünk azt a szívességet, hogy rendkívül gyorsan elpárolognak. Mindent összevetve ez még annyit sem ér, mint az aludoboz, amelyikbe töltötték. Mehet is a lefolyóba pezsegni.
Manapság már a szarsörpolcról sem hiányozhatnak az IPA-k, sic transit gloria mundi, naná, hogy a Karlskrone is előrukkolt eggyel. Az előző ultraleichthez képest ennek már határozottan vannak illatai és ízei, ha nem is túl kellemesek. A típustól elvárható gyümölcsparádé ez esetben szúrós, műcitromos savanykássággá degradálódik, a háttérben céltalanul lődörgő gabonákkal. A korty nagyot csíp az ember nyelvébe, ami nem jó ugyan, de legalább váratlan, utána viszont sivár, gyógyszeres keserűk döngölnek le mindent. Könnyben ázó arcú, kegyetlenül megkínzott, némán fohászkodó ízlelőbimbók kísértenek majd álmatlan, végtelennek tűnő éjszakákon át.
Már csak a pilsben bízunk, ezért is hagytuk a végére, de ez alkalommal ő sem váltja meg a világot. Közvetlenül nyitás után olyan penetráns főtt tojás szagot ereget, hogy rögvest a szavatossági időt kezdjük keresgélni a dobozon. Hurrá, azzal nincs gond, jövő júliusig okék vagyunk. Percek teltével tisztul a dolog, ám a tojás nyomában nagyjából minden eltűnik, csak egy kis tétova, komlós érzet marad. Kinézetre echte Leicht, az illatélmény után nyugodtan mondhatnánk: mint két tojás. Ízvilágát illetően is erős déjà vu-élmény söpör át rajtunk, ezeket a drabális, bárdolatlan, torokkaparó keserűket az előbb húztuk le a klotyón a maradék IPA-val. Úgy tűnik, nem elég alaposan. Merő rosszindulatból és büntetésből itt már van utóíz is, leginkább ujjnyi ecetbe előző este visszaharákolt, félig szétrágott kinintablettára emlékeztet. Nem tudjuk, mit követtünk el, de most vezeklünk. Bő nyállal, mert minden ilyen nedvet termelő mirigyünk megbolondult. Csak abba a gondolatba tudunk kapaszkodni, hogy ha legközelebb valamelyik Aldi környékén mászkálunk, bemegyünk, veszünk ezekből az istentelen löttyökből egy-egy dobozzal, oszt’ a bejáratnál odavágjuk őket a járólaphoz, hogy szagolgassák ők is egy darabig.
Szép kis sörcsokrot (milyen pompás szó ez is, sörcsokor, lelki szemeink előtt gondosan kidolgozott testképpel rendelkező, csillogó tekintetű bajor lánykák sorakoznak, karonként 10-12 korsó sörrel) állítottunk össze magunknak – illetve nektek is – ma, melyek összefűzésének vezérmotívumát ez alkalommal a tudomány, mint olyan, szolgáltatja. Világéletünkben erősen hittünk a tudományban. Jól érezzük magunkat a közelében, szeretünk babrálni vele, sziklaszilárd meggyőződésünk, hogy ő fogja kirángatni az emberi fajt abból a kakából, amiben most van, és ahová saját magát kergette. Szintúgy fixa ideánk az is, hogy ehhez mesterséges intelligenciára, valamint a bolygó humán lélekszámának megfelezésére van szükség. Utóbbi kettő nem zárja ki egymást, ezért nyugodtan dőlünk hátra némi zene társaságában, mert a Fehér Nyúl Enjoy the Science nevű söre akkora áthallás, hogy a fal adja a másikat.
A dobozon lévő felirat szerint egy west coast pilsnerrel van dolgunk, ezért mi egy kicsit kétségbeesetten keresgéljük az újvilági komlókat, de hiába. A Titan német (jön is az illatfelhő végén a muskátli), a Styrian Cardinal és a Styrian Dragon pedig szlovén fejlesztés, igaz, ezekben akad amerikai génvonal is. Világos szalmasárga, csipkés habkoronájú sör virágos, citrusos illattal. A korty laza, könnyed (11,3 B°), már az elején meglepően és jólesően keserű. A grapefruit lime-ba lágyul, kevéske savanykás bogyófélét is oda lehet képzelni, a végén pedig újra a keserűk veszik át az irányítást. Precíz, pontos, élvezetesen tudományos, esetleg tudományosan élvezetes sör, mely egyben a főzde From the Hop-sorozatának bemutatkozó darabja. Innen kívánunk sok sikert a továbbiakhoz is.
A tudomány egyik elsődleges feladata a rejtélyek eloszlatása, ugyanakkor azok szakmányban történő előállítása. Az enigmák (αίνιγμα) állandó kihívást jelentenek minden gondolkodó lénynek, s mivel időnként magunkat is e kategóriába soroljuk, nem megyünk el szó nélkül Nyúlék hasonló nevű cold IPA-ja mellett. Az enigma kifejezésről egyszerre jut eszünkbe Sandra, a diszkrét dekoltázsú énekesnő a nyolcvanas-kilencvenes évekből, és Alan Turing. Ebből is látszik, hogy problémáink számosak és krónikusak. A popdíva az akkori férje által összetákolt zenei formáció, az Enigma mindent taroló slágerében (Sadeness Part I.) sutyorgott erotikuschan és flansziául, megfelelően hígítva a kőkemény gregorián kórus latinját. Hallgassátok, de legyetek óvatosak.
Turing bácsival már nincsenek ilyen problémáink, egyértelműen zseniális elme volt, méltatlanul nyomorult életúttal. A németek Enigma márkanevű titkosító berendezésével készített kódokat ugyan nem ő törte fel először (ez Marian Rejewskinek és csapatának sikerült még 1932-ben), ám a Bletchley Parkban az ő vezetésével a megfejtésekre szánt idő látványosan zsugorodott. Szimulációs kísérleteivel a lehetőségek számát 200 trilliárdról (!) egymillió környékére szűkítette. Ennyit végigzongorázni egy Turing-bombával (elektromechanikus számítógép) kb. hat órányi meló, többet beiktatva arányosan kevesebb, az angoloknak meg volt vagy kétszáz.
Nekünk egy Enigma jutott, de nem panaszkodunk, nyitunk. Komlóból ebbe is került háromféle, az alapnak vehető fűszeres keserűket a Magnum adja. A tropikus vonalért az El Dorado felelős ananásszal, mangóval, az Idaho 7 pedig hozzácsap némi fenyős-gyantás jelleget. Világos arany szín, kitartó, hézagos hab, picit csípős, gyümölcsös illat. Rizst is csempésztek bele, hogy még titokzatosabb legyen, illetve a száraz, tiszta ízhatás miatt. Az alkoholtartalom is felkúszott 5.7-re, ettől kedvünk támadt egy alapos sifrírozásra, de aztán attól való félelmünkben, hogy elhagyjuk valahol a kódkulcsot, inkább lemondunk a dologról, és nekiállunk szemezni egy duplabakkal, à la Turing.
Turing futásban is kiváló volt. Maratonideje szűk tíz perccel maradt csak el az akkori olimpiai aranytól
A Monks’ Bread tradicionális alapokra helyezett doppelbock, melyet a szerzetesekkel ellentétben mi már nem csak nagyböjt idején fogyaszthatunk (bár valami azt súgja, rájártak erre a csuhások az év egyéb napjain is, hogy legyen erejük őrizni a tudás lángját a sötét időkben). Halvány bézs, krémes és tömött hab, elegáns, mély mahagóni árnyalat. Illata nagyon komoly malátákat hoz, mögötte halványan valamiféle gyümölcs, tán szilva.
Íze is malátadomináns, édességét enyhe komlókeserűk ellensúlyozzák. A korty zamatos, vastag, lassú, lágy, a 7.1-es alkoholtól kellemesen meleg. Pazar alkotás, tovább szilárdítja amúgy is törhetetlen hitünket a tudományban.
Még valamikor áprilisban, az 5. Sörblogger találkozón a búcsú perceiben nyomták a kezünkbe ezt a két Csupor-féle kraftot, harmadikként most melléjük illesztünk egy Horizontot, csak hogy szépen meg legyen pakolva a gyümölcsöskosár. Így hát van itt nekünk mangónk, meggyünk és vérnarancsunk, utóbbi némi kávéval kísérve, nehogy a sörök közé aludjunk.
Csupor Márton tavaly akasztotta szögre gerillafelszerelését, a Csupor Craft Beer azóta saját főzdével rendelkezik. Erre a célra egy használaton kívüli üzemanyagtöltő állomást alakítottak át, ami remek és fantáziadús ötlet már csak azért is, mert a sörre szívesen gondolunk olyan anyagként, amit rendszeres időközönként a szervezetbe kell juttatni, hogy az rendesen működjön. További könnyed asszociációs lehetőséget biztosít mangós savanyú sörük neve is: HatManGo. Hat mangó van benne? Hat ember megy valahová? Kalapos mangó? Kalapos ember megy valahová? Ez már így is elég fárasztó, de aztán belőjük a tutit. Ha az M betűt megfordítjuk, W lesz belőle → HatWanGo. No és vajon melyik város határában van az a bizonyos benzinkút? Bizony, ott. Nagyon elégedettek vagyunk magunkkal, aztán meglátogatjuk a főzde oldalát, és mit látunk? HatWanGo. Kissé lelombozódunk, ám aztán elfogadjuk, hogy más is lehet hozzánk hasonlóan zseniális, de a biztonság kedvéért laza csuklómozdulattal bevisszük a kegyelemdöfést: Hat nagy kiterjedésű hálózat (Wide Area Network) megy valahová? Oké, lőhettek.
Ben-zin-kúúút, ben-zin-kúút
A sör egyébiránt finom, édes és intenzív gyümölcsillatot áraszt, tömíti orrnyílásainkat, percekig csak ezt érezzük, de nem bánjuk. Később egy kis savas, fanyar aroma is társul a dologhoz, szépen ellensúlyozva az édes gyümölcsöt. Ez a harmónia a sör egészére jellemző, az ízek frissek, a savanyú és az édes szépen mozognak egymás mellett. Említettük már, hogy a savanyú sörök számunkra ingoványos területet jelentenek, óvatosan bánunk velük, mértékkel fogyasztjuk őket, de ezzel lazábbra engedhettük a gyeplőt. Elégedettek vagyunk.
Gyümölcsöt és sörtípust váltunk, a főzde marad. A Black Cherry egy meggyel összeházasított stout, melynek már az illata is elvarázsolja az embert. Vastag csokiréteg, amit friss és savanykás meggy lazít fel, még a magok kesernyéssége is érezhető. A korty lágy, simulékony, kellemesen testes, az ízek lassan, fokozatosan építik fel magukat. Masszív csokoládé és vékonyabb kávé kezdi a sort, majd a meggy itt is felélénkíti a dolgot. A lecsengés is hosszú, nyugodt, zavartalanul gyümölcsös, az utóíz finoman keserű. A 6 %-nyi alkoholtól boldogan mosolygunk, az ízek komplexitása miatt már azon gondolkodunk, hogy nyelni kellene egy falatnyi konyakot, hogy tökéletes legyen az illúzió. Meg is tesszük, és tényleg. Tökéletes. Émile Gerbeaud-ra gondolunk sok szeretettel, aki az 1896-os millenniumi kiállításon mutatta be új édességét, a konyakos meggyet, örök időkre boldog függőségbe taszítván ezzel emberek millióit. Elérzékenyülve – gyorsan ittunk még egy pohárkával, tudjátok, az illúzió – gondolunk a Csupor Craft Beer-re is, megőrizzük őket gyakran felfeslő emlékezetünkben.
Émile Gerbeaud (1854-1919)
Végezetül átrándulunk a Maglódi útra Horizontékhoz, akiknek Selfish Games sorozatából ez alkalommal a Jungle Sunrise nevű kávés-vérnarancsos IPA kerül terítékre. Hogy a kávé milyen típus, nem kötik az orrunkra, be kell érnünk azzal, hogy specialty. Legyen az. Tény, hogy az illatanyagok között nagy szépen bújócskázik a citrusok és komlók között, igazán élvezetes azt figyelni, hogyan húzódik előre, majd simul bele ismét a háttérbe. A korty friss, pezsgő, a vérnarancs ízével nyit (ami valószínűleg a mandarin és a pomelo természetes mutációja, és a benne lévő antocianinok miatt sötét színű, mely vegyület viszont csak akkor jön létre, ha a mediterrán termőterületen elég hűvösek lesznek az éjszakák), majd érkeznek a komlók és a kávé. A szépen keveredő, nem tolakodó keserűk valóban egyedi ízhatást eredményeznek, az érdekesen tapadó utóízben a kávé nyújtózkodik legtovább. Érteni véljük a névadás logikáját, mindazonáltal úgy véljük, van ez a sör annyira jó, hogy ne várjuk meg vele a holnap reggelt. Dzsungelünk itt az Alföldön egyébként sincs, csak sivatagunk.
Parádésra-csillagszórósra sikeredett az elmúlt hétvége, hála kedves barátainknak. Ez alkalommal is bírtunk annyit inni, mint egy kisebb mezőváros, ezért aztán a szombat este megrendezett sörvéleményező eseményen már az objektivitás teljes hiányából eredő végtelen nyugalommal vettünk részt. Készült ugyan egy videofelvétel a dologról, ám ezt minimum 200 esztendő erejéig titkosítottuk, így be kell érnetek egy megviselt, törődött, szakadozott és foltos írásbeli beszámolóval.
Tíz főzet sorakozott előttünk, ezekből hetet fogunk ezen keretek között ismertetni, mert a Bernard Černý Ležák (avagy Dark Lager) már régen ki lett pipálva, akárcsak a balassagyarmati főzde Vidróczkiról elkeresztelt vöröskéje. (Az említett felvétel egyik arcpirító jelenetében a híres betyárról szóló népdalt interpretáljuk üvöltve, gyomorforgatóan hamisan. Legyen inkább 250 év.) Tőlük itt kérünk halkan elnézést, mert Amaréna nevű meggyesüket széles mozdulattal a sor végére utasítottuk, aztán az események elszabadultával szépen meg is feledkeztünk róla. Úgy illik hát, hogy elsőként a cég másik sörét, a Mikszáth Kálmán kisepikai gyűjteménykötetének címére hajazó Jó Palóc márkanevű világost említsük meg. A címkéről a Mester tekint ránk tűnődve, de nem gondoljuk, hogy a sörről agyalna, mert azzal különösebb probléma nincsen, sőt, tulajdonképpen bőven az elvárások felett teljesít. Kellemesen, fűszeresen komlós, magát szépen itató szárazkás láger, amiről hallottunk már jóval rosszabbakat is. Ennek oka lehet talán a PET-palakos kiszerelés, esetleg a főzde nem tud mindig azonos minőségű termékeket produkálni. Mindenesetre ez akkor és ott rendben volt. A szénsav nagy lendülettel igyekezett kiszabadulni a rabságból, de némi papírtörlő megoldotta a problémát.
Mikszáth-portré 1882-ből, A jó palócok megjelenésének évéből
Veszprém megye felé pislogtunk ezután, itt található Bánd, németül Bandau, ergo a Bandauer Kézműves Sörműhely is. Elvileg ők hazánk legkisebb legális főzdéje, ám hozzáállásuknak és filozófiájuknak ez az állapot tökéletesen megfelelni látszik. Egy APA és egy IPA volt tőlük a felhozatal, ezek közül az előbbit éreztük kidolgozottabbnak a markánsan citrusos ízvilág miatt. Az IPA is hozta a keserűit az elvárható gyümölcsös körítéssel, de társult vele egy némiképp megfáradt, túlérett érzet is. Ennek ellenére a címkén Essegvár (1270 környéke) öregtornya alatt feltüntetett alapigazsággal („Wer kein Bier hat, hat nichts zu trinken”) teljes mértékben egyetértünk, és nem csak azért, mert Luther Mártonnak tulajdonítják. Feltettük Bandaueréket a listánkra, s mivel nem könnyű hozzájutni a söreikhez, záros határidőn belül el fogunk zarándokolni az ország azon felébe.
Essegvár
Ezek után átcikáztunk az amerikai kontinensre a következő két sör erejéig, mexikóvárosi landolással. Ennek északnyugati részében van a Tacuba nevű városrész, itt alapított főzdét 1925-ben egy csapatnyi spanyol migráns. Egyikük – Felix Aramburuzabala – leszármazottja María Asunción Aramburuzabala, aki az ország második leggazdagabb üzletasszonya, cca. 6,2 milliárd dollárra becsült nettó vagyonkájával. Ez akár még a bagó kategóriába is csúszhat ahhoz a 20 milliárdhoz képest, amennyit állítólag az Anheuser-Busch InBev fizetett a főzdéért 2013-ban. Mi ezekkel az összegekkel nemhogy nem rendelkeztünk, hanem felfogni sem nagyon tudtuk őket, így maradt az ivás. A Negro Modelo egy közepes testű, simulékony, ízgazdag, müncheni stílusú dunkel láger, melyhez a finoman pörkölt malátákon túl a Galena komló körtés, ananászos, bogyós gyümölcsös jegyei adták a truvájt. María asszonyság a hatvanas éveinek elejét tapossa, ha betáraz ebből otthon, már megyünk is idősgondozni.
La calle Tacuba (cca. 1890). Elvileg ez az egész kontinens legrégebbi utcája
Újabb ország következik újabb migránsokkal. Leo Siegfried és Emil Kopp 1876-ban vergődött ki az óhazából, Németországból Kolumbiába. Néhány évnyi mindenféle dologgal történő kereskedés után megalapították a Bavaria Kopp’s Deutsche Bierbrauerei nevű főzdét. Az általunk kóstolt Club Colombia 1949-es születésű, az alapítás hatvanadik évfordulójára készítették, egy ideig Club Sesenta néven forgalmazták. Végtelenül egyszerű, de nagyjából tisztességesen összerakott, a szokásosnak nevezhető mértékig lebutított pilsről van szó, mely utóbbi tulajdonságát annak köszönheti, hogy ezt a céget is benyelte már az Anheuser-Busch InBev.
A főzde valamikor az 1900-as évek elején
Szerencsére az extrémebb ízek rajongói sem maradtak szomjasak azon az estén, hiszen akadt egy adagnyi a Cserniczky Botond nevével fémjelzett B*BOP Fermentory és a Pivovar Zichovec szerelemgyerekéből, a Like a Goulash 13 hívójelű gose-ból. Hogy miért 13, nem tudjuk, de megkérdeztük az AI-t, az meg azt mondta, ennyi benne a szárazanyag. Legyen. Roppant érdekes, meglepő, a társaságot rögvest megosztó, de kifejezetten ízletes kreációt kóstolhattunk. Ahogy a már eleve sós-savanykás alapsör megkapja a gulyásleves alkotórészeit (paradicsom, paprika, hagyma, sárgarépa), már akkor érdekes a dolog, a fűszerekről pedig még nem is beszéltünk. Akadt benne tárkony, babérlevél, kömény, fűszerpaprika, bors és szegfűbors, ezért a végeredmény valóban gulyáslevesre emlékeztetett. Egy csipetnyi Magnum még egy kis keserűvel is megtámogatta a főzetet, amit mi élvezettel szürcsöltünk, még ha a paradicsom tán egy hangyaf@sznyit túl is lett tolva.
Zárótételként a Peroni Gran Riserva Rossa lett szervírozva, hogy az olaszok se maradjanak ki a jóból. Francesco Peroni 1846-ban alapította első főzdéjét Vigevanóban (itt halt meg Juan Caramuel Lobkowitz filozófus, matematikus, de a sörös embereknek más is beugrik a nevéről), mert valószínűleg elege lett a tésztakészítésből, amivel a családja foglalkozott. A cég később Rómába települt át, ahol az ország egyesítése után gyorsan vezető helyre küzdötte fel magát. A Nastro Azzurro termékcsaládot mindenki ismeri, mi is foglalkoztunk már velük, nem tartoznak a kedvenceink közé. Leginkább azért nem, mert ötlettelen, egydimenziós, urambocsá’ unalmas sörök, bazi magas szénsavtartalommal. Ezért kíváncsian vártuk a Gran Riserva-sorozattal való első találkozást, és azt kell mondanunk, kellemesen csalódtunk. A Rossa egy komplex, telt, aromagazdag, címkéje szerint wienna style félbarna sör húsos malátákkal, jó értelemben és vidáman grasszáló karamellákkal. Az addigra végképp meggyötört tekintetünket szívesen pihentettük a rubinvörös árnyalaton, csalogatóan édeskés illata pedig új erőt adott. Tudnak ezek a taljánok, ha akarnak.
Nagyjából ezeket akartuk akkor és ott elmondani jellegzetesen búgó baritonunkkal, de mint azt már említettük, erősen meg voltunk viselve a sok élmény miatt. A legszomorkásabb a dologban pedig az, hogy majdnem teljesen biztosak vagyunk abban, hogy legközelebb is ugyanez fog történni. De mit tehetünk? Meg vagyunk mi határozva, mint a csikó kantározva.
PS.: Ádám közben felszívta az Amarénát, aszongya jó vót. Az emlegetett felvétel még diszkrétnek ítélhető részéből a sörök miatt ideillesztünk néhány másodpercnyit. A végén jobbra mi rázzuk a seggünket.
Néhány nap múlva találkozunk a mi szívünknek kedves barátokkal a folyóparti kisvárosban (oké, nem mindegyikkel, de aki nem tud ott lenni, az is kedves a szívünknek), ahol söröket fogunk kóstolni és rálapátoljuk a földet a nyár sírjára, hogy aztán jövőre újra ki tudjon kelni. A barátság szép és fontos dolog, mi is nehezen lennénk meg nélküle, és úgy tűnik, nincs ez másképp a sörkészítőknél sem. Ennek jegyében sorakoztattuk fel a Fehér Nyúl három kollaboráns főzetét, melyek közül az egyik ugyan kakukktojás, de nem volt szívünk kihagyni a seregszemléből.
Elsőként a Rusty Friends érkezik, mert többek között az életkorunknak köszönhetően mi is ilyenek vagyunk, rozsdás vénemberek, de azért még nem szaladunk el, ha arról van szó, hogy két testnek kell találkoznia a rozsban. Igen, megint Burns, kikerülhetetlen, ha rozsból/rozzsal készített sörökről van szó, és ez az Uradalmi főzdével készített Cold Rye IPA az.
A ballada zenei adaptációjának 1854-es kiadása. 400 USD
A rozs jellegzetes, összetéveszthetetlen ízvilágának alapját izgalmasan keveri meg a két, jó érzékkel adagolt komló. Az Amarillo és a Loral citrusos, finoman virágos, a végén halványan gyógynövényes szálakkal szövi át a közepes testű (12,3 B°), 5,4-es alkoholtartalmú sört, melyből az Uradalmi eredeti NEIPA-jából most CIPA lett (újabb mozaikszó, amitől megemelkedhet a szemöldök). Miközben szagolgatjuk – gyorsan illanó citrusok után kicsit poros gabonák -, eszünkbe jut, hogy a rozs, illetve a rozsföld nem csak Burns versében, illetve az annak alapot adó skót népdalban bír meglehetősen kétértelmű, sikamlós jelentéstartalommal, hanem az oroszoknál is. A Коробе́йники című dal egy vándor kereskedő és egy lány találkozását meséli el. A férfiember (akinek tele van a ládája → „Ой полным полна моя коробушка!”) ígéretet tesz, hogy bizony ő a magas rozsban fog várakozni estig (Выйду, выйду в рожь высокую), s ha a lány odamegy, mindent megmutat neki (Все товары разложу). Legyen így. Egyébiránt a dalt minden tisztességes gamer ismeri, mert ebből készült a Tetris kezdéskor hallható motívuma.
Tegyük középre az emlegetett kakukktojást, rántsuk is le róla a leplet: nem sörrel van dolgunk, ez kombucha. A kombucha egy erjesztett (fermentált), édesített teaféleség, amit – ha hihetünk a régészek által előkotort leleteknek, és miért ne hinnénk – már több mint kétezer éve ismer és fogyaszt mindenki, aki szereti. Mint annyi sok dolog, ez is a kínaiaktól startolt, aztán az oroszok széthordták mindenfelé. A név kissé félrevezető, mert nem csak magát a teát, hanem a készítéséhez használt baktérium- és élesztőkultúrát is így nevezik. Meg időnként teagombának, mandzsúriai gombának is, pedig nem gomba, hanem egy komplex és bonyolult szimbiotikus élesztőkultúra (aki profinak szeretne mutatkozni, használja a SCOBY [Symbiotic culture of bacteria and yeast] rövidítést, de ne csodálkozzon, ha a beszélgetés innentől a Hanna-Barbera rajzfilmekre fog terelődni). Mindenesetre az élesztőkomponens általában tartalmaz Saccharomyces cerevisiae-t, ami nélkül pedig ugyebár nincs sör. Aki ennél többet szeretne tudni a dologról, az keresse Pesti Richárdot a Steap-nél, mert ők azok, akikkel Nyúlék ez alkalommal közösen dolgoztak. A főzdében a fermentált kultúra mellé odasereglett némi nyírfacukor, stevia, koriander és menta, a Hop Kombucha nevet pedig a Citra aktualizálja. Nagyon kellemes, üde, frissítő hatású ital lett így belőle, ami elvileg még méregtelenít is, amire nagy szükségünk is van, mert ha arra gondolunk, hogy a jövő héten kezdődik a tanítás, rögvest vörös köd ereszkedik a szemünk elé, és már indulnánk is a világ másik felének irányába.
Harmadik tételünk pont ebben segít, még ha csak elvi síkon is, hiszen segítségével ismét ellátogathatunk az istenke háta mögé, Ausztrália déli csücskébe, Victoria államba. Van itt egy Marlo nevű település, lakják vagy hatszázan, és igazság szerint nincs is annyira a világ végén, hiszen Melbourne ide csak szűk négyszáz kilométer. Itt üzemel a romantikus nevű Sailors Grave Brewing családi vállalkozásként 2013 óta. Saját bevallásuk szerint söreiken keresztül igyekeznek bemutatni a vidék jellegzetességeit, szárazföldet és tengert egyaránt beleértve. Szinte minden sörtípusban megnyilvánulnak, és az a sok sós víz olyan érdekes főzetekre ihleti őket, mint például az osztrigával készített füstös stout, vagy a tengeri sün és a citrommirtusz randevúja egy gose-ban.
A Fehér Nyúllal történt közös alkotás ennél azért fogyasztóbarátabb, a Pacifiction egy saison, amit két ausztrál komló, az Ella és az Eclipse tesz még különlegesebbé. A 14,2 B°-t túlzás lenne vaskosnak titulálni, a korty mégis jólesően telt és krémes a háromféle gabonának (árpa, búza, zab) köszönhetően. Opálos, halvány aranyszínű sör kitartó, paplanos habbal, virgonc szénsavakkal. Illata kellemesen fűszeres. A komlók szépen adagolják a trópusi gyümölcsöket, leginkább a mandarin és a grapefruit érezhető/élvezhető. Megfelelően száraz, az utóíz keserű, fűszeres.
Ezúton kívánunk minden szépet és jót, valamint eredményes munkálkodást a baráti alapon kollaboráló iparosoknak.
2025 a kínai holdnaptárban a Kígyó éve. Ez így kellemesen egyszerűen hangzik, no de majd pont a kínaiak lesznek azok, akik hagyják a dolgokat ilyen egyszerűnek maradni. Szóval az egész valamikor Krisztus urunk előtt nagyjából 2500 esztendővel startolt, amikor Huangdi, a mitikus Sárga Császár bevezette a naptárrendszert. Ebben minden évhez csatoltak egyet az öt ősi elem közül (tűz, víz, fém, föld, fa), majd később, a Csou-dinasztia idején – még mindig bőven időszámításunk előtt – jöttek a jószágok, mind a tizenkettő. A dolog ugyan jóval bonyolultabb, de a két ágat kombinálva nevezhetjük az idei esztendőt a Fa Kígyó évének. Mivel a nyomorult elemeket is sikerült kétfelé osztani, ezért a Jia és a Yi fa közül az utóbbi játszik most, a kérlelhetetlen logikát követve tehát 2025 a Yi-Si éve. (Si a kígyó, ofkórsz, mint Fekete Istvánnál, csak nekünk van sz betűnk, hehehe)
Huangdi, a Sárga Császár
Qingdao/青岛市/Tsingtao városában a főzdét 1903-ban alapította egy hongkongi illetőségű angol-német vegyesvállalat Germania-Brauerei Tsingtao Co., Ltd. néven. Az első igazgatók és főzőmesterek természetesen németek voltak. Aztán jöttek a japánok, utánuk a nacionalisták és a kommunisták, végül a kilencvenes években privatizálódott a dolog. A brand az ország legnépszerűbb exportsöre, a hazai piacon viszont csak második, lenyomja őket a senjangi Snow (Shenyang Huarun Snow, 沈阳华润雪花啤酒), amiből éves szinten kicsivel több fogy 100 millió hektoliternél. Egészségükre.
Ádám barátunk (a.k.a. Joshua, remember?) szerzett nekünk egyet a fakígyós extra kiadásból, melyet nehezen érthető módon alupalackban forgalmaznak, mondjuk menőnek menő, az biztos, de mellékelhettek volna hozzá egy fa csészét. A palackon minden lényeges dolog ábrázolva van: a Nap, mint a remény, a vedlő kígyó az új kezdet szimbólumaként, a fák pedig a hosszú életet és a gazdagságot biztosítják. A sör maga a főzde 4,7-es alkohollal bíró alaplágere, melyen – hogy elegánsan fogalmazzunk – sokat dob a csomagolás és a megjelenés, ezeken túl nem egyéb egy tökátlagos, középszerű, kissé savanykás híg söröcskénél.
A hagyományos értelmezés szerint a Fa Kígyó éve a tervezések és a kihívásoknak való megfelelések ideje, ezért lehet az, hogy ugyan mi úgy terveztük, hogy a jövőben egy darabig kerülni fogjuk a kínai söröket, máris itt van még egy. Kihívásnak fogjuk fel, megfelelünk neki.
Magára valamit is adó főzdeként a Tsingtao is készít már mindenféle sörtípust, így IPA-t is. Merő rosszindulatból már jöhetne is a kérdés, miszerint minek, de ez esetben bizony igazságtalanok lennénk mongolredős (Plica palpebronasalis, ma is megtudtunk valami újat) testvéreinkkel. Jó kis gyantás illatú cucc ez, stabil komlókkal, kerekded kortyérzettel, szépen muzsikáló utókeserűkkel. A legnagyobb truváj mégis az benne, hogy a tobzódást a típusban mostanság véleményünk szerint kissé túlzásba vivő déligyümölcsök itt nem akadékoskodnak, a gyümölcsös jegyek barátságosan visszafogottak. Egyszerű, diszkrét, már-már elegáns, a 6.2-es alkoholt pedig mosolyogva üdvözöljük.
A Fa Kígyó éve magában hordozza a fejlődés és az átalakulás lehetőségét, amikben mi rendületlenül hiszünk, de azért a biztonság kedvéért ideillesztjük azt a videót, amin a főzde egyik melósa belepisál a malátáskádba.
