918. Oasis Hop Gun APA

Kiskovács C. Jenő egyre jobban utálta a küldetéseket. A multiverzumosokat pedig egyenesen gyűlölte. Ott viháncol az a sok húgyagyú paraszt, mindegyik azt képzeli magáról, hogy ő az Atyaúristen, s ami még rosszabb, néhány konkrét esetben ez tényleg így is van. Az ember odamegy, hogy megoldja a nyomorult problémáikat, oszt’ csak osztják az észt akkora arccal, hogy külön mérnöki team kell megtervezni azt az ajtót, amin beférnek. A reaktivált kommunikációs tisztnek minden önuralmát össze kellett kaparásznia, hogy ne lékelje meg a fejét az adattáblája sarkával annak a vigyorgó kanyifaszigusztinak, aki laza csuklómozdulattal az asztalára hajította a célkoordinátákat rejtő kódhengert. – No, hová a hónaljmankós nyühetegbe kell má’ megin’ eltalpalni? – morgott magában KCJ, miközben végignyalta a hengert a DNS-alapú nyitókód miatt. – Outer Rim, L-19, Atravis szektor? Hát ez a Teremtő szőrös segge partja. Ki lehet az a reménytelen lúzer, aki önszántából ott tengeti az életét? És a bolygó is… Egy rusnya gennyes kelés az egész azzal a rengeteg lávával. Valami Mustafar, vagy mi a pék f*sza. Mindegy, induljunk, mert sosem érünk haza. A lélekölően hosszú, eseménytelen út alatt (53000 fényév, két átszállás, másodosztály, naná) Kiskovács átnézte az anyagot. Valami Lord Vödör, vagy Vader (az ingyenes kriptoalgoritmus magasról szokott tenni a külalakra és a helyesírásra, a prémium kategóriásat meg saját zsebből csengetheti ki az ember, ha van akkora barom, hogy fizessen ezeknek) nyavalyog valamiféle Erő-érzékeny (?) őslakosokról, akik feszt gyurmáznak a lávával a kastélya körül, ráadásul az általuk teher- és személyfuvarozásra használt lávabolhák (?) rendszeresen a kapu környékére ürítenek. – Alapvető kommunikációs hiányosságok. Zavarjuk le, és tűnjünk innen a p….ba – dörmögte a szakember, miközben a rendkívül fenyegetően kinéző palotát bámulta.

Mustafari hétköznapok lávabolhával

Hogy kik lehettek az előtte ugrándozó, fehér páncélt viselő majmok, illetve a valamennyivel méltóságteljesebben viselkedő vörös köpenyes hóhérivadékok, nem tudta. De hogy ki itt a főnök, egyből kiderült, amikor nyílt az ajtó, s belépett egy majd’ kétméteres, szénfekete páncélzatú tag, aki úgy nézett ki, mint akinek a kedves édesapja egy Masaki Kobayashi film forgatási szünetében ejtett teherbe egy óriáscsibort. Ráadásul olyan idegesítően szörcsögve vette a levegőt, hogy KCJ migrénje egyből kiújult. A nagydarab sötétség végigmérte hősünket, majd recsegő géphangon megszólalt: – No nézd csak! A Kiskovács! Hát mit keresel itt, te vén gazember? Jenő elkerekedett szemmel, enyhén tátott szájjal, teljesen lefagyva bámulta a ház urát, aki közelebb jött és a vállára csapott. – Nem ismersz meg, ugye? Nem csoda, ebben a hacukában a saját anyám sem ismerne fel. Hát én vagyok a te jó öreg Anakin haverod! – Jézusmária, a félhülye Szkájvóker az áltsuliból! – Jenő arca hullaszín árnyalatot produkált, de azért megpróbált vigyorogni. – Ööö… szevasz, öreg harcos! Remekül nézel ki… Olyan… olyan szép fényes vagy… és… ööö… fekete – a végét már csak elhaló hangon tudta suttogni, mert a rémálomszerű alak barátilag belekarolt, és teljes hangerővel recsegett a fülébe. – Ezt azonnal meg kell ünnepelnünk! Irány a bár! Ma mindenki az én vendégem!

KCJ érezte, hogy az erőteljes kijelentéssel elvi síkon ellentétes irányba mozdulni óriási hiba lenne, ezért lárvaszerű arccal, hideg verejtékben úszva kacsázott a nagyúr mellett a helyi italmérés irányába. Szörnyű vedelés vette kezdetét, amit a Lord a sisakján a száj környékén lévő lyukacskákon átdugott szívószállal szerencsétlenkedve vitt végbe, bár a negyedik kör után a kiadott hangok alapján már az orrát is használta. A kommunikációs tiszt józan próbált maradni, mert érezte, hogy innen hamarosan lépni kell elfelé, ezért csak óvatosan sörözgetett. A lokális rettenetet nem merte kipróbálni, de volt a pult alatt valami import cucc Kiskunhalasról, amit Kiskovács már csak távoli, földi ősei miatt is szívesen kortyolgatott. Egyébként is korrektnek mondható főzet ez a Hop Gun – gondolta. Szűretlen, homályos naracsszín, átlagos, tartós hab. Citrusos, almás, a háttérben halványan gyantás illat. Közepes test (B°12,1), könnyű ihatóság, óvatosan adagolt malátás édességek, kissé pezsgős szénsavak. Mondjuk ha már Hop Gun, a komlókat tolhatták volna bele bátrabban is (IBU 30), de ki a kicsit nem becsüli… Az 5,1-es alkohol meg pont elég annak, aki képben akar maradni a történéseket illetőleg.

Közben a Lord egyre őszintébbre és érthetetlenebbre itta magát, s amikor KCJ úgy érezte, eljött a pillanat a távozás hímes mezejére lépéshez, éppen hatalmasat koppant sisakos homloka a pulton, s közben kásás hangon motyogta: -…oszt’ akkó aszontam nekije: „Én vagyok az APA-d”, de csak üvöltözött velem az a kurv@ kölök, meg hadonászott azzal sz@r villanyspádéval… Hát ezt érdemlem én? Hol ronthattam el a dolgot, Kiscé? Hol?

De Kiskovács C. Jenő ekkor már a maradék söröket felmarkolva az űrkikötő felé trappolt, ahol azonnal rekvirált magának egy hajót, és addig ütötte a pilótadroid fejét egy hidrokulccsal, amíg az fény fölé nem tette a gépet.

903. Oasis Barikád

Lincshangulatról tán még nem beszélhetünk, ami bizonyos szempontból kissé sajnálatosnak tekinthető, hiszen nem azért nincs lincs, mert mindenkinek elég volna a löncs. Nehezen mozdul a tömeg, de a bicskák már nyiladoznak a zsebekben, s ezt a hátszelet használva mi villámgyorsan Kiskunhalasra vitorlázunk ismét. Itt azonnal egy frissen beszerzett Barikád mögé húzódunk, mert Aranyosi Péter szavaival élve nem vagyunk állatok, mi kulturáltan hátulról dobálunk kővel bárkit és bármit. ¡No pasarán!

Az Oázis/Oasis főzde múltkoriban tárgyalt söreihez (Blond Hostess, Cherry Lv., Kipcsak) méltón a Barikád címkéjének grafikai világa sem vádolható szürke egysíkúsággal. A harsány színeken és mozgalmasságon túl az is gyorsan kiderül, hogy a névadó kifejezés ez alkalommal alaposan ki lett facsarva, hiszen a forradalmi utcai tereptárgy helyett itt a juhok fürdéskor használt berendezéséről van szó, ráadásul sörrel töltve. Nem véletlenül viháncol hát a négy vidám berbécs, akik minden bizonnyal Jean Margaret Aitchison oxfordi nyelvész professzorasszony fürdőkád-effektusáról cserélnek eszmét. A tudós (egyébként annak a Charles Umpherston Aitchisonnak leszármazottja, aki 1882-ben jelentős részt vállalt a pandzsábi egyetem [ جامعہ پنجاب ] létrehozásában, nem is beszélve a szintén Lahore-ban található Aitchison College-ról [ ایچیسن کالج]. A szögletes zárójelekben a létesítmények urdu neve látható és olvasható, csak hogy ezzel is okosabbak legyünk, illetve okoskodóbbnak tűnhessünk) ezzel a fürdőszobai bútordarabbal, illetve ennek használatával szemlélteti azt a jelenséget, amikor az embernek nem jut eszébe egy teljes szó, csak az eleje és a vége, mint ahogy a kádból is csak a fej és a lábfejek látszanak ki (kivéve, ha valakinek kuuurv@nagy kádja van).

Címketerv a Barikádhoz, mely rendkívül plasztikusan ábrázolja a tárgyalt nyelvészeti problémát

Ráadásul mint ahogy a fej jobban kiemelkedik a kádból, úgy a szavak elejére is jobban emlékszünk, legalábbis egészen biztosan jobban, mint én arra, hogyan is akartam ebből visszakanyarodni a sörök irányába. No, sebaj, nem idegesítjük fel ezen magunkat, a birkatürelem erős oldalunk.

Kitöltve első blikkre nem mondanánk róla, hogy szűretlen, hiszen kristálytisztán és mézszínűen ragyog a pohárban, tetején meglepően vaskos és kitartó, hófehér habbal. Illata kissé bátortalan, s a típustól szintúgy szokatlanul élesztős jegyekkel indít, a citrusos-lime-os, barackos vonal csak a második sorból rajtol, akkor sem kirobbanó erővel. A korty jól formált közepes (B°12,7), a szénsav élénk, de nem tolakodó. Ízében a gyümölcsök szépen helyezkednek el a malátás édességek tetején, a 45-ös IBU pedig a kellemesen hosszú lecsengés után is ott marad az ember nyelvén.

Jó értelemben vett, magát szépen itató alap-IPA, a múltkor általunk pellengérre cibált jelmondatnak – megélni és élvezni – most jóval nagyobb súlya van.

Ha volna fürdőkádunk, most elnyúlnánk benne, s kartávolságon belül egy-két tartalék palackkal azon morfondíroznánk, hány olyan szó nem jut az eszünkbe, ami ba-val kezdődik, a vége meg -ád.

Egy barikádnyi Barikád

851-852. Oasis Blond Hostess és Cherry Lv.

Az Oasis Brewery polcon lapító maradék két sörét tesszük/vesszük most egy kalap alá, mert ez jóval kifinomultabban hangzik, mintha bejelentettük volna, hogy velük kezdjük péntek esti alkoholtúránkat. A főzdéről azt már tudjuk, hogy Kiskunhalason tevékenykednek, mely város szintúgy otthont ad a HopFanatic-nak is, egészen érdekes és örömteli szituációt teremtve ezzel. Az Oasis 2020-ban startolt szép lendülettel, technológiai felszereltségüknek köszönhetően évente akár 500.000 liter sört is elő tudnak állítani, ami megsüvegelendő teljesítmény egy kisüzemtől. Szükség is lehet ekkora volumenre, a földrajzi elhelyezkedésből adódó sajátosságok miatt szegény kipcsak leszármazottak egész nap nyelik a port, amit esténként valamivel le kell öblíteni. Jelenleg nyolcféle sört készítenek, ebből a DIPA-t már tárgyaltuk, most a láger és a meggyes búza van soron. Ezeken kívül szerepel még a kínálatban IPA, APA, NEIPA, porter, és egy áfonyás láger is, alkalmasint nem fogunk habozni, ha beszerzésükről lesz szó. A Blond Hostess címkegrafikája (melynek vonalvezetése és kidolgozása nagyon ismerős, de még nem jöttem rá, honnét) a régi, jól bevált „adjunk el bármit is nagymellű szőke nővel” irányelvet követi, mely ellen nekünk bunkó hímsoviniszta disznóként semmi kifogásunk sincs. Az, hogy a palack, mint hétköznapi használati tárgy, esetünkben éppen buzgón és lelkesen ejakuláló fallikus szimbólummá avanzsál, már csak hab a tortán. Illetve a sörön. A „Megélni és élvezni” jelmondat tökéletes záróköve a tematikának, ennél több már jóval kevesebb lenne.

Konsztantyin Eduardovics Ciolkovszkij üzeni, hogy a hölgy menetiránynak háttal ül

Kitöltve a mi Hostessünk teljesen megszokott és átlagos képet mutat, a világos aranyszín sör tetején közepes, finom szerkezetű, tartós hab üldögél. Illata sem tér el az elvárhatótól, bár a malátás édesség mögött egy picit mintha hangsúlyosabb lenne az élesztő. A korty közepesen testes tizenkettes, a maláták után jó ütemben érkező komlókkal sincs gond (IBU 21), de az illatnál jelentkező élesztős vonal itt már szinte zavaróan erős. Egy kidolgozott ászoksörnél nem volna szabad ennyire erőszakosnak lennie, ezen a ponton még lehetne csiszolni a receptúrán, vagy a készítési folyamat metódusán. Ettől eltekintve egy könnyen iható, 5%-os alkoholtartalmú ivósörről beszélhetünk.

A Cherry Lv. (Lóvé? Love? Leva? Láva?) egy búzás alapokon nyugvó meggyes sör, melynek az információk szerinti 30%-os gyümölcstartalmához a gyártó az „egyik legzamatosabb Magyar meggyfajtát”, illetve az ebből készült koncentrátumot választotta. Hogy ez melyik lehet, illetőleg mi indokolja a meglepetésszerű nagy kezdőbetűt a mondat közepén, arra jótékony homály borul. A címkén a hostess hölgy a típushoz elvárhatóan megvörösödött hajilag, szexi Pirosszka-cosplayt öltött magára, aki a harisnyakötője alá rejtett sörnyitótól eltekintve fegyvertelenül ugrabugrál a szépmama házikója felé, erősen reménykedve abban, hogy a következő kanyarban elé ugrik a Nagy Lompos.

Úgy tűnik, farkasnak lenni sem mindig fáklyásmenet

Klasszikus meggysörös megjelenés, halványan rózsaszín, közepesen tartós habbal. Az ígért bajor búzás jegyekre hiába vártunk, ez alkalommal a meggynél is inkább a gyümölcs édessége került előtérbe, kissé tán túlzott módon, de geilnek azért nem mondhatóan. Alkohol 3,8%, B°14, laza nyári strandampulla.

Ezek után pedig előkotrunk még egy-két péntek esti sört, meditálunk egy jóízűt a világ fehérfolyásán, majd elalvás előtt gyorsan összedobunk fejben egy szkeccset, ahol a Pirosszka ruháján beakadt zippzárt egy blond hostess próbálja meglazítani. Sikerrel.

850. Oasis Kipcsak

Baszjad, a fiatal kipcsak birkapásztor csalódottan és mérgesen ügetett hazafelé a csípősen hideg kora márciusi éjszakában. Hangulata oly komor és vészjósló volt, hogy a gázlónál rendszeresen kellemetlenkedő toportyánférgek halkan nyüszítve, behúzott farokkal inaltak tova, a jurtákat ebből az irányból őrző Bökény pedig (a szerencsétlen sarukészítő minden éjjel itt álldogált, akkora papucs volt otthon) egyetlen pillantásától a condrájába pesált. Nem is csoda, hogy Baszjad idegállapotba került. Egész télen át kuporgatta a rovást a pálcáján (nem, nem azon, a másikon), hogy tavasszal igénybe tudja venni a dévaj Fehera szolgáltatásait a pirosra mázolt marhahólyaggal jelölt jurtában. De a fehérmájú némber bokros teendőire hivatkozva elnapolta őt valamikor kiszézés utánra, Baszjad pedig tökéletesen tisztában volt azzal, hogy ha addig nem tud valakivel kiszézni egy jót, annak a nyáj látja majd a kárát. A múltkor is alig bírta megmagyarázni a gazdának, miért húzza úgy a farát és lóg ki a nyelve annak a három másodfüves jerkének.

Ráadásul csalódottságát látva és kihasználva Ompoly, a vén alkoholista sámán rábeszélte, hogy jósoltasson magának valami szépet, attól biztosan jobb kedvre derül. Nem igazán volt kedve az ilyesmihez, de a lottyadt táltos addig duruzsolt neki, amíg egyszer csak azt vette észre, hogy a sátrában ül kezdődő fejfájással, amit az öreg által a tűzre vetett gyanús gizgazok büdös füstje okozott. Ompoly addig matatott a vackai között, amíg elő nem húzott egy meglehetősen koszos és döbbenetes szagú bőrtömlőt, amiből megkínálta a pásztort. Baszjad előbb óvatosan megszimatolta a benne lévő folyadékot, de a finoman gyümölcsös, barackos, picit fanyar ananászos illattól megnyugodott. Nagyot kortyolt az elsőre könnyednek tűnő, enyhén krémes hatású léből, melynek a malátás-édeskés kezdet után viszonylag gyorsan keserűbe fordult az íze, de annyira azért nem esett túlzásba, hogy összerántsa az ember száját. Élénk, mozgékony, nyelvet csípő dolog volt, a korty végén és az utóízben megint előjöttek a finom gyümölcsök.

Baszjad megkérdezte a sámánt, mi ez az ital, de addigra a vén gombazabáló már transzba esett, s miközben hurcolkodott felfelé a Világfán, valami olyasmit motyogott, hogy DIPA, DIPA, DIPA, de nem lehetett rendesen kivenni, mert a nyála is folyt szépen. Lassan a pásztor előtt is homályosodni kezdtek a dolgok, a penetráns füstszag és a 7%-os alkohol együttesen meghozta a kívánt hatást. Ompoly torokhangú zümmögése is elhalkult, s Baszjad hirtelen egy nagy teremben találta magát, ahol sok ember álldogált vagy üldögélt díszes ruhában. Mindannyian egy gyűrött arcú, nagyorrú, még a táltosnál is lottyadtabb férfit hallgattak, aki ismerős dallamú nyelven beszélt, s az előtte lévő táblácskára az volt pingálva, hogy Macaristan. Baszjad figyelni kezdett, és lassan ki tudta hámozni, miről beszél a totyakos. Imígyen szólt: „A jelenlévők közül nem mindenki tudja, de Magyarországon vannak kipcsakok. Sok magyarban van kipcsak vér. Ezeknek van önkormányzatuk…” A látomás hirtelen összezsugorodott és eltűnt, amikor a kőrészeg Ompoly alatt letört a Világfa egyik ága, és a nyomorult sámán rövid szabadesést követően arccal előre beékelődött néhány tarsolylemez közé.

Ompoly a zuhanás után. A tollas jószágot azóta nem bírják leszedni a fejéről

Baszjad felmarkolta a maradék italt, s az élményen rágódva kitántorgott a jurtából a lováig. Visszatrappolt a gázlóhoz, jól megrugdosta a balszerencséjükre addigra visszamerészkedő toportyánokat, megitta a maradékot, majd a hajnal első fénysugarainál hideg vizet locsolt a fejére, és két dologban határozta el magát. Az egyik az volt, hogy ő bizony leiratkozik a három nap múlva nyugati irányba induló, némi kalandozással egybekötött társasutazás résztvevőinek listájáról, mert így talán elkerülhető lesz, hogy bármilyen köze is legyen a látomásbeli dagadt trotli hagymázas rémálmaihoz. A másik pedig az, hogy most rögtön visszavágtat a táborba, rárúgja az ajtót Feherára, és addig kiszézi, amíg Hadak Útjának nem nézi az eget fényes nappal is. Huj-huj hajrá.

Fehera és az egyik abuzált toportyán Baszjadot keresik