Nagy kedvelői vagyunk a mindenféle multik által forgalmazott alsópolcos szarsöröknek, még inkább azoknak, amik akár szemmagasságig is fel tudnak kúszni a tartószerkezeten. A mai napon az eddig begyűjtött öt Karlskrone-attitűd mellé újabb hármat csatolhatunk, hej, az élet csupa móka és kacagás. Az Aldi legújabb cifra nyomorúságaira Vácz kartárs hívta fel a figyelmünket, köszönjük neki szépen, azt meg pláne, hogy az első kortyokat társaságában fogyaszthattuk, minőségi és irányított szabadidős tevékenység keretein belül.
Aldiékat már csak azért is becsüljük, mert habozás nélkül húznak lapot nemhogy tizenkilencre, de akár huszonegyre is. Emlékezetünk szerint semmi jót sem tudtunk mondani a brand eddig kóstolt példányairól, a legpozitívabb megnyilvánulásunk a seíze-sebűze szókapcsolat volt, amit ugyan nem így kell írni, de nekünk szabad. Arra is emlékszünk, hogy Százéves Sün a búzasörük tárgyalásakor debütált kvázi védjegyünkként még valamikor ’18-ban. Azóta is kiváló egészségnek örvend, mint az a mellékelt fotón látható.
A Leichtbier annyira leicht, hogy kétszer kell kitölteni, hogy megérkezzen a pohárba, de akkor már késő gondolkodni azon, hogy minek. Haloványsárga, sörszerű dolog lötyög a vékony, mosogatószeres hab alatt, de a látvány még mindig elviselhetőbb, mint az illat és az íz. Illetve az ízzel nincs gond, mert olyat nem produkál. A már ismert és megszokott savanyú szódavízen túl csak a nihil vigyorog, az illattal előgomolygó dohos aromaanyagok pedig megteszik nekünk azt a szívességet, hogy rendkívül gyorsan elpárolognak. Mindent összevetve ez még annyit sem ér, mint az aludoboz, amelyikbe töltötték. Mehet is a lefolyóba pezsegni.
Manapság már a szarsörpolcról sem hiányozhatnak az IPA-k, sic transit gloria mundi, naná, hogy a Karlskrone is előrukkolt eggyel. Az előző ultraleichthez képest ennek már határozottan vannak illatai és ízei, ha nem is túl kellemesek. A típustól elvárható gyümölcsparádé ez esetben szúrós, műcitromos savanykássággá degradálódik, a háttérben céltalanul lődörgő gabonákkal. A korty nagyot csíp az ember nyelvébe, ami nem jó ugyan, de legalább váratlan, utána viszont sivár, gyógyszeres keserűk döngölnek le mindent. Könnyben ázó arcú, kegyetlenül megkínzott, némán fohászkodó ízlelőbimbók kísértenek majd álmatlan, végtelennek tűnő éjszakákon át.
Már csak a pilsben bízunk, ezért is hagytuk a végére, de ez alkalommal ő sem váltja meg a világot. Közvetlenül nyitás után olyan penetráns főtt tojás szagot ereget, hogy rögvest a szavatossági időt kezdjük keresgélni a dobozon. Hurrá, azzal nincs gond, jövő júliusig okék vagyunk. Percek teltével tisztul a dolog, ám a tojás nyomában nagyjából minden eltűnik, csak egy kis tétova, komlós érzet marad. Kinézetre echte Leicht, az illatélmény után nyugodtan mondhatnánk: mint két tojás. Ízvilágát illetően is erős déjà vu-élmény söpör át rajtunk, ezeket a drabális, bárdolatlan, torokkaparó keserűket az előbb húztuk le a klotyón a maradék IPA-val. Úgy tűnik, nem elég alaposan. Merő rosszindulatból és büntetésből itt már van utóíz is, leginkább ujjnyi ecetbe előző este visszaharákolt, félig szétrágott kinintablettára emlékeztet. Nem tudjuk, mit követtünk el, de most vezeklünk. Bő nyállal, mert minden ilyen nedvet termelő mirigyünk megbolondult. Csak abba a gondolatba tudunk kapaszkodni, hogy ha legközelebb valamelyik Aldi környékén mászkálunk, bemegyünk, veszünk ezekből az istentelen löttyökből egy-egy dobozzal, oszt’ a bejáratnál odavágjuk őket a járólaphoz, hogy szagolgassák ők is egy darabig.
Mielőtt felnyalják.
