Nem, nem feledkeztünk meg a fertőrákosi sörökről, sőt, kifejezetten nagy odafigyeléssel gondozzuk őket. Az történt ugyanis, hogy a rekkenő hőségnek köszönhetően szegény palackjainkat kitelepítették a hűtőszekrényből (akárcsak a fertőrákosi németeket 1946-ban, de ne szaladjunk ennyire előre). Mindenféle butaság pakolódott a helyükre – élelmiszerfélék, mentes tej a gyereknek, ilyesmi -, ezért az értékes nedűket egy hűtőtáskában próbáljuk megvédeni a minőségromlástól. A jégakkukat percre pontosan huszonnégy óránként cseréljük, a külső és belső hőmérsékleti értékeket mérjük, az eredményeket naplózzuk, mentjük, grafikonokon ábrázoljuk. Ezen tevékenységeinkből adódóan viszonylag kevés álmatlan éjszakánk volt a nyáron, az asszony szerint csak egyszer sírtunk fel, de elmagyaráztuk neki, hogy az nem ebből az okból történt.
A rend a lelke mindennek-elv nagyjából közepes hatótávolságban (1000-3500 km) helyezkedik el tőlünk, ám az alaposságot tudjuk értékelni. Ezért elégedetten bólintottunk, amikor megpillantottuk Fertőrákos weboldalának a település történetéről szóló szekciójában talált kronológia első mondatát, amit ide is illesztünk, tessék: „Kr. e. 12 millió évvel: a rákosi kőfejtő lajtamészkövének kialakulása – miocén”. Ez igen, ezt így kellene csinálnia mindenkinek. A lajtamészkő egyébként a Lajta folyó környékét borítja átlagosan 150 méter vastagságban, de ez a fedőkőzete a Soproni-hegységnek is. Biogén cucc, kagylóhéjból és mészalgából áll. Tessék, ma sem fekszünk le hülyébben, mint tegnap.

Azért nem kell megijedni, a település és a főzde körbejárásakor nagyobb léptekkel fogunk haladni. A rómaiak valamikor az i. e. első század környékén jelentek meg itt, de a vidék már előttük is lakott volt. Építettek is egy csinos Mithraeumot, egy Mithrász-szentélyt, ami elég ritka a világnak ezen a tájékán. Mithrász egy proto-indoiráni istenség volt, kultusza a rómaiaknál is igen nagy népszerűségnek örvendett egy időben. A beavatásra várók egy ráccsal fedett gödörben üldögélve várták, hogy a papok egy bikát vezessenek a fejük fölé, majd leszúrják, hogy a rájuk ömlő vér megtisztítsa őket. Újabb kutatások szerint a bikát időnként emberekkel helyettesítették, a leírások harapásokat és heréléseket is említenek, nagyon érdekes. A kereszténység egyébiránt ebből a kultuszból elég sok mindent átvett (pl. utolsó vacsora, szentelt víz, tizenkét tanítvány), aztán a mithraizmus lassan elsorvadt, bár Európában itt-ott suttyomban még Nagy Konstantin ideje alatt is végeztek szertartásokat.

Ennek tiszteletére most mi is rendkívül szertartásosan bontjuk ki első sörünket a főzdétől, a Klassik elnevezésű szűretlen német pilzenit.
Szép mély sárga szín, mint az öregedő napraforgószirom, habja hófehér, tömött, tartós. Malátásan és virágosan édeskés illat, egészen hátul nagyon kevés földdel. A korty az átlagosnál kicsit lustább, a szénsavak kicsit kókadtak, pont, ahogy mi szeretjük. A test közepesnek mondható (12 B°). Elöl maláták vonulnak a karamelláikkal és csipetnyi élesztővel, majd a Tettnanger hozza az illatnál már bejelentkezett virágos ízeket. A keserűk is tisztességesek (35 IBU, Magnum is van benne), a teljes befejező szakaszt uralják, még az utóízbe is átlógnak kicsinyt.
Könnyen iható, kerek, nevét ténylegesen kiérdemlő sör, ugyanakkor talán nem véletlenül jutottak eszünkbe Nádas Péter gondolatai a klasszikáról, amit zárásképp ide is citálunk.
„A világszemléletnek valamiféle nyugalmát, a kényszeresen, de mégis nyugvópontra érkezett életfilozófiát, a kissé merev egyensúlyra találó ellentmondások érzetét, holtpontot, amelyről a szemléletnek nincsen hová elmozdulnia, semmilyen irányba.”
