950-952. Limburgse Witte Rosé, Cornelissen Kriekenbier, Sint Gummarus Tripel

Búék, meg minden ilyesmi mindenkinek. Reméljük, kellemesen teltek az óév utolsó napjai és órái, a szerkesztőség mindenesetre remekül érezte magát a kisded baráti társaságokban. Olyannyira, hogy most relatíve kétségbeesetten vetjük papírra (képzavar) gyors ütemben homályosuló emlékeinket, mert a fejünkben éldegélő Parkinson-kóros, demens agysebészek már köszörülik a dikicset a lobotómiához. Nagyjából időrendi sorrendben igyekszünk haladni, mert hát mi a fenének kezdtük el mérni az időt, ha nem ezért? A pre-szilveszteri összejövetelt két gyümölcsös belgával indítottuk a Kulcsár család nagylelkű hozzájárulásának köszönhetően. A Brouwerij Cornelissen az 1800-as évek közepe óta készít söröket a kies Limburg tartomány még kiesebb Opitter nevű falvacskájában, mely 1977 óta Bree városának része. A család immáron hatodik generációja birtokolja és irányítja a főzdét, s hogy megfeleljenek a címerükben szereplő betűkombinációnak (JC), mindenkinek J betűvel kezdődik a neve. Naná, hogy fel is soroljuk őket az alapítótól kezdve: Jan, Jef, Joseph, még egy Jan, Jaak (az Opitter FC. a róla elnevezett stadionban játssza a hazai mérkőzéseit), megint egy Jan (az ő testvérét Leonak hívták, szerintem kitagadták, aztán elásták valahol), Josephus, és a legfrissebb, Jef Jr. A hetedik generáció is szép ütemben nevelődik, a céget Jacob és Julie fogják majd átvenni.

Az egyik J betűs a régi szép időkből: Jan Mathys Cornelissen

A két, általunk kóstolt sörről ilyen szépeket és izgalmasakat (?) nem tudunk mondani. A Limburgse Witte Rosé úgy készül, hogy a Limburgse Witte True Original-ba tolnak egy nagy marék málnát. A koriander és a narancshéj reménytelen küzdelmet folytat a mindent eltaposó és maga alá gyűrő málnával, de aki szereti ezt a gyümölcsöt (esetleg titokban medve, de ezt most nem visszük tovább, nehogy valaki vérig sértődjön), nem fog csalódni benne.

Nem várakoztak hiába azok sem, akik a meggyet preferálják jobban, ha gyümölcsös sörről van szó. A főzde Kriekenbier fedőnevű meggyes lágere 2019-ben bronzplakettet nyert a WBA-n, ennek megfelelően szépen domborítja a Morello fajtájú meggy (felénk hívják spanyolmeggynek is, habár írásban elvileg 1598-ban említették először a francia L’ Abbaye de Moreilles kapcsán, amit viszont 1109-ben alapítottak, volt hát idejük a meggyel molyolni)  vérbő ízvonalát. A két könnyed kitérő után járt nekünk valami komolyabb is a cégtől, a Sint Gummarus Tripel, ami az első ilyen típusú limburgi főzet.

Vajh’ mi lehet a TEÁOR-kódja a vízfakasztásnak és a fakötözésnek?

Lieri Szent Gummarus valamikor 717 környékén látta meg a napvilágot Brabant tartományban és arról lett híres, hogy legendásan sz@rul nősült. Neje a korabeli megemlékezések szerint hihetetlenül agresszív és nagyképű nőszemély volt, aki lelkesen és nagy elánnal ütötte-verte a szolgálókat a mi csóró szentünkkel egyetemben. Nem csoda hát, hogy a galamblelkű ember inkább egy évtizednyit katonáskodott pár száz kilométerrel távolabb, majd hazatérvén elvált és nekifogott a remetelétnek. Állítólag egyszer egy kettétört fát az övével kötött össze, és a szerencsés növény rögvest burjánzásnak indult. Egy forrást is fakasztott a botjával, ennek vize igen hatásos mindenféle csonttöréses nyavalyára. A cinikus utókor őt tette meg a rossz házasságok védőszentjének, ami elég nagy szemétség tőle, lássuk be. A nevét viselő tripel viszont tisztes iparosmunka, ha nem is kiemelkedő. Világos borostyán árnyalatú, vékony habbal bíró sör. Illata karamellás, vattacukros, finoman virágos, leheletnyi élesztővel. Ízvilága malátás, gyümölcsös, lágyan komlós kortyvéggel. A 8.3-as alkohol miatt nagyobb mennyiség fogyasztása esetén bárki nekiláthat Szent Gummarushoz imádkozni, mer’ az asszonynép könnyen megfúriásodik.

Szerencsére a miénk egy angyal.

Folyt. köv. PS: felhívnánk a figyelmet a már enyhén tremolózó kézzel készített fotográfiák ünnepkörnek megfelelő, bejglis-kígyóuborkás hátterére.

862. Pannonhalmi Tripel

Szép nagy és zöld csütörtökünk van, dukálna a megegyező színű sör, de nincs, mert több nap, mint kolbász. Tavaly összejött az időzítés, írtunk is a dolog hátteréről, meg mindenféle algákról és az E 141-ről, ezt most kihagyjuk. De ne ijedjen meg senki, minden erőnkkel azon leszünk, hogy legalább alulról súroljuk a szakralitás határát, ráadásul lehetőleg a nyelvünkkel. A segítség pedig igazán autentikus helyről érkezik, a Pannonhalmi Főapátság sörei közül a Tripel teljesíti be Lukács evangyéliomának szavait (22/17), miszerint: „És a pohárt vévén, minekutána hálákat adott, monda: Vegyétek ezt, és osszátok el magatok között.” Vesszük, vesszük, az osztáson sem gondolkodunk sokat, nyugodt szívvel kínáljuk fel az asszonynak, úgyis nemet fog mondani. A poháron viszont csiszolnánk egy kicsit, a katolikus liturgiában ez a nap Dies Calicis (a kehely napja) néven is fut, s bizony ez így helyes, hiszen a tripeleket illik ilyen típusú edényből fogyasztani. Ha nincs kéznél kehely, az sem baj, a harangok nem ettől fognak elnémulni. A pannonhalmiak aranyszínű sörének laza, tapadós és tartós habja alól közben kellemesen fűszeres, picit citrusos, gyümölcsös, enyhén fehérboros illatok kezdenek szivárogni, nekünk pedig a harangokról eszünkbe jutott Kopeczky Mihály késmárki deák legendája, amit dióhéjba csomagolva meg is osztunk, úgy sem siettek sehová. Történt pediglen az Úr 1647-ik esztendejének nagyszombatján, hogy a római székesegyház sekrestyése egy békésen szundikáló fiatalembert talált a templomban.

A székesegyház Viviano Codazzi festményén, 1630 körül

Mikor felébresztették, a deák szörnyen csodálkozva nézelődött, nem tudta, hol lehet, s egy fura nyelven kezdett beszélni. Aztán a jó öreg latin segített, Kopeczky barátunk el tudta mesélni, hogy ő bizony ki akarta próbálni, vajon tényleg Rómába mennek-e a harangok, ezért a késmárki templom harangnyelvéhez kötözte magát. Hirtelen nagy égszakadás-földindulás vette körül, kirepült a templomtoronyból, s elájult. Arra eszmélt, hogy a sekrestyés ébresztgeti. A történetnek hamar híre ment, Mihály deákot gazdag mecénások támogatták élete végéig, feléje se szagolt Késmárknak többé. Hiába, egy jól megtervezett és előadott történet manapság is csodákra képes.

A mi apátságink is teszi a dolgát becsülettel, úgy és annyira hozza a belga ízvilágot, hogy mellette bőven marad hely a hazai elképzeléseknek is. A közepesen testes és szénsavas, száraz kortyban jól elférnek egymás mellett a komlók a kandiscukorral, a gyümölcsösség sem hiányzik, bár inkább friss, savanykás, mintsem aszalt. A 8%-nyi alkohol gondosan és szépen van csomagolva, a végén még egy villanásnyi virágos-mézes érzet is emeli a morált. Olyannyira, hogy a második kehely után az ember már elég profánul vigyorog arra a gondolatra, hogy vajon a klasszikus Schrödinger-elmélet működne-e Jézussal és a feltámadással a barlangban? Akár igen, akár nem: boldog húsvétot mindenkinek.