Búék, meg minden ilyesmi mindenkinek. Reméljük, kellemesen teltek az óév utolsó napjai és órái, a szerkesztőség mindenesetre remekül érezte magát a kisded baráti társaságokban. Olyannyira, hogy most relatíve kétségbeesetten vetjük papírra (képzavar) gyors ütemben homályosuló emlékeinket, mert a fejünkben éldegélő Parkinson-kóros, demens agysebészek már köszörülik a dikicset a lobotómiához. Nagyjából időrendi sorrendben igyekszünk haladni, mert hát mi a fenének kezdtük el mérni az időt, ha nem ezért? A pre-szilveszteri összejövetelt két gyümölcsös belgával indítottuk a Kulcsár család nagylelkű hozzájárulásának köszönhetően. A Brouwerij Cornelissen az 1800-as évek közepe óta készít söröket a kies Limburg tartomány még kiesebb Opitter nevű falvacskájában, mely 1977 óta Bree városának része. A család immáron hatodik generációja birtokolja és irányítja a főzdét, s hogy megfeleljenek a címerükben szereplő betűkombinációnak (JC), mindenkinek J betűvel kezdődik a neve. Naná, hogy fel is soroljuk őket az alapítótól kezdve: Jan, Jef, Joseph, még egy Jan, Jaak (az Opitter FC. a róla elnevezett stadionban játssza a hazai mérkőzéseit), megint egy Jan (az ő testvérét Leonak hívták, szerintem kitagadták, aztán elásták valahol), Josephus, és a legfrissebb, Jef Jr. A hetedik generáció is szép ütemben nevelődik, a céget Jacob és Julie fogják majd átvenni.
A két, általunk kóstolt sörről ilyen szépeket és izgalmasakat (?) nem tudunk mondani. A Limburgse Witte Rosé úgy készül, hogy a Limburgse Witte True Original-ba tolnak egy nagy marék málnát. A koriander és a narancshéj reménytelen küzdelmet folytat a mindent eltaposó és maga alá gyűrő málnával, de aki szereti ezt a gyümölcsöt (esetleg titokban medve, de ezt most nem visszük tovább, nehogy valaki vérig sértődjön), nem fog csalódni benne.
Nem várakoztak hiába azok sem, akik a meggyet preferálják jobban, ha gyümölcsös sörről van szó. A főzde Kriekenbier fedőnevű meggyes lágere 2019-ben bronzplakettet nyert a WBA-n, ennek megfelelően szépen domborítja a Morello fajtájú meggy (felénk hívják spanyolmeggynek is, habár írásban elvileg 1598-ban említették először a francia L’ Abbaye de Moreilles kapcsán, amit viszont 1109-ben alapítottak, volt hát idejük a meggyel molyolni) vérbő ízvonalát. A két könnyed kitérő után járt nekünk valami komolyabb is a cégtől, a Sint Gummarus Tripel, ami az első ilyen típusú limburgi főzet.
Lieri Szent Gummarus valamikor 717 környékén látta meg a napvilágot Brabant tartományban és arról lett híres, hogy legendásan sz@rul nősült. Neje a korabeli megemlékezések szerint hihetetlenül agresszív és nagyképű nőszemély volt, aki lelkesen és nagy elánnal ütötte-verte a szolgálókat a mi csóró szentünkkel egyetemben. Nem csoda hát, hogy a galamblelkű ember inkább egy évtizednyit katonáskodott pár száz kilométerrel távolabb, majd hazatérvén elvált és nekifogott a remetelétnek. Állítólag egyszer egy kettétört fát az övével kötött össze, és a szerencsés növény rögvest burjánzásnak indult. Egy forrást is fakasztott a botjával, ennek vize igen hatásos mindenféle csonttöréses nyavalyára. A cinikus utókor őt tette meg a rossz házasságok védőszentjének, ami elég nagy szemétség tőle, lássuk be. A nevét viselő tripel viszont tisztes iparosmunka, ha nem is kiemelkedő. Világos borostyán árnyalatú, vékony habbal bíró sör. Illata karamellás, vattacukros, finoman virágos, leheletnyi élesztővel. Ízvilága malátás, gyümölcsös, lágyan komlós kortyvéggel. A 8.3-as alkohol miatt nagyobb mennyiség fogyasztása esetén bárki nekiláthat Szent Gummarushoz imádkozni, mer’ az asszonynép könnyen megfúriásodik.
Szerencsére a miénk egy angyal.
Folyt. köv. PS: felhívnánk a figyelmet a már enyhén tremolózó kézzel készített fotográfiák ünnepkörnek megfelelő, bejglis-kígyóuborkás hátterére.
