1173-1176. Van Pur Lager, Van Pur Blonde, Van Pur Dubbel, Van Pur Tripel

A kentaurokról olvasgattunk elalvás előtt, nem véletlenül álmodtunk lófejű nőkkel. Idilli, mondhatni bukolikus környezetben sétálgattunk köztük a Százholdas pagonyban – Róbert Gida negyedóránként Christopher Robin Milne-é változott, aki rühellte az apukáját, meg félt is tőle, ezért ilyenkor a szokásosnál nagyobbakat rúgott Malackába, az a nyomorult pedig vigyorogva visítozott a lakkbőr szopóálarc alól. Micimackó egy méztripen ült, nem fókuszált, de a láncfűrészt erősen szorította -, amikor az egyik lófejű csábosnak szánt lófogú mosollyal imígyen suttogott fülünkbe: – Jagoda néni vagyok, a Van Pur igazgatótanácsának elnöke. Nincs kedvetek megkóstolni a Worlwide Famous Beer-sorozatunkat? – Egyáltalán nincs! – visítottuk mi is Malackánál fél oktávval magasabb hangfekvésben, aztán hirtelen szétolvadt körülöttünk minden, mi pedig enyhe végtagi tremolókkal és kitágult pupillákkal tértünk magunkhoz szűzies derékaljunkon heverve.

Az elnöknő

Reggeli kávénkat szürcsölve elhatároztuk, nem futunk végzetünk elől, Shakespeare bácsi is megmondta, hogy feltehetőleg akkor lesz nemesb a lélek, ha tűri balsorsa minden nyűgét s nyilait, gyertek hát Van Pur-ok, leveszünk benneteket mellel.

A Van Pur Lager már csak azért is lett az első a sorban, mert a többi hárommal ellentétben nála nincs kihegyezve a dolog a belga utánérzésre. Ezen kívül nem sok mindent tud felmutatni a szerencsétlen. Szépen kitömték kukoricával, ennek köszönhetően az illatban rövid ideig követhető gabonás édesség és az ízvilágon parádés ívben áthúzó kellemetlen savanyúság között még bántóbb a kontraszt. Egérszagú Borsodi-feeling ébredező gyomorégéssel, már löttyintjük is a hangyák közé.

Jöhet a Blonde, amíg visz a lendület, mert ahogy emelkedik a hőmérséklet, egyre kevésbé tudjuk vállalni a felelősséget bármiért is. A kukoricadarát – minő öröm – ebben is benne felejtették, ezt kvázi ellensúlyozandó, belevágtak egy marék cukrot. Ettől olyan befőzés jellegű, szirupos hatást kapott, csakhogy esetünkben a begombázott nagymama elgaloppírozta magát a borkősavval (2,3-dihidroxibutándisav, C4H6O6, csak hogy ma is okosodjunk). Valami nehezen magyarázható, ellenben nyugodtan perverznek minősíthető vágytól vezérelve megisszuk kb. a felét, a maradékot pedig – mivel a hangyáknak ránézésre teljesen betett a láger – az ablakcserék óta az udvaron terpeszkedő sittkupacra zúdítjuk. Közben az jut az eszünkbe, hogy a reménytelenül összeállt dombocskát csákányozni kellene az elszállításhoz, ezért jobban járunk, ha hozatunk rá egy fél kocsi termőföldet, oszt’ lesz belőle sziklakert, f@szom.

Nagy levegőt veszünk, itt a Dubbel. Illata ennek is töményen édes, ebben a cukor már kandírozott, óh mámor, corn still loves us. Az íz viszonylagosan kordában van tartva, s bár a belengetett gyümölcsöket sehol sem leljük, a karamell tisztességesnek mondható. Az alkoholtartalom 6,5 % környékén egyensúlyozik, ennek és barátságos mahagóni árnyalatának (a drapp habbal együtt egészen korrekt kinézete van) köszönhetően nem öntjük ki. Nem is lenne hova, a hangyák és a sitt kipipálva, a kutya meg a macska nem kap, a kert végében van ugyan egy villámvágta nyírfa, de odáig hamuvá égetne bennünket a Nap. Megisszuk.

Minden kakas úr a maga szemétdombján, ezért mi is megemeljük amúgy nemigen létező kalapunkat a Tripel előtt. Eltűnt a kukorica, helyette narancshéj van és koriander, az alkoholtartalom pedig 8,5 %. Nem reménykedtünk szofisztikált ízorgiában, ezért nem is csalódtunk akkorát, amikor nem kaptuk meg. Ez lehetne afféle mottó a Van Pur söreihez, de eddigi tapasztalataink alapján a remény ilyen szintű hiánya könnyen depresszív-szuicid menetelést okozhat a setét semmi irányába.

A tanulság mindezekből egyrészről az, hogy a lengyel márkanévvel találkozván az ember váljék a szokottnál is óvatosabbá, másrészt körültekintőbben válogasson az esti olvasnivalók között.

950-952. Limburgse Witte Rosé, Cornelissen Kriekenbier, Sint Gummarus Tripel

Búék, meg minden ilyesmi mindenkinek. Reméljük, kellemesen teltek az óév utolsó napjai és órái, a szerkesztőség mindenesetre remekül érezte magát a kisded baráti társaságokban. Olyannyira, hogy most relatíve kétségbeesetten vetjük papírra (képzavar) gyors ütemben homályosuló emlékeinket, mert a fejünkben éldegélő Parkinson-kóros, demens agysebészek már köszörülik a dikicset a lobotómiához. Nagyjából időrendi sorrendben igyekszünk haladni, mert hát mi a fenének kezdtük el mérni az időt, ha nem ezért? A pre-szilveszteri összejövetelt két gyümölcsös belgával indítottuk a Kulcsár család nagylelkű hozzájárulásának köszönhetően. A Brouwerij Cornelissen az 1800-as évek közepe óta készít söröket a kies Limburg tartomány még kiesebb Opitter nevű falvacskájában, mely 1977 óta Bree városának része. A család immáron hatodik generációja birtokolja és irányítja a főzdét, s hogy megfeleljenek a címerükben szereplő betűkombinációnak (JC), mindenkinek J betűvel kezdődik a neve. Naná, hogy fel is soroljuk őket az alapítótól kezdve: Jan, Jef, Joseph, még egy Jan, Jaak (az Opitter FC. a róla elnevezett stadionban játssza a hazai mérkőzéseit), megint egy Jan (az ő testvérét Leonak hívták, szerintem kitagadták, aztán elásták valahol), Josephus, és a legfrissebb, Jef Jr. A hetedik generáció is szép ütemben nevelődik, a céget Jacob és Julie fogják majd átvenni.

Az egyik J betűs a régi szép időkből: Jan Mathys Cornelissen

A két, általunk kóstolt sörről ilyen szépeket és izgalmasakat (?) nem tudunk mondani. A Limburgse Witte Rosé úgy készül, hogy a Limburgse Witte True Original-ba tolnak egy nagy marék málnát. A koriander és a narancshéj reménytelen küzdelmet folytat a mindent eltaposó és maga alá gyűrő málnával, de aki szereti ezt a gyümölcsöt (esetleg titokban medve, de ezt most nem visszük tovább, nehogy valaki vérig sértődjön), nem fog csalódni benne.

Nem várakoztak hiába azok sem, akik a meggyet preferálják jobban, ha gyümölcsös sörről van szó. A főzde Kriekenbier fedőnevű meggyes lágere 2019-ben bronzplakettet nyert a WBA-n, ennek megfelelően szépen domborítja a Morello fajtájú meggy (felénk hívják spanyolmeggynek is, habár írásban elvileg 1598-ban említették először a francia L’ Abbaye de Moreilles kapcsán, amit viszont 1109-ben alapítottak, volt hát idejük a meggyel molyolni)  vérbő ízvonalát. A két könnyed kitérő után járt nekünk valami komolyabb is a cégtől, a Sint Gummarus Tripel, ami az első ilyen típusú limburgi főzet.

Vajh’ mi lehet a TEÁOR-kódja a vízfakasztásnak és a fakötözésnek?

Lieri Szent Gummarus valamikor 717 környékén látta meg a napvilágot Brabant tartományban és arról lett híres, hogy legendásan sz@rul nősült. Neje a korabeli megemlékezések szerint hihetetlenül agresszív és nagyképű nőszemély volt, aki lelkesen és nagy elánnal ütötte-verte a szolgálókat a mi csóró szentünkkel egyetemben. Nem csoda hát, hogy a galamblelkű ember inkább egy évtizednyit katonáskodott pár száz kilométerrel távolabb, majd hazatérvén elvált és nekifogott a remetelétnek. Állítólag egyszer egy kettétört fát az övével kötött össze, és a szerencsés növény rögvest burjánzásnak indult. Egy forrást is fakasztott a botjával, ennek vize igen hatásos mindenféle csonttöréses nyavalyára. A cinikus utókor őt tette meg a rossz házasságok védőszentjének, ami elég nagy szemétség tőle, lássuk be. A nevét viselő tripel viszont tisztes iparosmunka, ha nem is kiemelkedő. Világos borostyán árnyalatú, vékony habbal bíró sör. Illata karamellás, vattacukros, finoman virágos, leheletnyi élesztővel. Ízvilága malátás, gyümölcsös, lágyan komlós kortyvéggel. A 8.3-as alkohol miatt nagyobb mennyiség fogyasztása esetén bárki nekiláthat Szent Gummarushoz imádkozni, mer’ az asszonynép könnyen megfúriásodik.

Szerencsére a miénk egy angyal.

Folyt. köv. PS: felhívnánk a figyelmet a már enyhén tremolózó kézzel készített fotográfiák ünnepkörnek megfelelő, bejglis-kígyóuborkás hátterére.

862. Pannonhalmi Tripel

Szép nagy és zöld csütörtökünk van, dukálna a megegyező színű sör, de nincs, mert több nap, mint kolbász. Tavaly összejött az időzítés, írtunk is a dolog hátteréről, meg mindenféle algákról és az E 141-ről, ezt most kihagyjuk. De ne ijedjen meg senki, minden erőnkkel azon leszünk, hogy legalább alulról súroljuk a szakralitás határát, ráadásul lehetőleg a nyelvünkkel. A segítség pedig igazán autentikus helyről érkezik, a Pannonhalmi Főapátság sörei közül a Tripel teljesíti be Lukács evangyéliomának szavait (22/17), miszerint: „És a pohárt vévén, minekutána hálákat adott, monda: Vegyétek ezt, és osszátok el magatok között.” Vesszük, vesszük, az osztáson sem gondolkodunk sokat, nyugodt szívvel kínáljuk fel az asszonynak, úgyis nemet fog mondani. A poháron viszont csiszolnánk egy kicsit, a katolikus liturgiában ez a nap Dies Calicis (a kehely napja) néven is fut, s bizony ez így helyes, hiszen a tripeleket illik ilyen típusú edényből fogyasztani. Ha nincs kéznél kehely, az sem baj, a harangok nem ettől fognak elnémulni. A pannonhalmiak aranyszínű sörének laza, tapadós és tartós habja alól közben kellemesen fűszeres, picit citrusos, gyümölcsös, enyhén fehérboros illatok kezdenek szivárogni, nekünk pedig a harangokról eszünkbe jutott Kopeczky Mihály késmárki deák legendája, amit dióhéjba csomagolva meg is osztunk, úgy sem siettek sehová. Történt pediglen az Úr 1647-ik esztendejének nagyszombatján, hogy a római székesegyház sekrestyése egy békésen szundikáló fiatalembert talált a templomban.

A székesegyház Viviano Codazzi festményén, 1630 körül

Mikor felébresztették, a deák szörnyen csodálkozva nézelődött, nem tudta, hol lehet, s egy fura nyelven kezdett beszélni. Aztán a jó öreg latin segített, Kopeczky barátunk el tudta mesélni, hogy ő bizony ki akarta próbálni, vajon tényleg Rómába mennek-e a harangok, ezért a késmárki templom harangnyelvéhez kötözte magát. Hirtelen nagy égszakadás-földindulás vette körül, kirepült a templomtoronyból, s elájult. Arra eszmélt, hogy a sekrestyés ébresztgeti. A történetnek hamar híre ment, Mihály deákot gazdag mecénások támogatták élete végéig, feléje se szagolt Késmárknak többé. Hiába, egy jól megtervezett és előadott történet manapság is csodákra képes.

A mi apátságink is teszi a dolgát becsülettel, úgy és annyira hozza a belga ízvilágot, hogy mellette bőven marad hely a hazai elképzeléseknek is. A közepesen testes és szénsavas, száraz kortyban jól elférnek egymás mellett a komlók a kandiscukorral, a gyümölcsösség sem hiányzik, bár inkább friss, savanykás, mintsem aszalt. A 8%-nyi alkohol gondosan és szépen van csomagolva, a végén még egy villanásnyi virágos-mézes érzet is emeli a morált. Olyannyira, hogy a második kehely után az ember már elég profánul vigyorog arra a gondolatra, hogy vajon a klasszikus Schrödinger-elmélet működne-e Jézussal és a feltámadással a barlangban? Akár igen, akár nem: boldog húsvétot mindenkinek.