1181-1182. Leon Steiner Strong és Gambrinus 10

1743 augusztusának egyik verőfényes reggelén Johann Wilhelm Ludwig Gleim meglehetősen kellemetlen szájízzel és hasogató fejfájással ébredt. A vizeskancsó után tapogatózva igyekezett összerakni az elmúlt este és éjszaka történéseit, de nem jutott sokra. Arra még emlékezett, hogy újsütetű titkári pozícióját ünneplendő vetette bele magát az események sodrába, mely kinevezést maga Frigyes Vilmos brandenburg-schwedti őrgróf eszközölte ki számára. Baráti társasága harsányan és őszintén örvendezett, az emocionális töltet pedig tovább vastagodott, amikor Gleim ajkait elhagyták a varázsszavak: – Mindenki az én vendégem! A buli elején még kikent-kifent vendéglőkben vedelték a jóféle brandenburgi söröket, aztán ahogy kopni kezdett irodalmárunk likviditása, úgy lettek egyre homályosabbak és kérdőjelesebbek a kocsmák, nem is beszélve a sörökről és egyéb alkoholokról.

Johann Wilhelm Ludwig Gleim egy másik Johann, Heinrich Ramberg festményén (1789)

A hajnali fényviszonyok Johann láttán automatikusan tolódtak a pír jelző irányába, ugyanis mostanra a titkár úr felettébb minősíthetetlen állapotban firkálgatott valamit egy darab papírra a külváros egyik büdös krimójának ragacsos sarokasztalánál. Két sör imbolygott előtte a konyhabútor sántaságának köszönhetően: egy rossz lengyel és egy nem jó cseh. Volt ott még valamiféle schnapsmaradék is, ha hűek maradunk az általunk eddig lelkesen követett minden mindennel összefügg elvhez, akkor körte. (Ugyanis a költő későbbi és elég tiszteletreméltó hagyatékát dédunokaöccse, Friedrich Heinrich Wilhelm Körte gondozta.)

Friedrich Heinrich Wilhelm Körte portréja 1800-ból. Természetesen itt is akad a festő nevében hasonló elem: a művet Georg Friedrich Adolp Schöner készítette

Az anakreoni állapotba került Johann vetett még egy utolsó, felvilágosodottnak nem nevezhető, ám annál rokokóbb és véreresebb pillantást a kelő Napra, aztán kikapcsolt és töltőre tette magát. A kocsmáros volt olyan jó fej, hogy miután lenyúlta a zsebóráját, feldobta őt egy szekérre, így a költő az aznapi tejadaggal együtt landolt a cselédbejárónál. Miután a vizeskancsó tartalmát részben benyelte, részben a fejére öntötte, előkerült a zsebéből a papírfecni, rajta egy kevésbé míves klapanciával.

Ode an Leon Steiner

Götter des Himmels, vereint euch zum Feste!

Leon Steiner ruft euch zu, seid ihm ein Fest!

Lasst uns das Maß voll, das Maß voll der Freude

Der edlen Flüssigkeit, des köstlichen Trankes

Der Götter und der Menschen, des Himmels und der Erde!

Er, der von Huldigung und Ruhm nicht entglitten,

Leon Steiner, der König des prächtigen Trankes,

Mit einer Krone des Goldes, des trinkbaren goldenen,

Braut er den Edelsten aus Frucht und Malz.

Er, der in vollen Gläsern die Freuden vereint,

Der Dämmerung des Lebens tröstet und zerstreut,

Freude und Glücklichsein in seligstem Glanz,

Weckt mit dem Trunk die Freude und den Tanz.

Az éjszaka sötétebb ízemlékeitől megborzongva előkotorta tollát, harmadik próbálkozásra sikeresen megnyalta a megfelelő végét, aztán némiképp bandzsítva mindenhonnan kihúzta Leon Steinert, fölé pedig reszkető kézzel odakaparta: Gambrinus.

1173-1176. Van Pur Lager, Van Pur Blonde, Van Pur Dubbel, Van Pur Tripel

A kentaurokról olvasgattunk elalvás előtt, nem véletlenül álmodtunk lófejű nőkkel. Idilli, mondhatni bukolikus környezetben sétálgattunk köztük a Százholdas pagonyban – Róbert Gida negyedóránként Christopher Robin Milne-é változott, aki rühellte az apukáját, meg félt is tőle, ezért ilyenkor a szokásosnál nagyobbakat rúgott Malackába, az a nyomorult pedig vigyorogva visítozott a lakkbőr szopóálarc alól. Micimackó egy méztripen ült, nem fókuszált, de a láncfűrészt erősen szorította -, amikor az egyik lófejű csábosnak szánt lófogú mosollyal imígyen suttogott fülünkbe: – Jagoda néni vagyok, a Van Pur igazgatótanácsának elnöke. Nincs kedvetek megkóstolni a Worlwide Famous Beer-sorozatunkat? – Egyáltalán nincs! – visítottuk mi is Malackánál fél oktávval magasabb hangfekvésben, aztán hirtelen szétolvadt körülöttünk minden, mi pedig enyhe végtagi tremolókkal és kitágult pupillákkal tértünk magunkhoz szűzies derékaljunkon heverve.

Az elnöknő

Reggeli kávénkat szürcsölve elhatároztuk, nem futunk végzetünk elől, Shakespeare bácsi is megmondta, hogy feltehetőleg akkor lesz nemesb a lélek, ha tűri balsorsa minden nyűgét s nyilait, gyertek hát Van Pur-ok, leveszünk benneteket mellel.

A Van Pur Lager már csak azért is lett az első a sorban, mert a többi hárommal ellentétben nála nincs kihegyezve a dolog a belga utánérzésre. Ezen kívül nem sok mindent tud felmutatni a szerencsétlen. Szépen kitömték kukoricával, ennek köszönhetően az illatban rövid ideig követhető gabonás édesség és az ízvilágon parádés ívben áthúzó kellemetlen savanyúság között még bántóbb a kontraszt. Egérszagú Borsodi-feeling ébredező gyomorégéssel, már löttyintjük is a hangyák közé.

Jöhet a Blonde, amíg visz a lendület, mert ahogy emelkedik a hőmérséklet, egyre kevésbé tudjuk vállalni a felelősséget bármiért is. A kukoricadarát – minő öröm – ebben is benne felejtették, ezt kvázi ellensúlyozandó, belevágtak egy marék cukrot. Ettől olyan befőzés jellegű, szirupos hatást kapott, csakhogy esetünkben a begombázott nagymama elgaloppírozta magát a borkősavval (2,3-dihidroxibutándisav, C4H6O6, csak hogy ma is okosodjunk). Valami nehezen magyarázható, ellenben nyugodtan perverznek minősíthető vágytól vezérelve megisszuk kb. a felét, a maradékot pedig – mivel a hangyáknak ránézésre teljesen betett a láger – az ablakcserék óta az udvaron terpeszkedő sittkupacra zúdítjuk. Közben az jut az eszünkbe, hogy a reménytelenül összeállt dombocskát csákányozni kellene az elszállításhoz, ezért jobban járunk, ha hozatunk rá egy fél kocsi termőföldet, oszt’ lesz belőle sziklakert, f@szom.

Nagy levegőt veszünk, itt a Dubbel. Illata ennek is töményen édes, ebben a cukor már kandírozott, óh mámor, corn still loves us. Az íz viszonylagosan kordában van tartva, s bár a belengetett gyümölcsöket sehol sem leljük, a karamell tisztességesnek mondható. Az alkoholtartalom 6,5 % környékén egyensúlyozik, ennek és barátságos mahagóni árnyalatának (a drapp habbal együtt egészen korrekt kinézete van) köszönhetően nem öntjük ki. Nem is lenne hova, a hangyák és a sitt kipipálva, a kutya meg a macska nem kap, a kert végében van ugyan egy villámvágta nyírfa, de odáig hamuvá égetne bennünket a Nap. Megisszuk.

Minden kakas úr a maga szemétdombján, ezért mi is megemeljük amúgy nemigen létező kalapunkat a Tripel előtt. Eltűnt a kukorica, helyette narancshéj van és koriander, az alkoholtartalom pedig 8,5 %. Nem reménykedtünk szofisztikált ízorgiában, ezért nem is csalódtunk akkorát, amikor nem kaptuk meg. Ez lehetne afféle mottó a Van Pur söreihez, de eddigi tapasztalataink alapján a remény ilyen szintű hiánya könnyen depresszív-szuicid menetelést okozhat a setét semmi irányába.

A tanulság mindezekből egyrészről az, hogy a lengyel márkanévvel találkozván az ember váljék a szokottnál is óvatosabbá, másrészt körültekintőbben válogasson az esti olvasnivalók között.

784. Pabst Blue Ribbon

Ránduljunk ki ismét egy jó nagyot, célozzuk meg kedvenc sárgolyónk egyre inkább lepukkanófélben lévő rendőrállamát, a valaha sokkal daliásabb napokat látott Egyesült Államokat, annak is az upper Midwestern szegmensében lapuló Wisconsint. Az első emberek valamikor i.e.10000 környékén érkeztek meg ide, nem is volt velük semmi gond. Kényelmesen, a saját tempójukban nyammogták a masztodonhúst, s hagyták érvényesülni az evolúciót. Az évezredek során imígyen kialakult, algonkin nyelveket beszélő törzsek (ho-chunk, menominee, ojibwe, sauk, meskwaki, pottawatomie) a már ismert forgatókönyv szerint akkor koppantak nagyot, amikor az 1600-as évek harmadik dekádjának környékén megjelentek a barátságos fehérek, esetünkben a lezser franciák.

Jean Nicolet felvázolja az őslakosoknak, mi várható a közeljövőben Wisconsinban

A tüzes víz-lőfegyver-európai vírustörzsek kombó itt is működött, aki nem fordult föl, azt deportálták, cserébe viszont az államot, s annak legnagyobb városát is az őslakosok némiképp torzított nyelvjárását használva nevezték el: Meskousing – Ouisconsin: „vörösben fekszik” (utalás a Wisconsin folyó vörös homokkő medrére), illetve minwaking: „vízi találkozóhely”. A menominee törzs azért sejthetett valamit, az ő nyelvükön ugyanis a māēnāēwah kifejezés azt jelenti, büdösnagy balszerencséd lesz. Lett is. Az állam az USA vezető tejtermelője (America’s Dairyland), ez sem rossz, ám a mi szívünket jobban megdobogtatják Milwaukee jelzői: Brew City, Beer City, Brew Town, Beertown. A városban már annak hivatalos alapítása (1846) előtt is főztek sört, ennek köszönhetően itt tanyázik, vagy innen származtatható jónéhány igen ismert főzde és márka, mint például a Miller, a Coors, Blue Moon (Molson), vagy a Leinenkugel és a Sprecher. A germán kifejezések nem véletlenül kerültek ide, a sörkészítés tudományát jórészt német bevándorlók hozták magukkal az 1800-as évek elején. Erre a kaptafára húzható ma esti sörünk háttértörténete is. Az ős-főzdét Jacob Best alapította 1844-ben Empire Brewery néven, gyorsan felpörgette, átkeresztelte Best and Company-ra, majd úgy vonult nyugdíjba, hogy főzdéje a város egyik legsikeresebb vállalkozása.

A család többi tagja sem volt fakezű sörügyileg, Jacob egyik fia, Charles gründolta össze a Plank Road Brewery-t, amit ma Miller néven illik keresgélni az adatbázisokban. Annak ellenére, hogy már összeszedtünk egy kisvárosnyi embert, még nem végeztünk, ugyanis most tűnik fel a színen Frederick Pabst, ki szintén német nyelvterületen látta meg a napvilágot (Mönchpfiffel-Nikolausrieth, hát nem csodaszép?). Az Államokba érkezése után volt ő minden, csak akasztott ember nem, mindenesetre hajóskapitányi minőségében futott össze Phillip Best-tel (Jacob-ivadék ő is, natürlich), kinek Maria nevű lányával gyulladt szerelemre, s ezeket a lángokat még a nászajándékba kapott sörfőzde termékei sem tudták kioltani.

Frederick Pabst, a kapitány

Innen hát a név, a Pabst Blue Ribbon. A cég azzal fényezi magát, hogy vezérsörük az 1893-as chicagói világkiállításon Amerika legjobb söreként végzett, ám ez valószínűleg csak parasztvakítás, pardon: marketing. Mint ahogy a kék selyemszalag is az, amit egészen 1916-ig kötögettek a palackok nyakára, de aztán az első véhá felzabálta az összes létező selymet. A főzde mélyrepült egy szépet az 1980-as években, ám az ezredforduló tájékán ismét kapaszkodni kezdett felfelé. Jelenleg a Miller Coors a tulaj, a valaha szebb napokat látott Blue Ribbon-t pedig licenszek alapján kutyulja boldog-boldogtalan. A mi példányunkat a Van Pur követte el, s minden további, immáron felesleges szószaporítást kerülve nyugodt lelkiismerettel kijelenthetjük, hogy döbbenetesen sz@r.