1043. Hedon Mon ami

Nincs is jobb annál, mint ha az elmúlt napok mámoros időszakait követően egy józan gondolkodású, kimért és korrekt úriembert, illetve a vele fémjelzett sört helyezünk górcső alá. Ahol a logika kérlelhetetlen szigorúsága békésen megfér az élet apró dolgainak élvezetével, ott bárki megnyugvást lelhet, még a mi megrongyolódott idegrendszerünk is elernyedhet.

A Hedon Mon ami elnevezésű belga búzasörének díjnyertes csomagolásáról Poirot mester kackiás bajuszkája somolyog ránk. E jellegzetes, a retinákba mélyen bevésődő keménykalap-csíptető-bajusz kombót egyértelműen a karakter leghíresebb, azt legtöbbször megformáló színészének köszönhetjük. David Suchet 1989 és 2013 között hetvenszer bújt a belga mesterdetektív bőrébe, többek között ennek is köszönhető, hogy a 77 esztendős angol úr néhány éve már a Sir előtagot is a neve elé biggyesztheti. Poirot szerepében mostanság John Malkovich és Kenneth Branagh is látható volt, előbbi kecskeszakállal, utóbbi vérmesebb és burjánzóbb bajusszal operál.

A bal szélen Alfred Molina, aki a Gyilkosság az Orient expresszen 2001-es feldolgozásában alakította a felügyelőt. Mellette Suchet, Branagh és Malkovich

Poirot nem veti meg az alkoholt, ám sajnálatos módon sörrel való viszonya felettébb ambivalens, legjobb esetben is tisztázatlan, ami egy belga származású férfiember esetében olyan foltot jelent a becsületen, amit igencsak nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen tisztára mosni.

Agatha Mary Clarissa Miller (jé, még egy sör) Archibald Christie feleségeként az első világháború után adta regényírásra a fejét. Első művét 1920-ban adták ki The Mysterious Affair at Styles címmel, ebben debütál a belga nyomozó. Aztán meglódult a szekér, az írónő 33 regényben és 54 novellában szerepeltette kedvelt karakterét. Pirulva valljuk be, még nem olvastuk mindet (a regényekből öt-hat, a novellákból vagy harminc várakozik türelmesen a sorára), de az eddigiek során mindösszesen két alkalommal láttuk a mestert sörközelben.

Az írónő 1921-ben, nem sokkal első regényének megjelenése után

Elsőként az 1947-ben kiadott novelláskötetben (Herkules munkái, The Labours of Hercules), annak is A lernai hydra című fejezetében utalnak a sör és Poirot viszonyára, imígyen:

„Poirot körülbelül egy órája tartózkodott a fogadóban, és épp túljutott marha- és vesepudingból álló, sörrel leöblített kiadós ebédjén, amikor behozták neki az üzenetet, hogy egy hölgy vár rá.”

Hol itt a baj? Mégiscsak rendes ember ez a Poirot, sörrel öblít ebéd után. Igen ám, csakhogy az 1953-ra datált Temetni veszélyes (After the Funeral) című regényben már ezt olvashatjuk:

„Amikor Georges bevitte Hercule Poirot-nak Morton rendőrfelügyelő névjegyét, belga barátunk meglepetten húzta fel a szemöldökét.

– Vezesse be, Georges, vezesse be. És hozzon… mit is szeret a rendőrség?

– Sört ajánlanék, monsieur.

– Borzalmas! De angol! Hát hozzon sört.”

S ha ez nem volna elég, néhány oldallal később befut a kegyelemdöfés:

„Georges lépett be egy korsó sörrel. Poirot szünetet tartott, majd így szólt:

– Egy kis frissítő, kedves felügyelő úr. Nem, nem muszáj… ebből nem engedek.

– Köszönöm szépen. Ön nem tart velem?

– Én nem iszom sört. De egy pohár sirop de cassis-t… az angolok, úgy vettem észre, nem szeretik. Morton felügyelő hálás pillantással simogatta sörét. Poirot pedig, miközben élvezettel szopogatta a bíborvörös folyadékot, így szólt: […]”

Próbálunk objektívek maradni a megérdemelten híres regényalakkal, bármekkora erőfeszítésünkbe is kerül a dolog, ehhez energiát pedig a Hedon főzetéből tervezünk meríteni, tehát nyitunk és töltünk.

A megjelenéssel nincs gond, a witekre jellemző halovány szalmaszín sör habja fodros, vaskos, paplanszerű. Illata kissé bátortalan, hamar fakuló, de a koriander és a lime azért egyértelműen érezhető, a háttérben még a bazsalikom fűszeressége is meg tudja mutatni magát.

A korty pezsgő, könnyed, picit csípős, nyitásnál a fűszernövények dominálnak, aztán szokatlanul erőteljes savanykásság robban be, majd rövid életű füves-zöldséges keserűk zárnak. Kicsit mintha felszínes lenne a dolog, nincs mögötte valódi, értékelhető tartalom, de afféle utánérzésnek elmegy, és tény, hogy frissítő hatással is bír.

Nem rendelkezünk Poirot mesterhez hasonló képességekkel, ám ha egyszer mégis felcsapnánk detektívnek, két komplikált ügy között azért nem mondanánk határozott nemet egy erre a sörre vonatkozó meghívásra.

958-960. St. Pierre Blonde, Brune, Blanche

(Ál)szenteskedjünk megint egy kicsit, szeretjük az ilyesmit, bármennyire is elítélendő a dolog, már ha egyáltalán. Esetünkben pedig azért is jó móka ez, mert záros határidőn belül ki fog derülni, hogy nem csak mi forgatunk liturgikus köpönyegeket, hanem a tárgyalt sörök is, merthogy ezekből rögtön három sorakozik itt előttünk katonás rendben.

Még valamikor tavaly, az ünnepi hadjárat előtt botlottunk bele a St. Pierre-sorozat triójába, emlékeink szerint az Aldi polcrendszerei között kissé ötlettelenül lődörögve. A BBB-k (Blonde, Brune, Blanche) csendben lapítottak ezidáig a kamrában, de most elérkezett a konfesszió ideje, színt kell vallani. Abbaye St. Pierre – díszeleg a dobozokon, nosza, lássuk, merrefelé található ilyen nevű apátság belga barátainknál (még két b betű). Egy-két gyors kattintás után elénk ugrik a Sint-Pietersabdij Gent városából, ez rendben is volna. Lássuk a gyártót. Brouwerij Palm, de 2016-ban a már régi ismerősnek számító Swinkels família felvásárolta őket, azóta ezen a néven is futnak. Ez is rendben, de hol járunk? Steenhuffelben, Flamand Brabant tartományban, kicsivel gonoszprüsszel felett, Genttől cca. hetven kilométernyire. Itt bizony nincs apátság még egy kis darabka sem. Sebaj, nincs harag, legalább a hagyományok és a sörillat erős a vidéken, mert Grimbergen is itt van egy macskaugrásnyira. Ha már macskaugrás: Steenhuffel címerében is egy ezüst egérfogó pózol, szájában egy fekete egérrel. A jószágot a Micault-család hagyományozta a városi címerre, akik a XVII. században birtokolták a települést.

A nemesített padonpislogó

Sört is ezidőtájt kezdtek el főzni a faluban, egy Andries Van Doorselaer nevű derék állampolgár tűzte ki élete céljául ezt a nemes tevékenységet. A kor divatjának megfelelően minden, ehhez szükséges dolgot maguk állítottak elő és termeltek meg, a főzde fogadóként is üzemelt, vidáman és termelékenyen teltek az évszázadok. Az első világháború viszont nem kímélte a környéket, odalett a főzde is. Az újjáépítéskor nem tudták beszerezni az alsóerjesztésű sörök előállításához szükséges hűtési technológiát, ám az akkori tulaj, Arthur Van Roy nem esett kétségbe, egyébként is jobban szerette az ale-t.

Közben bontjuk a Blonde-ot, ki ne száradjunk a sztorizgatás közben. Csinos aranyszíne van, habja gusztusosan vaskos, tartós. Illata élesztős, kissé citrusosan-gyümölcsösen savanykás, ezek tűntével magabiztos maláták maradnak hátra. A korty fantasztikusan lágy és selymes, nem is emlékszünk már, mikor ittunk ennyire simulékony sört, le a kalappal. Ízvilága nem túl bonyolult, a lazán, de kellemesen belgás élményt a nem publikus összetételű gruit fűszercsomag dobja fel, melynek fűszeres, gyógynövényes jegyei szépen átjárják a kortyot. A vége enyhén száraz, az utóíz édeskés, kicsit marcipános. A test közepes, alkohol 6,5.

Tisztes, önmagát más színben felmutatni nem akaró sör, erősen reméljük, hogy barna testvérkéje sem okoz majd csalódást. A jól végzett munka örömével tépjük le arról is a nyitófület.

Enyhén vöröses mahagóni árnyalat, habja közepes, bézs. Illatában karamell, élesztő, szárított gyümölcsök keverednek az itt is használt gruit gyógy- és fűszernövényeivel. A selymes korty trükkjét ő is tudja, a szénsavak nagyon visszafogottak. A korty eleje malátaédes, enyhe égetett cukorral, majd aszalványok érkeznek, de inkább csak jelzésszinten: mazsola, szilva, egy-két szem cseresznye. A gruit és az élesztő szépen kontráznak, a belga érzet biztosított. Ez is szépen összerakott sör, tán még egy kicsit jobban is teljesít szőke társánál, ám ezen véleményünk természetesen mellőz minden objektivitást.

Ha már mahagóni, gyorsan elmeséljük azt is, hogy Steenhuffelben található és látogatható a Diepensteyn-kastély, melyet 1147-ben kezdett építeni Wouter van Craynhem, természetesen fából. Az évszázadok során többször lerombolták és újjáépítették, majd a nyolcvanas években műemlékké nyilvánították. A főzde szép összegeket tapsolt el arra, hogy a kastély úgy nézzen ki, ahogy kinéz. Akinek a pulzusszáma megugrik a nagydarab, hidegvérű belga lovaktól (Belgisch trekpaard), okvetlenül látogasson el ide, pompás állományban gyönyörködhet.

Szép darab. Szerintünk mindkét farka nagyobb, mint a mellékelt gyermekpéldány

Mi nem izgulunk annyira a fűevőkre, inkább búzát fogyasztunk, ha lehet választani, most pedig lehet, hiszen a harmadik dobozban búzasör lapul.

A Blanche világos szalmasárga, némi köddel. Habja nem túl vaskos, ám rendkívül kitartó, hófehér, finom szerkezetű. Illata a mindenkori jámbor witbiereké: koriander, narancshéj, finoman savanykás búza. Mindezek elvártan és nem meglepően visszaköszönnek az ízvilágban is, kiegészülve némi extra fűszerességgel, amit az itt is használt gruit biztosított. A korty némi jóindulattal közepesnek mondható, a szénsavak kicsit kaparászósak, az utóíz kellemesen fanyar, citrusos. Alkohol 5%. Teljesen hétköznapi, pontosan és ismerősen hangolt, kilengésmentes wit a túléléshez.

A sikeresen kivitelezett hármasugrást követően jóleső fáradtsággal és erkölcsi fölénnyel dőlünk hanyatt, mert hiszen dolgoztunk mi ma annyit, mint egy belga hidegvérű.

950-952. Limburgse Witte Rosé, Cornelissen Kriekenbier, Sint Gummarus Tripel

Búék, meg minden ilyesmi mindenkinek. Reméljük, kellemesen teltek az óév utolsó napjai és órái, a szerkesztőség mindenesetre remekül érezte magát a kisded baráti társaságokban. Olyannyira, hogy most relatíve kétségbeesetten vetjük papírra (képzavar) gyors ütemben homályosuló emlékeinket, mert a fejünkben éldegélő Parkinson-kóros, demens agysebészek már köszörülik a dikicset a lobotómiához. Nagyjából időrendi sorrendben igyekszünk haladni, mert hát mi a fenének kezdtük el mérni az időt, ha nem ezért? A pre-szilveszteri összejövetelt két gyümölcsös belgával indítottuk a Kulcsár család nagylelkű hozzájárulásának köszönhetően. A Brouwerij Cornelissen az 1800-as évek közepe óta készít söröket a kies Limburg tartomány még kiesebb Opitter nevű falvacskájában, mely 1977 óta Bree városának része. A család immáron hatodik generációja birtokolja és irányítja a főzdét, s hogy megfeleljenek a címerükben szereplő betűkombinációnak (JC), mindenkinek J betűvel kezdődik a neve. Naná, hogy fel is soroljuk őket az alapítótól kezdve: Jan, Jef, Joseph, még egy Jan, Jaak (az Opitter FC. a róla elnevezett stadionban játssza a hazai mérkőzéseit), megint egy Jan (az ő testvérét Leonak hívták, szerintem kitagadták, aztán elásták valahol), Josephus, és a legfrissebb, Jef Jr. A hetedik generáció is szép ütemben nevelődik, a céget Jacob és Julie fogják majd átvenni.

Az egyik J betűs a régi szép időkből: Jan Mathys Cornelissen

A két, általunk kóstolt sörről ilyen szépeket és izgalmasakat (?) nem tudunk mondani. A Limburgse Witte Rosé úgy készül, hogy a Limburgse Witte True Original-ba tolnak egy nagy marék málnát. A koriander és a narancshéj reménytelen küzdelmet folytat a mindent eltaposó és maga alá gyűrő málnával, de aki szereti ezt a gyümölcsöt (esetleg titokban medve, de ezt most nem visszük tovább, nehogy valaki vérig sértődjön), nem fog csalódni benne.

Nem várakoztak hiába azok sem, akik a meggyet preferálják jobban, ha gyümölcsös sörről van szó. A főzde Kriekenbier fedőnevű meggyes lágere 2019-ben bronzplakettet nyert a WBA-n, ennek megfelelően szépen domborítja a Morello fajtájú meggy (felénk hívják spanyolmeggynek is, habár írásban elvileg 1598-ban említették először a francia L’ Abbaye de Moreilles kapcsán, amit viszont 1109-ben alapítottak, volt hát idejük a meggyel molyolni)  vérbő ízvonalát. A két könnyed kitérő után járt nekünk valami komolyabb is a cégtől, a Sint Gummarus Tripel, ami az első ilyen típusú limburgi főzet.

Vajh’ mi lehet a TEÁOR-kódja a vízfakasztásnak és a fakötözésnek?

Lieri Szent Gummarus valamikor 717 környékén látta meg a napvilágot Brabant tartományban és arról lett híres, hogy legendásan sz@rul nősült. Neje a korabeli megemlékezések szerint hihetetlenül agresszív és nagyképű nőszemély volt, aki lelkesen és nagy elánnal ütötte-verte a szolgálókat a mi csóró szentünkkel egyetemben. Nem csoda hát, hogy a galamblelkű ember inkább egy évtizednyit katonáskodott pár száz kilométerrel távolabb, majd hazatérvén elvált és nekifogott a remetelétnek. Állítólag egyszer egy kettétört fát az övével kötött össze, és a szerencsés növény rögvest burjánzásnak indult. Egy forrást is fakasztott a botjával, ennek vize igen hatásos mindenféle csonttöréses nyavalyára. A cinikus utókor őt tette meg a rossz házasságok védőszentjének, ami elég nagy szemétség tőle, lássuk be. A nevét viselő tripel viszont tisztes iparosmunka, ha nem is kiemelkedő. Világos borostyán árnyalatú, vékony habbal bíró sör. Illata karamellás, vattacukros, finoman virágos, leheletnyi élesztővel. Ízvilága malátás, gyümölcsös, lágyan komlós kortyvéggel. A 8.3-as alkohol miatt nagyobb mennyiség fogyasztása esetén bárki nekiláthat Szent Gummarushoz imádkozni, mer’ az asszonynép könnyen megfúriásodik.

Szerencsére a miénk egy angyal.

Folyt. köv. PS: felhívnánk a figyelmet a már enyhén tremolózó kézzel készített fotográfiák ünnepkörnek megfelelő, bejglis-kígyóuborkás hátterére.

923-924. Hedon Helen és Pannonhalmi Witbier

Mindenféle limlommal telezsúfolt szürkeállományunk („Over many a quaint and curious volume of forgotten lore”, amennyiben irodalmibbak kívánunk lenni, s hogy gyönyörködhessünk is, rögzítjük rögvest a Tóth Árpád-féle „holt mesékből vén bazár”-t) a Hedon által készített wit láttán azonnal előkotorta a nyolcvanas években Gálvölgyi János által elkövetett Kapcsoltam-paródia ide kívánkozó részletét: „Elnézést kérek, nem a sorsolással kezdünk ma este, mert Helénke beleesett a kerékbe… Helénke egy kicsit tehénke…”

Oké, ez a Bodrogi, de mingyá’ eltűnik

Nem froclizzuk a balatonvilágosiakat, a Helen névre hallgató búzasör igazán kellemes alkotás. Külcsínyileg mindent hoz, amit a witnek tudnia illik, a limonádészerűen világos ital tetején dús, puha, krémes és kitartó hab üldögél. Illata rendkívül friss, fűszeres, egyrészt a Sorachi Ace-nek köszönhetően citrusos, másrészt a készítéskor használt koriander és bazsalikom is meg szeretett volna dolgozni a pénzünkért. Leghátul, jól elbújva még egy kis kapor is detektálható a japán komló hozadékából, plusz élményként a tökfőzelék szerelmeseinek. Ízvilága kevésbé merész, mint ahogy azt Helen állítja magáról, a „belgás” jegyek kissé felhígultak, intenzívnek nem nevezhetők, az élénk fűszerezés viszont remekül el tudja terelni erről a figyelmet, ha az ember hagyja magát az orránál fogva vezetni. Hiszen egyértelműen ez Helen legerősebb fegyvere: az illat. Ha az ember behunyt szemmel, lágyan szipákolja a pohárból áramló aromákat, némi koncentrálás után megpillanthatja a világosi pályán felsorakozó brazil női strandröplabda-válogatottat, s ettől a látványtól bizony egész könnyen el lehet gyengülni.

Talita Antunes jelzi titokban, mit és hova és hogyan

Magunk is érezzük, hogy jogos felháborodást szülő, undorítóan hímsoviniszta képzettársításunk önvizsgálatot igényel, s a feloldozásban reménykedve hová is fordulhatna a megtévedt bűnös? Bizony, az egyház fojtogatva ölelő karjai közé vetjük mi is magunkat, a penitencia részét képző palackról buzgón feszegetve lefelé a kupakot. A Pannonhalmi Főapátság 996 környékére datálja magát (A. D., naná), ezért a barátoknak volt idejük a kertészkedéssel is foglalkozni. Az itt készült witbier ennek köszönhetően az obligát korianderen és a keserű narancs héján kívül fűszernövényként kamillát is tartalmaz, ami igen jólesik a megviselt szervezetnek ezekben a takonykóros időkben. Sörbe csomagolva meg pláne. Fogyasztottuk már ezzel a hordozóanyaggal körítve ezt a derék gyógynövényt, a HopTop Witness is hasonló tematikával készült. Akkori írásunkban Melius Juhász Péter uramat idéztük meg 1578-ból (az apátság 582-dik születésnapját ünnepelte éppen), most pedig fél szemmel a tankönyvi megjelenésben gyönyörködve, a koriander és a citrusfélék, no meg a kamilla tobzódását szagolgatva bámuljuk Kisvakond 1987-es kalandját ezzel a teának valóval a Krtek a medicína című epizódban, amit a rendszer nem enged beilleszteni, de nekünk így is jó lesz:

https://www.youtube.com/watch?v=JaufuWSedI4

Szegénykém egyre sírósabb arccal ismételgeti a sok erdei debilnek, hogy Matricaria chamomilla, de mindegyik csak hümmög és a vállát vonogatja. Ismerős kép ez azoknak, akik napi szinten vannak hülyékkel körülvéve. Szerencsére a vége happy end, mint ahogy mi is örülünk annak, hogy kóstolhattuk ezt a kellemesen gyógynövényes, fűszeresen kesernyés, krémesen lágy witet, mely ha nem is röpített minket Belgiumba, ezt az esős napot emlékezetessé tette.

900. La Trappe Witte

Időben és térben is odébb pattanunk, hátha azon a síkon nincs ilyen pöcöksorvasztó meleg. Az 1880-as évek Franciaországában nem duzzasztották kedvező szelek a szerzetesrendek vitorláit, ezért a godewaersveldei apátok egy része a gyors és angolos (képzavar, naná) távozás hímes mezejére lépett. Rövid mellékszálként közöljük, hogy az ott maradottak átvészelték a zord időket, ráadásul azóta ők is sörfőzésre adták a fejüket, nem is akárhogy, lásd Mont des Cats (igen szívesen látnánk mi is, de még nem volt szerencsénk ehhez a sörhöz. Nodemajd). Szóval a migráns csuhások egészen a holland felségterületen fekvő Berkel-Enschot-ig avászkodtak, ahol is – miután kizavartak egy rakás jobb sorsra érdemes birkát jogszerűen birtokolt ingatlanukból – 1881-ben kolostort alapítottak. Mivel a birkaakol és a hozzá tartozó egyéb lepukkant lakóépületek a zengzetes és hangzatos Koningshoeven néven jegyződtek, ezt az apátság is felvette, s lett belőle Abdij Onze Lieve Vrouw van Koningshoeven. Ámen.

Lévén a talaj arrafelé meglehetősen terméketlen, a szelíd barátok rögvest elhajították a kapát, mihelyst Dom Nivardus Schweykart (aki egy müncheni sörfőző mester fia volt) megpendítette egy főzde alapításának lehetőségét. Erre 1884-ben került sor. Az üzlet úgy beröffent, hogy néhány esztendő múlva (1891) modernizálták, malátatornyot is kapott, sőt, a lé annyira dőlt, hogy futotta egy komplett, zsírúj apátsági épületcsoportra is, tokkal-vonóval.

Van annak, aki el nem issza

Érdekes kiegészítésképpen ide kívánkozik, hogy a néhány esztendővel ezelőtt az apátság területén létrehozott Biomakerij nevű speciális üvegházat, ahol az apátságban keletkező szennyvizet növényekkel, halakkal és mikroorganizmusokkal tisztítják, majd használják fel újra (ráadásul mindez feleannyi energiát igényel, mint a hagyományos tisztítási eljárások), egy Kenyeres István biomérnök által alapított nonprofit cég, a Biopolus Group tervezte. A társaság célja – őket idézve – “hogy elsősorban sűrűn lakott városi területeken segítse a víz, az élelmiszer, a hulladék és az energia anyagcsere folyamatainak körkörössé és fenntarthatóvá tételét úgy, hogy a folyamat részeként számos ipari logikára épülő gyártási folyamatot is helyettesít »biológiai gyárakkal«”.

Az üvegházban megtisztított vízzel locsolnak, újabb fázisok beillesztése után pedig a söröspalackokat is ezzel öblítik. A szennyvíziszapot komposztálják, s a közelben lévő óvoda parkjának talaját javítják fel vele

Leírván a vargabetűt elmondhatjuk, hogy a főzde szekere azóta is robog, habár 1999-ben a Bavaria-val történt fúzió miatt lekerültek a termékekről az Authentic Trappist Product logók, de 2005-ben összekaparták magukat, azóta ismét használhatják. Ez jó hír, hiszen Hollandiában a Bierbrouwerij De Koningshoeven-en kívül csak egy trappista főzde van, az Abdij Maria Toevlucht-féle Trappistenbrouwerij De Kievit, ahol a Zundert a húzónév. Nem kell külön megjegyeznünk, hogy ilyet sem ittunk még.

Akciósan behúzott trappistánk, a La Trappe Witte 2003 óta része a szortimentnek. Elvileg és a főzde szerint ez a világ első és egyetlen trappista búzasöre, mi meg higgyük el nekik, jobb a békesség. Pohárba kerülvén a witek jellegzetes, nagyon világos, „fehér”, enyhén felhős színvilágát mutatja (EBC 9, bár a mellékelt és persze lopott fotográfia nem ezt mutatja, de nekem higgyetek, ne a szemeteknek). Habja vaskos, tömött, tartós. Illata frissítő, enyhén és citrusosan savanykás, ez felett pedig az élesztő lebeg Isten lelkéhez hasonlatosan és előírásosan, csak hogy megsimogassuk kissé a blaszfémia kerekded buksiját. A La Trappe Witte a hagyományosnak nevezhető vonaltól annyiban tér el, hogy a komlón kívül (ebben az adagban Saphir van, óvatosan tologatja maga előtt a rá jellemző gyümölcsös, mandarinos jegyeket, keserűit az utóízre tartogatja) más egyéb fűszert nem használtak készítésekor. Nincs tehát koriander, sem keserűnarancshéj. Naturális ízvilágú, a búzamalátát teljes mértékben kiteljesedni hagyó, a palackos utóérlelésnek köszönhetően jólesően bizsergető, elegáns ital 5.5-ös alkohollal. Savanykássága üdítően hat ebben a nyomorult hőségben, de egyéb évszakokban is szívesen látott vendég lesz asztalunkon.

899. Lefebvre Blanche de Bruxelles

Miközben nyomorult vezérkarunk áldásos tevékenységeinek köszönhetően egyre csóróbb hazánk és társadalmunk fénysebességgel távolodik mindentől, amiért szüleink és nagyszüleink dolgoztak, alkalmasint küzdöttek is, a Penny polcain hirtelen mintegy varázsütésre két belga búzasör is megjelent. Az egyik ráadásul trappista, s hogy még hihetetlenebb és szürreálisabb legyen a dolog, mindkettő akciós. Döbbenet. Néhány pillanatra mintha egy másik létsíkra vetődne az ember, élvezzük hát ki minden cseppjét, s próbáljunk nem gondolni arra, hogyan torzul majd el a pofánk a jobbos parasztlengőtől, amivel visszatéréskor kínál meg bennünket a rögvalóság. Első körben irány Brüsszel (csakazértis!!!), illetve a tőle húszegynéhány kilométerre fekvő Rebecq (vallon nyelven R’bek, de a vének kivételével manapság már mindenki franciául beszél arrafelé) nevű település. A IX. században egy Kopasz Károly által szignózott oklevélen már emlegetett falucska 1977-ben olvadt össze ezidáig véglegesnek tűnően Rebecq-Rognon, Quenast és Bierghes településekkel, melyek közül minket most leginkább a középső érdekel. Quenast (vallonul Kinåsse) arról híres, hogy van itt egy rohadt nagy kőbánya, az itt gályázó melósoknak pedig állandóan ki volt száradva a torkuk. A szörnyű állapotokon a helyi erdőkerülő, Jules Lefebvre (nem keverendő össze Jules Joseph Lefebvre-rel, aki festőművész volt, csinos néniket pingált) változtatott, aki 1876-ban alapított egy főzdét.

Jules Joseph Lefebvre Servant című zsánerképe 1880-ból. Kicsi rá a sansz, de a kancsóban lehet akár sör is

Fia, Auguste 1921-ben megunta, hogy a Senne folyó nagyjából minden esztendőben meglátogatja, és nagyjából derékig ellepi a létesítményt, ezért egy dombnyival arrébb és feljebb költözött. A Brasserie Lefebvre manapság is a család irányításával (úgy a hatodik generáció környékén tartanak) üzemel és termel vidáman. A tárgyalt Lefebvre Blanche de Bruxelles-en kívül többek között övék még a Barbãr és a Hopus is, valamint egy 1983-as megegyezés óta a floreffe-i apátság is velük készítteti söreit. Kitöltve a Blanche de Bruxelles a benne lebegő élesztődarabkáknak köszönhetően finoman opálos, fátyolos megjelenésű, egészen világos szalmasárga. Habja fehér, kitartó, selymes. Illata könnyedén citrusos, de szépen előbújik az élesztő is. A korty könnyű, üde, frissítő, a narancsos-almás ízekhez szépen simul a mértéktartó fűszerezettség. Lágy, puha, simulékony sör, a végén hangsúlyosabb élesztőkkel, savanykás utóízzel.

Barátságos, korrekt főzet, igazi áldás a kánikulai mindennapok taposómalmában. Jöhet a tockos, lesz@rjuk. Illetve lepisiljük.

843. Steenbrugge Blanche

Steenbrugge-kirándulásunk harmadik, egyben egyelőre utolsó megállója következik, belekóstolunk a Blanche/Wit megszólítású belga búzába, közben pedig ígéretünkhöz híven körbetáncoljuk kicsit a gruut (gruit, gruyt, grut) problémakörét is. Táncunk légiesen könnyed lesz, hiszen a munka oroszlánrészét Vásárhelyi kolléga már elvégezte, az ő vérének és verejtékének gyümölcséből csemegézhettek ehelyt:

https://sorbuvar.blog.hu/2014/02/04/gruttol_a_komloig_avagy_hildegard_von_bingen_es_a_reinheitsgebot?fbclid=IwAR2_8JmL49IH2fsxm–ueGD484JAPWv_XBIBOUgROdiz5te30jDSV9Xehgs

Az emlegetett gyógynövénykeveréket a sörök ízesítésére nagyjából a XVI. század elejéig-közepéig használták széles körben, leginkább a mai Hollandia és Belgium területein, illetve Németország nyugati részén. A fűszercsomagban rendkívül széles palettáját találjuk a mindenféle gyógy- és kevésbé gyógy-növényeknek, gyakorlatilag szinte minden, sörfőzésre jogosult település saját, egyéni mixtúrával rendelkezett, a háztáji készítmények végtelen számú variációs lehetőségeit pedig említeni sem merjük. Stephen Harrod Buhner, a téma kutatásának nagy öregje (aki többek között tanárként, pszichoterapeutaként, klinikai gyógynövényszakértőként, valamint egyedi kivitelezésű napelemes lakások tervezőjeként is funkcionál) Sacred and Herbal Healing Beers: The Secrets of Ancient Fermentation című könyvében a hagyományos gruit három összetevőjeként a fenyérmirtuszt (Myrica gale, szegfűszeges, fenyőgyantás aromák), a cickafarkot (Achillea millefolium, illetve területenként változó alfajai kesernyés, fanyar ízekkel) és a rozmaringot (Salvia rosmarinus, csípős, kámforos, földes jegyek) jelöli meg. Ám ha valaki kellőképp belefeledkezik a témával való foglalatosságba, összetalálkozhat pl. a csarab, a kerek repkény, az orvosi pemetefű, a fekete üröm nevével, sőt, a hardkór rajongók a cseresznyefa kérgétől sem ijedtek meg.

Buhner bácsi vidám levendulában

A boldog, szertelen (fenéket szertelen, ez inkább nagyon is sok szer) békeidőknek részben a Reinheitsgebot (illetve előzményei) megjelenése, részben pedig a reformáció elterjedése vetett véget (merthogy ebben elég sok zsé lapult, amit Luther lelkes követői inkább a maguk zsebében szerettek volna tudni, mintsem a katolikus komákéban, de most már tényleg kezd sok lenni a zárójel). A kilencvenes évek óta az eljárás sokadik gyermekkorát éli, számolatlan főzde ontja magából az ily módon készített, fűszerezett söröket. Még International Gruit Day is van, sosem találjátok ki, mikor: február elsején, így hát megint hihetetlenül naprakészek és trendik vagyunk.

A mi witünk az ismerős és megszokott koriander-curacao vonal mentén mozog, már illatában is ezeket tükrözi, szépen vegyülve némi búzás savanykássággal és csipetnyi élesztővel. A korty közepesen testes, a szénsavak sem erőszakosak. A maláták szépen ki lettek dolgozva, szinte végig ők visznek a vállukon mindent. A leheletnyi banános észterkínálatot a végén és az utóízben váltja le a gruut-hangulat. Korrektnek mondható belga búza, habár fogyasztása közben minden eddigi meggyőződésünkkel szemben haladva az jutott eszünkbe, hogy alkalmasint tán a koriandert is túl lehet tolni.

828. Mort Subite Witte Lambic

Jó ideje várakozik már türelmesen a polcon egy lambic, a Mort Subite Witte, pattanjunk hát gyorsan át Kobbegembe, nézzünk kicsit körül. A régebben önálló település ma már Asse egyik része Zellik, Relegem, Mollem és Bekkerzeel mellett a Flamand-Brabant tartományban. A vidéket ősidők óta lakják mindenféle népek, az emberiség közös tudatalattijába, s így a kvázi örökkévalóságba a nerviusok törzse került be, akik a viromanduerekkel és az atrebatesekkel karöltve Kr.e. 57-ben összeakasztották a bajuszt Julius Caesarral.

A sabisi csata. Alul a rómaiak, szemben velük balról jobbra az atrebatesek, a viromanduerek és a nerviusok

A Sabis (ma Selle) folyó mentén vívott csatát a rómaiak nagy keservesen tudták csak megnyerni, pedig öt légió is fel volt sorakoztatva. Caesar A gall háború című művében hősöknek nevezte a nerviusokat, s kijelentette, hogy ők a legbátrabb nép, akikkel találkozott. A római hadvezér eme megnyilvánulását igencsak a szívére vette Hasarengazfix (Főfőnix-Hasalógazfix-Hasaljaszfix-Muszklifélix-Nagypocakfix-Bombastix, mikor hogy), ezért a képregénysorozat huszonnegyedik epizódjában Asterix és Obelix, no meg Mirnixdirnix (Ideafix-Bokafix-Töpszlix-Kutyagumix-Kutyix-Dogmatix) társaságában ellátogatnak a belgákhoz, hogy rendbe tegyék ezt a dolgot. Miután számolatlan római helyőrséget tesznek a földdel egyenlővé a vetélkedés közben, Caesar is a helyszínre érkezik. Lezajlik a nagy csata, természetesen némiképp más eredménnyel, mint amit a történelemkönyvek rögzítettek, a római vezér pedig döntésképtelen, mert véleménye szerint mindkét törzs egyformán gyagya. Nem mellékesen feltalálják a sült krumplit is, amit a belgák szeretnének az UNESCO Szellemi kulturális örökség listájára tenni, jól fog mutatni a már ott lévő söreik mellett.

Mi tudjuk, hogy valójában ez történt

A lambic sörökről beszélgettünk már, a spontán erjedés iskolapéldái a Senne-völgy mikroflórájának köszönhetően kényeztetik az ínyenceket évszázadok óta. A Mort Subite Bruno Reinders főzőmesternek köszönheti egyedülállóan gyümölcsös ízvilágát és sokféleségét. A Witte készítésénél természetes aromákat és cukorszirupot használtak, ezeknek köszönheti azt a barackos ízvonalat, ami ismertté tette a márkát.

Kitöltve kissé felhős, borostyánba hajló színt mutat, habja közepes, átlagosan tartós. Rendkívül frissítő, igen kellemesen gyümölcsös illata van, melyben a barack viszi a prímet, a háttérben enyhe búzás savanykássággal. Ízében is szépen vegyülnek az édes és a gyümölcsös összetevők a lambic jóleső, kimért fanyarságával. Megfelelően telt, ugyanakkor könnyed, jól súlyozott korty, visszafogott szénsavakkal, finom búzás jegyekkel, citrusos utóízzel. Nem tisztünk relációs jeleket osztogatni, ám tény, hogy ez jobban bejön, mint a meggyes variáció (oké, ott az alap is más kissé). Ráadásul az alkoholtartalma is magasabb: 5.5%.

Sült krumpli mellé annyira nem passzolna, de ha rendelkezésünkre állna belőle egy rekesznyi mennyiség, még a Pietjesbak nevű kockajáték szabályait is megpróbálnánk a fejünkbe gyömöszölni, melynek egyik mozzanatáról sörünk a nevét kapta. Eltartana egy darabig, de mire az a nagy kapkodás?

Pietjesbak-készlet. Kréta is kell hozzá, mert a keret szélére mindenféle titokzatos jeleket szoktak firkálni

806. HopTop Witness

Veszünk egy jó nagy levegőt, elméleti síkon párszor pofán is vágjuk magunkat, mint a nagyon maszkulin sportemberek, amikor fel kell emelni, vagy néhányszor vesén kell rúgni valamit/valakit, érkezik ugyanis a HopTop második söre, egy kamillás wit. Ezt a gyógynövényt pedig mi, hikomat-kommandósok, minden remek tulajdonsága ellenére igen nehezen viseljük el és tűrjük meg magunk körül. Nem vagyunk rá allergiásak a szó szoros értelmében, de amennyiben a virágzatából készített főzet nagyobb adagban kerül az emésztőrendszerünkbe, az lassítás nélkül, cca. másfél perc múlva távozik is a kimeneti oldalon, magával rántva és sodorva nagyjából mindent, ami addig odabent tartózkodott. Pedig jól tudjuk, hogy az orvosi székfű (Matricaria chamomilla) egy nagyon szerény és igen hasznos növényke, melyet a népi gyógyászat a hólyagproblémáktól kezdve a bőrkeményedéseken át az idegrendszeri hendikepek kezeléséig szinte mindenre jónak tart és használ. Gyógynövényként először Melius Juhász Péter professzor említi 1578-ban kiadott Herbáriumában: „Add innya a sárgaságbéli betegöknek, akiknak sárga az szemök fejére, az hideglelőket hirtelen meggyógyitja […] mérget, sárt kiveszen az emberből, a felet jó véle mosni, fájó sebet gyógyit.”No, ha az a dolga, hogy kivegye a sárt, már meg is nyugodtunk. Mondjuk vihetné egy kicsit lassabban. Hogy legalább mi meglassúdjunk, tekintsünk meg egy rajzfilmet egy számunkra igen kedves karakter főszereplésével, melynek története természetesen szigorúan illeszkedik mondanivalónkhoz.

https://www.youtube.com/watch?v=g9wcvV9d2cs
Krtek a medicína

Ráadásul néhány éve hungarikummá is avanzsált, illetve egészen pontosan az „Alföldi kamillavirágzat” az, amire büszkék vagyunk. Kissé satírozza az összképet a tény, mely szerint az avatási procedúrát a Herbária Zrt. kezdeményezte, de ne legyünk ilyen rosszmájúak, a virág egészen biztosan megérdemli. Szóval van itt egy adag belga búzasör némi virágzatból (Matricariae flos, s ez már majdnem úgy hangzik, mint ami velünk szokott történni) készített teával vegyítve. Óvatos nézegetés után gyáva népnek nincs hazája alapon kitöltjük, lesz, ami lesz.

Színe egy fokkal erőteljesebb, mint a típusé általában, bár ez valószínűleg a teának is köszönhető. Habja vékony, gyorsan apadó. Illatában az elején a kamilla a legintenzívebb, amikor aztán egy kicsit elfárad tőle az orr, helyet kap egy kis élesztő, illetve némi halvány, de friss gyümölcsösség. A korty kifejezetten lágy és kifejezetten kamillás. Fél szemmel az órát nézem, már többszörösen túlléptük az említett másfél percet, de még minden oké. A kamillán túl a narancshéj is megmutatja magát, a koriander csak a legvégén villan fel egy pillanatra, akkor is a már újra jelentkező, s az utóízt is kitöltő székfűvel karöltve.

Megnyugtatóan kellemes sör, 4.8-as alkoholtartalma pedig szolid jutalom félelmünk és rettegésünk legyőzéséért.