Joshua és én 1825 telén csatlakoztunk annak a szarházi Peter Skene Ogdennek a bandájához. A „banda” kifejezés ebben az esetben nem takar semmiféle romantikus dolgot, messziről bűzlő, nyomorult prémvadászokról volt szó, akiknek az jelentette a tréfák netovábbját, ha seggrészegen elvághatták egy csóró rézbőrű torkát, bár ennek az eljárásnak a hátterében ott lapult az a tény is, hogy sajnálták rájuk a golyót. Amikor nem vagdostak indián torkokat, akkor ittak, állatokat öltek, ittak, nyúztak, verekedtek és ittak. Hogy mi ketten a csipkés és cizellált lelkivilágunkkal mit kerestünk ott, azt most ne feszegessük, legyen elég annyi, hogy a szőrgyűjtők tervezett útvonala – a Columbiától déli irányba a Deschutes folyóig, onnan meg keleti irányba fordulva át a Blue Mountains-en a Snake River-ig – egy szakaszon fedte a miénket. Akkortájt azon a vidéken előnyös volt inkább csoportosan kóborolni, s hát ugyebár a nemkívánatos tekintetek és érdeklődők elől is könnyebb elhúzódni, ha szőrös és büdös tömeg veszi körül az embert. Szóval vándoroltunk, nyúztunk és ittunk mi is, de az indiánokat nem piszkáltuk, minek is tettük volna. Annyi szőr egyiken sincs, hogy rentábilis legyen a dolog. Az időjárás és a sors nem bánt kesztyűs kézzel a csapattal, ezért a Deschuteshez elég lerongyolódott állapotban érkeztünk meg. A társaság fele vérhasszerű tüneteket mutatott, s aki nem fosott habosat-véreset, az ugatva köhögött, de olyan egy sem akadt, aki egyszerre merészelte volna művelni a kettőt. Szerencsére összefutottunk néhány klamath vadásszal, akik éppen a táboruk felé tartottak. Loldamatga hot mo dic hoslta dada loloks kcalgis kcalga – mondta a vezetőjük, mi pedig Joshuával egyetértően bólintottunk, s máris indultunk utánuk, hagyva a többieket nyugodtan köhögni és fosni. A táborba érve elbűvölő modorunk miatt nemsokára a főnök sátrában ettünk és ittunk, nem fukarkodván a jóféle tüzes vízzel, amit a törzs vénei rövid idő alatt erősen megkedveltek. A félig már mumifikálódott orvosságos ember transzba is esett, némi rángatózás és szájhabzás után ömleni kezdett belőle a szó. Nanok waytas ni shetalwasdat gaw shetalwis sle-a – közölte bevezetésképpen, ám amikor látta, hogy ezt bizony senki sem hiszi el neki, rátért a lényegre. Közölte, hogy látja a jövőt, amikor nem messze innen a sápadtarcúak alapítanak egy Farewell Bend nevű városkát, amit a szintén sápadtarcú postások Bend-re fognak rövidíteni kényelmi okokból és kiszúrásos alapon. Lát egy Gary Fish nevű embert is, kínosan rövid nadrágban, fura kis bajusszal, amint épp kocsmát és sörfőzdét alapít 1988-ban. Főleg porterben és stoutban lesznek erősek, de aztán 2009-ben megnyerik majd a „Bitburger Challenge”-t, ahol egy jó kis német pils elkészítése a cél.
Összehaverkodván a verseny címadó cégével, az Dry Hop’d Zwickl néven kezd el forgalmazni egy egészen korrekt kis sört, melyet az interkontinentalitás (ennek a kifejezésnek többször is nekifutott a transzban lévő vén varázsló) jegyében a Citra, a Mosaic és a Bitburger Siegelhopfen ízesít és keserít. Lelki szemeinkkel szinte már láttuk is az opálosan narancsos árnyalatot, a tömött és krémes habot, szintúgy lelki orrunkkal pedig már a gyantás, karamelles, finoman komlós aromákat szimatoltuk. Könnyed, édeskés, kekszes, jó érzékkel komlózott ízvilágát pedig az is értékelni fogja, aki nem csettint egyet külön a nyelvével, hogy hát azért ez mégiscsak egy hidegkomlós zwickl. Eddig tartott a transz és a jövőkép, mi pedig megköszönvén a szíves vendéglátást, és elutasítván a lelkesen ajánlkozó fehérnépeket – valahogy nem volt kedvünk semmiféle nehézkes illatú, szőrös dologhoz sem – a Nap első sugaraival tovább battyogtunk a Snake River felé.
