Két búzasör következik a sorban, mindkettő bajor származék, így hát búcsút intünk sógoréknak, irány Germánia, annak is a déli csücske. Itt található ugyanis Andechs, ami önmagában véve nemigen lenne több egy hegyes-völgyes, virágos rétes, bőrgatyás bajor falucskánál, ha nem volna itt egy kolostor. De van, s ennek köszönhetően rögvest akkora maflást kapunk a történelmi térerőtől, hogy a fal adja a másikat. A települést és a környéket az andechsi grófok (később merániai hercegek is lettek) virágoztatták fel még az előbb említett réteknél is látványosabban. A grófi vérvonal ötödik generációjához tartozó I. Bertold épített itt várat 1100 körül, aminek kápolnájában szépen kiállította a család ősének kikiáltott Rasso gróf által a Szentföldről összelopkodott dolgokat. A család erősen kedvelt hobbija volt az építkezés, Ekbert nevű képviselőjük például a leégett bambergi dómot restauráltatta és helyezte el benne a korai gótika leghíresebb lovasszobrát, mely valószínűleg I. Szent Istvánunkat ábrázolja, ahogy arról már esett szó itt a blogon a Kaiserdom heféje kapcsán pár esztendővel ezelőtt. Egyéb magyar vonatkozás is akad, hiszen Meráni Gertrúd (Gertrud von Andechs-Meran), akit a magyar nemesek a szó szorosabb értelmében vett pilisi királyi vadászaton hidegre tettek, a mi II. Andrásunk felesége volt. A szomorkás sztorit Katona József, illetve Passuth László csiszolták művészi és fogyaszthatóbb formába, nem is beszélve Erkel Ferencről.
A XIII. század közepe tájékán a család fiúörökös híján kihalt, viszont a legenda szerint az akkor már elveszettnek hitt ereklyék egyik darabját a kápolnában tartott mise alatt egy egér előcibálta a fal mögül. Több se kellett az áhítatba esett tömegnek, nyomban bőkezűen kezdtek adakozni, s 1423-ra el is készült a szép új templom, amit aztán harmincöt év múlva apátsággá is nyilvánítottak. Az alapító okiratban a sörfőzés joga is szerepelt, habár a környéken már évszázadok óta készítették és fogyasztották lelkesen e nemes nedűt. Napjainkban nagyjából tucatnyi sört produkálnak, melyek egyik tagja a most kóstolandó világos búza.
Az Andechser Weissbier Hell elegáns megjelenésű, színében-szerkezetében a kicsit megcukrosodott (megikrásodott, ahogy öreganyám mondta) mézet idéző, opálos sör. Tetején hatalmas, könnyű, szivacsos habkorona egyensúlyozik. Illatában a banán és a szegfűszeg viszi a prímet, a háttérben citrusfélék és élesztők masíroznak. Ízvilága kimondottan harmonikus, szépen ível a gabonás-banános édességtől a csipetnyi citrusos savanykásságon át – ahol finoman kontráznak a komlók és az élesztők – az enyhén csípős, borsos befejezésig. Viszonylag nagy lelki nyugalommal és magabiztosan állíthatjuk, hogy az idei esztendő ezidáig legjobb búzasöréhez van/volt szerencsénk. Parádés alkotás a maga nemében. IBU 15, B° 12.8, alkohol 5.5%.
Igen emelkedett hangulatba kerültünk ettől a sörtől, zenemuzsika után áhítozik lelkünk. Mit tesz Isten (illetve hogy, hogy nem elvtársak), az apátság Schmerzhaften nevű kápolnájában alussza feltételezhetően örök álmát Carl Orff, kinek legismertebb műve a Carmina Burana (műfajilag a szerző meghatározása szerint cantiones profanae cantoribus et choris cantandae comitantibus instrumentis atque imaginibus magicis, avagy világi dalok szólóénekesekre és kórusokra, hangszerkísérettel és mágikus képekkel). Életkorunkból is adódóan jómagunk az 1974/75-ös évadban a The Cleveland Orchestra előadásában rögzített, Michael Tilson Thomas által vezényelt változaton szocializálódtunk, ezt is tesszük most ide.
Ám az idő teltével mindannyian formálódunk kissé, mostanság azon kaptuk magunkat rajta, hogy jóval gyakrabban hallgatjuk az Orchestre National du Capitole de Toulouse produkcióját ’95-ből, ahol Michel Plasson hadonászik azzal a fadarabbal. Szikárabb, pattogósabb, letisztult darab, jó szívvel ajánljuk mindenkinek sör nélkül is. De azzal még jobb.