1224-1225. Monyo Mojo Workin’25 Strawberry × Blackberry × Mango × Mint Ice Cream Smoothie Sour Ale és Monyo × Analog Balaton Könnyű

Nehezen hihető, de megint péntek van, az év maradéka a legnagyobb sebességfokozatba kapcsolva igyekszik megszabadulni tőlünk és egyben saját magától is. Hagyjuk, tegye, nekünk van itt két sörünk mára is, mi baj lehet?

Monyoék Mojo Workin’25-szériájának egyik darabja, a spanyol hidalgókat megszégyenítő névkígyóval bíró Strawberry × Blackberry × Mango × Mint Ice Cream Smoothie Sour Ale várakozik türelmesen nyitásra és töltésre, meg is tesszük neki ezeket az apró szívességeket, rajtunk ugyan ne múljon. Egy teljes kapacitással működő cukrászda fagylaltospultjának gyümölcsszekciója trappol át azonnal orrnyálkahártyánkon, kicsorduló könnyeinktől a monitorból percekig csak egy világos, remegő foltot érzékelünk. Így félvakon nem sok esélyünk van előkotorni egy kiskanalat, pedig szükség lenne rá, a főzet alig akar kifolyni a dobozból. A 20,7-es Balling és a smoothie-fogalomkör (bár mi, könnyed középkorúak, jobban kedveljük a turmix kifejezést, holott az is lehet, hogy a kettő nem fedi tökéletesen egymást, a jóisten se igazodik ki ebben a mai modern világban) nem hazudik: echte, vastag, ízletes gyümölcspüré van a pohárban, aminek a fele az első korty után ott is marad annak falán.

Nem szokásunk az összetevőket aggályosan citálni, de ennek olyan impozáns tételsora van, hogy nem bírjuk ki, ide illesztjük. Íme: víz, árpamaláta (EU), mangópüré sűrítmény, eperpüré sűrítmény, fagylaltpor (cukor, zsíros tejpor, dextróz, növényi zsírpor [glükóz, növényi zsír és teljes mértékben hidrogénezett növényi zsír (pálma), emulgeálószer: E471, E472a; tejfehérje, stabilizálószer: E340ii], maltodextrin, sovány tejpor, fruktóz, sűrítőanyag: E466, E410, E412, E415, emulgeálószer: E473, E433; inulin, glükózszirup, étkezési sav: citromsav, aroma), menta aroma, élesztő, kálium-szorbát, nátrium-benzoát, komló. B@szogat bennünket a kisördög, ugyan nézzünk már utána, melyik E-kód mit jelent, de az már valóban túlzás lenne. Oké, az E466 az a nátrium-karboxi-metil-cellulóz, ettől jó hígat lehet f*sni, ha túltolod, de gond egy szál se, az E410 (szentjánoskenyérliszt) majd besűríti a dolgot.

Nem szeretnénk azonban, ha úgy tűnne, problémáink vannak ezzel a vérszínű, nagy viszkozitású csemegével. Kifejezetten élvezetes, ízletes, izgalmas készítmény, mely ugyan klasszikus sörélményt nem ad, ellenben fogyasztása után napokig lebeghetsz egy puha mentafelhőben. Előző élményünket hígítandó már a pohárban figyel a Könnyű, a Monyo és az Analog Balaton kollab pilsenije. Férfiasan be kell vallanunk, a közös projekt második résztvevőjéről ezidáig azt sem tudtuk, eszik-e vagy isszák, így hát örömmel közöljük: inni lehet. Azok, akik nálunk gyakrabban másznak elő a lapos kő alól, ahol élnek, tudják, hogy az Analog Balaton egy elektronikus zenét játszó kéttagú formáció, szövegeikben – saját bevallásuk szerint –  szétcsúszott hajnalok és másnap reggelek lenyomataival. A Könnyű (egyik slágergyanús szerzeményük címe nézzétek-hallgassátok, nekünk bejött) 4,2-es alkoholtartalma nem predesztinál komplikált másnap-élményt, de hát miért legyen mindig minden nehéz?

A készítés során felhasznált új-zélandi komlók közül a Riwakáról napra pontosan egy esztendővel ezelőtt áradoztunk egy BYM sör kapcsán, dicsérve kidolgozott citrusosságát, illetve az ezt kísérő passiógyümölcsös-grapefruitos felhangokat. A Wakatu szó maori nyelven emelést, alapítást jelent, ám ez volt a neve a Déli-sziget északi részén elhelyezkedő Nelson városnak is, amit 1841-ben alapítottak, természetesen miután elzavarták onnan az őslakosokat. Nézegetjük a manapság is a környéken élő törzsek neveit, hátha van köztük komlónak való, de elég reménytelen a dolog. Bemegy az árva sörkészítő a boltba, oszt’ aszongya: – Kérek tizenöt deka Te Atiawa o Te Waka-a-Māui-t, és kellene még ugyanennyi Ngāti Apa ki te Rā Tō is. Nehezen tudjuk elképzelni a dolgot. Mindenesetre a Wakatu szépen dolgozik, kettős felhasználású komlóként a keserűk mellé virágos, enyhén vaníliás jegyeket tol.

Imígyen felpörgetve meghallgatunk még néhány muzsikát az együttestől, csendesen morzsolgatva tovább a péntek délutánt.

1219-1223. BE(er)cool Light, Traditional és Premium Lager, Soproni Szűretlen, Reinberger

Errefelé is bóklászott a vén vattaarcú ember, de csak a fatárolóig merészkedett, nem szerette volna, hogy defektesek legyenek a rémszarvasok a koronaakácok miatt. Ellenben a tűzifás kosarat bőkezűen megszórta sz@rsörrel, örömünkben nem is tudjuk, melyikkel kezdjünk. Akad itt az ország három égtájáról is rettenet, a döntésben az éppen hallgatott Kispál és a Borz nyújt segítséget, hiszen „akik élnek azok délnek mennek”, így hát irány Pécs. Elvileg ugyanis ők készítik a Beercool/Becool/BE(er)cool termékcsomagot, ám szokás szerint nincs arcuk ezt a csomagoláson jelölni. Sebaj, innen is sejthető, hogy ők azok (vö: nullmorféma). Belecsorgatjuk a pohárba a 4 %-os alkoholtartalmú Light-ot, majd beleszagolván már zúdítanánk is ki a legközelebbi lefolyóba, az utolsó pillanatban azonban kidolgozott személyiségünk fölébe keveredik az ősi reflexeknek. Hamar kiderül azonban, hogy mint az ilyen esetekben oly sokszor, most is hibát követtünk el, mert ezt a förtelmes, mosogatószerszagú, maróan savanyú löttyöt kibontani sem lett volna szabad. Az egyetlen valamennyire is szórakoztató dolog ezzel a lével kapcsolatban a doboz oldalán olvasható, szörnyen szakmainak tűnő okoskodás, hogyaszongya: „speciális sörélesztő felhasználásával készült termék, ami által a termék szénhidráttartalma, ezáltal az energiatartalma csökken a piacon kapható sörökéhez képest.” Túl azon, hogy az idézett szövegrészben szerencsétlen anyanyelvünk legalább kétszer lett megbecstelenítve, azon örök igazság is újra előkerül, miszerint a lelakkozott sz@r az marad, ami, csak fényesebben csillog. A matt lakkok problémakörét most hanyagoljuk.

Visszafogott pánikban menekülünk innen, s közben az élet furcsaságain filozofálunk. Hiszen ki gondolta volna, hogy valaha is egy soproni core lágertől remélünk majd megváltást? Pedig most ez a helyzet, a 130. születésnap majdcsak elég ünnepélyes lesz ahhoz, hogy valami ihatót préseljenek azok a jóemberek a dobozba, nemde? Hát nem. Idéznénk itt is a parasztvakító töltelékdumából: „[…] a tradíció és az innováció tökéletes harmóniában találkozik, […] (a) lager citrusos zöngéje üde lendületet ad, textúrája frissítő ízvilágot eredményez, így tökéletesen illeszkedik a mai sörkultúra kifinomult elvárásaihoz.” Édesjóistenem. Nem szégyelljük bevallani, szeretünk mosogatni, kikapcsol és pihentet, ritkán engedjük át másnak az élményt, ezért szerintem pontosan meg tudnánk mondani, melyik nagy vegyipari tröszt használja a mosogatószereihez ugyanazt a természetes aromát, mint amit a soproniak ebbe a szűretlen lágernek csúfolt kukoricás akármibe pakoltak. Ha korrektek akarnánk lenni – ami másodpercről másodpercre nehezebben megy -, elmondanánk, hogy bár az ízvilág kegyetlenül műanyag, a szűretlenséggel nincs baj, az illat pedig még akár nosztalgikus emlékeket is idézhet azoknál, akiknek anno bejött a kétszáz literes kondérokban a szakácsnénik által kevert napközis-nyári táboros limonádé. A dobozforgatós trükk kevés ide, megy ez is a másik után, mi pedig nagyon nem szívesen, de visszatrappolunk Pécsre.

Csodák csodájára, a BC (ezt választjuk, ez legalább rövid) Traditional Lagerének csomagolásán már fel van tüntetve gyártóként a Pécsi Sörfőzde, így hát pazar kis összevetésünk a nullmorfémákkal mehet a levesbe. Illata kifejezetten élményszerű, amennyiben frissen sütött gumicsizma szaga van. Mi már csak tudjuk, édesanyánk negyven évig dolgozott ilyen lábbeliket előállító cégnél. Íze is disztingváltabb, kevésbé gusztustalanul savanyú, cserébe a korty végén nyers és dohos keserűk lődörögnek céltalanul és reményvesztetten. Lassan ehhez hasonló állapotba kerülünk mi is, fél szemmel időnként a hasunkat bámuljuk, mert gyomrunk átmaródása esetén nem szeretnénk összekenni a szőnyeget a kiszivárgó szmötyivel. Ha hívő lelkek lennénk, az Úrhoz fohászkodnánk, így azonban csak sóhajtunk egy nagyot (habár azon kapjuk magunkat, hogy tekintetünk az eget pásztázza) és előkotorjuk a következő dobozt.

Teljesen biztosak vagyunk abban, hogy Bőcsön sem terem számunkra babér, iható sör még kevésbé, a Reinberger-be szagolván nem csak a savanyú, penészes egérszag miatt lábad könnybe a szemünk. Ahol a szükség, ott a segítség alapon rákeresünk a névre, és rögtön két zeneszerzőt is találunk, amin egészen elképedünk. Josef Gabriel Rheinberger Abendlied című motettája igazi mentőöv szuicid gondolatokat forgató elménk számára, és Jiří Reinberger Ave Maria-ja is jókor érkezik.

A sörnek nemigen nevezhető folyadékba csak a nyelvünk hegyét dugjuk, nekünk elég is lesz ennyi, közben arra gondolunk, miféle torz lelkületű lény aggathatta ezt a nevet (rein: tiszta [oké, lehet serpenyő is], berg: hegy) erre a szörnyszülöttre, de talán jobb, ha ezt besoroljuk BAZ megye egyéb sötét titkai közé.

Ma reggel még alapvetően optimista emberként ébredtünk, ezen életérzés minden maradékát összekaparva bízunk abban, hogy a BC Premium menti a menthetőt, továbbviszi a lángot, új reménnyel és valami iható dologgal tölt fel minket, ám keserűen, de még milyen keserűen csalódunk. Ennyire bántóan bárdolatlan, ordenáré, nyers vegyszeres keserűkkel tán még nem is találkoztunk, pedig hát nem tegnap kezdtünk el ilyesmivel foglalkozni. Pozitívumként egyedül a savanyú íz háttérbe húzódását jegyezhetjük fel, ami azért a korty végén természetesen előmerészkedik.

Nyomorúságos vesszőfutás volt ez, feleim, de így legalább lélekben megedződve futhatunk neki az esztendő általunk legkevésbé várt, igencsak mértékkel kedvelt ünnepkörének. Most pedig keresünk valami rendes sört a kamrában, megisszuk, utána keresünk egy másikat is, oszt’ visszaslattyogunk az iskolába, mer’ elszegődtünk kidobóembernek a Mikulás-buli idejére.

Edzett lélek, ez a lényeg.

1217-1218. The Garden Brewery More és Session IPA

Megkopnak és fakulnak a nyári emlékek, a Horvátországból érkezett sörök pedig elfogynak lassacskán. Két doboz árválkodik még a kamrapolcon a The Garden Brewery-től, nyitjuk is fürgén a More névre hallgató pale ale-t, s miközben lassan temperálódik, mi Zágrábról nézegetünk mindenféle képi anyagot. A Jelačić bán téren (Trg bana Jelačića) álldogáló lovasszobornak szép története van, szagolgatás közben – citrusfélék az édesebbjéből, leginkább tán mandarin, némi virág, pici fenyő – megidézzük.

A császári udvarhoz végsőkig hű bán szobrát 1866-ban állították fel a téren, bár ezt a zágrábi tanács nem nagyon akarta. Viszont az osztrákok igen, ezért a szobor oda lett plántálva, ráadásul a teret is átkeresztelték, merthogy addig Harmica néven futott. A bán kivont kardja ekkor még észak felé mutatott, amit az urbánus folklór Magyarország elleni fenyegetésként értelmezett, merthogy Josip több alkalommal is összeakasztotta a 48-as honvédekkel a bajuszt. Mi értelemszerűen a pákozdi csatára emlékszünk vissza a legszívesebben, mivel ott győzelmet arattunk („Fut Bécs felé Jelasics, a gyáva,/Seregének seregünk nyomába’”, ahogy a lánglelkű írta volt), ám mindent összevetve a mérleg nyelve nem felénk billen.

Az évszám alapján az irány még észak. A szobor egyébiránt  Anton Dominik Fernkorn alkotása

Némi idő teltével 1947-ben a kommunisták eltakarították a szobrot, a térből Köztársaság lett (Trg Republike), majd 1990-ben ismét fordult a kocka, sőt ez alkalommal a szobor is. Visszaállítása óta déli irányba mutat, a rossz nyelvek szerint Belgrád van csicskítva, ami jó ronda szó, nem is beszélve arról, hogy a szerb város nem is arra van. Ábrándosabb lelkületű embertársaink a magyarok felé tett gesztusként értelmezik a dolgot, és tény, hogy a jugoszláv polgárháború után (amikor fegyvereket is szállítottunk a horvátoknak) kormányunk más időpontra helyezte a honvédség emléknapját, ami addig szeptember 29-re, a pákozdi csata napjára esett. A lényeg, hogy mostanság már nem utáljuk egymást annyira, és ez a tendencia tovább javulhat, amennyiben végre valahára elzavarjuk a jelenleg regnáló narancssárga, korrupt lótolvajokat.

A sör egyébiránt üdítően friss, kellemesen és gyümölcsösen savanykás, keserűi (melyeket a Citra, a Columbus és a Mosaic biztosít) kifejezetten decensek és simulékonyak ezzel a negyvenes IBU-val. Külön jó pont, hogy habja meglepően tartós és határozottan kemény, még ha ez meglehetősen félreérthető is így visszaolvasva.

Egy laza Session IPA marad a végére minden előnyével és hátrányával. Előnye, hogy zamatos, gyümölcsös, a Mosaic és az Azacca nyugodtan, senki és semmi által nem zavarva vonultathatja fel teljes eszköztárát, mely a citrusféléken át az enyhe fenyőkön keresztül az ananászig tart. Hátránya, hogy egy ilyen könnyű, alacsony alkoholtartalmú (4 %), még a harmincas IBU-értéket sem elérő, egyértelműen és eleve elrendeltetetten (ez sem rossz, a legközelebbi tollbamondáskor a kölykök kiütést fognak kapni tőle) nyári sörnek kigondolt, feledhető termékről mi a búbánatot lehet írni? Persze azért megisszuk ezt is, ahogy majdnem mindent, és kifejezetten nagy szeretettel gondolunk a horvát főzdére a mihamarabbi viszontlátás reményében. Lesz nyár jövőre is, ha minden jól megy.

1215-1216. The Garden Brewery APA és Shuma IPA

Töretlen lendülettel bandukolunk tovább horvát söreinkkel ebben a ködös és vizes novemberben, ami olyan hamar ki tudja szívni a meleget az emberből. Tíz percnyi séta után ropogó tüzekről álmodozunk, aztán amikor elmélyedünk kissé Zágráb történelmi eseményeiben és összefutunk Gubecz Máté (Matija Gubec) nevével, már nem is fázunk annyira. Gubecz uram volt a vezére az 1572-73-as horvát parasztháborúnak, ami ugyanazon okok miatt tört ki, mint a Dózsa-féle cca. hatvan évvel korábban. Ráadásul a vége is szomorkásan hasonló a két történetnek, a horvát vezér seregét is szétkergették, őt magát pedig Zágráb egyik terén a Szent Márk templom előtt kivégezték.

Oton Iveković 1912-es festményén a kivégzés előtti pillanatokban gyönyörködhetünk

A Dózsa esetében már bizonyítottan bevált módszereket alkalmazták – mert a működő dolgokon nem érdemes változtatni -, ott is volt tüzes trón, izzó vaskorona és jogar (habár Dózsa trónját egyre több kutató cáfolja, a kivégzésen jelen lévő Stephan Stieröchsel [a.k.a. Stephanus Taurinus] gyulafehérvári kanonok sem említ ilyet, pedig elég plasztikus leírást ad a történésekről. Ízelítőként egy rövid részlet Geréb László fordításában:

„Mostan a jobbágy-had felbujtóját, vezetőjét

így csufolgatták a királysággal, s a bakó még

sárga halántékát izzó vassal sütögette.

Tört koponyájának bőven buggyant ki a nedve,

ontja ki agyvelejét füle, szája s az orr üregén át.

Úgy amiképp az edény nyílásán át az aludttej,

sűrüsödött folyadék, amidőn a fedél leszorítja,

apránként kicsöpög s a lyukacskákon kiszivárog:

úgy ömlött a velő a tüzes koronának alatta,

s förtelmes folyadék mázolta be végig az arcát.”

Stauromachia, id est, Cruciatorum servile bellum. Servilis belli Pannonici libri V. Edidit Ladislaus, 1519

Trónról nincs szó. Említést kell tennünk viszont két jóval kevésbé förtelmes folyadékról, melyek a múltkor megismert The Garden Brewery portfólióját képezik, s mert az esetleírástól kissé elsápadtunk, bontjuk is az American Pale Ale-t. A dobozon is jelzett citrusfélék szépen előbújnak a korrekt habpaplan alól, a szintúgy említett papaját viszont nem leljük. Utóbbi valószínűleg teljes mértékben a mi hibánk, fél évszázaddal ezelőtt lezajlott szocializációs folyamatainknak nem képezte szerves részét ez a csinos gyümölcs, illetve fogalmazhatunk úgy is, hogy nem kergettek minket gyerekkorunkban az asztal körül, ha nem ismertük fel a papaját. Vagy a mamaját (bocs). Szóval citrusfélék és egyéb déligyümölcsök az illatban. A korty viszonylag súlytalan, ellenben kellemes és kiegyensúlyozott fűszerezettségéről a Citra és a Mosaic, valamint a Sabro és a Columbus egyaránt gondoskodik (akinek nem tetszik a Columbus elnevezés, használja nyugodtan a Tomahawk-ot, a kettő tökugyanaz, csak a fejlesztők/termelők [Hopunion, Yakima Chief] nem tudnak megegyezni az elsőséget illetően, ráadásul a Zeus is nyugodtan ide sorolható). Akad itt a gyümölcsökön kívül egy kis fenyő, pár szál virág, a vége pedig enyhén és borsosan csíp. Ezek, valamint a 30-as IBU és a 4.4-es alkoholtartalom egyértelműen a könnyed ivósör kategóriájába sorolják a terméket.

Szigorúbb keserűkre vágyunk egyelőre a sörök, nem pedig az élet irányából, ezért már nyitjuk is mai másodikunkat, a Shuma hívójelű IPA-t. A név eredete reményeink szerint nem rejt nagyobb titkokat, mert a šuma kifejezés a horvátoknál erdőt jelent, a doboz meg tele van pingálva fákkal. Érkeznek is a gyanták annak rendje s módja szerint az illatfelhő elején mindenféle édes gyümölccsel karöltve, melyből a barackot egyértelműen felismerni véljük. A vékony, de kitartó habréteg alatt mézszínű sör üldögél, melynek keserűi valóban markánsak, ám egyben decensen kiegyensúlyozottak is, ezért a 60-as IBU érték kifejezetten baráti formában jelentkezik. A készítéskor használt négyféle komló (Simcoe, Azacca, Cascade, Mandarina Bavaria), illetve komlókeverék (Zythos, ennek összetétele nem publikus, de a vájtnyelvűek [jó hülye szó ez is] szerint Columbus, Chinook és Centennial biztos van benne) biztosítja az elvárható IPA-életérzést, a maláták édességét pedig egy NEIPA-élesztő támogatja meg. A 6 %-os alkohol is komolyabb színezetűvé teszi a dolgot, úgy tucatnyival belőle könnyedén nekivágnánk akármilyen erdőnek. Persze simán eltévednénk, de legalább vigyorogva.

1213-1214. The Garden Brewery Helles Lager és Nero Stout

Hideg szél vágja az ember pofájába a szúrós és jéghideg esőcseppeket, a Nap csak jelzésértékű, az iskolaudvart elborító ködben reményvesztetten, tanácstalanul és rosszkedvűen lődörögnek a kölykök, mi pedig szőrös angyalként mosolygunk, mert a november így tökéletes, így szeretjük. Persze azért jólesik előkotorni egy-egy nyári emléket az agytekervények pókhálós zugaiból, ezért ma nagyobbik lányunk horvátországi kiruccanásának konkrét tárgyi emlékeiből bontunk kettőt, és köszönjük neki ismételten, hogy nem feledkezett meg az ő fess apukájáról. A The Garden Brewery zágrábi illetőségű főzde, mely város környékén már a rómaiak előtt is szép számban éldegéltek emberek. Utánuk jöttek a horvátok valamikor a VI. században, Szent László királyunk pedig 1091 táján alapított itt püspökséget.

A Szent István-székesegyház fotográfiája 1901-ből

A főzde 2016-ban alakult meg, a két évszám közötti űrt egyéb alkalmakkor próbáljuk meg kitölteni, mert hat doboznyi főzet sorakozik a kamrapolcon, az ember nem pufogtatja el az összes puskaporát rögtön az első nekifutáskor.

A Helles Lager – ahogy azt ígéri magáról – könnyed is, frissítő is, előbbi tulajdonsága már-már a jellegtelenség irányába terelné az összhatást, ám szerencsére a csomagoláson emlegetett titokzatos szlovén komló menti a menthetőket. Nem sikerült kideríteni, melyikről is van szó konkrétan, ezért tippelünk, ami mindig játékos és sikamlós dolog. Az Aurora mellé tesszük voksunkat a citrusos, finoman fűszeres jegyek miatt, esetleg játszhat még valamelyik Styrian is. Persze ha nem, akkor nem, a tévedés jogához körmünk szakadtáig ragaszkodunk. A doboz külcsínyét tekintve megjegyeznénk, hogy a kissé ostobácska, sárga pöttyös variációhoz képest ez a ráncfelvarrott példány a stilizált növényi alkatrészeivel sokkal igényesebb megjelenést biztosít. A jó cégér a mostani nyomorult világban már fél győzelem.

Úgy illik, hogy a világos mellé egy sötétet pakoljunk, a kontrasztigényünknek is kell vetni néha valami koncot, még a végén fogja magát és elköltözik valami kiegyensúlyozottabb pszichébe. Szerencsére itt a Nero milk stout, mely nevének esetében csak a sötétségre kellene asszociálnunk, ám mivel imádjuk a szadista félhülyéket, mi rögtön Lucius Domitius Ahenobarbusra gondolunk, aki – miután fölvitte a zisten a dógát – Nero Claudius Caesar Augustus Germanicusra változtatta hívójelét. Előszeretettel végeztette ki, illetve tettette el láb alól a neki útban lévő embereket, köztük saját édesanyját (Agrippina Minor, mert volt egy Major is, a nagyi), első és második feleségét, valamint nevelőjét, Senecát. Harminc évesen, menekülés közben lett öngyilkos („Qualis artifex pereo!”), de egyes források szerint azért erre picikét rá kellett segíteni manuálisan.

A császár egyik ábrázolása 1750 környékéről

A mi Neronk sokkal szelídebb lelkület, nem próbálkozik semmi durva dologgal, ellenkezőleg. Sima, lágy, selymes, mértékkel vaskos (15.6 B°) kortyokat ad, ízvilága kellemesen pörkölt malátáktól hangsúlyos, itt-ott kissé megégett kenyérhéjra emlékeztet. A vége csokoládés, finoman savanykás, a Styrian Fox gyümölcsös-csípős jegyei itt jönnek ki igazán.

Elégedettek vagyunk, s mivel az idő továbbra is nyálkás, szinte vidámak.

1211-1212. Fehér Nyúl Gemini és Marching Clovers

Van ám itt nekünk még egy pazar fotográfiánk, melyet az ilyesmire fogékony leánygyermekeink készítettek a késő őszi napsütésben, ezért most előkotorjuk a vonatkozó söripari termékeket, és áldott nyugalommal elfogyasztjuk őket.

A Fehér Nyúl Gemini fedőnevű DIPA-járól (west coast, pláne) a tudományok, ezen belül pedig az űrkutatás nagy rajongóiként első körben természetesen a NASA hatvanas években pörgetett programja ugrik be, mellyel többek között a holdra szállást is előkészítették. Nagy sikereket értek el vele az amcsik, sokat faragtak a szovjetekkel szembeni hátrányaikból, elvégezték saját űrsétáikat, és nekik sikerült elsőként két hajót összekapcsolni az űrben. Erre igyunk egyet, megérdemlik.

A Gemini 7 a 6-ból fényképezve 1965-ben, csak hogy még egy szám szerepeljen a képaláírásban

A Geminiben ugyan nincs minden alkotóelemből dupla adag (vö. „ikrek”), de már az illatfelhő töménységéből érezhető, hogy nem spóroltak ki belőle semmit. A komlók – Citra, Mosaic, HBC 1019 (amióta megittuk a pertut, nekünk már csak Dolcita) gyümölcsös, gyantás fűszeressége stabil édeskés alapokon nyugszik. Hasonló felépítettségű a korty is, mely egyébiránt jólesően testes a megemelt szárazanyag tartalomnak köszönhetően (18,4 B°). A maláták viszonylag rövid, de finoman édes nyitánya után komoly, ám korántsem zord keserűk érkeznek déligyümölcsökkel, citrusfélékkel, gyantákkal, kevéske virággal. Az emberesnek mondható 8 %-os alkoholtartalom csak a legvégén kandikál ki egy kicsit, akkor viszont felkúszik az orrba randalírozni egyet, de nem haragszunk rá ez miatt. Ha lenne még belőle vagy három, mint ahogyan sajnos nincs, akár ötösikreket is tudnánk vizuálisan hallucinálni, így viszont megelégszünk az eme élmény szélén történő egyensúlyozással.

Ugyan Szent Patrik napjáig még igen sok sörnek le kell folynia a torkokon, március még jócskán odébb van, de ha valaki már most hiánytüneteket produkál az írek irányába, annak állapotára átmeneti enyhülést hozhat mára rendeltetett második főzetünk, a Marching Clovers nevű irish red ale. Nyúlék a Jameson-féle whiskey mellé ajánlják szeretettel, árulják is őket együtt csomagban, s ugyan mi nagy tisztelettel vagyunk a desztillátumok ezen márkatípusa iránt, most inkább csak a sörre koncentrálnánk, tekintve, hogy nincs itthon belőle egy csepp se.

Édes, finoman karamelles illatot adó, mahagónivörös sör kerül a pohárba, habja törtfehér, kitartó, enyhén tapadós. A korty simulékony, csábosan édeske, amolyan igazi vörös, erről meg a NOSZF (Nagy Októberi Szocialista Forradalom) jut az eszünkbe, mert hát novhét van, na de hát hogy jön ez most ide? Jusson eszünkbe inkább George Bernard Shaw, aki szintén vörös volt haját és szakállát tekintve, amíg meg nem őszült, és aki egészen 2016-ig az egyetlen olyan ember volt, aki megkapta a Nobel-díjat (1925) és az Oscart is (1939, a Pygmalion filmes adaptációjáért). Mostanra Bob Dylan is feliratkozott erre a listára, ám őt a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetjük írnek.

A mesélés közben elfogyott ez is, így hát nem marad más hátra, mint hogy megköszönjük a főzdének az újabb élményt, maradunk továbbra is elkötelezett rajongói, ámen.

1209-1210. Fehér Nyúl Rexit és Coco Bay

Metafizikai szempontból igen nyugalmas vidéken élünk, itt a Teremtőt csak mi szoktuk emlegetni olykor, ha idegállapotba kerülünk, s ez azért nem fordul elő túl gyakran. A vallások is kizárólag kultúrtörténeti vonalon foglalkoztatnak bennünket (vö. a nép ópiuma), így hát már-már blazírt nyugalommal hagyjuk elsuhanni magunk mellett a hétvégi ünnepkör összes lehetséges szereplőjét a samhaintól kezdve a mindenszenteken át a halottak napjáig. Ellenben van itt két sörünk a Fehér Nyúltól, melyekről leánykáink hangulatos fotográfiát készítettek tegnap, ezért ma be is nyeljük őket (mármint a söröket, nem a lányokat, bár az említett kultúrvonal bőven tartalmaz ilyen irányú történéseket is, nézzünk csak körül az ókori görögök háza táján) néhány keresetlen mondat társaságában.

Halovány exkuzációval indítunk, ugyanis a Rexit NEIPA-val kapcsolatosan nem bírtunk rájönni, ki lehetett az a szeretett sörfőző, aki otthagyva a csapatot ezzel a receptúrával köszönt el. Aki tudja, közölje, bár így is nyugodtan alszunk. A Rexit ezen túl még attól is különleges, hogy a készítők szerint ezidáig kis hazánkban a Yakima Valley HBC 1019 jelzésű komlót egyedül ők használták, értelemszerűen jelen esetben. Kapott azért egy dallamosabb nevet is, Dolcita lett a lelkem, hiszen illat- és ízanyagaival szebbé teszi az ember életét. Fő csapásiránya a citrusfélék és a csonthéjasok, a Rexitben – mely megjelenésében echte NEIPA, ködös, rostos gyümölcsleves – leginkább az őszibarack és a narancs domborít. A korty kellemesen fanyar, diszkrét és elegáns, még a keserűk is gyümölcsösek, amennyiben rögvest a barackmagra asszociál az ember (nem a honi édesipar hasonló nevű, jézusmáriamivanebben ízű förmedvényére gondolunk). Biztosak vagyunk abban, hogy amennyiben a titokzatos R a szakmán belül maradt, már nem állástalan. A tálentum adott, a bizonyíték kifejezetten ízletes.

Típust váltunk, jöhet egy Imperial Stout, a Coco Bay. Nevének hallatán azon kezdünk gondolkodni, vajon van-e a bolygón valahol ilyen hely? Nanáhogyvan. A Karib-térség Antigua és Barbuda szigetcsoportján kell landolni, konkrétan Antigua nyugati felén (de ha van ideje az embernek, a többi 53 sziget is tartogathat kóbor élvezeteket) a Valley Church Beach környékén. Itt található a Cocobay Resort All Inclusive – Adults Only (hmmm…) vendéglátóipari üzemegység. Gyorsan meg is néztük, novemberre még van kiadó deluxe kisházuk saját medencével napi félmillió HUF-ért, nagy franciaágy, free wifi, dohányozni tilos. Erősen gondolkodunk a dolgon.

Addig is nyitjuk a sört, az előtóduló kókuszillat bármilyen bővérű bennszülöttet is megvadítana, hát még bennünket. A gyorsan apadó bézs habréteg alól aztán a kakaó aromái is kiszabadulnak, csipetnyi alkohollal karöltve. A korty vaskos, húsos, harapható (28,8 B°), a kakaó pedig olyan intenzív és jellegzetes keserűket ad, hogy komlókra nem is volt szükség. A 10 %-nyi alkoholtartalom minden forró csokinál jobban melegít, a kesernyés utóíz kókuszos csokoládé után kiált. Nem tudjuk, hogy Antiguán innánk-e ilyet, de itt és most tökéletes élményt ad.

Terveztünk még mára egy kis téliesítő kertészkedést, de nincs kedvünk talajt fogni a rögvalóságban. Maradunk a tengerparton a pálmafák alatt. Majd lassan iszogatunk, úgy tovább tart a dolog.

Deluxe medence mindenféle kilátásokkal. A hölgy valószínűleg feláras

1206-1208.Pécsi Session IPA, Ursus Premium, Brookvale Union Ginger Beer

Szeles, esős, taknyos idő van odakint, amivel még nem lenne sok baj, mert az egy éjszaka alatt lezuhant másfél tonnányi diófalevelet már összekaparásztuk, el is transzportáltuk a kert legtávolabbi sarkába (egyelőre idén is megúsztuk a defektet, mert annak ellenére, hogy a célterületen nagyjából ötven darab, két emeletnyi magasságú koronaakác éldegél vidáman, nekünk természetesen felfújható abroncsú talicskánk van), ahol a sündisznók már neki is láttak az alvóhelyek kialakításának. Az őszi hangulat ránk mászott, kissé megülte kedélyállapotunkat, ezért csak úgy félgőzzel tologatjuk a mindenféle söröket a kamrapolcon. Van itt három, melyekhez eddig nem nagyon volt kedvünk, most sincs, de meggyőzzük magunkat: erre a napra vártak ők.

A sorrendiséget a lakóhelyünktől való távolság alapján határozzuk meg, nagyon nem szeretnénk, ha bármiféle elfogultsággal lennénk megvádolva ebben a kiélezett és gennyes belpolitikai szituációban. Irány tehát Pécs.

A városban nagy hagyománya van a sörkészítésnek, már az 1300-as évek elejétől dokumentáltan főzték ezt a derék italt. Ennek megfelelően a Pécsi Sörfőzde is meglehetősen színes, hegyekkel és völgyekkel tarkított életúttal bír, melynek részletes tárgyalása meglehetősen szétfeszítené kereteinket. Legyen elég annyi, hogy jelenlegi formátumát 2017 óta viseli, ekkor vásárolta meg a részvények túlnyomó többségét a két vidám Szemerey (az egyik Zoltán és András, a másik Tamás is meg Béla is, hát így könnyű). Hogy lóvé honnan került rá, azt némiképp sejteti, hogy az úriemberek Matolcsy György unokatestvérei. Hagyjuk is a dolgot, pont kezd kisütni a Nap. A Pécsi Craft jelzést viselő session IPA látványos, mintegy félcentis üledékréteggel támad, ezt gondosan eloszlatva kapjuk a ködös, barackleves megjelenést. A cafrangos, tapadós habréteg alól eleinte harsány, ám rendkívül gyorsan illanó citrusos aromák érkeznek. A korty is ilyen, mire észlelné az ember az ízeket, már le is csúszik, csak némi lagymatag keserűség marad utána. Ismét próbát teszünk, a helyzet változatlan, ezért megpróbáljuk úgy felfogni a dolgot, mint a session kifejezés söripari újraértelmezését. Jó pont viszont, hogy a 12 B° meglepően testes érzetet produkál, ami ráadásul nekünk tetsző lágysággal párosul. A termék nem fog elmozdulni az ilyet is ittunk kategóriából, de sokkal rosszabbakkal is találkoztunk már, illetőleg terveink szerint még fogunk is.

Temesvár mindössze cca. húsz kilométerrel van messzebb tőlünk, mint a mecseki nagyváros, ám ez elegendő ahhoz, hogy a románok egyik közismert alapsörét másodikként tárgyaljuk. Természetesen a rendkívül érdekes és felettébb zavaros történelmi háttér miatt az Ursus román sörként való meghatározása minimum kérdőjeles, hiszen a főzde alapításánál (amit hivatalosan 1718-ra datálnak, de ez közel sem biztos, hogy fedi a valóságot) leginkább magyarok bábáskodtak, és a tulajdonosok is azok voltak a második világháborút követő államosításokig. Nem sírunk mi vissza semmit, nem a mi műfajunk, de szeretünk elmélázni a dolgokon, no meg aztán az Ursus Breweries 2017-től az Asahi tulajdona, ezen az alapon pedig nem román, hanem japán. Nna.

Csakazértis. Manapság a medve ráncfelvarrott, szigorúan néz, de nincs nála sör

A mackó valamikor az 1870-es években vált jelképpé (a palackon konkrétan 1878 szerepel), ezen a néven viszont csak az első véhát követő kitelepítési hullámokra reagálva kezdtek sört forgalmazni. Napjainkra az Ursus tökéletesen átlagos, hovatovább semmitmondó, enyhén kesernyés eurolágerré küzdötte le magát, legalábbis a Premium, amit most kóstolgatunk. Viszont halvány krémsajtszaga van, ami nem biztos, hogy jó, de legalább érdekes és passzol az édeskés utóízhez.

Utolsó tételünk több szempontból is kilóg a sorból, hiszen egyrészt kontinenst váltunk, másrészt egy tisztes, 4 %-os alkoholtartalmú gyömbérsörről van szó. A jóég tudja, hány kilométer megtétele után érkezünk Sydney egyik külvárosába, Brookvale-be, melynek nagyjábóli központjából uszkve húsz percet kell tömegközlekedni Manly-ig, ahol végre megpihenhetünk a 4 Pines Brewing Co. pubjában. A cég fiatalka (2006) és családi irányítással működik, valamint igen környezettudatos, már a névválasztást illetően is. A második véháig a parti sétány végén békésen populált négy fenyő, de akkor kivágták őket, hogy a helyükre légvédelmi ütegeket és géppuskafészkeket telepítsenek. A főzde ezek emlékére vette fel a nevet, ám nem álltak meg itt. Lepacsiztak egy környezetvédelmi szervezettel, s három esztendő alatt közösen 133.332 darab fát, bokrot, cserjét, talajtakaró növényt ültettek el mindenfelé (44.444/év, mert hogy 4 Pines, you know). Megsüvegelendő.

Brookvale a kanyarban

A Brookvale Union egy olyan leágazás, ahová minden belefér, amit az alapcég már nem biztos, hogy nyugodtan felvállalna, mint például lila hajjal, tütüt viselve megjelenni egy traktorkiállításon, ahogy azt az oldalukon olvashatjuk. Termékskálájukban a gyömbérsörökön túl megtalálhatóak a vodka/whisky alapú, gyümölcsízű, 4-6%-os tengerparti lazítók is. Az általunk kóstolt példány az alapsör, ennek megfelelően és parádésan egyszerű, vadítóan gyömbéres, izgalmasan csípős. Tudjuk, hogy teljesen más kategória, mégis egyértelműen ő a mai nap győztese. Quality on the inside, nonsense on the outside (and everywhere else), így a mottó.

Közben egészen szép idő lett, csak a szél akarja még mindig letépni az ember fejét.

1204-1205. Szent András Feszt Október, Bernard IPA

Szusszanásnyi szünetet engedélyezünk magunknak a sportrendezvénnyel terhelt délelőtt, és a Halloween-partival megvert délutáni órák között, hogy gyorsan megvizsgáljunk két sört, mely közül az elsőnek abszolút pillanatnyi létjogosultsága van, a másik esetében nagyon igyekszünk kitalálni valamiféle apropót.

Október elvileg a sör hónapja (tegyük gyorsan hozzá, hogy egy rendes sörivónak a többi tizenegy is az), ezt a titulust az 1810-ben debütált müncheni Oktoberfestnek köszönheti. Szép hagyomány, jó dolog, annak ellenére, hogy egy házassággal kezdődött. Lajos herceg vette nőül Terézia Sarolta Lujza Friderika Amáliát, avagy Therese Charlotte von Sachsen-Hildburghausent, váljék egészségére, emiatt gründolta össze az első népünnepélyt. Napjainkra hatalmas multikulti eseménnyé nőtte ki magát, s mint ilyen, már rég nem tartozik lehetséges célterületeink közé. Idén usque 6,5 millió ember ivott, evett, toporgott, szeletelt, fingott, etc. arrafelé, mi pedig már ott tartunk, hogy hatot is igen nehezen viselünk el magunk körül. A monetáris oldaláról meg talán annyit, hogy fizessen az egy liter Löwenbräuért 15 eurót, akinek két édesanyja van, még ha ez a Löwenbräu messze nem az a kannakék dobozú förmedvény, amit nyomorult hazánkban tolnak az ember arcába.

A soknevű nő. Joseph Karl Stieler alkotása 1855-ből

Szerencsére a békésszentandrásiak gondoltak a hozzánk hasonló introvertált, szkeptikus humanoidokra, ezért elkészítették Feszt Október elnevezésű bajor oktoberfest stílusú sörüket. A névválasztás pazar, eszünkbe is jutott, hogy várunk vele még néhány napot, csak hogy elsüthessük rendkívül fárasztó nyelvi poénjaink (?) egyikét, miszerint: – Feszt október? F@szt, má’ november. Persze nem várunk és nem sütjük el. A Feszt világos aranyszínű, puha és tartós habréteggel bíró, édeskés, visszafogott virágillatot produkáló sör. A korty jólesően telt (14,5 B°), gabonás-kenyeres, pont annyira ropogós, amennyire kell. A Perle és a Tettnang a virágok mellé tesz még egy kis földet, maroknyi gyógynövényt, így a keserűk is szépen egyensúlyoznak a végéig. Az utóíz kellemesen földes, az alkoholtartalom pedig 6 %, aminek örülünk, hiszen ahogy említettük, még előttünk van egy sulis Halloween-bulikah. Azt pedig külön értékeljük, hogy a termékleírással szemben nekünk még csak véletlenül sem jutottak eszünkbe roppanós bajor kolbászok.

Nem vagyunk elég bátrak, hogy belegondoljunk, mennyire lehetnek roppanósak, a képet egyébként is egy olasz készítette Svédországban

Bernardék IPA-ját passzítjuk a fesztes ízélmény mellé, s bizony mostanra már ki kellett volna ötölnünk az ok-okozati viszonyrendszert, de nem nagyon jut az eszünkbe semmi. Biztos ez a kurv@ Halloween, ami ráadásul nem is most van, de az iskolákban addigra őszi szünet lesz, hálaajóistennek. Mondjuk azt, hogy ha a Feszt Októbernek abszolút pillanatnyi volt a létjogosultsága, akkor a Bernard IPA-é csak pillanatnyi. Gyenge, ugye? Ott rakja tele a pék.

Az 1597-re datálható humpoleci főzdéről már több alkalommal is megnyilvánultunk, s emlékeink szerint valahol azt is megjegyeztük, hogy söreik mindig megbízhatóan kiegyensúlyozottak. IPA-jukat kóstolva elsőként a „szigorú” kifejezés vetődött lelki szemeink elé, mert könnyen lehet, hogy pillanatnyi lelkiállapotunk az oka, de a hivatalosan 53-ra tornázott IBU-érték ennél bizony harapósabbnak tűnik. Tulajdonképpen nincs ezzel gond, gyorsan el is könyveljük a kellemes meglepetés kategóriába. A tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy a nagymúltú sörgyárak, akik csak mostanság, kvázi a közhangulat nyomására vették fel repertoárjukba ezt a sörtípust, az esetek többségében kiegyeznek valamiféle féltaknyos, déligyümölcsös maszatolással. Itt nem ez van. Itt kérem korrekt keserűk vannak csiklandós gyantákkal, a gyümölcsök meg szépen brummogják a kontrát. Megengedjük, hogy nem ez a sör lesz az első, amelyik a népek eszébe fog jutni a Rodinný pivovar Bernard-ról, de nekünk a szívünkbe lopta magát rögvest. Ezért hát ünnepélyes keretek között neki is odafirkáljuk az abszolút jelzőt, a maradékot meg elvisszük a buliba.

1201-1203. Karlskrone Leichtbier, Karlskrone IPA, Karlskrone Pils

Nagy kedvelői vagyunk a mindenféle multik által forgalmazott alsópolcos szarsöröknek, még inkább azoknak, amik akár szemmagasságig is fel tudnak kúszni a tartószerkezeten. A mai napon az eddig begyűjtött öt Karlskrone-attitűd mellé újabb hármat csatolhatunk, hej, az élet csupa móka és kacagás. Az Aldi legújabb cifra nyomorúságaira Vácz kartárs hívta fel a figyelmünket, köszönjük neki szépen, azt meg pláne, hogy az első kortyokat társaságában fogyaszthattuk, minőségi és irányított szabadidős tevékenység keretein belül.

Aldiékat már csak azért is becsüljük, mert habozás nélkül húznak lapot nemhogy tizenkilencre, de akár huszonegyre is. Emlékezetünk szerint semmi jót sem tudtunk mondani a brand eddig kóstolt példányairól, a legpozitívabb megnyilvánulásunk a seíze-sebűze szókapcsolat volt, amit ugyan nem így kell írni, de nekünk szabad. Arra is emlékszünk, hogy Százéves Sün a búzasörük tárgyalásakor debütált kvázi védjegyünkként még valamikor ’18-ban. Azóta is kiváló egészségnek örvend, mint az a mellékelt fotón látható.

A Leichtbier annyira leicht, hogy kétszer kell kitölteni, hogy megérkezzen a pohárba, de akkor már késő gondolkodni azon, hogy minek. Haloványsárga, sörszerű dolog lötyög a vékony, mosogatószeres hab alatt, de a látvány még mindig elviselhetőbb, mint az illat és az íz. Illetve az ízzel nincs gond, mert olyat nem produkál. A már ismert és megszokott savanyú szódavízen túl csak a nihil vigyorog, az illattal előgomolygó dohos aromaanyagok pedig megteszik nekünk azt a szívességet, hogy rendkívül gyorsan elpárolognak. Mindent összevetve ez még annyit sem ér, mint az aludoboz, amelyikbe töltötték. Mehet is a lefolyóba pezsegni.

Manapság már a szarsörpolcról sem hiányozhatnak az IPA-k, sic transit gloria mundi, naná, hogy a Karlskrone is előrukkolt eggyel. Az előző ultraleichthez képest ennek már határozottan vannak illatai és ízei, ha nem is túl kellemesek. A típustól elvárható gyümölcsparádé ez esetben szúrós, műcitromos savanykássággá degradálódik, a háttérben céltalanul lődörgő gabonákkal. A korty nagyot csíp az ember nyelvébe, ami nem jó ugyan, de legalább váratlan, utána viszont sivár, gyógyszeres keserűk döngölnek le mindent. Könnyben ázó arcú, kegyetlenül megkínzott, némán fohászkodó ízlelőbimbók kísértenek majd álmatlan, végtelennek tűnő éjszakákon át.

Már csak a pilsben bízunk, ezért is hagytuk a végére, de ez alkalommal ő sem váltja meg a világot. Közvetlenül nyitás után olyan penetráns főtt tojás szagot ereget, hogy rögvest a szavatossági időt kezdjük keresgélni a dobozon. Hurrá, azzal nincs gond, jövő júliusig okék vagyunk. Percek teltével tisztul a dolog, ám a tojás nyomában nagyjából minden eltűnik, csak egy kis tétova, komlós érzet marad. Kinézetre echte Leicht, az illatélmény után nyugodtan mondhatnánk: mint két tojás. Ízvilágát illetően is erős déjà vu-élmény söpör át rajtunk, ezeket a drabális, bárdolatlan, torokkaparó keserűket az előbb húztuk le a klotyón a maradék IPA-val. Úgy tűnik, nem elég alaposan. Merő rosszindulatból és büntetésből itt már van utóíz is, leginkább ujjnyi ecetbe előző este visszaharákolt, félig szétrágott kinintablettára emlékeztet. Nem tudjuk, mit követtünk el, de most vezeklünk. Bő nyállal, mert minden ilyen nedvet termelő mirigyünk megbolondult. Csak abba a gondolatba tudunk kapaszkodni, hogy ha legközelebb valamelyik Aldi környékén mászkálunk, bemegyünk, veszünk ezekből az istentelen löttyökből egy-egy dobozzal, oszt’ a bejáratnál odavágjuk őket a járólaphoz, hogy szagolgassák ők is egy darabig.

Mielőtt felnyalják.