1238-1239. Hallertauer Winterperle, Schneider Weisse Aventinus

Az elmúlt időszakban sok érdekes, esetenként akár merésznek is nevezhető ízkombinációval bíró főzetet kóstoltunk, itt az ideje körültekinteni tradicionálisabb vidékeken is. Tesszük ezt két olyan sör segítségével, melyek ugyan egyértelműen a hagyományőrző vonulathoz csatolhatók, ám mindketten különlegesek a maguk nemében.

Először Wolnzachba utazunk a bajorokhoz, Németország déli részére, illetve mégsem oda, mert a helyzet ennél kissé bonyolultabb. Menjünk kicsit odébb, irány Missouri állam, azon belül is St. Louis. Napestig sorolhatnánk, mi mindenről híres ez a város, ám témánknál maradva csak annyit említenénk, hogy több száz sörfőzdéje közül innen emelkedett ki valamikor a XIX. században az Anheuser-Busch, a Lemp és a Falstaff. Itt alapított főzdét Florian Kuplent is 2010-ben, el is keresztelte Urban Chestnut Brewing Company-nak. Fő célkitűzése az volt, hogy német-bajor söröket készítsen és népszerűsítsen. A dolog működött, nemsokára megnyílt a második ottani üzem is, a tulaj pedig ekkortájt értesült arról, hogy Wolnzachban eladó egy kisebb főzde. Azonnal lecsapott rá, így lett mai első sörünk készítője az Urban Chestnut Brewing Co. Deutschland GmbH. Wolnzachról minden hithű sörrajongó tudja, hogy a Hallertau-vidék egyik központja, ha pedig azt is tudjuk, hogy a világ komlótermesztésének kb. harmadát a németek adják, ennek a harmadnak meg cca. 80 %-át Hallertauban termelik, rögtön megértjük, milyen parádés üzletet kötött Herr Kuplent.

Wolnzach címere ezzel a soványka őzszerűséggel. Több sört kellene fogyasztania

A Winterperle a Hallertauer Serie ötödik tagja az ezidáig készült kilencből. Szezonális sötét ászoksör, gyönyörű, érett mahagóni árnyalattal, tartós, drapp habbal. Illatában a maláták pörkölt jegyei viszik a prímet, finom gyümölcsösséggel megtámogatva, melyet a komlók biztosítanak. A Hallertau Perle és a ~ Hüll Melon (utóbbi nevét a városban található komlókutató központról – Hopfenforschungszentrum Hüll – kapta, és ha már itt tartunk, a Deutsches Hopfenmuseum-ig sem kell sokat gyalogolni) adnak egy kis dévaj csípősséget, leheletnyi dinnyével és eperrel, mindezt az 5,8-as alkoholtartalom a vártnál is jobban fel tudja melegíteni, nem véletlenül van emlegetve a tél. Az utóíz kellemesen fűszeres, a nyelvünk hegye jólesően bizsereg tőle, amire nagy szükségünk is van ezen a péntek délutánon. Elismerően csettintgetünk, az UCBC felkerül a kedvenceinket tartalmazó, egyre hosszabb listára.

Tulajdonképpen annyira elégedettek vagyunk pillanatnyi helyzetünkkel és állapotunkkal, hogy be is fejezhetnénk mára a dolgot, de hát az ember esendő és mohó, jöjjön hát a másik nagyágyú, a Schneider Weisse Aventinus.

A főzdét 1872-ben alapította a két Georg, Schneider 1. és Schneider 2., apa és fia, eredetileg Münchenben. Az alsóerjesztés térhódítása miatt a búzasörök napja leáldozni látszott, de hőseink nem ijedtek meg, nekiláttak a termelésnek, és lám, milyen jól tették. A cég azóta is a család tulajdonában van, szigorúan csak búzasörben nyomulnak, ráadásul minden férfiember Georg, így hát jelenleg éppen VI. Georg Schneider viszi a boltot. Egyetlen hölgy szerepel a felsorolásban, Mathilde Schneider, aki 1905-ben vette át a stafétát (titokban, mert akkortájt nem volt divatban, hogy nők vezessenek cégeket), az Aventinus 1907-es rajtja – első bajor búzabakként – neki köszönhető. Nevet is ő adott a sörnek, Johannes Aventinus a.k.a. Johann Georg Turmair humanista filozófus, író, történész látható a címkén.

Szűretlen, rubinvörös sör erőteljesen fűszeres illattal, mely mögött ott lapul a markáns alkoholtartalom (8,2 %), de ez így van rendjén, el is várjuk. Szépen formált, tagbaszakadt test, hát milyen legyen 18,5-ös Ballinggal, intenzív, malátás ízvilág, melyhez egy újabb Hallertauer, a Herkules szolgáltat csípős, borsos, finoman virágos, enyhén fanyar ellenpontokat.

Egyre ünnepibb hangulatba ringatjuk magunkat, nem feltétlenül az alkoholok miatt, hanem mert annyira pompásak ezek a sörök, egyre magasabban szárnyalunk, már nem érdekel bennünket a péntektizenhárom, se a szombattizennégy, az ég áldja a bajorokat, god bless you alles. Utóbbi 22:45-től.

1235-1237. FIRST A Parfait Moment, Close Call, Reketye Rosemageddon

Újra itt a sörnap, lengeteg lelkecskénk révbe ér a heti hányódások után (nem az iskolában taroló, hörögve fosós-okádós tünetegyüttest mutató járványra gondolunk, bár ami késik…), arcvonásaink kisimulnak, idegrendszerünk ellazul. Három doboznyi élmény várakozik ránk, nekifutunk hát, nagy levegő, kifúj, nyit.

A FIRST Craft Beer és a prágai székhelyű Pivovar Vik (2020-ban alapított családi főzde) saját bevallásuk szerint immáron sokadik közös munkáját szaglásszuk lelkesen, mely egy A Parfait Moment névre hallgató pastry sour. Ez alkalommal a piskótás vonalra álltak rá, amit mangóval és passiógyümölccsel (ateistáknak és agnosztikusoknak maracuja) hígítanak, illetve ízesítenek tovább. A süteményes alapot a malátákon kívül némi fehércsoki-aroma hivatott képviselni, ami egyébiránt a nyitás után tökéletesen uralja a terepet, tényleg sütiszerű. Később a savanykásabb gyümölcsök is előkerülnek, a végső illatprofilt a joghurt egészíti ki. Az átlagos testű (12 B°) sör kellemesen és mértéktartóan savanykás, a gyümölcspürék hibátlanul hozzák az elvártakat, a Mandarina Bavaria pedig – a Hallertauer Blanc, a Cascade és a Huell Melon szerelemgyereke – készségesen kontrázik nekik egy kis plusz mandarint szolgáltatva. A savanyú söröket köztudottan óvatosan kerülgetjük, ám ez a próbálkozás van olyan jól sikerült, hogy elégedettek legyünk. A kétharmadát azért meghagyjuk az asszonynak, ma van a névnapja, örüljön.

Ötven fölött az ember egyre kevesebb dolog miatt pirul el, ennek egyik oka az a tény, hogy vastagon teszünk arra, mit gondol rólunk a többi ember (mondjuk ez nekünk tök jól ment már nyolc évesen is), őszinteség és igazmondás miatt pedig sosem vörösödtünk. Így hát egészen nyugodtan, átlagos pulzussal nézünk a szemébe bárkinek és valljuk be, hogy sosem hallottunk még a Brewing Vibes Brewery elnevezésű, elvileg debreceni gerillacsapatról. Szintúgy higgadtan közöljük, hogy Close Call fantázianevű hazy IPA/NEIPA-jukat kóstolva (a kettő közül válasszatok ti) a jövőben ennél sokkal nagyobb figyelemmel fogjuk kísérni munkásságukat. A Close Call illata ugyan kissé fojtós, mintha az ott nyüzsgő mindenféle déligyümölcs nem tudná eldönteni, milyen irányba induljon el, de ha a komlókat nézzük, ez nem is csoda, annyi dudás szorult itt egy csárdába. Nectaron, Riwaka, El Dorado, utóbbi kriogenizált változata is: tetszetős sorozat. Íze viszont egyértelmű és határozott, ez egy jól megformált, kellően gyümölcsös, magát szépen itató, decens keserűkkel bíró sör. Örültünk neki, ahogy a főzde létének is örülünk. A 6.5-ös alkoholnak nemkülönben.

Van itt nekünk a végére még egy extra fűszerezésű alkotásunk a Reketye Brewing Co.-tól is, a Rosemageddon, ahol az alapsör egy gose, azt meg nem iszik minden nap az ember. A sörtípus történetéről többször is esett már szó, ezért csak ide szórnánk a következőket: Goslar, Gose, só, búzamaláta, Lactobacillus. Ezekből már össze tudjátok rakni a lényeget. Ha mégsem, keresgéljetek a blogon. Rozmaring (Salvia rosmarinus) és kakukkfű (Thymus) szorult még a dobozba, de szó szerint, mert nyitáskor igencsak tolakodtak kifelé. A kakukkfű nyert, de gyorsan el is illant, ellenben a rozmaring itt maradt velünk, szerintem a végén rendelnünk kell egy pizzát. A két fűszernövény áldásos hatásait felsorolni sokáig tartana, ételek és italok ízesítésén túl a népi gyógyászat mindkettőt valószínűleg évezredek óta használja görcsoldástól kezdve köhögéscsillapításon át a fertőtlenítésig. A Rosemageddon szépen kidomborítja az egyébként is jól ismert és kedvelt ízvilágot, hozzátéve a maga sós, citromosan savanykás jegyeit. Érdekes, unikális főzet, de azért mi hagytunk néhány kortyot a debreceni dobozban leöblíteni a fűszerszörnyeket.

1232-1234. Ursus IPA, Szent András Almás Rétes, Reketye Dr Banghard

Szétszórtuk a féléviket ebben a tanévben is, nem akarunk róla beszélni, maradjunk annyiban, hogy egyre nagyobb sz@rban vagyunk. Most inkább kóstoljunk söröket, a véleményünket és érzésvilágunkat hűen tükröző zenemuzsikát meg ide illesztjük, hiszen nyugodtan lehetne a mai fiatalság himnusza.

A közelmúltban foglalkoztunk az Ursus egyik sörével, a Premiummal, most itt az IPA is, ráadásul a lelkünket is melengethetjük egy kicsit, hiszen a főzde termékeinek vásárlásával a Fogarasi-havasok élővilágát támogathatjuk, legalábbis pillanatnyilag és elméletileg. A cég létrehozott egy, félhülye korunknak megfelelően minden irányba vadul lázadó brandet, ez volna a Bârlog, melynek égisze alatt ez az IPA is vonul. A dologban az az érdekes, hogy a szokásosnak mondható parasztvakítások – telt, gazdag ízvilág, jól integrált keserűk, finom egyensúly, usw. – ebben az esetben ülnek. Tényleg telt és gazdag az ízvilág, a komlók valóban a megfelelő pillanatban és lendülettel lépnek be, a vége pedig kellemesen, citromhéjasan kesernyés-savanykás. Eddig sem voltak előítéleteink a román sörökkel szemben (pedig szeretjük az előítéleteket, gyűjtjük is őket, vasárnaponként mindig másikat szedünk elő a szekrényből, megfésüljük szépen, beszélünk hozzá, ilyesmi), ezek után pláne nem lesznek. A hazai nagyüzemi termékekkel pedig azért nem kezdjük el összehasonlítani, mert ahogy azt már éreztettük az írás elején, idegrendszerünk zilált állapotban van, így vérbő anyázásba is fordulhat a dolog, amire most nincs szükségünk. Nagy kedvvel elfogyasztjuk, élvezzük az 5.8-as alkoholtartalom gyengéd simogatását.

Rákattantunk mostanában az almákra, úgy vagyunk velük, mint a sörökkel: nem értünk hozzá, de szeretjük. Minden héten mást fajtát választunk magunknak, már a nevük is izgalomba hoz bennünket, hiszen mikor haraptál utoljára egy Pinova-ba, urambocsá’ egy Granny Smith-be? Az ízeken túl az is nagyon fontos, hogy legyen az almán matrica, mert azt szanaszét lehet ragasztgatni a tanáriban a kollégák cuccaira, amit ők többnyire elnéző, illetve zavart mosollyal konstatálnak. Már ki is tűztek nekünk egy ánégyest a falra MATRICÁK felirattal, amit ugyan értékelünk, de negálunk.

Nem tudjuk, hogy a békésszentandrásiak milyen fajtát tettek Almás Rétes nevű pastry ale-jükbe, de az élmény a vérprofin adagolt fűszerekkel együtt finoman szólva is orgiasztikus. Olyan élethű a dolog, mintha nem poharat, hanem villát közelítenél a szádhoz, rajta süteménydarabkával, s ahogy a döbbenetesen krémesnek érződő vaníliás-fahéjas vonalat megcsipkedi a gyümölcs friss savanykássága, egyből érzed a péntek délutánt. Nem szeretnénk gerinctelen véglényként a készítők lába előtt csúszni-mászni, de ilyen téren a héten ennél jobb dolog még nem történt velünk, ezt nyugodtan el lehet könyvelni tényként.

Tizenkilencre – mit tizenkilencre, húszra – húztunk lapot előző kijelentésünkkel kapcsolatosan, ez abban a pillanatban realizálódik bennünk, ahogy kibontjuk a Reketye Brewing Co. Dr Banghard-ját, ezt a 11%-os alkohollal bíró imperial salty peanut butter & caramel milk portert. Ennél tökéletesebb vaníliás karamell illata a vaníliás karamellnek sincs, ráadásul némi idő teltével finom tejcsokiaromák keverednek hozzá. A korty selymes, a só az ideálisan kevés szénsavval együtt pezseg a nyelv hegyén, maga után húzva a mogyorót, amitől még egy kis olajosságot is hallucinálsz, pedig hát csak aroma, de annyira precízen dolgozik. Az alkohol ugyan folyamatosan érezteti magát, ám nem lóg ki sehol, az étcsokis/kakaós keserűk sziporkáznak, a végén és az utóízben előbújik még egy kis só, mi pedig sejtjük már, miért rángatja a gumikesztyűt az egyébként valószínűleg csúnyán vigyorgó kopasz f@szfej a dobozon, mert ez a sör olyan élmény, amit nehezen felejt az ember, akár az első fékevesztett, ereszdelahajamat-bulit a proktológián.

1228-1231. Bohemia Regent Vánoční Kaštanový Ležák, Angelo Poretti 9 IPA, Mad Scientist Ready or Not Here I Come, Delirium Christmas

Nagyjából egy hónappal ezelőtt, valamikor karácsony után ízlelte-fogyasztotta ezeket a söröket a Szerkesztőség összes kül-, bel- és hímtagja – ahogy azt emlegetni szoktuk – egy kedélyesen fűtetlen padlástérben. A körülmények minket sosem szoktak zavarni, sört bárhol és bármikor lehet kóstolni, meg aztán bőviben voltunk magasabb alkoholkoncentrációjú italoknak is, amik akár a külső fagyási sérülések kezelésére is kiválóan alkalmasak, amennyiben a velük bekent testrészeket valaki egészen biztosan lenyalogatja. Visszarángatván magunkat az ebből az aspektusból sehová sem vezető homoerotikus szakadék széléről azon morfondírozunk, hogy vajh’ miféle sorrendiséget követtünk a kóstolást tekintve, de hiába lapozgatjuk jegyzeteinket, az ilyen pimf dolgokat tudatunkban is tökéletesen áthatolhatatlan homály borítja. Így a třeboňi Bohemia Regent alkalmi főzetét, a Vánoční kaštanový ležák-ot tesszük előre, mely elnevezés mögött egy gesztenyével ízesített félbarna láger található. A szelídgesztenye (Castanea sativa) termését évezredek óta fogyasztja az emberiség, de a karácsonyi kultúrkörbe a városiasodás kialakulásával párhuzamosan, valamikor a XVIII-XIX. században került. A hóesésben az utcán forró sült gesztenyét kínáló árusok képe, illetve ezen hangulatvilág Dickens, Zola és Krúdy nevét csalogatja elő, hogy némi képzavarral is éljünk, ez az ő madeleine-jük. Ezen apropóból került bele ebbe a sörbe, jellegzetes, édeskés ízével rögtön a korty elején találkozhatunk. Az utána érkező keserűk akár érdekes kontrasztot is alkothatnának vele, de mire észbe kapnánk, a gesztenye eltűnik, tovaillan, akár a karácsonyi álmok. De félre bánat, legközelebb újra próbálkozhatnak, csak a következő ünnepig kell várni.

A magyar származású Americo Makk Roasting Chestnuts című festménye

A nyomasztó posztkarácsonyi hangulatot egy talján IPA próbálta fellazítani, felemás sikerrel. Az 1877-es alapítású Birrificio Angelo Poretti névadója becsülettel végigtalpalta a bajor-osztrák-cseh tengelyt, majd nekilátott a tapasztalatok hasznosításának. A múlt század nyolcvanas éveitől a Carlsberg Group birtokolja őket, mostanság komlótúltengésben szenvedő söreikről híresek. Háromtól tízig nyújtózik a komlóvariációk skálája, ezen belül különböző sörtípusokkal. Kóstoltunk már tőlük négyes lágert, illetve ötös és hatos bakot, a mostani IPA kilencet ígér. A komlócsomag összetétele persze titkos, annyit azonban tudhatunk, hogy ez alkalommal a Citra-Cascade-Centennial trió dominál. Túl azon, hogy szépen hozza az elvárt gyümölcsös aromákat (citrom, grapefruit, a Centennial még egy kis földet is ad mellé) nem okoz átütő élményt, de ezt akár az akkori, nem feltétlenül és hibátlanul objektív tudatállapotunk számlájára is írhatjuk. Kiegyensúlyozott, könnyen iható, gyorsan megkedvelhető sör, a típussal most ismerkedők számára ideális kapudrog a fajsúlyosabb tételek irányába.

Tinédzserkorunkban nagy kanállal faltuk a horror minden formátumát, ezért a régi emlékektől elfátyolosodó tekintettel integettünk Freddy bátyónak, aki a Mad Scientist Ready or Not Here I Come elnevezésű Popcorn Red IPA-jának dobozáról vigyorgott ránk. Emlékeink szerint a franchise hat epizódját tekintettük meg, és ahogy az már lenni szokott, az első volt a legjobb. De ez már igen régen történt, Robert Englund, a kultikus figura megszemélyesítője is a hetvennyolcadik évét tapossa, valószínűleg már akkor is a szívéhez kapna, ha fel kellene emelnie a híres pengés kesztyűt a földről.

Krueger kolléga sörfronton is másodszor kísért, a főzde vérnarancsos west coast IPA-ja, a Bloodlust után tér vissza, ez alkalommal kukoricapehely kerül a feketerépalé mellé (csak a rím miatt). Jó kis malátákra emlékszünk, meg fenyőre némi citrussal, de popcornra nem, bárhogy is erőltetjük a dolgot. Mindegy, úgy sem rajongunk érte. Ha még járnánk moziba, a csámcsogást hallva nem csak képletesen vennénk fel azt a bizonyos kesztyűt, hogy végigszeleteljük vele a zsöllyéket.

A keretes szerkezet miatt a végére is egy ünnepi főzet került, ráadásul ezt a Delirium Christmas-t kerek esztendeig őrizgettük féltve és vigyázva, nehogy baja essék. Ennek örömére szép hangosat pukkant, a pohárba pedig kellemes mahagóni/teak árnyalatú sör került. Mindenképpen ezt nevezhettük a legösszetettebb, legvaskosabb tételnek. Némi sajtszagot véltünk diffundálni a légtérbe, ami nem is annyira meglepő, mint ahogy elsőre gondolná az ember, ráadásul a Christmas esetében szerves része a dolognak. A korty mézesen édes, aszalt gyümölcsökkel (leginkább datolya) telített, a 10 %-os alkoholtartalom masszív likőrös érzetet ad. A komlók is odateszik magukat szépen, az utóíz egyértelműen az övék, hogy aztán egy új korttyal megint felkapaszkodhasson az ember erre a parádés hullámvasútra. Jó lenne egy több éves példányt is kiböjtölni, ám erre nem vállalkozunk, csúnyán elbuknánk a dolgot. Majd megkérünk valakit, rejtsen el előlünk egyet. Mondjuk a kamra bal felső polcára.

1227. Głubczyce Special Pils

Szügyig gázolunk a speciálba’ pillanatnyi helyzetünket tekintve, ezért jogosan egyensúlyozik az asztal szélén a lengyel Browar Głubczyce remeke, bontjuk is rögvest, de közben mesélünk.

Az történt ugyanis, hogy kedvenc munkahelyünkön általános rühriadó tört ki, ezért ma rövidített munkarendben osztottuk az eszet a kölyköknek, hogy aztán a fertőtlenítőkkel emberesen betárazott takarítónéni-kommandó átvehesse a terepet. Annyira nem szokatlan ez a dolog mifelénk, de azért mindig elcsodálkozik az ember, ha a naptárra pillantva sokadszorra konstatálja, hogy ez már tényleg a XXI. század. Lehetne akár a XXV. is, ha egyszer egy rendszer olyan szinten rohad széjjelfele, mint drága kis hazánkban az oktatás és az egészségügy, akkor biza’ tökmindegy, milyen évet írunk. Hangsúlyoznánk, hogy nem feltétlenül azokkal az emberekkel van gond, akiknek az életkörülményei nem hogy tág teret, hanem leginkább a Bahamákat jelentik a mindenféle élősdinek, bár zárójel nélküli zárójelben megjegyeznénk, hogy néhány közülük simán megérdemelne egy pár jól elhelyezett, kik*rtnagy maflást (aki nem találná a magánhangzót a csillag helyére, kommentben jelentkezzen). A rendszer sz@r úgy, ahogy van. Fejtetű esetében például az az „eljárási rend”, hogy egy írólapnyi sajtpapírt nyomunk a kölyök kezébe viddhazaanyádnak felkiáltással, amin a tanuló tetvességének ténye van rögzítve, illetve a kérés, hogy kezeljék már ugyan a problémát. Másnap visszasompolyog az ártatlan az oskolába a dokumentummal – az alján ott a három köröszt, mint szülői aláírás – úgy, hogy még megfésülve sincs, nemhogy lekezelve. Ilyenkor meg saját gyermekkorunk jut eszünkbe az átkosból, mert bizony akkor a visszaesők lakhandija előtt már másnap csikorogva fékezett a KÖJÁL (ha kellett, karhatalmi kiegészítéssel), kitereltek mindenkit az istenke szabad ege alá és csatakosra locsolták az ingatlant méreganyaggal. A jogaikat esetlegesen némi hisztivel megtámogatva emlegetőket pedig diszkréten megrugdosták a kékek a fészer mögött. Nem is emlékszem háromnál több esetre azokból az időkből, de amióta átmásztam a katedra másik oldalára, ez nagyjából a kettőszázhuszonhetedik. Nem akarnám visszasírni a régi szép időket, de nem jól van ez így.

Rühplüss/plüssrüh

Közben kitöltöttük a sört, ami vadul habzik és penetráns záptojásszaga van, ezért nincs kedvünk megkóstolni, inkább tovább mesélünk a közegészségügyről.

Feleségem édesanyjába (a továbbiakban a nagyi) tavaly beépítettek egy térdprotézist, amit – mint később kiderült – egyéb gyógyászati segédeszközökkel együtt nagy tételben szereztek be egy közelebbről meg nem nevezett, tőlünk keleti irányban elhelyezkedő országból. Ezt kellett most kipattintani a nagyiból (és még ki tudja, hány sorstársából), mert kiderült, hogy a szállítmány nem volt megfelelően csíramentesítve. Így most az anyós antibiotikumokkal kevert csontcementtel kimerevített térddel szökdécsel, és erősen kérdőjeles, hogy életkora miatt (80+) szétszedik-e még egyszer. A tanulság az, hogy ne rendeljen senki ilyesmiket a Temu-ról.

A sör rettenetes, valószínűleg romlott, habár a szavatossági ideje ez év augusztusáig nyúlik. Hogy gyártási hiba lapul a háttérben, avagy tárolási, nem tudjuk, de ezen hendikep miatt alkalmasint teszünk vele egy új próbát. Lengyel testvéreink megérdemlik.

Apró nüansz a végére: a minap vittük a nagyit kontrollra. Bebicebékázunk az épületbe, lobogtatjuk a papírt a betegfelvételnél. A hölgy rápillant, bólint, majd közli: második emelet, vállsebészet. Nem kérdeztünk semmit, de azé’ harántirányban megemelkedett a szemöldökünk.

1226. Guinness Blonde IPA

A bizonyos szempontból kétségtelemül romantikusnak mondható, ám a szürke hétköznapok verklijének tekerését alaposan megnehezítő hóhelyzetről (itt a tanyán, a tundrává avanzsált sivatag közepén kvázi hermetikusan el lettünk zárva a külvilágtól, annak minden előnyével és hátrányával. Előny nem sok van, egyébként sem jár erre szinte senki rajtunk kívül, a hátrányok ellenben számosak. A dűlőúton csak speciális járművekkel – traktor, quad, lóvontatta szán, Hummer, etc. – lehet közlekedni, a Suzuki a cca. harminc centiméteres szűz hóban az esélytelenek nyugalmával álldogál. Gyalogtúrák vannak tehát az iskoláig, a család nőtagjait előrezavarjuk utat törni, mi pedig egy alaposan felmálházott kerékpárba kapaszkodva követjük őket. Mondom, romantikus.) az oroszok jutnak az eszünkbe, róluk meg John Thomas Young Gilroy, aki a Guinness legismertebb és leghíresebb plakátjait tervezte. A főzde Blonde IPA megnevezésű termékének csomagolásán látható, csőrükön söröket egyensúlyozó tukánok is az ő művei. A sikersorozat valamikor a harmincas években startolt, az állatkerti jószágok kampányában egy oroszlánfókát követően jelentek meg a madarak, elsőként egy strucc, aztán egy pelikán.

Utóbbi alakult át tukánná, és ezek a jószágok kerültek fel arra a tervrajzra is, amit az ötvenes években készített a művész, egy tervezett Szovjetuniós megjelenés projektjén belül. Ebből ugyan nem lett semmi, a cég csak a SZU elhasalása után tört be az ottani piacra, de a Kreml felett átsuhanó sörszállítmánynak integető/tisztelgő Sztálin atyuska így is egyértelműen kultúrtörténeti mérföldkő. A vezér mellett maga Gilroy bácsi mutogat lelkesen, a cirill betűs márkanév alatti ДЛЯ ПРОЧНОСТИ! felirat pedig valami olyasmit jelent, hogy „Az erőért!”.

Szállítmány az elvtársaknak

Az említett Blonde IPA a cég felé mutatott minden tiszteletünk mellett sem egy nagy durranás, de tán említettük már, hogy általában idegenkedünk az állandó és hangos csinnadrattától. Tisztességes alapokból precízen összeillesztett élvezetes iparosmunka, a Citra és a Cascade által magabiztosan hozott grapefruittal és virágokkal. A színéért plusz vállveregetés jár, régen merültünk már el ennyire megnyugtató mélyaranyban. Biztosak vagyunk abban, hogy a főzdéről az elkövetkezendő évtizedekben (az 1759-es esztendő utolsó napján kötött bérleti szerződés alapján tágabb intervallumokról is lehet szó, hiszen abban a főzde 9000 [kilencezer] évre biztosította magának a helyet a sörkészítéshez) is az a bizonyos stout ugrik majd be mindenkinek elsőre, de időnként egy-egy ehhez hasonló kikacsintás rendkívül kellemes élményt jelenthet a magunkfajtának (is).

A saját képet kisebbik leánykánk lőtte még a végítélet részeként mellékelt hómennyiség leszakadása előtt egy használaton kívül – egyben a külterületre – helyezett terrárium felhasználásával.

1224-1225. Monyo Mojo Workin’25 Strawberry × Blackberry × Mango × Mint Ice Cream Smoothie Sour Ale és Monyo × Analog Balaton Könnyű

Nehezen hihető, de megint péntek van, az év maradéka a legnagyobb sebességfokozatba kapcsolva igyekszik megszabadulni tőlünk és egyben saját magától is. Hagyjuk, tegye, nekünk van itt két sörünk mára is, mi baj lehet?

Monyoék Mojo Workin’25-szériájának egyik darabja, a spanyol hidalgókat megszégyenítő névkígyóval bíró Strawberry × Blackberry × Mango × Mint Ice Cream Smoothie Sour Ale várakozik türelmesen nyitásra és töltésre, meg is tesszük neki ezeket az apró szívességeket, rajtunk ugyan ne múljon. Egy teljes kapacitással működő cukrászda fagylaltospultjának gyümölcsszekciója trappol át azonnal orrnyálkahártyánkon, kicsorduló könnyeinktől a monitorból percekig csak egy világos, remegő foltot érzékelünk. Így félvakon nem sok esélyünk van előkotorni egy kiskanalat, pedig szükség lenne rá, a főzet alig akar kifolyni a dobozból. A 20,7-es Balling és a smoothie-fogalomkör (bár mi, könnyed középkorúak, jobban kedveljük a turmix kifejezést, holott az is lehet, hogy a kettő nem fedi tökéletesen egymást, a jóisten se igazodik ki ebben a mai modern világban) nem hazudik: echte, vastag, ízletes gyümölcspüré van a pohárban, aminek a fele az első korty után ott is marad annak falán.

Nem szokásunk az összetevőket aggályosan citálni, de ennek olyan impozáns tételsora van, hogy nem bírjuk ki, ide illesztjük. Íme: víz, árpamaláta (EU), mangópüré sűrítmény, eperpüré sűrítmény, fagylaltpor (cukor, zsíros tejpor, dextróz, növényi zsírpor [glükóz, növényi zsír és teljes mértékben hidrogénezett növényi zsír (pálma), emulgeálószer: E471, E472a; tejfehérje, stabilizálószer: E340ii], maltodextrin, sovány tejpor, fruktóz, sűrítőanyag: E466, E410, E412, E415, emulgeálószer: E473, E433; inulin, glükózszirup, étkezési sav: citromsav, aroma), menta aroma, élesztő, kálium-szorbát, nátrium-benzoát, komló. B@szogat bennünket a kisördög, ugyan nézzünk már utána, melyik E-kód mit jelent, de az már valóban túlzás lenne. Oké, az E466 az a nátrium-karboxi-metil-cellulóz, ettől jó hígat lehet f*sni, ha túltolod, de gond egy szál se, az E410 (szentjánoskenyérliszt) majd besűríti a dolgot.

Nem szeretnénk azonban, ha úgy tűnne, problémáink vannak ezzel a vérszínű, nagy viszkozitású csemegével. Kifejezetten élvezetes, ízletes, izgalmas készítmény, mely ugyan klasszikus sörélményt nem ad, ellenben fogyasztása után napokig lebeghetsz egy puha mentafelhőben. Előző élményünket hígítandó már a pohárban figyel a Könnyű, a Monyo és az Analog Balaton kollab pilsenije. Férfiasan be kell vallanunk, a közös projekt második résztvevőjéről ezidáig azt sem tudtuk, eszik-e vagy isszák, így hát örömmel közöljük: inni lehet. Azok, akik nálunk gyakrabban másznak elő a lapos kő alól, ahol élnek, tudják, hogy az Analog Balaton egy elektronikus zenét játszó kéttagú formáció, szövegeikben – saját bevallásuk szerint –  szétcsúszott hajnalok és másnap reggelek lenyomataival. A Könnyű (egyik slágergyanús szerzeményük címe nézzétek-hallgassátok, nekünk bejött) 4,2-es alkoholtartalma nem predesztinál komplikált másnap-élményt, de hát miért legyen mindig minden nehéz?

A készítés során felhasznált új-zélandi komlók közül a Riwakáról napra pontosan egy esztendővel ezelőtt áradoztunk egy BYM sör kapcsán, dicsérve kidolgozott citrusosságát, illetve az ezt kísérő passiógyümölcsös-grapefruitos felhangokat. A Wakatu szó maori nyelven emelést, alapítást jelent, ám ez volt a neve a Déli-sziget északi részén elhelyezkedő Nelson városnak is, amit 1841-ben alapítottak, természetesen miután elzavarták onnan az őslakosokat. Nézegetjük a manapság is a környéken élő törzsek neveit, hátha van köztük komlónak való, de elég reménytelen a dolog. Bemegy az árva sörkészítő a boltba, oszt’ aszongya: – Kérek tizenöt deka Te Atiawa o Te Waka-a-Māui-t, és kellene még ugyanennyi Ngāti Apa ki te Rā Tō is. Nehezen tudjuk elképzelni a dolgot. Mindenesetre a Wakatu szépen dolgozik, kettős felhasználású komlóként a keserűk mellé virágos, enyhén vaníliás jegyeket tol.

Imígyen felpörgetve meghallgatunk még néhány muzsikát az együttestől, csendesen morzsolgatva tovább a péntek délutánt.

1219-1223. BE(er)cool Light, Traditional és Premium Lager, Soproni Szűretlen, Reinberger

Errefelé is bóklászott a vén vattaarcú ember, de csak a fatárolóig merészkedett, nem szerette volna, hogy defektesek legyenek a rémszarvasok a koronaakácok miatt. Ellenben a tűzifás kosarat bőkezűen megszórta sz@rsörrel, örömünkben nem is tudjuk, melyikkel kezdjünk. Akad itt az ország három égtájáról is rettenet, a döntésben az éppen hallgatott Kispál és a Borz nyújt segítséget, hiszen „akik élnek azok délnek mennek”, így hát irány Pécs. Elvileg ugyanis ők készítik a Beercool/Becool/BE(er)cool termékcsomagot, ám szokás szerint nincs arcuk ezt a csomagoláson jelölni. Sebaj, innen is sejthető, hogy ők azok (vö: nullmorféma). Belecsorgatjuk a pohárba a 4 %-os alkoholtartalmú Light-ot, majd beleszagolván már zúdítanánk is ki a legközelebbi lefolyóba, az utolsó pillanatban azonban kidolgozott személyiségünk fölébe keveredik az ősi reflexeknek. Hamar kiderül azonban, hogy mint az ilyen esetekben oly sokszor, most is hibát követtünk el, mert ezt a förtelmes, mosogatószerszagú, maróan savanyú löttyöt kibontani sem lett volna szabad. Az egyetlen valamennyire is szórakoztató dolog ezzel a lével kapcsolatban a doboz oldalán olvasható, szörnyen szakmainak tűnő okoskodás, hogyaszongya: „speciális sörélesztő felhasználásával készült termék, ami által a termék szénhidráttartalma, ezáltal az energiatartalma csökken a piacon kapható sörökéhez képest.” Túl azon, hogy az idézett szövegrészben szerencsétlen anyanyelvünk legalább kétszer lett megbecstelenítve, azon örök igazság is újra előkerül, miszerint a lelakkozott sz@r az marad, ami, csak fényesebben csillog. A matt lakkok problémakörét most hanyagoljuk.

Visszafogott pánikban menekülünk innen, s közben az élet furcsaságain filozofálunk. Hiszen ki gondolta volna, hogy valaha is egy soproni core lágertől remélünk majd megváltást? Pedig most ez a helyzet, a 130. születésnap majdcsak elég ünnepélyes lesz ahhoz, hogy valami ihatót préseljenek azok a jóemberek a dobozba, nemde? Hát nem. Idéznénk itt is a parasztvakító töltelékdumából: „[…] a tradíció és az innováció tökéletes harmóniában találkozik, […] (a) lager citrusos zöngéje üde lendületet ad, textúrája frissítő ízvilágot eredményez, így tökéletesen illeszkedik a mai sörkultúra kifinomult elvárásaihoz.” Édesjóistenem. Nem szégyelljük bevallani, szeretünk mosogatni, kikapcsol és pihentet, ritkán engedjük át másnak az élményt, ezért szerintem pontosan meg tudnánk mondani, melyik nagy vegyipari tröszt használja a mosogatószereihez ugyanazt a természetes aromát, mint amit a soproniak ebbe a szűretlen lágernek csúfolt kukoricás akármibe pakoltak. Ha korrektek akarnánk lenni – ami másodpercről másodpercre nehezebben megy -, elmondanánk, hogy bár az ízvilág kegyetlenül műanyag, a szűretlenséggel nincs baj, az illat pedig még akár nosztalgikus emlékeket is idézhet azoknál, akiknek anno bejött a kétszáz literes kondérokban a szakácsnénik által kevert napközis-nyári táboros limonádé. A dobozforgatós trükk kevés ide, megy ez is a másik után, mi pedig nagyon nem szívesen, de visszatrappolunk Pécsre.

Csodák csodájára, a BC (ezt választjuk, ez legalább rövid) Traditional Lagerének csomagolásán már fel van tüntetve gyártóként a Pécsi Sörfőzde, így hát pazar kis összevetésünk a nullmorfémákkal mehet a levesbe. Illata kifejezetten élményszerű, amennyiben frissen sütött gumicsizma szaga van. Mi már csak tudjuk, édesanyánk negyven évig dolgozott ilyen lábbeliket előállító cégnél. Íze is disztingváltabb, kevésbé gusztustalanul savanyú, cserébe a korty végén nyers és dohos keserűk lődörögnek céltalanul és reményvesztetten. Lassan ehhez hasonló állapotba kerülünk mi is, fél szemmel időnként a hasunkat bámuljuk, mert gyomrunk átmaródása esetén nem szeretnénk összekenni a szőnyeget a kiszivárgó szmötyivel. Ha hívő lelkek lennénk, az Úrhoz fohászkodnánk, így azonban csak sóhajtunk egy nagyot (habár azon kapjuk magunkat, hogy tekintetünk az eget pásztázza) és előkotorjuk a következő dobozt.

Teljesen biztosak vagyunk abban, hogy Bőcsön sem terem számunkra babér, iható sör még kevésbé, a Reinberger-be szagolván nem csak a savanyú, penészes egérszag miatt lábad könnybe a szemünk. Ahol a szükség, ott a segítség alapon rákeresünk a névre, és rögtön két zeneszerzőt is találunk, amin egészen elképedünk. Josef Gabriel Rheinberger Abendlied című motettája igazi mentőöv szuicid gondolatokat forgató elménk számára, és Jiří Reinberger Ave Maria-ja is jókor érkezik.

A sörnek nemigen nevezhető folyadékba csak a nyelvünk hegyét dugjuk, nekünk elég is lesz ennyi, közben arra gondolunk, miféle torz lelkületű lény aggathatta ezt a nevet (rein: tiszta [oké, lehet serpenyő is], berg: hegy) erre a szörnyszülöttre, de talán jobb, ha ezt besoroljuk BAZ megye egyéb sötét titkai közé.

Ma reggel még alapvetően optimista emberként ébredtünk, ezen életérzés minden maradékát összekaparva bízunk abban, hogy a BC Premium menti a menthetőt, továbbviszi a lángot, új reménnyel és valami iható dologgal tölt fel minket, ám keserűen, de még milyen keserűen csalódunk. Ennyire bántóan bárdolatlan, ordenáré, nyers vegyszeres keserűkkel tán még nem is találkoztunk, pedig hát nem tegnap kezdtünk el ilyesmivel foglalkozni. Pozitívumként egyedül a savanyú íz háttérbe húzódását jegyezhetjük fel, ami azért a korty végén természetesen előmerészkedik.

Nyomorúságos vesszőfutás volt ez, feleim, de így legalább lélekben megedződve futhatunk neki az esztendő általunk legkevésbé várt, igencsak mértékkel kedvelt ünnepkörének. Most pedig keresünk valami rendes sört a kamrában, megisszuk, utána keresünk egy másikat is, oszt’ visszaslattyogunk az iskolába, mer’ elszegődtünk kidobóembernek a Mikulás-buli idejére.

Edzett lélek, ez a lényeg.

1217-1218. The Garden Brewery More és Session IPA

Megkopnak és fakulnak a nyári emlékek, a Horvátországból érkezett sörök pedig elfogynak lassacskán. Két doboz árválkodik még a kamrapolcon a The Garden Brewery-től, nyitjuk is fürgén a More névre hallgató pale ale-t, s miközben lassan temperálódik, mi Zágrábról nézegetünk mindenféle képi anyagot. A Jelačić bán téren (Trg bana Jelačića) álldogáló lovasszobornak szép története van, szagolgatás közben – citrusfélék az édesebbjéből, leginkább tán mandarin, némi virág, pici fenyő – megidézzük.

A császári udvarhoz végsőkig hű bán szobrát 1866-ban állították fel a téren, bár ezt a zágrábi tanács nem nagyon akarta. Viszont az osztrákok igen, ezért a szobor oda lett plántálva, ráadásul a teret is átkeresztelték, merthogy addig Harmica néven futott. A bán kivont kardja ekkor még észak felé mutatott, amit az urbánus folklór Magyarország elleni fenyegetésként értelmezett, merthogy Josip több alkalommal is összeakasztotta a 48-as honvédekkel a bajuszt. Mi értelemszerűen a pákozdi csatára emlékszünk vissza a legszívesebben, mivel ott győzelmet arattunk („Fut Bécs felé Jelasics, a gyáva,/Seregének seregünk nyomába’”, ahogy a lánglelkű írta volt), ám mindent összevetve a mérleg nyelve nem felénk billen.

Az évszám alapján az irány még észak. A szobor egyébiránt  Anton Dominik Fernkorn alkotása

Némi idő teltével 1947-ben a kommunisták eltakarították a szobrot, a térből Köztársaság lett (Trg Republike), majd 1990-ben ismét fordult a kocka, sőt ez alkalommal a szobor is. Visszaállítása óta déli irányba mutat, a rossz nyelvek szerint Belgrád van csicskítva, ami jó ronda szó, nem is beszélve arról, hogy a szerb város nem is arra van. Ábrándosabb lelkületű embertársaink a magyarok felé tett gesztusként értelmezik a dolgot, és tény, hogy a jugoszláv polgárháború után (amikor fegyvereket is szállítottunk a horvátoknak) kormányunk más időpontra helyezte a honvédség emléknapját, ami addig szeptember 29-re, a pákozdi csata napjára esett. A lényeg, hogy mostanság már nem utáljuk egymást annyira, és ez a tendencia tovább javulhat, amennyiben végre valahára elzavarjuk a jelenleg regnáló narancssárga, korrupt lótolvajokat.

A sör egyébiránt üdítően friss, kellemesen és gyümölcsösen savanykás, keserűi (melyeket a Citra, a Columbus és a Mosaic biztosít) kifejezetten decensek és simulékonyak ezzel a negyvenes IBU-val. Külön jó pont, hogy habja meglepően tartós és határozottan kemény, még ha ez meglehetősen félreérthető is így visszaolvasva.

Egy laza Session IPA marad a végére minden előnyével és hátrányával. Előnye, hogy zamatos, gyümölcsös, a Mosaic és az Azacca nyugodtan, senki és semmi által nem zavarva vonultathatja fel teljes eszköztárát, mely a citrusféléken át az enyhe fenyőkön keresztül az ananászig tart. Hátránya, hogy egy ilyen könnyű, alacsony alkoholtartalmú (4 %), még a harmincas IBU-értéket sem elérő, egyértelműen és eleve elrendeltetetten (ez sem rossz, a legközelebbi tollbamondáskor a kölykök kiütést fognak kapni tőle) nyári sörnek kigondolt, feledhető termékről mi a búbánatot lehet írni? Persze azért megisszuk ezt is, ahogy majdnem mindent, és kifejezetten nagy szeretettel gondolunk a horvát főzdére a mihamarabbi viszontlátás reményében. Lesz nyár jövőre is, ha minden jól megy.

1215-1216. The Garden Brewery APA és Shuma IPA

Töretlen lendülettel bandukolunk tovább horvát söreinkkel ebben a ködös és vizes novemberben, ami olyan hamar ki tudja szívni a meleget az emberből. Tíz percnyi séta után ropogó tüzekről álmodozunk, aztán amikor elmélyedünk kissé Zágráb történelmi eseményeiben és összefutunk Gubecz Máté (Matija Gubec) nevével, már nem is fázunk annyira. Gubecz uram volt a vezére az 1572-73-as horvát parasztháborúnak, ami ugyanazon okok miatt tört ki, mint a Dózsa-féle cca. hatvan évvel korábban. Ráadásul a vége is szomorkásan hasonló a két történetnek, a horvát vezér seregét is szétkergették, őt magát pedig Zágráb egyik terén a Szent Márk templom előtt kivégezték.

Oton Iveković 1912-es festményén a kivégzés előtti pillanatokban gyönyörködhetünk

A Dózsa esetében már bizonyítottan bevált módszereket alkalmazták – mert a működő dolgokon nem érdemes változtatni -, ott is volt tüzes trón, izzó vaskorona és jogar (habár Dózsa trónját egyre több kutató cáfolja, a kivégzésen jelen lévő Stephan Stieröchsel [a.k.a. Stephanus Taurinus] gyulafehérvári kanonok sem említ ilyet, pedig elég plasztikus leírást ad a történésekről. Ízelítőként egy rövid részlet Geréb László fordításában:

„Mostan a jobbágy-had felbujtóját, vezetőjét

így csufolgatták a királysággal, s a bakó még

sárga halántékát izzó vassal sütögette.

Tört koponyájának bőven buggyant ki a nedve,

ontja ki agyvelejét füle, szája s az orr üregén át.

Úgy amiképp az edény nyílásán át az aludttej,

sűrüsödött folyadék, amidőn a fedél leszorítja,

apránként kicsöpög s a lyukacskákon kiszivárog:

úgy ömlött a velő a tüzes koronának alatta,

s förtelmes folyadék mázolta be végig az arcát.”

Stauromachia, id est, Cruciatorum servile bellum. Servilis belli Pannonici libri V. Edidit Ladislaus, 1519

Trónról nincs szó. Említést kell tennünk viszont két jóval kevésbé förtelmes folyadékról, melyek a múltkor megismert The Garden Brewery portfólióját képezik, s mert az esetleírástól kissé elsápadtunk, bontjuk is az American Pale Ale-t. A dobozon is jelzett citrusfélék szépen előbújnak a korrekt habpaplan alól, a szintúgy említett papaját viszont nem leljük. Utóbbi valószínűleg teljes mértékben a mi hibánk, fél évszázaddal ezelőtt lezajlott szocializációs folyamatainknak nem képezte szerves részét ez a csinos gyümölcs, illetve fogalmazhatunk úgy is, hogy nem kergettek minket gyerekkorunkban az asztal körül, ha nem ismertük fel a papaját. Vagy a mamaját (bocs). Szóval citrusfélék és egyéb déligyümölcsök az illatban. A korty viszonylag súlytalan, ellenben kellemes és kiegyensúlyozott fűszerezettségéről a Citra és a Mosaic, valamint a Sabro és a Columbus egyaránt gondoskodik (akinek nem tetszik a Columbus elnevezés, használja nyugodtan a Tomahawk-ot, a kettő tökugyanaz, csak a fejlesztők/termelők [Hopunion, Yakima Chief] nem tudnak megegyezni az elsőséget illetően, ráadásul a Zeus is nyugodtan ide sorolható). Akad itt a gyümölcsökön kívül egy kis fenyő, pár szál virág, a vége pedig enyhén és borsosan csíp. Ezek, valamint a 30-as IBU és a 4.4-es alkoholtartalom egyértelműen a könnyed ivósör kategóriájába sorolják a terméket.

Szigorúbb keserűkre vágyunk egyelőre a sörök, nem pedig az élet irányából, ezért már nyitjuk is mai másodikunkat, a Shuma hívójelű IPA-t. A név eredete reményeink szerint nem rejt nagyobb titkokat, mert a šuma kifejezés a horvátoknál erdőt jelent, a doboz meg tele van pingálva fákkal. Érkeznek is a gyanták annak rendje s módja szerint az illatfelhő elején mindenféle édes gyümölccsel karöltve, melyből a barackot egyértelműen felismerni véljük. A vékony, de kitartó habréteg alatt mézszínű sör üldögél, melynek keserűi valóban markánsak, ám egyben decensen kiegyensúlyozottak is, ezért a 60-as IBU érték kifejezetten baráti formában jelentkezik. A készítéskor használt négyféle komló (Simcoe, Azacca, Cascade, Mandarina Bavaria), illetve komlókeverék (Zythos, ennek összetétele nem publikus, de a vájtnyelvűek [jó hülye szó ez is] szerint Columbus, Chinook és Centennial biztos van benne) biztosítja az elvárható IPA-életérzést, a maláták édességét pedig egy NEIPA-élesztő támogatja meg. A 6 %-os alkohol is komolyabb színezetűvé teszi a dolgot, úgy tucatnyival belőle könnyedén nekivágnánk akármilyen erdőnek. Persze simán eltévednénk, de legalább vigyorogva.