Az Újvilágba kirándulhatunk a Hedon szörnyetegsörével, rögvest az Államok legnagyobb torkolatvidékét célozva meg. A Chesapeake-öbölbe (a név algonkin eredetű, és egy falu, esetleg egy törzs nevét jelölte) százötvennél is több folyó, patak, miegymás (főleg miegymás) ömlik, vízgyűjtő területe több mint másfélszer nagyobb szebb napokat látott kis hazánknál. Maga az öböl sem kicsi a maga 320 km-es hosszúságával, szélessége pedig 4,5 km-től 48 km-ig terjed. Egy ekkora területen vidáman populálhatnak tengeri szörnyek, az állítólagosan és életvitelszerűen itt tartózkodó egyed neve Chessie.
Egy ilyen terepen bármi szembe úszhat az emberrel
Chessie-t először 1936-ban detektálták egy katonai helikopterről (a dolog apró szépséghibája, hogy mértékadó információbázisok szerint az USA légterébe először 1939-ben emelkedett ilyen szerkezet, az is innen jóval északra, Connecticut államban, de mi még mindig nem érezzük úgy, hogy feszegetnünk kellene a dolgokat). Kígyószerű mozgású, fekete/sötétbarna lénynek írták le, aminek futball-labda alakú feje volt (a hosszúkás, nem a kerek labda). Ezután hosszabb szünet következett az észleléseket illetően, aztán a nyolcvanas években felpörgött a dolog. Hat éven belül 78 esetet jegyeztek fel, a jószág ezek alapján becsült hossza 6-9 méter lehet. A legutóbbi találkozásra 2014-ben került sor, hajnali fél kettőkor (mikor máskor?), és a döbbent szemtanúnak természetesen eszébe sem jutott előkapni a telefonját egy fotó készítésének erejéig.
A következő videó mindent összefoglal, amit tudni lehet és érdemes Chessie-ről.
A normalitás bolygószintű jelenlétén kívül mi semmiben sem kételkedünk, felőlünk Chessie is vidáman szelheti a habokat, de kézzelfogható, Hedon-féle névrokonát pillanatnyilag többre becsüljük.
Megjelenését tekintve ez a NEIPA nem annyira „hazy”, mint az eddigiek voltak, pedig becsülettel megforgattuk a dobozt nyitás előtt, hogy a jóféle szmötyik felkeveredjenek az aljáról. Habja szép csipkés, tapadós, kitartó. Illatában vajas keksz, virágok és gyümölcsök keverednek némi gyantával. A korty átlagosan szénsavas, a közepes testesség alsó határán egyensúlyoz. Szinte mézes édességgel nyit, melyet ugyanolyan gyorsan háttérbe szorítanak a déligyümölcsök (citrusfélék és mangó), mint ahogy aztán a hangsúlyos keserűk őket. A komlók a záró szakaszban parádéznak igazán, jut belőlük bőven a korty végére és az utóízbe is.
Mindent összevetve a Chessie élvezetes, ha nem is túl fajsúlyos sör, pont olyan, mint amikor hajnali fél kettőkor az öbölparton sétálgatva az ember partnere hirtelen felkiált:
Úgy tűnik, sorsunk bizonyos részét képezi az, hogy rendszeres időközönként közepesen sz@r, fejjel lefelé csomagolt söröket kapjunk a Mediterráneumból. Ennek mi őszintén örülünk, pláne mert kedves és nyögdíjas kollégáink szállítják le őket szorgalmasan és nagy szeretettel. A múltkori albán tótágas után most Göröghon bizonyít, miszerint ők sem ma jöttek le a falvédőről innováció és csomagolástechnika terén. Az Αλφα Weiss ezért még díjat is kapott, nem is egyet, rögtön hármat, mer’ ennyire nyomorult a világ, ahol élünk.
Az Athenian Brewery (Αθηναϊκή Ζυθοποιία, hogy ne csak nekem legyen jó) idén ünnepli hatvanadik születésnapját, merthogy 1963-ban döntött úgy három görög üzletember – Διογένης Χούρσογλου, Γιώργος Χατζηβασιλείου és Λεονάρδος Μερκάτης (na, jó már nektek is?) -, hogy összedugják, amijük van, oszt’ sört készítenek. A jelzett esztendő júniusának tizenkettedik napján az éppen aktuális athéni polgármester, Άγγελος Τσουκαλάς tette le a kanalat az alapkövet.
A hölgy nevét nem tudjuk, de már nincs bátorságunk utánanézni
Az Αλφα mellett leginkább Amstelt készítettek, aztán a Heineken 1981-ben ide is beterpeszkedett. Pillanatnyilag huszonvalahányféle sört gyártanak, robog a szekér, hála az Olümposziaknak. (Azok meg szegények azt sem tudták pontosan, mit esznek vagy isznak. Ott volt ugyan nekik a nektár (νέκταρ) és az ambrózia (ἀμβροσία), de Homérosz szerint előbbi az ital, Szapphó pedig az utóbbit vallja annak. Valószínűleg Zeusz sem a konkrét dugás miatt koslatott annyit mindenféle nők után, a földi örömök alatt szegénykém leginkább egy normális vacsorát érthetett. Mindenesetre a nektárt néha említik mézsörként is.)
Tárgyalt márkanevünket három évtizednyi tetszhalál után 2000-ben fújták fel újra, de akkor nagyon. Az erőteljes marketingnek köszönhetően – retro palackok, plakátok, etc. – hamar népszerű lett, az alapsör után hamarosan megjelent a weiss, a strong és az alkoholmentes változat is.
Nekünk a búzasör jutott, amiről bőven elég annyit tudni, hogy nagyjából hozza az elvártakat. A megjelenés rendben van, bár a hab vaskossága ellenére látványosan és rövid idő alatt összetöpörödik. Illata gyümölcsösen savanykás, némi gabonával spékelve. A korty közepesnek mondható, a szénsavak élénkek, a maláták és az élesztő kellemes elegyet alkot, némi jóindulattal a banános észterek is vihetnek haza egy pontot. A vége és az utóíz savanykás, nekünk kissé fémes, de ez lehet egyéni probléma.
A nagyüzemi tucatbúza kategórián belül a nyugodtan fogyasztható titulust kapja, de ebből biza nem lesz kapudrog a hefék irányába soha ebben a szomorú életben.
A búcsúnak illik keserűnek lennie, már ha a papírformát kívánja követni az ember, de a keserű dolgok egyben gyógyítanak is. Nézett is nagyot a fehér ember, amikor a területileg illetékes őslakosok nagy ívben és szorgalmasan köpködték kifelé a cukormázzal bevont kinintablettákat, merthogy a gyógyszernek keserűnek kell lennie, különben nem hat. Ezért hát utolsó négy, egyazon gyártótól származó ír sörünkből három IPA, de elsőként az árva pale ale-t ugorjuk át, ha már kilóg a sorból.
Helyszínünk Dundalk (Dún Dealgan), Louth megye (Contae Lú), az ország északkeleti része. Itt született 1944-ben Thomas Pearse Lyons, aki miután megszerezte biokémikusi végzettségét, nekilátott sört készíteni. Később érdeklődése az állati takarmányok és az algafélék felé fordult, ezt kiaknázandó, megalapította az Alltech nevű céget, melynek segítségével a hatodik leggazdagabb ír üzletemberré küzdötte fel magát. A sör mindig a szíve csücske maradt, rengeteg kezdő céget támogatott, alapított főzdét és lepárlót Kentuckyban és Dublinban is. 2018-as halála után egy eredetileg Newry-ben üzemelt, Stationworks névre hallgató főzdét költöztettek Dundalkba, és keresztelték át az ő nevére.
Pearse bácsi egy hordós érlelésűvel
A Hop Seekers-sorozat első példánya a Crooked Creek hívójelű pale ale, ami finoman ködös megjelenésével, citrusos illatával, közepesen testes kortyaival, narancshéjas-grapefruitos keserűivel egy nagyon kellemes, frissítő, pihentető megállót jelentett sörtúránk során. A 4,5 %-os alkohol pedig megfelelően előkészítette a terepet az ilyen téren kissé vaskosabb IPA-knak.
A High Peak – a neve által sugalltakkal ellentétben – nem túlságosan kiemelkedő példánya típusának. Kissé megfáradt, petyhüdt mandarinos jegyeivel, a kelleténél jóval visszafogottabb keserűivel nem sikerült megpiszkálnia az ingerküszöbünket. Malátás édessége ellenben nagyon barátságos, ezért azok a népek, akik egy biztonságos, középső polcos, nem keserű IPA-t akarnak inni (hogy miért, azt ne feszegessük), benne tökéletes példányra lelhetnek.
A Tropical Shore is átvert minket kicsinyég, mert már nagyon rápörögtünk a juicy-jelzőre, oszt’ nem lett túl lédús a dolog. Illetve lé az még akadt, de az ígért gyümölcsösség hagyott maga után kívánnivalókat. Illata gyantás, némi kenyeres savanykássággal karöltve. A korty grapefruitot és halvány ananászokat villant fel, a maláták átlagosak, utánuk viszont nagyon nyögvenyelős, butácska komlózás érkezik valami csersavas mellékkel, amit nem igazán tudtunk hová tenni. Mintha beleejtettek volna egy már kifőzött feketetea-filtert. Nem ezt a fajta trópusi élményt vártuk, de az élet már csak ilyen.
A termékcsalád nagyágyúját, a Deep Sea nevű DIPA-t a végére hagytuk, hátha az érdes cápabőr a csontlemez alapú placoid pikkelyeivel csiszol valamennyit a többiek által hátrahagyott makulákból. Tulajdonképpen ez többé-kevésbé sikerült is neki. A sötétnarancs színű, ragacsosan édes illatú sör ugyan kissé öncélúan bánik a keserűkkel, ám az előzőekben elmaradt gyümölcsösség itt végre jelentkezik, ráadásul gusztusos testességgel párosítva. A citrusfélék szinte lekvárszerűen krémes érzetet adnak, a komlózás viszont az egyensúlyt tekintve túllő a célon. A klasszikus „kevesebb több lett volna” esettől eltekintve a Deep Sea egy markánsnak nevezhető DIPA, segítségével az írás elején említett keserű búcsú is biztosítva volt.
Ennyi sör fért bele rövidke ott tartózkodásunk idejébe, de tekintetünk reménnyel telt, mert érezzük mi jól, hogy Írország visszavár.
PS.: hogy ma is tanuljunk valamit, íme egy fotó a placoid pikkelyekről. Ezért (is) olyan gyorsak ezek a jószágok a vízben. Ha pedig végigsúrolja vele az embert, már vérzel is, ami nem jó ötlet olyan tengerszakaszon, ahol cápák tanyáznak.
Dublin utcáin sétálgatva hamar feltűnt, hogy nemigen hallani ír szót. Ottlétünk alatt mindössze egyszer történt ilyen, a buszon mögöttünk ülő és beszélgető huszonévesek közül az egyiket felhívta az édesanyja, és az első egy-két mondatot követően váltottak angolról írre. Annak ellenére, hogy az általános iskolákban tanítják a nyelvet, a statisztikák szerint az írek kb. 20 %-a beszél írül. A köztisztviselőknek és közalkalmazottaknak kötelező megtanulni, a többiek nagy része gyorsan elfelejti, amint kikerül az iskolapadból. A sziget négy tartománya közül – Munster, Leinster, Ulster és Connacht – ez utóbbiban beszélik a legtöbben, s ennek Galway nevezetű megyéjéből, annak is egyenesen a közigazgatási központjából (az egyszerűség kedvéért a város neve is ugyanez, mi azért idetesszük írül is, hogy megkavarjuk a dolgot: Gaillimh. Egyébként szinte mindenhol minden ki van írva írül, sőt, általában először írül, aztán angolul.) érkezett következő két sörünk. A várost a törzsek városának is nevezik (Cathair na dTreabh) arról a 14 kereskedőcsaládról, akik a XIX. századig vagy hatszáz éven keresztül tartották kezükben a dolgokat. 1477-ben még Kolumbusz Kristóf is járt errefelé, itt találkozott először (és valószínűleg utoljára) inuitokkal, akiket ő kínaiaknak (Cathay) hitt. Itt született James Augustine Aloysius Joyce múzsája és felesége, Nora Barnacle, és innen emigrált az 1740-es években Argentínába egy bizonyos Patrick Lynch Blake nevű kereskedő, akinek az ük-ük-ükunokáját már úgy hívták, hogy Ernesto Guevara Lynch, az ük-ük-ük-ükunokájából pedig forradalmár és populáris ikon lett. Akinek még ennyi sem lenne elég, az hallgassa meg Ed Sheeran Galway Girl című számát. Vigyázat, nyomokban tradicionális ír elemeket tartalmaz!
A Galway Hooker Brewery-t 2006-ban alapították, mára ők az ország egyik legnagyobb és legjobban felszerelt kézműves főzdéje. Nevüket a vidéken évszázadok óta használt hajótípusról vették (oké, a hooker kurvát is jelent, de ezt most ne feszegessük), ezzel szállították a sört is mindenfelé, még Connemarába is, az ott élő emberekről pedig A Pendragon legenda is megemlíti, mennyire demokratikusak: „Mi, connemaraiak nem teszünk különbséget ember és ember között. Csak ha szemtelenek.”
Termékeik zászlóshajója a Galway Hooker Irish Pale Ale, ami egy virágos-mézes aromákkal nyitó, stabil kekszes-malátás alapokra felépített, kellemesen citrusos komlókkal megáldott alap-ale. Üdít, frissít, ropog, a vége jólesően száraz, mi kell még? Hajóra fel!
Kapaszkodjunk is meg gyorsan valamiben, mert következő sörünk neve – Galway Hooker Sixty Knots IPA – emberes tempót sejtet, pláne vízen. A tengeri csomót (knot, röv. kn) a XVI. század óta használják sebességmérésre. A vidám matróz a vízbe hajított egy zsinórra erősített lapos fadarabot (log), majd számolni kezdte, hogy a zsinórra 47 láb 3 hüvelykenként (14,4 méter) kötött csomókból adott időegység alatt mennyi fut át az ujjai között. A módszer ma is használható végszükség esetén, ha már lerohadt minden technológia. A csomót érdemes átváltani az ismerősebb km/h-ra, szorozzuk meg gyorsan a hatvanat 1,852-el, az annyi mint…hmmm…111,12 km/h. Igen erősen fújhat a szél.
A sör és a név közötti még közvetlenebb kapcsolatra vendéglátónk, Frugyik Attila világított rá éles szemmel és elmével, amikor kiszúrta, hogy a Sixty Knots IBU-értéke kereken hatvan. Ez többé-kevésbé az ízben is átjött, de nem tolakodóan és öncélúan, mert szépen összefonódott egy hasonlóképpen intenzív citrusos, a korty vége felé kissé fás vonallal. Az utóízben halvány, de egyértelműen zöldséges jegyeket véltünk felfedezni a fehérrépa-paszternák-zeller tengely mentén, de ennek objektivitását még mi is megkérdőjelezzük pillanatnyi állapotunkra való tekintettel. Ettől eltekintve – illetve pont ezért – a Sixty Knots kellemes emlék marad.
Következő két sörünk fogyasztásához felettébb autentikus helyszínt sikerült találnunk. A városközponttól néhány kilométernyire fekszik a Phoenix Park (Páirc an Fhionnuisce), ez a hatalmas, 707 hektárnyi (!) zöldterület. A középkorban királyi vadasparkként funkcionált, napjainkban is nyüzsögnek benne a dámszarvasok, akik vidáman cikáznak az autók között és békésen legelésznek a látogatóktól néhány lépésnyire. sok érdekes emlékmű látható itt, többek között egy 35 méter magas fehér kereszt, amit II. János Pál pápa 1979-es látogatásának emlékére állítottak. Az itt celebrált misén cca. 1 250 000 ember vett részt, szerencsére volt helyük bőven.
Párosujjúak a kereszttel
A park egyik oldalához simul már 1651 óta a Hole in the Wall nevű pub, amit régebben Ye sign of ye Blackhorse Inn-nek is hívtak. A Tudor-stílusú épület száz méter hosszú, így az Európa leghosszabb kocsmája címmel is büszkélkedhet. Ide tértünk be a szarvasok közötti csatangolást fáradalmait kipihenni, néhány sör mellett felfrissülni. És igen, itt jött el a nagy pillanat, amit nem hagyhat ki az ember, ha Írországban jár: ittunk csapolt Guinness-t. A sörről magáról nem mesélnénk, ezen már túl vagyunk. Az élmény pedig annyira transzcendens volt, hogy érzékeltetéséhez a mi tollunk igen vékony és nem is avatott. Az első két kortyot lehunyt szemmel küldtük előre, mi pedig zuhantunk utánuk egy barátságos, sűrű és sötét mélységbe, ami időből, ízekből, történetekből és hangulatokból volt összegyúrva.
A száz méteres
A realitások talaját a McCaffrey-család főzdéjéből kikerült újabb Irish Lager segítségével érintettük meg, ami jóval kevésbé volt semmitmondó a múltkori tengerészeti variációnál. A Hallertau blanc segítségével sikerült egy relatíve komplex ízvilágot tető alá hozni, melyben jól érvényesültek a komló citrusos-virágos, halványan fehérboros aromái. A típus létjogosultságát nem kérdőjelezzük meg (habár számunkra nem egyértelmű, mitől irish), de további kóstolásokra lesz szükség, amire lélekben máris felkészültnek érezzük magunkat.
A zárósör szerepét a McCaffrey Irish Pale Ale hozta és játszotta, közmegelégedésre. A klasszikus 3C-trió (Cascade, Chinook, Citra) által támogatott, 40-es IBU-val és 5,6 % alkohollal bíró ale gyümölcsös-fenyőgyantás jegyeivel, stabil és kekszes malátáival, selymes simulékonyságával tette fel az i-re a pontot.
Lassan mi is feltesszük, a következő írásban a hátramaradt négy sör segítségével búcsúzunk az írektől.
Nagy keletje van mostanság a maszkulin, könnyedén könyörtelen, ám szexuális irányultságukat tekintve nem feltétlenül hetero tengerészeknek (lásd az Our flag means death című sorozatot, amit mi erősen kedvelünk, mert rendkívül vicces és deheroizáló. A mi kis tudatunk pedig [nem is beszélve az az alatti területekről] zsenge gyermekkora óta imádja a dolgokat a maguk esendőségében, kvázi csupaszon látni), akik – ha a szituáció úgy kívánja – nem restek személyiségük feminin oldalát is megvillantani. Itt a második évad trailere, hátha valaki kedvet kap hozzá:
Ránézésre pont egy ilyen típusú példány mosolyog az emberre a Dundalk Bay Brewery lebutított Brewmasters-sorozatának egyik dobozáról. Rendkívül előzékenyen rögvest be is mutatkozik: ő Marine Mike, háttértörténetét tekintve vidám mediterrán matróz, aki oly sokáig kereste a tökéletes sört hiába, hogy inkább készített magának egyet. Megkóstolván ezt az irish lágerkét mi további szorgalmas hajókázást javaslunk Mike barátunknak, és némi irányváltoztatást is eszközölnénk. Tény, hogy szinte tökéletesen sikerült lemásolni a Földközi-tenger vidékének dögunalmas és jellegtelen nagyüzemi söreit, ezért ideje lenne északabbra venni az irányt, hátha arrafelé más elképzelései vannak a főzdéknek a lágerekről.
Ezt az aprócska csorbát kiköszörülendő, máris itt toporzékol egy 5,5 %-os Hazy IPA, mely sörtípus elvileg megegyezik a NEIPA-val és a Juicy IPA-val, de nyugodtan kössetek bele. A dobozon feszítő úriember mindenképpen komolyabbnak és érettebbnek tűnik, ő már valószínűleg nem egy egyszerű közmatróz, pipája is van, a szőrzete is kidolgozott. A sör is jobban hozza az elvárt jegyeket, kellően gyümölcsös, kissé tán túl édeskés, a komlózás pedig harmatos. Kénytelenek vagyunk ezt is az óvatos próbálkozás kategóriába sorolni, viszont megértően bólogatunk, mert a Sailor Sam márkanév alatt futó söröket a főzde az itteni Aldi-nak, illetve a hozzá hasonló közepes multiknak készíti. Ez pedig ismerős szituáció, mert ha az írek ilyen típusú megrendelői csak feleannyira piszkálnak bele a receptúrákba, mint itthon a mieink szoktak, már van miért sóhajtozni a dundalkiaknak.
Újabb víz, újabb főzde, újabb sörök. A Rye River Brewing Company Celbridge (Cill Droichid) városában található, amit természetesen nem a főzde nevében szereplő folyó szel ketté, hanem a Liffey. A Rye innen északra csordogál, nagyjából ingolamentesen. Ha már észak, legyen dél is: a várostól ebbe az irányba haladva érkezhetünk Ardclough-ba (Ard Cloch), ahol van egy csinos kis temető, az Oughter Ard (Uachtar Árd). Itt nyugszik békésen egyéb celebritások mellett Arthur Guinness 1803. január 23-án bekövetkezett halála óta. A híres sörkészítő születési helye elvileg Celbridge, bár az ardclough-i népek ezt vitatják. Mi nem törünk pálcát senki felett, inkább a sörökre koncentrálunk.
Temető panorámával
Az egy évtizeddel ezelőtt alapított főzde fő profilját az előzőekben már említett kereskedelmi hálózatoknak készített termékek alkotják. Ismerősként üdvözöljük hát őket, hiszen a Lidl hazai polcain időnként feltűnő bajszos sörök (The Crafty Brewing Company-sorozat) is innen érkeznek. Láttuk és tapasztaltuk, hogy ez nem feltétlenül jelent automatikusan rossz pontot ezen a vidéken, ezért a Grafters márkanév két képviselőjét is bátran górcső alá tettük. A matrózok után úgy illik, hogy a szárazföldi melósok is lazíthassanak egyet, ezért elsőként a Labour of Love Extra Pale elnevezésű APA került pohárba. Habja elég gyorsan semmivé foszlott, ám a kellemesen gyümölcsös, enyhén citrusos illat kárpótolja a fogyasztót. A korty friss, ropogós, leginkább a lime és a grapefruit ízeit tolja maga előtt. A maláták kissé vékonyak, de az egyensúly még megfelelő. 4,5-ös alkoholtartalmú ivósör, „all in a day’s work”, ahogy a címkén is olvashatjuk.
Ennél jóval érdekesebb próbálkozás a munkaidő végeztével előkotrandó Grafters Clocking Off, ami egy kölsch típusú ital. Ugyebár a szigorú eredetvédelmi törvények miatt kölsch-t csak meghatározott főzdék készíthetnek és forgalmazhatnak, de a kölsch-style jelölés nem tilos, a próbálkozások pedig általában élvezetes eredményeket hoznak. Így van ez esetünkben is. A Clocking Off bódítóan édeskés virágillattal üdvözöl minket, a test itt is ropog, a maláták lágyak és könnyedek, a szépen kerekített keserűk (IBU 23) némi narancshéj-érzetet is idecsempésznek, az 5 %-os alkohol optimális választás. Elégedetten bólogatunk még stange nélkül is, mer’ azt ki a fene hoz magával Írországba?
Ha gigantikusnak nem is, szokott, méltán szerénynek titulálható kereteinket mindenképpen feszegető írás következik a dublini kirándulás söreit érintve. Valószínűleg két darabra is hasítjuk a dolgot, mert egyrészt még mindig nem értük utol magunkat a besűrűsödött teendőkkel, másrészt pedig több nap, mint kolbász. A söröket tekintve megpróbálunk egy körülbelüli beérkezési és találkozási sorrendet tartani, csak hogy lineárisnak nevezhessük a dolgot, mert ugyan nincs különösebb értelme, de mi imádjuk a lineáris dolgokat (is).
Csak hogy nyomorult civilizációnk elkurvulásának mértékét ecseteljük, meséljük el, hogy már a repülőgép fedélzetén is fogyaszthattunk volna „sört”, de a cca. 7 (hét) euróba fájó 0,33-as Heinekent igya az, akinek két édesanyja közül legalább az egyik Béla. Egy hatalmas szakadék felé száguldunk feleim, figyelmezzetek.
Kilkenny városába ugrunk parádés képzeletünk segedelmével, ide nyúlnak gyökerei annak a sörnek, mellyel minket kedves házigazdáink (akikről kizárólag szuperlatívuszokban beszélhetünk kedvességüket, barátságosságukat és minden egyéb megnyilvánulásukat tekintve) megkínáltak az út porát leöblítendő. Ide érkezett meg 1710 környékén John Smithwick, és rögvest fel is vásárolta a XIII. századi kolostor maradványait. A vétel maga nem volt bonyolult dolog, VIII. Henrik óta nem járt jó világ a kolostorokra, még a romjaikra sem, sört főzni viszont már kevésbé volt egyszerű Smithwick barátunknak, lévén ő is katolikus. A későbbi családi címert ékesítő mottó mentén haladva (Fortitudine et Prudentia → erővel és óvatosan) viszont a következő évtizedekben csinos kis birodalmat alapított, amit a század vége felé már teljesen legálisan birtokolhattak. A főzdét a család 1965-ig vezette, ekkor a Guinness megvásárolta, jelenleg a Diageo égisze alatt futnak. Az eredeti gyárat 2013-ban bezárták, a termelés Dublinban zajlik, de Kilkennybe látogatva a Smithwick’s Experience keretein belül megtekinthető az ősfőzde, és kóstolható a cég piacvezető terméke, a Smithwick’s Red Ale is. Mi is elégedetten kortyoltuk ezt a könnyed, malátásan édeskés, finoman komlózott, jellegzetesen rubinvörös színű sört. Visszafogott alkoholtartalma (3,8 %) miatt az estébe és éjszakába nyúló beszélgetések biztos támasza lehet, tisztes egyszerűsége ízes ivósörnek predesztinálja.
Említettük már a Heinekent, nem túlzottan pozitív konstellációban, itt az ideje újra beléjük botlanunk, csak hogy érzékeltessük, az íreknél sem minden habostorta. Ez a történet Corkban kezdődött, 1856-ban. James J. Murphy és testvérei álmodták itt a realitásba Lady’s Well néven főzdéjüket, az viszont talán már a legrosszabb álmaikban sem jött szembe velük, hogy éppen az ő cégük lesz az, ahonnét a Heineken elindul megtiporni a szigetet. Pedig ez történt. 1978-ban az akkor már Murphy’s Brewery Ireland névre hallgató vállalkozás kezdte terjeszteni napjaink seízű sztárlágerét (oké, félszáz évvel ezelőtt talán jobb volt), majd ’83-ban fel is vásárolták őket, manapság Heineken Ireland a nevük. Két évvel ezelőtt gondoltak egy merészet. Az írek szeretik a stout-ot, de még jobban szeretnék, ha nem volna ennyire keserű – jelentették ki. Parádés tétel. Mi, egysíkú szegény hülyék erre a problémára valahogy így reagáltunk volna: Nem szereted, mert keserű? Igyál mást. No de pont ezért vagyunk mi szegény hülyék, a Heineken meg gazdag. Zászlajukra tűzték hát a jelmondatot – It’s better less bitter -, meg is promotálták alapost, oszt’ már ihatja is a nép az Island’s Edge nevezetű sört, ami hozza az elvártakat.
Íme a humor irányába kacsintgató reklámanyag:
Lágy és krémes minden porcikája, gazdagon pörkölt karamellák lebegnek benne halvány kávékkal, s ha mindez nem volna még elég, az innováció keretein belül toltak bele egy kis fekete teát és bazsalikomot is. A tea elvileg tovább csitítja az amúgy sem túl izmos keserűket, a bazsalikom pedig a korty egyébiránt megfelelően száraz végén hagy egy kis fűszeres, mentolos érzetet. Tulajdonképpen nem is olyan szörnyű dolog, csak a bennünk lakó konzervatív vénember kaffog egy kicsit a fogsorát tornáztatva, de gyorsan elzavarjuk aludni.
Mi viszont még nagyon is ébren voltunk, amikor befutott a következő sör, immár a craft hullámain. Az On The Other Side egy 4,6 %-os East Coast IPA, gyártója pedig a 2016-os alapítású Lough Gill Brewery. Nevüket egy tóról kapták, mely az ország északi részén található, természetesen rendkívül vadregényes vidéken. Vagy húsz sziget van benne, ezek egyike az Innisfree, melyet William Butler Yeats is megénekelt, mert gyermekkorában a környéken nyaralt, és kitartóan visszavágyott.
A tó és a sziget az említett vadregénnyel
Természetesen citáljuk a verset, Szabó Lőrinc fordításában:
Innisfree
Indulok én s megyek most, Innisfreebe megyek,
S kunyhót rakok, fala sár lesz, s nád és sás a tető:
Lesz méhkasom, s kilenc sor babot is ültetek,
S csak nekem zümmög a mező.
Ott majd megbékül a szívem, mert békét hoz fehér
Fátylával a reggel, amelyhez a tücsök citeráz;
Az éjfél csupa derengés, csupa izzás a dél,
S az est csupa szárnycsattogás.
Indulok és megyek most, mert éj-nap a parti fövény
S a víz játéka ringat, a tavi muzsika;
Ha megállok a járdán, vagy az utca közepén:
Szivemben csobog a dala.
Még ennél is romantikusabb, hogy él itt folyami ingola (Lampetra fluviatilis) is, tudjátok, az az élősködő hal, amelyik ráharapja magát valamire, oszt’ ott marad. Ki tudja, lehet, hogy a költőóriásnak ez az élmény hiányzott a leginkább. Nem hihetetlen, milyen bunkók tudunk lenni?
A kérdőjeles gondolatokat ébresztő szájszerv
A sör maga (a neve ebben a pillanatban került új megvilágításba, hiszen ha egy olyan tó másik oldalára kell átevickélni, amiben ingolák vannak…, na de elég legyen) szép narancsos-okkeres színt mutatott, illatában is volt egy kevés ebből a citrusféléből, némi gyantával keverve. A korty eleji gyümölcsös édességet gyenge közepes, kissé földes-gyantás komlók váltották, de mindkét vonal túl hamar elhalványult, az utolsó szakasz nagyon vízízűre sikeredett. Biztosan a tó miatt.
Időközben ránk esteledett, megint jól elpofáztuk az időt, és az előttünk tornyosuló jegyzetkupacra pillantva enyhe malíciával állapítjuk meg, hogy lesz ebből három rész is. Ha nem négy.
Az első mostohább, -3 °C-os hajnalok után a kertben álló hatalmas diófa fürgén dobálja le magáról a lombkoronát, ami bizony azt jelenti, hogy muszáj lesz mindenféle célszerszámot ragadni, oszt’ összekaparászni a levélzetet. A több mázsányi alapanyagot lelkesen talicskázza az ember a terület erre a célra kijelölt sarkába, hogy ott csendesen dolgozzon rajta az enyészet, de a természet ilyen téren nem kapkodja el a dolgokat. Ezért – bár tudjuk, hogy ez nem helyes dolog, és harcos klímaaktivista olvasóink már próbálgatják is a penge élességét a hüvelykujjuk körmén, képzeletben arteria carotis communisunkra helyezve azt – néhány évenként bizony felpörgetjük az eseményeket egy szál gyufa segítségével.
A pirossal jelölt szakaszt keresik rajtunk
Ilyenkor az a példázat jut eszünkbe, mely szerint egy kupacnyi avar elégetése annyi szén-dioxidot tol a levegőbe, mintha egy busz motorját járatnánk 24 órán keresztül. Meglehet, de akinek ez fájdalmat okoz, keresse meg azt a buszt és állítsa le. Nem vagyunk érzéketlen tuskók, fontos számunkra bolygónk sorsa, óriási örömmel töltene el, ha az évenkénti több milliárd tonnára rúgó szén-dioxid-kibocsátás helyett a mi kis tüzecskénk lenne a legnagyobb gondja az emberiségnek. A savanykás-kesernyés avarfüst pedig éppúgy része az ősznek, mint a hideg, a köd és az eső, bárki bármit is mond.
A sok füstölgésből már mindenki ráébredhetett, hogy ma egy Rauchbier kerül terítékre, mégpedig egy igazi klasszikus, egyenesen Bamberg városából, ahol egyik kedves kollégánk múlatta idejét, s közben ránk is gondolt. Köszönjük erősen.
A füstölt-füstös sörökkel foglalkoztunk már, ezért ez alkalommal csak rövid történeti áttekintést nyújtanánk, ismétlés a tudás anyja alapon. 1623-ig minden sörnek volt egy kis füstös íze, hiszen a malátát valahogyan meg kellett szárítani és pörkölni, ehhez pedig tűz kellett, annak meg füstje is van.
Egy még füstös malátaszárító kemence vázlatrajza
Az említett esztendő júliusának 23-ik napján minden megváltozott. Ekkor fogadták el Sir Nicholas Halse új típusú kemencéjének szabadalmát, amely lehetővé tette a füstmentes munkálatokat. Beletelt némi időbe, amíg a technológia Angliából elterjedt a kontinensen, de az 1800-as évek elején az az ifjabb Georg Sedlmayrnek köszönhetően a Spaten főzde már így készített sört. A régi ízek szinte nyomtalanul eltűntek, de szerencsére mindig akad néhány utolsó, vagy akár utolsó utáni mohikán. A bambergi illetőségű Schlenkerla főzde (melynek nevét 1767-ben a tulajdonosokról Brauerei Heller-re változtatják, majd 1866-ban újabb név illeszkedik, így lesz belőle a ma is használt Heller-Bräu Trum. A Schlenkerla egyébiránt az egyik tulajdonos beceneve volt, lévén az úriember kissé sánta) büszke az ősrégi hagyományra és frappáns mottójával – Tradition heißt die Flamme zu erhalten, und nicht die Asche aufzubewahren (A hagyomány a láng megőrzését jelenti, nem a hamuét) – elegáns fricskát ad a mai modern főzdéknek, akik a füstölt sör reneszánszát mindenféle high-tech módszerrel próbálják kiaknázni. A főzde többféle füstölt sört készít, nálunk most egy búza landolt, amit máris bontunk, hogy feledtesse velünk a non-stop pöfögő Ikarus rémképét.
Akit a bükkfa füstje megcsapott, az garantáltan jobban fogja érezni magát, mint ahogy a MÁV vagy Moldova György valaha is érezte. Pillanatnyilag mi is ezen szerencsések közé tartozunk, ahogy a füst lassan összekeveredik az élesztős, édeskés, banános jegyekkel, az maga a varázslat. A rezes, sötét borostyán szín, a krémesen puha, törtfehér hab is további élvezetek forrása.
A korty ízét is átjárja a füst, ám csak lazán és könnyedén, lévén a búzamaláta füstmentes. A búzasör jellegzetességei szépen kidomborodnak, a húszas IBU-értéken a füst teker egy kicsit. A vége és az utóíz kellemesen fanyar, fás.
Az 5,2-es alkohol lelkesen adja meg a kezdősebességet ehhez a nagyszerű, csütörtök délutáni időutazáshoz, melynél jobb elfoglaltságot keresve sem találnánk, a lehulló leveleket pedig mély tisztelettel köszöntjük.
Alig andalgott tova a nyár, mi máris az ízei után sóvárgunk. Az első hidegebb hajnalok jövetelével forróbb égövek gyümölcseire vágyunk, savanykásan édes élményekre, melyek visszahoznak valamit a tovatűnt boldog időkből.
Krúdy tárcáit, krokijait olvasgatjuk, innen a stíl, talán maga a vágy is a múltba révedésre, az ott és akkor élni akarásra. Nem csoda ez, amikor ilyen sorok jönnek szembe velünk: „Az én gyermekeimnek építették tucatszámra az új iskolákat, ezeket a piros téglás templomokat, amelyekről majd egy késői korban archeológusok csodálkozva állapítják meg, hogy milyen nagy kultúra volt a régi Budapesten. Az én családom virágzása okozta, hogy a háború előtt egy fővárosi tanítói állás felért egy kisebbrendű vidéki prépostsággal. A gyermekeim tanárai szünidőben külországokba utaztak, hogy onnan hasznos tapasztalatokkal megrakodva térjenek vissza.” Mindez 1924-ben íródott, de jelen állapotokat tekintve ezer esztendővel ezelőtti állapotokat is ábrázolhatna, mert nagyjából ennyivel maradtunk le az elmúlt rövid időszakban mindenről, ami kulturált, civilizált és emberi. Oké, külországi utazást mi is tervezünk a közeljövőben, de vagy öt éve spórolunk rá, és ez mégsem ugyanaz, mint amit Krúdy írása sugall.
Úri társaság a Dunapalotában, 1920. Krúdy a jobb oldalon ül
Ne is feszegessük tovább a dolgot, örüljünk, hogy van itt valami, ami megoldást és enyhet kínálhat az adott problémakörre, ráadásul a vakszerencsét is idecitálhatjuk ezzel kapcsolatban, mert ez a nyomorult doboz is legurult a polcról, teljesen meg is feledkeztünk róla, véletlenül találtuk meg a kamra egyik pókhálós sarkában tegnapelőtt. A Mad Scientist Frooth Hoperator nevű Passion Fruit IPA-ja segít nekünk múltidézni, hiszen passiógyümölcs van benne, a passiógyümölcsnek pedig némi képzavarral élve a vérében van a múltidézés. Golgotavirágunk nekünk is volt a kertben, morfológiájának szakrális magyarázatával is foglalkoztunk már egy másik sör kapcsán (már megint magunkat ismételjük, hihetetlen), de sajna valami nyomorult földalatti dolog megrágta és megtért teremtőjéhez. Saját termésű maracujánk tehát nem mostanában lesz, nézzük, mit tud az, amelyik a FH-ban van.
Ilyen volt a miénk is, amíg meg nem rágták
Világos aranysárga, kissé ködös sör, habja átlagos vastagságú, finom szerkezetű, némi apadást követően hosszan kitart. Illata teljes egészében a gyümölcsé, izgalmasan fanyar és friss, ráadásul van ott valami, amiről a füge tejnedvének illata jut az eszünkbe, ami fájdalomcsillapító hatású és herpesz ellen is jó, így egyre nagyobb biztonságban érezzük magunkat.
A korty savanykás a gyümölcstől, ami kissé furcsa egy IPA esetében, s ez a furcsaság tovább erősödik, amikor kiderül, hogy a komlók (Simcoe, Mosaic) a gyümölcsös vonalat erősítik, a keserűk elmaradnak, 45-ös IBU ide vagy oda. Nem rójuk fel hibaként, a maracuja kárpótolja az embert, végül is ezt kerestük visszafogott kétségbeeséssel. A korty maga könnyű, a szénsavak közepesek, a vége fanyar, az utóíz finoman, gyümölcsösen édeskés. A 6 %-nyi alkohol lendít annyit az emberen, hogy a melankolikus hangulat élvezetessé váljon, ezért ma este is Krúdy írásait böngésszük tovább, de előbb a biztonság kedvéért újra bepislantunk abba a pókhálós kamrasarokba.
Eljött a búcsú ideje, elköszönünk a ferőrákosi főzdétől, de kilépőként még megkóstoljuk a Krois Brewery és a One Eleven második közös szerzeményét, egy roasted coffee portert.
A kávé ez alkalommal Brazíliából érkezett, ez az ország pedig minékünk szívcsücsök. Fél gyermekkorunkat ott töltöttük Molnár Gábor könyveit falva, s meggyőződésünk, hogy valamelyik előző életünket ott pergettük le, illetőleg az egyik ezután következőt ott fogjuk. Brazília és a kávé mint a borsó meg a héja, hiszen itt termelik ebből a nélkülözhetetlen növényből (nem, nem a borsóból) a legtöbbet. Egyesek szerint ez a minőség rovására is megy, ebbe a vitába mi nem szállunk be, de egészen nyugodtan tegye mindenki a szívére a kezét: mikor ittatok utoljára specialty minőségű kávét? Naugye. A legnagyobb termőterületek az ország dél-keleti részén találhatók, többek között São Paulo, Bahia és Paraná államokban, de a mi kedvencük Minas Gerais, azon –szokás szerint ide nem illő – oknál fogva, hogy mindig Minas Tirith jut róla az eszünkbe. Utóbbi ugyebár Gondor fővárosává avanzsált Osgiliath elestét és gyors névváltást követően, mivel eredetileg Minas Anornak hívták.
Új nap virrad a fővárosra
A kávé romantikus és vadregényes úton került az országba. 1727-ben a portugálok, akik akkor már igen szerettek volna kávét termeszteni, csak nem volt egy árva palántájuk sem, Francia Guyanaba (csak néhány gyors hívószó: Ördögsziget, Alfred Dreyfus, René Belbenoît, Henri Charrière) küldték Francisco de Mello Palheta ezredest. A fedőtevékenység valamiféle földterületi vita elsimítása, de az igazi célja a küldetésnek a kávécsemete beszerzése volt. A derék katonatiszt mindent bevetett ennek érdekében, nem kímélte magát, és sikeresen elcsábította a cayenne-i kormányzó feleségét, Madame D’Orvillierst. Nem tudjuk, milyen szintű lepedőakrobata volt a hős ezredes, de a hölgy a búcsú keserves és könnyes pillanataiban egy virágcsokrot nyújtott át neki, melynek közepében ott lapultak az áhított palánták, melyeknek az országból történő kicsempészéséért természetesen halálbüntetés járt akkoriban. Akár igaz a történet, akár nem, a kávé meghonosodott Brazíliában, onnan pedig egy adag a One Eleven szakértő pörkölése után ebben a sörben landolt.
A nagy pillanat. A virágcsokrot nem látjuk
Nem spóroltak vele, az már igaz, a porter, mint sörtípus itt csak asszisztál és kiegészít, azt viszont szépen teszi. Az illatot és a korty egészét átjárja és meghatározza az erős pörkölt kávé, fel is piszkálja az ember ketyegőjét szépen. A keserűk gyenge közepesek (IBU 30), értelemszerűen kávésak, a vége kellemesen, szinte gyümölcsösen fanyar. Nem bántuk volna, ha az alapsör kissé testesebb, és a maláták édessége is adhatott volna némi kontrasztot, mert így nekünk kissé egysíkúnak tűnt a dolog, no de hát kinek a pap, kinek a papné.
Örömmel kóstoltuk a Krois Brewery söreit, egyik szemünket rajtuk tartjuk a jövőben is, de most tovább lépünk, mert a futár már kopogtat az új csomaggal.
Azt ígértük, valami savassal folytatjuk a dolgot, hát legyen, nem mintha akkora szükségünk lenne ilyesmire egy átlagos tanítási napot követően. Drága kis hazánk aktuális oktatáspolitikai helyzete (már amennyiben beszélhetünk egyáltalán oktatáspolitikáról, de tulajdonképpen nem, nem beszélhetünk. S nem csak azért, mert az gyakorlatilag nincs, hanem mert a státusztörvény bevezetésével a pedagógok véleménynyilvánítási szabadsága rögvest a „Korlátozott” kategóriába került. Aranyos, ugye? Pedig a ius murmurandi, a mormogás joga már a rómaiak idejében is elválaszthatatlan volt a néptől, és elvileg dicső, márványba vésett ’Kotmányunk 61-es paragrafusa is úgy kezdődött egyszer régen, valamikor, hogyaszongya: „a Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás és a szólás szabadságához, továbbá a közérdekű adatok megismeréséhez, valamint terjesztéséhez”. Hogy ez így van-e még, nem tudjuk, hiszen előre megyünk, nem hátra, ugyebár és hálaisten.) atyaian gondoskodik mindennapi savtúltengésünkről.
Eric Drooker Censorship című képe. Egy sörbe, hogy nem tudtad: ő készítette a Faith No More King for a day… albumának borítóját is
Látjátok, milyen könnyű mostanság gyomorbajos hangulatot kreálni a legegyszerűbb eszközök segítségével is? Oszt’ a sört még ki sem bontottuk. Hát mi lesz itt, ha lekerül a kupak a Krois Brewery és a Hajnali Sörfőzők közös szerelemgyerekéről?
Az Acid Stroke nem árul zsákbamacskát. Már az illata is olyan, mintha kiömlött volna valami igen szigorú vegyszer a kémiateremben. A rendkívül savanyú alapból itt-ott kidugja a fejét néhány szem ribizli, némi temperálás után hangsúlyosabb is lesz a gyümölcs, de a szigor marad. Kinézetre echte málnaszörp, a hab rózsás árnyalatokban pompázik, amíg van, de elég hamar összeesik. Nem csoda, mi is gyorsan összecsuklanánk, ha ennyi sav marná a talpunkat.
Nem lepődünk meg, amikor kiderül, hogy a korty is rettenetmód savanyú, konkrétan könnyezünk, gyomrunk kétségbeesetten gyűri össze magát nagyjából diónyira, heréinkről inkább nem is mondanánk semmit. A belepakolt ribizli szépen átjön, a tonkabab fahéjas-szegfűszeges, picit marcipános jegyei a szájpadláson telepednek meg, miután a savhullám elvonult. A keserűknek esélyük sincs, a 11-es IBU abszolút jelzésértékű, mindenhol a fergeteges savanyúság uralg.
El fog tartani egy darabig, amíg átlagosnak mondható Ph-értékünket visszaszerezzük, a folyamatot a 6%-nyi alkoholtartalom sem tudja érdemben katalizálni. Mindezeken túl érdekes kalandban volt részünk, a két kortynyi maradékot leküldjük, aztán odavánszorgunk a tükörhöz megnézni, mennyire hasonlít az arckifejezésünk a címkén szenvedő csóró csecsemőéhez.
