Szügyig gázolunk a speciálba’ pillanatnyi helyzetünket tekintve, ezért jogosan egyensúlyozik az asztal szélén a lengyel Browar Głubczyce remeke, bontjuk is rögvest, de közben mesélünk.
Az történt ugyanis, hogy kedvenc munkahelyünkön általános rühriadó tört ki, ezért ma rövidített munkarendben osztottuk az eszet a kölyköknek, hogy aztán a fertőtlenítőkkel emberesen betárazott takarítónéni-kommandó átvehesse a terepet. Annyira nem szokatlan ez a dolog mifelénk, de azért mindig elcsodálkozik az ember, ha a naptárra pillantva sokadszorra konstatálja, hogy ez már tényleg a XXI. század. Lehetne akár a XXV. is, ha egyszer egy rendszer olyan szinten rohad széjjelfele, mint drága kis hazánkban az oktatás és az egészségügy, akkor biza’ tökmindegy, milyen évet írunk. Hangsúlyoznánk, hogy nem feltétlenül azokkal az emberekkel van gond, akiknek az életkörülményei nem hogy tág teret, hanem leginkább a Bahamákat jelentik a mindenféle élősdinek, bár zárójel nélküli zárójelben megjegyeznénk, hogy néhány közülük simán megérdemelne egy pár jól elhelyezett, kik*rtnagy maflást (aki nem találná a magánhangzót a csillag helyére, kommentben jelentkezzen). A rendszer sz@r úgy, ahogy van. Fejtetű esetében például az az „eljárási rend”, hogy egy írólapnyi sajtpapírt nyomunk a kölyök kezébe viddhazaanyádnak felkiáltással, amin a tanuló tetvességének ténye van rögzítve, illetve a kérés, hogy kezeljék már ugyan a problémát. Másnap visszasompolyog az ártatlan az oskolába a dokumentummal – az alján ott a három köröszt, mint szülői aláírás – úgy, hogy még megfésülve sincs, nemhogy lekezelve. Ilyenkor meg saját gyermekkorunk jut eszünkbe az átkosból, mert bizony akkor a visszaesők lakhandija előtt már másnap csikorogva fékezett a KÖJÁL (ha kellett, karhatalmi kiegészítéssel), kitereltek mindenkit az istenke szabad ege alá és csatakosra locsolták az ingatlant méreganyaggal. A jogaikat esetlegesen némi hisztivel megtámogatva emlegetőket pedig diszkréten megrugdosták a kékek a fészer mögött. Nem is emlékszem háromnál több esetre azokból az időkből, de amióta átmásztam a katedra másik oldalára, ez nagyjából a kettőszázhuszonhetedik. Nem akarnám visszasírni a régi szép időket, de nem jól van ez így.
Közben kitöltöttük a sört, ami vadul habzik és penetráns záptojásszaga van, ezért nincs kedvünk megkóstolni, inkább tovább mesélünk a közegészségügyről.
Feleségem édesanyjába (a továbbiakban a nagyi) tavaly beépítettek egy térdprotézist, amit – mint később kiderült – egyéb gyógyászati segédeszközökkel együtt nagy tételben szereztek be egy közelebbről meg nem nevezett, tőlünk keleti irányban elhelyezkedő országból. Ezt kellett most kipattintani a nagyiból (és még ki tudja, hány sorstársából), mert kiderült, hogy a szállítmány nem volt megfelelően csíramentesítve. Így most az anyós antibiotikumokkal kevert csontcementtel kimerevített térddel szökdécsel, és erősen kérdőjeles, hogy életkora miatt (80+) szétszedik-e még egyszer. A tanulság az, hogy ne rendeljen senki ilyesmiket a Temu-ról.
A sör rettenetes, valószínűleg romlott, habár a szavatossági ideje ez év augusztusáig nyúlik. Hogy gyártási hiba lapul a háttérben, avagy tárolási, nem tudjuk, de ezen hendikep miatt alkalmasint teszünk vele egy új próbát. Lengyel testvéreink megérdemlik.
Apró nüansz a végére: a minap vittük a nagyit kontrollra. Bebicebékázunk az épületbe, lobogtatjuk a papírt a betegfelvételnél. A hölgy rápillant, bólint, majd közli: második emelet, vállsebészet. Nem kérdeztünk semmit, de azé’ harántirányban megemelkedett a szemöldökünk.
