Porból lettem, sörré leszek – Történetek sörökről és sörökhöz

1271-1273. Mönchshof Zwickl, Mönchshof Kellerbier, Mönchshof Original

Tíz éve élünk már itt a sivatagban, s mivel az ezt megelőző negyvenet másféle helyeken töltöttük, van összehasonlítási alapunk bőven. Ilyen hőkupolás izé máskor is volt már, csak most valahogy reménytelenebbnek tűnik a helyzet. És nem csak itt. A múlt hétvégét kedves folyónk partján töltöttük, ahogy egész – egyre távolibb – gyerekkorunkat, és hát bizony azon a folyón pillanatnyilag enyhe, költői túlzással nyugodtan keresztül lehetne pisálni. A mindmegdöglünk-érzés elég erős bennünk mostanság, bánná is a fene, megérdemeljük, de honnan akasszak le a gyerekeimnek egy a mostaninál élhetőbb, kevésbé gajra vágott bolygót? Három palacknyi Mönchshof segít a gondolkodásban, s bár tudjuk, hogy ebben a dögletes melegben nem illik az alkoholfogyasztást propagálni, lesz@rjuk, hiszen gondoljatok bele, ha kifogyunk a vízből, sör sem lesz, akkor pedig tényleg le lehet rakni a kanalat.

Bajorország Kulmbach nevű városának helyén 900 környékén már volt mozgolódás, Kulma néven először valamikor 1028-1040 között említik egy adománylevélben. Zárójelezünk, mert kivételesen ráérünk. Az említett dokumentumot a Yorki Alcuin a.k.a. Flaccus Albinus Alcuinus által tökéletesített, Caroling minusculumnak nevezett kalligráfiai szabvány szerint készítették. A tudós férfival kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy egyes hozzáértők szerint írásaiban finoman meghúzódó homoerotikus üzenetek vannak, míg mások szerint csak kissé lazábban kezelte a középkori keresztény amicitia fogalomkörét. Döntse el mindenki maga.

**X. századi szövegrész a Freising-kéziratokból Caroling minusculával, szlovénül**

Közben a félhülye meleg miatt (nem, ennek semmi köze az előző gondolatmenethez) ha képletesen is, de leköltöztünk a pincébe, mert ott jobb az idő, meg aztán kibontottuk a Mönchshof Zwickl-t, mely típust mi soha a büdös életben nem fogjuk tudni elkülöníteni a Kellertől, amiből szintúgy van itt egy palacknyi, rá is repülünk rögvest, miután ömlengtünk kicsit arról, milyen lágy, bársonyos és malátás ez a zwickl, milyen kellemesen gyümölcsös savanykái vannak a végén, az utóíze pedig milyen meglepően diós.

1349-ben elérte a területet a pápista kórság, az Ágoston-rend (Ordo Fratrum S. Augustin, Anima una et cor unum in Deum) kolostort rittyentett ide az obligát sörfőzdével egyetemben. Mönchshof (szerzetesek udvara) nevű városrész már ennek előtte is létezett, mai neve Blaich, ide a ciszterciek (Sacer Ordo Cisterciensis, Ardere et lucere) avászkodtak be, miután az ágostonok leléptek, aztán a régi vicchez hasonlóan 1803-ban jött a csősz, és mindenkit kizavart az erdőből (vö. szekularizáció). Innentől magánzók veszik át a terepet, melyek közül a Hering famíliát említjük meg, mert a mi csillagjegyünk is Halak, meg aztán ők tették hivatalossá a céget Kulmbacher Export Brauerei Mönchshof vorm. Simon Hering Aktiengesellschaft néven 1885-ben.

A Mönchshof Kellerbier színileg mélyebb, érettebb borostyán, és bár ízvilága hasonlóan simulékony és kiegyensúlyozott, komlózása határozottabb, már-már karcosabb, mint a zwickl-é, a gyümölcsös-savanykás jegyek sem olyan határozottak. Mindent összevetve azonban mégiscsak közös lehet a kedves édesanyjuk, a tizedre azonos alkoholtartalmat (5,4) és Ballingot (12,3) is tekintve.

Jönnek-mennek az évtizedek, a főzde átvészeli mindkét véhát, közöttük a gazdasági válságot, olyan is előfordul, hogy csak húsz ember van állományban. 1984-ben a Kulmbacher Reichelbräu többségi részesedést szerez, a Mönchshof az ő márkanevük lesz. A Kulmbacher Brauerei AG. 1996-ban alakul, manapság pedig a Brau Holding International GmbH. a főrészvényes.

Az ikonikus-nosztalgikus swing-top zárszerkezetű palackok (csatosüveg, you know) 1998 óta hódítanak, természetesen a harmadik palack, a végére hagyott Original is így nyílik. Tankönyvi, óvatos, gyengéd germán pils a javából, édeskés alappal, szenzitív komlózással (ezek a fura szókapcsolatok egyértelműen a sör plusz dögmeleg-kombó hatásának köszönhetőek), kilépőnek ideális.

A hőmérséklet lassan szelídül, s bár alapproblémánk nem oldódott meg, a három csatos elég lelkierőt csöpögtetett belénk ahhoz, hogy holnap tovább keressük a megoldást.

1270. Kinizsi

1474 júniusának egyik döglesztően meleg napjának végefelé Kinizsi Pál kókadtan poroszkált emberei élén a két esztendeje neki adományozott vázsonyi erősség irányába. Csak arra a kisded hordónyi sörre tudott gondolni, amit a szolgák még tegnap este leengedtek a kútba hűlni. Nem döglök meg, amíg meg nem iszom – fogadkozott, s ezt imaszerűen elismételte vagy ötvenszer, mire a várba értek. Mire felkecmergett a lakótoronyba és hozatott magának valamit enni, be is sötétedett.

**Így nézhetett ki a vár Kinizsi idejében**

Befalta a kissé már avas sültmaradékot, aztán lezavarta a szolgát a sörért, és várt. Sokáig. A nyomorult lassabban csoszogott a csigalépcsőn, mint annak névadója. Ráadásul az ajtó előtt is megállt szöszmötölni valamivel az átkozott.

– Egyen má’ be a fene, mit tetvészkedel annyit odakint! – morgott hangosan a vezér, mire a cipekedő alak belépett a fáklyák fénykörébe, és köszönt:

– Hogy ityeg, Pali bácsi? Hallom, hosszú volt a nap. Maradt-e még valamicske vér abban a pucában?

– Kurnyád, Mujkó fiam! Nem mondtam még, hogy az efféle tréfásnak szánt nyökögésekért egyszer még szájon váglak? – kérdezte a törökverő hős, aztán a lényegre tért. – Felhoztad-e legalább azt a sört?

– Itt van, itt van, és igazán csak kétszer álltam meg inni belőle felfelé jövet, drága hadvezérem, a maradék már mind a tiéd.

– Milyen nagylelkű vagy ma – csikorogtatta fogait Kinizsi, de nem belezte ki azonnal a bolondot, mert egyrészről valahol kedvelte, másrészről a király hű embere volt az is, oszt’ ki tudja, mi történik az emberrel, ha tökön szúrja ezt a félkegyelműt.

– Hoztam egy kis ajándékot közelgő neved napjára – szólt a bolond. Járt a minap Budán egy szerfelett nagy tudományú, jövőlátó ember. Az mesélte, hogy várkapitány uramra még félezer esztendő múlva is emlékezni fognak, mi több, sört is elneveznek kendről. Ha pedig ezt a csodálatos port belekeverjük a hordó maradékába, kis időre oda is utazhatunk körülnézni.

– Körösztanyáddal szórakozzá’, bolond! Hát teljesen hülyének nézel? Bekenetem a pöcködet ezzel az avas zsírmaradékkal, oszt’ rád engedem a kopókat.

– Pedig működik a dolog, Pali bátyó! Tegnap éjjel én Kanizsán jártam, 1974-ben, ittam is a kendről elnevezett sörből, jó is volt! De azt mondta a bölcs, menjünk Bőcsre is 2026-ba.

Kinizsinek már zúgott a feje a bolond hablatyolásától és a hirtelen megivott fél hordócskányi sörtől, ezért beleegyezett a dologba. A bolond gyanús színű és szagú port hintett a kupákba, rálöttyintette a maradék sört, megitták, majd némi közepesen visszafogott audiovizuális élményt követően a Borsodi Sörgyár Kft. gyártósora mellett kötöttek ki.

– Mi ez a sok rusnya henger alakú izé? És mi van rájuk írva? – érdeklődött a legendás vezér, aki – mint akkortájt a főurak többsége (és manapság a társadalom egyre szélesebb rétege) – kissé hadilábon állt az írással-olvasással.

– Valami dobozféleség lehet – találgatott Mujkó. Ilyennel nem találkoztam tegnap, a kanizsaiak palackot használtak. Viszont a neved van rápingálva, meg az, hogy világos sör.

– No, ha az, akkor kóstoljuk is rögvest – szólt Pál uram, és sok törökre vészt hozó gyíklesőjével meg is lékelte az egyiket, majd nagyot kortyolt a vadul habzó léből, aztán elzöldült pofával okádta ki az egészet.

– Hogy a pékek rakták volna tele az anyádat, te szarházi! – hörögte. Hát mi ez az istentelen lé? Megmondtam, hogy csúful végzed, ha még egyszer velem szórakozol!

De addigra már Mujkó is beleivott a savas rettenetbe, és a padlón hentergett kigúvadó szemekkel a torkát markolászva. A várúr segítő szándéktól vezérelve, barátilag hasba rúgta, ettől jobban lett, és a visszatéréshez szükséges protokoll szövegét kezdte mantrázni. Kinizsi még gyorsan megátkozta az ország eme redves vidékét, kívánva, hogy a kontyos minél előbb égesse porig (ez egyébiránt az 1540-es évektől vált aktuálissá), majd búcsúzóul telibrunyálta az egyik üres dobozt.

Valószínűleg az jutott nekünk.

És még mi jártunk jól.

1268-1269. Chiemseer Hell és Andechser Doppelbock Dunkel

Tökéletesen tisztában vagyunk azzal, mennyire dögunalmas lehet már, hogy mindig azzal jövünk, mennyire nincs időnk semmire. Aki szeretné kipróbálni ezt a legkevésbé sem kényelmes állapotot, ugorjon be pedagógnak a tanítási év utolsó két hetében. Nem ecsetelnénk részletesebben az idegtépő állapotokat, mert hát nincs időnk rá, de higgyétek el, nem jó nekünk most. Ezért rárepülünk a biztonsági játékra, olyan stabil, megbízható bajor tételeket választva, melyekről nem kell hosszadalmas és katartikus beszámolókat fogalmazni, a felkavaróbb élményt nyújtókat eltesszük a nyári szünetre, ha az befut végre-valahára. A Chiemseer-t Rosenheimben (tessék szépen visszaemlékezni: KU’KO, Göring, Dzundza) készíti a Rosenheimer Spezialitätenbrauerei, mely a Paulaner Brauerei Gruppe oszlopos tagja. A főzdét 1887-ban alapította Johann Evangelist Auer, kinek fő profilja a gabonakereskedelem és a hajókapitánykodás volt, de kőfejtéssel szintúgy foglalkozott, nem utolsó sorban pedig fogadósként is megállta a helyét.

**Az említett úriember a rosenheimi Auerbräu Festhalle homlokzati applikációjaként**

Egy ilyen karakter nem ijed meg a nősülés gondolatától sem, szíve választottja – Therese Hiltpoldsteiner – pedig (mit tesz isten) a holzkircheni sörfőzde tulajdonosának lánya volt. Az új főzde címerállata a siketfajd (Tetrao urogallus) lett, ami ha szerelmes lesz, megsüketül (a hallójáratánál a vértolulás miatt egy redő megduzzad és zár. Amennyiben mi emberek hasonló fiziológiai problémával rendelkeznénk, minden férj azonnal gyanús lenne a klasszikus mitismondtáldrágám-típusú visszakérdezéskor, nem beszélve arról, mennyivel szegényesebb lenne költészetünk, a középkor idevágó tematikája nyugodtan mehetne a levesbe lantostul és kobzostul.), de aztán hamar rendbejön.

A második véhá után kellett egy kicsit építkezni, de azóta vígan szalad a szekér, tradicionális sörük, az Auerbräu több típusa is szép sikereket könyvelhet el magának.

A Chiemseer Hell (erről a tóról is esett már szó múltkor a Tegernsee 1806 Max I. Joseph kapcsán) az egészen nyugodtan szokásosnak nevezhető ízletes malátákkal és finom komlózással bír, a végéről nem hiányzik a savanykásság sem, ennyi, nincs tovább, nem kell több, pont ezért választottuk. Jártunk már Andechsben is, itt a bencések 1455 óta űzik az ipart, nem rossz hely ez, Carl Orff is ide temetkezett, ahogy azt említettük annak idején, no de ez a sötét duplabak annyira jó, hogy szerintünk a vén mester is talpra ugrana tőle, hogy eltáncolja az Ecce gratum-ot.

Már az illata is varázslatos, a karamellás, pörkölt jegyek úgy tudnak keveredni egy mesterien csipetnyi aszalvánnyal, hogy elfelhősödik a tekintet. A korty simogató, egyben határozott fellépésű, testes, a kakaó és a csokoládé mindent visz, de ezt nem bánja senki, sőt. Annyira élvezetes, hogy szinte nincs is kedve lenyelni az embernek, maradna így a korttyal a szájában egy közelebbről meg nem határozott időtartamig. A 7.1-es alkohol leginkább a két középső ujjunkra van hatással, rögtön kiemelkednek a többi közül, ahogy a hátralévő, tanév végi nyűgökre gondolunk, ezzel sincs gond, bár elég nehézkes lesz megírni a bizonyítványokat.

1266-1267. Soproni Citrus és Bad Dogs Bulldog

A sz@rsörökben az is jó, hogy – a körülmények, módok és lehetőségek objektív hatását figyelembe véve, azokat kerülve, módosítva, kiaknázva – filozofikus hangulatba ringatnak (mit ringatnak, őrülten rázzák és dobálják a bölcsőt), hányingertkeltően éteri magasságokba emelnek, gyomorforgató emlékeket passzíroznak ki az emberből. Jártunk egyszer olyan helyen, ahol nem volt vezetékes víz, az életfolyamatokhoz nélkülözhetetlen folyadék fúrt kútból érkezett. Csakhogy a szomszédban nagy lendületű sertéstartás minősített esete forgott fenn, a hígtrágya akadálytalanul és vidáman szivárgott a talajba évtizedeken keresztül, elérve és áttörve minden elképzelhető vízzáró réteget. Az ottani csapból folyó valaminek volt olyan szaga, mint a Soproni Citrus fantázianevű szűretlen lágernek, illetve a leghűségesebb városból származó izé még hozzá tud adni az összképhez némi gázolajos stichet. Utóbbi idővel innen eltűnik, marad a sertéskakába oltott mosogatószercitrom, cserébe az ízben ismét megjelenik. Nem evilági élmény, érthetetlen, miért nem ezzel propagálják. Vajon dízel meghajtású gépjárműveket is lehetne vele üzemeltetni? A motort biztosan alaposan megtisztítaná mindenféle szennyeződéstől, mert a savak még tíz perccel a kiöntés után is kedélyesen sziszegtek a mosogató szifonjából. Hihetetlen, hogy itt tartunk. Hát ezért ereszkedtünk le a fákról? Ezért egyenesedtünk fel? Ezért volt a neolitikus forradalom? Ezért domesztikáltuk és nemesítettük a fűféléket? Mondjuk a vallások megjelenésén így már kevésbé csodálkozunk, hiszen ilyesféle dolgok fogyasztásakor az ember kétségbeesetten kapálózik valami felsőbbrendű irányába, ahonnét segítséget, vagy legalább némi vigaszt várhat.

Ám helyette valami egészen mást kap, érkezik ugyanis az általunk már megénekelt Bad Dogs-sorozat újabb tagja, a Bulldog hívójelű IPA. Tisztában vagyunk azzal, hogy némi képzavart eredményez a macskafélék ezen a ponton történő emlegetése, de hamar érthető lesz a dolog. Tavaly ősszel egy kupac levélszemetet kotortunk ki a tuják alól, amit előző éjszaka két-három vidám és vérbő kandúrka pisált tocsogósra. Szag után ítélve valami ehhez nagyon hasonlót dobozolhatott be a gyártó, áldassék a neve és haló pora a nyomorultnak. Az ízvilág annyira taszító, annyira blokkolja az idegrendszert, hogy nehezen találjuk a megfelelő kifejezéseket. A legközelebb tán akkor járunk a dologhoz, ha megpróbálunk (saját felelősségre) elképzelni egy edényt, aminek az alján egyenletesen elterítenek cca. két kilogramm tabletta formátumba préselt citrompótlót (hogy ropogjon), ízlés szerint, de mindenképpen bőven megszórják Kalmopyrinnel (hogy még jobban ropogjon), aztán jöhet a cicahúgy és a gyantamaradék, némi víz és magas UV-sugárzás. Kész is van, irány a bolt.

Most legalább azt is megtudtuk, miért habzik állandóan a bulldogok pofája. És a miénk.

1264-1265. Bruckmüller Hell és Flötzinger 1543

Aki azt hitte, mostanra végre végleg kifogytunk a bajor felhozatalból, nagyot és keserveset tévedett és csalódott. Sorakozik itt még néhány palacknyi kóstolásra váró nedű, ezek közül emeltünk le kettőt a mai délutánra a kamrapolcról. Ha unjátok, szóljatok, mi majd bólintunk, tudomásul vesszük, majd természetesen az eredeti elképzelések szerint folytatjuk tovább a dolgot.

Elsőként Bajorföld keleti részébe kukkantunk át, közigazgatásilag Felső-Pfalzba, itt található Amberg, mely város a kora középkortól nyüzsgő kereskedelmi központ, nem véletlenül tenyerelt rá a Wittelsbach-dinasztia 1329-ben. Az ezt követő évszázadokban a város regionális központként fungált egészen addig, amíg Regensburg az 1800-as évek elején ezt el nem bitorolta tőle.

A műfajt és az együttest kedvelők biztosan tudják, hogy itt született Friedrich „Fritz” Hilpert zenész és hangmérnök, aki a Kraftwerk 1990-es újrastartolásától tagja a formációnak. Márciusban jelentették be, hogy dolgoznak a fél évszázados születésnapi albumon, ami jórészt az 1975-ös Radioaktivität album hanganyagát tartalmazza majd, high-tech térhatású hangtechnológiával. A címadó nóta offisöljét meg is tekinthetitek/hallgathatjátok.

2018-ban néhány magáról megfeledkezett és relatíve seggrészeg bevándorló tucatjával bántalmazta a helyi lakosokat, ennek lecsengéseként volt némi politikai pöffeszkedés, de komolyabb következménye nem lett a dolognak. Hogy a szír, afgán és iraki fiatalok mitől álltak fejre, nem tudjuk, ám az tény, hogy a városban a ferenceseknek köszönhetően 1490 óta működik sörfőzde. Az intézményt 1803 májusában vásárolta meg Thomas Bruckmüller, a főzdét azóta is a család kommandírozza. Ahogy az elvárható, készítenek märzent, kellert, duplabakot, barna sörük és pilsenijük is van, de a húzónév mégiscsak a helles. A Bruckmüller Hell világos arany színe, vaskos, pufók, hófehér habja tankönyvi megjelenést ad, enyhén kenyeres, finoman virágos illata pedig üdíti a testet és a lelket. Könnyen megszerethető, harmonikus, decensen komlózott ízvilága stabil hátteret adhat a hétköznapoknak, mert az a jó, ha nem történik semmi különös.

Gyorsan átpörgetve a mostanában kóstolt bajor söröket, csendes döbbenettel konstatáltuk, hogy búza nem volt köztük. Ezt a csorbát kiköszörülendő, átlátogatunk Oberbayernbe, Rosenheim városába, ahol már a rómaiak is előszeretettel kavartak mindenféle utak és erődök építésével. Az egyik ilyen katonai létesítmény nőtte ki magát az idők során városnyira, ami aztán az Inn folyó miatt hamar jelentős kereskedelmi központ lett, a legnagyobb bevételek a sónak voltak köszönhetők egészen a XX. század közepéig. A lepárló helyén ma a KU’KO ( Kultur- und Kongresszentrum) található.

**Salingarten a KU’KO-ban hársfával, kerékkel. Hogy a víz sós-e, nem tudjuk**

Itt is akad híres-hírhedt származék, hiszen a városban született Hermann Göring, a Luftwaffe főparancsnoka, de hogy békésebb vizekre evezzünk, ide valósi George Dzundza is, aki A szarvasvadász című kultikumban alakítja a csapost.

A Flötzinfer-sörök története 1543-ban indult, ekkor engedélyezte a sörfőzést a környéken IV. Vilmos. A tulajdonosok sűrű sorokban követték egymást az évszázadok során, adott pillanatban (1710) a frissen becsődölt céget Georg Fletzinger vásárolta meg, innen a név. Végül aztán megjelentek a Steegmüllerek (1864), akik manapság is tulajdonolják a főzdét. Búzasörből az alkoholmentest is számolva ötfélét készítenek, ebből a legautentikusabbnak kikiáltott a Flötzinger 1543. Opálos, szűretlen borostyán (kellertrüb, ahogy a címke mondja), előírásosan dús habbal, az illatban klasszikusnak mondható banános jegyekkel és fűszerezéssel. A fallikus gyümölcs az ízvilágot is meghatározza, az 5.5-ös alkohol jóleső, ahogy a kortyvégi savanykásság is.

Szép lendületet kapott a péntek délután, ez alkalommal sem kellett csalódnunk a bajorokban, este pedig csakazértis megnézzük a filmet. Nyolcvanhetedszerre.

Addig is itt a kocsmajelenet a csapossal, meg Rolling Rock sörökkel, amit persze valamiért nem enged ez a sz@r beágyazni, de ott egye meg a guláta.

https://www.youtube.com/watch?v=AcxhOzCmB6g

1262-1263. Weltenburger Barock Dunkel és Asam Bock

Jártunk mi már – még ha csak gondolati síkon is – a weltenburgi apátságban, most ugyanebben a formátumban ismét itt vagyunk. Legfőbb szempontunk a relaxáció, mert ez a hét olyan jól sikerült, hogy így péntekre egy rakás embertársunknak habozás nélkül ki tudnánk tépni a belit, no de majd a bajor sörök és a folyóparti nyugalom segít.

**Víz, zöldségek, sört tartalmazó apátság**

Meséltünk a múltkor a kolostor alapításáról, ahogy arról is, hogyan célfotóznak a világ legrégebbi kolostori főzdéjének címéért a weihenstephani haverokkal. Ebből kifolyólag a Barock Dunkel is megkapta már a világ legrégebbi barna söre címet, ami így leírva elég hülyén néz ki, valljuk be, meg aztán mi zsigeri gyanúval pislogunk mindenféle legleglegre (erről biztosan a rózsagyuri is tehet, mert az általa készített, hasonló című műsorsorozat indulásakor még tíz évesek sem voltunk, érzékeny gyermeki lelkünk ekkor szerzett újabb, súlyos sérüléseket). Hogy az egyébként a maga nemében tökéletes dunkel mitől barock, arra konkrétumot nem találtunk, ám a jelző valószínűleg hangulati elemet takar. Természetesen a kolostorkomplexum építészeti stílusát tekintve is erre a korszakra kell gondoljunk, de mi első körben a sörre koncentrálnánk, hátha akkor nem szorítanánk olyan erősen a húsvágó bárd nyelét. A gazdag, karamelles-malátás illat már önmagában sokat segít, az édeskés, gabonás, a végén finoman, zöld diósan fanyar korty pedig végképp meggyőz minket arról, hogy ma is hagyjuk futni az összes nyomorultat.

Naná, hogy nem véletlenül emlegettük az előbb a barokk építészetet, mert hát van itt nekünk még egy weltenburgink a biztonság kedvéért. A Barock kisimított minket, de alkoholtartalmilag annál a 4,7-nél kissé többre vágyunk, ebben (is) segít minket az Asam Bock, egy barna duplabak 7,3 százaléknyi naftával. Az építészet meg úgy kerül az asztalra, hogy a jelenlegi kolostori épületegyüttes több impozáns tagját I. Maurus Bächl apát regnálása alatt 1716 és 1739 között az Asam testvérek, Cosmas Damian és Egid Quirin építették és díszítették. A címkén Cosmas Damian Asam negédeskedik, ez a kis szobrocska az apátság mennyezetfreskója előtt található, cserébe Egid angyalként szerepel a freskón.

Ezt a rendkívül erős testvéri és munkakapcsolatot szépen sikerült a sörök nyelvére lefordítani az Asam Bock esetében. Finoman pörkölt aromák, gyengéd kávés jegyek, az édes fővonalat enyhén füves, decens komlózás ellenpontozza. Az alkohol meleg, erőt adó, szépen csomagolt.

A bárdot már régen elfelejtettük, jöhet a hétvége és a lazítás, majd vasárnap este a csontozókéseket nézegetve eleresztünk egy Norman Bates-féle mosolyt.

1259-1261. Reketye This is the Beer, Szent András Nyúlon innen-Nyúlon túl 2026

Hogy a sors, a karma, a Párkák, illetőleg a Párkák karma milyen vígan hajigálnak bennünket minden nekik tetsző irányba, annak illusztrálására elmesélünk egy amolyan aranyos pénteki történetet.

Lustaságunkból és állandó időzavarunkból kifolyólag – no meg azért is, mert mind jobban tudjuk utálni embertársainkat, ezért lehetőleg egyre kevesebbet tartózkodunk társaságukban – már évek óta lecsúszunk a békésszentandrásiak Nyúlon innen-Nyúlon túl párosáról. Amikor ez realizálódik bennünk, megesik, hogy csúnyákat mondunk, bár inkább csak amolyan bajusz alatti dörmögés ez, volt gyerekszobánk, még ha közös is az öcsénkkel. Idén már csak egy lakonikus nabazd+re futotta, hiába, a korral az ember ilyen téren is egyre szofisztikáltabbá válik. Aztán a múlt hét végén, amikor visszafogottan ünnepélyes keretek között megnyitottuk az idei kertiparti szezont, Ádám elővarázsolt (nem, nem a cilinderéből) egy Nyúlon innent és egy Reketye-féle This is the Beer-t. Nagy sci-fi rajongók vagyunk, erősen kedveljük a Star Wars univerzumát, még ha az a műfajon belül a kevésbé hard vonulatot is képviseli, vö. űroperett, ezért a mandalóri sörvariációjának is örültünk. A sorozat negyedik évadja nehezen akar megérkezni, valószínűleg már nem is fog, cserébe kapunk egy filmet valamikor május végén The Mandalorian and Grogu címmel. Ennek várható cselekményéhez látatlanban is remekül passzol ez a session IPA: élményszerű, de kevésbé emlékezetes. Előbbit illetően tán a trailer igazol minket.

A Citra nagy csinnadrattával indít, aztán a citrusok helyét átveszik az Enigma higgadtabb, csendesebb gyümölcsei. Az összhatást tekintve pedig valami olyasféle konklúziót vonhatunk le, miszerint meglehet, hogy ez az út, de hogy a célhoz megérkezve rögtön el is felejtse az ember…

A Nyúlon innen idén egy hazy IPA Nectaron komlóval, melyről az első korty után a zamatos, lédús gyümölcsösségen túl a parádés simulékonyság jut egyből az ember eszébe. Lágy, bársonyos, szinte kenhetően krémes, a Nectaron pedig ontja magából a passiógyümölcsöt, az ananászt és a barackot, nagyjából ebben a sorrendben.

A történet itt véget is érhetett volna, hiszen behúztuk legalább az egyik Nyulat, SW-sört is ittunk, a kerti megmozdulás parádésra sikeredett. Ám az első mondatban emlegetett erők sosem nyugszanak, ezért tulajdonképpen meg sem lepődtünk, amikor tegnap egyik kedves kolléganőnktől „Nem olyan régen volt a névnapod, még beleférek az egy hónapba!” felkiáltással kaptunk egy csomagocskát, melyben többek között mi egyéb is lapulhatott volna, mint egy Nyúlon túl? A felsőbb hatalmak, a nemlineáris dinamika és a bifurkáció ismét megmutatták a foguk sárgáját, ám ez a mi kellemes érzéseinken mit sem változtatott, sőt.

A Túl az Innen szokás szerinti felpörgetett variációja, ez esetben grapefruit és bergamott került még bele. Nekünk gyerekként mindenféle nyűgünk és nyavalyánk volt, egyszál- és kákabélűek lévén, ezért öreganyánk az általa lényegesnek ítélt napi vitaminmennyiséget úgy juttatta szervezetünkbe, hogy egy félbevágott citromra rászórt némi kristálycukrot, nekünk meg le kellett azt onnan nyalogatni. Pontosan olyan illata volt, mint ennek a sörnek. A savanykásságon túl a cukor édessége és a héj keserűsége is benne van. Varázslat. A korty lágysága maradt, az ízvilág pedig a gyümölcsös keserűknek olyan spektrumát nyitja meg, hogy teljesen elérzékenyülünk.

Nem is folytatjuk tovább az írást, csak üldögélünk itt a napfényben, csendesen szipogunk néha, és nagyon, nagyon, nagyon lassan iszogatunk, hogy minél tovább tartson.

1257-1258. Vault City Peach Ginger Lichie Lemongrass Coconut Session Sour és Frontaal Blonde Simmie

Keringőzik itt a koponyánkban két sör, melyeket a közelmúltban fogyasztottunk nagyobbik leánykánk társaságában, ezekről fogunk most megemlékezni, mielőtt a könyörtelen idő és szemétláda haverja, a demencia végképp ki nem radírozzák őket onnan. Kár lenne értük, érdekes alkotások voltak.

Az elsőhöz Skóciáig kell vándorolni (igen, ide megint be lehetne szúrni kis kedvencünket, Gertrúdot, a nevelőnőt az isteni Leacock tollából, de már annyiszor megtettük, hogy…, lóf*szt, kit érdekel, tessék: „Vad, viharos éjszaka dühöngött Skócia nyugati partjai fölött. Ezen történetünk szempontjából ugyan ennek különösebb jelentősége nincsen, miután történetünk nem Skócia nyugati partjain játszódik…” Valóban a délkeleti oldalon van dolgunk, amennyiben Edinburgh (Dùn Èideann, becenevén Auld Reekie, melyet valószínűleg a szénfűtéses házak miatt a város felett lebegő irgalmatlan füstfelhő miatt kapott) a célállomás. Most pedig az, mert annak tengerparti, Portobello nevű külvárosában alapították 2018-ban a Vault City Brewing-ot. Ők a savanyú sörök mesterei, termékpalettájuk nagy részét is ez a típus alkotja, itt-ott akad egy stout és gose. Néhány esztendeje nagy sikert aratott a rajongók körében egy licsivel és citromfűvel készített sörük, ezt a receptet vették elő ismét. Dobtak még bele barackot, kókuszt és egy kellemes adagnyi gyömbért, ettől aztán igazán zamatos és gyümölcsös lett a dolog. A kókusz belekarolt a zabmalátába, együtt még krémesebbé tették az összhatást, a gyömbér pedig pikánsan csípős elemekkel gazdagította a főzetet. Igazán szerencsésnek érezzük magunkat, hogy megkóstolhattuk, nem hiába integet a dobozon egy maneki-neko (招き猫), a japánok kedvenc szerencsefigurája.

Mivel nem bírunk magunkkal népművelésileg, azt is elmondjuk, hogy a mancsában az a tálca formájú dolog egy koban (小判), egy aranypénz, amit Tokugawa Ieyasu (A sógun című regényben és sorozatban Yoshii Toranaga) uralkodása idején kezdtek használni fizetőeszközként. Egy koban három kokut ért, egy koku pedig annyi rizst, amennyit egy ember egy év alatt evett meg. Az integető cicusoknál tízmilliót érő koban van, ez pedig annyi rizs, hogy még elképzelni sem merjük. Menjünk csak tovább, majd a skótok kezdenek valamit a dologgal.

**Egy Keichō-koban (az Edo-korszak másik neve)**

Hollandiába ugrunk, annak is a déli részébe, Breda városába, a 2015-ös alapítású Frontaal Brewing szűkebb hazájába. „Beer for Thought”- így a jelmondatuk, de van nekik egy másik is: „F*ck the status quo!” Tetszetős hozzáállás és lendület, ám az általunk kóstolt Blonde Simmie némileg szelídebb, mondhatni polgári vizekre evez. A dobozon látható kutya (az előzőekben szereplő macska után ez evidens) a főzde kabalaebe, úgy hívják: Simcoe. Mi sem természetesebb, mint hogy a sörben lévő komló ez alkalommal magától értetődően Cascade. Gördülékeny korty, frissítő, finoman citrusos íz vidám virágokkal. Ennyi, és nem is kell, hogy több legyen, mivel a Simmie brand a főzde core-vonulatának új tagja, itt meg nem kell annyira keménynek lenni.

A fotókat Anna lányunk készítette, nem mi mentünk át drag queen-be.

1254-1256. Abodee Stabil, Argus El Bravos, Dreher Session IPA

Hálistennek – no és persze az ő remélhetőleg egyszülött fiának (reméljük, nem derül ki, hogy van valahol egy ikertestvére, bár érdeklődve figyelnénk az eseményeket, pláne ha nő lenne az illető) – átugrottuk ezt az ünnepkört is, az utána maradt fájó űrt és vákuumot sörökkel igyekszünk feltölteni. Összekotortunk hármat a húsvét előtti bevásárlások farvizén evezők közül (igen szép kép ez is), melyekről így ránézésre nem lesz túl sok mondanivalónk, egyet kivéve. Ezt előre is vesszük, közben átruccanunk BAZ megyébe. Itt található ugyanis Abod település, ahol a tavalyi adatok szerint 136 darab emberke éldegél. Már meg is kedveltük a helyet. Amikor Miskolcon a Zip’s lehúzta a rolót, főzőmesterük, a kolumbiai származású Pedro Reinoso Bernal itt kötött ki az átmentett technológiával. Nem kezdőkkel van tehát dolgunk, ám a semmiből hirtelen előbukkanó főzde széles palettája mégiscsak meghökkentő. Van nekik west coast IPA-juk, NEIPA is akad rögtön kétféle, sour is ugyanennyi, helles, bak és búza, direkt a végére hagyva pedig megint csak kétféle stout, ebből sikerült az egyiket, a Stabilt kosárba emelnünk. Merthogy a főzde másik huszáros vágása az, hogy söreikkel már a Lidl polcain is össze lehet futni, ami nem rossz dolog, ha az ember el akarja adni a termékét. Valószínűleg nem lesz állandó helye az ottani sörök közt, de egy hétköznapi bevásárlás után megvan az irány, amerre el lehet indulni.

A Stabil egy becsülettel szerkesztett dry stout, illatában és ízében egyaránt jelentkező kellemes pörkölt kávés, karamellás, étcsokis jegyekkel. Selymes, lágy, friss kortyérzet, hosszú, tiszta lecsengés, savanykás kávé az utóízben. Tényleg stabil. Örülünk.

A húsvéttal indítottunk, eljött az ideje, hogy mi is magunkra emeljük a keresztet, érezzük a kínokat és a szenvedést. Könnyű dolgunk lesz, hiszen az Argus El Bravos profi bélgyilkos, aki az agavé és a citrom minden szennyeződést lemaró duplacsövűjével intézi azok sorsát, kik a szervezetükbe juttatják ezt az anyagot a figyelmeztető jelek ellenére. Az az ember, aki az erőteljes szélvédőmosóillat és a műfehér, tankönyvi mosogatószerhab ellenére ezt a szutykot benyeli, magára vessen. Vergődjön csak, emlegesse az égieket mindenféle profán kontextusban, aztán a büntetése majd az lesz, hogy egy örökkévalóságon keresztül ihatja valamelyik kies, kénköves bugyorban. Ámbátor az alkoholtartalma 5,9 %, a társaságra meg odalent elvileg nem lehet panasz.

Nem sok jót tudunk mondani a harmadik nekifutóról sem, mert a Dreher Session IPA csak újabb ékes példája annak, mi történik akkor, ha a gyártó teljesen belecsontosodik-belehülyül a lágerfőzésbe. A szebb időket megélt cég egyszerűen képtelen összerakni egy valamirevaló felsőerjesztésűt. Míg a Blonde Ale a szódával elmegy kategóriába belefér, ez a session IPA értelmezhetetlen. Bántóan politúrszagú, rosszindulatú, fémes-gyógyszeres keserűkkel kitömött szénsavburjánzás, és akkor még elegánsan fogalmaztunk. Ha tényleg annyi a világ, amennyit ebből beletöltesz, úgy nyugodtan felfűzhetjük magunkat a jóistenke botjának tompábbik végire.

1246-1253. Etyeki Afterwork Helles, Chili of Burning Desire, Etyek-IPA, Baltic Porter, Ambrózia, Etyeki Bitter Ale, Bohém, Thesaurus

Adósak vagyunk még a múltkori ZentaKraft-os bloggertalálkozó sörmustrájával, hát rittyentünk belőle egy rövidke hétközepit, mert időnk természetesen megint semennyi sincs. Most éppen egy drogprevenciós-függőséges búvalb@szásra igyekszünk, ami fontos dolog persze, csak nem sok értelme van, amennyiben azt a nem létező eszköztárat vesszük alapnak, ami nekünk, pedagógoknak a rendelkezésünkre áll. A felsősök közül egy rakás félhülye szívja azokat az elvileg illegális ízesített szarokat (Poco, Elf, etc.), oszt’ ha lebukik vele, az iskolarendőr elveszi tőle, másnap reggel már ott üvölt a hasonlóképpen degenerált szülőszerűség az ajtóban, hogy azonnal adjuk vissza, mer’ húszezerbe fájt. Aranyos, ugye? A múltkor az egyik hatodikos (számjeggyel is leírjuk: 6) kölök úgy döntött, biztosra megy a lelepleződést illetően, kitalálta okosan, hogy ő bizony gyorsan betolja a szervezetébe a napi adagot, még mielőtt az osztályterembe ér. Nem ért oda, már a lépcsőn összeesett. Mentőt hívtunk, kijöttek, kérdezik mi a gond. Mondjuk, néznek, aztán az egyik nekiáll abuzálni a telefonját, merthogy ő még ilyenről nem hallott. Wtf?? Kölköt elvitték, azon a héten hálistennek nem láttuk többet, de rendbe jött, csak pont olyan hülye maradt, mint volt. Szóltunk az illetékes kék szerveknek is, vázoltuk a tényállást, érdeklődtünk, mégis milyen irányba lenne érdemes elindulni, ha kezdeni szeretnénk valamit a problémával. Viszonylag korrekt összetett mondatokat használva közölték, hogy ilyesmire nekik se idejük, se emberük, további szép napot. Nagyjából itt tartunk most, de azért üljön az ember érdeklődő arcot vágva fél napot a drogpreven. Hurrá. Közben biztosan eszünkbe fog jutni Mikó Tüskevár András remekbe szabott prezentációja a söripar drogos utalásait illetően, mert bizony az az előadás igen jó volt, szívesen hallgattuk, tágult tőle a tudatunk, köszönjük.

Közben söröket is ittunk, elsőként – az út porát leöblítendő – a főzde új termékét, az Afterwork nevű hellest kóstoltuk. Könnyed, jól csúszó, a típusnak megfelelően lekerekített, szépen balanszírozott ízvilágú sör, ami rendkívül gyorsan elfogyott.

Az asszony meg rávetette magát egy adagnyi Chili of Burning Desire-re, amit kvázi premier előtt kóstolhattunk, a dobozolt változat mostanság kerül piacra. Zamatosan ananászos sour, melyet a biztos kézzel adagolt GaBko-féle Orange Habanero tesz valóban felejhetetlenné. Életünk párja annyira beleszerelmesedett, hogy rögvest be is akart spájzolni belőle, amit a rendkívül rugalmas és barátságos személyzetnek köszönhetően egy üres vizespalack segítségével meg is tehetett. Cipelhettem hazafelé, de csak kétszer ittam bele, eskü.

Miközben a nej az SHU-val (Scoville heat unit, a kapszaicin relatív mennyiségét jelző egység) küzdött, mi egy szelídebb, ám szintúgy ízletes Etyeki IPA-t választottunk. Citrusos, virágos, finoman földes jegyei most sem okoztak csalódást, merthogy ittunk mi már ilyet régebben is.

**Balra a Chili of Burning Desire, mellette IPA**

A hűvösen fújó budai szelek miatt egy portert is elkortyolgattunk, kényelmesen elhelyezkedve hagytuk, hogy a kellemesen pörkölt kávés-csokoládés ízekbe csomagolt markánsabb alkoholtartalom átmelegítsen bennünket. Közben fél szemmel oldalbordánkat figyeltük, aki búzára és korianderre cserélte a chilit az Ambrózia választásával. A belga búzasör harmonikus és kiegyensúlyozott, az édeskés gabonákra szépen kontráznak a keserűk, az élesztő pedig jellegzetesen fűszeres élményt ad hozzá az összképhez.

Szívünk csücske a bitter ale, mint típus, szeretjük azt a jó esetben finom és magabiztos kötéltáncot, amit ezek a sörök művelnek az ale és az IPA között. Az etyeki változat is ügyesen egyensúlyozik, a kissé vaskosabb malátákat a lendületesen adagolt komlók kontrázzák, kellemes keserűket hagyva maguk után a korty végén.

Egy jól elkészített, mindenféle zökkenőtől, döccenőtől mentes pilzeni megkerülhetetlen eleme a portfóliónak, mi is rárepültünk házigazdáink Bohém fedőnevű sörére, mert emlékeink között egy kifejezetten korrekt ivósör képét dédelgetjük vele kapcsolatban. Mindenki megnyugodhat (leginkább mi magunk, mert ezek szerint a demencia még nem taposott ránk tyúkszaros gumicsizmájával), ez tényleg így van, ebből bármikor bármennyit. Olyan magától értetődő csendességgel kísérte végig az aktuális beszélgetést, hogy még a fotografálásról is megfeledkeztünk. Újabb indok arra, hogy visszamenjünk a Zenta utcába.

**A magányos Bitter Ale, a Bohém hűlt helyével**

Minden értelmes ember tisztában van azzal, hogy a tudás csak akkor ér valamit, ha könnyen előhívható, valamilyen rendszer szerint kereshető. A görögök θησαυρός-a, kincsesháza a latin segítségével már számunkra is olvashatóbbá vált, thesaurus lett belőle. Ezt a kincset hozta el Szent György, miután jegelte a sárkányt, és ez olvasható utolsó sörünk palackján is, mellyel Tüskevár kolléga kínált meg bennünket. Dr. Pelles Márton közgazdász – a Sördoktor – neve nem ismeretlen számunkra, bár munkáival és söreivel ezidáig még nem találkoztunk. A Thesaurus egy búzabor (wheatwine), melyet a joggal legendássá vált örmény brandy, az Ararat sárgabarackos változatának hordójában érleltek. Döbbenetesen gazdag, rendkívül egyedi, kortyonként nyíló-változó ízvilága csodálatos élményt nyújtott, a nap hátralévő részében úgy éreztük magunkat, mint aki befalt ugyan már két-három tábla barackos tejcsokoládét (amiből nem hiszem, hogy kapható lenne 11,7 %-os alkoholtartalmú), de még enne ugyanennyit. Erre a tételre rá kell menni még egyszer.

Köszönjük mindenkinek az értékes és minőségi együtt töltött időt, a főzdének a remek söröket, az asszonynak a türelmet, a MÁV-nak, hogy kivételesen nem késett odafelé, meg hogy haza is vitt bennünket.

PS: Nem fogjátok elhinni, de a drogprev előadás elmaradt.