1259-1261. Reketye This is the Beer, Szent András Nyúlon innen-Nyúlon túl 2026

Hogy a sors, a karma, a Párkák, illetőleg a Párkák karma milyen vígan hajigálnak bennünket minden nekik tetsző irányba, annak illusztrálására elmesélünk egy amolyan aranyos pénteki történetet.

Lustaságunkból és állandó időzavarunkból kifolyólag – no meg azért is, mert mind jobban tudjuk utálni embertársainkat, ezért lehetőleg egyre kevesebbet tartózkodunk társaságukban – már évek óta lecsúszunk a békésszentandrásiak Nyúlon innen-Nyúlon túl párosáról. Amikor ez realizálódik bennünk, megesik, hogy csúnyákat mondunk, bár inkább csak amolyan bajusz alatti dörmögés ez, volt gyerekszobánk, még ha közös is az öcsénkkel. Idén már csak egy lakonikus nabazd+re futotta, hiába, a korral az ember ilyen téren is egyre szofisztikáltabbá válik. Aztán a múlt hét végén, amikor visszafogottan ünnepélyes keretek között megnyitottuk az idei kertiparti szezont, Ádám elővarázsolt (nem, nem a cilinderéből) egy Nyúlon innent és egy Reketye-féle This is the Beer-t. Nagy sci-fi rajongók vagyunk, erősen kedveljük a Star Wars univerzumát, még ha az a műfajon belül a kevésbé hard vonulatot is képviseli, vö. űroperett, ezért a mandalóri sörvariációjának is örültünk. A sorozat negyedik évadja nehezen akar megérkezni, valószínűleg már nem is fog, cserébe kapunk egy filmet valamikor május végén The Mandalorian and Grogu címmel. Ennek várható cselekményéhez látatlanban is remekül passzol ez a session IPA: élményszerű, de kevésbé emlékezetes. Előbbit illetően tán a trailer igazol minket.

A Citra nagy csinnadrattával indít, aztán a citrusok helyét átveszik az Enigma higgadtabb, csendesebb gyümölcsei. Az összhatást tekintve pedig valami olyasféle konklúziót vonhatunk le, miszerint meglehet, hogy ez az út, de hogy a célhoz megérkezve rögtön el is felejtse az ember…

A Nyúlon innen idén egy hazy IPA Nectaron komlóval, melyről az első korty után a zamatos, lédús gyümölcsösségen túl a parádés simulékonyság jut egyből az ember eszébe. Lágy, bársonyos, szinte kenhetően krémes, a Nectaron pedig ontja magából a passiógyümölcsöt, az ananászt és a barackot, nagyjából ebben a sorrendben.

A történet itt véget is érhetett volna, hiszen behúztuk legalább az egyik Nyulat, SW-sört is ittunk, a kerti megmozdulás parádésra sikeredett. Ám az első mondatban emlegetett erők sosem nyugszanak, ezért tulajdonképpen meg sem lepődtünk, amikor tegnap egyik kedves kolléganőnktől „Nem olyan régen volt a névnapod, még beleférek az egy hónapba!” felkiáltással kaptunk egy csomagocskát, melyben többek között mi egyéb is lapulhatott volna, mint egy Nyúlon túl? A felsőbb hatalmak, a nemlineáris dinamika és a bifurkáció ismét megmutatták a foguk sárgáját, ám ez a mi kellemes érzéseinken mit sem változtatott, sőt.

A Túl az Innen szokás szerinti felpörgetett variációja, ez esetben grapefruit és bergamott került még bele. Nekünk gyerekként mindenféle nyűgünk és nyavalyánk volt, egyszál- és kákabélűek lévén, ezért öreganyánk az általa lényegesnek ítélt napi vitaminmennyiséget úgy juttatta szervezetünkbe, hogy egy félbevágott citromra rászórt némi kristálycukrot, nekünk meg le kellett azt onnan nyalogatni. Pontosan olyan illata volt, mint ennek a sörnek. A savanykásságon túl a cukor édessége és a héj keserűsége is benne van. Varázslat. A korty lágysága maradt, az ízvilág pedig a gyümölcsös keserűknek olyan spektrumát nyitja meg, hogy teljesen elérzékenyülünk.

Nem is folytatjuk tovább az írást, csak üldögélünk itt a napfényben, csendesen szipogunk néha, és nagyon, nagyon, nagyon lassan iszogatunk, hogy minél tovább tartson.

986. Szent András Ködfelhő

Olyan sok csodálatos dolgot írtak már – rögtön tegyük hozzá: teljes joggal és megérdemelten – a békésszentandrási főzde Ködfelhő elnevezésű NEIPA-járól, hogy Dunát (illetve hogy térképészetileg pontosabbak legyünk: Köröst) lehetne rekeszteni vele. Mi magunk is kóstoltuk már, igaz, csak amúgy kutyafuttában, ezért is nem született róla írás ezidáig. Amikor a lelkiismeretünk tücsöktihamér módjára ciripelni kezdett (Collodi a világhírű meseregényt 1880-ban kezdte írni Storia di un burattino munkacímmel, ami aztán 1936-ban köszönt vissza immár cirill betűkkel, mint Буратино, hála Alekszej Nyikolajevics Tolsztoj munkásságának [az 1975-ös filmfeldolgozás szövegkönyvét maga Bulat Salvovics Okudzsava, a Bárd írta, akinek köpönyegéből aztán például Viszockij is előbújt].

Se szinkron, se felirat. Nosztalgiázzatok!

Az első magyar fordítások egyébiránt Tuskó Matyiként, illetve Fajankóként emlegetik a főhőst. Tücsök Tihamér az eredeti műben még Szóló Tücsökként jelenik meg, s igen szomorú véget ér, mint ahogy az a következő részletből kiderül: „- Vigyázz magadra, ebadta tücske! Jaj neked, ha megharagszom!

– Szegény Pinokkió! Szívemből szánlak.

– Ugyan miért szánsz?

– Mert nemcsak fabábu vagy, hanem fajankó is, ráadásul fafejű.

Erre aztán Pinokkiót elöntötte a méreg, a gyalupadhoz ugrott, fölkapott egy fakalapácsot, és a Szóló Tücsök felé vágta.

Lehet, hogy nem is akarta eltalálni; lehet, hogy csak rá akart ijeszteni egy kicsit. Akár akarta, akár nem, a kalapács bizony fejen találta a szegény tücsköt. Nem is szólt az többet egy utolsó cip-ciripnél, azt is halkan mondta, és lefordult a falról.”), gyorsan elhallgattattuk azzal, hogy majd egyszer, ha rendesen le tudunk ülni mellé és vele. Itt volna hát az alkalom, ám mostanra nagyjából mindent leírtak már róla, miért bocsátkozzunk felesleges ismétlésekbe? Jutalomsörré minősítjük a parádés főzetet, mert a lazítás a legfontosabb dolog a világon, s akkor esik a legjobban, amikor egyébként dolgoznia kellene az embernek. Hátradőlünk, lábainkat felpakoljuk egy kivágott, hangyarágta fatörzsre, s miközben igen jámbor fajtaként csendesen kérődzünk a kortyban megnyíló gyümölcskosár tartalmán (akad itt barack, citrusfélék, maracuja, a picit savanykás záráshoz pedig halvány földes-gyantás jegyek csatlakoznak), azon gondolkozunk, hogy vajon a Google által huszonhetedik találatként feldobott „ködfátyol szoknya” kölcsönöz-e olyan „vadítóan fátyolos megjelenés”-t viselőjének, mint amilyen ezé a söré?

Oké, inkább megnézzük a filmet.