Címke: session

1259-1261. Reketye This is the Beer, Szent András Nyúlon innen-Nyúlon túl 2026

Hogy a sors, a karma, a Párkák, illetőleg a Párkák karma milyen vígan hajigálnak bennünket minden nekik tetsző irányba, annak illusztrálására elmesélünk egy amolyan aranyos pénteki történetet.

Lustaságunkból és állandó időzavarunkból kifolyólag – no meg azért is, mert mind jobban tudjuk utálni embertársainkat, ezért lehetőleg egyre kevesebbet tartózkodunk társaságukban – már évek óta lecsúszunk a békésszentandrásiak Nyúlon innen-Nyúlon túl párosáról. Amikor ez realizálódik bennünk, megesik, hogy csúnyákat mondunk, bár inkább csak amolyan bajusz alatti dörmögés ez, volt gyerekszobánk, még ha közös is az öcsénkkel. Idén már csak egy lakonikus nabazd+re futotta, hiába, a korral az ember ilyen téren is egyre szofisztikáltabbá válik. Aztán a múlt hét végén, amikor visszafogottan ünnepélyes keretek között megnyitottuk az idei kertiparti szezont, Ádám elővarázsolt (nem, nem a cilinderéből) egy Nyúlon innent és egy Reketye-féle This is the Beer-t. Nagy sci-fi rajongók vagyunk, erősen kedveljük a Star Wars univerzumát, még ha az a műfajon belül a kevésbé hard vonulatot is képviseli, vö. űroperett, ezért a mandalóri sörvariációjának is örültünk. A sorozat negyedik évadja nehezen akar megérkezni, valószínűleg már nem is fog, cserébe kapunk egy filmet valamikor május végén The Mandalorian and Grogu címmel. Ennek várható cselekményéhez látatlanban is remekül passzol ez a session IPA: élményszerű, de kevésbé emlékezetes. Előbbit illetően tán a trailer igazol minket.

A Citra nagy csinnadrattával indít, aztán a citrusok helyét átveszik az Enigma higgadtabb, csendesebb gyümölcsei. Az összhatást tekintve pedig valami olyasféle konklúziót vonhatunk le, miszerint meglehet, hogy ez az út, de hogy a célhoz megérkezve rögtön el is felejtse az ember…

A Nyúlon innen idén egy hazy IPA Nectaron komlóval, melyről az első korty után a zamatos, lédús gyümölcsösségen túl a parádés simulékonyság jut egyből az ember eszébe. Lágy, bársonyos, szinte kenhetően krémes, a Nectaron pedig ontja magából a passiógyümölcsöt, az ananászt és a barackot, nagyjából ebben a sorrendben.

A történet itt véget is érhetett volna, hiszen behúztuk legalább az egyik Nyulat, SW-sört is ittunk, a kerti megmozdulás parádésra sikeredett. Ám az első mondatban emlegetett erők sosem nyugszanak, ezért tulajdonképpen meg sem lepődtünk, amikor tegnap egyik kedves kolléganőnktől „Nem olyan régen volt a névnapod, még beleférek az egy hónapba!” felkiáltással kaptunk egy csomagocskát, melyben többek között mi egyéb is lapulhatott volna, mint egy Nyúlon túl? A felsőbb hatalmak, a nemlineáris dinamika és a bifurkáció ismét megmutatták a foguk sárgáját, ám ez a mi kellemes érzéseinken mit sem változtatott, sőt.

A Túl az Innen szokás szerinti felpörgetett variációja, ez esetben grapefruit és bergamott került még bele. Nekünk gyerekként mindenféle nyűgünk és nyavalyánk volt, egyszál- és kákabélűek lévén, ezért öreganyánk az általa lényegesnek ítélt napi vitaminmennyiséget úgy juttatta szervezetünkbe, hogy egy félbevágott citromra rászórt némi kristálycukrot, nekünk meg le kellett azt onnan nyalogatni. Pontosan olyan illata volt, mint ennek a sörnek. A savanykásságon túl a cukor édessége és a héj keserűsége is benne van. Varázslat. A korty lágysága maradt, az ízvilág pedig a gyümölcsös keserűknek olyan spektrumát nyitja meg, hogy teljesen elérzékenyülünk.

Nem is folytatjuk tovább az írást, csak üldögélünk itt a napfényben, csendesen szipogunk néha, és nagyon, nagyon, nagyon lassan iszogatunk, hogy minél tovább tartson.

1254-1256. Abodee Stabil, Argus El Bravos, Dreher Session IPA

Hálistennek – no és persze az ő remélhetőleg egyszülött fiának (reméljük, nem derül ki, hogy van valahol egy ikertestvére, bár érdeklődve figyelnénk az eseményeket, pláne ha nő lenne az illető) – átugrottuk ezt az ünnepkört is, az utána maradt fájó űrt és vákuumot sörökkel igyekszünk feltölteni. Összekotortunk hármat a húsvét előtti bevásárlások farvizén evezők közül (igen szép kép ez is), melyekről így ránézésre nem lesz túl sok mondanivalónk, egyet kivéve. Ezt előre is vesszük, közben átruccanunk BAZ megyébe. Itt található ugyanis Abod település, ahol a tavalyi adatok szerint 136 darab emberke éldegél. Már meg is kedveltük a helyet. Amikor Miskolcon a Zip’s lehúzta a rolót, főzőmesterük, a kolumbiai származású Pedro Reinoso Bernal itt kötött ki az átmentett technológiával. Nem kezdőkkel van tehát dolgunk, ám a semmiből hirtelen előbukkanó főzde széles palettája mégiscsak meghökkentő. Van nekik west coast IPA-juk, NEIPA is akad rögtön kétféle, sour is ugyanennyi, helles, bak és búza, direkt a végére hagyva pedig megint csak kétféle stout, ebből sikerült az egyiket, a Stabilt kosárba emelnünk. Merthogy a főzde másik huszáros vágása az, hogy söreikkel már a Lidl polcain is össze lehet futni, ami nem rossz dolog, ha az ember el akarja adni a termékét. Valószínűleg nem lesz állandó helye az ottani sörök közt, de egy hétköznapi bevásárlás után megvan az irány, amerre el lehet indulni.

A Stabil egy becsülettel szerkesztett dry stout, illatában és ízében egyaránt jelentkező kellemes pörkölt kávés, karamellás, étcsokis jegyekkel. Selymes, lágy, friss kortyérzet, hosszú, tiszta lecsengés, savanykás kávé az utóízben. Tényleg stabil. Örülünk.

A húsvéttal indítottunk, eljött az ideje, hogy mi is magunkra emeljük a keresztet, érezzük a kínokat és a szenvedést. Könnyű dolgunk lesz, hiszen az Argus El Bravos profi bélgyilkos, aki az agavé és a citrom minden szennyeződést lemaró duplacsövűjével intézi azok sorsát, kik a szervezetükbe juttatják ezt az anyagot a figyelmeztető jelek ellenére. Az az ember, aki az erőteljes szélvédőmosóillat és a műfehér, tankönyvi mosogatószerhab ellenére ezt a szutykot benyeli, magára vessen. Vergődjön csak, emlegesse az égieket mindenféle profán kontextusban, aztán a büntetése majd az lesz, hogy egy örökkévalóságon keresztül ihatja valamelyik kies, kénköves bugyorban. Ámbátor az alkoholtartalma 5,9 %, a társaságra meg odalent elvileg nem lehet panasz.

Nem sok jót tudunk mondani a harmadik nekifutóról sem, mert a Dreher Session IPA csak újabb ékes példája annak, mi történik akkor, ha a gyártó teljesen belecsontosodik-belehülyül a lágerfőzésbe. A szebb időket megélt cég egyszerűen képtelen összerakni egy valamirevaló felsőerjesztésűt. Míg a Blonde Ale a szódával elmegy kategóriába belefér, ez a session IPA értelmezhetetlen. Bántóan politúrszagú, rosszindulatú, fémes-gyógyszeres keserűkkel kitömött szénsavburjánzás, és akkor még elegánsan fogalmaztunk. Ha tényleg annyi a világ, amennyit ebből beletöltesz, úgy nyugodtan felfűzhetjük magunkat a jóistenke botjának tompábbik végire.

1217-1218. The Garden Brewery More és Session IPA

Megkopnak és fakulnak a nyári emlékek, a Horvátországból érkezett sörök pedig elfogynak lassacskán. Két doboz árválkodik még a kamrapolcon a The Garden Brewery-től, nyitjuk is fürgén a More névre hallgató pale ale-t, s miközben lassan temperálódik, mi Zágrábról nézegetünk mindenféle képi anyagot. A Jelačić bán téren (Trg bana Jelačića) álldogáló lovasszobornak szép története van, szagolgatás közben – citrusfélék az édesebbjéből, leginkább tán mandarin, némi virág, pici fenyő – megidézzük.

A császári udvarhoz végsőkig hű bán szobrát 1866-ban állították fel a téren, bár ezt a zágrábi tanács nem nagyon akarta. Viszont az osztrákok igen, ezért a szobor oda lett plántálva, ráadásul a teret is átkeresztelték, merthogy addig Harmica néven futott. A bán kivont kardja ekkor még észak felé mutatott, amit az urbánus folklór Magyarország elleni fenyegetésként értelmezett, merthogy Josip több alkalommal is összeakasztotta a 48-as honvédekkel a bajuszt. Mi értelemszerűen a pákozdi csatára emlékszünk vissza a legszívesebben, mivel ott győzelmet arattunk („Fut Bécs felé Jelasics, a gyáva,/Seregének seregünk nyomába’”, ahogy a lánglelkű írta volt), ám mindent összevetve a mérleg nyelve nem felénk billen.

Az évszám alapján az irány még észak. A szobor egyébiránt  Anton Dominik Fernkorn alkotása

Némi idő teltével 1947-ben a kommunisták eltakarították a szobrot, a térből Köztársaság lett (Trg Republike), majd 1990-ben ismét fordult a kocka, sőt ez alkalommal a szobor is. Visszaállítása óta déli irányba mutat, a rossz nyelvek szerint Belgrád van csicskítva, ami jó ronda szó, nem is beszélve arról, hogy a szerb város nem is arra van. Ábrándosabb lelkületű embertársaink a magyarok felé tett gesztusként értelmezik a dolgot, és tény, hogy a jugoszláv polgárháború után (amikor fegyvereket is szállítottunk a horvátoknak) kormányunk más időpontra helyezte a honvédség emléknapját, ami addig szeptember 29-re, a pákozdi csata napjára esett. A lényeg, hogy mostanság már nem utáljuk egymást annyira, és ez a tendencia tovább javulhat, amennyiben végre valahára elzavarjuk a jelenleg regnáló narancssárga, korrupt lótolvajokat.

A sör egyébiránt üdítően friss, kellemesen és gyümölcsösen savanykás, keserűi (melyeket a Citra, a Columbus és a Mosaic biztosít) kifejezetten decensek és simulékonyak ezzel a negyvenes IBU-val. Külön jó pont, hogy habja meglepően tartós és határozottan kemény, még ha ez meglehetősen félreérthető is így visszaolvasva.

Egy laza Session IPA marad a végére minden előnyével és hátrányával. Előnye, hogy zamatos, gyümölcsös, a Mosaic és az Azacca nyugodtan, senki és semmi által nem zavarva vonultathatja fel teljes eszköztárát, mely a citrusféléken át az enyhe fenyőkön keresztül az ananászig tart. Hátránya, hogy egy ilyen könnyű, alacsony alkoholtartalmú (4 %), még a harmincas IBU-értéket sem elérő, egyértelműen és eleve elrendeltetetten (ez sem rossz, a legközelebbi tollbamondáskor a kölykök kiütést fognak kapni tőle) nyári sörnek kigondolt, feledhető termékről mi a búbánatot lehet írni? Persze azért megisszuk ezt is, ahogy majdnem mindent, és kifejezetten nagy szeretettel gondolunk a horvát főzdére a mihamarabbi viszontlátás reményében. Lesz nyár jövőre is, ha minden jól megy.

1206-1208.Pécsi Session IPA, Ursus Premium, Brookvale Union Ginger Beer

Szeles, esős, taknyos idő van odakint, amivel még nem lenne sok baj, mert az egy éjszaka alatt lezuhant másfél tonnányi diófalevelet már összekaparásztuk, el is transzportáltuk a kert legtávolabbi sarkába (egyelőre idén is megúsztuk a defektet, mert annak ellenére, hogy a célterületen nagyjából ötven darab, két emeletnyi magasságú koronaakác éldegél vidáman, nekünk természetesen felfújható abroncsú talicskánk van), ahol a sündisznók már neki is láttak az alvóhelyek kialakításának. Az őszi hangulat ránk mászott, kissé megülte kedélyállapotunkat, ezért csak úgy félgőzzel tologatjuk a mindenféle söröket a kamrapolcon. Van itt három, melyekhez eddig nem nagyon volt kedvünk, most sincs, de meggyőzzük magunkat: erre a napra vártak ők.

A sorrendiséget a lakóhelyünktől való távolság alapján határozzuk meg, nagyon nem szeretnénk, ha bármiféle elfogultsággal lennénk megvádolva ebben a kiélezett és gennyes belpolitikai szituációban. Irány tehát Pécs.

A városban nagy hagyománya van a sörkészítésnek, már az 1300-as évek elejétől dokumentáltan főzték ezt a derék italt. Ennek megfelelően a Pécsi Sörfőzde is meglehetősen színes, hegyekkel és völgyekkel tarkított életúttal bír, melynek részletes tárgyalása meglehetősen szétfeszítené kereteinket. Legyen elég annyi, hogy jelenlegi formátumát 2017 óta viseli, ekkor vásárolta meg a részvények túlnyomó többségét a két vidám Szemerey (az egyik Zoltán és András, a másik Tamás is meg Béla is, hát így könnyű). Hogy lóvé honnan került rá, azt némiképp sejteti, hogy az úriemberek Matolcsy György unokatestvérei. Hagyjuk is a dolgot, pont kezd kisütni a Nap. A Pécsi Craft jelzést viselő session IPA látványos, mintegy félcentis üledékréteggel támad, ezt gondosan eloszlatva kapjuk a ködös, barackleves megjelenést. A cafrangos, tapadós habréteg alól eleinte harsány, ám rendkívül gyorsan illanó citrusos aromák érkeznek. A korty is ilyen, mire észlelné az ember az ízeket, már le is csúszik, csak némi lagymatag keserűség marad utána. Ismét próbát teszünk, a helyzet változatlan, ezért megpróbáljuk úgy felfogni a dolgot, mint a session kifejezés söripari újraértelmezését. Jó pont viszont, hogy a 12 B° meglepően testes érzetet produkál, ami ráadásul nekünk tetsző lágysággal párosul. A termék nem fog elmozdulni az ilyet is ittunk kategóriából, de sokkal rosszabbakkal is találkoztunk már, illetőleg terveink szerint még fogunk is.

Temesvár mindössze cca. húsz kilométerrel van messzebb tőlünk, mint a mecseki nagyváros, ám ez elegendő ahhoz, hogy a románok egyik közismert alapsörét másodikként tárgyaljuk. Természetesen a rendkívül érdekes és felettébb zavaros történelmi háttér miatt az Ursus román sörként való meghatározása minimum kérdőjeles, hiszen a főzde alapításánál (amit hivatalosan 1718-ra datálnak, de ez közel sem biztos, hogy fedi a valóságot) leginkább magyarok bábáskodtak, és a tulajdonosok is azok voltak a második világháborút követő államosításokig. Nem sírunk mi vissza semmit, nem a mi műfajunk, de szeretünk elmélázni a dolgokon, no meg aztán az Ursus Breweries 2017-től az Asahi tulajdona, ezen az alapon pedig nem román, hanem japán. Nna.

Csakazértis. Manapság a medve ráncfelvarrott, szigorúan néz, de nincs nála sör

A mackó valamikor az 1870-es években vált jelképpé (a palackon konkrétan 1878 szerepel), ezen a néven viszont csak az első véhát követő kitelepítési hullámokra reagálva kezdtek sört forgalmazni. Napjainkra az Ursus tökéletesen átlagos, hovatovább semmitmondó, enyhén kesernyés eurolágerré küzdötte le magát, legalábbis a Premium, amit most kóstolgatunk. Viszont halvány krémsajtszaga van, ami nem biztos, hogy jó, de legalább érdekes és passzol az édeskés utóízhez.

Utolsó tételünk több szempontból is kilóg a sorból, hiszen egyrészt kontinenst váltunk, másrészt egy tisztes, 4 %-os alkoholtartalmú gyömbérsörről van szó. A jóég tudja, hány kilométer megtétele után érkezünk Sydney egyik külvárosába, Brookvale-be, melynek nagyjábóli központjából uszkve húsz percet kell tömegközlekedni Manly-ig, ahol végre megpihenhetünk a 4 Pines Brewing Co. pubjában. A cég fiatalka (2006) és családi irányítással működik, valamint igen környezettudatos, már a névválasztást illetően is. A második véháig a parti sétány végén békésen populált négy fenyő, de akkor kivágták őket, hogy a helyükre légvédelmi ütegeket és géppuskafészkeket telepítsenek. A főzde ezek emlékére vette fel a nevet, ám nem álltak meg itt. Lepacsiztak egy környezetvédelmi szervezettel, s három esztendő alatt közösen 133.332 darab fát, bokrot, cserjét, talajtakaró növényt ültettek el mindenfelé (44.444/év, mert hogy 4 Pines, you know). Megsüvegelendő.

Brookvale a kanyarban

A Brookvale Union egy olyan leágazás, ahová minden belefér, amit az alapcég már nem biztos, hogy nyugodtan felvállalna, mint például lila hajjal, tütüt viselve megjelenni egy traktorkiállításon, ahogy azt az oldalukon olvashatjuk. Termékskálájukban a gyömbérsörökön túl megtalálhatóak a vodka/whisky alapú, gyümölcsízű, 4-6%-os tengerparti lazítók is. Az általunk kóstolt példány az alapsör, ennek megfelelően és parádésan egyszerű, vadítóan gyömbéres, izgalmasan csípős. Tudjuk, hogy teljesen más kategória, mégis egyértelműen ő a mai nap győztese. Quality on the inside, nonsense on the outside (and everywhere else), így a mottó.

Közben egészen szép idő lett, csak a szél akarja még mindig letépni az ember fejét.

1111-1112. Speedzone Megmutatjuk! és Reketye Techno Lama

Pontosan nem tudjuk, mit is csinál az, aki darvadozik, de nem dőlünk a kardunkba, ebben a kérdésben nálunk nagyobb koponyák is bizonytalanok. Mindenesetre a szélseperte és szélcsiszolta égbolton (E. P.) darvak krákognak és üvöltöznek már vagy egy hete, ettől meg igen hamar afféle könnyed őszi hangulatba lehet kerülni. Ez az állapot uralja mostan a mi lelkünket is, ebből kifolyólag csak bágyadtan legyintünk visszaolvasván a múltkori Speedzone-os sörökről írtakat, ahol is azt állítottuk, hogy ezekből a sörökből négyféle van. Hát lóf@szt négy, most találtunk még egyet a polcon, eltakarták teljesen a nyárvégi gyülevészek. Erősen kérjük hát az elnézést Bódi Zoltántól, kinek neve fémjelzi ezt a goset, hadarjuk a meaculpákat és szívesen szórnánk hamut is a fejünkre, ám ahhoz ki kellene tisztítani a cserépkályhát, amihez most nincs kedvünk. Ti viszont – ha akartok – megtekinthettek egy masszív interjút az emberrel, tessék:

Cserébe próbálunk igen szépeket mondani erről a sörről, de már az illatától zavarba jövünk. Az első percekben hozza ugyan a friss, savanykás jegyeket a tiszta, tengerparti sós levegővel együtt, de némi melegedés után olyan echte, fáradt olajra alapozott műhelyszagot kezd árasztani, hogy csak nézni tudunk magunk elé csendben. Ugyan ha azt vesszük, hogy B. Zoltán ránézésre szakavatott mesterembere a gépjárműveknek (feltételezvén, nem ismerve az ő munkásságát sem), akkor nincs akkora gond, túl azon, hogy nem ezt kellene éreznünk. További percek teltével szűnik a szag, mire a hab eltűnik, csak a savanykásság marad. A korty eleje enyhén sós, majd rögtön utána erőteljes, kissé műanyag hatású savanyúk jönnek, az összhatás valahogy mégsem kellemetlen. A szénsavak gyengék, a szűretlen, enyhén opálos, szalmasárga sör utóízében ismét a sót köszönthetjük. Nincs „hűha-élmény”, de a típussal óvatosan ismerkedőknek megfelelő tétel lehet.

Ahol az autók feladják a küzdelmet, a láma még vidáman bandukol mindenféle hasznos teherrel megpakolva, ezért helyet érdemel itt a Reketye Brewing Co. Techno Lama művésznevű session IPA-ja is. Az első szippantások után bizton tudjuk, hogy ettől nem fogunk lámamód köpködni, a finoman gyümölcsös aromák (citrusfélék, a hátuk mögött meg valami bogyós dolog, akár még szőlő is lehet) nem erre ingerlik az embert. A kellemes fűszerezettség a kortyot is átszövi, az Enigma és a Citra zökkenőmentesen dolgoznak együtt, még egy kis halvány gyantásság is felbukkan a végére. Könnyed, frissítő hatású sör, a 4.7-es alkohol segítségével pedig még egy szigorúan fekete-fehér Kraftwerk-videót is el tudunk képzelni, melyben lámák végtelen sora menetel felfelé a hegyoldal kacskaringós ösvényein.

915-916. FIRST Mexicano és Hop Hunter Session IPA

Tovább passzírozzuk magunkat a Lidl által kijelölt, időnként igen szűk és értelmezhetetlen ösvényszerűségen, s közben azon azon morfondírozunk, hogy vajon önerőből áldoznánk-e egy mexikói kirándulásra (még ha úgy volna is rá pénzünk, mint ahogy nincs) csak azért, hogy kukoricasört ihassunk. Nagyon rövid idő alatt tudunk felmutatni egy nagyon nemleges választ, ám a kiskaput azért szokásunk szerint most is nyitva hagyjuk, mert joggal feltételezzük, hogy akad azért főzde arrafelé, amelyik értékelhető söröket készít ebből a szerencsétlen szántóföldiből. Szögezzük le gyorsan rögtön az elején, hogy a FIRST-nek ez most nem sikerült. Nincs harag, vagy sértődés, de ez nem. Értjük mi, hogy van ennek piaci szegmense és vásárlórétege (klasszik városi hipszterkék szorongatják a small batch palackokat menthetetlenül szenesedő, angus[nak hazudott] húspogácsácskák mellett azon gondolkozva, hogy a szakállsampon, szakállformázó, szakállolaj, szakállszérum és szakállkefe mellé [ez eddig cca. nyolcvanezer lett volna, de harmincötnél megállt okosba’] mégiscsak meg kellett volna rendelni azt a bőrhámlás elleni krémet szakállra, habár továbbra sem értik, hogy ennek a kettőnek mif@sz köze van egymáshoz, hát a szakáll az szőr, nem bőr baz+), de ha a szubjektív ellenérzéseinket a típus irányába gigászi küzdelemben le is gyűrjük, hajszál híján objektív alapon be kell látnunk, hogy ez biz’ nem túl emlékezetes dolog. Habja dús, gyorsan apadó, a vége kitart. Illata édeskés, kukoricás, a háttérben enyhe savanykák. Ízre kissé fantáziátlan alapláger, komlók nélkül (East Kent Goldings, IBU 12), a kukoricapehely azért dolgozik, amit köszönjünk meg neki, ez mégiscsak egy kukoricás láger. Nem több, talán inkább kevesebb. A címkén virító „magát mucho itató” mondatrészért pedig a bennünk élő magyartanár már le is zavart egy emberes tockost, mert előfordulnak ugyan itt a blogban is ehhez hasonlóan hülye szófordulatok, csak mi nem kérünk érte pénzt.

Akad itt még egy Hop Hunter névre hallgató session IPA is, a gyártó helyén az áll, hogy Hatherwood Craft Beer Company, ilyen főzde viszont nincs, illetve elvileg a Shepherd Neame Brewery állít elő söröket ezen a néven a Lidl-nek, legalábbis manapság, mert nagyjából 2017-ig a Marston’s lapított ugyanezen elnevezés mögött. Az élet tud komplikált is lenni, nem úgy, mint ez a session IPA, ami kellemesen egyszerű, könnyen iható dolog annak ellenére, hogy állítólag rögtön kilencféle komló (Centennial, Cascade, Summit, Chinook, Hallertau Blanc, Columbus, Nelson Sauvin, Cites [ez nem tudjuk, mi lehet, esetleg a Citra van becézgetve], Admiral) került bele. Tény, hogy némi könnyed narancsosság és egy kis fehérboros savanykásság egyértelműen megpiszkálja az ember orrát kitöltés után, s van ott még valami, ami minket a keleti tuja (Platycladus orientalis) óvatosan összekarmolászott termésének illatára emlékeztet (csak hogy kapjon még egy maflást az objektivitás), aztán szép lassan előbújnak a maláták is édesen, kekszesen. Frissítő, kellemes, enyhén gyantás keserűk (IBU 34), félszáraz vég. Már csak azt kell kitalálnunk, vajon mit keres a címkén egy pörölycápa? Jómagunk a Lorenzini-ampullák irányába indulnánk el, ti meg addig menjetek ki a Budapest Beer Week-re tapasztalatokat gyűjteni. Csak kerüljétek a porcos halakat.

Morcos és porcos

906. Ugar Zen Mode

Úgy gondoljuk, nem vagyunk egyedül azon megállapításunkkal, miszerint az emberiség az elmúlt néhányszor ezer esztendő során nemegyszer tapicskolt már tisztességes mennyiségű fekáliában, a civilizációnak nevezett akármi kialakítása óta pedig szigorúan csak olyanban, amit saját magából nyomizott ki – átvitt és konkrét értelemben egyaránt. Ekkorában viszont tán még sosem voltunk (oké, ezt az ominózus mondatot rendszeres időközönként ismételgették eddig is a szerencsétlen váteszek a történelem során, de mi van akkor, ha a mostaniaknak igazuk van?), a hullámzó sz@rtenger miatt egyre több embernek kell napi szinten összeszorítania a száját, ha nem akar túlságosan nagy adagot nyelni belőle. Valamennyit viszont nyel. A vállunkon tehénkedő politikusok és pénzemberek pedig csak azzal foglalkoznak, hogy ők lehetőleg bokánál jobban ne merüljenek a szutymákba. Ehhez a legjobb módszer az, ha az általuk taposott népek többet nyelnek belőle. Ezt nagyon nehéz tűrni és elviselni, s ha nem bírod ledobni őket magadról, legalább meditálj egy jót időnként. Hajtogassátok hát magatokat zazenbe, ügyeljetek a légzésre, bámuljátok a harátokat (a köldök és a kuki/nuni között valahol, keressétek meg.

Kodo Sawaki mester azon gondolkodik, pakolt-e új söröket a megivottak helyére a hűtőbe?

Érdekes módon ennek az energiaközpontnak a létezését a mi kultúránk is elismeri, gondoljatok csak a „nem tudom megemészteni”, „a zsigereiben érzem”, vagy az „összerándul a gyomrom” kifejezésekre), de ha ez nem sikerülne, emeljétek le a polcról Ugarék Zen Mode nevű session IPA-ját. Ezt tettük mi is, mert kíváncsiak voltunk a főzde Puszta Teatime-sorozatának második tagjára is (az első a Gray Matter volt, szívszorító szuperlatívuszokban emlékeztünk meg róla annak idején), meg aztán túl meleg van a padmasana-hoz, nem mintha hűvösebb idő esetén meg tudnánk csinálni.

A Zen Mode mindenképpen egy lazábbra, könnyedebbre hangolt sör, már csak a típusa miatt is. A benne lévő zöld tea (amit szedés után fonnyasztanak kicsit, aztán kap egy hőkezelést, így az oxidációs folyamatok leállnak, a vitaminok, a polifenolok és a klorofill viszont remekül fogják érezni magukat) frissítő hatása szépen érvényesül, ízvilága pedig élvezetesen simul a komlók (Centennial, Azacca, Mosaic, Amarillo, Bru-1) trópusi gyümölcsös, barackos, ananászos, citrusos, virágos, picit földes felhozatalához. Ha az ember lassan kortyolgatja, kavargatja kicsit a nyelvével, s közben elmerül a világos borostyán szín nyújtotta lehetőségek tanulmányozásában, teljes mértékben egyet tud érteni a régi mondással, miszerint olykor jobb utazni, mint megérkezni.

830. Fehér Nyúl Psycho Cycle

Az első biciklim, amire vissza tudok emlékezni, nem is bi volt, hanem tri. Piros fémvázzal, előre-hátra csúsztatható citromsárga műanyag üléssel, ami nyáron kellőképpen fel tudott forrósodni ahhoz, hogy már ne legyen jó rajta ülni. Ráadásul idővel a műanyag pont annyira kopott el, hogy már akkor is összevissza csúszkált, ha azt az ember nem akarta. Első leckéimet az élet ma is végtelennek tűnő tanítóiskolájában ez az ülés adta a herék érzékenységét részletező tantárgy keretein belül. A pedálokkal az első kereket lehetett hajtani, s a hátsó összekötő tengelyre felpattanva remekül funkcionált rollerként is. Kétkerekűvé növekedvén egy narancssárga szovjet egyszerűségre pattanhattam, tapasztalati pontszámaimat növelendő. Megtanultam többek között, hogy a nem felfújható, tömött kerék praktikuma csak bizonyos határok között élvezhető, valamint látványos és emlékezetes esések segítségével az is bevésődött, miért nélkülözhetetlen szériatartozék a fék. Gyorsan kinőttem ezt is, de már várt rám tűzpiros huszonnégyes Csepelkém. Szép időket töltöttünk együtt, távoztával pedig gyermekkorom utolsó, önfeledt éveire átnyergelhettem öreganyám ezeréves, csuparozsda-csupafolt huszonnyolcas rettenetére. Nem véletlen az ezeréves jelző, tényleg olyan volt, mint a Millenium Falcon: kinézetre nem ért egy fél marék savanyú ringlószilvát sem (nálunk a téren ez volt az alapvaluta), de szinte suhant az úton, nem is rajta, felette, széles bőrülése elképesztően kényelmes volt, az alatta lévő hatalmas rugók finoman nyiszorogtak minden mozdulatra. Az első keréken az előírásos téglavörös vietnámi tükörradiál feszült, a hátsón Taurus, ami menő dolog volt akkortájt, mivel nem lehetett kapni sehol (ezt is anyám szerezte valami munkatársától, de hogy miért csak egyet, azt nem tudom). Tökéletes volt köztünk az összhang, sosem hagyott cserben, szinte magától elvitt bárhová. A kegyetlen idő elszakított minket egymástól, s bár volt utána olyan bringám, amivel másfélszer kerültem meg az Egyenlítőt a beletekert kilométerek alapján, most meg egy olyat hajtok, ami kis híján annyiba került, mint egy használt gépkocsi (nem is az enyém, az asszonyé, nekem, csóró szemüvegesnek a büdöséletben se lesz ilyen, más kérdés, hogy én inkább sört vennék ezen a pénzen), de azt a vénséges vén huszonnyolcast nem felejtem el, amíg élek.

A kiterített címkén érdemes elmerülni a részletekben

A Fehér Nyúl főzdét is megihlették a kerékpárok, Psycho Cycle nevű session IPA-juk már a pohárból tekintget kifelé. Igen szép, narancsos árnyalatokat villogtat felénk, habja visszafogott, laza szerkezetű, az átlagosnál tartósabb. Mézédes mangóillat kényezteti az ember orrát, melyhez a továbbiakban egyéb trópusi gyümölcsök és citrusfélék is csatlakoznak. A két újvilági ismerős, az Eukanot és az Azacca teszi a dolgát. A picit vékony korty finoman gyümölcsös savanykássággal nyit, majd a komlók veszik át a stafétát, bár a 30-as IBU is mutatja, hogy annyira azért nem szaggatják az istrángot. A típus elvárásainak megfelelően az alkohol is megáll 4,5-nél, a főzde egyébként is egész estés, illetve egész napos sörözésekhez ajánlja. A vége enyhén gyantás, az utóíz barackmagosan kesernyés. Könnyű, jól iható sör, s ugyan nem szeretnék bosszantóan felelőtlennek tűnni, de ebből én féltucatnyit is nyugodtan le tudnék nyelni, mielőtt hazakerekeznék a dűlőúton, amin naponta két autó megy végig, ráadásul ebből az egyik a miénk.

Itt megcsodálhatjuk az első biciklis kackiás bajuszkáját is

800. Szent András Laza Morál

IPA-túránk negyedik állomásán a szokásosnál is egyszerűbb és könnyedebb a dolgunk, hisz a főzde saját maga buzdít minket arra, hogy csak beszélgessünk lazán, valamint hogy dőljünk hátra és lazuljunk el. Terhelt idegrendszerünknek hála, azonnal vagy hatféle szituációt tudunk elképzelni, ahol az előző mondat második felének nem szívesen, illetve minimum enyhe gyanakvással tennénk eleget, ám a békésszentandrásiakban vakon bízunk. Az ő session IPA-juk következik a sorban, bele is csomagoljuk gyorsan egy szomorkásan tanulságos, mindamellett elképesztően hétköznapi történetbe.

Azon a délelőttön, midőn a szentandrási főzetet beszereztem (nem mostanában történt, mindenki tudja, milyen mértékben vagyunk képesek istenutolsói lenni), betértem az ezen a helyen már többször emlegetett mássalhangzótorlódásos élelmiszer-üzletlánc számomra elérhető távolságban lévő üzemegységébe (azért fogalmazok ilyen körmönfontan és nyakatekerten, nehogy valaki a szívére vegye a dolgot, holott vehetné egészen nyugodtan). Kissé elveszetten kóvályogtam a polcsorok között, amikor egy nem tervezett balkanyar után abban a szegmensben találtam magam, ahol minden (MINDEN) akciós. Mivel az óccsóság ténye a világon mindenhol agresszív színkombinációkkal párosul, melyektől nekem rövid úton migrénem és hányhatnékom támad, relatíve sebesen igyekeztem a kissé pasztellebb árnyalatok irányába. Ám hirtelen megtorpantam. Az egyik polc sarkában egy kopott, tépett szélű, valaha szebb napokat látott kartondoboz hevert, benne mindenféle alakú és formájú száraztészták kaotikus egyvelege. A kupac alól reményvesztetten pislogott kifelé három doboz sör, melyek nevével most rébuszolunk egyet: szerepel benne az „őrült” és a „tudós” kifejezés, valamint egy harmadik, ami sokféleképpen fordítható, legyen mondjuk lekvár. A mögötte álló számról már végképp hallgatunk. Mindegyik dobozon ott virított a nyomorult narancssárga matrica, a rajta rögzített információk alapján a termék 799 HUF-ról négyszázra van degradálva. Ez ugyebár apró kerekítés után 50% mínusz, a hülyének is megéri. Néha saját magunk számára is gyomorforgatóan filantrópok lévén a háromból csak kettőt ugrasztottunk a kosárba, legyen jó napja másnak is. A vásárlást befejezvén fizettünk és távoztunk. Otthon pakolászás közben merő véletlenségből rápislantottam a nyugtára, s a létező világok legjobbikába vetett hitem újabb megrendülésével konstatáltam, hogy előttem ismeretlen okból 598 HUF-ot sikerült fizetni a sörökért, per darab, ofkórsz. A történet rengeteg tanulsággal szolgálhat, a „ne vinnyogjá’ baz+, még így is olcsóbb vót”-tól kezdve a „f@szé’ nem mentél vissza balhézni”-ig, ám számunkra egyetlen mondat íródott a naplemente vörösével lehunyt szemünk éjfekete kárpitjára: túlságosan laza a morál.

PS.: a szentandrásiak session IPA-ja tökéletesen orvosolta búbánatunkat, s eme szánalmas világba vetett hitünket is újra feltámasztotta. Ezt a trükköt a főzde általunk ezidáig kóstolt összes söre tudja, miért is örökké hálásak leszünk nekik. Namaste.