Címke: session

1111-1112. Speedzone Megmutatjuk! és Reketye Techno Lama

Pontosan nem tudjuk, mit is csinál az, aki darvadozik, de nem dőlünk a kardunkba, ebben a kérdésben nálunk nagyobb koponyák is bizonytalanok. Mindenesetre a szélseperte és szélcsiszolta égbolton (E. P.) darvak krákognak és üvöltöznek már vagy egy hete, ettől meg igen hamar afféle könnyed őszi hangulatba lehet kerülni. Ez az állapot uralja mostan a mi lelkünket is, ebből kifolyólag csak bágyadtan legyintünk visszaolvasván a múltkori Speedzone-os sörökről írtakat, ahol is azt állítottuk, hogy ezekből a sörökből négyféle van. Hát lóf@szt négy, most találtunk még egyet a polcon, eltakarták teljesen a nyárvégi gyülevészek. Erősen kérjük hát az elnézést Bódi Zoltántól, kinek neve fémjelzi ezt a goset, hadarjuk a meaculpákat és szívesen szórnánk hamut is a fejünkre, ám ahhoz ki kellene tisztítani a cserépkályhát, amihez most nincs kedvünk. Ti viszont – ha akartok – megtekinthettek egy masszív interjút az emberrel, tessék:

Cserébe próbálunk igen szépeket mondani erről a sörről, de már az illatától zavarba jövünk. Az első percekben hozza ugyan a friss, savanykás jegyeket a tiszta, tengerparti sós levegővel együtt, de némi melegedés után olyan echte, fáradt olajra alapozott műhelyszagot kezd árasztani, hogy csak nézni tudunk magunk elé csendben. Ugyan ha azt vesszük, hogy B. Zoltán ránézésre szakavatott mesterembere a gépjárműveknek (feltételezvén, nem ismerve az ő munkásságát sem), akkor nincs akkora gond, túl azon, hogy nem ezt kellene éreznünk. További percek teltével szűnik a szag, mire a hab eltűnik, csak a savanykásság marad. A korty eleje enyhén sós, majd rögtön utána erőteljes, kissé műanyag hatású savanyúk jönnek, az összhatás valahogy mégsem kellemetlen. A szénsavak gyengék, a szűretlen, enyhén opálos, szalmasárga sör utóízében ismét a sót köszönthetjük. Nincs „hűha-élmény”, de a típussal óvatosan ismerkedőknek megfelelő tétel lehet.

Ahol az autók feladják a küzdelmet, a láma még vidáman bandukol mindenféle hasznos teherrel megpakolva, ezért helyet érdemel itt a Reketye Brewing Co. Techno Lama művésznevű session IPA-ja is. Az első szippantások után bizton tudjuk, hogy ettől nem fogunk lámamód köpködni, a finoman gyümölcsös aromák (citrusfélék, a hátuk mögött meg valami bogyós dolog, akár még szőlő is lehet) nem erre ingerlik az embert. A kellemes fűszerezettség a kortyot is átszövi, az Enigma és a Citra zökkenőmentesen dolgoznak együtt, még egy kis halvány gyantásság is felbukkan a végére. Könnyed, frissítő hatású sör, a 4.7-es alkohol segítségével pedig még egy szigorúan fekete-fehér Kraftwerk-videót is el tudunk képzelni, melyben lámák végtelen sora menetel felfelé a hegyoldal kacskaringós ösvényein.

915-916. FIRST Mexicano és Hop Hunter Session IPA

Tovább passzírozzuk magunkat a Lidl által kijelölt, időnként igen szűk és értelmezhetetlen ösvényszerűségen, s közben azon azon morfondírozunk, hogy vajon önerőből áldoznánk-e egy mexikói kirándulásra (még ha úgy volna is rá pénzünk, mint ahogy nincs) csak azért, hogy kukoricasört ihassunk. Nagyon rövid idő alatt tudunk felmutatni egy nagyon nemleges választ, ám a kiskaput azért szokásunk szerint most is nyitva hagyjuk, mert joggal feltételezzük, hogy akad azért főzde arrafelé, amelyik értékelhető söröket készít ebből a szerencsétlen szántóföldiből. Szögezzük le gyorsan rögtön az elején, hogy a FIRST-nek ez most nem sikerült. Nincs harag, vagy sértődés, de ez nem. Értjük mi, hogy van ennek piaci szegmense és vásárlórétege (klasszik városi hipszterkék szorongatják a small batch palackokat menthetetlenül szenesedő, angus[nak hazudott] húspogácsácskák mellett azon gondolkozva, hogy a szakállsampon, szakállformázó, szakállolaj, szakállszérum és szakállkefe mellé [ez eddig cca. nyolcvanezer lett volna, de harmincötnél megállt okosba’] mégiscsak meg kellett volna rendelni azt a bőrhámlás elleni krémet szakállra, habár továbbra sem értik, hogy ennek a kettőnek mif@sz köze van egymáshoz, hát a szakáll az szőr, nem bőr baz+), de ha a szubjektív ellenérzéseinket a típus irányába gigászi küzdelemben le is gyűrjük, hajszál híján objektív alapon be kell látnunk, hogy ez biz’ nem túl emlékezetes dolog. Habja dús, gyorsan apadó, a vége kitart. Illata édeskés, kukoricás, a háttérben enyhe savanykák. Ízre kissé fantáziátlan alapláger, komlók nélkül (East Kent Goldings, IBU 12), a kukoricapehely azért dolgozik, amit köszönjünk meg neki, ez mégiscsak egy kukoricás láger. Nem több, talán inkább kevesebb. A címkén virító „magát mucho itató” mondatrészért pedig a bennünk élő magyartanár már le is zavart egy emberes tockost, mert előfordulnak ugyan itt a blogban is ehhez hasonlóan hülye szófordulatok, csak mi nem kérünk érte pénzt.

Akad itt még egy Hop Hunter névre hallgató session IPA is, a gyártó helyén az áll, hogy Hatherwood Craft Beer Company, ilyen főzde viszont nincs, illetve elvileg a Shepherd Neame Brewery állít elő söröket ezen a néven a Lidl-nek, legalábbis manapság, mert nagyjából 2017-ig a Marston’s lapított ugyanezen elnevezés mögött. Az élet tud komplikált is lenni, nem úgy, mint ez a session IPA, ami kellemesen egyszerű, könnyen iható dolog annak ellenére, hogy állítólag rögtön kilencféle komló (Centennial, Cascade, Summit, Chinook, Hallertau Blanc, Columbus, Nelson Sauvin, Cites [ez nem tudjuk, mi lehet, esetleg a Citra van becézgetve], Admiral) került bele. Tény, hogy némi könnyed narancsosság és egy kis fehérboros savanykásság egyértelműen megpiszkálja az ember orrát kitöltés után, s van ott még valami, ami minket a keleti tuja (Platycladus orientalis) óvatosan összekarmolászott termésének illatára emlékeztet (csak hogy kapjon még egy maflást az objektivitás), aztán szép lassan előbújnak a maláták is édesen, kekszesen. Frissítő, kellemes, enyhén gyantás keserűk (IBU 34), félszáraz vég. Már csak azt kell kitalálnunk, vajon mit keres a címkén egy pörölycápa? Jómagunk a Lorenzini-ampullák irányába indulnánk el, ti meg addig menjetek ki a Budapest Beer Week-re tapasztalatokat gyűjteni. Csak kerüljétek a porcos halakat.

Morcos és porcos

906. Ugar Zen Mode

Úgy gondoljuk, nem vagyunk egyedül azon megállapításunkkal, miszerint az emberiség az elmúlt néhányszor ezer esztendő során nemegyszer tapicskolt már tisztességes mennyiségű fekáliában, a civilizációnak nevezett akármi kialakítása óta pedig szigorúan csak olyanban, amit saját magából nyomizott ki – átvitt és konkrét értelemben egyaránt. Ekkorában viszont tán még sosem voltunk (oké, ezt az ominózus mondatot rendszeres időközönként ismételgették eddig is a szerencsétlen váteszek a történelem során, de mi van akkor, ha a mostaniaknak igazuk van?), a hullámzó sz@rtenger miatt egyre több embernek kell napi szinten összeszorítania a száját, ha nem akar túlságosan nagy adagot nyelni belőle. Valamennyit viszont nyel. A vállunkon tehénkedő politikusok és pénzemberek pedig csak azzal foglalkoznak, hogy ők lehetőleg bokánál jobban ne merüljenek a szutymákba. Ehhez a legjobb módszer az, ha az általuk taposott népek többet nyelnek belőle. Ezt nagyon nehéz tűrni és elviselni, s ha nem bírod ledobni őket magadról, legalább meditálj egy jót időnként. Hajtogassátok hát magatokat zazenbe, ügyeljetek a légzésre, bámuljátok a harátokat (a köldök és a kuki/nuni között valahol, keressétek meg.

Kodo Sawaki mester azon gondolkodik, pakolt-e új söröket a megivottak helyére a hűtőbe?

Érdekes módon ennek az energiaközpontnak a létezését a mi kultúránk is elismeri, gondoljatok csak a „nem tudom megemészteni”, „a zsigereiben érzem”, vagy az „összerándul a gyomrom” kifejezésekre), de ha ez nem sikerülne, emeljétek le a polcról Ugarék Zen Mode nevű session IPA-ját. Ezt tettük mi is, mert kíváncsiak voltunk a főzde Puszta Teatime-sorozatának második tagjára is (az első a Gray Matter volt, szívszorító szuperlatívuszokban emlékeztünk meg róla annak idején), meg aztán túl meleg van a padmasana-hoz, nem mintha hűvösebb idő esetén meg tudnánk csinálni.

A Zen Mode mindenképpen egy lazábbra, könnyedebbre hangolt sör, már csak a típusa miatt is. A benne lévő zöld tea (amit szedés után fonnyasztanak kicsit, aztán kap egy hőkezelést, így az oxidációs folyamatok leállnak, a vitaminok, a polifenolok és a klorofill viszont remekül fogják érezni magukat) frissítő hatása szépen érvényesül, ízvilága pedig élvezetesen simul a komlók (Centennial, Azacca, Mosaic, Amarillo, Bru-1) trópusi gyümölcsös, barackos, ananászos, citrusos, virágos, picit földes felhozatalához. Ha az ember lassan kortyolgatja, kavargatja kicsit a nyelvével, s közben elmerül a világos borostyán szín nyújtotta lehetőségek tanulmányozásában, teljes mértékben egyet tud érteni a régi mondással, miszerint olykor jobb utazni, mint megérkezni.

830. Fehér Nyúl Psycho Cycle

Az első biciklim, amire vissza tudok emlékezni, nem is bi volt, hanem tri. Piros fémvázzal, előre-hátra csúsztatható citromsárga műanyag üléssel, ami nyáron kellőképpen fel tudott forrósodni ahhoz, hogy már ne legyen jó rajta ülni. Ráadásul idővel a műanyag pont annyira kopott el, hogy már akkor is összevissza csúszkált, ha azt az ember nem akarta. Első leckéimet az élet ma is végtelennek tűnő tanítóiskolájában ez az ülés adta a herék érzékenységét részletező tantárgy keretein belül. A pedálokkal az első kereket lehetett hajtani, s a hátsó összekötő tengelyre felpattanva remekül funkcionált rollerként is. Kétkerekűvé növekedvén egy narancssárga szovjet egyszerűségre pattanhattam, tapasztalati pontszámaimat növelendő. Megtanultam többek között, hogy a nem felfújható, tömött kerék praktikuma csak bizonyos határok között élvezhető, valamint látványos és emlékezetes esések segítségével az is bevésődött, miért nélkülözhetetlen szériatartozék a fék. Gyorsan kinőttem ezt is, de már várt rám tűzpiros huszonnégyes Csepelkém. Szép időket töltöttünk együtt, távoztával pedig gyermekkorom utolsó, önfeledt éveire átnyergelhettem öreganyám ezeréves, csuparozsda-csupafolt huszonnyolcas rettenetére. Nem véletlen az ezeréves jelző, tényleg olyan volt, mint a Millenium Falcon: kinézetre nem ért egy fél marék savanyú ringlószilvát sem (nálunk a téren ez volt az alapvaluta), de szinte suhant az úton, nem is rajta, felette, széles bőrülése elképesztően kényelmes volt, az alatta lévő hatalmas rugók finoman nyiszorogtak minden mozdulatra. Az első keréken az előírásos téglavörös vietnámi tükörradiál feszült, a hátsón Taurus, ami menő dolog volt akkortájt, mivel nem lehetett kapni sehol (ezt is anyám szerezte valami munkatársától, de hogy miért csak egyet, azt nem tudom). Tökéletes volt köztünk az összhang, sosem hagyott cserben, szinte magától elvitt bárhová. A kegyetlen idő elszakított minket egymástól, s bár volt utána olyan bringám, amivel másfélszer kerültem meg az Egyenlítőt a beletekert kilométerek alapján, most meg egy olyat hajtok, ami kis híján annyiba került, mint egy használt gépkocsi (nem is az enyém, az asszonyé, nekem, csóró szemüvegesnek a büdöséletben se lesz ilyen, más kérdés, hogy én inkább sört vennék ezen a pénzen), de azt a vénséges vén huszonnyolcast nem felejtem el, amíg élek.

A kiterített címkén érdemes elmerülni a részletekben

A Fehér Nyúl főzdét is megihlették a kerékpárok, Psycho Cycle nevű session IPA-juk már a pohárból tekintget kifelé. Igen szép, narancsos árnyalatokat villogtat felénk, habja visszafogott, laza szerkezetű, az átlagosnál tartósabb. Mézédes mangóillat kényezteti az ember orrát, melyhez a továbbiakban egyéb trópusi gyümölcsök és citrusfélék is csatlakoznak. A két újvilági ismerős, az Eukanot és az Azacca teszi a dolgát. A picit vékony korty finoman gyümölcsös savanykássággal nyit, majd a komlók veszik át a stafétát, bár a 30-as IBU is mutatja, hogy annyira azért nem szaggatják az istrángot. A típus elvárásainak megfelelően az alkohol is megáll 4,5-nél, a főzde egyébként is egész estés, illetve egész napos sörözésekhez ajánlja. A vége enyhén gyantás, az utóíz barackmagosan kesernyés. Könnyű, jól iható sör, s ugyan nem szeretnék bosszantóan felelőtlennek tűnni, de ebből én féltucatnyit is nyugodtan le tudnék nyelni, mielőtt hazakerekeznék a dűlőúton, amin naponta két autó megy végig, ráadásul ebből az egyik a miénk.

Itt megcsodálhatjuk az első biciklis kackiás bajuszkáját is

800. Szent András Laza Morál

IPA-túránk negyedik állomásán a szokásosnál is egyszerűbb és könnyedebb a dolgunk, hisz a főzde saját maga buzdít minket arra, hogy csak beszélgessünk lazán, valamint hogy dőljünk hátra és lazuljunk el. Terhelt idegrendszerünknek hála, azonnal vagy hatféle szituációt tudunk elképzelni, ahol az előző mondat második felének nem szívesen, illetve minimum enyhe gyanakvással tennénk eleget, ám a békésszentandrásiakban vakon bízunk. Az ő session IPA-juk következik a sorban, bele is csomagoljuk gyorsan egy szomorkásan tanulságos, mindamellett elképesztően hétköznapi történetbe.

Azon a délelőttön, midőn a szentandrási főzetet beszereztem (nem mostanában történt, mindenki tudja, milyen mértékben vagyunk képesek istenutolsói lenni), betértem az ezen a helyen már többször emlegetett mássalhangzótorlódásos élelmiszer-üzletlánc számomra elérhető távolságban lévő üzemegységébe (azért fogalmazok ilyen körmönfontan és nyakatekerten, nehogy valaki a szívére vegye a dolgot, holott vehetné egészen nyugodtan). Kissé elveszetten kóvályogtam a polcsorok között, amikor egy nem tervezett balkanyar után abban a szegmensben találtam magam, ahol minden (MINDEN) akciós. Mivel az óccsóság ténye a világon mindenhol agresszív színkombinációkkal párosul, melyektől nekem rövid úton migrénem és hányhatnékom támad, relatíve sebesen igyekeztem a kissé pasztellebb árnyalatok irányába. Ám hirtelen megtorpantam. Az egyik polc sarkában egy kopott, tépett szélű, valaha szebb napokat látott kartondoboz hevert, benne mindenféle alakú és formájú száraztészták kaotikus egyvelege. A kupac alól reményvesztetten pislogott kifelé három doboz sör, melyek nevével most rébuszolunk egyet: szerepel benne az „őrült” és a „tudós” kifejezés, valamint egy harmadik, ami sokféleképpen fordítható, legyen mondjuk lekvár. A mögötte álló számról már végképp hallgatunk. Mindegyik dobozon ott virított a nyomorult narancssárga matrica, a rajta rögzített információk alapján a termék 799 HUF-ról négyszázra van degradálva. Ez ugyebár apró kerekítés után 50% mínusz, a hülyének is megéri. Néha saját magunk számára is gyomorforgatóan filantrópok lévén a háromból csak kettőt ugrasztottunk a kosárba, legyen jó napja másnak is. A vásárlást befejezvén fizettünk és távoztunk. Otthon pakolászás közben merő véletlenségből rápislantottam a nyugtára, s a létező világok legjobbikába vetett hitem újabb megrendülésével konstatáltam, hogy előttem ismeretlen okból 598 HUF-ot sikerült fizetni a sörökért, per darab, ofkórsz. A történet rengeteg tanulsággal szolgálhat, a „ne vinnyogjá’ baz+, még így is olcsóbb vót”-tól kezdve a „f@szé’ nem mentél vissza balhézni”-ig, ám számunkra egyetlen mondat íródott a naplemente vörösével lehunyt szemünk éjfekete kárpitjára: túlságosan laza a morál.

PS.: a szentandrásiak session IPA-ja tökéletesen orvosolta búbánatunkat, s eme szánalmas világba vetett hitünket is újra feltámasztotta. Ezt a trükköt a főzde általunk ezidáig kóstolt összes söre tudja, miért is örökké hálásak leszünk nekik. Namaste.