1006. Belhaven Black

Eredeti elképzelésünk szerint ismét egy kalap alá tettünk volna két akciós nyárvégi készítményt, de aztán a Belhaven Black miatt meggondoltuk magunkat. Ritkán vándorolhat az ember Skóciába, nem illik csak úgy kutyafuttában intézni a dolgot. Még a végén megsértődnek. Oszt’ ha egy szoknyás ember megsértődik…

Skócia (gaelül Alba) délkeleti részén járunk, East Lothian (Lodainn an Ear) megyében, azon belül pedig Dunbar (Dùn Bàrra) városában. A környéken nagyjából a korai vaskor óta élnek emberek, a rómaiak votadini/utadini néven ismerték őket és relatíve baráti viszonyt ápoltak velük. A skótok a carhami csata (1018) után – ahol Máel Coluim mac Cináeda (az egyszerűség kedvéért II. Malcolm) skót király és Kopasz Owen Strathclyde uralkodója közös erővel megmogyorózta Eadwulf Cudelt és northumbriai csapatait – tekintették magukénak a területet. A későbbiek során Durham királyi várossá avanzsált. A szerencse forgandóságára pedig az a tény világít rá, hogy 1650-ben Oliver Cromwell csapatai a közelben verték rommá a skótokat. Az élet már csak ilyen. A skótok egyébként kemény népek, a város egyik grófnőjéről, Agnes Randolphról feljegyezték, hogy amikor egy aktuális ostrom során az angolok foglyul ejtették a testvérét és annak kivégzésével fenyegetőztek, a hölgy csak annyit üzent nekik, hogy hajrá, legalább nem lesz gond az örökléssel. Skótok, na.

Ágnes asszony alázza az ostromló angol sereget. Amikor azok kőhajítókkal kezdték lőni a várat, udvarnőivel a bástyára vonult, és megvető pofával leporolta az eltalált részeket

A főzdét 1719-től datálják, az elmúlt századokban több néven is futott (Johnstone’s, Dudgeon’s, a Belhaven nevet Dunbar kikötőjétől örökölték, az meg egy folyótól, a Biel Water-tól), de a népes környékbeli mezőnyből – volt idő, amikor 24 főzde működött a környéken, ah, boldog aranykor – csak ők léptek át a XX. századba.

2005-ben a suffolki Greene King szűk 200 millió fontért olvasztotta magába a főzdét, hogy aztán őket meg a kínaiak vegyék meg kilóra néhány esztendővel később, de ez minket már nem érdekel.

A Belhaven megtarthatta brandjeit és márkáit, szépen prosperál napjainkban is, mint Skócia legrégebbi működő sörfőzdéje. Túlnyomórészt ale-ben nyomulnak, de a kor szavára hallgatva van azért egy kraft jellegű pilsner és egy IPA is a portfólióban.

Háromféle stout-juk közül hozzánk a Belhaven Black Scottish Stout jutott el. Hogy mitől scottish, azt nem tudjuk, merő rosszindulatból (mala fide[sz]) arra tippelnénk, hogy a fukar skótok ebből is kispórolták az alkoholt, mert az csak 4,2 %, ami a típus alsó határértékét súrolja. Miközben töltünk, ismét csodálkozunk kicsit az átlátszó sörösüveg tényén, mert bizony annak is megvan a maga jó oka, miért színesek a palackok. A komlóban lévő izohumulon (3,4-Dihydroxy-5-[3-methylbut- 2-enyl]-2-[3-methyl-1-oxobutyl]-4-[4- methyl-1-oxopent-3-enyl]-1- cyclopent-2-enone) a baktériumok szaporodásának gátlásával tartósítja a sört, ám meglehetősen érzékeny az UV-sugárzásra. Ennek hatására ugyanis lebomlik, mindenféle perverz reakcióba lép a körülötte lévő egyéb anyagokkal, melynek végeredménye a 3-methyl-2-butene-1-thiol nevű cucc, ami büdös, mint a dög. Szerencsére a sörkedvelő kémikusok megoldották a problémát, kiagyaltak egy dihidro-izohumulonnak keresztelt anyagot, ez átmenetileg megoldja a problémát, de az ezzel kezelt söröket nem érdemes hosszabb ideig tárolgatni, mert hagymaszaguk lesz a vegyülettől. Valamit valamiért.

A mi sörünk frissnek mondható, még nincs hagymaszaga. Jönnek viszont az elvárt kakaósan édeskés, pörkölt kávésan kesernyés aromák, az élénkségükkel sincs baj. A sör maga sötétbarna, fényben rubinvörös, habja törtfehér, átlagos, tartós. A korty egy kicsit laza, vizeskés, viszont ízletesnek mondható. A már említett kakaó és kávé mellé cseppnyi méz simul, ők hárman szép hátteret adnak a komlók földes, nem túl erőteljes keserűinek (IBU 20). A vége elfogadhatóan száraz, kesernyés, az utóíz halványan diós.

Nem tartozik a felejthetetlen tételek közé, de könnyen iható, a típusjegyeket jól felsorakoztató sör. Egyébként sem merünk túl rosszat mondani róla, a kupakon ugyanis egy bogáncs képe látható, ami a skót Order of the Thistle lovagrend kedvenc növénye. A rend jelmondata pedig „Nemo me impune lacessit”, ami kissé pongyola fordításban annyit tesz: Ne b@szakodj velem, mer’ rosszul jársz. Értjük és ehhez tartjuk magunkat.

Star of the Order of the Thistle 1838-ból a híres mottóval. Arany, ezüst, gyémánt, rubin, smaragd. Filléres dolog lehet

1002. 5th Element FES

A múltkori, kedélyünket kissé LELAppasztó (jó kis szó ez még igekötő nélkül is, rögvest eszünkbe is jut róla Molière mester – aki a Képzelt beteg [Le Malade imaginaire] előadása közben esett össze a színpadon, és halt meg néhány órával később cseppet sem kenetteljesen, mivel nem akadt pap, aki hajlandó lett volna azt feladni neki – teremtménye, Argan, az említett mű veretes hipochondere, ki az első felvonás első jelenetében imigyen szól: „Legjobban ez tetszik nekem ebben a patikusban, ebben a Szippants úrban, hogy ilyen illemtudóan fogalmazza meg a számláit. »Uraságod becses belei, harminc garas. « Hogyne, persze; de az udvariasság önmagában még nem minden, kedves Szippants úr: tudjon mértéket is a beteg megnyúzásában. Harminc garas egy beöntésért! Maradok alázatos szolgája, de ebben már megegyeztünk; az eddigi elszámolásokban csak húsz garas volt a taksa, húsz garas pedig patikus nyelvre fordítva tíz garas. Javítsuk hát tízre. »Továbbá ugyanazon a napon egy jó hashajtó beöntés, dupla catholikon [szennából és rebarbarából készült főzet, akkortájt úgy gondolták, minden létező nyavalyát gyógyít], rebarbara, rózsaméz és egyéb keverékből, rendelés szerint, uraságod alhasi tájainak működésbe hozása, kiöblítése és megtisztítása okából, harminc garas.« Engedelmével, tíz. […]  »Továbbá huszonhatodikán fúvódást-lappasztó beöntés, uraságod szeleinek kihajtására, harminc garas. « Tíz garas, Szippants úr.” Ugye, milyen jó kis szó ez?)

Konsztantyin Szergejevics Sztanyiszlavszkij Argan szerepében 1913-ban

söröcske után egy reményeink szerint fajsúlyosabb tétel következik a daruvári főzdétől, mégpedig egy Foreign Extra Stout. Az elemek közül övé volna a föld, egyrészt a színe miatt, másrészt a sörárpa érkezési irányát jelölve. A 17,5-ös Balling azt sejteti, hogy ebből a gabonaféléből tisztes mennyiséget használtak fel készítésekor. Kevésbé volt egyértelmű – legalábbis számunkra – a címkén látható 4.2-es jelzés, de aztán a főzde oldalán találtunk rá magyarázatot, még ha nem is lett tőle sokkal érthetőbb a dolog (ismét hangsúlyoznánk: velünk, hülyékkel van a baj). Szóval a 4.2 a.k.a. „Fo(u)r Two” arra hívna fel, hogy osszuk meg ezt a sört barátainkkal és szeretteinkkel a közös és megfizethetetlen élmény miatt. Szép gondolat, máris szólítjuk az asszonyt, mer’ szeretnénk vele átélni egy újabb megfizethetetlen élményt a lakáshitelen túl. Belenyal, kicsit fintorog, hümmög. Szerinte kicsit vizes. Hiába emlegettük volna a földet?

Kávés és maci kávés illata van, utóbbit egy enyhén gyógynövényes, cikóriás nyomvonal számlájára írjuk, ami nem kellemetlen, sőt. Akad egy kis étcsokoládé is, mindezek hátterében egy pici alkohol, az a 7,2 % nem árul zsákbamacskát. Habja színben laza tejeskávét idéz, átlagos, gyorsan apadó, a vékony maradék hosszan kitart.

A korty lágy, selymes, simogatóan krémes, a szénsavak játékosan a nyelv hegyére telepednek. Ízében a szépen pörkölt maláták édessége és kávés keserűsége olvad egybe a komlókkal, együtt produkálják a 45-ös IBU-értéket, ami a mi szánk íze szerint lehetne egy kissé emberesebb. Cserébe jönnek a jó kis földes aromák, a már említett gyógynövényekkel. A vége rövid, mérsékelten száraz, az utóíz kávésan kesernyés.

Szép munka, minden csorba kiköszörülve.

998. Fehér Nyúl Glam Stout

Ma reggel kivételesen nincs kultúrtörténeti határértékeket súroló külső hőmérséklet (vö. Ray Bradbury és François Truffaut, 451 Fahrenheit [ez Celsiusban 232.777778 fok, a papír gyulladási hőmérséklete, ez az emlegetett művek szempontjából fontos adat, akinek kell, pótolja, hosszú még a nyár]. A hazai könyvesboltokban mostanság nagy mennyiségben használt polietilén fóliák olvadáspontja ennél alacsonyabb, 105–115 °C körüli, hogy a birka mimagyarok ostobasága és tűrőképessége milyen értéket mutat, kiderül. Reméljük hamarost.), ezért gyorsan begyvizsgálunk (Dr. Bubó originális analitikai módszere) egy stout-ot, mellé pedig zenét is hallgatunk, merthogy glam.

A stílus a hetvenes évek elején Angliából indult el meghódítani a világot, félsikerrel, mert ugyan néhány esztendő múlva kifújt, illetve beleolvadt egyéb irányzatokba, ám a David Bowie/ Ziggy Stardust/Aladdin Sane szentháromság azért nehezen megkerülhető pontja a modern zenetörténetnek. Jöhet a muzsika, az androgün vonalat preferálók helyezkedjenek el kényelmesen.

Akad egy ország, ahol a stílus sokadik reneszánszát éli, naná, hogy a japánok kattantak rá ennyire a dologra. Arrafelé vijuaru kei/ヴィジュアル系 a neve, a bátrabbaknak itt egy összefoglaló a tavalyi év legjobbjairól. Megismételnénk: a bátrabbaknak.

Akinek ezek után nincs szüksége némi alkoholra, attól elköszönnénk, a többiek – és a saját – kedvünkért pedig nyitjuk a Fehér Nyúl alapszortimentjébe tartozó Glam Stout-ot. A főzde az ízélmény és a biztonság kedvéért tolt bele egy kis kávét, nem is akármilyet. Az El Salvador fajták jellemzően 1200-1500 méter tengerszint feletti magasságban érzik jól magukat, lassabban nőnek, ízviláguk (melyben a mézes édesség, a citrusos gyümölcsösség és a csokoládé jegyei keverednek) ezért teltebb. Kevésbé savasak, szépen balanszírozottak. A legnépszerűbb fajták a Catimor és a Pacamara, ezt amolyan Discovery-s jelleggel említenénk meg, miért ne terheljük az agyatokat felesleges információval?

Hazafias kávébabok

A kávénak köszönhetően az illat és a megjelenés – nem is beszélve az ízvilágról – erősen hajaz mindenki kedvenc napindító, élénkítő italához. Hogy mennyi koffein szorult a selymesen lágy, a közepes kategória felső határát súrolóan telt (15,3 B°), a masszívnak gondolt maláták ellenére mégis kissé, bár nem kellemetlenül vizes kortyba, nem tudjuk, de a mi ketyegőnket azé’ megmarkolászta kicsinyt.

Érdekes módon a finoman savanykás, kávésan kesernyés lecsengést követően az utóízbe nekünk sikerült odahallucinálni a kávéfajtánál említett cseppnyi mézes édességet, és számunkra éppen ettől vált emlékezetessé ez a sör. Hiába, édesszájúak vagyunk, a Glam Stout-ot is megtámogattuk volna egy kis laktózzal, no de ízlések és pofonok, ugyebár.

Éljen a bűbáj, a ragyogás és a káprázat.

PS.: a professzionálisan szerkesztett fotográfiát (kell-e mondanunk?) ismételten Barancsi Sándortól nyúltuk, köszönettel.

996. Fehér Nyúl Yugooo

Újabb, a fantáziát minden vonalon megmozgató sör következik a Fehér Nyúl üregéből, egy vaníliával és tengeri sóval fűszerezett imperial pastry stout, melyet a főzde a zágrábi illetőségű The Garden Brewery-vel alkotott kollaborációs keretek között.

A címkén a klasszikus ihletettségű kérdést szúrjuk ki először, miszerint: “Mit adtak nekünk a rómaiak horvátok? Ejtőernyőt, mechanikus tollat, atomelméletet, Dražen Petrovićot, törvényszéki ujjlenyomatvételt,… és ezt is.” A tudománytörténet kedvenc vesszőparipáink közé tartozik, már vizsgáljuk is a dolgot, mit sem törődve azzal, hogy oly keveseket érdekel.

Az ejtőernyő esetében Faust Vrančić-ról (latinosan Faustus Verantius) van szó, aki Šibenikben született, pontosan nem tudni, mikor. Mindenesetre híres könyvét, a Machinae Novae-t 1616-ban adták ki, ebben szerepel az ejtőernyő egyik legkorábbi, részletes ábrázolása (már da Vincién kívül, természetesen). Kollaborált ő is kis hazánkkal, tíz évig volt csanádi püspök, említett művében pedig elsőként mutatta be az acélpántokból álló rugós alátámasztást is, melyet Kocs község lelkes iparosai akkortájt már rutinszerűen alkalmaztak lengéscsillapításra (vö. kocsi).

Nem túl barátságos sport ez a kötelek elhelyezkedését figyelembe véve

Következő horvátunk tiszteletbeli, honosított állampolgár, mivel Eduard Penkala Liptószentmiklóson látta meg a napvilágot, ráadásul lengyel és holland szülők gyermekeként. Nősülése után Zágrábba költözött, itt lett belőle Slavoljub Eduard Penkala. Az addigra már feltalált mechanikus tollat továbbfejlesztette, ő alkalmazott elsőként szilárd tintát. Az általa alapított írószergyár TOZ Penkala néven ma is üzemel. Az ő műve az elsőként levegőbe emelkedő horvát repülőgép is, a Penkala Biplane, avagy Leptir (1910).

Penkala úr kiruccan

Ruđer Bošković Raguzában született, amit manapság Dubrovnik néven illik keresgélni a térképen. 1758-ban kiadott művében, a Philosophiæ naturalis theoria redacta ad unicam legem virium in natura existentium-ban foglalkozik atomelmélettel, ezzel nem csak kortársait nyűgözte le, Heisenberg egyenesen a „horvát Leibniz”-nek nevezte. A nemzetiség fogalma az ő esetében különösen problémás, a horvátokon kívül az olaszok és a szerbek is magukénak tekintik munkásságát.

Egy oldal a Theoria-ból. Mindenféle erővonalak, jobb felső sarokban a gravitáció, a bal felsőben pedig Bošković mester lenyűgöző ötlete

Dražen Petrović-ot képletesen átugorhatjuk, habár a valóságban elég nehéz lett volna. Aki csak egy kicsit is foglalkozott kosárlabdával, annak ismerős a név, a sport rajongói pedig azóta is búsulnak korai és tragikus halála miatt, hisz’ még harminc sem volt az autóbaleset bekövetkeztekor.

Az állandó tudásszomj mellett már erősen gyötör bennünket a hagyományos szomjúság is, úgyhogy bontunk, temperálunk, szagolgatunk, ám adósok vagyunk még egy utolsó történettel, ami az emelkedő hőmérséklettel szemben jegesen borzongató.

1892. június 29-én az akkor 27 éves Francisca Rojas megölte két gyermekét, a hatéves Ponciano Carballo Rojast és négy esztendős húgát, Felizát. Saját torkán is vágásokat ejtett, és szomszédját, Pedro Ramón Velázquezt vádolta meg a tett elkövetésével, mert a férfi visszautasította a házassági tervekkel közelítő fiatalasszonyt. Vérbő és szomorúan valóságos dél-amerikai történet – Argentínában járunk -, de hogy kerülnek ide a horvátok? Hát úgy, hogy a gyilkosságra fényt derítő nyomozó a daktiloszkópia módszerét alkalmazta, amit tanára, a Hvar szigetéről származó Ivan (akkor már Juan) Vučetić segítségével sajátított el. Így Francisca lett az első olyan bűnelkövető a világon, akit az ujjlenyomata alapján kaptak el. Vučetić mester pedig létrehozta az első, ujjlenyomatokra épülő bűnügyi nyilvántartást, amit aztán szinte minden országban használni kezdtek.

Vučetić mester Francisca ujjlenyomatával

Mi már egy ideje a saját ujjaink nyomát bámuljuk a pohár falán, melyhez megfelelően sötét és bársonyos hátteret nyújt a sör, ami a vékony, kitartó, tejeskávés hab alatt lassan, olajosan, tapadósan mozog. Illata az első másodpercekben meglepően semleges és nagyon tiszta, nem véletlenül küldik a tüdőbetegeket a tengerpartra. Aztán érkezik egy kis étcsokoládé, leheletnyi vaníliával. A korty selymes, vastag, nehéz (26,5 B°), mintha egy konyhakész csiga csúszna le az ember torkán, ami szerintünk igen kellemes dolog, ezt gyorsan szögezzük le a hisztis közvélekedéssel szemben. Az eleje alkoholos, likőrösen csípős (8,8 %), ehhez simul a továbbiakban a jól pörkölt maláta, középtájt a vanília, majd a csipetnyi só. A vége száraz, enyhén és kávésan kesernyés.

Igen szimpatikus, szerethető alkotás, ha lenne belőle még két dobozzal, biztosan írnánk nektek egy tizenöt oldalas esszét a tömegpszichózisról, amit a Yugo márkatípusú négykerekű rettenet okozott a jobb sorsra érdemes amerikai társadalomban a kilencvenes évek elején, de szerencsétekre és sajnos csak ez az egy van.

PS: És hogy mit adtak még nekünk a Horváthok? Hát ezt a blogot. 🙂

985. Mad Scientist Guilty Tendencies

Arra gondoltunk, hogy mai sörünk margója mentén haladva mindenféle velünk született bűnös hajlamainkról tolunk egy vidám konfessziót (lásd Mad Scientist Guilty Tendencies), ám némi csöndes meditálást követően arra jutottunk, hogy nekünk olyanok nincsenek. Mármint hajlamaink – melyek esetenként kérdőjelesek ugyan lehetnek, de bűnösek semmiképp – vannak, a velünk születéssel akad némi gond. A mi idegrendszeri huzalozásunk oly végtelenül egyszerű, már-már bájosan primitív, hogy ilyen furmányos dolgok ott bizony nemigen tudtak megkapaszkodni az embriogenezis során. Később sem. Viszont rendkívül fogékonyak és tanulékonyak vagyunk, akárcsak az ún. neomexicanus komlók, s ezzel meg is érkeztünk a metszésponthoz, a közös nevezőhöz. A Guilty Tendencies készítésekor felhasznált komlók közül kettő, a Sabro és a HBC 472 ősei között találhatunk ilyen növényeket. A közönséges komlónak cca. 4,5-5 millió évbe fájt, amíg eljutott az Újvilágba, ahol aztán kialakult a Humulus lupulus var. neomexicanus. Csakhogy volt egy kis gond. Az adott termőterület meglehetősen sziklás és kopár lévén fákat és egyéb kapaszkodásra alkalmas növényeket nem tartalmazott, ezért a neomexicanus kénytelen-kelletlen lemondott erről az élvezetről. Talajszinten maradt, ott nevelgette lazább szerkezetű, bokrosabb tobozkáit újabb évmilliókon át, mint az egyetlen őshonos komlóféle.

Ügyes komló! Fekszik! Fekszik!!

Nagyüzemi termesztése valamikor az ezredforduló előtt indult meg, eleinte nem túl sok sikerrel, mert szegényke állandóan leesett a magasan kifeszített drótokról. A tériszony kicsit sem vicces dolog. A gőzerővel beindított nemesítési munkálatoknak köszönhetően 4-5 év múltával már egészen tisztességes eredményeket tudott produkálni kapaszkodásilag, keresettsége is szépen növekedett, jövője biztosítottnak látszik.

Közben mi már egy ideje szemlélgetjük és szagolgatjuk a pohárba került dry-hopped oatmeal stout-ot, melynek vizuális megjelenése teljesen nagykönyvi, ám az illata egészen elképesztő. A Sabro erőteljes aromái azonnal átverekszik magukat a habrétegen, s ez alkalommal a ritkábban teret nyerő, ezért unikálisabb kapros vonalat élvezhetjük. A típust tekintve zavarba ejtőnek tűnhet a párosítás, de tökéletesen illeszkednek a dolgok. A korty selymes, lágy, kerekded, a zabmaláta és a zabpehely teszi a dolgát, akárcsak a laktóz. Utóbbinak köszönhetően a korty eleje kellemesen, tejcsokisan édeskés, melyhez trópusi gyümölcsök csatlakoznak, a végéhez pedig a HBC 472 csatol egy kis tölgyfás savasságot. A keserűkért a Warrior felel, nem csalódunk benne most sem, megalapozottnak tűnik a főzde által emlegetett black IPA-s áthallás. A 6.4-es alkohol megfelelően bújtatott és kellő komolyságot kölcsönöz.

Jól kigondolt, szépen összerakott, ötletes és szimpatikus alkotás, pontosan ilyesmit vár az ember a Mad Scientist-től.

983-984. O’Stout és Camaro

A magunkhoz hasonlóan csóró, az alsó-középosztály gazdasági és társadalmi küszöbértékeibe kétségbeesetten kapaszkodó balf@szoknak kitalált és üzemeltetett bevásárlóközpontokban (Penny és Lidl, csak a célirány kedvéért) mászkálva (valamint a fogyasztói árak kitartó és meredek emelkedését látva egyre inkább hüledezve) leltünk rá e két újabb remekműre, melyekről relatíve röviden értekezünk ez alkalommal, a Teremtő legyen hozzánk irgalmas.

Az O’Stout elkövetőjéről, a lengyel Van Pur főzdéről több alkalommal is írtunk már hideget-meleget egyaránt, az 1989-es alapítású sörbirodalom ütemes növekedése azonban mindenképpen lenyűgöző. Napjainkra hat sörfőzde tartozik hozzájuk, éves szinten hatmillió hektoliter sört készítenek és forgalmaznak, melyek a világ minden tájára eljutnak. Az általunk eddig kóstolt és véleményezett márkák alapján azt kell mondjuk, hogy ezek a sörök általában véve nem túl jók, ugyanakkor akad köztük néhány (pl. Łomża, Edelmeister), melyeket fűnyíráshoz kifejezetten ajánlhatunk. Tárgyalt sörük stoutnak kifejezetten sz@r, bármennyire is tág határok között lehet játszadozni a típus meghatározásával. Az íz- és aromajegyek közül gyakorlatilag semmit sem tudott felmutatni, még a színe sem stimmel, mert ugyan tetszetős, jófajta, érett konyakra hajaz, de a stout nem ennél az árnyalatnál kezdődik. Hiába keresgéljük a kávés, kakaós, csokoládés ízeket, a komlózás is harmatgyenge, a fő csapásirány egy mindent átható, porcukrosan ragacsos, ultrageil valami, amitől a korty lenyelése után még hosszú percekig szaladgál a hideg a hátunkon. A testesség (16,5 B°) ebben az esetben inkább átok, mert rátapad ez az izé a szájpadlásra, csak hogy nyugodtan agonizálhasson az ember még egy kicsit. Az egyetlen pozitívum a 7,2-es alkohol lehetne, mert 380 HUF-ért ez még nem lenne rossz, de rendes ember ebből a léből nem fogyaszt annyit, hogy berúgjon.

Sunyi parasztvakítás az egész, de rögtön megvilágosodtunk, amint vethettünk egy pillantást az igazgatótanács elnökére. Az ilyen hideg tekintetű, visszafogottan lófejű, ötven felé szeletelő üzletasszonyok szemrebbenés nélkül képesek gyakorlatilag bármit elkövetni a bolygó sörfogyasztóival szemben. További szép sikereket kívánunk a hölgynek és a cégnek.

Jagoda Iwańczuk, President of the Management Board of Van Pur

Arnulf of Oudenburg, a.k.a. Szent Arnold földi porhüvelyének maradványait szállítva a szomjas zarándokok Champigneulles határában sörrel teli hordókra leltek, s legott örvendezni kezdének, dicsőítve az Úr nevét. És elégedett vala az Úr, és ők lakmározának bárányt és lajhárt és málét, sós ringlit babbal és orángutánt…ööö… nem, ez egy másik történet. Mindenesetre a csodaszámba menő eset helyszínén alapították a későbbiekben (1897-ben) a Brasserie Champigneulles-t, akik a Lidl számára lefőzték és leszállították mai (tor)túránk második kihívását. A főzde erősen sportfüggő, az ötvenes-hatvanas években a Tour de France, 1968-ban pedig a grenoble-i téli olimpia szponzora volt. 2006 óta a TCB Beverages érdekeltségi körébe tartoznak, legalábbis szerintünk így kell elegánsan megfogalmazni azt, amikor valakit megvesznek kilóra.

A Camaro kifejezést a General Motors Chevrolet üzemága véste bele hovatovább kitörölhetetlenül a köztudatba, amikor 1966-tól ezen a néven kezdte el gyártani és forgalmazni sportautóit (mivel piszkálta az egójukat és a zsebüket, hogy a konkurrens Ford nagyot hasít a Mustang-gal). Filmbuz rajongóknak említenénk, hogy a Charlie angyalai 2000-ben készült filmváltozatában Drew Barrymore egy ’69-es Camaro Convertible Indy Pace Car Edition RPO Z11-el szántja az aszfaltot, mely típusból mindössze 3675 darab készült. Szűk hetvenezer zöldhasúért bárki beszerezhet egyet.

Meg aztán ott van Bumblebee a Transformers-ből, aki ugyan az eredeti változat szerint egy VW, de aztán átvedlett ötödik generációs Camaro-vá.

A mi Camaro-nk egy kukoricával megvert sör, s mivel a név maga pedig a francia camarade (társ, barát, elvtárs) kifejezésből származtatható, csak annyit fűznénk hozzá, hogy aki ilyen barátokkal büszkélkedhet, annak nincs szüksége ellenségre.

961. Bors Sherwood

A sors – esetünkben inkább a kegyes, mintsem az irgalmatlan – szeszélyének köszönhetően botlottunk bele a győrzámolyi illetőségű Bors Serfőzde szimpatikus és tematikus sorozataiba, közülük is elsőként a Robin Hood-mondakört tárgyalót fogjuk közelebbről megvizsgálni. A főzde jogelődje 1992-ben alakult meg családi vállalkozás keretein belül idősebb Bors István vezetésével. A viharos kilencvenes éveket még átvészelték, de 2005-ben le kellett húzni a főzde rolóját, csak a söröző rész üzemelt félgőzzel tovább, külföldről behozott söröket mérve. Néhány esztendő múltával az ifjabb generáció vette fel újra a kesztyűt és a harcot, új receptek, új sörök születtek a belga dubbelek ihlette Tuck baráttal az élen, őt követte a Sherwood nevű stout. Mi természetesen nem ezt a sorrendet követjük, no persze, még mit nem, irány az East Midlands régió, azon belül pedig Nottinghamshire. Itt suttog ugyanis a titokzatos és romantikus sherwoodi erdő, amit minden tisztességes bibliofil keresztül-kasul bebarangolt már tizenévesen, Walter Scott munkásságának köszönhetően. Itt tanyázik ugyanis a nemes lelkű törvényenkívüli, Robin Hood, aki elképesztő íjászati skilljére támaszkodva életcéljául tűzte ki, hogy amit a gazdagoktól elrabol, azt a szegényeknek adja. Ez nem mindig egyszerű dolog, lásd szegény kollégája és utánérzése, Dennis Moore történetét:

Az erdő maga egyébként korántsem az a klasszikus és romantikus kusza dzsungel, hiszen már a kora középkorban is gondos és komoly erdőgazdálkodás folyt errefelé. A kb. 450 hektáros terület 2007 óta védett, az évenkénti negyedmillió látogatót pedig csak a szállásadók, a vendéglősök és a szuvenírárusok fosztogatják, tegyük hozzá: sokszor hatékonyabban, mint azt az erdei szegénylegények tették valaha. Az erdő egyik nevezetessége az Őrnagy nevű tölgy, akit/amit legalább 800 esztendősnek becsülnek, kétszázvalahány utódját pedig Dorsetben nevelgetik féltő szeretettel.

A vén kocsányos (Quercus robur)

A tolvajok fejedelme nem rendelkezik önálló, Scott-féle kötettel, az író Ivanhoe című regényében tűnik fel mintegy mellékesen, s ugyanígy látható egy versike is a palack címkéjén, de annyira apró betűkkel, hogy azt a mi monitoroktól és képernyőktől rongyolt, párás tekintetünk alig bírja kisilabizálni. Arról szól, hogy az erdő majd elrejt a fogdmegek elől, meg ilyesmi. Később tán nekifutunk újra, előbb kóstolunk.

Előírásosan szigorú, feketébe hajló sötétbarna szín (EBC 52), vékony, bézs hab. Illata kitöltés után megdöbbentően és harsányan narancsos, ez egészen biztosan a belecsempészett Curaçao-nak köszönhető. Kis idő teltével udvariasan, pici savanykásságot maga után hagyva a háttérbe húzódik, teret engedve az olyan hagyományosabb stout-aromáknak, mint a pörkölt maláták és a kávé. Ízében is a maláták csokoládés vonala nyit, a kávés keserűk velük keverednek középtájt, a végén pedig még kapunk egy adag szárított gyümölcsöt is. Az utóíz kissé savanykásra sikeredett, komlós villanásokkal. A korty maga közepesnek mondható, a szénsavak gyengék, alkohol 6%.

Nem rossz ez, nem fanyalgunk, Robinék is biztosan összetették volna kezüket-lábukat, ha ilyet sikerül lőniük a susnyásban, de mi azért már látjuk a fától az erdőt. Viszont így a nap végén és a sör után a versikét továbbra sem.

953-955. Mad Scientist Redcurrant Salmiakki Trifle, Mad Scientist Candy Man, Chimay Bleue

Az elmúlt esztendő utolsó napja is tartogatott néhány nyelvcsettintgetős tételt, melyekért ez alkalommal József testvérnek, állandó és aranykoszorús udvari beszállítónknak tartozunk köszönettel, aki ráadásul a vendéglátás édes-bús problémakörét is magabiztosan egyensúlyozta férfiasan széles vállain. Ha pedig még azt is számításba vesszük, hogy a derék informatikus egy ideje már nem fogyaszt alkoholt, csodálatunk és elismerésünk tovább növekszik irányába.

Négy főzet érkezett a Mad Scientist boszorkánykonyhájából, ezekből kettőt mertünk megkóstolni azon az estén, majd az élményt egy hagyományosabb belga produkcióval zártuk és hígítottuk (már amennyiben hígításnak tekinthető az, ha kicsivel tíz alá megy az ember alkoholtartalmilag). A másik kettőt nem piszkáltuk, mert addigra a szerkesztőség sokat veszített egyébként sem túl izmos objektivitásából, beszédkészségéről nem is szólva. Kezdésként a Redcurrant Salmiakki Trifle ugrott elő a dobozból, ami egy imperial pastry sour ale, s mivel ebben a mondatban a szövegszerkesztő szinte az összes kifejezést aláhúzta pirossal, rögvest neki is állunk magyarázni a dolgot.

A kőtörőfű-virágúak (Saxifragales) rendjébe tartozó cserjéhez, illetve annak gyümölcséhez minket is gyengéd szálak fűznek. Gyermekkorunkban gyakran csemegéztünk belőle egy évszázados mandulafa tövében heverve, nem firtatva azt, hogy akkor ez most ribizli-e, vagy ribiszke. Akkortájt még azt sem tudtuk, hogy serkenti a májműködést, igaz, erre az áldásos hatására manapság van inkább nagyobb szükségünk. Savanyúsága a kellemes és a vadállati között ingadozott, részben az időjárásnak, részben aktuális hangulatunknak köszönhetően. Ebben a sörben inkább az utóbbi jelző kapott szerepet, főleg a korty hátsó részében és az utóízben, de nem volt öncélú a dolog, a gyümölcsösség vaskos és dús.

A trifle közkedvelt, feltehetőleg angolszász eredetű desszert (ezért pastry ez a sör), melyben mindenféle alkoholokban áztatott babapiskóták lapulnak puding-, gyümölcs- és tejszínhabrétegek alatt. Az összetevők között szereplő vanília erre reflektál szépen.

Trájföl gazdagon

Odafent északon a hideg és a sötétség miatt az emberek könnyen zuhannak idegállapotba, és olyankor mindenfélét összeisznak, hogy tovább tudjanak működni. Ez a helyzet a finnek népszerű, bár még fiatalka nemzeti alkoholjával (valamikor a kilencvenes években kezdte sikerszériáját), a Salmiakki Koskenkorva-val is, amit bátran szólítsunk kossunak, így kevésbé idegesítőek az áthallások. A kossu alapja a salmiakki nevű édesség, ami úgy készül, hogy édesgyökeret (Glycyrrhiza glabra) kevernek össze ammónium-kloriddal (NH4Cl, szalmiáksó, az ammónium elnevezést egyébiránt a rómaiaknak köszönhetjük, akik Libyában a helyiek által az egyiptomiaktól kölcsönzött Ammon istent Jupiter Amun-ra latinosították, s az egyik temploma környékén gyűjtötték ezt az anyagot), amit az élelmiszeripar E510 néven a savanyúság szabályozására használ. A keverékből ronda halakat és versenyautókat formáznak, és a nem véletlenül szomorú gyerekeknek osztogatják. Ha azonban vodkában feloldja az ember, vidámabb lesz tőle az élet, ha jobb nem is.

Keserves finn gyermekkor

Mindezekhez már csak egy kis ánizst, sót és laktózt kellett adagolni a hagyományos söralkatrészeken kívül (az árpamalátán kívül akad benne búza- és zabmaláta is), és már ihatjuk is. Illata nem túl meglepő módon ánizsos, gyümölcsös, medvecukros, savanykás. Ízvilága is ezeket hozza, nekünk főként a már említett vaskos gyümölcsösség tetszett és marad emlékezetes. Hiába kínálgattuk, a társaság nagy része passzolta a lehetőséget, de legalább több maradt nekünk és Ádámnak, aki szokás szerint bátran velünk tartott, miközben már a következő versenyzővel szemezett.

Howard? Te vagy az?

A Candy Man egy 11,5%-os alkohollal bíró impozáns imperial stout, melyben a főzdétől elvárt pluszt a tonkabab és a mályvacukor adja. A mályva gyökerének köhögéscsillapító hatását már az egyiptomiak is ismerték, az összezúzott részeket mézzel főzték össze, majd szűrés és hűtés után elnyalogatták. Ezzel a módszerrel azonban relatíve kis mennyiség készíthető, ám röpke háromezer év múltával a francia cukrászok rájöttek, hogy ha az eddigi alapanyagokat vízzel, cukorral és tojásfehérjével dúsítják és habosítják, kereskedelmi mennyiség is előállítható. Ez volt a Pâte de Guimauve. Újabb másfél évszázad teltével szabadalmaztatták az extrudálási eljárást, mellyel manapság is készítik ezt az édességet.

Ebből a sörből sem hiányzik a zabmaláta, ráadásul karamellizálva is van, többek között ezért is annyira lágy, selymes, krémes. A mályvacukor édessége tökéletesen átjárja a korty egészét, a tonkabab vaníliás, fahéjas, szegfűszeges aromái remekül kontráznak hozzá. A stout esetünkben inkább kakaós, mint kávés íze masszív alapot nyújt a felépítménynek. Élménydús főzet, még akkor sem ijednénk meg tőle, ha a címkén látható lábasfejű úriember kínálgatná.

Ezek után mi egyebet tehetne a bőség kosarában megbotló és hasra vágódó emberfia, mint hogy az egyház fojtogatva ölelő karjai között keres menedéket? Ezt választottuk mi is, mintegy levezetésképpen, és lefeszegettük a kupakot a Scourmont apátságban (Abbaye Notre-Dame de Scourmont) készített trappista ale palackjáról.

Az enyhén kesernyés, gyümölcsös, borsosan fűszeres sörrel Grande Réserve néven is összefuthatunk. A négy alap Chimay közül (a másik három a Rouge, a Blanche és a Dorée, utóbbi kereskedelmi forgalomban nem kapható, csak az apátság melletti kocsmában, az Auberge de Poteaupré-ban csapolják) ez a legkomlósabb és a legszárazabb.

Az újabb 9%-nyi alkohol elhelyezkedése után már csak az jutott az eszünkbe, hogy a chimay-i hercegi család nőtagjai (születettek és szerzettek egyaránt) milyen erősen érdeklődtek kis hazánk férfiemberei iránt. Amikor 1896-ban Rigó Jancsiék Párizsban bazseváltak, ott üldögélt az egyik Chimay herceg fiatal feleségével együtt. Az ámerikánus asszonyka nem bírt ellenállni a vadkeleti dallamoknak és a tüzes prímástekintetnek, a koncert után Clara Ward-Chimay Jancsira vetette magát. Tíz évig voltak együtt, ezalatt állítólag cca. nyolcmillió dollárnyi vagyont éltek fel. Aki akarja, számolja ki, mennyit érne ez manapság.

Az álompár a korabeli celebmédiában (vö: képeslap)

Ugyancsak 1896-ban köttetett házasság Széchenyi Dénes diplomata és Émilie de Riquet de Caraman Chimay között, de róluk nem kellett a Mikszáth által szerkesztett Országos Hírlapnak cikket írnia. Lehet csendesen és szerényen is rohadt gazdag az ember, nem? Ez utóbbi életformát kívánjuk kedves mindnyájatoknak az új esztendőre.

A szerényebb végzet szerényebb asszonya: Émilie de Riquet de Caraman Chimay

945. Félegyházi Extra Coffee Stout

Az mindig jó dolog, ha a sörözés-kávézás közbeni beszélgetést aláfesti egy kis zene. Amikor pedig sikerül a sört, a kávét és a zenét együtt élvezni, akkor az ember méltán érezheti úgy – még ha csak néhány röpke perc erejéig is -, hogy helyreállt a világ rendje.

A Félegyházi Sörműhely Extra Coffee stoutja gyakorlottan tudja előadni ezt a trükköt, s bár a kávé és a sör jelenléte evidens, a zenét kicsit ki kell csomagolnunk. Még szerencse, hogy ez volt az eredeti szándékunk is.

Adott volt két koffeinfüggő zenész, név szerint Tamási László és Csikány Tamás. Utóbbi felkapja a fejét a Fácán, illetve a Tom Stormy megszólításokra is. Mindketten szép ívű karriert tudhatnak maguk mögött a hazai rockabilly-jungle-garage szférában, közös metszéspontjuk pedig (az említett függőségen túl) a Mystery Gang nevű zenei formáció, melynek Fácán évekig volt a vezetője, Tamási László pedig legjobb tudomásunk szerint napjainkban is ott püföli a bőröket. Ők ketten alapították 2020-ban az Extra Coffee-t (elég idősek vagyunk már ahhoz, hogy tudjuk, mi mindenre utalhat az XXX jelzés, ám ők annyira kemények, hogy az x helyén egy koponya vigyorog a két lábszárcsonttal), ahol a brutális feketeleveseken kívül kávépárlatot, kávés chiliszószt, vagy akár koffeines-mentolos rágót is kóstolhat az ember, nem beszélve ma esti sörünkről.

Mondtam, hogy kemények

A kávés sörélmény alapja egy milkshake stout a maga krémességével és lágyságával, no és 7%-os alkoholtartalmával. Máris kiszabadítjuk a palackból, hogy nyugodtan elhelyezkedhessen a pohárban, és pöföghesse kifelé magából a jó kis kávés, étcsokis illatokat, melyekhez némi melegedés után egy kellemesen édeskés, picit vaníliás vonal is csatlakozik. A mélybarna sör tetejére vékony, kitartó, bézs habréteg borul. A korty nagyon sima, kicsit vizes, de aztán berúgja az ajtót a kávé, melyről csak annyit tudunk, hogy „a Magyarországon kapható egyik legerősebb kávé blend”, meg hogy kb. 70 mg koffeint tartalmaz. Mindkettőt készséggel elhisszük, mert bár hírhedten hidegvérű humanoidok vagyunk, a harmadik korty után már elég szapora a pulzusunk, nem véletlenül döntöttünk úgy, hogy délután sörözünk. Este aludni akarunk. A kávés keserűségen túl finoman és olajosan diós, kakaós jegyekkel futunk össze, melyekkel a laktóz nagyon szépen fuzionál.

Hogy kerek legyen a történet, ideillesztünk egy ropogósan friss felvételt a sok fenegyerekkel, egyben közhírré tétetjük, hogy amennyiben valaki a CsTDzs (CsótányDzsó) Alt’N’Roll formációval közösen Altbier-t tervezne piacra dobni, velünk gyűlik meg a baja jogilag, mer’ ezennel ráütjük az ötletre a trademarkot.

859. Hajdú Serház Blackout

Hét eleji nyomott hangulatunkat némiképp orvosolja, hogy a Hajdú Serház egy névben, típusban, megjelenésben egyaránt pillanatnyi állapotunkkal tökéletesen parallel sört tudott produkálni nekünk. A Blackout – nevéhez híven – sötét, mint egy áramszünet a nap megfelelő szakában, illetve említhetném még kis hazánk jövőképét is, így a választások után, de hagyjuk a politikát, nyissunk, töltsünk, szellőztessünk, közben pedig nézzünk gyorsan körül az áramszünetek háza táján. A leghíresebb blackout minden bizonnyal az 1977 nyarán New Yorkot érintő, 26 órán át tartó esemény volt, melyről azóta könyvtárnyi kimutatás és elemzés született mindenféle szakemberek tollából, a póznamászóktól kezdve a pszichológusokon át a szociológusokig. Két villámcsapás miatt 9 millió ember maradt áram nélkül (2012-ben Indiában 620 millió, csak viszonyítási alapként), s elég sok olyan akadt köztük, akikről ennek hatására gyorsan lekopott a civilizáció vékony máza. A fosztogatásokat a szakértők az akkortájt nem túl fényes gazdasági helyzettel magyarázzák, de természetesen az összes balhét nem lehet annak rovására írni. A zavargások során 1616 üzletet rongáltak meg/fosztottak ki, a tűzoltókat pedig 1037 esethez kellett riasztani.

Tulajdonukat legális sporteszközökkel óvó állampolgárok sörhasú rendfenntartó erőkkel. New York, 1977

Kb. 4500 embert tartóztattak le, a rendőrség állományából 550 sérültet regisztráltak. Az anyagi kár nagyjából 300 millió dollárt tett ki, ez a mai árfolyamokat tekintve olyan 1,8 milliárd. Számunkra viszont a legérdekesebb nem is ez, hanem az ugyanitt tizenkét évvel ezelőtt történt áramszünet, illetve a két esemény közötti bámulatos szakadék emberi és társadalmi szempontból. 1965-ben ugyanis a bár csak 13 órán keresztül tartó, viszont hét államot, valamint Kanada egy részét is érintő blackout alatt a New York-i rendőrség mindössze öt (5) esethez kellett kivonuljon, ami azóta is rekord a város történetében. Az emberek higgadtak és nyugodtak maradtak, még az a nyolcszázezer is, akik a metrókban rekedtek. A kilenc hónappal későbbi baby boom inkább csak városi legenda, mindenesetre a Hol voltál, amikor kialudtak a fények? című filmvígjátéknak (Doris Day és Patrick O’Neal főszereplésével) is erre van kihegyezve a csattanója. Feltehetnénk a költői kérdést, hogy ugyan milyen típusú vezetőség tud tucatnyi esztendő alatt egy komplett társadalomból ostoba, dühöngő degeneráltakat varázsolni, de ez fájdalmasan súrolná aktuálpolitikai helyzetünket, ezért egyébként is megválaszolatlanul hagynánk.

Vidám várakozás ’65-ben

Közben a mi személyre szabott áramszünetünk szépen kiadta magából az illatanyagokat, finoman pörkölt kávés és csokoládés jegyekkel pöfögve tele a konyhapult környékét. A külcsínyt illetően valóban nagyon sötét sörrel van dolgunk, direkt fényben is csak foltokban mutat egy kis bíborvörösbe hajló barnaságot. Habja drapp, vékony, tartós. Testes, olajos hatású, a korty sima, kellemesen selymes, ahogy az egy stout-tól elvárható. Masszív malátáinak köszönhetően ízvilága alapvetően és gabonásan édeskés, ezt a komlók jó ütemben érkező közepes keserűsége lazítja fel (IBU 32). Utóbbi mozzanat szépen simul az enyhén pörkölt kávés-kakaós vonalba, melyből az utóízbe is jut egy adag. Tartalmas, laktató sör, az egészséges alvást és álmodozást elősegítő 6,5-ös alkohollal. Vidám sötétséget mindenkinek!