A sors – esetünkben inkább a kegyes, mintsem az irgalmatlan – szeszélyének köszönhetően botlottunk bele a győrzámolyi illetőségű Bors Serfőzde szimpatikus és tematikus sorozataiba, közülük is elsőként a Robin Hood-mondakört tárgyalót fogjuk közelebbről megvizsgálni. A főzde jogelődje 1992-ben alakult meg családi vállalkozás keretein belül idősebb Bors István vezetésével. A viharos kilencvenes éveket még átvészelték, de 2005-ben le kellett húzni a főzde rolóját, csak a söröző rész üzemelt félgőzzel tovább, külföldről behozott söröket mérve. Néhány esztendő múltával az ifjabb generáció vette fel újra a kesztyűt és a harcot, új receptek, új sörök születtek a belga dubbelek ihlette Tuck baráttal az élen, őt követte a Sherwood nevű stout. Mi természetesen nem ezt a sorrendet követjük, no persze, még mit nem, irány az East Midlands régió, azon belül pedig Nottinghamshire. Itt suttog ugyanis a titokzatos és romantikus sherwoodi erdő, amit minden tisztességes bibliofil keresztül-kasul bebarangolt már tizenévesen, Walter Scott munkásságának köszönhetően. Itt tanyázik ugyanis a nemes lelkű törvényenkívüli, Robin Hood, aki elképesztő íjászati skilljére támaszkodva életcéljául tűzte ki, hogy amit a gazdagoktól elrabol, azt a szegényeknek adja. Ez nem mindig egyszerű dolog, lásd szegény kollégája és utánérzése, Dennis Moore történetét:
Az erdő maga egyébként korántsem az a klasszikus és romantikus kusza dzsungel, hiszen már a kora középkorban is gondos és komoly erdőgazdálkodás folyt errefelé. A kb. 450 hektáros terület 2007 óta védett, az évenkénti negyedmillió látogatót pedig csak a szállásadók, a vendéglősök és a szuvenírárusok fosztogatják, tegyük hozzá: sokszor hatékonyabban, mint azt az erdei szegénylegények tették valaha. Az erdő egyik nevezetessége az Őrnagy nevű tölgy, akit/amit legalább 800 esztendősnek becsülnek, kétszázvalahány utódját pedig Dorsetben nevelgetik féltő szeretettel.
A vén kocsányos (Quercus robur)
A tolvajok fejedelme nem rendelkezik önálló, Scott-féle kötettel, az író Ivanhoe című regényében tűnik fel mintegy mellékesen, s ugyanígy látható egy versike is a palack címkéjén, de annyira apró betűkkel, hogy azt a mi monitoroktól és képernyőktől rongyolt, párás tekintetünk alig bírja kisilabizálni. Arról szól, hogy az erdő majd elrejt a fogdmegek elől, meg ilyesmi. Később tán nekifutunk újra, előbb kóstolunk.
Előírásosan szigorú, feketébe hajló sötétbarna szín (EBC 52), vékony, bézs hab. Illata kitöltés után megdöbbentően és harsányan narancsos, ez egészen biztosan a belecsempészett Curaçao-nak köszönhető. Kis idő teltével udvariasan, pici savanykásságot maga után hagyva a háttérbe húzódik, teret engedve az olyan hagyományosabb stout-aromáknak, mint a pörkölt maláták és a kávé. Ízében is a maláták csokoládés vonala nyit, a kávés keserűk velük keverednek középtájt, a végén pedig még kapunk egy adag szárított gyümölcsöt is. Az utóíz kissé savanykásra sikeredett, komlós villanásokkal. A korty maga közepesnek mondható, a szénsavak gyengék, alkohol 6%.
Nem rossz ez, nem fanyalgunk, Robinék is biztosan összetették volna kezüket-lábukat, ha ilyet sikerül lőniük a susnyásban, de mi azért már látjuk a fától az erdőt. Viszont így a nap végén és a sör után a versikét továbbra sem.
Az elmúlt esztendő utolsó napja is tartogatott néhány nyelvcsettintgetős tételt, melyekért ez alkalommal József testvérnek, állandó és aranykoszorús udvari beszállítónknak tartozunk köszönettel, aki ráadásul a vendéglátás édes-bús problémakörét is magabiztosan egyensúlyozta férfiasan széles vállain. Ha pedig még azt is számításba vesszük, hogy a derék informatikus egy ideje már nem fogyaszt alkoholt, csodálatunk és elismerésünk tovább növekszik irányába.
Négy főzet érkezett a Mad Scientist boszorkánykonyhájából, ezekből kettőt mertünk megkóstolni azon az estén, majd az élményt egy hagyományosabb belga produkcióval zártuk és hígítottuk (már amennyiben hígításnak tekinthető az, ha kicsivel tíz alá megy az ember alkoholtartalmilag). A másik kettőt nem piszkáltuk, mert addigra a szerkesztőség sokat veszített egyébként sem túl izmos objektivitásából, beszédkészségéről nem is szólva. Kezdésként a Redcurrant Salmiakki Trifle ugrott elő a dobozból, ami egy imperial pastry sour ale, s mivel ebben a mondatban a szövegszerkesztő szinte az összes kifejezést aláhúzta pirossal, rögvest neki is állunk magyarázni a dolgot.
A kőtörőfű-virágúak (Saxifragales) rendjébe tartozó cserjéhez, illetve annak gyümölcséhez minket is gyengéd szálak fűznek. Gyermekkorunkban gyakran csemegéztünk belőle egy évszázados mandulafa tövében heverve, nem firtatva azt, hogy akkor ez most ribizli-e, vagy ribiszke. Akkortájt még azt sem tudtuk, hogy serkenti a májműködést, igaz, erre az áldásos hatására manapság van inkább nagyobb szükségünk. Savanyúsága a kellemes és a vadállati között ingadozott, részben az időjárásnak, részben aktuális hangulatunknak köszönhetően. Ebben a sörben inkább az utóbbi jelző kapott szerepet, főleg a korty hátsó részében és az utóízben, de nem volt öncélú a dolog, a gyümölcsösség vaskos és dús.
A trifle közkedvelt, feltehetőleg angolszász eredetű desszert (ezért pastry ez a sör), melyben mindenféle alkoholokban áztatott babapiskóták lapulnak puding-, gyümölcs- és tejszínhabrétegek alatt. Az összetevők között szereplő vanília erre reflektál szépen.
Trájföl gazdagon
Odafent északon a hideg és a sötétség miatt az emberek könnyen zuhannak idegállapotba, és olyankor mindenfélét összeisznak, hogy tovább tudjanak működni. Ez a helyzet a finnek népszerű, bár még fiatalka nemzeti alkoholjával (valamikor a kilencvenes években kezdte sikerszériáját), a Salmiakki Koskenkorva-val is, amit bátran szólítsunk kossunak, így kevésbé idegesítőek az áthallások. A kossu alapja a salmiakki nevű édesség, ami úgy készül, hogy édesgyökeret (Glycyrrhiza glabra) kevernek össze ammónium-kloriddal (NH4Cl, szalmiáksó, az ammónium elnevezést egyébiránt a rómaiaknak köszönhetjük, akik Libyában a helyiek által az egyiptomiaktól kölcsönzött Ammon istent Jupiter Amun-ra latinosították, s az egyik temploma környékén gyűjtötték ezt az anyagot), amit az élelmiszeripar E510 néven a savanyúság szabályozására használ. A keverékből ronda halakat és versenyautókat formáznak, és a nem véletlenül szomorú gyerekeknek osztogatják. Ha azonban vodkában feloldja az ember, vidámabb lesz tőle az élet, ha jobb nem is.
Keserves finn gyermekkor
Mindezekhez már csak egy kis ánizst, sót és laktózt kellett adagolni a hagyományos söralkatrészeken kívül (az árpamalátán kívül akad benne búza- és zabmaláta is), és már ihatjuk is. Illata nem túl meglepő módon ánizsos, gyümölcsös, medvecukros, savanykás. Ízvilága is ezeket hozza, nekünk főként a már említett vaskos gyümölcsösség tetszett és marad emlékezetes. Hiába kínálgattuk, a társaság nagy része passzolta a lehetőséget, de legalább több maradt nekünk és Ádámnak, aki szokás szerint bátran velünk tartott, miközben már a következő versenyzővel szemezett.
Howard? Te vagy az?
A Candy Man egy 11,5%-os alkohollal bíró impozáns imperial stout, melyben a főzdétől elvárt pluszt a tonkabab és a mályvacukor adja. A mályva gyökerének köhögéscsillapító hatását már az egyiptomiak is ismerték, az összezúzott részeket mézzel főzték össze, majd szűrés és hűtés után elnyalogatták. Ezzel a módszerrel azonban relatíve kis mennyiség készíthető, ám röpke háromezer év múltával a francia cukrászok rájöttek, hogy ha az eddigi alapanyagokat vízzel, cukorral és tojásfehérjével dúsítják és habosítják, kereskedelmi mennyiség is előállítható. Ez volt a Pâte de Guimauve. Újabb másfél évszázad teltével szabadalmaztatták az extrudálási eljárást, mellyel manapság is készítik ezt az édességet.
Ebből a sörből sem hiányzik a zabmaláta, ráadásul karamellizálva is van, többek között ezért is annyira lágy, selymes, krémes. A mályvacukor édessége tökéletesen átjárja a korty egészét, a tonkabab vaníliás, fahéjas, szegfűszeges aromái remekül kontráznak hozzá. A stout esetünkben inkább kakaós, mint kávés íze masszív alapot nyújt a felépítménynek. Élménydús főzet, még akkor sem ijednénk meg tőle, ha a címkén látható lábasfejű úriember kínálgatná.
Ezek után mi egyebet tehetne a bőség kosarában megbotló és hasra vágódó emberfia, mint hogy az egyház fojtogatva ölelő karjai között keres menedéket? Ezt választottuk mi is, mintegy levezetésképpen, és lefeszegettük a kupakot a Scourmont apátságban (Abbaye Notre-Dame de Scourmont) készített trappista ale palackjáról.
Az enyhén kesernyés, gyümölcsös, borsosan fűszeres sörrel Grande Réserve néven is összefuthatunk. A négy alap Chimay közül (a másik három a Rouge, a Blanche és a Dorée, utóbbi kereskedelmi forgalomban nem kapható, csak az apátság melletti kocsmában, az Auberge de Poteaupré-ban csapolják) ez a legkomlósabb és a legszárazabb.
Az újabb 9%-nyi alkohol elhelyezkedése után már csak az jutott az eszünkbe, hogy a chimay-i hercegi család nőtagjai (születettek és szerzettek egyaránt) milyen erősen érdeklődtek kis hazánk férfiemberei iránt. Amikor 1896-ban Rigó Jancsiék Párizsban bazseváltak, ott üldögélt az egyik Chimay herceg fiatal feleségével együtt. Az ámerikánus asszonyka nem bírt ellenállni a vadkeleti dallamoknak és a tüzes prímástekintetnek, a koncert után Clara Ward-Chimay Jancsira vetette magát. Tíz évig voltak együtt, ezalatt állítólag cca. nyolcmillió dollárnyi vagyont éltek fel. Aki akarja, számolja ki, mennyit érne ez manapság.
Az álompár a korabeli celebmédiában(vö: képeslap)
Ugyancsak 1896-ban köttetett házasság Széchenyi Dénes diplomata és Émilie de Riquet de Caraman Chimay között, de róluk nem kellett a Mikszáth által szerkesztett Országos Hírlapnak cikket írnia. Lehet csendesen és szerényen is rohadt gazdag az ember, nem? Ez utóbbi életformát kívánjuk kedves mindnyájatoknak az új esztendőre.
A szerényebb végzet szerényebb asszonya: Émilie de Riquet de Caraman Chimay
Az mindig jó dolog, ha a sörözés-kávézás közbeni beszélgetést aláfesti egy kis zene. Amikor pedig sikerül a sört, a kávét és a zenét együtt élvezni, akkor az ember méltán érezheti úgy – még ha csak néhány röpke perc erejéig is -, hogy helyreállt a világ rendje.
A Félegyházi Sörműhely Extra Coffee stoutja gyakorlottan tudja előadni ezt a trükköt, s bár a kávé és a sör jelenléte evidens, a zenét kicsit ki kell csomagolnunk. Még szerencse, hogy ez volt az eredeti szándékunk is.
Adott volt két koffeinfüggő zenész, név szerint Tamási László és Csikány Tamás. Utóbbi felkapja a fejét a Fácán, illetve a Tom Stormy megszólításokra is. Mindketten szép ívű karriert tudhatnak maguk mögött a hazai rockabilly-jungle-garage szférában, közös metszéspontjuk pedig (az említett függőségen túl) a Mystery Gang nevű zenei formáció, melynek Fácán évekig volt a vezetője, Tamási László pedig legjobb tudomásunk szerint napjainkban is ott püföli a bőröket. Ők ketten alapították 2020-ban az Extra Coffee-t (elég idősek vagyunk már ahhoz, hogy tudjuk, mi mindenre utalhat az XXX jelzés, ám ők annyira kemények, hogy az x helyén egy koponya vigyorog a két lábszárcsonttal), ahol a brutális feketeleveseken kívül kávépárlatot, kávés chiliszószt, vagy akár koffeines-mentolos rágót is kóstolhat az ember, nem beszélve ma esti sörünkről.
Mondtam, hogy kemények
A kávés sörélmény alapja egy milkshake stout a maga krémességével és lágyságával, no és 7%-os alkoholtartalmával. Máris kiszabadítjuk a palackból, hogy nyugodtan elhelyezkedhessen a pohárban, és pöföghesse kifelé magából a jó kis kávés, étcsokis illatokat, melyekhez némi melegedés után egy kellemesen édeskés, picit vaníliás vonal is csatlakozik. A mélybarna sör tetejére vékony, kitartó, bézs habréteg borul. A korty nagyon sima, kicsit vizes, de aztán berúgja az ajtót a kávé, melyről csak annyit tudunk, hogy „a Magyarországon kapható egyik legerősebb kávé blend”, meg hogy kb. 70 mg koffeint tartalmaz. Mindkettőt készséggel elhisszük, mert bár hírhedten hidegvérű humanoidok vagyunk, a harmadik korty után már elég szapora a pulzusunk, nem véletlenül döntöttünk úgy, hogy délután sörözünk. Este aludni akarunk. A kávés keserűségen túl finoman és olajosan diós, kakaós jegyekkel futunk össze, melyekkel a laktóz nagyon szépen fuzionál.
Hogy kerek legyen a történet, ideillesztünk egy ropogósan friss felvételt a sok fenegyerekkel, egyben közhírré tétetjük, hogy amennyiben valaki a CsTDzs (CsótányDzsó) Alt’N’Roll formációval közösen Altbier-t tervezne piacra dobni, velünk gyűlik meg a baja jogilag, mer’ ezennel ráütjük az ötletre a trademarkot.
Hét eleji nyomott hangulatunkat némiképp orvosolja, hogy a Hajdú Serház egy névben, típusban, megjelenésben egyaránt pillanatnyi állapotunkkal tökéletesen parallel sört tudott produkálni nekünk. A Blackout – nevéhez híven – sötét, mint egy áramszünet a nap megfelelő szakában, illetve említhetném még kis hazánk jövőképét is, így a választások után, de hagyjuk a politikát, nyissunk, töltsünk, szellőztessünk, közben pedig nézzünk gyorsan körül az áramszünetek háza táján. A leghíresebb blackout minden bizonnyal az 1977 nyarán New Yorkot érintő, 26 órán át tartó esemény volt, melyről azóta könyvtárnyi kimutatás és elemzés született mindenféle szakemberek tollából, a póznamászóktól kezdve a pszichológusokon át a szociológusokig. Két villámcsapás miatt 9 millió ember maradt áram nélkül (2012-ben Indiában 620 millió, csak viszonyítási alapként), s elég sok olyan akadt köztük, akikről ennek hatására gyorsan lekopott a civilizáció vékony máza. A fosztogatásokat a szakértők az akkortájt nem túl fényes gazdasági helyzettel magyarázzák, de természetesen az összes balhét nem lehet annak rovására írni. A zavargások során 1616 üzletet rongáltak meg/fosztottak ki, a tűzoltókat pedig 1037 esethez kellett riasztani.
Tulajdonukat legális sporteszközökkel óvó állampolgárok sörhasú rendfenntartó erőkkel. New York, 1977
Kb. 4500 embert tartóztattak le, a rendőrség állományából 550 sérültet regisztráltak. Az anyagi kár nagyjából 300 millió dollárt tett ki, ez a mai árfolyamokat tekintve olyan 1,8 milliárd. Számunkra viszont a legérdekesebb nem is ez, hanem az ugyanitt tizenkét évvel ezelőtt történt áramszünet, illetve a két esemény közötti bámulatos szakadék emberi és társadalmi szempontból. 1965-ben ugyanis a bár csak 13 órán keresztül tartó, viszont hét államot, valamint Kanada egy részét is érintő blackout alatt a New York-i rendőrség mindössze öt (5) esethez kellett kivonuljon, ami azóta is rekord a város történetében. Az emberek higgadtak és nyugodtak maradtak, még az a nyolcszázezer is, akik a metrókban rekedtek. A kilenc hónappal későbbi baby boom inkább csak városi legenda, mindenesetre a Hol voltál, amikor kialudtak a fények? című filmvígjátéknak (Doris Day és Patrick O’Neal főszereplésével) is erre van kihegyezve a csattanója. Feltehetnénk a költői kérdést, hogy ugyan milyen típusú vezetőség tud tucatnyi esztendő alatt egy komplett társadalomból ostoba, dühöngő degeneráltakat varázsolni, de ez fájdalmasan súrolná aktuálpolitikai helyzetünket, ezért egyébként is megválaszolatlanul hagynánk.
Vidám várakozás ’65-ben
Közben a mi személyre szabott áramszünetünk szépen kiadta magából az illatanyagokat, finoman pörkölt kávés és csokoládés jegyekkel pöfögve tele a konyhapult környékét. A külcsínyt illetően valóban nagyon sötét sörrel van dolgunk, direkt fényben is csak foltokban mutat egy kis bíborvörösbe hajló barnaságot. Habja drapp, vékony, tartós. Testes, olajos hatású, a korty sima, kellemesen selymes, ahogy az egy stout-tól elvárható. Masszív malátáinak köszönhetően ízvilága alapvetően és gabonásan édeskés, ezt a komlók jó ütemben érkező közepes keserűsége lazítja fel (IBU 32). Utóbbi mozzanat szépen simul az enyhén pörkölt kávés-kakaós vonalba, melyből az utóízbe is jut egy adag. Tartalmas, laktató sör, az egészséges alvást és álmodozást elősegítő 6,5-ös alkohollal. Vidám sötétséget mindenkinek!
Szemmel alig követhető sebességgel cikázunk Csehország térképén, ismét Prágába teleportálunk, annak is északi területére, a Kobylisy nevű városrészbe. A már ismert és megszokott metódus szerint valaha Kobylisy (Cobolicz) is önálló településként vegetált, első írásos formában történő említése 1297 júliusára esik, amikor macskástul-egerestül odaajándékozták egy sógor/koma/jóbarát nemesnek. Nincs új a Nap alatt. 1643-tól tekinthető Prága részének, déli szomszédja Libeň, s erre már minden tisztességes bibliofil felkapja a fejét. A vidék békés volt, tempós és nyugodt, a fű-fa-virág-szántóföld-gyümölcsös témakört csak néhány téglagyár és gőzmalom dobta fel, már amennyire tudta. A második világháború azonban itt is ronda dolgokat művelt. Reinhard Tristan Eugen Heydrich SS-Obergruppenführert ugyanis (aki óvatosan fogalmazva is az egyik legsötétebb lelkű elitnáci volt, ő alapította meg az SD-t [Sicherheitsdienst], a Párt biztonsági szolgálatát, szorgosan tevékenykedett a kristályéjszaka eseményeinek szervezésében, irányította az Einsatzgruppen keleti fronton végrehajtott mészárlásait. A wannseei konferencia vezetőjeként pedig kijelentette, hogy a zsidókérdést az SS fogja megoldani → Endlösung) az Anthropoid hadművelet keretein belül Kobylisy és Libeň határán sikerült kiiktatni a képből a csehszlovák hadsereg ejtőernyőseinek.
RTEH és a támadás során amortizálódott gépjármű
Heydrich a helyszínről még elmenekült, de néhány nap múlva a kórházban meghalt. A németek bosszúhadjáratot indítottak (ez volt a második Heydrichiáda, az első az Obergruppenführer birodalmi protektor-helyettesnek történt kinevezése utánra datálható), melynek során Lidice és Ležáky falvak férfi lakosságát agyonlőtték, a többieket deportálták, a házakat lerombolták. Kobylisy lőterén 1942 május 30. és július 3-a között 530 embert végeztek ki. Az áldozatok pontos száma nem ismert, de bőven 1500 fölöttire becsülik a történészek. Heydrich halála után a nácik a Sobiborban, Treblinkában és Belzecben felépített és beüzemelt megsemmisítő táborok műveletsorozatát Einsatz Reinhardt kódnévvel látták el.
De félre most a múlt komor történeteivel, ma este már csak a sörünk legyen sötét. A Pivovar Ládví Cobolis egy étteremmel, sörözővel, pékséggel, kávézóval kombinált vállalkozás, mely 2018 óta működik, főzőmesterük Pavel Palouš. Széles palettával dolgoznak, szinte minden típusban kipróbálják magukat a DIPA-tól kezdve a RIS-on át a BW-ig. Nekünk most egy oatmeal stout-hoz van szerencsénk, ami Kámen Osudu néven fut, ami (ha jól tippelünk) valami olyasmit jelent, hogy „a sors köve”(a címkén olvasható Falias szó miatt meglehetősen magabiztosan állíthatjuk, hogy ennek az óír/skót/gael mitológiához van köze, pontosabban a Koronázási, avagy Végzet Köveként ismert műtárgyhoz, de összefuthatunk vele An Lia Fàil, Stane o Scuin, esetleg clach-na-cinneamhain néven is. Még a Tuatha Dé Danann cipelte magával anno dacumál, de erről majd máskor).
A kő 1996-ban került vissza a westminsteri apátságból a skótokhoz, akik nagyon örülnek, és alig várják, hogy valakin jól végigvághassanak azokkal a botokkal
A nem titkolt cél az volt, hogy egy lazább szerkezetű, könnyedebb, vehemensebben fogyasztható stout kerüljön az asztalra, ezért a test is vékonyabb (10 B°), az alkohol is visszafogottnak mondható a maga 4%-ával. Kinézetre hozza a szokott formát, a sötétbarna sör tetején nem túl izmos, halványan bézs hab üldögél kitartóan. A várt pörkölt, kávés alapmotívum is azonnal jelentkezik az illatban, megtámogatva némi fűszeres-virágos szállal a komlók (Gaia, Willamette) irányából. A korty selymes, simogató, ízvilága pörkölt malátákkal, kávéval, csokoládéval, diófélékkel jelzett, bár kissé vékony, vizeske. A vége gyümölcsösen savanykás, kávésan keserű, picit földes. Nagy lelki nyugalommal jelenthetjük ki, hogy a terv megvalósult, ez a stout valóban könnyedén fogyasztható, ám ennek az ízvilág nem látja igazán kárát. A palack ürültével bárki elzarándokolhat ahhoz a bizonyos kőhöz új királyt választani. Áprilisban.
Egy stout nem stout alapon haladunk tovább (gondoltam, a nem könnyen kiejthető kezdést megtámogatom kissé a mitsütszkisszűccsel, de ezt a szép, régi, romantikus nyelvtörőt gyomorszájon rúgta az a fránya globalizáció, mert a pillanatnyilag trendi variációja úgy hangzik, hogy „Mit sütsz kis szűcs? Tán sós szusi szószos sült húst sütsz kis szűcs?” Ezért hagyom inkább a fenébe, a szusi csak maszatolná a képet, nem abba az irányba indulunk), a Mad Scientist segítségével mexikói villámlátogatáson veszünk részt, természetesen inkább csak hangulatilag. Tesszük ezt a Chocolate Muerto nevű Mexican hot chocolate milk stout-juk segítségével, melyből immáron a harmadik batch kering kereskedelmi forgalomban (az első kiadás 2019 novemberében jelentkezett, még 8%-os alkohollal). A hagyományos összetevőkön kívül zabpehely, laktóz, kakaóbab, chili és fahéj szerepel a receptúrában, s mivel nagy rajongói vagyunk a csípős ízeknek, kíváncsian várjuk az élményt. Ki is töltjük, hadd levegőzzön és melegedjen nyugodtan, addig körbejárjuk kicsit a dobozt díszítő Nuestra Señora de la Santa Muerte kultuszát, amit illik nem összekeverni San La Muerte tiszteletével. Utóbbi Paraguayban és Argentínában dívik leginkább.
Áhítat. Ne zavarjuk
A mi női istenségünk a mexikói népi hiedelemvilág és a katolikus egyház által közvetített tanok keveréke, aki a halált személyesíti meg első körben, de gyógyít, vezérel, irányít és véd is. Alakjában és megjelenésében Máriát (az üdvözülés lehetősége, a test mulandósága) ötvözi az azték Mictēcacihuātl istennővel, akit gyakran ábrázoltak nyúzott állapotban, kitátott szájjal, hiszen az ő feladata volt reggelenként a csillagok elnyelése (az ő férje Mictlāntēcutli, az egyik főisten, rendezvényein a hívők időnként egymást is megkóstolták).
Az isteni pár fogadja Oxomocot és Cipactonalt, akik az azték kultúrában nagyjából a mi Ádámunk és Évánk szerepét töltötték be, illetve másodállásban az éjszaka, az asztrológia és a naptár istenei voltak
A női alak díszes öltözete, az ékszerek és a festés a hívságokra, a mulandóságra utal, míg a koponya és a csontok a földi élet elkerülhetetlen végét szimbolizálják. A hagyományos értelemben vett szentekkel szemben a Vékony Asszony konkrét, időnként meglehetősen profán kívánságok teljesítésére is rávehető. Anyagi jólét biztosítása, hosszú, egészséges élet tálcán történő szállítása, illetve a kényelmetlen és kellemetlen alakok eltüntetése egyaránt szerepelhet a repertoárban. Védőszentként funkcionál többek között a homo- és transzszexuálisok, a prostituáltak, a szegények, a drogkereskedők, valamint a rendőrök és a biciklis futárok esetében, akikre rá is fér az isteni gondviselés. A katolikus egyház nem igazán szimpatizál a kultusszal, eszében sincs kanonizálni azt, sőt, vad lobbitevékenységet végez a megfelelő hatalmi szerveknél. 2005-ben a kormány törölte a Mexikói-Amerikai Tradicionális Katolikus Egyház néven futó egyesület regisztrációját, 2016-ban pedig Ferenc pápa is megostorozta őket egy picit verbálisan. Summa summárum: a hit és az Árnyak Hölgye él és virul az illegalitásban, mit sem törődve az eltörlését célzó próbálkozásokkal. Mi inkább abban reménykedünk, hogy sörünk is lesz annyira árnyalt, összetett és csípős, mint a vázolt szituáció.
Ismét szép sötét sörünk van, még a mellettünk pislákoló gyertya direkt fénye sem akar átvándorolni rajta, csak néhány kósza, mélybíbor villanásra futja az erejéből. Habja drapp, krémes, tartós. Illatából néhány rövidke másodpercre a paprika mutatja meg magát, majd csokoládés, fahéjas, szárított gyümölcsös kavalkád következik. A korty selymes, testes, olajos hatású, simulékony. Eleje kifejezetten és csokoládésan édes, majd hirtelen beköszön a chili, amiből egészen tisztességes mennyiség került bele, de nem poéngyilkos módon. A vége is csípős, ám itt már lassan megjelennek a pörkölt, kávés keserűk, amik az utóízben egy kis maradék csokoládéval keverednek kellemesen. A 7%-nyi alkohol nyugodt tempóban fejti ki és érezteti hatását, megfelelő mértékben lazítva fel a péntek este szövetét. Szagolgatós, forgatós, ízlelgetős, lassú sör, gazdag, élménydús és csípős ízvilággal. Nem akarnék vele napi szinten összefutni, de a Señora-val is elegendő egyszer találkozni ahhoz, hogy megváltozzon az ember élete.
Egy és egynegyed esztendeje járt nálunk a bajai szent őrült (önmagát definiálja így, ezért használom én is bátran ezt az állandósult jelzős szerkezetet), JrGocsál, akinek a pécsi illetőségű SteamCraft Brewery söreit köszönhetjük. A hétvégén ismét errefelé vezetett az útja, beugrott hát a felgyülemlett göngyölegért. Az elmúlt időszakban csak még szentebb és még őrültebb lett, tekintélyes lég- és raktérrel rendelkező gépjárműve már csurig volt pakolva palackokkal, az általunk őrzötteket már csak némi ügyeskedéssel sikerült a többi közé passzírozni. Elmondása szerint hatezernél is több sörösüveg várja már a bázison, ami elképesztő és döbbenetes mennyiség, de még elképesztőbb és még döbbenetesebb a tény, hogy ezért senki sem akarja heti szinten szétrúgni valamely szervrendszerét. Ezzel nem azt kívánnánk sugallni, miszerint valami észak-koreai mintára épült terrorisztikus kapcsolatrendszerben tengetnénk sanyarú hétköznapjainkat (és kilátástalan, reménytelen hétvégéinket), ám tény, hogy kaptunk mi már szemöldökráncolást hatvan üvegért is. A hatezer példányért várható retorziók gondolati síkon történő felvázolásakor egyébként igen termékeny fantáziánk az ősi, zsigeri szinten jelentkező rettegés miatt egyszerűen lefagy, s csak bámulunk magunk elé, mint őzike a reflektorfénybe, sőt, nekünk még a szánk is lefittyed.
Oké, ez egy szarvas. Viszont kicsit lefittyed
Tudatunk legmélyebb rétegeiből, ahová személyiségünk a túlélés érdekében visszahúzódott, egyértelmű jelzések érkeznek, miszerint ebből az állapotból csak és kizárólag a SteamCraft Dark Steam fedőnevű stout-ja tud bennünket kirángatni, ezért már birkózunk is a kupakkal csapolt példányunk PET-palackjának tetején.
Kitöltve éjfekete, direkt fényben is csak módjával világosodó sör kerül pohárba, tetején dús, krémes, tömött, kitartó bézs habbal. Jól kidolgozottan kávés, egy kis étcsokoládéval megtámogatott, a háttérben kissé földes illatkompozíció kényezteti a szaglóhámot. A korty selymes, teszi a dolgát a zabpehely, alacsony szénsavtartalmú, a rövidke kakaós-csokoládés kezdés után a Carafa egyes és hármas típusa tart bemutatót abból, milyen is az, amikor egy malátát rendesen megpörkölnek. A vezérfonalat húzó kávés jegyeknek a Magnum savjai kontráznak, a Chinook pedig tovább árnyalja a képet gyantás-fenyős ízvilágával. A 41-es IBU-érték már kissé az Extra Stout-ok irányába kacsintgat, de mi nem bánjuk, az 5.9-es alkohol pedig szépen becsomagolt, tarkót simogató ajándék kedd estére. Amit nem lát a szem, azért nem fáj a szív alapon a melléképület egyik sarkából máris kihajigáltuk a felgyülemlett rengeteg szirszart, hogy legyen helye a dobozoknak, amikbe – dacolva a mindenféle szögben összehúzott szemöldökökkel – máris nekilátunk az újabb szállítmány gyűjtésének, mert ha a szent őrült legközelebb is ilyen korrekt sörrel fejezi ki háláját, az megér némi kockázatot.
December hetedikének reménytelenül sivár, szürkésbarna, barátságtalan és nyirkos reggelén a Mikulás borzalmas, szaggatva hasogató fejfájással ébredt. Percekig bámulta a plafont, félt megmozdítani bármilyét is, s azon gondolkozott, érdemes-e felkelni. Meg úgy egyáltalán: érdemes-e tovább csinálni ezt az egészet. Már az elmúlt néhány évszázad is sokat kivett belőle, de az ezredforduló óta sokkal sz@rabb lett a helyzet. A demográfiai mutatók eszetlenül meredek szögben emelkednek, lassan már nyolcmilliárd tróger tapossa ezt a nyomorult sárgolyót. Az idén 638 millió rohadt kölyökhöz kellett volna odaérnie, nem is beszélve a debil, infantilis felnőttekről, akiknek az értelmi szintje megrekedt valahol a PET-palackok és a barnamoszatok között. Hát nem. Elég volt. Szakadjon bele ebbe az, akinek két édesanyja van, s az egyik azokból is Béla. Negyedelte a dolgot, egy részét odadobta a manóknak (itt melóznak ezer éve, csak összeszedtek már egy kis önállóságot baz+), a másik adagot megkapta az UNICEF, a harmadikat meg eladta a finneknek, akik vigyorogva kifizették a jelképesnek is mondható 1€/kölök árat, hiszen ezidáig többszörösen is véresre keresték magukat a Joulupukki-brand segítségével. Az a szűk százhatvanmillió meg majd jó lesz még valamire. A maradékot gyorsan lezavarta, majd némi alkohol és a krampuszlányok társaságában elvonult. Utóbbiak viszont hiába vonaglottak kéjesen, hiába műveltek magukkal és egymással olyasféle kérdőjeles dolgokat, amitől egy kelet-közép-európai politikus vöröslő fejjel, szemlesütve makogna valamit a bajszába a szittya morálról, a Mikulás csak üldögélt a kandalló előtt egy üvegnyi töménnyel, s bámulta a lángokat. Végül elzavarta a nőstényeket, hogy jöjjenek vissza reggel, ő pedig lefeküdt aludni. Most pedig itt hever hanyatt, de a várva várt BMW (Big Morning Wood, a.k.a. – glory, – tent, – dew, – missile, nocturnal penile tumescence [NPT], bindweed, convulvulus, sausage sunrise, angry rooster, Morrabrød, Full Sequoia, Frümola, madera de mañana, Crusty Panda, slumber lumber, breakfast dagger, gnarly boner, gnarbo → Greta Gnarbo, ranní erekce, ranní trčka, stavjaňa, usw.) bizony érdeklődés hiányában ma (is) elmaradt, ezért még rosszabb kedvvel csoszogott a vizesblokk felé. Ráadásul az elmélyült pisálás/vakarózás kombó alatt megszólalt a fejében a régi nagy sláger: Hey Joe! Kezedben a fegyverrel, mondd, hova mész? Nem kell mondanunk, hogy ez sem tett jót az önbecsülésének, s már azon töprengett, melyik módszerrel hagyja itt ezt a siralomvölgyet, amikor megpillantott a konyhaasztalon egy doboz sört. – Morning Joe. Ez szórakozik velem baz+, vágom is kifele – gondolta, de aztán mégis inkább kibontotta.
Sötétbarna, direkt fényben mahagónivörös villanásokkal dolgozó sör került a pohárba, vékony, ám kitartó, drapp habbal. Illatában egyértelműen a kávé dominál némi nyálcsorgató, virágosan édeskés, citrusos-bergamottos kiegészítéssel, ami simán lehet az etióp származású Reko kávé hozadéka is. Az oatmeal alapnak köszönhetően a korty rendkívül lágy, selymes és krémes, a szénsavak is visszafogottak, érzetre valóban egy óvatos reggeli italra hajaz. Ízvilága a jól pörkölt kávéé, itt-ott finoman kakaós jegyekkel, karamellásan édeskés foltokkal. A vége száraz, földesen savanykás. Alkohol 6%, IBU 35, B°16.
A Mikulás kortyról kortyra jobban érezte magát, a második pohár után már könnyedén legyintve küldte el hajnali problémáit a szürkepenészes, hónaljmankós p*csába, s azon kezdett meditálni, hogy vajon az etióp mursi törzsnél, ahol a nők azokkal a hatalmas fa korongokkal tágítják és nyújtják az alsó ajkukat, ott mi lehet a neve a morning wood-nak?
Vili, az általában Vidám Vadkan szomorúan gubbasztott az erdő lepukkant becsületsüllyesztőjének visszafogottan ragacsos pultjánál. Időnként fájdalmas pofával belekortyolt az előtte álldogáló pohárban lévő gyanús, sörszínű löttybe, köpött egy hegyeset, aztán tovább fixírozta a pult erezetét. Hirtelen megnyikkant az ajtó, s Sziszif@sz, a katasztlofálisz beszédhibákkal küszdő físziszikló cusszant be a klimóba.
– Szefassz Filikém! Hát te miélt fagy ilyen búfalb@sszott? – kéldezte fidám figyollal a pofáján.
– Aha. Még eszt szem éltem, de mál legalább ki tudom mondani. Magyalászd el egy kicit bőfebben, ész köszben híjjá’ má’ meg egy szölle! – kérte a cikló. Izé…szikló.
– Az van – kezdte Vili, s közben intett a csaposnak -, hogy nem az vagyok, aki vagyok. Illetve nem az, akinek lennem kellene. Még kevésbé, ami lenni szerettem volna.
– Aha – mondta megint Sziszif@sz, sz köszben belebugybolékolt a szölbe, mel’ mál moszt szem éltett egy kulfa szót szem asz egészből, de nagyon plofi volt abban, hogy eszt palásztolni tudja. Meg asztán esz folt asz egyik kedfenc kifejeszésze, melt nem folt benne egyetlen számála ploblémász hang szem.
– Szar dolog ez, Sziszif@sz. Éldegélsz vidáman, egyenes derékkal, has be, mell ki, mert mégiscsak egy stout vagy, pláne imperial, rád is van firkálva baz+, oszt’ egyszer csak becsapódik fél marék fekália a ventillátorba. „Méghogy stout! Meg imperial! Hogynepersze.” Ilyeneket sutyorognak a hátad mögött, s közben vigyorognak, mint tót a hugyos körtére. „Mer’ alapjába’ véve rendesen összerakott jószág ez, barátságosan sötétbarna, még a habja is drappos kicsit. Illatában is hozza az ilyenkor várható édeskés, enyhén kávésra pörkölt malátákat azzal a csipetnyi savanykássággal, a korty is viszonylag kerekded, jön a kávé itt is doszt, nadehogy stout? Horribile dictu: imperial?? Jó lesz ez egy aránylag iható barna ale-nek is. ” És kész, ennyi, el vagy intézve.
– Hmmm…- hallatszott a hüllő ilányából, melt az előbb fászolt okok miatt eszt a nyelf fonológiai lendszelébe altikulálatlan állapotban lészlegeszen beilleszkedett indulatszót isz előszen szelette. – Asz öleg szölszabó szelebuldi menyeckéjének, Ananász asszonyszágnak isz haszonló nyafalyája fan – mondta asztán. Ő sze tudta filágéletébe sze eldönteni magálól, hogy kicoda-micoda. Amelikai lágel asszal a bloméliaféléfel összekutyulfa? Ennél jófal kefeszebbél isz akasztottak föl mál tisztesszégesz embeleket, bál Ananász asszonyszágot én aszélt megkímélném, olyan cábítóan édeszkész a szentem. Sz milyen lédúsz! Ha egyszel ketteszben tudnék maladni vele, bebiszonyítanám, mennyile fagyok használható, mint fallikusz szimbólum.
De ezeket Sziszif@sz már csak az üres kocsmának monologizálta, mert Vili közben már elegáns lendülettel, nyálcsorgatva, félkeményen csörtetett a gyümölcsös irányába.
Ismét egy nagy klasszikusnak örvendezhetünk szerény hajlékunkban, illetve a könnyű, nyáreleji szellő által tornáztatott fűzfák alatt a kertben. Tegnap volt fűnyírás, ezért az egyébként is agresszív köcsög kis tücskök a szokásosnál is harsányabban k*rvaanyáznak körülöttünk. Ezt mi egy darabig elnéző, némiképp fensőséges mosollyal hallgatjuk, majd a drámai tetőpontot a másodperc törtrésze alatt a vérbe gyalázva teátrális mozdulattal leteszünk a fűre egy flakon rovarirtót. Percnyi néma csendet követően jóval visszafogottabban indul újra a pusmogás, mi pedig tudjuk, hogy ismét győztünk.
Az Imperial Stout-ról, mint sörtípusról esett már szó itt a blogon több alkalommal is, ám az ismétlés sosem árt, elő a dióhéjjal. A porter és a stout típusok pontosan nem meghatározható időpontban történt szétválása után (mely szétválás korántsem nevezhető katartikusnak vagy markánsnak) utóbbi gyorsan különböző altípusokkal vette körül magát, mint például az Oatmeal, a Milk, a Sweet és az Imperial, nem is beszélve az Oyster-ről. Imperialt először (közmegegyezés szerint) a londoni Thrale’s Anchor Brewery készített, legillusztrisabb vevőjük pedig maga az orosz cári udvar volt, élén II. (Nagy) Katalinnal, minden oroszok császárnőjével (Императрица Всероссійская). Később a főzde tulajdonost váltott, a külkereskedelmi kapcsolatok ápolását pedig Albert von Le Coq mester vállalta magára két közép-ázsiai régészkirándulás között. Hogy neki volt-e bármiféle köze a kecskékhez, azt nem tudjuk, Közép-Ázsia nem a szomszédban van, messziről jött ember azt mond, amit akar. A cárnő szexuális étvágyával kapcsolatos gonosz pletykák ismeretében pedig magunk is komolytalan dolognak tartjuk ezt a kecskés vonalat, hiszen ki kínlódna ezzel a jószággal, ha választhatja a lovat is? A mi sörünk esetében eme ártatlan kérődző csak a főzde nevében fordul elő, ezért nagy nyugalommal és kedvvel pattintjuk le a kupakot. Nagyon sötét, feketébe hajlóan barna, átlátszatlan sör kerül a pohárba. Bézs habja formás, de rövid életű. Illata pörkölt malátás, kávés, kissé borosan savanykás, összetett, de tán picit bátortalan. Az alkohol is érezhető, de nem nyers, a kávés jegyekkel fonódik össze. A korty eleje erősen pörkölt, kávés, keserűcsokis, az itt is használt Sládek ez alkalommal nem rúg labdába. A típusnál gyakori aszalt gyümölcsök intenzitása szintúgy nagyon alacsony, a közepesen pörkölt kávé jelöli ki a fő csapásirányt. A korty testesnek mondható (17 °B), sima, bársonyos, szénsav csak mutatóba. A vége száraz, kávésan keserű, alkoholos. Annak ellenére, hogy némiképp keveselltük a 30-as IBU-t és pofátlan módon a 7,8-as alkoholt is, összességében egy kellemes, hétköznapi, kategóriáján belül közepes sört ihattunk, melynek segítségével az újult erőre kapó kora esti tücsökzörgésben megpróbálhatjuk elképzelni, milyen is lehetett, amikor Katalin le akarta magáról dobni a lovat.
