stout – Porból lettem, sörré leszek

1041. Hedon Medúza

Medusa enyhe idegállapotba’ lapozgatta a partnerkereső applikációja által elé generált oldalakat. Nincs egyetlen épkézláb faszi sem ebben a nyomorult teremtésben? – füstölgött magában. Miért van az, hogy nekem sosem sikerül kifogni valami csendes, rendes hímet, akinek esetleg még egy kis pénze is van? Oké, Poszeidón elég hatalommal bírt, de ezt a kapcsolat dolgot elég furcsán értelmezi, gyakorlatilag megerőszakolt az a hínáros fejű, szigonyos paraszt. Mintha nem volna elég, hogy a Gorgók közül egyedül én vagyok halandó. A nővéreim meg… na, azok is érik a pénzt. Eurüalé csak üvöltözni tud, de azt legalább hangosan és mindenkivel, arról nem is beszélve, hogy biztosan tudom, összefeküdt azzal a rohadék Poszival, alig várta meg, hogy az lemásszon rólam. Szép kis testvér az ilyen. A másik nővérem, Sztheinó, az legalább jól csinálja a dolgot. Igaz, hogy eddigi életében több f@szt fogott, mint kilincset – és hát ugye halhatatlan, mi lesz még itt, uramirgalmazz -, de az eseményeket követően az összes kandúrkát jégre tette. Mindet, kivétel nélkül. Jelenlegi állapotomban (jut eszembe, szerintem úgy maradtam Poszitól, már két hete késik ’sszameg) ezzel mélységesen egyet tudok érteni.

Csoda, ha elegem lett a beolajozott görög köcsögökből? Nézzünk körül egyéb helyeken is, éljen a globalizáció! – mondtam magamnak. Hamar rá is találtam arra a szigorú tekintetű ír aszkétára, Patrikra. Csípem a szigorú tekintetű aszkétákat, érzem bennük a kihívást. Küldtünk egymásnak pár, kissé privátabb jellegű fotót, váltottunk néhány szót a virtuálban. Minden okénak tűnt, így megegyeztünk egy találkában nála, úgy sem jártam még soha arrafelé. A sziget teljesen rendben van, tényleg szuperzöld, meg minden, csakhogy az én drága szentem elfelejtette megemlíteni, hogy ő reflexből elzavar minden csúszómászót a területéről. A fejemen tekergő kígyók az apostolt megpillantva visítva vetették magukat az óceánba, én meg most itt heverek parlagon és viszkető fejbőrrel. Igaz, a kígyóhaj máris kezd visszanőni, de ezek az izék a fejemen pillanatnyilag a legnagyobb jóindulattal is csak földigilisztának nevezhetők. Ezektől ugyan senki sem fog kővé válni, talán csak szívrohamot kapni a röhögéstől.

Igyunk valamit, mer’ rögvest rosszul leszek. Lássuk, mit osztott mára Lakheszisz. Hogyaszongya Medúza Foreign Extra Stout. Ezek szórakoznak velem, ’sszákmeg??? Még hogy Medúza?? Pláne foreign?? Hát nem most meséltem, hogy jártam a külföldiekkel? Azt hiszem, holnap lesz egy-két szavam a Moirákhoz, azért a pofátlanságnak is van határa. Na, lássuk, mit tud. Hmmm… az illata nem is rossz. Finom csokoládé, karamell, kevéske, de annál csalogatóbb alkohol. Sűrű, tapadós anyag, a korty pedig döbbenetesen krémes. Az eleje az illatok alapján elvárt édességet hozza, a csokoládékhoz, melaszhoz könnyű odaképzelni valami enyhe likőrösséget. A maláták után kávés keserűk jönnek, a komlók halvány földes jegyekkel kontráznak. A vége alkoholosan meleg, kávés.

Lassan iható, tempós, nyugtató hatású sör, szépen egymásra épülő, több irányból is kibontható ízekkel. Nem bántuk volna, ha kissé több alkohol szorul bele, mert ez a 6,5 % a típus alsó határa, s ennél nekünk most több kellene.

No nézd csak, még egy hellén hetero. Nem is néz ki rosszul… Valami Perszeusz. A származása rendben van, biztos akad pénze is, elvégre királylány az anyja. Azt írja, a foglalkozása hérosz. Nofene. Próbáljuk ki, mit veszíthetünk? Csak nem fogja levágni a fejem?

**Medusa levágott feje Michelangelo Merisi da Caravaggio alkotásán**

1040. Hedon Feketeszakáll

Kiskovács C. Jenőt nem kímélte ez a drága, nagy kezdőbetűs Élet mostanában. Ennek megfelelően úgy érezte magát – és úgy is nézett ki -, mint a Himnuszban a balsors. Nem elég, hogy a reaktivált kommunikációs tisztet folyamatos áthelyezésekkel pöckölgették egyre inkább kifelé az Univerzum relatíve értelmesnek nevezhető létformái által benépesített kvadránsokból (mostani állomáshelye is jóval közelebb helyezkedett el a Galaktika Végbélnyílásához, mint az KCJ szerette volna), de magánélete is romokban hevert. Ősidők óta nem volt értelmezhető kapcsolata nemhogy humanoid, de semmiféle nőstény egyeddel. A szexuális feszültségek kezelésére rendszeresített ST-IV/A jelzésű (a köznyelvben Kiskovács egyik korábbi kalandja óta Sztíviának hívott) nőnemű androidoktól már nem az a szerve állt fel, amelyiknek illett volna, hanem a szőr a hátán. A munkájában sem lelt már semmi örömöt, hiszen azokat a feladatokat, melyekkel a vezetőség bombázta napi szinten, egy értelmesebb egysejtű is vigyorogva meg tudta volna oldani. Ráadásul a napokban volt várható az új főnök érkezése, ami hatványozottan ment eseményszámba itt, néhány fényévvel a Teremtő háta mögött.

A többiek által izgatottan várt potentát a Feketeszakáll nevet viselte, amiről KCJ-nek csak egy földi, pláne őshazai főzde által készített imperial stout jutott az eszébe. Ezért hát a szolgálat letétele után a kommunikációs szakember be is tért az egyik kantinba, mert bár általános állapotára való tekintettel korai lefekvést és kizárólag a Végítélet harsonáira való feltámadást tervezett, úgy gondolta, egy-két sör nem árthat meg.

A kantinban nem lógtak egymás seggébe a népek, amiért C. kifejezetten hálás volt, és amikor észrevette, hogy a pult sarkát egy szemrevaló, ezidáig ismeretlen humán nőnemű támasztja, rögvest újabb hálaimát csatolt a Mindenek Ura irányába küldendő adatcsomaghoz. A bemutatkozásra és az obligát alkoholmeghívásra a tünemény kedvesen mosolygott, amitől Kiskovácsnak remegni kezdtek a térdei, ezért gyorsan leült egy olyan bárszékre, amit a reaktormag környékén melózó lényeknek fejlesztettek ki, akik az ultramagas hőmérsékletet kedvelik. A kínos jelenetnek a hölgy vetett véget, aki – még mindig mosolyogva – áttámogatta a minden értelemben leégett KCJ-t egy félhomályos sarokasztalhoz, ahol a már említett imperial stout fogyasztása közben a reaktivált és megpörkölődött tiszt egyre jobban kezdte magát érezni. Nem is csoda, hiszen a tóparti főzde kifejezetten és csalogatóan simulékonyra álmodta ezt a sört, melyben a kávés és csokoládés jegyek izgalmas egymásutániságát a 9,2-es alkoholtartalom koronázta meg. Ennek, és a bizsergető mosolynak köszönhetően Kiskovács kinyílt, mint kétnaponta a szemétledobó zsiliprendszere, és csak úgy ömlött belőle a szó. Elmesélte a csodálatos teremtésnek minden nyomorát, létének összes értelmezhetetlen aspektusát, rávilágított az állomás összes, általa ismert visszásságára a felesleges gürcölésektől kezdve a pitiáner sikkasztásokon át a seggfej feljebbvalókig.

– Ráadásul – fejezte be a litániát – új b@sszájba érkezik hamarost, akit pont úgy neveznek, mint ezt a sört, hát nem vicces? Remélem, nem lesz sokkal ostobább, mint a mostani, mer’ akkó’ kimegyek, oszt’ egy szál pendelybe’ megvizsgálom, mit tud művelni a termodinamikai hőmérsékleti skála legalsó határa a szervezettel. De ugye legalább magácska elmorzsol majd egy könnycseppet a szeme sarkában, kedves… izé… hogyishíjják?

A tünemény felállt, lepöccintett egy nem is létező porszemet makulátlan egyenruhájáról, amin – KCJ-nek ez csak ebben a pillanatban tűnt fel – mintha kissé túl sok is lett volna a mindenféle plecsni, jelzés, meg csillag, majd még mindig mosolyogva így szólt: – Blackbeard Borbála vagyok, az új b@sszájba.

Kiscé elfehéredett, kezében halk roppanással kettérepedt a söröspohár, s miközben az asztalról lecsorgó éjfekete italt bámulta, arra gondolt, hogy a legjobb talán az lenne, ha ő a Végítélet harsonáira sem ébredne fel.

1022-1024. Smithwick’s Red Ale, Island’s Edge, On The Other Side East Coast IPA

Ha gigantikusnak nem is, szokott, méltán szerénynek titulálható kereteinket mindenképpen feszegető írás következik a dublini kirándulás söreit érintve. Valószínűleg két darabra is hasítjuk a dolgot, mert egyrészt még mindig nem értük utol magunkat a besűrűsödött teendőkkel, másrészt pedig több nap, mint kolbász. A söröket tekintve megpróbálunk egy körülbelüli beérkezési és találkozási sorrendet tartani, csak hogy lineárisnak nevezhessük a dolgot, mert ugyan nincs különösebb értelme, de mi imádjuk a lineáris dolgokat (is).

Csak hogy nyomorult civilizációnk elkurvulásának mértékét ecseteljük, meséljük el, hogy már a repülőgép fedélzetén is fogyaszthattunk volna „sört”, de a cca. 7 (hét) euróba fájó 0,33-as Heinekent igya az, akinek két édesanyja közül legalább az egyik Béla. Egy hatalmas szakadék felé száguldunk feleim, figyelmezzetek.

Kilkenny városába ugrunk parádés képzeletünk segedelmével, ide nyúlnak gyökerei annak a sörnek, mellyel minket kedves házigazdáink (akikről kizárólag szuperlatívuszokban beszélhetünk kedvességüket, barátságosságukat és minden egyéb megnyilvánulásukat tekintve) megkínáltak az út porát leöblítendő. Ide érkezett meg 1710 környékén John Smithwick, és rögvest fel is vásárolta a XIII. századi kolostor maradványait. A vétel maga nem volt bonyolult dolog, VIII. Henrik óta nem járt jó világ a kolostorokra, még a romjaikra sem, sört főzni viszont már kevésbé volt egyszerű Smithwick barátunknak, lévén ő is katolikus. A későbbi családi címert ékesítő mottó mentén haladva (Fortitudine et Prudentia → erővel és óvatosan) viszont a következő évtizedekben csinos kis birodalmat alapított, amit a század vége felé már teljesen legálisan birtokolhattak. A főzdét a család 1965-ig vezette, ekkor a Guinness megvásárolta, jelenleg a Diageo égisze alatt futnak. Az eredeti gyárat 2013-ban bezárták, a termelés Dublinban zajlik, de Kilkennybe látogatva a Smithwick’s Experience keretein belül megtekinthető az ősfőzde, és kóstolható a cég piacvezető terméke, a Smithwick’s Red Ale is. Mi is elégedetten kortyoltuk ezt a könnyed, malátásan édeskés, finoman komlózott, jellegzetesen rubinvörös színű sört. Visszafogott alkoholtartalma (3,8 %) miatt az estébe és éjszakába nyúló beszélgetések biztos támasza lehet, tisztes egyszerűsége ízes ivósörnek predesztinálja.

Említettük már a Heinekent, nem túlzottan pozitív konstellációban, itt az ideje újra beléjük botlanunk, csak hogy érzékeltessük, az íreknél sem minden habostorta. Ez a történet Corkban kezdődött, 1856-ban. James J. Murphy és testvérei álmodták itt a realitásba Lady’s Well néven főzdéjüket, az viszont talán már a legrosszabb álmaikban sem jött szembe velük, hogy éppen az ő cégük lesz az, ahonnét a Heineken elindul megtiporni a szigetet. Pedig ez történt. 1978-ban az akkor már Murphy’s Brewery Ireland névre hallgató vállalkozás kezdte terjeszteni napjaink seízű sztárlágerét (oké, félszáz évvel ezelőtt talán jobb volt), majd ’83-ban fel is vásárolták őket, manapság Heineken Ireland a nevük. Két évvel ezelőtt gondoltak egy merészet. Az írek szeretik a stout-ot, de még jobban szeretnék, ha nem volna ennyire keserű – jelentették ki. Parádés tétel. Mi, egysíkú szegény hülyék erre a problémára valahogy így reagáltunk volna: Nem szereted, mert keserű? Igyál mást. No de pont ezért vagyunk mi szegény hülyék, a Heineken meg gazdag. Zászlajukra tűzték hát a jelmondatot – It’s better less bitter -, meg is promotálták alapost, oszt’ már ihatja is a nép az Island’s Edge nevezetű sört, ami hozza az elvártakat.

Íme a humor irányába kacsintgató reklámanyag:

Lágy és krémes minden porcikája, gazdagon pörkölt karamellák lebegnek benne halvány kávékkal, s ha mindez nem volna még elég, az innováció keretein belül toltak bele egy kis fekete teát és bazsalikomot is. A tea elvileg tovább csitítja az amúgy sem túl izmos keserűket, a bazsalikom pedig a korty egyébiránt megfelelően száraz végén hagy egy kis fűszeres, mentolos érzetet. Tulajdonképpen nem is olyan szörnyű dolog, csak a bennünk lakó konzervatív vénember kaffog egy kicsit a fogsorát tornáztatva, de gyorsan elzavarjuk aludni.

Mi viszont még nagyon is ébren voltunk, amikor befutott a következő sör, immár a craft hullámain. Az On The Other Side egy 4,6 %-os East Coast IPA, gyártója pedig a 2016-os alapítású Lough Gill Brewery. Nevüket egy tóról kapták, mely az ország északi részén található, természetesen rendkívül vadregényes vidéken. Vagy húsz sziget van benne, ezek egyike az Innisfree, melyet William Butler Yeats is megénekelt, mert gyermekkorában a környéken nyaralt, és kitartóan visszavágyott.

**A tó és a sziget az említett vadregénnyel**

Természetesen citáljuk a verset, Szabó Lőrinc fordításában:

Innisfree

Indulok én s megyek most, Innisfreebe megyek,

S kunyhót rakok, fala sár lesz, s nád és sás a tető:

Lesz méhkasom, s kilenc sor babot is ültetek,

S csak nekem zümmög a mező.

Ott majd megbékül a szívem, mert békét hoz fehér

Fátylával a reggel, amelyhez a tücsök citeráz;

Az éjfél csupa derengés, csupa izzás a dél,

S az est csupa szárnycsattogás.

Indulok és megyek most, mert éj-nap a parti fövény

S a víz játéka ringat, a tavi muzsika;

Ha megállok a járdán, vagy az utca közepén:

Szivemben csobog a dala.

Még ennél is romantikusabb, hogy él itt folyami ingola (Lampetra fluviatilis) is, tudjátok, az az élősködő hal, amelyik ráharapja magát valamire, oszt’ ott marad. Ki tudja, lehet, hogy a költőóriásnak ez az élmény hiányzott a leginkább. Nem hihetetlen, milyen bunkók tudunk lenni?

**A kérdőjeles gondolatokat ébresztő szájszerv**

A sör maga (a neve ebben a pillanatban került új megvilágításba, hiszen ha egy olyan tó másik oldalára kell átevickélni, amiben ingolák vannak…, na de elég legyen) szép narancsos-okkeres színt mutatott, illatában is volt egy kevés ebből a citrusféléből, némi gyantával keverve. A korty eleji gyümölcsös édességet gyenge közepes, kissé földes-gyantás komlók váltották, de mindkét vonal túl hamar elhalványult, az utolsó szakasz nagyon vízízűre sikeredett. Biztosan a tó miatt.

Időközben ránk esteledett, megint jól elpofáztuk az időt, és az előttünk tornyosuló jegyzetkupacra pillantva enyhe malíciával állapítjuk meg, hogy lesz ebből három rész is. Ha nem négy.

1006. Belhaven Black

Eredeti elképzelésünk szerint ismét egy kalap alá tettünk volna két akciós nyárvégi készítményt, de aztán a Belhaven Black miatt meggondoltuk magunkat. Ritkán vándorolhat az ember Skóciába, nem illik csak úgy kutyafuttában intézni a dolgot. Még a végén megsértődnek. Oszt’ ha egy szoknyás ember megsértődik…

Skócia (gaelül Alba) délkeleti részén járunk, East Lothian (Lodainn an Ear) megyében, azon belül pedig Dunbar (Dùn Bàrra) városában. A környéken nagyjából a korai vaskor óta élnek emberek, a rómaiak votadini/utadini néven ismerték őket és relatíve baráti viszonyt ápoltak velük. A skótok a carhami csata (1018) után – ahol Máel Coluim mac Cináeda (az egyszerűség kedvéért II. Malcolm) skót király és Kopasz Owen Strathclyde uralkodója közös erővel megmogyorózta Eadwulf Cudelt és northumbriai csapatait – tekintették magukénak a területet. A későbbiek során Durham királyi várossá avanzsált. A szerencse forgandóságára pedig az a tény világít rá, hogy 1650-ben Oliver Cromwell csapatai a közelben verték rommá a skótokat. Az élet már csak ilyen. A skótok egyébként kemény népek, a város egyik grófnőjéről, Agnes Randolphról feljegyezték, hogy amikor egy aktuális ostrom során az angolok foglyul ejtették a testvérét és annak kivégzésével fenyegetőztek, a hölgy csak annyit üzent nekik, hogy hajrá, legalább nem lesz gond az örökléssel. Skótok, na.

**Ágnes asszony alázza az ostromló angol sereget. Amikor azok kőhajítókkal kezdték lőni a várat, udvarnőivel a bástyára vonult, és megvető pofával leporolta az eltalált részeket**

A főzdét 1719-től datálják, az elmúlt századokban több néven is futott (Johnstone’s, Dudgeon’s, a Belhaven nevet Dunbar kikötőjétől örökölték, az meg egy folyótól, a Biel Water-tól), de a népes környékbeli mezőnyből – volt idő, amikor 24 főzde működött a környéken, ah, boldog aranykor – csak ők léptek át a XX. századba.

2005-ben a suffolki Greene King szűk 200 millió fontért olvasztotta magába a főzdét, hogy aztán őket meg a kínaiak vegyék meg kilóra néhány esztendővel később, de ez minket már nem érdekel.

A Belhaven megtarthatta brandjeit és márkáit, szépen prosperál napjainkban is, mint Skócia legrégebbi működő sörfőzdéje. Túlnyomórészt ale-ben nyomulnak, de a kor szavára hallgatva van azért egy kraft jellegű pilsner és egy IPA is a portfólióban.

Háromféle stout-juk közül hozzánk a Belhaven Black Scottish Stout jutott el. Hogy mitől scottish, azt nem tudjuk, merő rosszindulatból (mala fide[sz]) arra tippelnénk, hogy a fukar skótok ebből is kispórolták az alkoholt, mert az csak 4,2 %, ami a típus alsó határértékét súrolja. Miközben töltünk, ismét csodálkozunk kicsit az átlátszó sörösüveg tényén, mert bizony annak is megvan a maga jó oka, miért színesek a palackok. A komlóban lévő izohumulon (3,4-Dihydroxy-5-[3-methylbut- 2-enyl]-2-[3-methyl-1-oxobutyl]-4-[4- methyl-1-oxopent-3-enyl]-1- cyclopent-2-enone) a baktériumok szaporodásának gátlásával tartósítja a sört, ám meglehetősen érzékeny az UV-sugárzásra. Ennek hatására ugyanis lebomlik, mindenféle perverz reakcióba lép a körülötte lévő egyéb anyagokkal, melynek végeredménye a 3-methyl-2-butene-1-thiol nevű cucc, ami büdös, mint a dög. Szerencsére a sörkedvelő kémikusok megoldották a problémát, kiagyaltak egy dihidro-izohumulonnak keresztelt anyagot, ez átmenetileg megoldja a problémát, de az ezzel kezelt söröket nem érdemes hosszabb ideig tárolgatni, mert hagymaszaguk lesz a vegyülettől. Valamit valamiért.

A mi sörünk frissnek mondható, még nincs hagymaszaga. Jönnek viszont az elvárt kakaósan édeskés, pörkölt kávésan kesernyés aromák, az élénkségükkel sincs baj. A sör maga sötétbarna, fényben rubinvörös, habja törtfehér, átlagos, tartós. A korty egy kicsit laza, vizeskés, viszont ízletesnek mondható. A már említett kakaó és kávé mellé cseppnyi méz simul, ők hárman szép hátteret adnak a komlók földes, nem túl erőteljes keserűinek (IBU 20). A vége elfogadhatóan száraz, kesernyés, az utóíz halványan diós.

Nem tartozik a felejthetetlen tételek közé, de könnyen iható, a típusjegyeket jól felsorakoztató sör. Egyébként sem merünk túl rosszat mondani róla, a kupakon ugyanis egy bogáncs képe látható, ami a skót Order of the Thistle lovagrend kedvenc növénye. A rend jelmondata pedig „Nemo me impune lacessit”, ami kissé pongyola fordításban annyit tesz: Ne b@szakodj velem, mer’ rosszul jársz. Értjük és ehhez tartjuk magunkat.

**Star of the Order of the Thistle 1838-ból a híres mottóval. Arany, ezüst, gyémánt, rubin, smaragd. Filléres dolog lehet**

1002. 5th Element FES

A múltkori, kedélyünket kissé LELAppasztó (jó kis szó ez még igekötő nélkül is, rögvest eszünkbe is jut róla Molière mester – aki a Képzelt beteg [Le Malade imaginaire] előadása közben esett össze a színpadon, és halt meg néhány órával később cseppet sem kenetteljesen, mivel nem akadt pap, aki hajlandó lett volna azt feladni neki – teremtménye, Argan, az említett mű veretes hipochondere, ki az első felvonás első jelenetében imigyen szól: „Legjobban ez tetszik nekem ebben a patikusban, ebben a Szippants úrban, hogy ilyen illemtudóan fogalmazza meg a számláit. »Uraságod becses belei, harminc garas. « Hogyne, persze; de az udvariasság önmagában még nem minden, kedves Szippants úr: tudjon mértéket is a beteg megnyúzásában. Harminc garas egy beöntésért! Maradok alázatos szolgája, de ebben már megegyeztünk; az eddigi elszámolásokban csak húsz garas volt a taksa, húsz garas pedig patikus nyelvre fordítva tíz garas. Javítsuk hát tízre. »Továbbá ugyanazon a napon egy jó hashajtó beöntés, dupla catholikon [szennából és rebarbarából készült főzet, akkortájt úgy gondolták, minden létező nyavalyát gyógyít], rebarbara, rózsaméz és egyéb keverékből, rendelés szerint, uraságod alhasi tájainak működésbe hozása, kiöblítése és megtisztítása okából, harminc garas.« Engedelmével, tíz. […] »Továbbá huszonhatodikán fúvódást-lappasztó beöntés, uraságod szeleinek kihajtására, harminc garas. « Tíz garas, Szippants úr.” Ugye, milyen jó kis szó ez?)

**Konsztantyin Szergejevics Sztanyiszlavszkij Argan szerepében 1913-ban**

söröcske után egy reményeink szerint fajsúlyosabb tétel következik a daruvári főzdétől, mégpedig egy Foreign Extra Stout. Az elemek közül övé volna a föld, egyrészt a színe miatt, másrészt a sörárpa érkezési irányát jelölve. A 17,5-ös Balling azt sejteti, hogy ebből a gabonaféléből tisztes mennyiséget használtak fel készítésekor. Kevésbé volt egyértelmű – legalábbis számunkra – a címkén látható 4.2-es jelzés, de aztán a főzde oldalán találtunk rá magyarázatot, még ha nem is lett tőle sokkal érthetőbb a dolog (ismét hangsúlyoznánk: velünk, hülyékkel van a baj). Szóval a 4.2 a.k.a. „Fo(u)r Two” arra hívna fel, hogy osszuk meg ezt a sört barátainkkal és szeretteinkkel a közös és megfizethetetlen élmény miatt. Szép gondolat, máris szólítjuk az asszonyt, mer’ szeretnénk vele átélni egy újabb megfizethetetlen élményt a lakáshitelen túl. Belenyal, kicsit fintorog, hümmög. Szerinte kicsit vizes. Hiába emlegettük volna a földet?

Kávés és maci kávés illata van, utóbbit egy enyhén gyógynövényes, cikóriás nyomvonal számlájára írjuk, ami nem kellemetlen, sőt. Akad egy kis étcsokoládé is, mindezek hátterében egy pici alkohol, az a 7,2 % nem árul zsákbamacskát. Habja színben laza tejeskávét idéz, átlagos, gyorsan apadó, a vékony maradék hosszan kitart.

A korty lágy, selymes, simogatóan krémes, a szénsavak játékosan a nyelv hegyére telepednek. Ízében a szépen pörkölt maláták édessége és kávés keserűsége olvad egybe a komlókkal, együtt produkálják a 45-ös IBU-értéket, ami a mi szánk íze szerint lehetne egy kissé emberesebb. Cserébe jönnek a jó kis földes aromák, a már említett gyógynövényekkel. A vége rövid, mérsékelten száraz, az utóíz kávésan kesernyés.

Szép munka, minden csorba kiköszörülve.

998. Fehér Nyúl Glam Stout

Ma reggel kivételesen nincs kultúrtörténeti határértékeket súroló külső hőmérséklet (vö. Ray Bradbury és François Truffaut, 451 Fahrenheit [ez Celsiusban 232.777778 fok, a papír gyulladási hőmérséklete, ez az emlegetett művek szempontjából fontos adat, akinek kell, pótolja, hosszú még a nyár]. A hazai könyvesboltokban mostanság nagy mennyiségben használt polietilén fóliák olvadáspontja ennél alacsonyabb, 105–115 °C körüli, hogy a birka mimagyarok ostobasága és tűrőképessége milyen értéket mutat, kiderül. Reméljük hamarost.), ezért gyorsan begyvizsgálunk (Dr. Bubó originális analitikai módszere) egy stout-ot, mellé pedig zenét is hallgatunk, merthogy glam.

A stílus a hetvenes évek elején Angliából indult el meghódítani a világot, félsikerrel, mert ugyan néhány esztendő múlva kifújt, illetve beleolvadt egyéb irányzatokba, ám a David Bowie/ Ziggy Stardust/Aladdin Sane szentháromság azért nehezen megkerülhető pontja a modern zenetörténetnek. Jöhet a muzsika, az androgün vonalat preferálók helyezkedjenek el kényelmesen.

Akad egy ország, ahol a stílus sokadik reneszánszát éli, naná, hogy a japánok kattantak rá ennyire a dologra. Arrafelé vijuaru kei/ヴィジュアル系 a neve, a bátrabbaknak itt egy összefoglaló a tavalyi év legjobbjairól. Megismételnénk: a bátrabbaknak.

Akinek ezek után nincs szüksége némi alkoholra, attól elköszönnénk, a többiek – és a saját – kedvünkért pedig nyitjuk a Fehér Nyúl alapszortimentjébe tartozó Glam Stout-ot. A főzde az ízélmény és a biztonság kedvéért tolt bele egy kis kávét, nem is akármilyet. Az El Salvador fajták jellemzően 1200-1500 méter tengerszint feletti magasságban érzik jól magukat, lassabban nőnek, ízviláguk (melyben a mézes édesség, a citrusos gyümölcsösség és a csokoládé jegyei keverednek) ezért teltebb. Kevésbé savasak, szépen balanszírozottak. A legnépszerűbb fajták a Catimor és a Pacamara, ezt amolyan Discovery-s jelleggel említenénk meg, miért ne terheljük az agyatokat felesleges információval?

A kávénak köszönhetően az illat és a megjelenés – nem is beszélve az ízvilágról – erősen hajaz mindenki kedvenc napindító, élénkítő italához. Hogy mennyi koffein szorult a selymesen lágy, a közepes kategória felső határát súrolóan telt (15,3 B°), a masszívnak gondolt maláták ellenére mégis kissé, bár nem kellemetlenül vizes kortyba, nem tudjuk, de a mi ketyegőnket azé’ megmarkolászta kicsinyt.

Érdekes módon a finoman savanykás, kávésan kesernyés lecsengést követően az utóízbe nekünk sikerült odahallucinálni a kávéfajtánál említett cseppnyi mézes édességet, és számunkra éppen ettől vált emlékezetessé ez a sör. Hiába, édesszájúak vagyunk, a Glam Stout-ot is megtámogattuk volna egy kis laktózzal, no de ízlések és pofonok, ugyebár.

Éljen a bűbáj, a ragyogás és a káprázat.

PS.: a professzionálisan szerkesztett fotográfiát (kell-e mondanunk?) ismételten Barancsi Sándortól nyúltuk, köszönettel.

996. Fehér Nyúl Yugooo

Újabb, a fantáziát minden vonalon megmozgató sör következik a Fehér Nyúl üregéből, egy vaníliával és tengeri sóval fűszerezett imperial pastry stout, melyet a főzde a zágrábi illetőségű The Garden Brewery-vel alkotott kollaborációs keretek között.

A címkén a klasszikus ihletettségű kérdést szúrjuk ki először, miszerint: “Mit adtak nekünk a ~~rómaiak~~ horvátok? Ejtőernyőt, mechanikus tollat, atomelméletet, Dražen Petrovićot, törvényszéki ujjlenyomatvételt,… és ezt is.” A tudománytörténet kedvenc vesszőparipáink közé tartozik, már vizsgáljuk is a dolgot, mit sem törődve azzal, hogy oly keveseket érdekel.

Az ejtőernyő esetében Faust Vrančić-ról (latinosan Faustus Verantius) van szó, aki Šibenikben született, pontosan nem tudni, mikor. Mindenesetre híres könyvét, a Machinae Novae-t 1616-ban adták ki, ebben szerepel az ejtőernyő egyik legkorábbi, részletes ábrázolása (már da Vincién kívül, természetesen). Kollaborált ő is kis hazánkkal, tíz évig volt csanádi püspök, említett művében pedig elsőként mutatta be az acélpántokból álló rugós alátámasztást is, melyet Kocs község lelkes iparosai akkortájt már rutinszerűen alkalmaztak lengéscsillapításra (vö. kocsi).

**Nem túl barátságos sport ez a kötelek elhelyezkedését figyelembe véve**

Következő horvátunk tiszteletbeli, honosított állampolgár, mivel Eduard Penkala Liptószentmiklóson látta meg a napvilágot, ráadásul lengyel és holland szülők gyermekeként. Nősülése után Zágrábba költözött, itt lett belőle Slavoljub Eduard Penkala. Az addigra már feltalált mechanikus tollat továbbfejlesztette, ő alkalmazott elsőként szilárd tintát. Az általa alapított írószergyár TOZ Penkala néven ma is üzemel. Az ő műve az elsőként levegőbe emelkedő horvát repülőgép is, a Penkala Biplane, avagy Leptir (1910).

Ruđer Bošković Raguzában született, amit manapság Dubrovnik néven illik keresgélni a térképen. 1758-ban kiadott művében, a Philosophiæ naturalis theoria redacta ad unicam legem virium in natura existentium-ban foglalkozik atomelmélettel, ezzel nem csak kortársait nyűgözte le, Heisenberg egyenesen a „horvát Leibniz”-nek nevezte. A nemzetiség fogalma az ő esetében különösen problémás, a horvátokon kívül az olaszok és a szerbek is magukénak tekintik munkásságát.

**Egy oldal a Theoria-ból. Mindenféle erővonalak, jobb felső sarokban a gravitáció, a bal felsőben pedig Bošković mester lenyűgöző ötlete**

Dražen Petrović-ot képletesen átugorhatjuk, habár a valóságban elég nehéz lett volna. Aki csak egy kicsit is foglalkozott kosárlabdával, annak ismerős a név, a sport rajongói pedig azóta is búsulnak korai és tragikus halála miatt, hisz’ még harminc sem volt az autóbaleset bekövetkeztekor.

Az állandó tudásszomj mellett már erősen gyötör bennünket a hagyományos szomjúság is, úgyhogy bontunk, temperálunk, szagolgatunk, ám adósok vagyunk még egy utolsó történettel, ami az emelkedő hőmérséklettel szemben jegesen borzongató.

1892. június 29-én az akkor 27 éves Francisca Rojas megölte két gyermekét, a hatéves Ponciano Carballo Rojast és négy esztendős húgát, Felizát. Saját torkán is vágásokat ejtett, és szomszédját, Pedro Ramón Velázquezt vádolta meg a tett elkövetésével, mert a férfi visszautasította a házassági tervekkel közelítő fiatalasszonyt. Vérbő és szomorúan valóságos dél-amerikai történet – Argentínában járunk -, de hogy kerülnek ide a horvátok? Hát úgy, hogy a gyilkosságra fényt derítő nyomozó a daktiloszkópia módszerét alkalmazta, amit tanára, a Hvar szigetéről származó Ivan (akkor már Juan) Vučetić segítségével sajátított el. Így Francisca lett az első olyan bűnelkövető a világon, akit az ujjlenyomata alapján kaptak el. Vučetić mester pedig létrehozta az első, ujjlenyomatokra épülő bűnügyi nyilvántartást, amit aztán szinte minden országban használni kezdtek.

**Vučetić mester Francisca ujjlenyomatával**

Mi már egy ideje a saját ujjaink nyomát bámuljuk a pohár falán, melyhez megfelelően sötét és bársonyos hátteret nyújt a sör, ami a vékony, kitartó, tejeskávés hab alatt lassan, olajosan, tapadósan mozog. Illata az első másodpercekben meglepően semleges és nagyon tiszta, nem véletlenül küldik a tüdőbetegeket a tengerpartra. Aztán érkezik egy kis étcsokoládé, leheletnyi vaníliával. A korty selymes, vastag, nehéz (26,5 B°), mintha egy konyhakész csiga csúszna le az ember torkán, ami szerintünk igen kellemes dolog, ezt gyorsan szögezzük le a hisztis közvélekedéssel szemben. Az eleje alkoholos, likőrösen csípős (8,8 %), ehhez simul a továbbiakban a jól pörkölt maláta, középtájt a vanília, majd a csipetnyi só. A vége száraz, enyhén és kávésan kesernyés.

Igen szimpatikus, szerethető alkotás, ha lenne belőle még két dobozzal, biztosan írnánk nektek egy tizenöt oldalas esszét a tömegpszichózisról, amit a Yugo márkatípusú négykerekű rettenet okozott a jobb sorsra érdemes amerikai társadalomban a kilencvenes évek elején, de szerencsétekre és sajnos csak ez az egy van.

PS: És hogy mit adtak még nekünk a Horváthok? Hát ezt a blogot. 🙂

985. Mad Scientist Guilty Tendencies

Arra gondoltunk, hogy mai sörünk margója mentén haladva mindenféle velünk született bűnös hajlamainkról tolunk egy vidám konfessziót (lásd Mad Scientist Guilty Tendencies), ám némi csöndes meditálást követően arra jutottunk, hogy nekünk olyanok nincsenek. Mármint hajlamaink – melyek esetenként kérdőjelesek ugyan lehetnek, de bűnösek semmiképp – vannak, a velünk születéssel akad némi gond. A mi idegrendszeri huzalozásunk oly végtelenül egyszerű, már-már bájosan primitív, hogy ilyen furmányos dolgok ott bizony nemigen tudtak megkapaszkodni az embriogenezis során. Később sem. Viszont rendkívül fogékonyak és tanulékonyak vagyunk, akárcsak az ún. neomexicanus komlók, s ezzel meg is érkeztünk a metszésponthoz, a közös nevezőhöz. A Guilty Tendencies készítésekor felhasznált komlók közül kettő, a Sabro és a HBC 472 ősei között találhatunk ilyen növényeket. A közönséges komlónak cca. 4,5-5 millió évbe fájt, amíg eljutott az Újvilágba, ahol aztán kialakult a Humulus lupulus var. neomexicanus. Csakhogy volt egy kis gond. Az adott termőterület meglehetősen sziklás és kopár lévén fákat és egyéb kapaszkodásra alkalmas növényeket nem tartalmazott, ezért a neomexicanus kénytelen-kelletlen lemondott erről az élvezetről. Talajszinten maradt, ott nevelgette lazább szerkezetű, bokrosabb tobozkáit újabb évmilliókon át, mint az egyetlen őshonos komlóféle.

Nagyüzemi termesztése valamikor az ezredforduló előtt indult meg, eleinte nem túl sok sikerrel, mert szegényke állandóan leesett a magasan kifeszített drótokról. A tériszony kicsit sem vicces dolog. A gőzerővel beindított nemesítési munkálatoknak köszönhetően 4-5 év múltával már egészen tisztességes eredményeket tudott produkálni kapaszkodásilag, keresettsége is szépen növekedett, jövője biztosítottnak látszik.

Közben mi már egy ideje szemlélgetjük és szagolgatjuk a pohárba került dry-hopped oatmeal stout-ot, melynek vizuális megjelenése teljesen nagykönyvi, ám az illata egészen elképesztő. A Sabro erőteljes aromái azonnal átverekszik magukat a habrétegen, s ez alkalommal a ritkábban teret nyerő, ezért unikálisabb kapros vonalat élvezhetjük. A típust tekintve zavarba ejtőnek tűnhet a párosítás, de tökéletesen illeszkednek a dolgok. A korty selymes, lágy, kerekded, a zabmaláta és a zabpehely teszi a dolgát, akárcsak a laktóz. Utóbbinak köszönhetően a korty eleje kellemesen, tejcsokisan édeskés, melyhez trópusi gyümölcsök csatlakoznak, a végéhez pedig a HBC 472 csatol egy kis tölgyfás savasságot. A keserűkért a Warrior felel, nem csalódunk benne most sem, megalapozottnak tűnik a főzde által emlegetett black IPA-s áthallás. A 6.4-es alkohol megfelelően bújtatott és kellő komolyságot kölcsönöz.

Jól kigondolt, szépen összerakott, ötletes és szimpatikus alkotás, pontosan ilyesmit vár az ember a Mad Scientist-től.

983-984. O’Stout és Camaro

A magunkhoz hasonlóan csóró, az alsó-középosztály gazdasági és társadalmi küszöbértékeibe kétségbeesetten kapaszkodó balf@szoknak kitalált és üzemeltetett bevásárlóközpontokban (Penny és Lidl, csak a célirány kedvéért) mászkálva (valamint a fogyasztói árak kitartó és meredek emelkedését látva egyre inkább hüledezve) leltünk rá e két újabb remekműre, melyekről relatíve röviden értekezünk ez alkalommal, a Teremtő legyen hozzánk irgalmas.

Az O’Stout elkövetőjéről, a lengyel Van Pur főzdéről több alkalommal is írtunk már hideget-meleget egyaránt, az 1989-es alapítású sörbirodalom ütemes növekedése azonban mindenképpen lenyűgöző. Napjainkra hat sörfőzde tartozik hozzájuk, éves szinten hatmillió hektoliter sört készítenek és forgalmaznak, melyek a világ minden tájára eljutnak. Az általunk eddig kóstolt és véleményezett márkák alapján azt kell mondjuk, hogy ezek a sörök általában véve nem túl jók, ugyanakkor akad köztük néhány (pl. Łomża, Edelmeister), melyeket fűnyíráshoz kifejezetten ajánlhatunk. Tárgyalt sörük stoutnak kifejezetten sz@r, bármennyire is tág határok között lehet játszadozni a típus meghatározásával. Az íz- és aromajegyek közül gyakorlatilag semmit sem tudott felmutatni, még a színe sem stimmel, mert ugyan tetszetős, jófajta, érett konyakra hajaz, de a stout nem ennél az árnyalatnál kezdődik. Hiába keresgéljük a kávés, kakaós, csokoládés ízeket, a komlózás is harmatgyenge, a fő csapásirány egy mindent átható, porcukrosan ragacsos, ultrageil valami, amitől a korty lenyelése után még hosszú percekig szaladgál a hideg a hátunkon. A testesség (16,5 B°) ebben az esetben inkább átok, mert rátapad ez az izé a szájpadlásra, csak hogy nyugodtan agonizálhasson az ember még egy kicsit. Az egyetlen pozitívum a 7,2-es alkohol lehetne, mert 380 HUF-ért ez még nem lenne rossz, de rendes ember ebből a léből nem fogyaszt annyit, hogy berúgjon.

Sunyi parasztvakítás az egész, de rögtön megvilágosodtunk, amint vethettünk egy pillantást az igazgatótanács elnökére. Az ilyen hideg tekintetű, visszafogottan lófejű, ötven felé szeletelő üzletasszonyok szemrebbenés nélkül képesek gyakorlatilag bármit elkövetni a bolygó sörfogyasztóival szemben. További szép sikereket kívánunk a hölgynek és a cégnek.

**Jagoda Iwańczuk, President of the Management Board of Van Pur**

Arnulf of Oudenburg, a.k.a. Szent Arnold földi porhüvelyének maradványait szállítva a szomjas zarándokok Champigneulles határában sörrel teli hordókra leltek, s legott örvendezni kezdének, dicsőítve az Úr nevét. És elégedett vala az Úr, és ők lakmározának bárányt és lajhárt és málét, sós ringlit babbal és orángutánt…ööö… nem, ez egy másik történet. Mindenesetre a csodaszámba menő eset helyszínén alapították a későbbiekben (1897-ben) a Brasserie Champigneulles-t, akik a Lidl számára lefőzték és leszállították mai (tor)túránk második kihívását. A főzde erősen sportfüggő, az ötvenes-hatvanas években a Tour de France, 1968-ban pedig a grenoble-i téli olimpia szponzora volt. 2006 óta a TCB Beverages érdekeltségi körébe tartoznak, legalábbis szerintünk így kell elegánsan megfogalmazni azt, amikor valakit megvesznek kilóra.

A Camaro kifejezést a General Motors Chevrolet üzemága véste bele hovatovább kitörölhetetlenül a köztudatba, amikor 1966-tól ezen a néven kezdte el gyártani és forgalmazni sportautóit (mivel piszkálta az egójukat és a zsebüket, hogy a konkurrens Ford nagyot hasít a Mustang-gal). Film~~buz~~ rajongóknak említenénk, hogy a Charlie angyalai 2000-ben készült filmváltozatában Drew Barrymore egy ’69-es Camaro Convertible Indy Pace Car Edition RPO Z11-el szántja az aszfaltot, mely típusból mindössze 3675 darab készült. Szűk hetvenezer zöldhasúért bárki beszerezhet egyet.

Meg aztán ott van Bumblebee a Transformers-ből, aki ugyan az eredeti változat szerint egy VW, de aztán átvedlett ötödik generációs Camaro-vá.

A mi Camaro-nk egy kukoricával megvert sör, s mivel a név maga pedig a francia camarade (társ, barát, elvtárs) kifejezésből származtatható, csak annyit fűznénk hozzá, hogy aki ilyen barátokkal büszkélkedhet, annak nincs szüksége ellenségre.

961. Bors Sherwood

A sors – esetünkben inkább a kegyes, mintsem az irgalmatlan – szeszélyének köszönhetően botlottunk bele a győrzámolyi illetőségű Bors Serfőzde szimpatikus és tematikus sorozataiba, közülük is elsőként a Robin Hood-mondakört tárgyalót fogjuk közelebbről megvizsgálni. A főzde jogelődje 1992-ben alakult meg családi vállalkozás keretein belül idősebb Bors István vezetésével. A viharos kilencvenes éveket még átvészelték, de 2005-ben le kellett húzni a főzde rolóját, csak a söröző rész üzemelt félgőzzel tovább, külföldről behozott söröket mérve. Néhány esztendő múltával az ifjabb generáció vette fel újra a kesztyűt és a harcot, új receptek, új sörök születtek a belga dubbelek ihlette Tuck baráttal az élen, őt követte a Sherwood nevű stout. Mi természetesen nem ezt a sorrendet követjük, no persze, még mit nem, irány az East Midlands régió, azon belül pedig Nottinghamshire. Itt suttog ugyanis a titokzatos és romantikus sherwoodi erdő, amit minden tisztességes bibliofil keresztül-kasul bebarangolt már tizenévesen, Walter Scott munkásságának köszönhetően. Itt tanyázik ugyanis a nemes lelkű törvényenkívüli, Robin Hood, aki elképesztő íjászati skilljére támaszkodva életcéljául tűzte ki, hogy amit a gazdagoktól elrabol, azt a szegényeknek adja. Ez nem mindig egyszerű dolog, lásd szegény kollégája és utánérzése, Dennis Moore történetét:

Az erdő maga egyébként korántsem az a klasszikus és romantikus kusza dzsungel, hiszen már a kora középkorban is gondos és komoly erdőgazdálkodás folyt errefelé. A kb. 450 hektáros terület 2007 óta védett, az évenkénti negyedmillió látogatót pedig csak a szállásadók, a vendéglősök és a szuvenírárusok fosztogatják, tegyük hozzá: sokszor hatékonyabban, mint azt az erdei szegénylegények tették valaha. Az erdő egyik nevezetessége az Őrnagy nevű tölgy, akit/amit legalább 800 esztendősnek becsülnek, kétszázvalahány utódját pedig Dorsetben nevelgetik féltő szeretettel.

A tolvajok fejedelme nem rendelkezik önálló, Scott-féle kötettel, az író Ivanhoe című regényében tűnik fel mintegy mellékesen, s ugyanígy látható egy versike is a palack címkéjén, de annyira apró betűkkel, hogy azt a mi monitoroktól és képernyőktől rongyolt, párás tekintetünk alig bírja kisilabizálni. Arról szól, hogy az erdő majd elrejt a fogdmegek elől, meg ilyesmi. Később tán nekifutunk újra, előbb kóstolunk.

Előírásosan szigorú, feketébe hajló sötétbarna szín (EBC 52), vékony, bézs hab. Illata kitöltés után megdöbbentően és harsányan narancsos, ez egészen biztosan a belecsempészett Curaçao-nak köszönhető. Kis idő teltével udvariasan, pici savanykásságot maga után hagyva a háttérbe húzódik, teret engedve az olyan hagyományosabb stout-aromáknak, mint a pörkölt maláták és a kávé. Ízében is a maláták csokoládés vonala nyit, a kávés keserűk velük keverednek középtájt, a végén pedig még kapunk egy adag szárított gyümölcsöt is. Az utóíz kissé savanykásra sikeredett, komlós villanásokkal. A korty maga közepesnek mondható, a szénsavak gyengék, alkohol 6%.

Nem rossz ez, nem fanyalgunk, Robinék is biztosan összetették volna kezüket-lábukat, ha ilyet sikerül lőniük a susnyásban, de mi azért már látjuk a fától az erdőt. Viszont így a nap végén és a sör után a versikét továbbra sem.