stout – Porból lettem, sörré leszek

1254-1256. Abodee Stabil, Argus El Bravos, Dreher Session IPA

Hálistennek – no és persze az ő remélhetőleg egyszülött fiának (reméljük, nem derül ki, hogy van valahol egy ikertestvére, bár érdeklődve figyelnénk az eseményeket, pláne ha nő lenne az illető) – átugrottuk ezt az ünnepkört is, az utána maradt fájó űrt és vákuumot sörökkel igyekszünk feltölteni. Összekotortunk hármat a húsvét előtti bevásárlások farvizén evezők közül (igen szép kép ez is), melyekről így ránézésre nem lesz túl sok mondanivalónk, egyet kivéve. Ezt előre is vesszük, közben átruccanunk BAZ megyébe. Itt található ugyanis Abod település, ahol a tavalyi adatok szerint 136 darab emberke éldegél. Már meg is kedveltük a helyet. Amikor Miskolcon a Zip’s lehúzta a rolót, főzőmesterük, a kolumbiai származású Pedro Reinoso Bernal itt kötött ki az átmentett technológiával. Nem kezdőkkel van tehát dolgunk, ám a semmiből hirtelen előbukkanó főzde széles palettája mégiscsak meghökkentő. Van nekik west coast IPA-juk, NEIPA is akad rögtön kétféle, sour is ugyanennyi, helles, bak és búza, direkt a végére hagyva pedig megint csak kétféle stout, ebből sikerült az egyiket, a Stabilt kosárba emelnünk. Merthogy a főzde másik huszáros vágása az, hogy söreikkel már a Lidl polcain is össze lehet futni, ami nem rossz dolog, ha az ember el akarja adni a termékét. Valószínűleg nem lesz állandó helye az ottani sörök közt, de egy hétköznapi bevásárlás után megvan az irány, amerre el lehet indulni.

A Stabil egy becsülettel szerkesztett dry stout, illatában és ízében egyaránt jelentkező kellemes pörkölt kávés, karamellás, étcsokis jegyekkel. Selymes, lágy, friss kortyérzet, hosszú, tiszta lecsengés, savanykás kávé az utóízben. Tényleg stabil. Örülünk.

A húsvéttal indítottunk, eljött az ideje, hogy mi is magunkra emeljük a keresztet, érezzük a kínokat és a szenvedést. Könnyű dolgunk lesz, hiszen az Argus El Bravos profi bélgyilkos, aki az agavé és a citrom minden szennyeződést lemaró duplacsövűjével intézi azok sorsát, kik a szervezetükbe juttatják ezt az anyagot a figyelmeztető jelek ellenére. Az az ember, aki az erőteljes szélvédőmosóillat és a műfehér, tankönyvi mosogatószerhab ellenére ezt a szutykot benyeli, magára vessen. Vergődjön csak, emlegesse az égieket mindenféle profán kontextusban, aztán a büntetése majd az lesz, hogy egy örökkévalóságon keresztül ihatja valamelyik kies, kénköves bugyorban. Ámbátor az alkoholtartalma 5,9 %, a társaságra meg odalent elvileg nem lehet panasz.

Nem sok jót tudunk mondani a harmadik nekifutóról sem, mert a Dreher Session IPA csak újabb ékes példája annak, mi történik akkor, ha a gyártó teljesen belecsontosodik-belehülyül a lágerfőzésbe. A szebb időket megélt cég egyszerűen képtelen összerakni egy valamirevaló felsőerjesztésűt. Míg a Blonde Ale a szódával elmegy kategóriába belefér, ez a session IPA értelmezhetetlen. Bántóan politúrszagú, rosszindulatú, fémes-gyógyszeres keserűkkel kitömött szénsavburjánzás, és akkor még elegánsan fogalmaztunk. Ha tényleg annyi a világ, amennyit ebből beletöltesz, úgy nyugodtan felfűzhetjük magunkat a jóistenke botjának tompábbik végire.

1232-1234. Ursus IPA, Szent András Almás Rétes, Reketye Dr Banghard

Szétszórtuk a féléviket ebben a tanévben is, nem akarunk róla beszélni, maradjunk annyiban, hogy egyre nagyobb sz@rban vagyunk. Most inkább kóstoljunk söröket, a véleményünket és érzésvilágunkat hűen tükröző zenemuzsikát meg ide illesztjük, hiszen nyugodtan lehetne a mai fiatalság himnusza.

A közelmúltban foglalkoztunk az Ursus egyik sörével, a Premiummal, most itt az IPA is, ráadásul a lelkünket is melengethetjük egy kicsit, hiszen a főzde termékeinek vásárlásával a Fogarasi-havasok élővilágát támogathatjuk, legalábbis pillanatnyilag és elméletileg. A cég létrehozott egy, félhülye korunknak megfelelően minden irányba vadul lázadó brandet, ez volna a Bârlog, melynek égisze alatt ez az IPA is vonul. A dologban az az érdekes, hogy a szokásosnak mondható parasztvakítások – telt, gazdag ízvilág, jól integrált keserűk, finom egyensúly, usw. – ebben az esetben ülnek. Tényleg telt és gazdag az ízvilág, a komlók valóban a megfelelő pillanatban és lendülettel lépnek be, a vége pedig kellemesen, citromhéjasan kesernyés-savanykás. Eddig sem voltak előítéleteink a román sörökkel szemben (pedig szeretjük az előítéleteket, gyűjtjük is őket, vasárnaponként mindig másikat szedünk elő a szekrényből, megfésüljük szépen, beszélünk hozzá, ilyesmi), ezek után pláne nem lesznek. A hazai nagyüzemi termékekkel pedig azért nem kezdjük el összehasonlítani, mert ahogy azt már éreztettük az írás elején, idegrendszerünk zilált állapotban van, így vérbő anyázásba is fordulhat a dolog, amire most nincs szükségünk. Nagy kedvvel elfogyasztjuk, élvezzük az 5.8-as alkoholtartalom gyengéd simogatását.

Rákattantunk mostanában az almákra, úgy vagyunk velük, mint a sörökkel: nem értünk hozzá, de szeretjük. Minden héten mást fajtát választunk magunknak, már a nevük is izgalomba hoz bennünket, hiszen mikor haraptál utoljára egy Pinova-ba, urambocsá’ egy Granny Smith-be? Az ízeken túl az is nagyon fontos, hogy legyen az almán matrica, mert azt szanaszét lehet ragasztgatni a tanáriban a kollégák cuccaira, amit ők többnyire elnéző, illetve zavart mosollyal konstatálnak. Már ki is tűztek nekünk egy ánégyest a falra MATRICÁK felirattal, amit ugyan értékelünk, de negálunk.

Nem tudjuk, hogy a békésszentandrásiak milyen fajtát tettek Almás Rétes nevű pastry ale-jükbe, de az élmény a vérprofin adagolt fűszerekkel együtt finoman szólva is orgiasztikus. Olyan élethű a dolog, mintha nem poharat, hanem villát közelítenél a szádhoz, rajta süteménydarabkával, s ahogy a döbbenetesen krémesnek érződő vaníliás-fahéjas vonalat megcsipkedi a gyümölcs friss savanykássága, egyből érzed a péntek délutánt. Nem szeretnénk gerinctelen véglényként a készítők lába előtt csúszni-mászni, de ilyen téren a héten ennél jobb dolog még nem történt velünk, ezt nyugodtan el lehet könyvelni tényként.

Tizenkilencre – mit tizenkilencre, húszra – húztunk lapot előző kijelentésünkkel kapcsolatosan, ez abban a pillanatban realizálódik bennünk, ahogy kibontjuk a Reketye Brewing Co. Dr Banghard-ját, ezt a 11%-os alkohollal bíró imperial salty peanut butter & caramel milk portert. Ennél tökéletesebb vaníliás karamell illata a vaníliás karamellnek sincs, ráadásul némi idő teltével finom tejcsokiaromák keverednek hozzá. A korty selymes, a só az ideálisan kevés szénsavval együtt pezseg a nyelv hegyén, maga után húzva a mogyorót, amitől még egy kis olajosságot is hallucinálsz, pedig hát csak aroma, de annyira precízen dolgozik. Az alkohol ugyan folyamatosan érezteti magát, ám nem lóg ki sehol, az étcsokis/kakaós keserűk sziporkáznak, a végén és az utóízben előbújik még egy kis só, mi pedig sejtjük már, miért rángatja a gumikesztyűt az egyébként valószínűleg csúnyán vigyorgó kopasz f@szfej a dobozon, mert ez a sör olyan élmény, amit nehezen felejt az ember, akár az első fékevesztett, ereszdelahajamat-bulit a proktológián.

1213-1214. The Garden Brewery Helles Lager és Nero Stout

Hideg szél vágja az ember pofájába a szúrós és jéghideg esőcseppeket, a Nap csak jelzésértékű, az iskolaudvart elborító ködben reményvesztetten, tanácstalanul és rosszkedvűen lődörögnek a kölykök, mi pedig szőrös angyalként mosolygunk, mert a november így tökéletes, így szeretjük. Persze azért jólesik előkotorni egy-egy nyári emléket az agytekervények pókhálós zugaiból, ezért ma nagyobbik lányunk horvátországi kiruccanásának konkrét tárgyi emlékeiből bontunk kettőt, és köszönjük neki ismételten, hogy nem feledkezett meg az ő fess apukájáról. A The Garden Brewery zágrábi illetőségű főzde, mely város környékén már a rómaiak előtt is szép számban éldegéltek emberek. Utánuk jöttek a horvátok valamikor a VI. században, Szent László királyunk pedig 1091 táján alapított itt püspökséget.

**A Szent István-székesegyház fotográfiája 1901-ből**

A főzde 2016-ban alakult meg, a két évszám közötti űrt egyéb alkalmakkor próbáljuk meg kitölteni, mert hat doboznyi főzet sorakozik a kamrapolcon, az ember nem pufogtatja el az összes puskaporát rögtön az első nekifutáskor.

A Helles Lager – ahogy azt ígéri magáról – könnyed is, frissítő is, előbbi tulajdonsága már-már a jellegtelenség irányába terelné az összhatást, ám szerencsére a csomagoláson emlegetett titokzatos szlovén komló menti a menthetőket. Nem sikerült kideríteni, melyikről is van szó konkrétan, ezért tippelünk, ami mindig játékos és sikamlós dolog. Az Aurora mellé tesszük voksunkat a citrusos, finoman fűszeres jegyek miatt, esetleg játszhat még valamelyik Styrian is. Persze ha nem, akkor nem, a tévedés jogához körmünk szakadtáig ragaszkodunk. A doboz külcsínyét tekintve megjegyeznénk, hogy a kissé ostobácska, sárga pöttyös variációhoz képest ez a ráncfelvarrott példány a stilizált növényi alkatrészeivel sokkal igényesebb megjelenést biztosít. A jó cégér a mostani nyomorult világban már fél győzelem.

Úgy illik, hogy a világos mellé egy sötétet pakoljunk, a kontrasztigényünknek is kell vetni néha valami koncot, még a végén fogja magát és elköltözik valami kiegyensúlyozottabb pszichébe. Szerencsére itt a Nero milk stout, mely nevének esetében csak a sötétségre kellene asszociálnunk, ám mivel imádjuk a szadista félhülyéket, mi rögtön Lucius Domitius Ahenobarbusra gondolunk, aki – miután fölvitte a zisten a dógát – Nero Claudius Caesar Augustus Germanicusra változtatta hívójelét. Előszeretettel végeztette ki, illetve tettette el láb alól a neki útban lévő embereket, köztük saját édesanyját (Agrippina Minor, mert volt egy Major is, a nagyi), első és második feleségét, valamint nevelőjét, Senecát. Harminc évesen, menekülés közben lett öngyilkos („Qualis artifex pereo!”), de egyes források szerint azért erre picikét rá kellett segíteni manuálisan.

**A császár egyik ábrázolása 1750 környékéről**

A mi Neronk sokkal szelídebb lelkület, nem próbálkozik semmi durva dologgal, ellenkezőleg. Sima, lágy, selymes, mértékkel vaskos (15.6 B°) kortyokat ad, ízvilága kellemesen pörkölt malátáktól hangsúlyos, itt-ott kissé megégett kenyérhéjra emlékeztet. A vége csokoládés, finoman savanykás, a Styrian Fox gyümölcsös-csípős jegyei itt jönnek ki igazán.

Elégedettek vagyunk, s mivel az idő továbbra is nyálkás, szinte vidámak.

1209-1210. Fehér Nyúl Rexit és Coco Bay

Metafizikai szempontból igen nyugalmas vidéken élünk, itt a Teremtőt csak mi szoktuk emlegetni olykor, ha idegállapotba kerülünk, s ez azért nem fordul elő túl gyakran. A vallások is kizárólag kultúrtörténeti vonalon foglalkoztatnak bennünket (vö. a nép ópiuma), így hát már-már blazírt nyugalommal hagyjuk elsuhanni magunk mellett a hétvégi ünnepkör összes lehetséges szereplőjét a samhaintól kezdve a mindenszenteken át a halottak napjáig. Ellenben van itt két sörünk a Fehér Nyúltól, melyekről leánykáink hangulatos fotográfiát készítettek tegnap, ezért ma be is nyeljük őket (mármint a söröket, nem a lányokat, bár az említett kultúrvonal bőven tartalmaz ilyen irányú történéseket is, nézzünk csak körül az ókori görögök háza táján) néhány keresetlen mondat társaságában.

Halovány exkuzációval indítunk, ugyanis a Rexit NEIPA-val kapcsolatosan nem bírtunk rájönni, ki lehetett az a szeretett sörfőző, aki otthagyva a csapatot ezzel a receptúrával köszönt el. Aki tudja, közölje, bár így is nyugodtan alszunk. A Rexit ezen túl még attól is különleges, hogy a készítők szerint ezidáig kis hazánkban a Yakima Valley HBC 1019 jelzésű komlót egyedül ők használták, értelemszerűen jelen esetben. Kapott azért egy dallamosabb nevet is, Dolcita lett a lelkem, hiszen illat- és ízanyagaival szebbé teszi az ember életét. Fő csapásiránya a citrusfélék és a csonthéjasok, a Rexitben – mely megjelenésében echte NEIPA, ködös, rostos gyümölcsleves – leginkább az őszibarack és a narancs domborít. A korty kellemesen fanyar, diszkrét és elegáns, még a keserűk is gyümölcsösek, amennyiben rögvest a barackmagra asszociál az ember (nem a honi édesipar hasonló nevű, jézusmáriamivanebben ízű förmedvényére gondolunk). Biztosak vagyunk abban, hogy amennyiben a titokzatos R a szakmán belül maradt, már nem állástalan. A tálentum adott, a bizonyíték kifejezetten ízletes.

Típust váltunk, jöhet egy Imperial Stout, a Coco Bay. Nevének hallatán azon kezdünk gondolkodni, vajon van-e a bolygón valahol ilyen hely? Nanáhogyvan. A Karib-térség Antigua és Barbuda szigetcsoportján kell landolni, konkrétan Antigua nyugati felén (de ha van ideje az embernek, a többi 53 sziget is tartogathat kóbor élvezeteket) a Valley Church Beach környékén. Itt található a Cocobay Resort All Inclusive – Adults Only (hmmm…) vendéglátóipari üzemegység. Gyorsan meg is néztük, novemberre még van kiadó deluxe kisházuk saját medencével napi félmillió HUF-ért, nagy franciaágy, free wifi, dohányozni tilos. Erősen gondolkodunk a dolgon.

Addig is nyitjuk a sört, az előtóduló kókuszillat bármilyen bővérű bennszülöttet is megvadítana, hát még bennünket. A gyorsan apadó bézs habréteg alól aztán a kakaó aromái is kiszabadulnak, csipetnyi alkohollal karöltve. A korty vaskos, húsos, harapható (28,8 B°), a kakaó pedig olyan intenzív és jellegzetes keserűket ad, hogy komlókra nem is volt szükség. A 10 %-nyi alkoholtartalom minden forró csokinál jobban melegít, a kesernyés utóíz kókuszos csokoládé után kiált. Nem tudjuk, hogy Antiguán innánk-e ilyet, de itt és most tökéletes élményt ad.

Terveztünk még mára egy kis téliesítő kertészkedést, de nincs kedvünk talajt fogni a rögvalóságban. Maradunk a tengerparton a pálmafák alatt. Majd lassan iszogatunk, úgy tovább tart a dolog.

**Deluxe medence mindenféle kilátásokkal. A hölgy valószínűleg feláras**

1195-1197. Csupor HatManGo, Csupor Black Cherry, Horizont Selfish Games Jungle Surprise

Még valamikor áprilisban, az 5. Sörblogger találkozón a búcsú perceiben nyomták a kezünkbe ezt a két Csupor-féle kraftot, harmadikként most melléjük illesztünk egy Horizontot, csak hogy szépen meg legyen pakolva a gyümölcsöskosár. Így hát van itt nekünk mangónk, meggyünk és vérnarancsunk, utóbbi némi kávéval kísérve, nehogy a sörök közé aludjunk.

Csupor Márton tavaly akasztotta szögre gerillafelszerelését, a Csupor Craft Beer azóta saját főzdével rendelkezik. Erre a célra egy használaton kívüli üzemanyagtöltő állomást alakítottak át, ami remek és fantáziadús ötlet már csak azért is, mert a sörre szívesen gondolunk olyan anyagként, amit rendszeres időközönként a szervezetbe kell juttatni, hogy az rendesen működjön. További könnyed asszociációs lehetőséget biztosít mangós savanyú sörük neve is: HatManGo. Hat mangó van benne? Hat ember megy valahová? Kalapos mangó? Kalapos ember megy valahová? Ez már így is elég fárasztó, de aztán belőjük a tutit. Ha az M betűt megfordítjuk, W lesz belőle → HatWanGo. No és vajon melyik város határában van az a bizonyos benzinkút? Bizony, ott. Nagyon elégedettek vagyunk magunkkal, aztán meglátogatjuk a főzde oldalát, és mit látunk? HatWanGo. Kissé lelombozódunk, ám aztán elfogadjuk, hogy más is lehet hozzánk hasonlóan zseniális, de a biztonság kedvéért laza csuklómozdulattal bevisszük a kegyelemdöfést: Hat nagy kiterjedésű hálózat (Wide Area Network) megy valahová? Oké, lőhettek.

A sör egyébiránt finom, édes és intenzív gyümölcsillatot áraszt, tömíti orrnyílásainkat, percekig csak ezt érezzük, de nem bánjuk. Később egy kis savas, fanyar aroma is társul a dologhoz, szépen ellensúlyozva az édes gyümölcsöt. Ez a harmónia a sör egészére jellemző, az ízek frissek, a savanyú és az édes szépen mozognak egymás mellett. Említettük már, hogy a savanyú sörök számunkra ingoványos területet jelentenek, óvatosan bánunk velük, mértékkel fogyasztjuk őket, de ezzel lazábbra engedhettük a gyeplőt. Elégedettek vagyunk.

Gyümölcsöt és sörtípust váltunk, a főzde marad. A Black Cherry egy meggyel összeházasított stout, melynek már az illata is elvarázsolja az embert. Vastag csokiréteg, amit friss és savanykás meggy lazít fel, még a magok kesernyéssége is érezhető. A korty lágy, simulékony, kellemesen testes, az ízek lassan, fokozatosan építik fel magukat. Masszív csokoládé és vékonyabb kávé kezdi a sort, majd a meggy itt is felélénkíti a dolgot. A lecsengés is hosszú, nyugodt, zavartalanul gyümölcsös, az utóíz finoman keserű. A 6 %-nyi alkoholtól boldogan mosolygunk, az ízek komplexitása miatt már azon gondolkodunk, hogy nyelni kellene egy falatnyi konyakot, hogy tökéletes legyen az illúzió. Meg is tesszük, és tényleg. Tökéletes. Émile Gerbeaud-ra gondolunk sok szeretettel, aki az 1896-os millenniumi kiállításon mutatta be új édességét, a konyakos meggyet, örök időkre boldog függőségbe taszítván ezzel emberek millióit. Elérzékenyülve – gyorsan ittunk még egy pohárkával, tudjátok, az illúzió – gondolunk a Csupor Craft Beer-re is, megőrizzük őket gyakran felfeslő emlékezetünkben.

Végezetül átrándulunk a Maglódi útra Horizontékhoz, akiknek Selfish Games sorozatából ez alkalommal a Jungle Sunrise nevű kávés-vérnarancsos IPA kerül terítékre. Hogy a kávé milyen típus, nem kötik az orrunkra, be kell érnünk azzal, hogy specialty. Legyen az. Tény, hogy az illatanyagok között nagy szépen bújócskázik a citrusok és komlók között, igazán élvezetes azt figyelni, hogyan húzódik előre, majd simul bele ismét a háttérbe. A korty friss, pezsgő, a vérnarancs ízével nyit (ami valószínűleg a mandarin és a pomelo természetes mutációja, és a benne lévő antocianinok miatt sötét színű, mely vegyület viszont csak akkor jön létre, ha a mediterrán termőterületen elég hűvösek lesznek az éjszakák), majd érkeznek a komlók és a kávé. A szépen keveredő, nem tolakodó keserűk valóban egyedi ízhatást eredményeznek, az érdekesen tapadó utóízben a kávé nyújtózkodik legtovább. Érteni véljük a névadás logikáját, mindazonáltal úgy véljük, van ez a sör annyira jó, hogy ne várjuk meg vele a holnap reggelt. Dzsungelünk itt az Alföldön egyébként sincs, csak sivatagunk.

1157-1160. Lazarus Tropical Trappist, Irish Red Ale Hybrid, Cascara Stout, Cherry Ale

Mostanra úgy-ahogy összekapartuk magunkat (rosszakaróink kedvéért – kik minden bizonnyal számosak, annak ellenére, hogy mi kedélyes és kedves, hovatovább kenyérre kenhető típus vagyunk [habár megeshet, hogy az a kenyérdarab a torkán akad valakinek] – közölnénk, hogy ennek az állapotnak korántsem az alkohol az oka [ezt őszintén sajnáljuk, mert az alkoholt legalább annyira kedveljük, mint a kacifántos és követhetetlen mondatszerkezeteket, nem is beszélve a szögletes zárójelekről], hanem a nyomorult hétköznapok a maguk kreténségeivel. Ezeket ideiglenesen negáltuk.), következzék hát az ígért beszámoló az 5. Sörblogger találkozóról.

Ahogy azt már említettük, a helyszínt és a söröket a Parabolic Lazarus Brewery biztosította, az eseményt magát pedig Szeszmoj kolléga (a.k.a. Smid Zsolt) szervezte, kinek elismerésünket és köszönetünket küldjük ezúton és ez alkalommal, nemkülönben kedves feleségének is.

Az odaút eseménytelenül zajlott, ami – ismerve drága hazánk tömegközlekedési állapotait – tulajdonképpen egy kisded, mosolygós csoda. Ennek örömére a helyszínre tett kényelmes séta közben elfogyasztottunk egy kifejezetten semmitmondó, barátságosan dögunalmas sört, mely még hiányzott a portfóliónkból. Ingerküszöbünket nem piszkálja, miben kíván más lenni az Estrella Galicia a többi, nagyjából egy kaptafára készülő mediterrán sörtől, annak viszont majd alkalmasint utánanézünk, miért nem harapta még át egymás torkát a két spanyol Estrella (ez, illetve a Damm). Túl széles az az ország, az lehet a baj.

Megérkezésünket követően azonnal valami jóféle sör után néztünk, meg is találtuk a Tropical Trappist személyében. Kollaboráció esete forog fenn, a Csupor Kraft Beer társulásának köszönhető a remek végeredmény. Miközben ezt a fűszeres, gyantás, déligyümölcsös, foltokban fehérboros, selymesen simogató komlóorgiát nyalogattuk (a főzde honlapja hatot említ: Mosaic, Amarillo, Eldorado, Nelson Sauvin, Citra és Rakau), elégedetten konstatáltuk, hogy bár orosz nyelvtudásunk meglehetősen kopottas, olvasni azért még mindig szép lendülettel tudunk ezen a nyelven. A helyiség falai ugyanis padlótól plafonig vannak borítva mindenféle bejegyzéssel, hozzáfűzéssel, életérzéssel, amolyan szabadon értelmezett vendégkönyv módjára. Persze nem csak az oroszt lehet itt gyakorolni, akad angol, spanyol, francia, román és magyar is szép számmal. Nem is értünk a végére, mert elfogyott a sörünk. Mire visszaértünk a pulttól egy másikkal, már kezdődött is az első előadás, ezért az Irish Red Ale Hybrid első aromaalakulatait Mikó Tüskevár Andrást bámulva és hallgatva igyekeztünk a helyükre tenni. Szürreális élmény, egyszer próbáljátok ki.

**Balról az Irish Hybrid, mellette a Tropical Trappist. Felettük az asszony vigyorog joviálisan**

Az ír vörös azért hibridült meg (ejnye, be szép kifejezést kreáltunk ismét), mert kveik élesztőt pakoltak bele, amitől a malátagazdag, pörkölt alap narancsos-mézes jegyekkel gazdagodott, mindkettőnk nagy örömére, mert ha eddig nem említettem volna, életünk párja is emelte jelenlétével az esemény fényét és formagazdagságát. Utóbbi kettő tovább élénkült a közben amúgy gonzósan legurított vodka-kvasz kombó hatására, mely variációt „tovább vizsgálandó” jelzéssel vettük fel repertoárunkba.

Tüskevár kolléga élményszerű előadását itt mellékelnénk, irány a közösségi oldal:

https://www.facebook.com/share/v/1A8JiJDEZi

Következő sörünkhöz jó sorsunk mellékelt egy BJCP-szakembert is Potyondi Sörfejtő Attila személyében, kinek nagy hasznát vettük a cascarával megbolondított stout kóstolásakor. Az ő megnyilvánulását is mellékeljük.

A cascara szép köröket fut mostanság, amikor egyfelől nagyon nem trendi dolog a pazarlás, másrészt lassacskán nem is igen lesz mit pazarolni az emberiség okos és előrelátó gazdasági-gazdálkodási rendszereinek köszönhetően. Mi is ittunk már a kávébab külső, szárított héjából készült főzettel dúsított sört, most kóstolhattuk ezt is. A stoutok ízvilága szépen kiegészülhet valami finoman gyümölcsös, enyhén savanykás tétellel, s ezen a téren mi is biztató jeleket detektáltunk a korty elején. Utána viszont bekúszott és elterpeszkedett egy túl édes, kissé ragacsos valami, egy geil amőba (újabb pompás punkzenekar név), amit nem tudtunk megkedvelni így elsőre, viszont kitartóan fogunk próbálkozni, mert látjuk benne a perspektívát. Nem fogunk viszont további energiákat pazarolni a Cherry Ale-re, amit az asszony szopogatott virgoncan, így hát belenyaltunk mi is (mármint a sörbe), de az ilyen típusú készítmények egyre kevesebb üzenetet közvetítenek számunkra. Valószínűleg vénülünk.

**Cascara Stout, Cherry Ale, nej. Értelemszerűen nem fontossági sorrendben**

Az élvezetes összejövetel sok ismerkedési és beszélgetési lehetőséget biztosított, hiszen valahol ez volt a cél. Egy adott pillanatban – miután gondosan körbekémleltünk, nincs-e orosz a környéken – még átosontunk az utca túloldalán lévő kiszolgálóegységbe, ahol gyorsan legurítottunk egy Királykát ŐriBirdéktől, mert a gyengécske spanyol próbálkozás után már nagyon hiányzott a szervezetünknek egy tisztességes láger, majd a távozás hímes mezejére léptünk. Hazafelé a vonaton az Áll egy ifjú nyírfa a réten-t dúdolgattuk, de csak az első versszakot ( Во поле береза стояла,/Во поле кудрявая стояла,/Люли, люли, стояла), mert a második az istenér’ sem jutott az eszünkbe. A nagyesküt viszont letettük, hogy elmegyünk mi bizony a következő találkozóra is, ami valamikor a nyár végén lesz Hatvanban, ha jól emlékszünk.

A végére ide illesztjük a kvasz-vodka kettőst az asszony középső ujjával, mely ugyan hordoz üzenetet, de nem nektek szólót.

1127-1132. Cece Witbier és Fresh IPA, Peroni Nastro Azzurro Capri, O’Hara’s Nitro Irish Stout, Szent András Etalon, Miller Lime

Nyolcadik esztendeje barangolunk tátott szájjal (úgy könnyebb inni) a sörök végtelennek tűnő univerzumában, de hát egy univerzumnak pont ez a lényege, mármint hogy a lehetőségekhez képest végtelen legyen és tátott szájjal lehessen benne barangolni. A végtelen(ek) lehetséges alkotójával, illetve alkotóival kapcsolatban most az egyszerű irodai alkalmazott képe ugrik be, akit hazaérve a robotból élete párja megkérdez: – Milyen volt a napod, drágám? – Ne is kérdezd, négy kurv@ végtelent kell bérszámfejtenünk elsejéig, nagyon tele van már a t*k*m ezzel az egésszel, mi a vacsora?

Az ez alkalommal harmadszor említett tátott szájú barangolás során az évek alatt 56 olyan sört halmoztunk fel, amit meginni ugyan megittunk, de írásban nem tettünk róluk említést. Görgetjük őket magunk előtt, mint egy megtépázott Krisztuska a mobilizált keresztet, minden lehetséges és adandó alkalommal ígéretet teszünk magunknak, hogy egyszer majd nekiülünk és pótoljuk a pótolandókat, de nem nagyon akar összejönni a dolog. Ezért amikor szanaszét heverő jegyzeteink között matatva észrevettük, hogy az idei esztendő újabb hat főzetet akar hozzáadni ezekhez a szerencsétlenekhez, felhorgadt bennünk az erős akarat, síkra szállunk, megvetjük lábunkat és nem megyünk el mellettük szó nélkül. Tesszük ezt saját lelki békénk érdekében – még ha csak afféle távirati stílusban is, mely mögött szintén komplett univerzumok húzódhatnak meg, vö. Depeche Mode -, éltetve a reményt, hogy egyszer majd a maradék is sorra kerül.

A szituáció jellegéből adódóan jórészt emlékezetből fogunk szakérteni ez alkalommal, de hogy ne érje szó a ház elejét, a ceceiek witbier-jét újrakóstoljuk, a kellemesen citrusos-korianderes ízvilág megfelelő hátteret nyújt az emlékezéshez, minimalistán elegáns csomagolása pedig nyugtatja a szemet és az idegrendszert.

A wit tehát simán hozza a típustól elvártakat, még ha nem is faldöngető élmény (mondjuk ilyesmire nem is vágyakozunk így az év vége felé, meglehet öregszünk), de hogy a főzde Fresh IPA néven futó terméke miben különbözik az általunk korábban kóstolt, még jóval hippisebb megjelenésű szűretlen IPA-tól, azt biza’ nem nagyon tudjuk felidézni. A klasszikusnak számító kérdés itt is előkerül: történt-e receptúraváltás, vagy csak új köntöst kapott a főzet? Aki úgy érzi, nem tud majd nyugodtan aludni ez miatt, járjon utána, mi ebben a két ünnep közötti állapotban simán el tudjuk engedni a problémát.

Valamikor az év elején jártunk családilag a székesfővárosban abban a macskás kávéházban, merthogy ilyenfajta hülyeségekre csak ott van szükség, ahol a kelleténél jóval több humanoid zsúfolódik össze. Az élményt követően a pályaudvar felé slattyogva átmeneti szellemi gyengeség által befolyásolva vásároltunk egy Peroni Nastro Azzurro Stile Capri-t, s az első korty után sziklaszilárdan elhatároztuk, hogy soha a lábunkat sem tesszük arra a nyavalyás szigetre, ha csak ilyen sört mérnek a környéken. Az állítólagosan prémium minőségű citrom és az olajfalevél-kivonat semmit sem tud kezdeni az alapsör visító dögunalmával, a szénsav meg úgy túl van benne tolva, hogy csak gargalizálás után tudtuk lenyelni nagyjából a felét. A maradékot szétlocsoltuk egy csatornafedélen, mert kíváncsiak voltunk, átmarja-e a kétcentis öntöttvasat, de a vonat indulása miatt nem láttuk a végeredményt, pedig szépen füstölgött. Ennyit a mediterrán teraszos hangulatról.

A nyáron Fadd-Domboriban is csobbantunk néhányat, nem mellékesen pedig kipróbáltuk a REpont alkalmazást is (azóta sem használtuk, pedig már számolatlanul tornyosulnak az értékes dobozokkal és palackokkal megtömött zsákok a melléképületben), a befolyt összegből pedig vásároltunk egy O’Hara’s Nitro Irish Stout-ot. Egészében véve kellemes élményt nyújtott a határozott, pörkölt ízvilág a bársonyosan simulékony kortyérzettel párosulva, bónuszként dublini élményeinket is villámgyorsan elővarázsolta reszketeg agyvelőnk mélyéről, amit külön köszönünk Seamus O’Hara alapító főzőmesternek. Gyakorló apaként tenném hozzá, hogy a dobozból kipiszkált, nitrogéntartalmától megszabadult műanyag golyót jó messzire el lehet dobni, s amíg a kölykök megtalálják és visszahozzák, csend van.

Ittunk aztán egy jó kis könnyed cseh lágert is a békésszentandrásiaktól, s azt kell mondjuk, a névválasztással teljes mértékben egyetértünk, az Etalon tényleg az, ami. Az időnként izzadságszagú komplikátumoktól (ezt nem én találtam ki, hanem Pálnagy László, többek között a lebbencionális difúgázóval, az oldalrádiuszplakentással és az abszintáns gordiuszolóval együtt) teljesen mentes, laza, frissítő, parádés arányérzékkel összerakott sör minden háztartás alkoholszortimentjében joggal követelhet helyet magának. A komlóválasztás (Kazbek és Premiant) külön vállveregetést érdemel.

Így utólag sem tudjuk megmagyarázni, miért emeltük le a polcról a Miller Lime-ot, valószínűleg valamiféle gondosan titkolt és kordában tartott mazochisztikus jellemvonás téphette le magáról a láncokat egy rövid időre, de büntetése nem váratott magára sokáig és megfelelően kegyetlen is volt. A borsodiak által forgalmazott rettenetet a jó öreg Leopold Sacher-Masoch kész örömmel vette volna fel aktív eszköztárába, de csak az íróiba, mert privátilag ő maga remekül megvolt az efféle elhajlások nélkül is (annak sem örült túlságosan, amikor Richard von Krafft-Ebing elmeorvos róla nevezte el ezt a személyiségtípust). Az alap Millernek sem túl széles az értelmezési tartománya, de ez a variáció csak nagy, nyálkás, szörcsögős kérdőjeleket tud maga után hagyni.

Rövidke listánk végére értünk, lelkünk viharai elcsitultak, tekintetünk kitisztult, arcbőrünk sima, mert maradt ugyan az 56 sör, de nem lett belőle 62, ez pedig bizony eredmény. Jövőre ismét nekilátunk a dolognak, ha addig nem találkoznánk, úgy mindenkinek búék, meg ilyenek.

1117-1118. One Beer Honey Bee és Mad Scientist Repo Man Bourbon

Elvileg két nagyágyút is tartogatunk mára a múltkor elkezdett stout-vonal parádésnak szánt befejezéseként, gyakorlatilag pedig ez most szó szerint történő kóstolás lesz, mert bitang alkoholtartalmuk nem összeegyeztethető további terveinkkel, ezért a magunk számára szigorúan előírt fogyasztási mennyiség 1-1 deciliter.

A Honey Beer tudomásunk szerint a One Beer saját kreálmánya, hivatalosan pedig egy Russian Imperial Milk Stout with Honey & Vanilla Aged in Gemenc Whiskey Barrel, tehát ha a műfajban igen kedvelt mozaikszavakat szeretnénk használni: RIMSwH&VAiGWB. Ez mondjuk netbankos belépőkódnak sem utolsó.

Nomen est omen alapon az összetevők is számosak, az alapvetőkön kívül akad itt még zabmaláta, zabpehely, gesztenyeméz, madagaszkári és tahiti vanília is. Ennek megfelelően aromavilága rendkívül dús és összetett. A komoly megjelenésű, sziruposan mozgó, tapadós, feketébe hajlóan sötétbarna, gyakorlatilag hab nélküli sör likőrösen és szédítően édes illatfelhőt produkál a kitöltést követően. Ott a méz, ott a vanília, ott van az alkohol csípőssége is, ami jelen esetben nem jelent problémát, mert szerves, simuló része az egésznek, meg aztán mégiscsak 12 %-ról van szó. A korty vastag, húsos, mintha konyakos bonbont vagy pralinét rágcsálna az ember, kakaó- és karamellorgia, a méz a gesztenyét is hozza magával, a vaníliákkal együtt az egész egy pillanatra olajosan szétterül a nyelven, aztán a vadul fickándozó alkohol lemossa, utóízként kevéske mézet és tölgyes fanyarságot hagyva. Folyamatosan csorog a nyálunk, újabb és újabb kortyokat forgatunk a szánkban, rágcsáljuk, szívogatjuk, öblögetjük, a nagyi tortáira és régen látogatott cukrászdákra gondolunk, aztán áttervezzük a nap hátralévő részét, mert bizony megittuk mi ezt mindet az utolsó cseppig. Sebaj, a gesztenyeméz jótékony hatásainak köszönhetően legalább nem leszünk vérszegények, a trombózis messze kerül minket, valamint azt is erősen elhatározzuk, hogy amikor legközelebb Pörbölyön járunk, bekukkantunk a Gemenc Distillery Kft.-hez, mert valószínűleg nem csak az üres hordóik tudnak ilyen érdekes dolgokat művelni.

Csillogó szemekkel, enyhén tremolózó kézzel nyitjuk a Mad Scientist Repo Man Bourbon-ját, mely szintén egy hordóérlelt tétel, közelebbről egy füstös, szilvás imperial stout zöld és fekete kardamommal. A külcsínyt tekintve igen hasonló az előző szereplőhöz: szín, moccanás, tapadás, hab nélküliség ugyanaz, ám orrunkat a pohár fölé dugva azonnal egy teljesen más világban találjuk magunkat. Tőzegfüst, szilva (amikről rögvest a karácsonyi menü baconszalonnába tekert, aszalványokkal megtömött akármijei jutnak az eszünkbe), no és a fűszerek. A kardamom ugyebár gyömbérféle, több nemzetsége is van, tehát a zöld és a fekete között nem csak színbéli a különbség. A zöld az Elettaria, érés előtt szedik, a fekete Amomum, érett állapotban szedve, füsttel szárítva. Ízviláguk is eltérő, a zöldet desszertekhez, kávékhoz használják, a fekete inkább húsok, pácok környékén fordul elő.

**Zöld és fekete kardamom hüvelyek. A lényeg a mag, ami benne van**

A főzde a Tiny Barrel Project keretein belül tette a Repo Man-t egy évre Knob Creek Rye hordóba. A brand Kentucky Straight bourbonjairól híres és ismert, néhány esztendeje kezdtek el rozzsal is foglalkozni. A háttérben a Jim Beam lapul, ami azért valahol garancia.

Testes, füstös, fanyar, markánsan csersavas íz, a kardamom is felismerhető, bár mi ezidáig csak zöldet kóstoltunk, édesszájúak lévén. Mondanánk, hogy a kettő közül ez a férfiasabb ízvilágú, de mostanság egyre bizonytalanabbak vagyunk az efféle jelzők használatát illetően.

A 11 %-os alkoholtartalom nem udvariaskodik feleslegesen, de az eredeti terveknek úgyis lőttek, odakucorodunk hát a cserépkályha mellé, alibiből a villanyos könyvet is magunkkal visszük, aztán csak bámuljuk a pókhálót a sarokban és dudorászunk.

1115-1116. One Beer MMS és Monyo Naked Penguin

Akad itt néhány kóbor stout, mindenféle ízesítéssel megáldva-megverve, némi lendületet véve átugorjuk őket is, eleget várakoztak már nagy türelemmel. Az első két tétel közös nevezője egyrészt mindenképpen a meztelenség, pőreség, másrészt pedig a madarak témakörébe tartozna, ha meg kellene keresnünk és adnunk, de nem kell. A csupasz tollas élőlények önmagukban a lelkes háziasszonyokon kívül talán csak az ilyen téren aberráltak lelkes figyelmét kelthetik fel, arra pedig, hogy két ilyen sör találkozzon nálunk, rendkívül különleges csillagállás szükségeltetik. A Onebeer neve alatt futó madártejes milk stout (a továbbiakban – és a dobozon is – MMS) békésen nézelődik Monyoék Naked Penguin-je mellett, bár a tollafosztott fióka mintha a kelleténél élénkebb érdeklődést mutatna a dévaj csirkelányka fedetlen keblei iránt. Ez zoológiai szempontból érdekes lehet, egyébiránt mi, emlősök, tökéletesen megértjük a dolgot.

„A madár egy bonyolult állat, de én megfejtem”, érkezik az aljas szójáték, amiért remélhetőleg nem a Reketye Brewing Co. a felelős, mert akkor bizony nehezen tudnánk előítéletektől mentes kóstolást eszközölni. Az MMS az ő főzetük, melyet rendszeres időközönként készítenek az esztendő hidegebb, csípősebb hónapjaira. A vanília és a kakaó az aroma- és ízvilág formálásáért felelős, míg a laktóz és a búzamaláta a telt, selymes korty előállításán dolgozik. A jó értelemben vett tömény, hömpölygő édesség rögtön megdolgozza az ember orrát, egyből melegebbnek tűnik tőle minden, oszt’ hol van még a 9 %-os alkoholtartalom? Buzgón neki is állunk keresni, meg is találjuk, noha igen szépen el volt rejtve a ténylegesen madártejet idéző ízvilág alkotóelemei közé. Jóféle, szépen rétegzett, erőteljes desszertsör, egy szuszra nem is dobjuk a gallér mögé, mert most, hogy felmelegedtünk, megnézzük, mi a helyzet a pingvinekkel.

A Monyo stout-jában török – véletlenül sem paksi – mogyoró (Corylus colurna) van, amit a nyitás pillanatáig tudna csak titkolni, akkor ugyanis olyan intenzív mogyoróillat ömlik ki a dobozból, hogy meggyőződésünk szerint a környék összes hím mókusa erektált állapotba került tőle. Mi nagy erőfeszítések árán uralkodtunk magunkon, mert kíváncsiak vagyunk a folytatásra, meg aztán mit is mondanánk este az asszonynak? A masszív mogyorómassza után a korty már-már üdítően kesernyés és száraz, a vége felé pikánsan savanykás jegyekkel. Az emelt alkoholtartalom (6,3 %) itt sem nyers, szépen be van csomagolva.

A mogyoróillat tartósan megtelepedett a szoba légterében, ezért még gyorsan elmeséljük, hogy a török (de hívják levanteinek is) mogyoró fogyasztása roppant egészséges dolog, mert tele van fehérjével és rostokkal, E- és B-vitaminokkal, foszforral és vassal. A koleszterinszintet pedig egyenesen a földig képes döngölni. Aki pedig mostanság készül Kajdacs község környékén kalandozni, mindenképpen keresse fel az iskolaként funkcionáló Sztankovánszky-kastély parkját, ahol néhány esztendővel ezelőtt még büszkén feszített egy méretes példány ebből a szép fából.

Most pedig előkotorjuk a csúzlit egy maréknyi csapágygolyóval, kiszellőztetünk, aztán lövünk egy bundára valót a megvadult rágcsálókból.

**Ez ugyan nem ott van, de nagyon szép**

1041. Hedon Medúza

Medusa enyhe idegállapotba’ lapozgatta a partnerkereső applikációja által elé generált oldalakat. Nincs egyetlen épkézláb faszi sem ebben a nyomorult teremtésben? – füstölgött magában. Miért van az, hogy nekem sosem sikerül kifogni valami csendes, rendes hímet, akinek esetleg még egy kis pénze is van? Oké, Poszeidón elég hatalommal bírt, de ezt a kapcsolat dolgot elég furcsán értelmezi, gyakorlatilag megerőszakolt az a hínáros fejű, szigonyos paraszt. Mintha nem volna elég, hogy a Gorgók közül egyedül én vagyok halandó. A nővéreim meg… na, azok is érik a pénzt. Eurüalé csak üvöltözni tud, de azt legalább hangosan és mindenkivel, arról nem is beszélve, hogy biztosan tudom, összefeküdt azzal a rohadék Poszival, alig várta meg, hogy az lemásszon rólam. Szép kis testvér az ilyen. A másik nővérem, Sztheinó, az legalább jól csinálja a dolgot. Igaz, hogy eddigi életében több f@szt fogott, mint kilincset – és hát ugye halhatatlan, mi lesz még itt, uramirgalmazz -, de az eseményeket követően az összes kandúrkát jégre tette. Mindet, kivétel nélkül. Jelenlegi állapotomban (jut eszembe, szerintem úgy maradtam Poszitól, már két hete késik ’sszameg) ezzel mélységesen egyet tudok érteni.

Csoda, ha elegem lett a beolajozott görög köcsögökből? Nézzünk körül egyéb helyeken is, éljen a globalizáció! – mondtam magamnak. Hamar rá is találtam arra a szigorú tekintetű ír aszkétára, Patrikra. Csípem a szigorú tekintetű aszkétákat, érzem bennük a kihívást. Küldtünk egymásnak pár, kissé privátabb jellegű fotót, váltottunk néhány szót a virtuálban. Minden okénak tűnt, így megegyeztünk egy találkában nála, úgy sem jártam még soha arrafelé. A sziget teljesen rendben van, tényleg szuperzöld, meg minden, csakhogy az én drága szentem elfelejtette megemlíteni, hogy ő reflexből elzavar minden csúszómászót a területéről. A fejemen tekergő kígyók az apostolt megpillantva visítva vetették magukat az óceánba, én meg most itt heverek parlagon és viszkető fejbőrrel. Igaz, a kígyóhaj máris kezd visszanőni, de ezek az izék a fejemen pillanatnyilag a legnagyobb jóindulattal is csak földigilisztának nevezhetők. Ezektől ugyan senki sem fog kővé válni, talán csak szívrohamot kapni a röhögéstől.

Igyunk valamit, mer’ rögvest rosszul leszek. Lássuk, mit osztott mára Lakheszisz. Hogyaszongya Medúza Foreign Extra Stout. Ezek szórakoznak velem, ’sszákmeg??? Még hogy Medúza?? Pláne foreign?? Hát nem most meséltem, hogy jártam a külföldiekkel? Azt hiszem, holnap lesz egy-két szavam a Moirákhoz, azért a pofátlanságnak is van határa. Na, lássuk, mit tud. Hmmm… az illata nem is rossz. Finom csokoládé, karamell, kevéske, de annál csalogatóbb alkohol. Sűrű, tapadós anyag, a korty pedig döbbenetesen krémes. Az eleje az illatok alapján elvárt édességet hozza, a csokoládékhoz, melaszhoz könnyű odaképzelni valami enyhe likőrösséget. A maláták után kávés keserűk jönnek, a komlók halvány földes jegyekkel kontráznak. A vége alkoholosan meleg, kávés.

Lassan iható, tempós, nyugtató hatású sör, szépen egymásra épülő, több irányból is kibontható ízekkel. Nem bántuk volna, ha kissé több alkohol szorul bele, mert ez a 6,5 % a típus alsó határa, s ennél nekünk most több kellene.

No nézd csak, még egy hellén hetero. Nem is néz ki rosszul… Valami Perszeusz. A származása rendben van, biztos akad pénze is, elvégre királylány az anyja. Azt írja, a foglalkozása hérosz. Nofene. Próbáljuk ki, mit veszíthetünk? Csak nem fogja levágni a fejem?