Címke: stout

1157-1160. Lazarus Tropical Trappist, Irish Red Ale Hybrid, Cascara Stout, Cherry Ale

Mostanra úgy-ahogy összekapartuk magunkat (rosszakaróink kedvéért – kik minden bizonnyal számosak, annak ellenére, hogy mi kedélyes és kedves, hovatovább kenyérre kenhető típus vagyunk [habár megeshet, hogy az a kenyérdarab a torkán akad valakinek] – közölnénk, hogy ennek az állapotnak korántsem az alkohol az oka [ezt őszintén sajnáljuk, mert az alkoholt legalább annyira kedveljük, mint a kacifántos és követhetetlen mondatszerkezeteket, nem is beszélve a szögletes zárójelekről], hanem a nyomorult hétköznapok a maguk kreténségeivel. Ezeket ideiglenesen negáltuk.), következzék hát az ígért beszámoló az 5. Sörblogger találkozóról.

Ahogy azt már említettük, a helyszínt és a söröket a Parabolic Lazarus Brewery biztosította, az eseményt magát pedig Szeszmoj kolléga (a.k.a. Smid Zsolt) szervezte, kinek elismerésünket és köszönetünket küldjük ezúton és ez alkalommal, nemkülönben kedves feleségének is.

Az odaút eseménytelenül zajlott, ami – ismerve drága hazánk tömegközlekedési állapotait – tulajdonképpen egy kisded, mosolygós csoda. Ennek örömére a helyszínre tett kényelmes séta közben elfogyasztottunk egy kifejezetten semmitmondó, barátságosan dögunalmas sört, mely még hiányzott a portfóliónkból. Ingerküszöbünket nem piszkálja, miben kíván más lenni az Estrella Galicia a többi, nagyjából egy kaptafára készülő mediterrán sörtől, annak viszont majd alkalmasint utánanézünk, miért nem harapta még át egymás torkát a két spanyol Estrella (ez, illetve a Damm). Túl széles az az ország, az lehet a baj.

Megérkezésünket követően azonnal valami jóféle sör után néztünk, meg is találtuk a Tropical Trappist személyében. Kollaboráció esete forog fenn, a Csupor Kraft Beer társulásának köszönhető a remek végeredmény. Miközben ezt a fűszeres, gyantás, déligyümölcsös, foltokban fehérboros, selymesen simogató komlóorgiát nyalogattuk (a főzde honlapja hatot említ: Mosaic, Amarillo, Eldorado, Nelson Sauvin, Citra és Rakau), elégedetten konstatáltuk, hogy bár orosz nyelvtudásunk meglehetősen kopottas, olvasni azért még mindig szép lendülettel tudunk ezen a nyelven. A helyiség falai ugyanis padlótól plafonig vannak borítva mindenféle bejegyzéssel, hozzáfűzéssel, életérzéssel, amolyan szabadon értelmezett vendégkönyv módjára. Persze nem csak az oroszt lehet itt gyakorolni, akad angol, spanyol, francia, román és magyar is szép számmal. Nem is értünk a végére, mert elfogyott a sörünk. Mire visszaértünk a pulttól egy másikkal, már kezdődött is az első előadás, ezért az Irish Red Ale Hybrid első aromaalakulatait Mikó Tüskevár Andrást bámulva és hallgatva igyekeztünk a helyükre tenni. Szürreális élmény, egyszer próbáljátok ki.

Balról az Irish Hybrid, mellette a Tropical Trappist. Felettük az asszony vigyorog joviálisan

Az ír vörös azért hibridült meg (ejnye, be szép kifejezést kreáltunk ismét), mert kveik élesztőt pakoltak bele, amitől a malátagazdag, pörkölt alap narancsos-mézes jegyekkel gazdagodott, mindkettőnk nagy örömére, mert ha eddig nem említettem volna, életünk párja is emelte jelenlétével az esemény fényét és formagazdagságát. Utóbbi kettő tovább élénkült a közben amúgy gonzósan legurított vodka-kvasz kombó hatására, mely variációt „tovább vizsgálandó” jelzéssel vettük fel repertoárunkba.

Tüskevár kolléga élményszerű előadását itt mellékelnénk, irány a közösségi oldal:

https://www.facebook.com/share/v/1A8JiJDEZi

Következő sörünkhöz jó sorsunk mellékelt egy BJCP-szakembert is Potyondi Sörfejtő Attila személyében, kinek nagy hasznát vettük a cascarával megbolondított stout kóstolásakor. Az ő megnyilvánulását is mellékeljük.

A cascara szép köröket fut mostanság, amikor egyfelől nagyon nem trendi dolog a pazarlás, másrészt lassacskán nem is igen lesz mit pazarolni az emberiség okos és előrelátó gazdasági-gazdálkodási rendszereinek köszönhetően. Mi is ittunk már a kávébab külső, szárított héjából készült főzettel dúsított sört, most kóstolhattuk ezt is. A stoutok ízvilága szépen kiegészülhet valami finoman gyümölcsös, enyhén savanykás tétellel, s ezen a téren mi is biztató jeleket detektáltunk a korty elején. Utána viszont bekúszott és elterpeszkedett egy túl édes, kissé ragacsos valami, egy geil amőba (újabb pompás punkzenekar név), amit nem tudtunk megkedvelni így elsőre, viszont kitartóan fogunk próbálkozni, mert látjuk benne a perspektívát. Nem fogunk viszont további energiákat pazarolni a Cherry Ale-re, amit az asszony szopogatott virgoncan, így hát belenyaltunk mi is (mármint a sörbe), de az ilyen típusú készítmények egyre kevesebb üzenetet közvetítenek számunkra. Valószínűleg vénülünk.

Cascara Stout, Cherry Ale, nej. Értelemszerűen nem fontossági sorrendben

Az élvezetes összejövetel sok ismerkedési és beszélgetési lehetőséget biztosított, hiszen valahol ez volt a cél. Egy adott pillanatban – miután gondosan körbekémleltünk, nincs-e orosz a környéken – még átosontunk az utca túloldalán lévő kiszolgálóegységbe, ahol gyorsan legurítottunk egy Királykát ŐriBirdéktől, mert a gyengécske spanyol próbálkozás után már nagyon hiányzott a szervezetünknek egy tisztességes láger, majd a távozás hímes mezejére léptünk. Hazafelé a vonaton az Áll egy ifjú nyírfa a réten-t dúdolgattuk, de csak az első versszakot ( Во поле береза стояла,/Во поле кудрявая стояла,/Люли, люли, стояла), mert a második az istenér’ sem jutott az eszünkbe. A nagyesküt viszont letettük, hogy elmegyünk mi bizony a következő találkozóra is, ami valamikor a nyár végén lesz Hatvanban, ha jól emlékszünk.

A végére ide illesztjük a kvasz-vodka kettőst az asszony középső ujjával, mely ugyan hordoz üzenetet, de nem nektek szólót.

1127-1132. Cece Witbier és Fresh IPA, Peroni Nastro Azzurro Capri, O’Hara’s Nitro Irish Stout, Szent András Etalon, Miller Lime

Nyolcadik esztendeje barangolunk tátott szájjal (úgy könnyebb inni) a sörök végtelennek tűnő univerzumában, de hát egy univerzumnak pont ez a lényege, mármint hogy a lehetőségekhez képest végtelen legyen és tátott szájjal lehessen benne barangolni. A végtelen(ek) lehetséges alkotójával, illetve alkotóival kapcsolatban most az egyszerű irodai alkalmazott képe ugrik be, akit hazaérve a robotból élete párja megkérdez: – Milyen volt a napod, drágám? – Ne is kérdezd, négy kurv@ végtelent kell bérszámfejtenünk elsejéig, nagyon tele van már a t*k*m ezzel az egésszel, mi a vacsora?

Az ez alkalommal harmadszor említett tátott szájú barangolás során az évek alatt 56 olyan sört halmoztunk fel, amit meginni ugyan megittunk, de írásban nem tettünk róluk említést. Görgetjük őket magunk előtt, mint egy megtépázott Krisztuska a mobilizált keresztet, minden lehetséges és adandó alkalommal ígéretet teszünk magunknak, hogy egyszer majd nekiülünk és pótoljuk a pótolandókat, de nem nagyon akar összejönni a dolog. Ezért amikor szanaszét heverő jegyzeteink között matatva észrevettük, hogy az idei esztendő újabb hat főzetet akar hozzáadni ezekhez a szerencsétlenekhez, felhorgadt bennünk az erős akarat, síkra szállunk, megvetjük lábunkat és nem megyünk el mellettük szó nélkül. Tesszük ezt saját lelki békénk érdekében – még ha csak afféle távirati stílusban is, mely mögött szintén komplett univerzumok húzódhatnak meg, vö. Depeche Mode -, éltetve a reményt, hogy egyszer majd a maradék is sorra kerül.

A szituáció jellegéből adódóan jórészt emlékezetből fogunk szakérteni ez alkalommal, de hogy ne érje szó a ház elejét, a ceceiek witbier-jét újrakóstoljuk, a kellemesen citrusos-korianderes ízvilág megfelelő hátteret nyújt az emlékezéshez, minimalistán elegáns csomagolása pedig nyugtatja a szemet és az idegrendszert.

A wit tehát simán hozza a típustól elvártakat, még ha nem is faldöngető élmény (mondjuk ilyesmire nem is vágyakozunk így az év vége felé, meglehet öregszünk), de hogy a főzde Fresh IPA néven futó terméke miben különbözik az általunk korábban kóstolt, még jóval hippisebb megjelenésű szűretlen IPA-tól, azt biza’ nem nagyon tudjuk felidézni. A klasszikusnak számító kérdés itt is előkerül: történt-e receptúraváltás, vagy csak új köntöst kapott a főzet? Aki úgy érzi, nem tud majd nyugodtan aludni ez miatt, járjon utána, mi ebben a két ünnep közötti állapotban simán el tudjuk engedni a problémát.

Valamikor az év elején jártunk családilag a székesfővárosban abban a macskás kávéházban, merthogy ilyenfajta hülyeségekre csak ott van szükség, ahol a kelleténél jóval több humanoid zsúfolódik össze. Az élményt követően a pályaudvar felé slattyogva átmeneti szellemi gyengeség által befolyásolva vásároltunk egy Peroni Nastro Azzurro Stile Capri-t, s az első korty után sziklaszilárdan elhatároztuk, hogy soha a lábunkat sem tesszük arra a nyavalyás szigetre, ha csak ilyen sört mérnek a környéken. Az állítólagosan prémium minőségű citrom és az olajfalevél-kivonat semmit sem tud kezdeni az alapsör visító dögunalmával, a szénsav meg úgy túl van benne tolva, hogy csak gargalizálás után tudtuk lenyelni nagyjából a felét. A maradékot szétlocsoltuk egy csatornafedélen, mert kíváncsiak voltunk, átmarja-e a kétcentis öntöttvasat, de a vonat indulása miatt nem láttuk a végeredményt, pedig szépen füstölgött. Ennyit a mediterrán teraszos hangulatról.

A nyáron Fadd-Domboriban is csobbantunk néhányat, nem mellékesen pedig kipróbáltuk a REpont alkalmazást is (azóta sem használtuk, pedig már számolatlanul tornyosulnak az értékes dobozokkal és palackokkal megtömött zsákok a melléképületben), a befolyt összegből pedig vásároltunk egy O’Hara’s Nitro Irish Stout-ot. Egészében véve kellemes élményt nyújtott a határozott, pörkölt ízvilág a bársonyosan simulékony kortyérzettel párosulva, bónuszként dublini élményeinket is villámgyorsan elővarázsolta reszketeg agyvelőnk mélyéről, amit külön köszönünk Seamus O’Hara alapító főzőmesternek. Gyakorló apaként tenném hozzá, hogy a dobozból kipiszkált, nitrogéntartalmától megszabadult műanyag golyót jó messzire el lehet dobni, s amíg a kölykök megtalálják és visszahozzák, csend van.

Ittunk aztán egy jó kis könnyed cseh lágert is a békésszentandrásiaktól, s azt kell mondjuk, a névválasztással teljes mértékben egyetértünk, az Etalon tényleg az, ami. Az időnként izzadságszagú komplikátumoktól (ezt nem én találtam ki, hanem Pálnagy László, többek között a lebbencionális difúgázóval, az oldalrádiuszplakentással és az abszintáns gordiuszolóval együtt) teljesen mentes, laza, frissítő, parádés arányérzékkel összerakott sör minden háztartás alkoholszortimentjében joggal követelhet helyet magának. A komlóválasztás (Kazbek és Premiant) külön vállveregetést érdemel.

Így utólag sem tudjuk megmagyarázni, miért emeltük le a polcról a Miller Lime-ot, valószínűleg valamiféle gondosan titkolt és kordában tartott mazochisztikus jellemvonás téphette le magáról a láncokat egy rövid időre, de büntetése nem váratott magára sokáig és megfelelően kegyetlen is volt. A borsodiak által forgalmazott rettenetet a jó öreg Leopold Sacher-Masoch kész örömmel vette volna fel aktív eszköztárába, de csak az íróiba, mert privátilag ő maga remekül megvolt az efféle elhajlások nélkül is (annak sem örült túlságosan, amikor Richard von Krafft-Ebing elmeorvos róla nevezte el ezt a személyiségtípust). Az alap Millernek sem túl széles az értelmezési tartománya, de ez a variáció csak nagy, nyálkás, szörcsögős kérdőjeleket tud maga után hagyni.

Rövidke listánk végére értünk, lelkünk viharai elcsitultak, tekintetünk kitisztult, arcbőrünk sima, mert maradt ugyan az 56 sör, de nem lett belőle 62, ez pedig bizony eredmény. Jövőre ismét nekilátunk a dolognak, ha addig nem találkoznánk, úgy mindenkinek búék, meg ilyenek.

1117-1118. One Beer Honey Bee és Mad Scientist Repo Man Bourbon

Elvileg két nagyágyút is tartogatunk mára a múltkor elkezdett stout-vonal parádésnak szánt befejezéseként, gyakorlatilag pedig ez most szó szerint történő kóstolás lesz, mert bitang alkoholtartalmuk nem összeegyeztethető további terveinkkel, ezért a magunk számára szigorúan előírt fogyasztási mennyiség 1-1 deciliter.

A Honey Beer tudomásunk szerint a One Beer saját kreálmánya, hivatalosan pedig egy Russian Imperial Milk Stout with Honey & Vanilla Aged in Gemenc Whiskey Barrel, tehát ha a műfajban igen kedvelt mozaikszavakat szeretnénk használni: RIMSwH&VAiGWB. Ez mondjuk netbankos belépőkódnak sem utolsó.

Nomen est omen alapon az összetevők is számosak, az alapvetőkön kívül akad itt még zabmaláta, zabpehely, gesztenyeméz, madagaszkári és tahiti vanília is. Ennek megfelelően aromavilága rendkívül dús és összetett. A komoly megjelenésű, sziruposan mozgó, tapadós, feketébe hajlóan sötétbarna, gyakorlatilag hab nélküli sör likőrösen és szédítően édes illatfelhőt produkál a kitöltést követően. Ott a méz, ott a vanília, ott van az alkohol csípőssége is, ami jelen esetben nem jelent problémát, mert szerves, simuló része az egésznek, meg aztán mégiscsak 12 %-ról van szó. A korty vastag, húsos, mintha konyakos bonbont vagy pralinét rágcsálna az ember, kakaó- és karamellorgia, a méz a gesztenyét is hozza magával, a vaníliákkal együtt az egész egy pillanatra olajosan szétterül a nyelven, aztán a vadul fickándozó alkohol lemossa, utóízként kevéske mézet és tölgyes fanyarságot hagyva. Folyamatosan csorog a nyálunk, újabb és újabb kortyokat forgatunk a szánkban, rágcsáljuk, szívogatjuk, öblögetjük, a nagyi tortáira és régen látogatott cukrászdákra gondolunk, aztán áttervezzük a nap hátralévő részét, mert bizony megittuk mi ezt mindet az utolsó cseppig. Sebaj, a gesztenyeméz jótékony hatásainak köszönhetően legalább nem leszünk vérszegények, a trombózis messze kerül minket, valamint azt is erősen elhatározzuk, hogy amikor legközelebb Pörbölyön járunk, bekukkantunk a Gemenc Distillery Kft.-hez, mert valószínűleg nem csak az üres hordóik tudnak ilyen érdekes dolgokat művelni.

Csillogó szemekkel, enyhén tremolózó kézzel nyitjuk a Mad Scientist Repo Man Bourbon-ját, mely szintén egy hordóérlelt tétel, közelebbről egy füstös, szilvás imperial stout zöld és fekete kardamommal. A külcsínyt tekintve igen hasonló az előző szereplőhöz: szín, moccanás, tapadás, hab nélküliség ugyanaz, ám orrunkat a pohár fölé dugva azonnal egy teljesen más világban találjuk magunkat. Tőzegfüst, szilva (amikről rögvest a karácsonyi menü baconszalonnába tekert, aszalványokkal megtömött akármijei jutnak az eszünkbe), no és a fűszerek. A kardamom ugyebár gyömbérféle, több nemzetsége is van, tehát a zöld és a fekete között nem csak színbéli a különbség. A zöld az Elettaria, érés előtt szedik, a fekete Amomum, érett állapotban szedve, füsttel szárítva. Ízviláguk is eltérő, a zöldet desszertekhez, kávékhoz használják, a fekete inkább húsok, pácok környékén fordul elő.

Zöld és fekete kardamom hüvelyek. A lényeg a mag, ami benne van

A főzde a Tiny Barrel Project keretein belül tette a Repo Man-t egy évre Knob Creek Rye hordóba. A brand Kentucky Straight bourbonjairól híres és ismert, néhány esztendeje kezdtek el rozzsal is foglalkozni. A háttérben a Jim Beam lapul, ami azért valahol garancia.

Testes, füstös, fanyar, markánsan csersavas íz, a kardamom is felismerhető, bár mi ezidáig csak zöldet kóstoltunk, édesszájúak lévén. Mondanánk, hogy a kettő közül ez a férfiasabb ízvilágú, de mostanság egyre bizonytalanabbak vagyunk az efféle jelzők használatát illetően.

A 11 %-os alkoholtartalom nem udvariaskodik feleslegesen, de az eredeti terveknek úgyis lőttek, odakucorodunk hát a cserépkályha mellé, alibiből a villanyos könyvet is magunkkal visszük, aztán csak bámuljuk a pókhálót a sarokban és dudorászunk.

1115-1116. One Beer MMS és Monyo Naked Penguin

Akad itt néhány kóbor stout, mindenféle ízesítéssel megáldva-megverve, némi lendületet véve átugorjuk őket is, eleget várakoztak már nagy türelemmel. Az első két tétel közös nevezője egyrészt mindenképpen a meztelenség, pőreség, másrészt pedig a madarak témakörébe tartozna, ha meg kellene keresnünk és adnunk, de nem kell. A csupasz tollas élőlények önmagukban a lelkes háziasszonyokon kívül talán csak az ilyen téren aberráltak lelkes figyelmét kelthetik fel, arra pedig, hogy két ilyen sör találkozzon nálunk, rendkívül különleges csillagállás szükségeltetik. A Onebeer neve alatt futó madártejes milk stout (a továbbiakban – és a dobozon is – MMS) békésen nézelődik Monyoék Naked Penguin-je mellett, bár a tollafosztott fióka mintha a kelleténél élénkebb érdeklődést mutatna a dévaj csirkelányka fedetlen keblei iránt. Ez zoológiai szempontból érdekes lehet, egyébiránt mi, emlősök, tökéletesen megértjük a dolgot.

„A madár egy bonyolult állat, de én megfejtem”, érkezik az aljas szójáték, amiért remélhetőleg nem a Reketye Brewing Co. a felelős, mert akkor bizony nehezen tudnánk előítéletektől mentes kóstolást eszközölni. Az MMS az ő főzetük, melyet rendszeres időközönként készítenek az esztendő hidegebb, csípősebb hónapjaira. A vanília és a kakaó az aroma- és ízvilág formálásáért felelős, míg a laktóz és a búzamaláta a telt, selymes korty előállításán dolgozik. A jó értelemben vett tömény, hömpölygő édesség rögtön megdolgozza az ember orrát, egyből melegebbnek tűnik tőle minden, oszt’ hol van még a 9 %-os alkoholtartalom? Buzgón neki is állunk keresni, meg is találjuk, noha igen szépen el volt rejtve a ténylegesen madártejet idéző ízvilág alkotóelemei közé. Jóféle, szépen rétegzett, erőteljes desszertsör, egy szuszra nem is dobjuk a gallér mögé, mert most, hogy felmelegedtünk, megnézzük, mi a helyzet a pingvinekkel.

A Monyo stout-jában török – véletlenül sem paksi – mogyoró (Corylus colurna) van, amit a nyitás pillanatáig tudna csak titkolni, akkor ugyanis olyan intenzív mogyoróillat ömlik ki a dobozból, hogy meggyőződésünk szerint a környék összes hím mókusa erektált állapotba került tőle. Mi nagy erőfeszítések árán uralkodtunk magunkon, mert kíváncsiak vagyunk a folytatásra, meg aztán mit is mondanánk este az asszonynak? A masszív mogyorómassza után a korty már-már üdítően kesernyés és száraz, a vége felé pikánsan savanykás jegyekkel. Az emelt alkoholtartalom (6,3 %) itt sem nyers, szépen be van csomagolva.

A mogyoróillat tartósan megtelepedett a szoba légterében, ezért még gyorsan elmeséljük, hogy a török (de hívják levanteinek is) mogyoró fogyasztása roppant egészséges dolog, mert tele van fehérjével és rostokkal, E- és B-vitaminokkal, foszforral és vassal. A koleszterinszintet pedig egyenesen a földig képes döngölni. Aki pedig mostanság készül Kajdacs község környékén kalandozni, mindenképpen keresse fel az iskolaként funkcionáló Sztankovánszky-kastély parkját, ahol néhány esztendővel ezelőtt még büszkén feszített egy méretes példány ebből a szép fából.

Most pedig előkotorjuk a csúzlit egy maréknyi csapágygolyóval, kiszellőztetünk, aztán lövünk egy bundára valót a megvadult rágcsálókból.

Ez ugyan nem ott van, de nagyon szép

1041. Hedon Medúza

Medusa enyhe idegállapotba’ lapozgatta a partnerkereső applikációja által elé generált oldalakat. Nincs egyetlen épkézláb faszi sem ebben a nyomorult teremtésben? – füstölgött magában. Miért van az, hogy nekem sosem sikerül kifogni valami csendes, rendes hímet, akinek esetleg még egy kis pénze is van? Oké, Poszeidón elég hatalommal bírt, de ezt a kapcsolat dolgot elég furcsán értelmezi, gyakorlatilag megerőszakolt az a hínáros fejű, szigonyos paraszt. Mintha nem volna elég, hogy a Gorgók közül egyedül én vagyok halandó. A nővéreim meg… na, azok is érik a pénzt. Eurüalé csak üvöltözni tud, de azt legalább hangosan és mindenkivel, arról nem is beszélve, hogy biztosan tudom, összefeküdt azzal a rohadék Poszival, alig várta meg, hogy az lemásszon rólam. Szép kis testvér az ilyen. A másik nővérem, Sztheinó, az legalább jól csinálja a dolgot. Igaz, hogy eddigi életében több f@szt fogott, mint kilincset – és hát ugye halhatatlan, mi lesz még itt, uramirgalmazz -, de az eseményeket követően az összes kandúrkát jégre tette. Mindet, kivétel nélkül. Jelenlegi állapotomban (jut eszembe, szerintem úgy maradtam Poszitól, már két hete késik ’sszameg) ezzel mélységesen egyet tudok érteni.

Csoda, ha elegem lett a beolajozott görög köcsögökből? Nézzünk körül egyéb helyeken is, éljen a globalizáció! – mondtam magamnak. Hamar rá is találtam arra a szigorú tekintetű ír aszkétára, Patrikra. Csípem a szigorú tekintetű aszkétákat, érzem bennük a kihívást. Küldtünk egymásnak pár, kissé privátabb jellegű fotót, váltottunk néhány szót a virtuálban. Minden okénak tűnt, így megegyeztünk egy találkában nála, úgy sem jártam még soha arrafelé. A sziget teljesen rendben van, tényleg szuperzöld, meg minden, csakhogy az én drága szentem elfelejtette megemlíteni, hogy ő reflexből elzavar minden csúszómászót a területéről. A fejemen tekergő kígyók az apostolt megpillantva visítva vetették magukat az óceánba, én meg most itt heverek parlagon és viszkető fejbőrrel. Igaz, a kígyóhaj máris kezd visszanőni, de ezek az izék a fejemen pillanatnyilag a legnagyobb jóindulattal is csak földigilisztának nevezhetők. Ezektől ugyan senki sem fog kővé válni, talán csak szívrohamot kapni a röhögéstől.

Igyunk valamit, mer’ rögvest rosszul leszek. Lássuk, mit osztott mára Lakheszisz. Hogyaszongya Medúza Foreign Extra Stout. Ezek szórakoznak velem, ’sszákmeg??? Még hogy Medúza?? Pláne foreign?? Hát nem most meséltem, hogy jártam a külföldiekkel? Azt hiszem, holnap lesz egy-két szavam a Moirákhoz, azért a pofátlanságnak is van határa. Na, lássuk, mit tud. Hmmm… az illata nem is rossz. Finom csokoládé, karamell, kevéske, de annál csalogatóbb alkohol. Sűrű, tapadós anyag, a korty pedig döbbenetesen krémes. Az eleje az illatok alapján elvárt édességet hozza, a csokoládékhoz, melaszhoz könnyű odaképzelni valami enyhe likőrösséget. A maláták után kávés keserűk jönnek, a komlók halvány földes jegyekkel kontráznak. A vége alkoholosan meleg, kávés.

Lassan iható, tempós, nyugtató hatású sör, szépen egymásra épülő, több irányból is kibontható ízekkel. Nem bántuk volna, ha kissé több alkohol szorul bele, mert ez a 6,5 % a típus alsó határa, s ennél nekünk most több kellene.

No nézd csak, még egy hellén hetero. Nem is néz ki rosszul… Valami Perszeusz. A származása rendben van, biztos akad pénze is, elvégre királylány az anyja. Azt írja, a foglalkozása hérosz. Nofene. Próbáljuk ki, mit veszíthetünk? Csak nem fogja levágni a fejem?

Medusa levágott feje Michelangelo Merisi da Caravaggio alkotásán

1040. Hedon Feketeszakáll

Kiskovács C. Jenőt nem kímélte ez a drága, nagy kezdőbetűs Élet mostanában. Ennek megfelelően úgy érezte magát – és úgy is nézett ki -, mint a Himnuszban a balsors. Nem elég, hogy a reaktivált kommunikációs tisztet folyamatos áthelyezésekkel pöckölgették egyre inkább kifelé az Univerzum relatíve értelmesnek nevezhető létformái által benépesített kvadránsokból (mostani állomáshelye is jóval közelebb helyezkedett el a Galaktika Végbélnyílásához, mint az KCJ szerette volna), de magánélete is romokban hevert. Ősidők óta nem volt értelmezhető kapcsolata nemhogy humanoid, de semmiféle nőstény egyeddel. A szexuális feszültségek kezelésére rendszeresített ST-IV/A jelzésű (a köznyelvben Kiskovács egyik korábbi kalandja óta Sztíviának hívott) nőnemű androidoktól már nem az a szerve állt fel, amelyiknek illett volna, hanem a szőr a hátán. A munkájában sem lelt már semmi örömöt, hiszen azokat a feladatokat, melyekkel a vezetőség bombázta napi szinten, egy értelmesebb egysejtű is vigyorogva meg tudta volna oldani. Ráadásul a napokban volt várható az új főnök érkezése, ami hatványozottan ment eseményszámba itt, néhány fényévvel a Teremtő háta mögött.

A többiek által izgatottan várt potentát a Feketeszakáll nevet viselte, amiről KCJ-nek csak egy földi, pláne őshazai főzde által készített imperial stout jutott az eszébe. Ezért hát a szolgálat letétele után a kommunikációs szakember be is tért az egyik kantinba, mert bár általános állapotára való tekintettel korai lefekvést és kizárólag a Végítélet harsonáira való feltámadást tervezett, úgy gondolta, egy-két sör nem árthat meg.

A kantinban nem lógtak egymás seggébe a népek, amiért C. kifejezetten hálás volt, és amikor észrevette, hogy a pult sarkát egy szemrevaló, ezidáig ismeretlen humán nőnemű támasztja, rögvest újabb hálaimát csatolt a Mindenek Ura irányába küldendő adatcsomaghoz. A bemutatkozásra és az obligát alkoholmeghívásra a tünemény kedvesen mosolygott, amitől Kiskovácsnak remegni kezdtek a térdei, ezért gyorsan leült egy olyan bárszékre, amit a reaktormag környékén melózó lényeknek fejlesztettek ki, akik az ultramagas hőmérsékletet kedvelik. A kínos jelenetnek a hölgy vetett véget, aki – még mindig mosolyogva – áttámogatta a minden értelemben leégett KCJ-t egy félhomályos sarokasztalhoz, ahol a már említett imperial stout fogyasztása közben a reaktivált és megpörkölődött tiszt egyre jobban kezdte magát érezni. Nem is csoda, hiszen a tóparti főzde kifejezetten és csalogatóan simulékonyra álmodta ezt a sört, melyben a kávés és csokoládés jegyek izgalmas egymásutániságát a 9,2-es alkoholtartalom koronázta meg. Ennek, és a bizsergető mosolynak köszönhetően Kiskovács kinyílt, mint kétnaponta a szemétledobó zsiliprendszere, és csak úgy ömlött belőle a szó. Elmesélte a csodálatos teremtésnek minden nyomorát, létének összes értelmezhetetlen aspektusát, rávilágított az állomás összes, általa ismert visszásságára a felesleges gürcölésektől kezdve a pitiáner sikkasztásokon át a seggfej feljebbvalókig.

– Ráadásul – fejezte be a litániát – új b@sszájba érkezik hamarost, akit pont úgy neveznek, mint ezt a sört, hát nem vicces? Remélem, nem lesz sokkal ostobább, mint a mostani, mer’ akkó’ kimegyek, oszt’ egy szál pendelybe’ megvizsgálom, mit tud művelni a termodinamikai hőmérsékleti skála legalsó határa a szervezettel. De ugye legalább magácska elmorzsol majd egy könnycseppet a szeme sarkában, kedves… izé… hogyishíjják?

A tünemény felállt, lepöccintett egy nem is létező porszemet makulátlan egyenruhájáról, amin – KCJ-nek ez csak ebben a pillanatban tűnt fel – mintha kissé túl sok is lett volna a mindenféle plecsni, jelzés, meg csillag, majd még mindig mosolyogva így szólt: – Blackbeard Borbála vagyok, az új b@sszájba.

Kiscé elfehéredett, kezében halk roppanással kettérepedt a söröspohár, s miközben az asztalról lecsorgó éjfekete italt bámulta, arra gondolt, hogy a legjobb talán az lenne, ha ő a Végítélet harsonáira sem ébredne fel.

1022-1024. Smithwick’s Red Ale, Island’s Edge, On The Other Side East Coast IPA

Ha gigantikusnak nem is, szokott, méltán szerénynek titulálható kereteinket mindenképpen feszegető írás következik a dublini kirándulás söreit érintve. Valószínűleg két darabra is hasítjuk a dolgot, mert egyrészt még mindig nem értük utol magunkat a besűrűsödött teendőkkel, másrészt pedig több nap, mint kolbász. A söröket tekintve megpróbálunk egy körülbelüli beérkezési és találkozási sorrendet tartani, csak hogy lineárisnak nevezhessük a dolgot, mert ugyan nincs különösebb értelme, de mi imádjuk a lineáris dolgokat (is).

Csak hogy nyomorult civilizációnk elkurvulásának mértékét ecseteljük, meséljük el, hogy már a repülőgép fedélzetén is fogyaszthattunk volna „sört”, de a cca. 7 (hét) euróba fájó 0,33-as Heinekent igya az, akinek két édesanyja közül legalább az egyik Béla. Egy hatalmas szakadék felé száguldunk feleim, figyelmezzetek.

Kilkenny városába ugrunk parádés képzeletünk segedelmével, ide nyúlnak gyökerei annak a sörnek, mellyel minket kedves házigazdáink (akikről kizárólag szuperlatívuszokban beszélhetünk kedvességüket, barátságosságukat és minden egyéb megnyilvánulásukat tekintve) megkínáltak az út porát leöblítendő. Ide érkezett meg 1710 környékén John Smithwick, és rögvest fel is vásárolta a XIII. századi kolostor maradványait. A vétel maga nem volt bonyolult dolog, VIII. Henrik óta nem járt jó világ a kolostorokra, még a romjaikra sem, sört főzni viszont már kevésbé volt egyszerű Smithwick barátunknak, lévén ő is katolikus. A későbbi családi címert ékesítő mottó mentén haladva (Fortitudine et Prudentia → erővel és óvatosan) viszont a következő évtizedekben csinos kis birodalmat alapított, amit a század vége felé már teljesen legálisan birtokolhattak. A főzdét a család 1965-ig vezette, ekkor a Guinness megvásárolta, jelenleg a Diageo égisze alatt futnak. Az eredeti gyárat 2013-ban bezárták, a termelés Dublinban zajlik, de Kilkennybe látogatva a Smithwick’s Experience keretein belül megtekinthető az ősfőzde, és kóstolható a cég piacvezető terméke, a Smithwick’s Red Ale is. Mi is elégedetten kortyoltuk ezt a könnyed, malátásan édeskés, finoman komlózott, jellegzetesen rubinvörös színű sört. Visszafogott alkoholtartalma (3,8 %) miatt az estébe és éjszakába nyúló beszélgetések biztos támasza lehet, tisztes egyszerűsége ízes ivósörnek predesztinálja.

Említettük már a Heinekent, nem túlzottan pozitív konstellációban, itt az ideje újra beléjük botlanunk, csak hogy érzékeltessük, az íreknél sem minden habostorta. Ez a történet Corkban kezdődött, 1856-ban. James J. Murphy és testvérei álmodták itt a realitásba Lady’s Well néven főzdéjüket, az viszont talán már a legrosszabb álmaikban sem jött szembe velük, hogy éppen az ő cégük lesz az, ahonnét a Heineken elindul megtiporni a szigetet. Pedig ez történt. 1978-ban az akkor már Murphy’s Brewery Ireland névre hallgató vállalkozás kezdte terjeszteni napjaink seízű sztárlágerét (oké, félszáz évvel ezelőtt talán jobb volt), majd ’83-ban fel is vásárolták őket, manapság Heineken Ireland a nevük. Két évvel ezelőtt gondoltak egy merészet. Az írek szeretik a stout-ot, de még jobban szeretnék, ha nem volna ennyire keserű – jelentették ki. Parádés tétel. Mi, egysíkú szegény hülyék erre a problémára valahogy így reagáltunk volna: Nem szereted, mert keserű? Igyál mást. No de pont ezért vagyunk mi szegény hülyék, a Heineken meg gazdag. Zászlajukra tűzték hát a jelmondatot – It’s better less bitter -, meg is promotálták alapost, oszt’ már ihatja is a nép az Island’s Edge nevezetű sört, ami hozza az elvártakat.

Íme a humor irányába kacsintgató reklámanyag:

Lágy és krémes minden porcikája, gazdagon pörkölt karamellák lebegnek benne halvány kávékkal, s ha mindez nem volna még elég, az innováció keretein belül toltak bele egy kis fekete teát és bazsalikomot is. A tea elvileg tovább csitítja az amúgy sem túl izmos keserűket, a bazsalikom pedig a korty egyébiránt megfelelően száraz végén hagy egy kis fűszeres, mentolos érzetet. Tulajdonképpen nem is olyan szörnyű dolog, csak a bennünk lakó konzervatív vénember kaffog egy kicsit a fogsorát tornáztatva, de gyorsan elzavarjuk aludni.

Mi viszont még nagyon is ébren voltunk, amikor befutott a következő sör, immár a craft hullámain. Az On The Other Side egy 4,6 %-os East Coast IPA, gyártója pedig a 2016-os alapítású Lough Gill Brewery. Nevüket egy tóról kapták, mely az ország északi részén található, természetesen rendkívül vadregényes vidéken. Vagy húsz sziget van benne, ezek egyike az Innisfree, melyet William Butler Yeats is megénekelt, mert gyermekkorában a környéken nyaralt, és kitartóan visszavágyott.

A tó és a sziget az említett vadregénnyel

Természetesen citáljuk a verset, Szabó Lőrinc fordításában:

Innisfree

Indulok én s megyek most, Innisfreebe megyek,

S kunyhót rakok, fala sár lesz, s nád és sás a tető:

Lesz méhkasom, s kilenc sor babot is ültetek,

S csak nekem zümmög a mező.

Ott majd megbékül a szívem, mert békét hoz fehér

Fátylával a reggel, amelyhez a tücsök citeráz;

Az éjfél csupa derengés, csupa izzás a dél,

S az est csupa szárnycsattogás.

Indulok és megyek most, mert éj-nap a parti fövény

S a víz játéka ringat, a tavi muzsika;

Ha megállok a járdán, vagy az utca közepén:

Szivemben csobog a dala.

Még ennél is romantikusabb, hogy él itt folyami ingola (Lampetra fluviatilis) is, tudjátok, az az élősködő hal, amelyik ráharapja magát valamire, oszt’ ott marad. Ki tudja, lehet, hogy a költőóriásnak ez az élmény hiányzott a leginkább. Nem hihetetlen, milyen bunkók tudunk lenni?

A kérdőjeles gondolatokat ébresztő szájszerv

A sör maga (a neve ebben a pillanatban került új megvilágításba, hiszen ha egy olyan tó másik oldalára kell átevickélni, amiben ingolák vannak…, na de elég legyen) szép narancsos-okkeres színt mutatott, illatában is volt egy kevés ebből a citrusféléből, némi gyantával keverve. A korty eleji gyümölcsös édességet gyenge közepes, kissé földes-gyantás komlók váltották, de mindkét vonal túl hamar elhalványult, az utolsó szakasz nagyon vízízűre sikeredett. Biztosan a tó miatt.

Időközben ránk esteledett, megint jól elpofáztuk az időt, és az előttünk tornyosuló jegyzetkupacra pillantva enyhe malíciával állapítjuk meg, hogy lesz ebből három rész is. Ha nem négy.

1006. Belhaven Black

Eredeti elképzelésünk szerint ismét egy kalap alá tettünk volna két akciós nyárvégi készítményt, de aztán a Belhaven Black miatt meggondoltuk magunkat. Ritkán vándorolhat az ember Skóciába, nem illik csak úgy kutyafuttában intézni a dolgot. Még a végén megsértődnek. Oszt’ ha egy szoknyás ember megsértődik…

Skócia (gaelül Alba) délkeleti részén járunk, East Lothian (Lodainn an Ear) megyében, azon belül pedig Dunbar (Dùn Bàrra) városában. A környéken nagyjából a korai vaskor óta élnek emberek, a rómaiak votadini/utadini néven ismerték őket és relatíve baráti viszonyt ápoltak velük. A skótok a carhami csata (1018) után – ahol Máel Coluim mac Cináeda (az egyszerűség kedvéért II. Malcolm) skót király és Kopasz Owen Strathclyde uralkodója közös erővel megmogyorózta Eadwulf Cudelt és northumbriai csapatait – tekintették magukénak a területet. A későbbiek során Durham királyi várossá avanzsált. A szerencse forgandóságára pedig az a tény világít rá, hogy 1650-ben Oliver Cromwell csapatai a közelben verték rommá a skótokat. Az élet már csak ilyen. A skótok egyébként kemény népek, a város egyik grófnőjéről, Agnes Randolphról feljegyezték, hogy amikor egy aktuális ostrom során az angolok foglyul ejtették a testvérét és annak kivégzésével fenyegetőztek, a hölgy csak annyit üzent nekik, hogy hajrá, legalább nem lesz gond az örökléssel. Skótok, na.

Ágnes asszony alázza az ostromló angol sereget. Amikor azok kőhajítókkal kezdték lőni a várat, udvarnőivel a bástyára vonult, és megvető pofával leporolta az eltalált részeket

A főzdét 1719-től datálják, az elmúlt századokban több néven is futott (Johnstone’s, Dudgeon’s, a Belhaven nevet Dunbar kikötőjétől örökölték, az meg egy folyótól, a Biel Water-tól), de a népes környékbeli mezőnyből – volt idő, amikor 24 főzde működött a környéken, ah, boldog aranykor – csak ők léptek át a XX. századba.

2005-ben a suffolki Greene King szűk 200 millió fontért olvasztotta magába a főzdét, hogy aztán őket meg a kínaiak vegyék meg kilóra néhány esztendővel később, de ez minket már nem érdekel.

A Belhaven megtarthatta brandjeit és márkáit, szépen prosperál napjainkban is, mint Skócia legrégebbi működő sörfőzdéje. Túlnyomórészt ale-ben nyomulnak, de a kor szavára hallgatva van azért egy kraft jellegű pilsner és egy IPA is a portfólióban.

Háromféle stout-juk közül hozzánk a Belhaven Black Scottish Stout jutott el. Hogy mitől scottish, azt nem tudjuk, merő rosszindulatból (mala fide[sz]) arra tippelnénk, hogy a fukar skótok ebből is kispórolták az alkoholt, mert az csak 4,2 %, ami a típus alsó határértékét súrolja. Miközben töltünk, ismét csodálkozunk kicsit az átlátszó sörösüveg tényén, mert bizony annak is megvan a maga jó oka, miért színesek a palackok. A komlóban lévő izohumulon (3,4-Dihydroxy-5-[3-methylbut- 2-enyl]-2-[3-methyl-1-oxobutyl]-4-[4- methyl-1-oxopent-3-enyl]-1- cyclopent-2-enone) a baktériumok szaporodásának gátlásával tartósítja a sört, ám meglehetősen érzékeny az UV-sugárzásra. Ennek hatására ugyanis lebomlik, mindenféle perverz reakcióba lép a körülötte lévő egyéb anyagokkal, melynek végeredménye a 3-methyl-2-butene-1-thiol nevű cucc, ami büdös, mint a dög. Szerencsére a sörkedvelő kémikusok megoldották a problémát, kiagyaltak egy dihidro-izohumulonnak keresztelt anyagot, ez átmenetileg megoldja a problémát, de az ezzel kezelt söröket nem érdemes hosszabb ideig tárolgatni, mert hagymaszaguk lesz a vegyülettől. Valamit valamiért.

A mi sörünk frissnek mondható, még nincs hagymaszaga. Jönnek viszont az elvárt kakaósan édeskés, pörkölt kávésan kesernyés aromák, az élénkségükkel sincs baj. A sör maga sötétbarna, fényben rubinvörös, habja törtfehér, átlagos, tartós. A korty egy kicsit laza, vizeskés, viszont ízletesnek mondható. A már említett kakaó és kávé mellé cseppnyi méz simul, ők hárman szép hátteret adnak a komlók földes, nem túl erőteljes keserűinek (IBU 20). A vége elfogadhatóan száraz, kesernyés, az utóíz halványan diós.

Nem tartozik a felejthetetlen tételek közé, de könnyen iható, a típusjegyeket jól felsorakoztató sör. Egyébként sem merünk túl rosszat mondani róla, a kupakon ugyanis egy bogáncs képe látható, ami a skót Order of the Thistle lovagrend kedvenc növénye. A rend jelmondata pedig „Nemo me impune lacessit”, ami kissé pongyola fordításban annyit tesz: Ne b@szakodj velem, mer’ rosszul jársz. Értjük és ehhez tartjuk magunkat.

Star of the Order of the Thistle 1838-ból a híres mottóval. Arany, ezüst, gyémánt, rubin, smaragd. Filléres dolog lehet

1002. 5th Element FES

A múltkori, kedélyünket kissé LELAppasztó (jó kis szó ez még igekötő nélkül is, rögvest eszünkbe is jut róla Molière mester – aki a Képzelt beteg [Le Malade imaginaire] előadása közben esett össze a színpadon, és halt meg néhány órával később cseppet sem kenetteljesen, mivel nem akadt pap, aki hajlandó lett volna azt feladni neki – teremtménye, Argan, az említett mű veretes hipochondere, ki az első felvonás első jelenetében imigyen szól: „Legjobban ez tetszik nekem ebben a patikusban, ebben a Szippants úrban, hogy ilyen illemtudóan fogalmazza meg a számláit. »Uraságod becses belei, harminc garas. « Hogyne, persze; de az udvariasság önmagában még nem minden, kedves Szippants úr: tudjon mértéket is a beteg megnyúzásában. Harminc garas egy beöntésért! Maradok alázatos szolgája, de ebben már megegyeztünk; az eddigi elszámolásokban csak húsz garas volt a taksa, húsz garas pedig patikus nyelvre fordítva tíz garas. Javítsuk hát tízre. »Továbbá ugyanazon a napon egy jó hashajtó beöntés, dupla catholikon [szennából és rebarbarából készült főzet, akkortájt úgy gondolták, minden létező nyavalyát gyógyít], rebarbara, rózsaméz és egyéb keverékből, rendelés szerint, uraságod alhasi tájainak működésbe hozása, kiöblítése és megtisztítása okából, harminc garas.« Engedelmével, tíz. […]  »Továbbá huszonhatodikán fúvódást-lappasztó beöntés, uraságod szeleinek kihajtására, harminc garas. « Tíz garas, Szippants úr.” Ugye, milyen jó kis szó ez?)

Konsztantyin Szergejevics Sztanyiszlavszkij Argan szerepében 1913-ban

söröcske után egy reményeink szerint fajsúlyosabb tétel következik a daruvári főzdétől, mégpedig egy Foreign Extra Stout. Az elemek közül övé volna a föld, egyrészt a színe miatt, másrészt a sörárpa érkezési irányát jelölve. A 17,5-ös Balling azt sejteti, hogy ebből a gabonaféléből tisztes mennyiséget használtak fel készítésekor. Kevésbé volt egyértelmű – legalábbis számunkra – a címkén látható 4.2-es jelzés, de aztán a főzde oldalán találtunk rá magyarázatot, még ha nem is lett tőle sokkal érthetőbb a dolog (ismét hangsúlyoznánk: velünk, hülyékkel van a baj). Szóval a 4.2 a.k.a. „Fo(u)r Two” arra hívna fel, hogy osszuk meg ezt a sört barátainkkal és szeretteinkkel a közös és megfizethetetlen élmény miatt. Szép gondolat, máris szólítjuk az asszonyt, mer’ szeretnénk vele átélni egy újabb megfizethetetlen élményt a lakáshitelen túl. Belenyal, kicsit fintorog, hümmög. Szerinte kicsit vizes. Hiába emlegettük volna a földet?

Kávés és maci kávés illata van, utóbbit egy enyhén gyógynövényes, cikóriás nyomvonal számlájára írjuk, ami nem kellemetlen, sőt. Akad egy kis étcsokoládé is, mindezek hátterében egy pici alkohol, az a 7,2 % nem árul zsákbamacskát. Habja színben laza tejeskávét idéz, átlagos, gyorsan apadó, a vékony maradék hosszan kitart.

A korty lágy, selymes, simogatóan krémes, a szénsavak játékosan a nyelv hegyére telepednek. Ízében a szépen pörkölt maláták édessége és kávés keserűsége olvad egybe a komlókkal, együtt produkálják a 45-ös IBU-értéket, ami a mi szánk íze szerint lehetne egy kissé emberesebb. Cserébe jönnek a jó kis földes aromák, a már említett gyógynövényekkel. A vége rövid, mérsékelten száraz, az utóíz kávésan kesernyés.

Szép munka, minden csorba kiköszörülve.

998. Fehér Nyúl Glam Stout

Ma reggel kivételesen nincs kultúrtörténeti határértékeket súroló külső hőmérséklet (vö. Ray Bradbury és François Truffaut, 451 Fahrenheit [ez Celsiusban 232.777778 fok, a papír gyulladási hőmérséklete, ez az emlegetett művek szempontjából fontos adat, akinek kell, pótolja, hosszú még a nyár]. A hazai könyvesboltokban mostanság nagy mennyiségben használt polietilén fóliák olvadáspontja ennél alacsonyabb, 105–115 °C körüli, hogy a birka mimagyarok ostobasága és tűrőképessége milyen értéket mutat, kiderül. Reméljük hamarost.), ezért gyorsan begyvizsgálunk (Dr. Bubó originális analitikai módszere) egy stout-ot, mellé pedig zenét is hallgatunk, merthogy glam.

A stílus a hetvenes évek elején Angliából indult el meghódítani a világot, félsikerrel, mert ugyan néhány esztendő múlva kifújt, illetve beleolvadt egyéb irányzatokba, ám a David Bowie/ Ziggy Stardust/Aladdin Sane szentháromság azért nehezen megkerülhető pontja a modern zenetörténetnek. Jöhet a muzsika, az androgün vonalat preferálók helyezkedjenek el kényelmesen.

Akad egy ország, ahol a stílus sokadik reneszánszát éli, naná, hogy a japánok kattantak rá ennyire a dologra. Arrafelé vijuaru kei/ヴィジュアル系 a neve, a bátrabbaknak itt egy összefoglaló a tavalyi év legjobbjairól. Megismételnénk: a bátrabbaknak.

Akinek ezek után nincs szüksége némi alkoholra, attól elköszönnénk, a többiek – és a saját – kedvünkért pedig nyitjuk a Fehér Nyúl alapszortimentjébe tartozó Glam Stout-ot. A főzde az ízélmény és a biztonság kedvéért tolt bele egy kis kávét, nem is akármilyet. Az El Salvador fajták jellemzően 1200-1500 méter tengerszint feletti magasságban érzik jól magukat, lassabban nőnek, ízviláguk (melyben a mézes édesség, a citrusos gyümölcsösség és a csokoládé jegyei keverednek) ezért teltebb. Kevésbé savasak, szépen balanszírozottak. A legnépszerűbb fajták a Catimor és a Pacamara, ezt amolyan Discovery-s jelleggel említenénk meg, miért ne terheljük az agyatokat felesleges információval?

Hazafias kávébabok

A kávénak köszönhetően az illat és a megjelenés – nem is beszélve az ízvilágról – erősen hajaz mindenki kedvenc napindító, élénkítő italához. Hogy mennyi koffein szorult a selymesen lágy, a közepes kategória felső határát súrolóan telt (15,3 B°), a masszívnak gondolt maláták ellenére mégis kissé, bár nem kellemetlenül vizes kortyba, nem tudjuk, de a mi ketyegőnket azé’ megmarkolászta kicsinyt.

Érdekes módon a finoman savanykás, kávésan kesernyés lecsengést követően az utóízbe nekünk sikerült odahallucinálni a kávéfajtánál említett cseppnyi mézes édességet, és számunkra éppen ettől vált emlékezetessé ez a sör. Hiába, édesszájúak vagyunk, a Glam Stout-ot is megtámogattuk volna egy kis laktózzal, no de ízlések és pofonok, ugyebár.

Éljen a bűbáj, a ragyogás és a káprázat.

PS.: a professzionálisan szerkesztett fotográfiát (kell-e mondanunk?) ismételten Barancsi Sándortól nyúltuk, köszönettel.