Címke: lager

1266-1267. Soproni Citrus és Bad Dogs Bulldog

A sz@rsörökben az is jó, hogy – a körülmények, módok és lehetőségek objektív hatását figyelembe véve, azokat kerülve, módosítva, kiaknázva – filozofikus hangulatba ringatnak (mit ringatnak, őrülten rázzák és dobálják a bölcsőt), hányingertkeltően éteri magasságokba emelnek, gyomorforgató emlékeket passzíroznak ki az emberből. Jártunk egyszer olyan helyen, ahol nem volt vezetékes víz, az életfolyamatokhoz nélkülözhetetlen folyadék fúrt kútból érkezett. Csakhogy a szomszédban nagy lendületű sertéstartás minősített esete forgott fenn, a hígtrágya akadálytalanul és vidáman szivárgott a talajba évtizedeken keresztül, elérve és áttörve minden elképzelhető vízzáró réteget. Az ottani csapból folyó valaminek volt olyan szaga, mint a Soproni Citrus fantázianevű szűretlen lágernek, illetve a leghűségesebb városból származó izé még hozzá tud adni az összképhez némi gázolajos stichet. Utóbbi idővel innen eltűnik, marad a sertéskakába oltott mosogatószercitrom, cserébe az ízben ismét megjelenik. Nem evilági élmény, érthetetlen, miért nem ezzel propagálják. Vajon dízel meghajtású gépjárműveket is lehetne vele üzemeltetni? A motort biztosan alaposan megtisztítaná mindenféle szennyeződéstől, mert a savak még tíz perccel a kiöntés után is kedélyesen sziszegtek a mosogató szifonjából. Hihetetlen, hogy itt tartunk. Hát ezért ereszkedtünk le a fákról? Ezért egyenesedtünk fel? Ezért volt a neolitikus forradalom? Ezért domesztikáltuk és nemesítettük a fűféléket? Mondjuk a vallások megjelenésén így már kevésbé csodálkozunk, hiszen ilyesféle dolgok fogyasztásakor az ember kétségbeesetten kapálózik valami felsőbbrendű irányába, ahonnét segítséget, vagy legalább némi vigaszt várhat.

Ám helyette valami egészen mást kap, érkezik ugyanis az általunk már megénekelt Bad Dogs-sorozat újabb tagja, a Bulldog hívójelű IPA. Tisztában vagyunk azzal, hogy némi képzavart eredményez a macskafélék ezen a ponton történő emlegetése, de hamar érthető lesz a dolog. Tavaly ősszel egy kupac levélszemetet kotortunk ki a tuják alól, amit előző éjszaka két-három vidám és vérbő kandúrka pisált tocsogósra. Szag után ítélve valami ehhez nagyon hasonlót dobozolhatott be a gyártó, áldassék a neve és haló pora a nyomorultnak. Az ízvilág annyira taszító, annyira blokkolja az idegrendszert, hogy nehezen találjuk a megfelelő kifejezéseket. A legközelebb tán akkor járunk a dologhoz, ha megpróbálunk (saját felelősségre) elképzelni egy edényt, aminek az alján egyenletesen elterítenek cca. két kilogramm tabletta formátumba préselt citrompótlót (hogy ropogjon), ízlés szerint, de mindenképpen bőven megszórják Kalmopyrinnel (hogy még jobban ropogjon), aztán jöhet a cicahúgy és a gyantamaradék, némi víz és magas UV-sugárzás. Kész is van, irány a bolt.

Most legalább azt is megtudtuk, miért habzik állandóan a bulldogok pofája. És a miénk.

1254-1256. Abodee Stabil, Argus El Bravos, Dreher Session IPA

Hálistennek – no és persze az ő remélhetőleg egyszülött fiának (reméljük, nem derül ki, hogy van valahol egy ikertestvére, bár érdeklődve figyelnénk az eseményeket, pláne ha nő lenne az illető) – átugrottuk ezt az ünnepkört is, az utána maradt fájó űrt és vákuumot sörökkel igyekszünk feltölteni. Összekotortunk hármat a húsvét előtti bevásárlások farvizén evezők közül (igen szép kép ez is), melyekről így ránézésre nem lesz túl sok mondanivalónk, egyet kivéve. Ezt előre is vesszük, közben átruccanunk BAZ megyébe. Itt található ugyanis Abod település, ahol a tavalyi adatok szerint 136 darab emberke éldegél. Már meg is kedveltük a helyet. Amikor Miskolcon a Zip’s lehúzta a rolót, főzőmesterük, a kolumbiai származású Pedro Reinoso Bernal itt kötött ki az átmentett technológiával. Nem kezdőkkel van tehát dolgunk, ám a semmiből hirtelen előbukkanó főzde széles palettája mégiscsak meghökkentő. Van nekik west coast IPA-juk, NEIPA is akad rögtön kétféle, sour is ugyanennyi, helles, bak és búza, direkt a végére hagyva pedig megint csak kétféle stout, ebből sikerült az egyiket, a Stabilt kosárba emelnünk. Merthogy a főzde másik huszáros vágása az, hogy söreikkel már a Lidl polcain is össze lehet futni, ami nem rossz dolog, ha az ember el akarja adni a termékét. Valószínűleg nem lesz állandó helye az ottani sörök közt, de egy hétköznapi bevásárlás után megvan az irány, amerre el lehet indulni.

A Stabil egy becsülettel szerkesztett dry stout, illatában és ízében egyaránt jelentkező kellemes pörkölt kávés, karamellás, étcsokis jegyekkel. Selymes, lágy, friss kortyérzet, hosszú, tiszta lecsengés, savanykás kávé az utóízben. Tényleg stabil. Örülünk.

A húsvéttal indítottunk, eljött az ideje, hogy mi is magunkra emeljük a keresztet, érezzük a kínokat és a szenvedést. Könnyű dolgunk lesz, hiszen az Argus El Bravos profi bélgyilkos, aki az agavé és a citrom minden szennyeződést lemaró duplacsövűjével intézi azok sorsát, kik a szervezetükbe juttatják ezt az anyagot a figyelmeztető jelek ellenére. Az az ember, aki az erőteljes szélvédőmosóillat és a műfehér, tankönyvi mosogatószerhab ellenére ezt a szutykot benyeli, magára vessen. Vergődjön csak, emlegesse az égieket mindenféle profán kontextusban, aztán a büntetése majd az lesz, hogy egy örökkévalóságon keresztül ihatja valamelyik kies, kénköves bugyorban. Ámbátor az alkoholtartalma 5,9 %, a társaságra meg odalent elvileg nem lehet panasz.

Nem sok jót tudunk mondani a harmadik nekifutóról sem, mert a Dreher Session IPA csak újabb ékes példája annak, mi történik akkor, ha a gyártó teljesen belecsontosodik-belehülyül a lágerfőzésbe. A szebb időket megélt cég egyszerűen képtelen összerakni egy valamirevaló felsőerjesztésűt. Míg a Blonde Ale a szódával elmegy kategóriába belefér, ez a session IPA értelmezhetetlen. Bántóan politúrszagú, rosszindulatú, fémes-gyógyszeres keserűkkel kitömött szénsavburjánzás, és akkor még elegánsan fogalmaztunk. Ha tényleg annyi a világ, amennyit ebből beletöltesz, úgy nyugodtan felfűzhetjük magunkat a jóistenke botjának tompábbik végire.

1240-1241. Augustiner Lagerbier Hell és Rhaner Winter Bier

1294-ben az ágoston rendiek kolostort alapítottak Münchenben, illetve – ha egészen pontosak akarunk lenni – a városfalakon kívül, ez azonban túl sokat nem árnyal a történeten. Különösebben az sem tesz hozzá sokat, de miért ne beszéljünk róla, hogy ennek az évnek júliusában választják meg pápának Pietro Angelerio-t, avagy Pietro del Morrone-t, V. Celesztin néven. A jóember (tényleg jó ember volt, a feljegyzések szerint ennyire ártatlan és tiszta lelkű, ennek köszönhetően kissé naív egyházfi sem előtte, sem utána nem üldögélt a trónon. A Morrone név meg egy dél-olasz hegy felől érkezett, ott remetéskedett a mi Péterünk, imádkozott feszt, böjtölt, rongyokban járt, ahogy azt kell, mindenféle láncokat is tekert magára, amiket csak vasárnaponként vett le. Ez a halvány S/M vonal másoknak is bejött, ők celesztinusok néven kongregáltak) ugyanezen esztendő decemberében le is mondott a megtiszteltetésről, vissza akart menni a láncaihoz meg a rongyaihoz, de az új pápa, VIII. Bonifác nem engedte. A biztonság kedvéért bebörtönözték, ahol aztán néhány hónap múlva gyanús körülmények között (a koponyáján van egy nehezen magyarázható lyuk) elhunyt. Mindez az ágoston rendieket ott Münchenben/München mellett nem érdekelte, ők csendben tevékenykedtek 1328-ig, amikor főzdét is alapítottak. Elvileg ez lett a város legrégebben létrehozott sörfőzdéje, de tudjuk jól, hogy van az a pénz, amiért valaki talál majd egy másikat. Az 1800-as évek elején a főzde magánkézbe került, a Wagner-család vásárolta meg, a cég neve ma is Augustiner-Bräu Wagner KG. A főzde védjegyét, a J.W. monogramot (Joseph Wagner) 1887-ben jegyezték be, de mi bizony nem látjuk sehol, pedig emelgetjük és forgatjuk a palackot szorgalmasan.

Itt van, hogy ne legyen hiányérzetünk

Merthogy közben már iszogatjuk is ezt a jól sikerült világost, ami friss, ropogós, könnyed, komlói virágosak, akárcsak a kedvünk, mert jön a hétvége, és ha az Oktoberfest-nek 1867 óta jó ez a sör, akkor nekünk pláne az. A kellemesen savanykás utóíz az 5,2-es alkohollal karöltve szilárd elhatározássá érlelődik bennünk, miszerint hamarosan górcső alá tesszük a főzde egyéb termékeit is. Kislattyogunk a kamrába, ahol örömmel konstatáljuk, hogy van tőlük egy dunkel is a polcon, no de azt majd legközelebb vizsgáljuk, most irány a német-cseh határvidék.

Itt található Schönthal, avagy Schönthal – Rhan, következő sörünk szülővárosa. Erősen reméljük, hogy velünk együtt a többi Lovecraft-rajongó is felkapta a fejét, boruljatok térdre, földi férgek, tiszteljétek és szolgáljátok a Nagy Öregeket, éljen Rhan-Tegoth, Az Elefántcsont Trón Ura!

A Nagyúr, meg valami faszi az arányok érzékeltetése miatt

Természetesen itt is alapítottak kolostort az ágostonok, kicsit még előbb is, mint Münchenben, valamikor 1260 környékén. Nagyjából fél évezreddel később a közben összegründolt főzdét a Bruckmayer család vásárolta meg, azóta is ők, illetve a leszármazottak irányítják. Nagy hangsúlyt fektetnek a környezetvédelemre és a fenntartható energiagazdálkodásra, saját biomassza-erőművel rendelkeznek, a gyártáshoz és működéshez szükséges összes energiát innen, illetve napenergiából nyerik. Megsüvegelendő.

A Rhaner Winter Bier szezonális főzet, gabonás-kenyeres, enyhén füves illattal, masszív habkoronával. A korty közepes, a szénsavak átlagosak. Hogy mitől téli, arra nem jöttünk rá, mi egy kissé malátacentrikusabb dolgot vártunk, de nincs harag, nem sértődtünk meg, pláne hogy a virágos komlók itt is barátságosan integetnek. Újabb 5,2-es adag alkohol is érkezik, mosolyunk szélesedik, a Nap szépen süt, mi kell még?

1238-1239. Hallertauer Winterperle, Schneider Weisse Aventinus

Az elmúlt időszakban sok érdekes, esetenként akár merésznek is nevezhető ízkombinációval bíró főzetet kóstoltunk, itt az ideje körültekinteni tradicionálisabb vidékeken is. Tesszük ezt két olyan sör segítségével, melyek ugyan egyértelműen a hagyományőrző vonulathoz csatolhatók, ám mindketten különlegesek a maguk nemében.

Először Wolnzachba utazunk a bajorokhoz, Németország déli részére, illetve mégsem oda, mert a helyzet ennél kissé bonyolultabb. Menjünk kicsit odébb, irány Missouri állam, azon belül is St. Louis. Napestig sorolhatnánk, mi mindenről híres ez a város, ám témánknál maradva csak annyit említenénk, hogy több száz sörfőzdéje közül innen emelkedett ki valamikor a XIX. században az Anheuser-Busch, a Lemp és a Falstaff. Itt alapított főzdét Florian Kuplent is 2010-ben, el is keresztelte Urban Chestnut Brewing Company-nak. Fő célkitűzése az volt, hogy német-bajor söröket készítsen és népszerűsítsen. A dolog működött, nemsokára megnyílt a második ottani üzem is, a tulaj pedig ekkortájt értesült arról, hogy Wolnzachban eladó egy kisebb főzde. Azonnal lecsapott rá, így lett mai első sörünk készítője az Urban Chestnut Brewing Co. Deutschland GmbH. Wolnzachról minden hithű sörrajongó tudja, hogy a Hallertau-vidék egyik központja, ha pedig azt is tudjuk, hogy a világ komlótermesztésének kb. harmadát a németek adják, ennek a harmadnak meg cca. 80 %-át Hallertauban termelik, rögtön megértjük, milyen parádés üzletet kötött Herr Kuplent.

Wolnzach címere ezzel a soványka őzszerűséggel. Több sört kellene fogyasztania

A Winterperle a Hallertauer Serie ötödik tagja az ezidáig készült kilencből. Szezonális sötét ászoksör, gyönyörű, érett mahagóni árnyalattal, tartós, drapp habbal. Illatában a maláták pörkölt jegyei viszik a prímet, finom gyümölcsösséggel megtámogatva, melyet a komlók biztosítanak. A Hallertau Perle és a ~ Hüll Melon (utóbbi nevét a városban található komlókutató központról – Hopfenforschungszentrum Hüll – kapta, és ha már itt tartunk, a Deutsches Hopfenmuseum-ig sem kell sokat gyalogolni) adnak egy kis dévaj csípősséget, leheletnyi dinnyével és eperrel, mindezt az 5,8-as alkoholtartalom a vártnál is jobban fel tudja melegíteni, nem véletlenül van emlegetve a tél. Az utóíz kellemesen fűszeres, a nyelvünk hegye jólesően bizsereg tőle, amire nagy szükségünk is van ezen a péntek délutánon. Elismerően csettintgetünk, az UCBC felkerül a kedvenceinket tartalmazó, egyre hosszabb listára.

Tulajdonképpen annyira elégedettek vagyunk pillanatnyi helyzetünkkel és állapotunkkal, hogy be is fejezhetnénk mára a dolgot, de hát az ember esendő és mohó, jöjjön hát a másik nagyágyú, a Schneider Weisse Aventinus.

A főzdét 1872-ben alapította a két Georg, Schneider 1. és Schneider 2., apa és fia, eredetileg Münchenben. Az alsóerjesztés térhódítása miatt a búzasörök napja leáldozni látszott, de hőseink nem ijedtek meg, nekiláttak a termelésnek, és lám, milyen jól tették. A cég azóta is a család tulajdonában van, szigorúan csak búzasörben nyomulnak, ráadásul minden férfiember Georg, így hát jelenleg éppen VI. Georg Schneider viszi a boltot. Egyetlen hölgy szerepel a felsorolásban, Mathilde Schneider, aki 1905-ben vette át a stafétát (titokban, mert akkortájt nem volt divatban, hogy nők vezessenek cégeket), az Aventinus 1907-es rajtja – első bajor búzabakként – neki köszönhető. Nevet is ő adott a sörnek, Johannes Aventinus a.k.a. Johann Georg Turmair humanista filozófus, író, történész látható a címkén.

Szűretlen, rubinvörös sör erőteljesen fűszeres illattal, mely mögött ott lapul a markáns alkoholtartalom (8,2 %), de ez így van rendjén, el is várjuk. Szépen formált, tagbaszakadt test, hát milyen legyen 18,5-ös Ballinggal, intenzív, malátás ízvilág, melyhez egy újabb Hallertauer, a Herkules szolgáltat csípős, borsos, finoman virágos, enyhén fanyar ellenpontokat.

Egyre ünnepibb hangulatba ringatjuk magunkat, nem feltétlenül az alkoholok miatt, hanem mert annyira pompásak ezek a sörök, egyre magasabban szárnyalunk, már nem érdekel bennünket a péntektizenhárom, se a szombattizennégy, az ég áldja a bajorokat, god bless you alles. Utóbbi 22:45-től.

1228-1231. Bohemia Regent Vánoční Kaštanový Ležák, Angelo Poretti 9 IPA, Mad Scientist Ready or Not Here I Come, Delirium Christmas

Nagyjából egy hónappal ezelőtt, valamikor karácsony után ízlelte-fogyasztotta ezeket a söröket a Szerkesztőség összes kül-, bel- és hímtagja – ahogy azt emlegetni szoktuk – egy kedélyesen fűtetlen padlástérben. A körülmények minket sosem szoktak zavarni, sört bárhol és bármikor lehet kóstolni, meg aztán bőviben voltunk magasabb alkoholkoncentrációjú italoknak is, amik akár a külső fagyási sérülések kezelésére is kiválóan alkalmasak, amennyiben a velük bekent testrészeket valaki egészen biztosan lenyalogatja. Visszarángatván magunkat az ebből az aspektusból sehová sem vezető homoerotikus szakadék széléről azon morfondírozunk, hogy vajh’ miféle sorrendiséget követtünk a kóstolást tekintve, de hiába lapozgatjuk jegyzeteinket, az ilyen pimf dolgokat tudatunkban is tökéletesen áthatolhatatlan homály borítja. Így a třeboňi Bohemia Regent alkalmi főzetét, a Vánoční kaštanový ležák-ot tesszük előre, mely elnevezés mögött egy gesztenyével ízesített félbarna láger található. A szelídgesztenye (Castanea sativa) termését évezredek óta fogyasztja az emberiség, de a karácsonyi kultúrkörbe a városiasodás kialakulásával párhuzamosan, valamikor a XVIII-XIX. században került. A hóesésben az utcán forró sült gesztenyét kínáló árusok képe, illetve ezen hangulatvilág Dickens, Zola és Krúdy nevét csalogatja elő, hogy némi képzavarral is éljünk, ez az ő madeleine-jük. Ezen apropóból került bele ebbe a sörbe, jellegzetes, édeskés ízével rögtön a korty elején találkozhatunk. Az utána érkező keserűk akár érdekes kontrasztot is alkothatnának vele, de mire észbe kapnánk, a gesztenye eltűnik, tovaillan, akár a karácsonyi álmok. De félre bánat, legközelebb újra próbálkozhatnak, csak a következő ünnepig kell várni.

A magyar származású Americo Makk Roasting Chestnuts című festménye

A nyomasztó posztkarácsonyi hangulatot egy talján IPA próbálta fellazítani, felemás sikerrel. Az 1877-es alapítású Birrificio Angelo Poretti névadója becsülettel végigtalpalta a bajor-osztrák-cseh tengelyt, majd nekilátott a tapasztalatok hasznosításának. A múlt század nyolcvanas éveitől a Carlsberg Group birtokolja őket, mostanság komlótúltengésben szenvedő söreikről híresek. Háromtól tízig nyújtózik a komlóvariációk skálája, ezen belül különböző sörtípusokkal. Kóstoltunk már tőlük négyes lágert, illetve ötös és hatos bakot, a mostani IPA kilencet ígér. A komlócsomag összetétele persze titkos, annyit azonban tudhatunk, hogy ez alkalommal a Citra-Cascade-Centennial trió dominál. Túl azon, hogy szépen hozza az elvárt gyümölcsös aromákat (citrom, grapefruit, a Centennial még egy kis földet is ad mellé) nem okoz átütő élményt, de ezt akár az akkori, nem feltétlenül és hibátlanul objektív tudatállapotunk számlájára is írhatjuk. Kiegyensúlyozott, könnyen iható, gyorsan megkedvelhető sör, a típussal most ismerkedők számára ideális kapudrog a fajsúlyosabb tételek irányába.

Tinédzserkorunkban nagy kanállal faltuk a horror minden formátumát, ezért a régi emlékektől elfátyolosodó tekintettel integettünk Freddy bátyónak, aki a Mad Scientist Ready or Not Here I Come elnevezésű Popcorn Red IPA-jának dobozáról vigyorgott ránk. Emlékeink szerint a franchise hat epizódját tekintettük meg, és ahogy az már lenni szokott, az első volt a legjobb. De ez már igen régen történt, Robert Englund, a kultikus figura megszemélyesítője is a hetvennyolcadik évét tapossa, valószínűleg már akkor is a szívéhez kapna, ha fel kellene emelnie a híres pengés kesztyűt a földről.

Krueger kolléga sörfronton is másodszor kísért, a főzde vérnarancsos west coast IPA-ja, a Bloodlust után tér vissza, ez alkalommal kukoricapehely kerül a feketerépalé mellé (csak a rím miatt). Jó kis malátákra emlékszünk, meg fenyőre némi citrussal, de popcornra nem, bárhogy is erőltetjük a dolgot. Mindegy, úgy sem rajongunk érte. Ha még járnánk moziba, a csámcsogást hallva nem csak képletesen vennénk fel azt a bizonyos kesztyűt, hogy végigszeleteljük vele a zsöllyéket.

A keretes szerkezet miatt a végére is egy ünnepi főzet került, ráadásul ezt a Delirium Christmas-t kerek esztendeig őrizgettük féltve és vigyázva, nehogy baja essék. Ennek örömére szép hangosat pukkant, a pohárba pedig kellemes mahagóni/teak árnyalatú sör került. Mindenképpen ezt nevezhettük a legösszetettebb, legvaskosabb tételnek. Némi sajtszagot véltünk diffundálni a légtérbe, ami nem is annyira meglepő, mint ahogy elsőre gondolná az ember, ráadásul a Christmas esetében szerves része a dolognak. A korty mézesen édes, aszalt gyümölcsökkel (leginkább datolya) telített, a 10 %-os alkoholtartalom masszív likőrös érzetet ad. A komlók is odateszik magukat szépen, az utóíz egyértelműen az övék, hogy aztán egy új korttyal megint felkapaszkodhasson az ember erre a parádés hullámvasútra. Jó lenne egy több éves példányt is kiböjtölni, ám erre nem vállalkozunk, csúnyán elbuknánk a dolgot. Majd megkérünk valakit, rejtsen el előlünk egyet. Mondjuk a kamra bal felső polcára.

1219-1223. BE(er)cool Light, Traditional és Premium Lager, Soproni Szűretlen, Reinberger

Errefelé is bóklászott a vén vattaarcú ember, de csak a fatárolóig merészkedett, nem szerette volna, hogy defektesek legyenek a rémszarvasok a koronaakácok miatt. Ellenben a tűzifás kosarat bőkezűen megszórta sz@rsörrel, örömünkben nem is tudjuk, melyikkel kezdjünk. Akad itt az ország három égtájáról is rettenet, a döntésben az éppen hallgatott Kispál és a Borz nyújt segítséget, hiszen „akik élnek azok délnek mennek”, így hát irány Pécs. Elvileg ugyanis ők készítik a Beercool/Becool/BE(er)cool termékcsomagot, ám szokás szerint nincs arcuk ezt a csomagoláson jelölni. Sebaj, innen is sejthető, hogy ők azok (vö: nullmorféma). Belecsorgatjuk a pohárba a 4 %-os alkoholtartalmú Light-ot, majd beleszagolván már zúdítanánk is ki a legközelebbi lefolyóba, az utolsó pillanatban azonban kidolgozott személyiségünk fölébe keveredik az ősi reflexeknek. Hamar kiderül azonban, hogy mint az ilyen esetekben oly sokszor, most is hibát követtünk el, mert ezt a förtelmes, mosogatószerszagú, maróan savanyú löttyöt kibontani sem lett volna szabad. Az egyetlen valamennyire is szórakoztató dolog ezzel a lével kapcsolatban a doboz oldalán olvasható, szörnyen szakmainak tűnő okoskodás, hogyaszongya: „speciális sörélesztő felhasználásával készült termék, ami által a termék szénhidráttartalma, ezáltal az energiatartalma csökken a piacon kapható sörökéhez képest.” Túl azon, hogy az idézett szövegrészben szerencsétlen anyanyelvünk legalább kétszer lett megbecstelenítve, azon örök igazság is újra előkerül, miszerint a lelakkozott sz@r az marad, ami, csak fényesebben csillog. A matt lakkok problémakörét most hanyagoljuk.

Visszafogott pánikban menekülünk innen, s közben az élet furcsaságain filozofálunk. Hiszen ki gondolta volna, hogy valaha is egy soproni core lágertől remélünk majd megváltást? Pedig most ez a helyzet, a 130. születésnap majdcsak elég ünnepélyes lesz ahhoz, hogy valami ihatót préseljenek azok a jóemberek a dobozba, nemde? Hát nem. Idéznénk itt is a parasztvakító töltelékdumából: „[…] a tradíció és az innováció tökéletes harmóniában találkozik, […] (a) lager citrusos zöngéje üde lendületet ad, textúrája frissítő ízvilágot eredményez, így tökéletesen illeszkedik a mai sörkultúra kifinomult elvárásaihoz.” Édesjóistenem. Nem szégyelljük bevallani, szeretünk mosogatni, kikapcsol és pihentet, ritkán engedjük át másnak az élményt, ezért szerintem pontosan meg tudnánk mondani, melyik nagy vegyipari tröszt használja a mosogatószereihez ugyanazt a természetes aromát, mint amit a soproniak ebbe a szűretlen lágernek csúfolt kukoricás akármibe pakoltak. Ha korrektek akarnánk lenni – ami másodpercről másodpercre nehezebben megy -, elmondanánk, hogy bár az ízvilág kegyetlenül műanyag, a szűretlenséggel nincs baj, az illat pedig még akár nosztalgikus emlékeket is idézhet azoknál, akiknek anno bejött a kétszáz literes kondérokban a szakácsnénik által kevert napközis-nyári táboros limonádé. A dobozforgatós trükk kevés ide, megy ez is a másik után, mi pedig nagyon nem szívesen, de visszatrappolunk Pécsre.

Csodák csodájára, a BC (ezt választjuk, ez legalább rövid) Traditional Lagerének csomagolásán már fel van tüntetve gyártóként a Pécsi Sörfőzde, így hát pazar kis összevetésünk a nullmorfémákkal mehet a levesbe. Illata kifejezetten élményszerű, amennyiben frissen sütött gumicsizma szaga van. Mi már csak tudjuk, édesanyánk negyven évig dolgozott ilyen lábbeliket előállító cégnél. Íze is disztingváltabb, kevésbé gusztustalanul savanyú, cserébe a korty végén nyers és dohos keserűk lődörögnek céltalanul és reményvesztetten. Lassan ehhez hasonló állapotba kerülünk mi is, fél szemmel időnként a hasunkat bámuljuk, mert gyomrunk átmaródása esetén nem szeretnénk összekenni a szőnyeget a kiszivárgó szmötyivel. Ha hívő lelkek lennénk, az Úrhoz fohászkodnánk, így azonban csak sóhajtunk egy nagyot (habár azon kapjuk magunkat, hogy tekintetünk az eget pásztázza) és előkotorjuk a következő dobozt.

Teljesen biztosak vagyunk abban, hogy Bőcsön sem terem számunkra babér, iható sör még kevésbé, a Reinberger-be szagolván nem csak a savanyú, penészes egérszag miatt lábad könnybe a szemünk. Ahol a szükség, ott a segítség alapon rákeresünk a névre, és rögtön két zeneszerzőt is találunk, amin egészen elképedünk. Josef Gabriel Rheinberger Abendlied című motettája igazi mentőöv szuicid gondolatokat forgató elménk számára, és Jiří Reinberger Ave Maria-ja is jókor érkezik.

A sörnek nemigen nevezhető folyadékba csak a nyelvünk hegyét dugjuk, nekünk elég is lesz ennyi, közben arra gondolunk, miféle torz lelkületű lény aggathatta ezt a nevet (rein: tiszta [oké, lehet serpenyő is], berg: hegy) erre a szörnyszülöttre, de talán jobb, ha ezt besoroljuk BAZ megye egyéb sötét titkai közé.

Ma reggel még alapvetően optimista emberként ébredtünk, ezen életérzés minden maradékát összekaparva bízunk abban, hogy a BC Premium menti a menthetőt, továbbviszi a lángot, új reménnyel és valami iható dologgal tölt fel minket, ám keserűen, de még milyen keserűen csalódunk. Ennyire bántóan bárdolatlan, ordenáré, nyers vegyszeres keserűkkel tán még nem is találkoztunk, pedig hát nem tegnap kezdtünk el ilyesmivel foglalkozni. Pozitívumként egyedül a savanyú íz háttérbe húzódását jegyezhetjük fel, ami azért a korty végén természetesen előmerészkedik.

Nyomorúságos vesszőfutás volt ez, feleim, de így legalább lélekben megedződve futhatunk neki az esztendő általunk legkevésbé várt, igencsak mértékkel kedvelt ünnepkörének. Most pedig keresünk valami rendes sört a kamrában, megisszuk, utána keresünk egy másikat is, oszt’ visszaslattyogunk az iskolába, mer’ elszegődtünk kidobóembernek a Mikulás-buli idejére.

Edzett lélek, ez a lényeg.

1213-1214. The Garden Brewery Helles Lager és Nero Stout

Hideg szél vágja az ember pofájába a szúrós és jéghideg esőcseppeket, a Nap csak jelzésértékű, az iskolaudvart elborító ködben reményvesztetten, tanácstalanul és rosszkedvűen lődörögnek a kölykök, mi pedig szőrös angyalként mosolygunk, mert a november így tökéletes, így szeretjük. Persze azért jólesik előkotorni egy-egy nyári emléket az agytekervények pókhálós zugaiból, ezért ma nagyobbik lányunk horvátországi kiruccanásának konkrét tárgyi emlékeiből bontunk kettőt, és köszönjük neki ismételten, hogy nem feledkezett meg az ő fess apukájáról. A The Garden Brewery zágrábi illetőségű főzde, mely város környékén már a rómaiak előtt is szép számban éldegéltek emberek. Utánuk jöttek a horvátok valamikor a VI. században, Szent László királyunk pedig 1091 táján alapított itt püspökséget.

A Szent István-székesegyház fotográfiája 1901-ből

A főzde 2016-ban alakult meg, a két évszám közötti űrt egyéb alkalmakkor próbáljuk meg kitölteni, mert hat doboznyi főzet sorakozik a kamrapolcon, az ember nem pufogtatja el az összes puskaporát rögtön az első nekifutáskor.

A Helles Lager – ahogy azt ígéri magáról – könnyed is, frissítő is, előbbi tulajdonsága már-már a jellegtelenség irányába terelné az összhatást, ám szerencsére a csomagoláson emlegetett titokzatos szlovén komló menti a menthetőket. Nem sikerült kideríteni, melyikről is van szó konkrétan, ezért tippelünk, ami mindig játékos és sikamlós dolog. Az Aurora mellé tesszük voksunkat a citrusos, finoman fűszeres jegyek miatt, esetleg játszhat még valamelyik Styrian is. Persze ha nem, akkor nem, a tévedés jogához körmünk szakadtáig ragaszkodunk. A doboz külcsínyét tekintve megjegyeznénk, hogy a kissé ostobácska, sárga pöttyös variációhoz képest ez a ráncfelvarrott példány a stilizált növényi alkatrészeivel sokkal igényesebb megjelenést biztosít. A jó cégér a mostani nyomorult világban már fél győzelem.

Úgy illik, hogy a világos mellé egy sötétet pakoljunk, a kontrasztigényünknek is kell vetni néha valami koncot, még a végén fogja magát és elköltözik valami kiegyensúlyozottabb pszichébe. Szerencsére itt a Nero milk stout, mely nevének esetében csak a sötétségre kellene asszociálnunk, ám mivel imádjuk a szadista félhülyéket, mi rögtön Lucius Domitius Ahenobarbusra gondolunk, aki – miután fölvitte a zisten a dógát – Nero Claudius Caesar Augustus Germanicusra változtatta hívójelét. Előszeretettel végeztette ki, illetve tettette el láb alól a neki útban lévő embereket, köztük saját édesanyját (Agrippina Minor, mert volt egy Major is, a nagyi), első és második feleségét, valamint nevelőjét, Senecát. Harminc évesen, menekülés közben lett öngyilkos („Qualis artifex pereo!”), de egyes források szerint azért erre picikét rá kellett segíteni manuálisan.

A császár egyik ábrázolása 1750 környékéről

A mi Neronk sokkal szelídebb lelkület, nem próbálkozik semmi durva dologgal, ellenkezőleg. Sima, lágy, selymes, mértékkel vaskos (15.6 B°) kortyokat ad, ízvilága kellemesen pörkölt malátáktól hangsúlyos, itt-ott kissé megégett kenyérhéjra emlékeztet. A vége csokoládés, finoman savanykás, a Styrian Fox gyümölcsös-csípős jegyei itt jönnek ki igazán.

Elégedettek vagyunk, s mivel az idő továbbra is nyálkás, szinte vidámak.

1206-1208.Pécsi Session IPA, Ursus Premium, Brookvale Union Ginger Beer

Szeles, esős, taknyos idő van odakint, amivel még nem lenne sok baj, mert az egy éjszaka alatt lezuhant másfél tonnányi diófalevelet már összekaparásztuk, el is transzportáltuk a kert legtávolabbi sarkába (egyelőre idén is megúsztuk a defektet, mert annak ellenére, hogy a célterületen nagyjából ötven darab, két emeletnyi magasságú koronaakác éldegél vidáman, nekünk természetesen felfújható abroncsú talicskánk van), ahol a sündisznók már neki is láttak az alvóhelyek kialakításának. Az őszi hangulat ránk mászott, kissé megülte kedélyállapotunkat, ezért csak úgy félgőzzel tologatjuk a mindenféle söröket a kamrapolcon. Van itt három, melyekhez eddig nem nagyon volt kedvünk, most sincs, de meggyőzzük magunkat: erre a napra vártak ők.

A sorrendiséget a lakóhelyünktől való távolság alapján határozzuk meg, nagyon nem szeretnénk, ha bármiféle elfogultsággal lennénk megvádolva ebben a kiélezett és gennyes belpolitikai szituációban. Irány tehát Pécs.

A városban nagy hagyománya van a sörkészítésnek, már az 1300-as évek elejétől dokumentáltan főzték ezt a derék italt. Ennek megfelelően a Pécsi Sörfőzde is meglehetősen színes, hegyekkel és völgyekkel tarkított életúttal bír, melynek részletes tárgyalása meglehetősen szétfeszítené kereteinket. Legyen elég annyi, hogy jelenlegi formátumát 2017 óta viseli, ekkor vásárolta meg a részvények túlnyomó többségét a két vidám Szemerey (az egyik Zoltán és András, a másik Tamás is meg Béla is, hát így könnyű). Hogy lóvé honnan került rá, azt némiképp sejteti, hogy az úriemberek Matolcsy György unokatestvérei. Hagyjuk is a dolgot, pont kezd kisütni a Nap. A Pécsi Craft jelzést viselő session IPA látványos, mintegy félcentis üledékréteggel támad, ezt gondosan eloszlatva kapjuk a ködös, barackleves megjelenést. A cafrangos, tapadós habréteg alól eleinte harsány, ám rendkívül gyorsan illanó citrusos aromák érkeznek. A korty is ilyen, mire észlelné az ember az ízeket, már le is csúszik, csak némi lagymatag keserűség marad utána. Ismét próbát teszünk, a helyzet változatlan, ezért megpróbáljuk úgy felfogni a dolgot, mint a session kifejezés söripari újraértelmezését. Jó pont viszont, hogy a 12 B° meglepően testes érzetet produkál, ami ráadásul nekünk tetsző lágysággal párosul. A termék nem fog elmozdulni az ilyet is ittunk kategóriából, de sokkal rosszabbakkal is találkoztunk már, illetőleg terveink szerint még fogunk is.

Temesvár mindössze cca. húsz kilométerrel van messzebb tőlünk, mint a mecseki nagyváros, ám ez elegendő ahhoz, hogy a románok egyik közismert alapsörét másodikként tárgyaljuk. Természetesen a rendkívül érdekes és felettébb zavaros történelmi háttér miatt az Ursus román sörként való meghatározása minimum kérdőjeles, hiszen a főzde alapításánál (amit hivatalosan 1718-ra datálnak, de ez közel sem biztos, hogy fedi a valóságot) leginkább magyarok bábáskodtak, és a tulajdonosok is azok voltak a második világháborút követő államosításokig. Nem sírunk mi vissza semmit, nem a mi műfajunk, de szeretünk elmélázni a dolgokon, no meg aztán az Ursus Breweries 2017-től az Asahi tulajdona, ezen az alapon pedig nem román, hanem japán. Nna.

Csakazértis. Manapság a medve ráncfelvarrott, szigorúan néz, de nincs nála sör

A mackó valamikor az 1870-es években vált jelképpé (a palackon konkrétan 1878 szerepel), ezen a néven viszont csak az első véhát követő kitelepítési hullámokra reagálva kezdtek sört forgalmazni. Napjainkra az Ursus tökéletesen átlagos, hovatovább semmitmondó, enyhén kesernyés eurolágerré küzdötte le magát, legalábbis a Premium, amit most kóstolgatunk. Viszont halvány krémsajtszaga van, ami nem biztos, hogy jó, de legalább érdekes és passzol az édeskés utóízhez.

Utolsó tételünk több szempontból is kilóg a sorból, hiszen egyrészt kontinenst váltunk, másrészt egy tisztes, 4 %-os alkoholtartalmú gyömbérsörről van szó. A jóég tudja, hány kilométer megtétele után érkezünk Sydney egyik külvárosába, Brookvale-be, melynek nagyjábóli központjából uszkve húsz percet kell tömegközlekedni Manly-ig, ahol végre megpihenhetünk a 4 Pines Brewing Co. pubjában. A cég fiatalka (2006) és családi irányítással működik, valamint igen környezettudatos, már a névválasztást illetően is. A második véháig a parti sétány végén békésen populált négy fenyő, de akkor kivágták őket, hogy a helyükre légvédelmi ütegeket és géppuskafészkeket telepítsenek. A főzde ezek emlékére vette fel a nevet, ám nem álltak meg itt. Lepacsiztak egy környezetvédelmi szervezettel, s három esztendő alatt közösen 133.332 darab fát, bokrot, cserjét, talajtakaró növényt ültettek el mindenfelé (44.444/év, mert hogy 4 Pines, you know). Megsüvegelendő.

Brookvale a kanyarban

A Brookvale Union egy olyan leágazás, ahová minden belefér, amit az alapcég már nem biztos, hogy nyugodtan felvállalna, mint például lila hajjal, tütüt viselve megjelenni egy traktorkiállításon, ahogy azt az oldalukon olvashatjuk. Termékskálájukban a gyömbérsörökön túl megtalálhatóak a vodka/whisky alapú, gyümölcsízű, 4-6%-os tengerparti lazítók is. Az általunk kóstolt példány az alapsör, ennek megfelelően és parádésan egyszerű, vadítóan gyömbéres, izgalmasan csípős. Tudjuk, hogy teljesen más kategória, mégis egyértelműen ő a mai nap győztese. Quality on the inside, nonsense on the outside (and everywhere else), így a mottó.

Közben egészen szép idő lett, csak a szél akarja még mindig letépni az ember fejét.

1204-1205. Szent András Feszt Október, Bernard IPA

Szusszanásnyi szünetet engedélyezünk magunknak a sportrendezvénnyel terhelt délelőtt, és a Halloween-partival megvert délutáni órák között, hogy gyorsan megvizsgáljunk két sört, mely közül az elsőnek abszolút pillanatnyi létjogosultsága van, a másik esetében nagyon igyekszünk kitalálni valamiféle apropót.

Október elvileg a sör hónapja (tegyük gyorsan hozzá, hogy egy rendes sörivónak a többi tizenegy is az), ezt a titulust az 1810-ben debütált müncheni Oktoberfestnek köszönheti. Szép hagyomány, jó dolog, annak ellenére, hogy egy házassággal kezdődött. Lajos herceg vette nőül Terézia Sarolta Lujza Friderika Amáliát, avagy Therese Charlotte von Sachsen-Hildburghausent, váljék egészségére, emiatt gründolta össze az első népünnepélyt. Napjainkra hatalmas multikulti eseménnyé nőtte ki magát, s mint ilyen, már rég nem tartozik lehetséges célterületeink közé. Idén usque 6,5 millió ember ivott, evett, toporgott, szeletelt, fingott, etc. arrafelé, mi pedig már ott tartunk, hogy hatot is igen nehezen viselünk el magunk körül. A monetáris oldaláról meg talán annyit, hogy fizessen az egy liter Löwenbräuért 15 eurót, akinek két édesanyja van, még ha ez a Löwenbräu messze nem az a kannakék dobozú förmedvény, amit nyomorult hazánkban tolnak az ember arcába.

A soknevű nő. Joseph Karl Stieler alkotása 1855-ből

Szerencsére a békésszentandrásiak gondoltak a hozzánk hasonló introvertált, szkeptikus humanoidokra, ezért elkészítették Feszt Október elnevezésű bajor oktoberfest stílusú sörüket. A névválasztás pazar, eszünkbe is jutott, hogy várunk vele még néhány napot, csak hogy elsüthessük rendkívül fárasztó nyelvi poénjaink (?) egyikét, miszerint: – Feszt október? F@szt, má’ november. Persze nem várunk és nem sütjük el. A Feszt világos aranyszínű, puha és tartós habréteggel bíró, édeskés, visszafogott virágillatot produkáló sör. A korty jólesően telt (14,5 B°), gabonás-kenyeres, pont annyira ropogós, amennyire kell. A Perle és a Tettnang a virágok mellé tesz még egy kis földet, maroknyi gyógynövényt, így a keserűk is szépen egyensúlyoznak a végéig. Az utóíz kellemesen földes, az alkoholtartalom pedig 6 %, aminek örülünk, hiszen ahogy említettük, még előttünk van egy sulis Halloween-bulikah. Azt pedig külön értékeljük, hogy a termékleírással szemben nekünk még csak véletlenül sem jutottak eszünkbe roppanós bajor kolbászok.

Nem vagyunk elég bátrak, hogy belegondoljunk, mennyire lehetnek roppanósak, a képet egyébként is egy olasz készítette Svédországban

Bernardék IPA-ját passzítjuk a fesztes ízélmény mellé, s bizony mostanra már ki kellett volna ötölnünk az ok-okozati viszonyrendszert, de nem nagyon jut az eszünkbe semmi. Biztos ez a kurv@ Halloween, ami ráadásul nem is most van, de az iskolákban addigra őszi szünet lesz, hálaajóistennek. Mondjuk azt, hogy ha a Feszt Októbernek abszolút pillanatnyi volt a létjogosultsága, akkor a Bernard IPA-é csak pillanatnyi. Gyenge, ugye? Ott rakja tele a pék.

Az 1597-re datálható humpoleci főzdéről már több alkalommal is megnyilvánultunk, s emlékeink szerint valahol azt is megjegyeztük, hogy söreik mindig megbízhatóan kiegyensúlyozottak. IPA-jukat kóstolva elsőként a „szigorú” kifejezés vetődött lelki szemeink elé, mert könnyen lehet, hogy pillanatnyi lelkiállapotunk az oka, de a hivatalosan 53-ra tornázott IBU-érték ennél bizony harapósabbnak tűnik. Tulajdonképpen nincs ezzel gond, gyorsan el is könyveljük a kellemes meglepetés kategóriába. A tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy a nagymúltú sörgyárak, akik csak mostanság, kvázi a közhangulat nyomására vették fel repertoárjukba ezt a sörtípust, az esetek többségében kiegyeznek valamiféle féltaknyos, déligyümölcsös maszatolással. Itt nem ez van. Itt kérem korrekt keserűk vannak csiklandós gyantákkal, a gyümölcsök meg szépen brummogják a kontrát. Megengedjük, hogy nem ez a sör lesz az első, amelyik a népek eszébe fog jutni a Rodinný pivovar Bernard-ról, de nekünk a szívünkbe lopta magát rögvest. Ezért hát ünnepélyes keretek között neki is odafirkáljuk az abszolút jelzőt, a maradékot meg elvisszük a buliba.

1201-1203. Karlskrone Leichtbier, Karlskrone IPA, Karlskrone Pils

Nagy kedvelői vagyunk a mindenféle multik által forgalmazott alsópolcos szarsöröknek, még inkább azoknak, amik akár szemmagasságig is fel tudnak kúszni a tartószerkezeten. A mai napon az eddig begyűjtött öt Karlskrone-attitűd mellé újabb hármat csatolhatunk, hej, az élet csupa móka és kacagás. Az Aldi legújabb cifra nyomorúságaira Vácz kartárs hívta fel a figyelmünket, köszönjük neki szépen, azt meg pláne, hogy az első kortyokat társaságában fogyaszthattuk, minőségi és irányított szabadidős tevékenység keretein belül.

Aldiékat már csak azért is becsüljük, mert habozás nélkül húznak lapot nemhogy tizenkilencre, de akár huszonegyre is. Emlékezetünk szerint semmi jót sem tudtunk mondani a brand eddig kóstolt példányairól, a legpozitívabb megnyilvánulásunk a seíze-sebűze szókapcsolat volt, amit ugyan nem így kell írni, de nekünk szabad. Arra is emlékszünk, hogy Százéves Sün a búzasörük tárgyalásakor debütált kvázi védjegyünkként még valamikor ’18-ban. Azóta is kiváló egészségnek örvend, mint az a mellékelt fotón látható.

A Leichtbier annyira leicht, hogy kétszer kell kitölteni, hogy megérkezzen a pohárba, de akkor már késő gondolkodni azon, hogy minek. Haloványsárga, sörszerű dolog lötyög a vékony, mosogatószeres hab alatt, de a látvány még mindig elviselhetőbb, mint az illat és az íz. Illetve az ízzel nincs gond, mert olyat nem produkál. A már ismert és megszokott savanyú szódavízen túl csak a nihil vigyorog, az illattal előgomolygó dohos aromaanyagok pedig megteszik nekünk azt a szívességet, hogy rendkívül gyorsan elpárolognak. Mindent összevetve ez még annyit sem ér, mint az aludoboz, amelyikbe töltötték. Mehet is a lefolyóba pezsegni.

Manapság már a szarsörpolcról sem hiányozhatnak az IPA-k, sic transit gloria mundi, naná, hogy a Karlskrone is előrukkolt eggyel. Az előző ultraleichthez képest ennek már határozottan vannak illatai és ízei, ha nem is túl kellemesek. A típustól elvárható gyümölcsparádé ez esetben szúrós, műcitromos savanykássággá degradálódik, a háttérben céltalanul lődörgő gabonákkal. A korty nagyot csíp az ember nyelvébe, ami nem jó ugyan, de legalább váratlan, utána viszont sivár, gyógyszeres keserűk döngölnek le mindent. Könnyben ázó arcú, kegyetlenül megkínzott, némán fohászkodó ízlelőbimbók kísértenek majd álmatlan, végtelennek tűnő éjszakákon át.

Már csak a pilsben bízunk, ezért is hagytuk a végére, de ez alkalommal ő sem váltja meg a világot. Közvetlenül nyitás után olyan penetráns főtt tojás szagot ereget, hogy rögvest a szavatossági időt kezdjük keresgélni a dobozon. Hurrá, azzal nincs gond, jövő júliusig okék vagyunk. Percek teltével tisztul a dolog, ám a tojás nyomában nagyjából minden eltűnik, csak egy kis tétova, komlós érzet marad. Kinézetre echte Leicht, az illatélmény után nyugodtan mondhatnánk: mint két tojás. Ízvilágát illetően is erős déjà vu-élmény söpör át rajtunk, ezeket a drabális, bárdolatlan, torokkaparó keserűket az előbb húztuk le a klotyón a maradék IPA-val. Úgy tűnik, nem elég alaposan. Merő rosszindulatból és büntetésből itt már van utóíz is, leginkább ujjnyi ecetbe előző este visszaharákolt, félig szétrágott kinintablettára emlékeztet. Nem tudjuk, mit követtünk el, de most vezeklünk. Bő nyállal, mert minden ilyen nedvet termelő mirigyünk megbolondult. Csak abba a gondolatba tudunk kapaszkodni, hogy ha legközelebb valamelyik Aldi környékén mászkálunk, bemegyünk, veszünk ezekből az istentelen löttyökből egy-egy dobozzal, oszt’ a bejáratnál odavágjuk őket a járólaphoz, hogy szagolgassák ők is egy darabig.

Mielőtt felnyalják.