1012. Krois x One Eleven Green Coffee Lager

Hát elkezdődik – mormogja maga elé Théoden, Thengel fia a Helm-szurdoknál vívott csata kezdetekor. Mormoghatnánk mi is ugyanezt az új tanévre gondolva, de inkább másra koncentrálunk, nem akarjuk kínozni magunkat.

Ha viszont kellemes dolgokra akarunk koncentrálni, a reggeleink jutnak eszünkbe. Korán kelünk, fél öt táján már a konyhában sündörgünk a kávéfőző környékén, utána visszakúszunk a takaró alá a csészével, átfutjuk a híreket, olvasgatunk, bámuljuk a napfelkeltét. Ha ez a rítus valami oknál fogva elmarad, részünkről az egész napot le lehet húzni a retyón.

Kávéügyben továbbra sem vagyunk túl igényesek, de ha sörökbe kerülő kávéról van szó, az egészen más. Kóstoltunk már jónéhány ilyen főzetet, olyat viszont, ami nem az ilyenkor megszokottnak számító porterrel vagy stouttal operál, még nem. Ráadásul a kávé is zöld. Hogy ez miért jó? Állítólag azért, mert a zöld, pörköletlen kávészem nagy mennyiségben tartalmaz klorogénsavat, ami nem egy konkrét anyag, hanem egy, a polifenolok közé tartozó molekulacsoport. Egyéb növényekben és termésekben is megtalálható (alma, sárgarépa, őszibarack, édesburgonya, meggy, áfonya), az újbor is tartalmaz ilyet, de a legnagyobb dózist rendszeres kávéfogyasztással lehet bevinni a szervezetbe. Pörköléskor a kávébabban kínasavvá [(1S,3R,4S,5R)-1,3,4,5-tetrahidroxi-1-ciklohexánkarbonsav] és difenolokká bomlik, fontos szerepet tölt be a kávé aromájának kialakításában. Ha zöld kávét fogyasztunk, az egyben maradó klorogénsavat jó étvággyal felzabálják a vastagbélben lakó baktériumok, mi pedig egészségesebb keringési rendszer boldog tulajdonosai lehetünk, valamint karcsúbbak is. Elvileg. Gyakorlatilag a klorogénsavak élettani hatásait sokan vizsgálgatják, az étrendkiegészítőket forgalmazó boltok szépen kaszálnak vele, de a csomagoláson még nem szabad konkrét tényként állítani be a lehetséges jótékony hatásokat.

Klorogénsav. Szép, ugye?

Mi nyugodtak vagyunk, a Krois Brewery Green Coffee Lager nevű sörében előforduló klorogénsav nem oszt, nem szoroz, ettől persze még érezhetjük jól magunkat.

A sör elkészítéséhez a soproni One Eleven speciality kávépörkölő vállalkozás nyújtott segédkezet. A cég nevének magyarázatához őket idézzük: „ A single origin kávéinkon túl 111 koncepció megalkotására, vagyis 111 olyan specialty kávé pörkölésére vagyunk hivatottak, 111 személy vagy »gasztro« partner részére, akinek a munkássága és eredményei előtt tisztelgünk.”

A sörben Etiópiából érkezett kávé lapul. Hogy pontosan milyen, azt a főzde nem közli, de a One Eleven kínálatában pillanatnyilag egyféle etióp kávé szerepel Mundayo néven, ezért mi rámondjuk az áment, ez lesz az. Oromiát említjük még meg, Etiópia legnagyobb szövetségi tartományát, a kávé szűkebb hazáját. Itt laknak az oromók, akiket régebben galláknak neveztek, de ez manapság már nem illendő. Az afroázsiai nyelvcsalád kusita ágába tartozó nyelvet beszélik, békés pásztorkodással töltötték az elmúlt 6900 évet, csak az elmúlt másfélszáz esztendőben bolondultak meg egy kicsit (no de ki nem?), elég egyik jeles képviselőjükre, Hailé Szelassziére (vagy -ra?) gondolnunk, bár ő csak félvérű oromó, a másik fele amhara.

Az ifjú Ras Tafari Makonnen, a későbbi négus

Közben töltünk és érdeklődve figyeljük a szép aranysárga lágert, mert ahogy azt már említettük, a kávéfélékkel megbolondított sörök általában jóval sötétebb színtartományban tartózkodnak. A hab átlagos, gyorsan apadó, alóla az első tizedmásodpercekben édeskés malátaillat érkezik, majd a zöld kávé jellegzetes, ténylegesen „zöld” illata uralja el a terepet.

A korty élénken szénsavas, ízvilágát egyértelműen és kifejezetten izgalmas módon a zöld kávé határozza meg. Édeskés, nyers, simulékony a dolog, mintha a cserjéről frissiben szedett kávébabot csócsálná az ember. A következő szakaszban érkeznek a keserűk, melyeknek 65-ös IBU-értékét ez alkalommal komlók nélkül sikerült elérni. A végén kapunk egy kis hagyományosnak számító pörkölt kávés vonalat is, ami egyébiránt némi melegedés után az illatban is előjön.

Ugyan a zöld kávéban kevesebb a koffein, ám mi a mai napra befejezzük a serkentőszerek fogyasztását. Csendesen üldögélünk a fűzfa alatt, élvezzük a természet nyár végi nyüzsgését és a kellemesen lágy, kávés utóízeket, közben pedig arra gondolunk, mennyivel jobb lenne pásztorkodni Északkelet-Afrikában, mintsem nekiugrani ennek az évről évre nyomorultabb és kaotikusabb valaminek, amit minden meggyőződés nélkül tanévnek nevezünk.

1008-1009. Paderborner Pilsener és Bergkönig Starkbier

Lendületet nem veszítve pókhálózzuk tovább a kamrapolcot, amikor nagy hirtelen elénk ugrik újabb két kérdőjeles termék. Bátran a szemük közé nézünk, a jó öreg Sajó Sándor vezérmotívumába kapaszkodva, miszerint “Ejhaj, igyunk rája!/Úgyis elnyel a sír szája;/Gyáva népnek nincs hazája –”.

Elsőként a Penny raklapos szekciójában hányódó Paderborner Pilsener kerül a kezünk ügyébe, gyorsan meg is látogatjuk szülővárosát. Ehhez Németországba kell mennünk, Észak-Rajna-Vesztfáliába, itt épített ugyanis várat 777-ben Nagy Károly. Paderborn húsz év múlva már püspökség, 836-ban pedig itt helyeznek el Szent Liboriusból néhány darabot, aki azóta is a város védőszentje, rendes évenkénti fesztivállal. A szenthez kólika, láz, fogkő és epekő meglétének esetében érdemes fohászkodni, de elvileg ő kilincsel a nyugodt halál élményéért is a Feljebbvalónál.

Szent Liborius kapja az áldást az Urológiai Klinika aulájában

Ha pedig már a nyugalmat emlegetjük: itt született (illetve Neuhausban, ami azóta Paderborn része lett) Friedrich Wilhelm Adam Sertürner gyógyszerész, aki elsőként izolált gyógynövényhez köthető hatóanyagot, konkrétan az ópiumból morfiumot. Néhány egér és kutya után saját magán is kipróbálta a cuccot, de a dózissal kissé túllőtt a célon. Az összeesés előtt még sikerült benyelnie néhány deciliter bivalyerős ecetet, amitől sugárban okádva sikeresen megszabadult a hatóanyag java részétől, így túlélvén a kalandot díszdoktor lehetett a jénai egyetemen.

Sertürner és baráti köre az új felfedezésben rejlő lehetőségeket teszteli

A második világháború alatt a szövetséges légierő a város háromnegyedét a talajba döngölte, pedig itt született Karl von Plettenberg, akinek második fia, Kurt von Plettenberg részt vett a Hitler ellen 1944. július 20-án végrehajtott sikertelen merénylet szervezésében. Letartóztatták, és mivel attól félt, hogy a kínzások miatt elárulja bajtársait, kiugrott a Gestapo épületének harmadik emeletéről. A sikertelen merényletről mindig az a kérdés vetődik fel bennünk (zárójelben persze), hogy mi történhetett volna, ha Claus von Stauffenberg ezredesnek, aki a bombát élesítette, meglett volna a bal szeme, a jobb karja és a bal kezén az összes ujja? Ezeket az alkatrészeket ugyanis Tunéziában hagyta egy légitámadást követően. A kérdés költői, természetesen.

Kurt von Plettenberg dekkol a dekkel

A középkorban errefelé szinte mindenki készített sört, XVI. századi feljegyzések szerint Paderborn környékén 400 (!) főzde működött. 1852-re már csak öt maradt, köztük a mi versenyzőnk. A pils és hell típusokon kívül van export és altbier is, illetve Pilger és Liborius márkanévvel is készítenek söröket. A főzdét a Warsteiner vásárolta meg 1990-ben, azóta Paderborner Brauerei Haus Cramer a hivatalos megszólításuk. Van egy saját szélturbinájuk (arra külön büszkék, hogy 12 méterrel magasabb, mint a kölni dóm), amivel az éves villamosenergia-szükségletük 40 %-át fedezik, ráadásul biogázt is használnak. Dicséretes.

A sör maga egy nem túl cizellált pils, ráadásul egyszerűségében sem nemes. Szép nagy, krémes habbal startol, amiből egy perc múlva már csak egy szerény, szakadozott, a pohár falára tapadó karika marad. Illata kenyeresen savanykás, némi melegedés után gyanúsan és egeresen dohos. A korty harsányan szénsavas, ez alaposan megtolja az ízében jelentkező csípős fűszerességet. A maláták másodhegedülnek, a komlók virulensek, a 30-as IBU értéknél többet sejtetnek, ám a keserűségük az általunk kevésbé kedvelt gyógyszeres ligában játszik. A test soványka (11,2 B°), vizes, a vége kurta, az utóíz kesernyés, a nyelv hegyén marad cseppnyi méz. Megittuk, mer’ nagyjából mindent megiszunk, de nem kérünk belőle többet.

A másik doboz miatt közelebb araszolunk, de azért Alsó-Ausztriában megállunk, szeretett hazánk határát elvi síkon, ha nem muszáj, nem lépjük át, elég stresszes a viszonylag állandó fizikai jelenlét is. A tartomány székhelye Sankt Pölten (a rómaiak Aelium Cetium néven építettek ide várost, aztán később Treisma-ra keresztelték. Ma nevét Római Szent Hippolütoszról nyerte [Sankt Hippolyt→ St. Polyt→ St.Pölten], akire a történelem első ellenpápájaként illik emlékezni. Nem értett egyet a megbánt bűnök bocsánatával, és addig civakodott a hivatalos egyházfővel, amíg Caius Iulius Verus Maximinus Augustus császár meg nem unta dolgot. Mindenkit a szardíniai rézbányákba deportáltatott, ahol a biztonságos munkavégzés feltételei csak mértékkel voltak biztosítva, az ellátásról és a szabadidős tevékenységekről nem is beszélve.), melynek egyik kerülete Unterradlberg, itt telepedett meg 1978-ban a Privatbrauerei Fritz Egger, mely cég háta mögött akkor már vagy háromszáz évet átölelő tapasztalati bázis lapult.

Szentekből ez alkalommal jól el vagyunk látva

Erre építve manapság már százegynéhány fajta sört készítenek, a saját márkájukon kívül elég erőteljes multis alsópolcos vonallal. Ezen igények kielégítésére még egy mbh-t is összegründoltak, a Tigast Handelsgesellschaft ügyvezetője pedig véletlenül pont a sörgyár igazgatója lett. Ők forgalmazzák a Bergkönig márkát, ami az Aldiban vadászható le. Több típusa van, feljegyzéseink szerint a Märzennel már találkoztunk, bár nem írtunk róla. Ezt az akkori sokk hatásának tudjuk be. Ez a példány Starkbier névre hallgat, amire a 7,2-es alkoholtartalma jogosítja fel. Nagyjából ennyi az összes pozitívuma is. Az illat itt is kifejezetten savanykás, a többi relatíve olcsó (ezt a jelzős szerkezetet drága hazánk okos gazdaságpolitikájának, illetve tolvaj vezérkarának köszönhetően mostanság igen gyakran kell használnunk), magasabb alkoholtartalmú sörrel ellentétben a szesz nem érződik. Habja gyorsan apadó, vékony, színe átlagos középarany. A korty közepesen szénsavas, az elején fura édes-savanyú ízváltást követően máris bejelentkezik az alkohol. Ki is tart becsülettel a végéig, nem adva esélyt semmi másnak. A komlózás semmitmondó, a savanykásság az utóízt is uralja.

Kevés lelkesedéssel fogyasztanánk belőle ismételten, habár az alkohol teszi a dolgát, s két-három adag után valószínűleg egészen magasröptű polémiába tudnánk bonyolódni Szent Hippolütosszal.

1001. 5th Element LELA

Nemes arcélünket fénylő tekintetünkkel együtt ismét a horvát őselemek irányába fordítjuk, következzék egy, a vizet képviselni kívánó hibrid vegyület. Az efféle zutyulmányok mindig magukban hordozzák ugyan a wow/flow-élményt, ám tapasztalataink szerint illik némi – előítéletektől mentes – óvatossággal közeledni feléjük. Mint azt a neve mutatja, a LELA egy aLE/LAger keverék, mely nagy lendülettel igyekszik kidomborítani a két sörtípus előnyös tulajdonságait. Minket kissé elbátortalanít a címkén vadul és tarajosan meredező bukóhullám, de talán hagyjuk még Freudékat egy kicsit pihenni, inkább nézzük meg, mi történt a Res Publica Iasorum területén a rómaiak takarodtával.

Négy nagyobb város igyekezett prosperálni akkortájt, az egyik közülük az a Probatica/Podborje, ahol a mi Szent László királyunk tiszteletére (aki mondjuk 1091-től már horvát király is volt) ferences kolostor is épült. Ez a település ad majd otthont néhányszor száz év múlva főzdénknek is, de addig még jönnek a törökök, sós kútba és kerék alá tesznek mindent, ha hihetünk a tetraton magyar gyermekdalnak, amit (zárójelen belül kezdenénk el megjegyezni, mint oly sok elkalandozásunk esetében, ám hirtelen azt vesszük észre, hogy a jel záródik, a megjegyzés pedig azon kívül fog elhelyezkedni, amatőr tisztelgésféleképpen a posztmodern irodalom játszi szövegdobálózásai előtt) egyébiránt Cegléd környékén (tehát lehet, hogy pont ITT) gyűjtött be Sztankó Béla valamikor az ezt megelőző század fordulóján.

A zord idők végére megint csak egy magyar származású arisztokrata tett pontot. A pécsi születésű Jankovics Antal/Antun Janković gróf 1745-ben vásárolta meg tokkal-vonóval a környéket, és ő változtatta meg a város nevét is Daruvárra, mivelhogy a család „Czimere a paizs kék udvarában zöld téren, egylábon álló daru, egyik fölemelt lábában kavicsot tartva. A paizsfölötti sisak koronáján szintén olyan daru áll. Foszladék jobbról ezüst-vörös, balról arany-kék”, ahogy azt Nagy Iván említi Magyarország családai című, nyugodt lelkiismerettel monumentálisnak nevezhető munkájában (Ráth Mór kiadása, Pest, 1857-1868, 12+1 kötet). A grófi család a várost érintő áldásos tevékenységeinek sorát legközelebb folytatjuk, most szembefordulunk a hullámmal.

Klasszikus borostyánsárga szín, finom szerkezetű, átlagosan tömött, rendkívül kitartó hab. Illatában kigyúrt, savanykás játszótéri citrusok terrorizálják az elpuhult, halovány malátákat. A korty nagyon laza, vizes, a 10,7-es Balling is sejteti, hogy a maláták bizony abuzáltattak. Kicsit szögletes, karcos a dolog, a szénsavak frissek, virgoncak. Az ízvilág egyértelműen a savanykás irányba terelődik, visszafogott, élőhalott karamellákkal a végén. A komlóktól kapunk egy kis gyógynövényes keserűséget, de a 20-as IBU sem ellenfele a citrus-galerinek. A gyártó által ígért észteres aromákkal, melyek az ale-hatást lettek volna hivatottak prezentálni, nem találkoztunk. Az utóíz savanykássága jól megdolgoztatja a nyálmirigyeket.

Tulajdonképpen a főzde megtartotta az ígéretét, a LELA (már megint Jovovich művésznő integet a sorok közül Leeloo karakterébe bújva) a vízről szól. Sokkal inkább, mint a sörről.

A kép témája is a lényegre koncentrál, de az összhatás valahogy nem az igazi

983-984. O’Stout és Camaro

A magunkhoz hasonlóan csóró, az alsó-középosztály gazdasági és társadalmi küszöbértékeibe kétségbeesetten kapaszkodó balf@szoknak kitalált és üzemeltetett bevásárlóközpontokban (Penny és Lidl, csak a célirány kedvéért) mászkálva (valamint a fogyasztói árak kitartó és meredek emelkedését látva egyre inkább hüledezve) leltünk rá e két újabb remekműre, melyekről relatíve röviden értekezünk ez alkalommal, a Teremtő legyen hozzánk irgalmas.

Az O’Stout elkövetőjéről, a lengyel Van Pur főzdéről több alkalommal is írtunk már hideget-meleget egyaránt, az 1989-es alapítású sörbirodalom ütemes növekedése azonban mindenképpen lenyűgöző. Napjainkra hat sörfőzde tartozik hozzájuk, éves szinten hatmillió hektoliter sört készítenek és forgalmaznak, melyek a világ minden tájára eljutnak. Az általunk eddig kóstolt és véleményezett márkák alapján azt kell mondjuk, hogy ezek a sörök általában véve nem túl jók, ugyanakkor akad köztük néhány (pl. Łomża, Edelmeister), melyeket fűnyíráshoz kifejezetten ajánlhatunk. Tárgyalt sörük stoutnak kifejezetten sz@r, bármennyire is tág határok között lehet játszadozni a típus meghatározásával. Az íz- és aromajegyek közül gyakorlatilag semmit sem tudott felmutatni, még a színe sem stimmel, mert ugyan tetszetős, jófajta, érett konyakra hajaz, de a stout nem ennél az árnyalatnál kezdődik. Hiába keresgéljük a kávés, kakaós, csokoládés ízeket, a komlózás is harmatgyenge, a fő csapásirány egy mindent átható, porcukrosan ragacsos, ultrageil valami, amitől a korty lenyelése után még hosszú percekig szaladgál a hideg a hátunkon. A testesség (16,5 B°) ebben az esetben inkább átok, mert rátapad ez az izé a szájpadlásra, csak hogy nyugodtan agonizálhasson az ember még egy kicsit. Az egyetlen pozitívum a 7,2-es alkohol lehetne, mert 380 HUF-ért ez még nem lenne rossz, de rendes ember ebből a léből nem fogyaszt annyit, hogy berúgjon.

Sunyi parasztvakítás az egész, de rögtön megvilágosodtunk, amint vethettünk egy pillantást az igazgatótanács elnökére. Az ilyen hideg tekintetű, visszafogottan lófejű, ötven felé szeletelő üzletasszonyok szemrebbenés nélkül képesek gyakorlatilag bármit elkövetni a bolygó sörfogyasztóival szemben. További szép sikereket kívánunk a hölgynek és a cégnek.

Jagoda Iwańczuk, President of the Management Board of Van Pur

Arnulf of Oudenburg, a.k.a. Szent Arnold földi porhüvelyének maradványait szállítva a szomjas zarándokok Champigneulles határában sörrel teli hordókra leltek, s legott örvendezni kezdének, dicsőítve az Úr nevét. És elégedett vala az Úr, és ők lakmározának bárányt és lajhárt és málét, sós ringlit babbal és orángutánt…ööö… nem, ez egy másik történet. Mindenesetre a csodaszámba menő eset helyszínén alapították a későbbiekben (1897-ben) a Brasserie Champigneulles-t, akik a Lidl számára lefőzték és leszállították mai (tor)túránk második kihívását. A főzde erősen sportfüggő, az ötvenes-hatvanas években a Tour de France, 1968-ban pedig a grenoble-i téli olimpia szponzora volt. 2006 óta a TCB Beverages érdekeltségi körébe tartoznak, legalábbis szerintünk így kell elegánsan megfogalmazni azt, amikor valakit megvesznek kilóra.

A Camaro kifejezést a General Motors Chevrolet üzemága véste bele hovatovább kitörölhetetlenül a köztudatba, amikor 1966-tól ezen a néven kezdte el gyártani és forgalmazni sportautóit (mivel piszkálta az egójukat és a zsebüket, hogy a konkurrens Ford nagyot hasít a Mustang-gal). Filmbuz rajongóknak említenénk, hogy a Charlie angyalai 2000-ben készült filmváltozatában Drew Barrymore egy ’69-es Camaro Convertible Indy Pace Car Edition RPO Z11-el szántja az aszfaltot, mely típusból mindössze 3675 darab készült. Szűk hetvenezer zöldhasúért bárki beszerezhet egyet.

Meg aztán ott van Bumblebee a Transformers-ből, aki ugyan az eredeti változat szerint egy VW, de aztán átvedlett ötödik generációs Camaro-vá.

A mi Camaro-nk egy kukoricával megvert sör, s mivel a név maga pedig a francia camarade (társ, barát, elvtárs) kifejezésből származtatható, csak annyit fűznénk hozzá, hogy aki ilyen barátokkal büszkélkedhet, annak nincs szüksége ellenségre.

946. Viharsarok Derült Ég

Anyai nagyszüleim jutnak eszembe, miközben mai sörünk dobozát nézegetem. Tisztességes, dolgos emberek voltak, a tyúkokkal keltek (azokkal is feküdtek), aztán indultak a földekre. Néhány kósza felhő, váratlan szélroham esetén öreganyám fel sem nézett a kapálásból, de ha dél-délnyugat felől kezdett felénk gomolyogni valami, akkor azonnal kiadta a parancsot öregapámnak és nekem: – Indulás haza. Gyün az idő a rohadt sarok felől. Mindig igaza volt, a rohadt sarok ([népies] az az égtáj, ahonnan a vihar, a zivatar, az eső szokott jönni. A magyar nyelv értelmező szótára, Akadémiai Kiadó, 1959-62) komolyan veszi ezt a dolgot.

Elégedetten veregetjük meg saját vállunkat, hogy né’ má’, milyen frappáns kis átkötést sikerült megint ide rittyenteni, csúsztatnánk át a dolgot a Viharsarokra, amikor hirtelen, derült égből villámcsapásként (konkrét fizikai/fiziológiai fájdalmat éreztünk volna, ha ezt kihagyjuk) hasít belénk a gondolat: ez az ezredik sörünk. Menten elérzékenyedünk, férfias férfikönnyek homályosítják látásunkat, borul minden terv és elképzelés, mert hiszen ez mellett szó nélkül elmenni nem volna ildomos (török/kirgiz eredetű kifejezés, melybe a nyelvújítás idején vertek ismét lelket, akkor változott a jelentése is az eredeti „gyors, ügyes”-ről „illedelmes”-sé, de hogy jön ez ide? Meg vagyunk illetődve, ez is mutatja.).

Szóval az ezredik sör. Durván számolva 2400 nap alatt. Hogy ez sok-e, avagy nem is annyira, mindenki döntse el maga. Kétségkívül haladhattunk volna nagyobb léptekkel is, de miért kell állandóan rohanni? A sörösök nem kapkodnak, ez nem bolhafogás. Meg aztán van az embernek családja, idegrendszere és mája is (ez egy, a pillanatnyi állapotokat rögzítő, elnagyolt fontossági sorrend), egyiket sem kell(ene) meggyötörni. Értelemszerűen nem emlékezhetünk mind az ezer sörre, de ebből 945-öt bármikor fellapozhatunk (akad egy kis eltérés a tényleges kóstolások és azok írásban történő rögzítése között, de majd ledolgozzuk. Bár nem biztos. Sőt.). Mi elégedettek vagyunk eddigi tempónkkal és teljesítményünkkel, s talán ami ennél is fontosabb, még mindig nagy örömmel tölt el minket a kóstolás és az írás lehetősége. Izgatottan várjuk a sörök érkezését, már napokkal a szeánsz előtt gusztálgatjuk őket a kamrapolcon, üres perceinkben kezdőmondatokon, frappáns és fárasztó szófordulatokon agyalunk, mert ez egyszerre pihentet és pörget fel bennünket. A hab a tortán sörön pedig kétségkívül az, hogy ti még mindig itt vagytok és olvastok. Erre a gondolatra ismét fátyolosodásnak indulna a tekintetünk, de erőt veszünk magunkon, az érzelmeket lendületté transzformáljuk, mellyel meglékeljük a gyulai mesterek cseh ležák-ját (ez van a dobozra pingálva), hogy jóízűen elfogyasszuk azt az egészségetekre.

Előírásosan csillogó aranyszínben pompázó sör, habja fehér, laza szerkezetű, közepes, tartósnak mondható. Illata klasszikus sörillat: finoman kekszes-kenyeres maláták, virágos, enyhén zöld komlók. Szépen adagolt szénsavtartalom, közepes, tizenkettes test. A “csehes” életérzéshez még keseredhetne egy kicsit, de napi fogyasztású ivósörnek tökéletes. Szép indítás a főzde részéről, kíváncsian várjuk a folytatást, hiszen itt sorakozik tőlük még néhány doboz, különböző meteorológiai állapotjelzőkkel az oldalukon.

A végére pedig illesztünk zenét is, az ezredik sör megérdemli. Az ethno-folk-post-punk-stoner-sludge Guruzsmás Rohadt sarok című számával köszönjük meg még egyszer a kitartó figyelmet. Folyt. köv.

940. Kecskeméti Sörmanufaktúra Vienna Lager

Repülnek, zúgnak mellettünk és fejünk felett a napok, s ezt még csak el bírnánk viselni, de hogy közben mindenféle hülyeségre kell időt szakítanunk (tegnap éjféltájt például arra keltünk, hogy a kisebbik lányom egyik hörcsöge belemászott a porszívóba, oszt’ ott randalírozott), sörökre pedig alig jut, azt már nehezen viseljük. Előkotortunk hát egy tisztességes és becsületes bécsi lágert a Kecskeméti Sörmanufaktúra főzetei közül, már csak azért is, mert a tisztességes és becsületes bécsi lágerekről nem kell sokat beszélni, hiszen teszik a dolgukat szépen. Ezzel sincs különösebb baj, tán egy kicsit lehetne vaskosabb, karakteresebb az a malátaalap, cserébe a halvány rezes árnyalat a vaskos habbal szép látványt nyújt, szinte érezzük, ahogy fonnyadt idegrendszerünk erőre kap.

A doboz megjelenése is szimpatikus, a fekete-fehér, geometrikus képi világ – mely a főzde “második generációs”, már kizárólag dobozban forgalmazott összes sörére jellemző – ötletes dolog, marketingszempontból pedig telitalálat. A jóízű, kenyeres, enyhén pörkölt malátákat forgatva-nyalogatva, melyek szépen fonódnak össze a finoman adagolt komlókkal (IBU 20) nekünk Piet Mondrian és munkássága jutott hirtelen eszünkbe a csíkozás miatt. Van a holland mesternek egy képe, a New York City I., melyet sárga, fekete és vörös ragasztószalagokból rakott össze még 1941-ben, s pár hónappal ezelőtt jöttek rá, hogy szegény alkotás az elmúlt hetvenvalahány esztendőt fejjel lefelé töltötte mindenféle múzeumokban. Most meg nem nagyon mernek hozzányúlni, mert félő, hogy szétesik. Ilyen az élet. Mire rájönnél, hogy esetleg irányt kellene váltani, már darabokra is hullottál.

New York City I. Fejjel lefelé. Vagy nem?

Mindenesetre mi azt kívánjuk a manufaktúrának, hogy absztrakt dobozaikat sűrűn és sokan forgassák a jövőben fejjel lefelé.

927-928. Cecei Lager és Cecei IPA

Valamikor február elején jelezte Vásárhelyi barátunk, hogy hozzáértők kisded csoportosulása tervezi megtámadni a relatíve fiatalka cecei (mely településről nekünk mindig a kökény jut először eszünkbe [mer’ hogy kékakökény reCece], rögtön utána pedig azok a testileg elképesztően összerakott fiatal hölgyek, akik a híres cecei dinnyét kínálgatják a főút mellett, idényjelleggel. Szerénységünkről mindenki tudja, hogy a dinnye az a gyümölcs, aminek már a szagától is nagy ívű sugárban vagyunk képesek okádni, de a cecei dinnyék kedvéért bármikor szívesen lassítunk, és húzódunk le hosszasan alkudozni) főzdét üzemlátogatási céllal, oszt’ szívesen szorítanak nekünk is helyet, ha igényeljük.

A vázolt szituációt tökéletesen szemlélteti ennek a 2015-ös kiadású flippernek a főképernyős grafikája

Azon túl, hogy minket és bármiféle szakértelmet egy napon/lapon említeni minimum a blaszfémia kategóriájába tartozó, büntetendő cselekedet, szívesen fogadtuk a dolgot. Mindent egyeztettünk, szervezkedtünk, ármánykodtunk és fogadkoztunk, aztán – ahogy az már lenni szokott és mondani szokás – az utolsó utáni pillanatban belefingott a macska a nullás lisztbe (BFF-55). Megpakoltak helyettesítésekkel, s őszinte sajnálatunkra a karaván nélkülünk indult útnak. Alig telt el viszont röpke nyolc hónap, máris itt mosolyog két csinos dobozka, bennük a főzde lágerével és IPA-jával. Nosza, lássuk, halljuk, ízleljük.

Rögvest megakad a szemünk feszegetés közben az „Első hazai natúrsör” feliraton, amely a dobozok felső részén olvasható. A natúrsör, mint olyan, erősen megosztotta a sörkedvelők társadalmi rétegét, elég egy alapos pillantást vetni Vásárhelyi kolléga február 12-re datált posztja alatt a kommentháborúra (ahol a „bullshit” kifejezés még az enyhébbek között sorakozik), ezért mi óvatosan egyensúlyozva a borotvaélen, csak per definitionem nyilatkozunk. E szerint a natúrsör olyan sör, amit legalább 75%-ban hazai alapanyagokból készítenek hagyományos eljárással (no gyorsítás, no enzim), természetes úton erjesztett szénsavval. Mindezek együtt elvileg eredeti, letisztult, simulékony ízvilágot garantálnak.

A láger átlagos megjelenésű, kissé matt világos arany, közepes méretű és kitartású, szép szerkezetű habbal. Illata visszafogottan malátás, a Saphir viszont érezhetően tolja felénk a maga citrusos-mandarinos aromáit. A korty laza, könnyed, finoman szénsavas. Ízvilágára az édeskés alaphang jellemző egy kis virágos felhanggal, a keserűk harmatosak és súlytalanok (IBU 18). Leginkább a “fogyasztóbarát” jelző jut eszünkbe róla, annak pozitív és negatív értelmezési tartományaival egyetemben.

Az IPA (mely a doboz oldalán lévő ismertetőben már session IPA-vá avanzsál) ködös, narancsos, teltebb képet mutat, habja tömött, szivacsos, törtfehér, tartós. Illata bátortalan, halovány, ám a várt gyümölcsös-virágos jegyeket azért hozza, még egy kis gyanta is lapul a háttérben. A korty lágy, puha, a szénsavak épp csak a nyelv hegyét csípik meg egy kicsit. Kissé furcsán, sziruposan édeskésen indul, majd érkezik némi déligyümölcs, aztán nagyjából vége is a dalnak, mert a komlózás kifejezetten vérszegény, alig érezhetőek a keserűk. Egy IPA-tól nem ezt várja az ember, lett légyen az akármennyire session. Az utóíz édeskés, gyorsan elkopik. A szintúgy 18-as IBU-értéken kívül más egyébbe nem nagyon lehet belekötni, de érzésünk szerint ez így most még elég felejthető.

Ám szokásos derűlátásunknak köszönhetően viszonylag magabiztosan jelenthetjük ki: megyünk mi még dinnyéket bámulni Cecére, és akkor bizony hozunk onnét sört is.

PS.: három a magyar igazság alapon ismét megemlíthetnénk kedves bloggertársunk nevét, mert a képet is tőle nyúltuk le, de nem tesszük. Még a végén elbízza magát.

919. The Beertailor Balatonsör

Az ilyen elbaszltázott széplelkeknek, mint mi is vagyunk (I am one of those/Melodramatic fools, ahogy a kortárs kaliforniai punkgyerekek mondják. Oké, elég vén gyerekek már, minimum ötvenéves mind), folyamatosan kapniuk kell a maflásokat az élettől, hogy ne röppenjünk tova véglegesen szellemileg, habár nagy valószínűség szerint egyszer úgy is ez lesz a dolog vége. Mint annyi minden másról, a Balatonról, a balatoni nyarakról és ottlétekről is őrzünk az egyik fiókban néhány homályos, kifakult képet, illatot, hangot, mondatot, amiket időnként jólesik előkotorni, birizgálni, megforgatni, lejátszani. Nem kell mondanom, mennyire kétélű a dolog, az ember könnyen beleragadhat ebbe az állapotba, ha kellően ingatag idegrendszerileg (Neurotic to the bone/No doubt about it, csak hogy tovább tudjuk dudorászni a dalocskát).

Ezért hát tulajdonképpen hálásak vagyunk a The Beertailor-nak, hogy elkészítette ezt a valamit, szépen be is dobozolta, rápingált egyet az immár védjegyeinek számító képecskék-ikonocskák közül (rusztikusnak mondható hajókormány, natürlich), s ott van a jelmondat is, a „What’s your size?”, így egyből tudjuk mi is, meddig ér a takarónk. És köszönjük a Spar-nak (vagy az Auchan-nak? Feneseemlékszikmá’) is, akik hozzánk vágták ezt a finoman szólva is jellegtelen, hihetetlenül könnyen felejthető, teljesen súlytalan és értelem nélküli lágerkét cca. négyszázért, mert a dalocska a továbbiakban úgy folytatódik, hogy „I went to a whore/He said my life’s a bore”, ez pedig vélhetőleg sokkal drágább kaland, meg aztán az asszonynak is elég nehezen magyaráztam volna meg a dolgot.

910-911. Carlsberg és Paulaner Pils

Mivel most a hét elején még mindig azzal foglalkozunk, mint a múlt héten – tantermek festése, renoválása, dekorálása, berendezése, amit a mi drága és semmirevaló Krétánk bükkfanyelvezete szerint leginkább a „pedagógiai program célrendszerének megfelelő, az éves munkatervben rögzített, tanórai vagy egyéb foglalkozásnak nem minősülő feladat ellátása” kategóriába lehetne beleszuszakolni, eltekintve attól, hogy ez nincs, illetve még nincs rögzítve az éves munkarendben. A „program célrendszerének” megfelel, hiszen egy másfél négyzetméteres mennyezeti vakolatdarab miatt megnyiffanó elsős leltári rovancsolása még a Tankernek is igen kellemetlen feladat. Sebaj, az új tanévtől aktívabban és minden részletre kiterjedően kell majd adminisztrálnunk a munkafolyamatokat, gyakorlatilag azt is le kell könyvelnünk, ha elugrunk hugyozni. Jómagam ezt az „Egyéb” kategóriába tervezem rögzíteni, max. három mondatos megjegyzéssel alkalmanként. Remélhetőleg ez minden érdeklődőt tökéletesen, valamint análisan és vaginálisan is kielégít majd, hogy a klitorális variációt meg se említsük.

Szóval a söröket tekintve most afféle könnyített és elkerülő manővert hajtunk végre, olyanokat választván, amelyekről már sokszor és sokan írtak, mi is persze, annó dacumál. Nincs tehát szó mennyboltrengető főzetekről, de ennyi festés és felmosás után rengessen az, akinek két édesanyja van.

A szakértők szerint a Carlsberg jócskán benne van a kakában a látványosan emelkedő költségek, illetve a kevésbé látványosan növekvő bevételek miatt. Az olyan amatőr megoldások helyett, mint a „gyerekek, csináljunk már jobb sört!” most is egy fajsúlyos parasztvakításba menekülnek, de legalább a gyűjtők és a focirajongók örvendezhetnek. Piacra kerül(t) ugyanis egy limitált kiadású hatos pakk, melynek csomagolásával a cég a Liverpool FC-vel közös, három évtizednyi együttműködését ünnepli. Ikonikusnak mondható mezek sorakozhatnak majd a polcokon és a hűtőkben, nekünk ez az Ian Rush nevű walesi jóhaver jutott, akit ugyan a teljesítménye alapján süveglekapva tisztelünk, de itt meg is állunk, hiszen nekünk a foci mint a harangöntés az ispánnak a hajdúnak. A dobozban meg csak a szokásos középszerű euroláger lötyög, arról meg minek beszélni. Ezért mi türelmesen megvárjuk, amíg egy Nobel-díjas pakkot is összeraknak Niels Bohr-ral az élen, addig viszont tekerve egyet a szlogenjükön csak annyit mondanánk: valószínűleg nem a legjobb sör a világon.

Ian Rush labdakezel 1993-ban egy Tottenham Hotspur FC elleni meccsen

A Paulaner sörei, illetőleg maga a főzde körül is kalandoztunk már nem egyszer, átkeltünk a Messinai-szoroson Franciscus de Paula köpönyegét használva hajóként, miközben eszelős hangerővel döngettük Liszt Ferenc Két legenda című zongoraművét. Rémlik? Nem csoda, az ilyesmit nehezen felejti el az ember. Megemlékeztünk már a búzasöreikről, a Salvator-ról, és az Oktoberfest-féle variációról is, most a sima, naturális pils következik a sorban. Nem meglepő módon itt is minden a hagyományokról, tradíciókról szól, és természetesen a megjelenéstől kezdve az illatokon át az ízvilágig minden tankönyvi és standard. Ragyogó, élénk szín, sűrű, hófehér hab, ropogós, friss komlózás (Hallertauer Tradition és Herkules), könnyed fogyaszthatóság, diszkréten száraz, kesernyés befejezés. Ha valamiért, akkor pont ezért az echte germán fílingért lehet szeretni és kedvelni a Paulanert. Mi is igyekszünk nagy lendülettel beleszerelmesedni az életérzésbe, mert most, hogy a BM éjsötét, jéghideg és huzatos kapualjában fognak csuklóztatni minket oktatásügyileg, minden stimmtre és richtigre nagy szükségünk lesz.