Címke: lager

1219-1223. BE(er)cool Light, Traditional és Premium Lager, Soproni Szűretlen, Reinberger

Errefelé is bóklászott a vén vattaarcú ember, de csak a fatárolóig merészkedett, nem szerette volna, hogy defektesek legyenek a rémszarvasok a koronaakácok miatt. Ellenben a tűzifás kosarat bőkezűen megszórta sz@rsörrel, örömünkben nem is tudjuk, melyikkel kezdjünk. Akad itt az ország három égtájáról is rettenet, a döntésben az éppen hallgatott Kispál és a Borz nyújt segítséget, hiszen „akik élnek azok délnek mennek”, így hát irány Pécs. Elvileg ugyanis ők készítik a Beercool/Becool/BE(er)cool termékcsomagot, ám szokás szerint nincs arcuk ezt a csomagoláson jelölni. Sebaj, innen is sejthető, hogy ők azok (vö: nullmorféma). Belecsorgatjuk a pohárba a 4 %-os alkoholtartalmú Light-ot, majd beleszagolván már zúdítanánk is ki a legközelebbi lefolyóba, az utolsó pillanatban azonban kidolgozott személyiségünk fölébe keveredik az ősi reflexeknek. Hamar kiderül azonban, hogy mint az ilyen esetekben oly sokszor, most is hibát követtünk el, mert ezt a förtelmes, mosogatószerszagú, maróan savanyú löttyöt kibontani sem lett volna szabad. Az egyetlen valamennyire is szórakoztató dolog ezzel a lével kapcsolatban a doboz oldalán olvasható, szörnyen szakmainak tűnő okoskodás, hogyaszongya: „speciális sörélesztő felhasználásával készült termék, ami által a termék szénhidráttartalma, ezáltal az energiatartalma csökken a piacon kapható sörökéhez képest.” Túl azon, hogy az idézett szövegrészben szerencsétlen anyanyelvünk legalább kétszer lett megbecstelenítve, azon örök igazság is újra előkerül, miszerint a lelakkozott sz@r az marad, ami, csak fényesebben csillog. A matt lakkok problémakörét most hanyagoljuk.

Visszafogott pánikban menekülünk innen, s közben az élet furcsaságain filozofálunk. Hiszen ki gondolta volna, hogy valaha is egy soproni core lágertől remélünk majd megváltást? Pedig most ez a helyzet, a 130. születésnap majdcsak elég ünnepélyes lesz ahhoz, hogy valami ihatót préseljenek azok a jóemberek a dobozba, nemde? Hát nem. Idéznénk itt is a parasztvakító töltelékdumából: „[…] a tradíció és az innováció tökéletes harmóniában találkozik, […] (a) lager citrusos zöngéje üde lendületet ad, textúrája frissítő ízvilágot eredményez, így tökéletesen illeszkedik a mai sörkultúra kifinomult elvárásaihoz.” Édesjóistenem. Nem szégyelljük bevallani, szeretünk mosogatni, kikapcsol és pihentet, ritkán engedjük át másnak az élményt, ezért szerintem pontosan meg tudnánk mondani, melyik nagy vegyipari tröszt használja a mosogatószereihez ugyanazt a természetes aromát, mint amit a soproniak ebbe a szűretlen lágernek csúfolt kukoricás akármibe pakoltak. Ha korrektek akarnánk lenni – ami másodpercről másodpercre nehezebben megy -, elmondanánk, hogy bár az ízvilág kegyetlenül műanyag, a szűretlenséggel nincs baj, az illat pedig még akár nosztalgikus emlékeket is idézhet azoknál, akiknek anno bejött a kétszáz literes kondérokban a szakácsnénik által kevert napközis-nyári táboros limonádé. A dobozforgatós trükk kevés ide, megy ez is a másik után, mi pedig nagyon nem szívesen, de visszatrappolunk Pécsre.

Csodák csodájára, a BC (ezt választjuk, ez legalább rövid) Traditional Lagerének csomagolásán már fel van tüntetve gyártóként a Pécsi Sörfőzde, így hát pazar kis összevetésünk a nullmorfémákkal mehet a levesbe. Illata kifejezetten élményszerű, amennyiben frissen sütött gumicsizma szaga van. Mi már csak tudjuk, édesanyánk negyven évig dolgozott ilyen lábbeliket előállító cégnél. Íze is disztingváltabb, kevésbé gusztustalanul savanyú, cserébe a korty végén nyers és dohos keserűk lődörögnek céltalanul és reményvesztetten. Lassan ehhez hasonló állapotba kerülünk mi is, fél szemmel időnként a hasunkat bámuljuk, mert gyomrunk átmaródása esetén nem szeretnénk összekenni a szőnyeget a kiszivárgó szmötyivel. Ha hívő lelkek lennénk, az Úrhoz fohászkodnánk, így azonban csak sóhajtunk egy nagyot (habár azon kapjuk magunkat, hogy tekintetünk az eget pásztázza) és előkotorjuk a következő dobozt.

Teljesen biztosak vagyunk abban, hogy Bőcsön sem terem számunkra babér, iható sör még kevésbé, a Reinberger-be szagolván nem csak a savanyú, penészes egérszag miatt lábad könnybe a szemünk. Ahol a szükség, ott a segítség alapon rákeresünk a névre, és rögtön két zeneszerzőt is találunk, amin egészen elképedünk. Josef Gabriel Rheinberger Abendlied című motettája igazi mentőöv szuicid gondolatokat forgató elménk számára, és Jiří Reinberger Ave Maria-ja is jókor érkezik.

A sörnek nemigen nevezhető folyadékba csak a nyelvünk hegyét dugjuk, nekünk elég is lesz ennyi, közben arra gondolunk, miféle torz lelkületű lény aggathatta ezt a nevet (rein: tiszta [oké, lehet serpenyő is], berg: hegy) erre a szörnyszülöttre, de talán jobb, ha ezt besoroljuk BAZ megye egyéb sötét titkai közé.

Ma reggel még alapvetően optimista emberként ébredtünk, ezen életérzés minden maradékát összekaparva bízunk abban, hogy a BC Premium menti a menthetőt, továbbviszi a lángot, új reménnyel és valami iható dologgal tölt fel minket, ám keserűen, de még milyen keserűen csalódunk. Ennyire bántóan bárdolatlan, ordenáré, nyers vegyszeres keserűkkel tán még nem is találkoztunk, pedig hát nem tegnap kezdtünk el ilyesmivel foglalkozni. Pozitívumként egyedül a savanyú íz háttérbe húzódását jegyezhetjük fel, ami azért a korty végén természetesen előmerészkedik.

Nyomorúságos vesszőfutás volt ez, feleim, de így legalább lélekben megedződve futhatunk neki az esztendő általunk legkevésbé várt, igencsak mértékkel kedvelt ünnepkörének. Most pedig keresünk valami rendes sört a kamrában, megisszuk, utána keresünk egy másikat is, oszt’ visszaslattyogunk az iskolába, mer’ elszegődtünk kidobóembernek a Mikulás-buli idejére.

Edzett lélek, ez a lényeg.

1213-1214. The Garden Brewery Helles Lager és Nero Stout

Hideg szél vágja az ember pofájába a szúrós és jéghideg esőcseppeket, a Nap csak jelzésértékű, az iskolaudvart elborító ködben reményvesztetten, tanácstalanul és rosszkedvűen lődörögnek a kölykök, mi pedig szőrös angyalként mosolygunk, mert a november így tökéletes, így szeretjük. Persze azért jólesik előkotorni egy-egy nyári emléket az agytekervények pókhálós zugaiból, ezért ma nagyobbik lányunk horvátországi kiruccanásának konkrét tárgyi emlékeiből bontunk kettőt, és köszönjük neki ismételten, hogy nem feledkezett meg az ő fess apukájáról. A The Garden Brewery zágrábi illetőségű főzde, mely város környékén már a rómaiak előtt is szép számban éldegéltek emberek. Utánuk jöttek a horvátok valamikor a VI. században, Szent László királyunk pedig 1091 táján alapított itt püspökséget.

A Szent István-székesegyház fotográfiája 1901-ből

A főzde 2016-ban alakult meg, a két évszám közötti űrt egyéb alkalmakkor próbáljuk meg kitölteni, mert hat doboznyi főzet sorakozik a kamrapolcon, az ember nem pufogtatja el az összes puskaporát rögtön az első nekifutáskor.

A Helles Lager – ahogy azt ígéri magáról – könnyed is, frissítő is, előbbi tulajdonsága már-már a jellegtelenség irányába terelné az összhatást, ám szerencsére a csomagoláson emlegetett titokzatos szlovén komló menti a menthetőket. Nem sikerült kideríteni, melyikről is van szó konkrétan, ezért tippelünk, ami mindig játékos és sikamlós dolog. Az Aurora mellé tesszük voksunkat a citrusos, finoman fűszeres jegyek miatt, esetleg játszhat még valamelyik Styrian is. Persze ha nem, akkor nem, a tévedés jogához körmünk szakadtáig ragaszkodunk. A doboz külcsínyét tekintve megjegyeznénk, hogy a kissé ostobácska, sárga pöttyös variációhoz képest ez a ráncfelvarrott példány a stilizált növényi alkatrészeivel sokkal igényesebb megjelenést biztosít. A jó cégér a mostani nyomorult világban már fél győzelem.

Úgy illik, hogy a világos mellé egy sötétet pakoljunk, a kontrasztigényünknek is kell vetni néha valami koncot, még a végén fogja magát és elköltözik valami kiegyensúlyozottabb pszichébe. Szerencsére itt a Nero milk stout, mely nevének esetében csak a sötétségre kellene asszociálnunk, ám mivel imádjuk a szadista félhülyéket, mi rögtön Lucius Domitius Ahenobarbusra gondolunk, aki – miután fölvitte a zisten a dógát – Nero Claudius Caesar Augustus Germanicusra változtatta hívójelét. Előszeretettel végeztette ki, illetve tettette el láb alól a neki útban lévő embereket, köztük saját édesanyját (Agrippina Minor, mert volt egy Major is, a nagyi), első és második feleségét, valamint nevelőjét, Senecát. Harminc évesen, menekülés közben lett öngyilkos („Qualis artifex pereo!”), de egyes források szerint azért erre picikét rá kellett segíteni manuálisan.

A császár egyik ábrázolása 1750 környékéről

A mi Neronk sokkal szelídebb lelkület, nem próbálkozik semmi durva dologgal, ellenkezőleg. Sima, lágy, selymes, mértékkel vaskos (15.6 B°) kortyokat ad, ízvilága kellemesen pörkölt malátáktól hangsúlyos, itt-ott kissé megégett kenyérhéjra emlékeztet. A vége csokoládés, finoman savanykás, a Styrian Fox gyümölcsös-csípős jegyei itt jönnek ki igazán.

Elégedettek vagyunk, s mivel az idő továbbra is nyálkás, szinte vidámak.

1206-1208.Pécsi Session IPA, Ursus Premium, Brookvale Union Ginger Beer

Szeles, esős, taknyos idő van odakint, amivel még nem lenne sok baj, mert az egy éjszaka alatt lezuhant másfél tonnányi diófalevelet már összekaparásztuk, el is transzportáltuk a kert legtávolabbi sarkába (egyelőre idén is megúsztuk a defektet, mert annak ellenére, hogy a célterületen nagyjából ötven darab, két emeletnyi magasságú koronaakác éldegél vidáman, nekünk természetesen felfújható abroncsú talicskánk van), ahol a sündisznók már neki is láttak az alvóhelyek kialakításának. Az őszi hangulat ránk mászott, kissé megülte kedélyállapotunkat, ezért csak úgy félgőzzel tologatjuk a mindenféle söröket a kamrapolcon. Van itt három, melyekhez eddig nem nagyon volt kedvünk, most sincs, de meggyőzzük magunkat: erre a napra vártak ők.

A sorrendiséget a lakóhelyünktől való távolság alapján határozzuk meg, nagyon nem szeretnénk, ha bármiféle elfogultsággal lennénk megvádolva ebben a kiélezett és gennyes belpolitikai szituációban. Irány tehát Pécs.

A városban nagy hagyománya van a sörkészítésnek, már az 1300-as évek elejétől dokumentáltan főzték ezt a derék italt. Ennek megfelelően a Pécsi Sörfőzde is meglehetősen színes, hegyekkel és völgyekkel tarkított életúttal bír, melynek részletes tárgyalása meglehetősen szétfeszítené kereteinket. Legyen elég annyi, hogy jelenlegi formátumát 2017 óta viseli, ekkor vásárolta meg a részvények túlnyomó többségét a két vidám Szemerey (az egyik Zoltán és András, a másik Tamás is meg Béla is, hát így könnyű). Hogy lóvé honnan került rá, azt némiképp sejteti, hogy az úriemberek Matolcsy György unokatestvérei. Hagyjuk is a dolgot, pont kezd kisütni a Nap. A Pécsi Craft jelzést viselő session IPA látványos, mintegy félcentis üledékréteggel támad, ezt gondosan eloszlatva kapjuk a ködös, barackleves megjelenést. A cafrangos, tapadós habréteg alól eleinte harsány, ám rendkívül gyorsan illanó citrusos aromák érkeznek. A korty is ilyen, mire észlelné az ember az ízeket, már le is csúszik, csak némi lagymatag keserűség marad utána. Ismét próbát teszünk, a helyzet változatlan, ezért megpróbáljuk úgy felfogni a dolgot, mint a session kifejezés söripari újraértelmezését. Jó pont viszont, hogy a 12 B° meglepően testes érzetet produkál, ami ráadásul nekünk tetsző lágysággal párosul. A termék nem fog elmozdulni az ilyet is ittunk kategóriából, de sokkal rosszabbakkal is találkoztunk már, illetőleg terveink szerint még fogunk is.

Temesvár mindössze cca. húsz kilométerrel van messzebb tőlünk, mint a mecseki nagyváros, ám ez elegendő ahhoz, hogy a románok egyik közismert alapsörét másodikként tárgyaljuk. Természetesen a rendkívül érdekes és felettébb zavaros történelmi háttér miatt az Ursus román sörként való meghatározása minimum kérdőjeles, hiszen a főzde alapításánál (amit hivatalosan 1718-ra datálnak, de ez közel sem biztos, hogy fedi a valóságot) leginkább magyarok bábáskodtak, és a tulajdonosok is azok voltak a második világháborút követő államosításokig. Nem sírunk mi vissza semmit, nem a mi műfajunk, de szeretünk elmélázni a dolgokon, no meg aztán az Ursus Breweries 2017-től az Asahi tulajdona, ezen az alapon pedig nem román, hanem japán. Nna.

Csakazértis. Manapság a medve ráncfelvarrott, szigorúan néz, de nincs nála sör

A mackó valamikor az 1870-es években vált jelképpé (a palackon konkrétan 1878 szerepel), ezen a néven viszont csak az első véhát követő kitelepítési hullámokra reagálva kezdtek sört forgalmazni. Napjainkra az Ursus tökéletesen átlagos, hovatovább semmitmondó, enyhén kesernyés eurolágerré küzdötte le magát, legalábbis a Premium, amit most kóstolgatunk. Viszont halvány krémsajtszaga van, ami nem biztos, hogy jó, de legalább érdekes és passzol az édeskés utóízhez.

Utolsó tételünk több szempontból is kilóg a sorból, hiszen egyrészt kontinenst váltunk, másrészt egy tisztes, 4 %-os alkoholtartalmú gyömbérsörről van szó. A jóég tudja, hány kilométer megtétele után érkezünk Sydney egyik külvárosába, Brookvale-be, melynek nagyjábóli központjából uszkve húsz percet kell tömegközlekedni Manly-ig, ahol végre megpihenhetünk a 4 Pines Brewing Co. pubjában. A cég fiatalka (2006) és családi irányítással működik, valamint igen környezettudatos, már a névválasztást illetően is. A második véháig a parti sétány végén békésen populált négy fenyő, de akkor kivágták őket, hogy a helyükre légvédelmi ütegeket és géppuskafészkeket telepítsenek. A főzde ezek emlékére vette fel a nevet, ám nem álltak meg itt. Lepacsiztak egy környezetvédelmi szervezettel, s három esztendő alatt közösen 133.332 darab fát, bokrot, cserjét, talajtakaró növényt ültettek el mindenfelé (44.444/év, mert hogy 4 Pines, you know). Megsüvegelendő.

Brookvale a kanyarban

A Brookvale Union egy olyan leágazás, ahová minden belefér, amit az alapcég már nem biztos, hogy nyugodtan felvállalna, mint például lila hajjal, tütüt viselve megjelenni egy traktorkiállításon, ahogy azt az oldalukon olvashatjuk. Termékskálájukban a gyömbérsörökön túl megtalálhatóak a vodka/whisky alapú, gyümölcsízű, 4-6%-os tengerparti lazítók is. Az általunk kóstolt példány az alapsör, ennek megfelelően és parádésan egyszerű, vadítóan gyömbéres, izgalmasan csípős. Tudjuk, hogy teljesen más kategória, mégis egyértelműen ő a mai nap győztese. Quality on the inside, nonsense on the outside (and everywhere else), így a mottó.

Közben egészen szép idő lett, csak a szél akarja még mindig letépni az ember fejét.

1204-1205. Szent András Feszt Október, Bernard IPA

Szusszanásnyi szünetet engedélyezünk magunknak a sportrendezvénnyel terhelt délelőtt, és a Halloween-partival megvert délutáni órák között, hogy gyorsan megvizsgáljunk két sört, mely közül az elsőnek abszolút pillanatnyi létjogosultsága van, a másik esetében nagyon igyekszünk kitalálni valamiféle apropót.

Október elvileg a sör hónapja (tegyük gyorsan hozzá, hogy egy rendes sörivónak a többi tizenegy is az), ezt a titulust az 1810-ben debütált müncheni Oktoberfestnek köszönheti. Szép hagyomány, jó dolog, annak ellenére, hogy egy házassággal kezdődött. Lajos herceg vette nőül Terézia Sarolta Lujza Friderika Amáliát, avagy Therese Charlotte von Sachsen-Hildburghausent, váljék egészségére, emiatt gründolta össze az első népünnepélyt. Napjainkra hatalmas multikulti eseménnyé nőtte ki magát, s mint ilyen, már rég nem tartozik lehetséges célterületeink közé. Idén usque 6,5 millió ember ivott, evett, toporgott, szeletelt, fingott, etc. arrafelé, mi pedig már ott tartunk, hogy hatot is igen nehezen viselünk el magunk körül. A monetáris oldaláról meg talán annyit, hogy fizessen az egy liter Löwenbräuért 15 eurót, akinek két édesanyja van, még ha ez a Löwenbräu messze nem az a kannakék dobozú förmedvény, amit nyomorult hazánkban tolnak az ember arcába.

A soknevű nő. Joseph Karl Stieler alkotása 1855-ből

Szerencsére a békésszentandrásiak gondoltak a hozzánk hasonló introvertált, szkeptikus humanoidokra, ezért elkészítették Feszt Október elnevezésű bajor oktoberfest stílusú sörüket. A névválasztás pazar, eszünkbe is jutott, hogy várunk vele még néhány napot, csak hogy elsüthessük rendkívül fárasztó nyelvi poénjaink (?) egyikét, miszerint: – Feszt október? F@szt, má’ november. Persze nem várunk és nem sütjük el. A Feszt világos aranyszínű, puha és tartós habréteggel bíró, édeskés, visszafogott virágillatot produkáló sör. A korty jólesően telt (14,5 B°), gabonás-kenyeres, pont annyira ropogós, amennyire kell. A Perle és a Tettnang a virágok mellé tesz még egy kis földet, maroknyi gyógynövényt, így a keserűk is szépen egyensúlyoznak a végéig. Az utóíz kellemesen földes, az alkoholtartalom pedig 6 %, aminek örülünk, hiszen ahogy említettük, még előttünk van egy sulis Halloween-bulikah. Azt pedig külön értékeljük, hogy a termékleírással szemben nekünk még csak véletlenül sem jutottak eszünkbe roppanós bajor kolbászok.

Nem vagyunk elég bátrak, hogy belegondoljunk, mennyire lehetnek roppanósak, a képet egyébként is egy olasz készítette Svédországban

Bernardék IPA-ját passzítjuk a fesztes ízélmény mellé, s bizony mostanra már ki kellett volna ötölnünk az ok-okozati viszonyrendszert, de nem nagyon jut az eszünkbe semmi. Biztos ez a kurv@ Halloween, ami ráadásul nem is most van, de az iskolákban addigra őszi szünet lesz, hálaajóistennek. Mondjuk azt, hogy ha a Feszt Októbernek abszolút pillanatnyi volt a létjogosultsága, akkor a Bernard IPA-é csak pillanatnyi. Gyenge, ugye? Ott rakja tele a pék.

Az 1597-re datálható humpoleci főzdéről már több alkalommal is megnyilvánultunk, s emlékeink szerint valahol azt is megjegyeztük, hogy söreik mindig megbízhatóan kiegyensúlyozottak. IPA-jukat kóstolva elsőként a „szigorú” kifejezés vetődött lelki szemeink elé, mert könnyen lehet, hogy pillanatnyi lelkiállapotunk az oka, de a hivatalosan 53-ra tornázott IBU-érték ennél bizony harapósabbnak tűnik. Tulajdonképpen nincs ezzel gond, gyorsan el is könyveljük a kellemes meglepetés kategóriába. A tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy a nagymúltú sörgyárak, akik csak mostanság, kvázi a közhangulat nyomására vették fel repertoárjukba ezt a sörtípust, az esetek többségében kiegyeznek valamiféle féltaknyos, déligyümölcsös maszatolással. Itt nem ez van. Itt kérem korrekt keserűk vannak csiklandós gyantákkal, a gyümölcsök meg szépen brummogják a kontrát. Megengedjük, hogy nem ez a sör lesz az első, amelyik a népek eszébe fog jutni a Rodinný pivovar Bernard-ról, de nekünk a szívünkbe lopta magát rögvest. Ezért hát ünnepélyes keretek között neki is odafirkáljuk az abszolút jelzőt, a maradékot meg elvisszük a buliba.

1201-1203. Karlskrone Leichtbier, Karlskrone IPA, Karlskrone Pils

Nagy kedvelői vagyunk a mindenféle multik által forgalmazott alsópolcos szarsöröknek, még inkább azoknak, amik akár szemmagasságig is fel tudnak kúszni a tartószerkezeten. A mai napon az eddig begyűjtött öt Karlskrone-attitűd mellé újabb hármat csatolhatunk, hej, az élet csupa móka és kacagás. Az Aldi legújabb cifra nyomorúságaira Vácz kartárs hívta fel a figyelmünket, köszönjük neki szépen, azt meg pláne, hogy az első kortyokat társaságában fogyaszthattuk, minőségi és irányított szabadidős tevékenység keretein belül.

Aldiékat már csak azért is becsüljük, mert habozás nélkül húznak lapot nemhogy tizenkilencre, de akár huszonegyre is. Emlékezetünk szerint semmi jót sem tudtunk mondani a brand eddig kóstolt példányairól, a legpozitívabb megnyilvánulásunk a seíze-sebűze szókapcsolat volt, amit ugyan nem így kell írni, de nekünk szabad. Arra is emlékszünk, hogy Százéves Sün a búzasörük tárgyalásakor debütált kvázi védjegyünkként még valamikor ’18-ban. Azóta is kiváló egészségnek örvend, mint az a mellékelt fotón látható.

A Leichtbier annyira leicht, hogy kétszer kell kitölteni, hogy megérkezzen a pohárba, de akkor már késő gondolkodni azon, hogy minek. Haloványsárga, sörszerű dolog lötyög a vékony, mosogatószeres hab alatt, de a látvány még mindig elviselhetőbb, mint az illat és az íz. Illetve az ízzel nincs gond, mert olyat nem produkál. A már ismert és megszokott savanyú szódavízen túl csak a nihil vigyorog, az illattal előgomolygó dohos aromaanyagok pedig megteszik nekünk azt a szívességet, hogy rendkívül gyorsan elpárolognak. Mindent összevetve ez még annyit sem ér, mint az aludoboz, amelyikbe töltötték. Mehet is a lefolyóba pezsegni.

Manapság már a szarsörpolcról sem hiányozhatnak az IPA-k, sic transit gloria mundi, naná, hogy a Karlskrone is előrukkolt eggyel. Az előző ultraleichthez képest ennek már határozottan vannak illatai és ízei, ha nem is túl kellemesek. A típustól elvárható gyümölcsparádé ez esetben szúrós, műcitromos savanykássággá degradálódik, a háttérben céltalanul lődörgő gabonákkal. A korty nagyot csíp az ember nyelvébe, ami nem jó ugyan, de legalább váratlan, utána viszont sivár, gyógyszeres keserűk döngölnek le mindent. Könnyben ázó arcú, kegyetlenül megkínzott, némán fohászkodó ízlelőbimbók kísértenek majd álmatlan, végtelennek tűnő éjszakákon át.

Már csak a pilsben bízunk, ezért is hagytuk a végére, de ez alkalommal ő sem váltja meg a világot. Közvetlenül nyitás után olyan penetráns főtt tojás szagot ereget, hogy rögvest a szavatossági időt kezdjük keresgélni a dobozon. Hurrá, azzal nincs gond, jövő júliusig okék vagyunk. Percek teltével tisztul a dolog, ám a tojás nyomában nagyjából minden eltűnik, csak egy kis tétova, komlós érzet marad. Kinézetre echte Leicht, az illatélmény után nyugodtan mondhatnánk: mint két tojás. Ízvilágát illetően is erős déjà vu-élmény söpör át rajtunk, ezeket a drabális, bárdolatlan, torokkaparó keserűket az előbb húztuk le a klotyón a maradék IPA-val. Úgy tűnik, nem elég alaposan. Merő rosszindulatból és büntetésből itt már van utóíz is, leginkább ujjnyi ecetbe előző este visszaharákolt, félig szétrágott kinintablettára emlékeztet. Nem tudjuk, mit követtünk el, de most vezeklünk. Bő nyállal, mert minden ilyen nedvet termelő mirigyünk megbolondult. Csak abba a gondolatba tudunk kapaszkodni, hogy ha legközelebb valamelyik Aldi környékén mászkálunk, bemegyünk, veszünk ezekből az istentelen löttyökből egy-egy dobozzal, oszt’ a bejáratnál odavágjuk őket a járólaphoz, hogy szagolgassák ők is egy darabig.

Mielőtt felnyalják.

1183-1184. Wundertal és Birra Tirana Pilsner

Mára is két parádés alkotás jutott, lehet diszkréten irigykedni, hiszen akit a Sors ennyire kegyel, az megérdemli. Hogy melyik lehet sz@rabb, arra már most lennének tippjeink, de mi hiszünk a liberalizmusnak a személyes szabadságon kívül a törvény előtti egyenlőséget biztosító elvében is. Imígyen felvértezve laza mosollyal szólítjuk elibénk a borsodiak heresorvasztó nehézvizét, mely az echte deutsch Wundertal hívójelre hallgat.

A névválasztáson nagy örömmel látunk neki töprengeni. Tudjuk jól, hogy a kérdőjeles nagyüzemi gazemberségeket nemhogy trendi, de egyenesen kötelező valamiféle minimális fogyaszthatóságot sugalló, némi szakértelmet sejtető fedőnévvel ellátni. Részünkről adott a költői kérdés, miszerint mif@sznak? Mert hát az alkoholistáknak az a rétege, amelyik ebből a kínálati szegmensből rugaszkodik neki a napi Nirvánának, nemigen esik transzba az ikonikus német sörminőség ilyetén sugallatától (leszámítva tán a lecsúszott sörbloggereket). Aki meg még nem tart itt, az tökéletesen átlát a szitán. Ha mégsem, az egy finom jele annak, hogy elkezdett csúszni ő is valamiféle lejtőn. Ugyanakkor nem tudunk szabadulni a gondolattól, hogy a bőcsi brainstorm-iroda egyik sarkában vigyorogva lapít egy Warhammer-rajongó, Wundertal ugyanis a nyolc Halandó Birodalom* egyikének, Ghyrannak tartománya. Itt terem a fantasztikus fátyolvirág (Schleierblüte), amit ha magadra erősítesz, repülni fogsz.

Ghyrani hétköznapok

Nagyjából ez a hatásmechanizmusa a borsodi varázsfőzetnek is, csak itt a fogyasztást követően nagyívű zuhanás várható a Büdös Semmibe (Stinkendes Nichts). Dohos, egérszagú lötyedék némi gyógyszeres keserűséggel, a gyomor nyálkahártyájának viszont becsülendő lelkesedéssel esik neki rögvest a megérkezés után. Próbáltuk semlegessé hűteni, de elfogyott a cseppfolyós nitrogénünk, −195,8 °C felett pedig nem ajánljuk senkinek.

*mai ingyenes népfőiskolai keretünkben közöljük a maradék hét nevét is: Azyr, Aqshy, Shyish, Hysh, Ghur, Chamon, Ulgu. Szívesen.

Másik sörünket kedves és önzetlen kolléganőnktől kaptuk, az őszinte és lelkes köszönetnyilvánítás után viszont azonnal a HétköznaPICSAlódások dalszövege ugrik be: „A célpont Tirana, lőszer a tárban/Anarchia Albániában/A sasok földjén elszabadult a pokol/Valahol délen égbe kiált a nyomor.” No de hát tulajdonképpen miért is ne hallgassuk meg?

Tegyük hozzá gyorsan, hogy eme halhatatlan sorokat az országban 1997-ben zajlott polgárháború ihlette, az azóta eltelt szűk három évtizedben Albánia szépen magára talált. Valószínűleg már nekik is jobb a soruk, mint nekünk, bár ezzel nem mondtunk semmit, tekintve, hogy lassan már mindenhol kellemesebb az élet ezen a kontinensen, mint ezen a nyomorult 93 ezer négyzetkilométeren.

A Birra Tirana a hasonló nevű, 1960-ban létrehozott sörfőzde zászlóshajója, ám a mi példányunkat a valamivel korosabb, 1928-as alapítású Birra Korça készítette (nem meglepő módon egy Korçë nevű városban). A pilseni típusú sör különlegességét elvileg a Selita-forrásból származó, extra magas oxigéntartalommal bíró víz adná, és tényleg elég vízízű. Megfelelő hőmérsékleten fogyasztva simán átugorja a fűnyírósör kategória alapkövetelményeit, ez pedig a napi felhozatalt tekintve egyértelmű dicséret.

Most kimegyünk az itteni sivatagba valamiféle forrást keresni, aztán hallgatunk még egy kis punkot, oszt’ jóccakát.

1181-1182. Leon Steiner Strong és Gambrinus 10

1743 augusztusának egyik verőfényes reggelén Johann Wilhelm Ludwig Gleim meglehetősen kellemetlen szájízzel és hasogató fejfájással ébredt. A vizeskancsó után tapogatózva igyekezett összerakni az elmúlt este és éjszaka történéseit, de nem jutott sokra. Arra még emlékezett, hogy újsütetű titkári pozícióját ünneplendő vetette bele magát az események sodrába, mely kinevezést maga Frigyes Vilmos brandenburg-schwedti őrgróf eszközölte ki számára. Baráti társasága harsányan és őszintén örvendezett, az emocionális töltet pedig tovább vastagodott, amikor Gleim ajkait elhagyták a varázsszavak: – Mindenki az én vendégem! A buli elején még kikent-kifent vendéglőkben vedelték a jóféle brandenburgi söröket, aztán ahogy kopni kezdett irodalmárunk likviditása, úgy lettek egyre homályosabbak és kérdőjelesebbek a kocsmák, nem is beszélve a sörökről és egyéb alkoholokról.

Johann Wilhelm Ludwig Gleim egy másik Johann, Heinrich Ramberg festményén (1789)

A hajnali fényviszonyok Johann láttán automatikusan tolódtak a pír jelző irányába, ugyanis mostanra a titkár úr felettébb minősíthetetlen állapotban firkálgatott valamit egy darab papírra a külváros egyik büdös krimójának ragacsos sarokasztalánál. Két sör imbolygott előtte a konyhabútor sántaságának köszönhetően: egy rossz lengyel és egy nem jó cseh. Volt ott még valamiféle schnapsmaradék is, ha hűek maradunk az általunk eddig lelkesen követett minden mindennel összefügg elvhez, akkor körte. (Ugyanis a költő későbbi és elég tiszteletreméltó hagyatékát dédunokaöccse, Friedrich Heinrich Wilhelm Körte gondozta.)

Friedrich Heinrich Wilhelm Körte portréja 1800-ból. Természetesen itt is akad a festő nevében hasonló elem: a művet Georg Friedrich Adolp Schöner készítette

Az anakreoni állapotba került Johann vetett még egy utolsó, felvilágosodottnak nem nevezhető, ám annál rokokóbb és véreresebb pillantást a kelő Napra, aztán kikapcsolt és töltőre tette magát. A kocsmáros volt olyan jó fej, hogy miután lenyúlta a zsebóráját, feldobta őt egy szekérre, így a költő az aznapi tejadaggal együtt landolt a cselédbejárónál. Miután a vizeskancsó tartalmát részben benyelte, részben a fejére öntötte, előkerült a zsebéből a papírfecni, rajta egy kevésbé míves klapanciával.

Ode an Leon Steiner

Götter des Himmels, vereint euch zum Feste!

Leon Steiner ruft euch zu, seid ihm ein Fest!

Lasst uns das Maß voll, das Maß voll der Freude

Der edlen Flüssigkeit, des köstlichen Trankes

Der Götter und der Menschen, des Himmels und der Erde!

Er, der von Huldigung und Ruhm nicht entglitten,

Leon Steiner, der König des prächtigen Trankes,

Mit einer Krone des Goldes, des trinkbaren goldenen,

Braut er den Edelsten aus Frucht und Malz.

Er, der in vollen Gläsern die Freuden vereint,

Der Dämmerung des Lebens tröstet und zerstreut,

Freude und Glücklichsein in seligstem Glanz,

Weckt mit dem Trunk die Freude und den Tanz.

Az éjszaka sötétebb ízemlékeitől megborzongva előkotorta tollát, harmadik próbálkozásra sikeresen megnyalta a megfelelő végét, aztán némiképp bandzsítva mindenhonnan kihúzta Leon Steinert, fölé pedig reszkető kézzel odakaparta: Gambrinus.

1179-1180. Bruncvík Světlé Výčepní és Světlý Ležák

Bruncvík lovag, Žibřid herceg fia (de az is lehet, hogy egy másik kékvérű, Štylfryd volt az apukája, ezek a jólnevelt arisztokraták igyekeztek a lehető legtöbb lyukba belelógni, nem véletlenül nyugszik kőkemény tapasztalati tényeken a híres mondás, miszerint mindenkinek csak az anyja biztos) búsan poroszkált hazafelé hét esztendőnél jóval tovább húzódó kalandozásai után. Azért volt szomorú, mert feleségével, Neomenia hercegnővel ebben az időtartamban egyeztek meg indulás előtt, miszerint a hölgy hét év múlva hivatalosan is eltűntnek és/vagy halottnak nyilváníthatja férjét, és új partner után nézhet. Nem csoda egyébként, hogy Bruncvík lecsúszott a deadline-ról. Rögvest a start után hajótörést szenvedett társaival a rettegett Borostyán-szigeten, ahol minden sárga és büdös (itt húzhatnánk egy keresetlen párhuzamot az éppen kóstolt sörökkel, de nem tesszük, mert csak a szín passzol), utóbbi kénlelőhelyek létét sejteti.

Két év nyomorgás után egy helyi remete tanácsára hősünk egy döglött lóba varratta magát – szent esküvel fogadva, hogy erről nemi élete viszonylagos folytonosságának érdekében felesége előtt hallgatni fog -, hogy egy ronda nagy madár felkapja, és a szárazföldre szállítsa. Itt kiharapdálta magát a lóból, hogy tudjon segíteni egy oroszlánnak legyőzni az ellenfelét, a kilencfejű sárkányt. Hűséges barátokként vándoroltak tovább ezen a furcsa vidéken, ahol mindenkinek a kelleténél több feje/szeme/végtagja volt. A főúri réteg még a legpatkányabb helyeken is összetart, ezért az itteni király, akinek tizennyolc ujja volt, felajánlotta lovagunknak szintén polidaktiliás, kissé kutyafejű lányát feleségül. Bruncvík bárgyú vigyorral képzelte maga elé, miféle manuálterápiás gyakorlatokban tudná őt részesíteni újdonsült neje, de aztán a hűségesen várakozó Neomeniára gondolt, és nemet mondott. A hercegnő búcsúajándékul neki adományozta a legújabb fejlesztésű, felhőalapú AI-vezérlésű 6.2-es csodakardot, ami verbális utasításra minden kijelölt célszemélynek levágja a fejét, akármennyi is van neki. Imígyen megtámogatva csúf és ádáz ellenfelek tömkelegét mészárolták még le hazavezető útjukon, ám az idő közben gyorsabban haladt náluk. Neomenia kipakolta magát a húspiacra, jöttek is a kérők csőstül, egy megkímélt állapotú, alig használt nej, akinek még pénze és rangja is van, hamar kalapács alá szokott kerülni, még ha csak képletesen is. A népmesei-mondai hagyományoknak megfelelően koldusnak maszkírozott Bruncvík természetesen nem vágtatott be egyenest a saját palotájába és b@szott egy emberest az asztalra, hogy meggyüttem, pitli van mindenkinek, hanem először belecsempészte a gyűrűjét neje poharába (illetve ha a közös megegyezést vesszük alapul, akkor már nem is biztos, hogy a neje volt), hátha az megfullad tőle, ő meg visszamehet a sokujjú handwork megoldáshoz mire az sztornózta az esküvőt. A csalódott versenyzők – voltak vagy ötvenen – jogosnak érzett haragjukban hősünkre támadtak, ám a csodapengével szemben annyi esélyük sem volt, mint az egylábú sündisznónak az autópályán. Bruncvík és Neomenia boldogan éltek, amíg éltek, aztán a lovagból szobor lett a Károly-híd egyik pillérén, az oroszlán meg elszegődött címerállatnak a csehekhez. A csodakard a CIA egyik raktárában várja az új fejlesztést, miután Indiana Jones ’42-ben a braunschweigi (cseh nyelven Brunšvik) várban vetkőzőpókeren elnyerte azt egy transzvesztita Obersturmbannführertől.

A történetben az európai kultúrkör számos eleme sorakozik fel, ettől lesz izgalmas és fogyasztható. A lovagról elkeresztelt sörök inkább csak az utóbbi kategóriába férnek bele.

Bruncvík a parton. Az oroszlán kissé szégyenlős

1177-1178. Tsingtao Premium Special Edition 2025 és Tsingtao IPA

2025 a kínai holdnaptárban a Kígyó éve. Ez így kellemesen egyszerűen hangzik, no de majd pont a kínaiak lesznek azok, akik hagyják a dolgokat ilyen egyszerűnek maradni. Szóval az egész valamikor Krisztus urunk előtt nagyjából 2500 esztendővel startolt, amikor Huangdi, a mitikus Sárga Császár bevezette a naptárrendszert. Ebben minden évhez csatoltak egyet az öt ősi elem közül (tűz, víz, fém, föld, fa), majd később, a Csou-dinasztia idején – még mindig bőven időszámításunk előtt – jöttek a jószágok, mind a tizenkettő. A dolog ugyan jóval bonyolultabb, de a két ágat kombinálva nevezhetjük az idei esztendőt a Fa Kígyó évének. Mivel a nyomorult elemeket is sikerült kétfelé osztani, ezért a Jia és a Yi fa közül az utóbbi játszik most, a kérlelhetetlen logikát követve tehát 2025 a Yi-Si éve. (Si a kígyó, ofkórsz, mint Fekete Istvánnál, csak nekünk van sz betűnk, hehehe)

Huangdi, a Sárga Császár

Qingdao/青岛市/Tsingtao városában a főzdét 1903-ban alapította egy hongkongi illetőségű angol-német vegyesvállalat Germania-Brauerei Tsingtao Co., Ltd. néven. Az első igazgatók és főzőmesterek természetesen németek voltak. Aztán jöttek a japánok, utánuk a nacionalisták és a kommunisták, végül a kilencvenes években privatizálódott a dolog. A brand az ország legnépszerűbb exportsöre, a hazai piacon viszont csak második, lenyomja őket a senjangi Snow (Shenyang Huarun Snow, 沈阳华润雪花啤酒), amiből éves szinten kicsivel több fogy 100 millió hektoliternél. Egészségükre.

Ádám barátunk (a.k.a. Joshua, remember?) szerzett nekünk egyet a fakígyós extra kiadásból, melyet nehezen érthető módon alupalackban forgalmaznak, mondjuk menőnek menő, az biztos, de mellékelhettek volna hozzá egy fa csészét. A palackon minden lényeges dolog ábrázolva van: a Nap, mint a remény, a vedlő kígyó az új kezdet szimbólumaként, a fák pedig a hosszú életet és a gazdagságot biztosítják. A sör maga a főzde 4,7-es alkohollal bíró alaplágere, melyen – hogy elegánsan fogalmazzunk – sokat dob a csomagolás és a megjelenés, ezeken túl nem egyéb egy tökátlagos, középszerű, kissé savanykás híg söröcskénél.

A hagyományos értelmezés szerint a Fa Kígyó éve a tervezések és a kihívásoknak való megfelelések ideje, ezért lehet az, hogy ugyan mi úgy terveztük, hogy a jövőben egy darabig kerülni fogjuk a kínai söröket, máris itt van még egy. Kihívásnak fogjuk fel, megfelelünk neki.

Magára valamit is adó főzdeként a Tsingtao is készít már mindenféle sörtípust, így IPA-t is. Merő rosszindulatból már jöhetne is a kérdés, miszerint minek, de ez esetben bizony igazságtalanok lennénk mongolredős (Plica palpebronasalis, ma is megtudtunk valami újat) testvéreinkkel. Jó kis gyantás illatú cucc ez, stabil komlókkal, kerekded kortyérzettel, szépen muzsikáló utókeserűkkel. A legnagyobb truváj mégis az benne, hogy a tobzódást a típusban mostanság véleményünk szerint kissé túlzásba vivő déligyümölcsök itt nem akadékoskodnak, a gyümölcsös jegyek barátságosan visszafogottak. Egyszerű, diszkrét, már-már elegáns, a 6.2-es alkoholt pedig mosolyogva üdvözöljük.

A Fa Kígyó éve magában hordozza a fejlődés és az átalakulás lehetőségét, amikben mi rendületlenül hiszünk, de azért a biztonság kedvéért ideillesztjük azt a videót, amin a főzde egyik melósa belepisál a malátáskádba.

1173-1176. Van Pur Lager, Van Pur Blonde, Van Pur Dubbel, Van Pur Tripel

A kentaurokról olvasgattunk elalvás előtt, nem véletlenül álmodtunk lófejű nőkkel. Idilli, mondhatni bukolikus környezetben sétálgattunk köztük a Százholdas pagonyban – Róbert Gida negyedóránként Christopher Robin Milne-é változott, aki rühellte az apukáját, meg félt is tőle, ezért ilyenkor a szokásosnál nagyobbakat rúgott Malackába, az a nyomorult pedig vigyorogva visítozott a lakkbőr szopóálarc alól. Micimackó egy méztripen ült, nem fókuszált, de a láncfűrészt erősen szorította -, amikor az egyik lófejű csábosnak szánt lófogú mosollyal imígyen suttogott fülünkbe: – Jagoda néni vagyok, a Van Pur igazgatótanácsának elnöke. Nincs kedvetek megkóstolni a Worlwide Famous Beer-sorozatunkat? – Egyáltalán nincs! – visítottuk mi is Malackánál fél oktávval magasabb hangfekvésben, aztán hirtelen szétolvadt körülöttünk minden, mi pedig enyhe végtagi tremolókkal és kitágult pupillákkal tértünk magunkhoz szűzies derékaljunkon heverve.

Az elnöknő

Reggeli kávénkat szürcsölve elhatároztuk, nem futunk végzetünk elől, Shakespeare bácsi is megmondta, hogy feltehetőleg akkor lesz nemesb a lélek, ha tűri balsorsa minden nyűgét s nyilait, gyertek hát Van Pur-ok, leveszünk benneteket mellel.

A Van Pur Lager már csak azért is lett az első a sorban, mert a többi hárommal ellentétben nála nincs kihegyezve a dolog a belga utánérzésre. Ezen kívül nem sok mindent tud felmutatni a szerencsétlen. Szépen kitömték kukoricával, ennek köszönhetően az illatban rövid ideig követhető gabonás édesség és az ízvilágon parádés ívben áthúzó kellemetlen savanyúság között még bántóbb a kontraszt. Egérszagú Borsodi-feeling ébredező gyomorégéssel, már löttyintjük is a hangyák közé.

Jöhet a Blonde, amíg visz a lendület, mert ahogy emelkedik a hőmérséklet, egyre kevésbé tudjuk vállalni a felelősséget bármiért is. A kukoricadarát – minő öröm – ebben is benne felejtették, ezt kvázi ellensúlyozandó, belevágtak egy marék cukrot. Ettől olyan befőzés jellegű, szirupos hatást kapott, csakhogy esetünkben a begombázott nagymama elgaloppírozta magát a borkősavval (2,3-dihidroxibutándisav, C4H6O6, csak hogy ma is okosodjunk). Valami nehezen magyarázható, ellenben nyugodtan perverznek minősíthető vágytól vezérelve megisszuk kb. a felét, a maradékot pedig – mivel a hangyáknak ránézésre teljesen betett a láger – az ablakcserék óta az udvaron terpeszkedő sittkupacra zúdítjuk. Közben az jut az eszünkbe, hogy a reménytelenül összeállt dombocskát csákányozni kellene az elszállításhoz, ezért jobban járunk, ha hozatunk rá egy fél kocsi termőföldet, oszt’ lesz belőle sziklakert, f@szom.

Nagy levegőt veszünk, itt a Dubbel. Illata ennek is töményen édes, ebben a cukor már kandírozott, óh mámor, corn still loves us. Az íz viszonylagosan kordában van tartva, s bár a belengetett gyümölcsöket sehol sem leljük, a karamell tisztességesnek mondható. Az alkoholtartalom 6,5 % környékén egyensúlyozik, ennek és barátságos mahagóni árnyalatának (a drapp habbal együtt egészen korrekt kinézete van) köszönhetően nem öntjük ki. Nem is lenne hova, a hangyák és a sitt kipipálva, a kutya meg a macska nem kap, a kert végében van ugyan egy villámvágta nyírfa, de odáig hamuvá égetne bennünket a Nap. Megisszuk.

Minden kakas úr a maga szemétdombján, ezért mi is megemeljük amúgy nemigen létező kalapunkat a Tripel előtt. Eltűnt a kukorica, helyette narancshéj van és koriander, az alkoholtartalom pedig 8,5 %. Nem reménykedtünk szofisztikált ízorgiában, ezért nem is csalódtunk akkorát, amikor nem kaptuk meg. Ez lehetne afféle mottó a Van Pur söreihez, de eddigi tapasztalataink alapján a remény ilyen szintű hiánya könnyen depresszív-szuicid menetelést okozhat a setét semmi irányába.

A tanulság mindezekből egyrészről az, hogy a lengyel márkanévvel találkozván az ember váljék a szokottnál is óvatosabbá, másrészt körültekintőbben válogasson az esti olvasnivalók között.