1125-1126. Brew Your Mind Fruit Works RBB és Yellow Haze Session

Háztartásunk női különítménye bevagonírozott Zánka irányába, ahol az elkövetkezendő három napot tölteni fogják egyéb, iskoláskorú élőlények népes társaságában. Egyedül maradtunk hát ebben a túlságosan zajos magányban, mint Hrabal a prés mellett, csak mi még nem vagyunk ászok és fedett pályás bajnokok, megeshet, nem is leszünk soha, ami persze nem baj, hiszen akkor mi lennénk a kilenc és fél millió sampion országa, mert itt mindenki bajnok, illetve az akar lenni, de mi nem szeretjük annyira a gombát.

Most inkább valami bogyófélére fáj a fogunk, valami erdei fílingre, áttúrjuk hát a kamrát, van-e ilyesmi az aranytartalékban, és hát hogyne volna. Már trappolunk is boldogan az írósarokba, lelkesen szorongatva kissé hideg kezeink között a Brew Your Mind Fruit Works-sorozatának málnával, szederrel és áfonyával megáldott és keresztelt példányát. Sour ale a lelkem, mi pedig különösen érzékenyek vagyunk erre a típusra gyomortájilag, szokásunk megszenvedni a savanyúkat, hiába, ilyenek vagyunk, gyakorlatilag mindennek ellen tudunk állni, csak a kísértésnek nem. Ez a főzet azonban a maga zabpelyhes selymességével, lehengerlő gyümölcsösségével, pazar, vaníliásan édeskés illatával maga az Ígéret ezen a ronda, szürke, havasesős téli napon, maga a gondtalan, nyárvégi trallala valahol a fák között az erdő mélyén, ahol az ember csak tömi magába a málnát, szedret, áfonyát, és nem gondol a nyálukat csorgató, kiéhezett barnamedvékre.

Kiéhezett barnamedvék

A második napon az erdőből Új-Zélandra (Aotearoa, ahogy a maorik hívják) teleportálunk, a Déli-szigetre (Te Wai Pounamu, megint a maorik, ebből vaslogikával kikövetkeztethető, hogy van egy északi is – Te Ika-a-Māui -, ott laknak többen), annak is a felső csücskébe, a Tasman-tenger egyik öblébe. Ha ebben az életben nem jönne össze, valamelyik következőben arrafelé szeretnénk élni, már csak a szó szerint vehető elszigeteltség miatt is. Új-Zéland olyan messzire van mindentől, mint ide Nagykáta, még Ausztráliától is cca. 2000 kilométert kell tekerni, mire odaér az ember.

Az említett öböl partján pedig egymástól macskaugrásnyira két olyan település is található, melyekről komlóféléket neveztek el: Riwaka és Motueka. A BYM Yellow Haze Session nevezetű sörében Riwaka komló található (némi Simcoe és Citra társaságában), amit egy Saaz-vonalból nemesítettek és pumpáltak fel aromatikailag, kis híján megduplázva olajtartalmát. Citrusos jegyei már-már az extremitás határait súrolják, de a passiógyümölcs is szépen odateszi magát. A Session a főzde alap-APA-jének (jó csúnya ez így, de most már mindegy, leírtuk) egyik variációja, némileg butított, 4.3-as alkoholtartalommal, ám cserébe vidáman lubickolhat az ember egy kádnyi déligyümölcsben. Könnyed, frissítő, ízletes főzet, megdöbbentően hamar elfogy.

Meg is nézzük gyorsan, nem keres-e az 1848 óta folyamatosan működő (!) riwakai általános iskola magyartanárt.

1113-1114. Cecei Meggyes és Pannonhalmi Meggy

Üldöz minket a Teremtő ezzel a sok sanyarú lével, hát nem megint elénk ugrott kettő a kamra sejtelmes és izgalmas félhomályából? Ráadásul az egyik még közelebb is van a Mindenhatóhoz, ha másért nem is, de hivatalból mindenképp. Mi pedig újfent a régi dilemma előtt toporgunk, melyet Shakespeare mester (akinek ránk maradt munkái majd’ egymillió szót tesznek ki, de ebből csak tizennégy olyan, amit saját kezűleg írt, ebből hat aláírás. Ide is srájbolom őket, mert az általunk elfogadott és világszerte használt változat nincs köztük. Tehát: „Willm Shaksp”, „William Shakespe”, „Wm Shakspe”, „William Shakspere”, „Willm Shakspere” és „William Shakspeare”. Akit a téma megérintett, annak Bill Bryson munkáját ajánljuk szíves figyelmébe, mely címként a költő-drámaíró-színész nevét viseli, amit ezek után nem óhajtunk még egyszer leírni.) ekképp fogalmazott meg Hamlet monológjában:

„Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri

Balsorsa minden nyűgét s nyilait;

Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,

S fegyvert ragadva véget vet neki?”

A fordító, Arany János neve Cecén is ki van pingálva egy utcanévtáblára, mert mit tesz Isten (kihasználjuk a lehetőséget az emlegetésre, ha már vele indítottuk az írást), a helyi főzde pont oda van bejegyezve. Pár évvel ezelőtt főzdetúrára is invitáltak, amire természetesen nem tudtunk elmenni, mert már akkor sem sikerült az iskola frontján minket helyettesítő embert találni, hogy rohadjon rá a lakat arra a sok sz@rházira, aki ezt művelte a hazai oktatással.

Egy szűretlen lágerüket és egy szintúgy szűretlen IPA-jukat kóstoltuk és véleményeztük, melyeknek ehhez a meggyeshez hasonlóan tarkabarka volt a csomagolásuk, ám azóta szigorú egyenfeketében (is?) nyomulnak, ami némiképp zavarba ejtő, de ebbe az irányba majd máskor megyünk tovább.

A Cecei Meggyes színvilágát a szokásosnak mondható bordó árnyalat jellemzi, a benne lévő gyümölcskoncentrátum és búzamaláta miatt kissé ködös. Habja halvány rózsaszín, átlagos vastagságú, meglepően tartós. Illata édeskés, meggyes, keserűmandulás. A savanyú ízre mi eléggé ki vagyunk hegyezve, ám azt kell mondanunk, ez alkalommal nem kapcsolt be a riasztó. Sikerült egy egészségesnek mondható egyensúlyt találni a geil édesség és az ánuszösszerántó savanyúság között, s ez mindenképp a gyártó és a termék javára írható, ám annyi bátorság mégsem szorult belénk, hogy mindet megigyuk.

A Főapátság meggyesének (ez esetben egy ale) címkéjén szépen kidolgozott, gondosan antikolt hatású rajz látható a főszereplőről, latin névvel, á la Kis növényhatározó, ami a képen pont nem látszik, de sebaj, illesztünk ide nektek egy másikat, ez is van olyan szép. Veretes is, hiszen az 1880-ban Londonban, az L. Reeve & Co. által kiadott Illustrations of the British flora: a series of wood engravings, with dissections, of British plants című könyv ötödik, 1924-es kiadásából való, a rajzokat Walter Hood Fitch és Worthington George Smith készítették.

Színe jóval sötétebb, tisztább és tükrös, a hab dúsabb, krémesebb. Illata is összetettebb, a gyümölcs savanyúságát sűrű, lekvárosan édes jegyek lazítják. A leírásban szereplő enyhe fanyarság nálunk észvesztő savanyúsággá transzformálódik, de hát kinek a pap, kinek a papné. Néhány óvatos korty után sem tudjuk belőni a belga jelleget, talán nem is azt kellene keresgélni, ezért félretesszük ezt is a keményebb szájúaknak. Ennek ellenére érezzük, hogy ez egy kidolgozottabb tétel, ám ha valamelyikőtök egy elmés parabolában bebizonyítja, hogy nem egyéb keresztyény parasztvakításnál, azt is elhisszük, készséggel.

1075-1076. Pécsi Bio Pale Ale és Pécsi Prémium Meggy

Mindenféle innen-onnan idevetődött, kóbor és kósza sörök között turkálunk, amik igen rejtélyes módon időnként nagyon el tudnak szaporodni itt a kamrapolcon, talán ideje volna valami szakemberrel felvenni a kapcsolatot, fengsuj mester, halottlátó, piócás ember, ilyesmi. Két pécsi vendégmunkást választunk ez alkalommal, egyrészt hogy gyorsabban ürüljön a polc, másrészt ezek szorultak a szélére, még a végén lepottyannak szerencsétlenek.

A pécsiek öt esztendővel ezelőtt kezdték el gyártani Bio felirattal ellátott söreiket, melyek előállításához „ökológiai termesztésből származó alapanyagokat” használnak. Az idézőjel kivételesen nem az irónia, szatíra, neaggyisten a gúny jele, csak ezt találtuk az oldalukon a termékkel kapcsolatban.

Az ökológiai termesztésről drága hazánk okos állampolgárai (tisztelet a jelen lévő és olvasó kivételnek) valószínűleg rögvest Sorost kezdik el emlegetni, meg a GMO-t, mer’ ez utóbbit lehet látni a mentes szóval kiegészítve a drágábbik csirkefarhát dobozán, ami ugye azért drágább, mer’ Soros. Pedig nincs egyébről szó, mint hogy sok egyéb mellett a fogyasztási célra szánt növényeket nem permetezik szintetikus cuccokkal, nem lapátolnak alájuk műtrágyát, illetve igyekeznek a természetes biológiai ciklust szem előtt tartva előre tervezni. Ahhoz, hogy a pécsi Bio Ale bio lehessen, kellett még a Biokontroll Hungária Nonprofit Kft. által tanúsított főzési eljárás is, mely mibenlétének mi nem néztünk utána, mert meleg van. Egyébként is, amikor elkezdtünk kattintgatni a cég környékén, olyan sok rosszarcú, hájfejű kormányközeli mezőgazdász jött velünk szembe, hogy igen konkrét hányinger kezdett kerülgetni bennünket. Csak egy rövidke ízelítő az izzadtságszagú összefonódásokról: amikor a nonprofit (muhaha) cég statisztikáinak jól jött volna még néhány száz hektárnyi ökológiai művelésű terület, csak oda kellett szólni a régi jó havernek, aki véletlenül pont a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara egyik atyaúristene (az alkalmassági vizsgán azt mutatta be, hogyan lehet szaré’-húgyé’ felvásárolni egy állami mezgazd zéertét, és hogy kell aztán kicsit később kurv@sok pénzért eladni egy német cégnek, elegáns gyakorlat, fünf komma fünf), hát nem lett meg rögtön a hiányzó mennyiség? Óvatos becslések szerint is hetekig lehetne arról beszélgetni, hogyan lopnak ki alólunk mindent ezek a drága úriemberek, de nézzük inkább a sört, mert szegény szervezetünknek vészesen alacsony a bio árpamaláta tartalma.

Szűretlen, ködös, halvány aranysárga szín, vékony, de tömött és kitartó hab. Illata gyümölcsösen savanykás, finoman élesztős, még egy kis kekszes érzet is jelentkezik. A korty sima, krémesen csúszós, kissé tán vékonyka, bár a maláták határozottak. A keserűk visszafogottak, inkább a gyümölcsös aromákra – citrusfélék, némi ananász, tán még egy kis körte is – van helyezve a hangsúly. Elég hirtelen lesz vége, halvány savanykásságot hagy maga után. Nem rossz, de sokkal többet meg kellene innunk belőle, hogy a ronda parasztokat elfelejtsük.

A Prémium Meggyről nem sok mondanivalónk van, egy közepesen bátor korty után már nyújtottuk is az asszony felé a poharat és a dobozt. Ő bal szemöldökét haránt irányba igazítva pislantott ránk, majd megkérdezte: – Sz@r? Biztosan az, ha nekem akarod adni.

Egy jó férj nyitott könyv a felesége számára, ezért csak bólintottunk, a szánk egyébként is össze volt még ragadva ettől a terméktől, melynek típusát mostanság egyre több helyen látjuk shandy néven címkézve. Éltünk a gyanúpörrel, hogy a jó öreg Herbert George-nak köze lehet ehhez, és valóban. A kifejezés (shandygaff) ezidáig leghíresebb/legismertebb írásos megjelenése Wells 1910-es, The History of Mr Polly című regényében található, imígyen: „two bottles of beer mixed with ginger beer in a round-bellied jug”. Nekünk a Gaál Andor-féle 1928-as kiadás van készleten Mr. Polly lázadása címmel, ahol így olvasható a dolog: „két korsó sör és két üveg gyömbérsör habzó keveréke az óriási, öblös kancsókban.”

A regény első kiadásának címlapja

Aki szereti az ilyesmit, igyon belőle sokat jól behűtve, de nekünk ez túl édes, túl szörpös, túl műanyag. Az asszonynak se kellett.

1033-1036. Pearse Lyons Hop Seekers Crooked Creek, High Peak, Tropical Shore, Deep Sea

A búcsúnak illik keserűnek lennie, már ha a papírformát kívánja követni az ember, de a keserű dolgok egyben gyógyítanak is. Nézett is nagyot a fehér ember, amikor a területileg illetékes őslakosok nagy ívben és szorgalmasan köpködték kifelé a cukormázzal bevont kinintablettákat, merthogy a gyógyszernek keserűnek kell lennie, különben nem hat. Ezért hát utolsó négy, egyazon gyártótól származó ír sörünkből három IPA, de elsőként az árva pale ale-t ugorjuk át, ha már kilóg a sorból.

Helyszínünk Dundalk (Dún Dealgan), Louth megye (Contae Lú), az ország északkeleti része. Itt született 1944-ben Thomas Pearse Lyons, aki miután megszerezte biokémikusi végzettségét, nekilátott sört készíteni. Később érdeklődése az állati takarmányok és az algafélék felé fordult, ezt kiaknázandó, megalapította az Alltech nevű céget, melynek segítségével a hatodik leggazdagabb ír üzletemberré küzdötte fel magát. A sör mindig a szíve csücske maradt, rengeteg kezdő céget támogatott, alapított főzdét és lepárlót Kentuckyban és Dublinban is. 2018-as halála után egy eredetileg Newry-ben üzemelt, Stationworks névre hallgató főzdét költöztettek Dundalkba, és keresztelték át az ő nevére.

Pearse bácsi egy hordós érlelésűvel

A Hop Seekers-sorozat első példánya a Crooked Creek hívójelű pale ale, ami finoman ködös megjelenésével, citrusos illatával, közepesen testes kortyaival, narancshéjas-grapefruitos keserűivel egy nagyon kellemes, frissítő, pihentető megállót jelentett sörtúránk során. A 4,5 %-os alkohol pedig megfelelően előkészítette a terepet az ilyen téren kissé vaskosabb IPA-knak.

A High Peak – a neve által sugalltakkal ellentétben – nem túlságosan kiemelkedő példánya típusának. Kissé megfáradt, petyhüdt mandarinos jegyeivel, a kelleténél jóval visszafogottabb keserűivel nem sikerült megpiszkálnia az ingerküszöbünket. Malátás édessége ellenben nagyon barátságos, ezért azok a népek, akik egy biztonságos, középső polcos, nem keserű IPA-t akarnak inni (hogy miért, azt ne feszegessük), benne tökéletes példányra lelhetnek.

A Tropical Shore is átvert minket kicsinyég, mert már nagyon rápörögtünk a juicy-jelzőre, oszt’ nem lett túl lédús a dolog. Illetve lé az még akadt, de az ígért gyümölcsösség hagyott maga után kívánnivalókat. Illata gyantás, némi kenyeres savanykássággal karöltve. A korty grapefruitot és halvány ananászokat villant fel, a maláták átlagosak, utánuk viszont nagyon nyögvenyelős, butácska komlózás érkezik valami csersavas mellékkel, amit nem igazán tudtunk hová tenni. Mintha beleejtettek volna egy már kifőzött feketetea-filtert. Nem ezt a fajta trópusi élményt vártuk, de az élet már csak ilyen.

A termékcsalád nagyágyúját, a Deep Sea nevű DIPA-t a végére hagytuk, hátha az érdes cápabőr a csontlemez alapú placoid pikkelyeivel csiszol valamennyit a többiek által hátrahagyott makulákból. Tulajdonképpen ez többé-kevésbé sikerült is neki. A sötétnarancs színű, ragacsosan édes illatú sör ugyan kissé öncélúan bánik a keserűkkel, ám az előzőekben elmaradt gyümölcsösség itt végre jelentkezik, ráadásul gusztusos testességgel párosítva. A citrusfélék szinte lekvárszerűen krémes érzetet adnak, a komlózás viszont az egyensúlyt tekintve túllő a célon. A klasszikus „kevesebb több lett volna” esettől eltekintve a Deep Sea egy markánsnak nevezhető DIPA, segítségével az írás elején említett keserű búcsú is biztosítva volt.

Ennyi sör fért bele rövidke ott tartózkodásunk idejébe, de tekintetünk reménnyel telt, mert érezzük mi jól, hogy Írország visszavár.

PS.: hogy ma is tanuljunk valamit, íme egy fotó a placoid pikkelyekről. Ezért (is) olyan gyorsak ezek a jószágok a vízben. Ha pedig végigsúrolja vele az embert, már vérzel is, ami nem jó ötlet olyan tengerszakaszon, ahol cápák tanyáznak.

1029-1032. Galway Hooker Irish Pale Ale, Galway Hooker 60 Knots IPA, McCaffrey Irish Lager, McCaffrey Irish Pale Ale

Dublin utcáin sétálgatva hamar feltűnt, hogy nemigen hallani ír szót. Ottlétünk alatt mindössze egyszer történt ilyen, a buszon mögöttünk ülő és beszélgető huszonévesek közül az egyiket felhívta az édesanyja, és az első egy-két mondatot követően váltottak angolról írre. Annak ellenére, hogy az általános iskolákban tanítják a nyelvet, a statisztikák szerint az írek kb. 20 %-a beszél írül. A köztisztviselőknek és közalkalmazottaknak kötelező megtanulni, a többiek nagy része gyorsan elfelejti, amint kikerül az iskolapadból. A sziget négy tartománya közül – Munster, Leinster, Ulster és Connacht – ez utóbbiban beszélik a legtöbben, s ennek Galway nevezetű megyéjéből, annak is egyenesen a közigazgatási központjából (az egyszerűség kedvéért a város neve is ugyanez, mi azért idetesszük írül is, hogy megkavarjuk a dolgot: Gaillimh. Egyébként szinte mindenhol minden ki van írva írül, sőt, általában először írül, aztán angolul.) érkezett következő két sörünk. A várost a törzsek városának is nevezik (Cathair na dTreabh) arról a 14 kereskedőcsaládról, akik a XIX. századig vagy hatszáz éven keresztül tartották kezükben a dolgokat. 1477-ben még Kolumbusz Kristóf is járt errefelé, itt találkozott először (és valószínűleg utoljára) inuitokkal, akiket ő kínaiaknak (Cathay) hitt. Itt született James Augustine Aloysius Joyce múzsája és felesége, Nora Barnacle, és innen emigrált az 1740-es években Argentínába egy bizonyos Patrick Lynch Blake nevű kereskedő, akinek az ük-ük-ükunokáját már úgy hívták, hogy Ernesto Guevara Lynch, az ük-ük-ük-ükunokájából pedig forradalmár és populáris ikon lett. Akinek még ennyi sem lenne elég, az hallgassa meg Ed Sheeran Galway Girl című számát. Vigyázat, nyomokban tradicionális ír elemeket tartalmaz!

A Galway Hooker Brewery-t 2006-ban alapították, mára ők az ország egyik legnagyobb és legjobban felszerelt kézműves főzdéje. Nevüket a vidéken évszázadok óta használt hajótípusról vették (oké, a hooker kurvát is jelent, de ezt most ne feszegessük), ezzel szállították a sört is mindenfelé, még Connemarába is, az ott élő emberekről pedig A Pendragon legenda is megemlíti, mennyire demokratikusak: „Mi, connemaraiak nem teszünk különbséget ember és ember között. Csak ha szemtelenek.”

Termékeik zászlóshajója a Galway Hooker Irish Pale Ale, ami egy virágos-mézes aromákkal nyitó, stabil kekszes-malátás alapokra felépített, kellemesen citrusos komlókkal megáldott alap-ale. Üdít, frissít, ropog, a vége jólesően száraz, mi kell még? Hajóra fel!

Kapaszkodjunk is meg gyorsan valamiben, mert következő sörünk neve – Galway Hooker Sixty Knots IPA – emberes tempót sejtet, pláne vízen. A tengeri csomót (knot, röv. kn) a XVI. század óta használják sebességmérésre. A vidám matróz a vízbe hajított egy zsinórra erősített lapos fadarabot (log), majd számolni kezdte, hogy a zsinórra 47 láb 3 hüvelykenként (14,4 méter) kötött csomókból adott időegység alatt mennyi fut át az ujjai között. A módszer ma is használható végszükség esetén, ha már lerohadt minden technológia. A csomót érdemes átváltani az ismerősebb km/h-ra, szorozzuk meg gyorsan a hatvanat 1,852-el, az annyi mint…hmmm…111,12 km/h. Igen erősen fújhat a szél.

A sör és a név közötti még közvetlenebb kapcsolatra vendéglátónk, Frugyik Attila világított rá éles szemmel és elmével, amikor kiszúrta, hogy a Sixty Knots IBU-értéke kereken hatvan. Ez többé-kevésbé az ízben is átjött, de nem tolakodóan és öncélúan, mert szépen összefonódott egy hasonlóképpen intenzív citrusos, a korty vége felé kissé fás vonallal. Az utóízben halvány, de egyértelműen zöldséges jegyeket véltünk felfedezni a fehérrépa-paszternák-zeller tengely mentén, de ennek objektivitását még mi is megkérdőjelezzük pillanatnyi állapotunkra való tekintettel. Ettől eltekintve – illetve pont ezért – a Sixty Knots kellemes emlék marad.

Következő két sörünk fogyasztásához felettébb autentikus helyszínt sikerült találnunk. A városközponttól néhány kilométernyire fekszik a Phoenix Park (Páirc an Fhionnuisce), ez a hatalmas, 707 hektárnyi (!) zöldterület. A középkorban királyi vadasparkként funkcionált, napjainkban is nyüzsögnek benne a dámszarvasok, akik vidáman cikáznak az autók között és békésen legelésznek a látogatóktól néhány lépésnyire. sok érdekes emlékmű látható itt, többek között egy 35 méter magas fehér kereszt, amit II. János Pál pápa 1979-es látogatásának emlékére állítottak. Az itt celebrált misén cca. 1 250 000 ember vett részt, szerencsére volt helyük bőven.

Párosujjúak a kereszttel

A park egyik oldalához simul már 1651 óta a Hole in the Wall nevű pub, amit régebben Ye sign of ye Blackhorse Inn-nek is hívtak. A Tudor-stílusú épület száz méter hosszú, így az Európa leghosszabb kocsmája címmel is büszkélkedhet. Ide tértünk be a szarvasok közötti csatangolást fáradalmait kipihenni, néhány sör mellett felfrissülni. És igen, itt jött el a nagy pillanat, amit nem hagyhat ki az ember, ha Írországban jár: ittunk csapolt Guinness-t. A sörről magáról nem mesélnénk, ezen már túl vagyunk. Az élmény pedig annyira transzcendens volt, hogy érzékeltetéséhez a mi tollunk igen vékony és nem is avatott. Az első két kortyot lehunyt szemmel küldtük előre, mi pedig zuhantunk utánuk egy barátságos, sűrű és sötét mélységbe, ami időből, ízekből, történetekből és hangulatokból volt összegyúrva.

A száz méteres

A realitások talaját a McCaffrey-család főzdéjéből kikerült újabb Irish Lager segítségével érintettük meg, ami jóval kevésbé volt semmitmondó a múltkori tengerészeti variációnál. A Hallertau blanc segítségével sikerült egy relatíve komplex ízvilágot tető alá hozni, melyben jól érvényesültek a komló citrusos-virágos, halványan fehérboros aromái. A típus létjogosultságát nem kérdőjelezzük meg (habár számunkra nem egyértelmű, mitől irish), de további kóstolásokra lesz szükség, amire lélekben máris felkészültnek érezzük magunkat.

A zárósör szerepét a McCaffrey Irish Pale Ale hozta és játszotta, közmegelégedésre. A klasszikus 3C-trió (Cascade, Chinook, Citra) által támogatott, 40-es IBU-val és 5,6 % alkohollal bíró ale gyümölcsös-fenyőgyantás jegyeivel, stabil és kekszes malátáival, selymes simulékonyságával tette fel az i-re a pontot.

Lassan mi is feltesszük, a következő írásban a hátramaradt négy sör segítségével búcsúzunk az írektől.

1007. Ruddles Best Country Ale

Egy sör erejéig átruccanunk East Midlandsbe, azon belül Rutlandshire kies vidékére, melynek legnagyobb városa Oakham. Ha kék a véretek és errefelé utazgattok, ne felejtsétek el megajándékozni a kastély mindenkori urát egy patkóval. Több száz éves szokás ez errefelé, a burzsoázia diszkrét bája, you know, de elmulasztása esetén fővesztés tán már nem jár érte. Nekünk a megye azért szimpatikus, mert ez Anglia legutolsó vidéke, ahová a McDonald’s be tudta tolni a potrohát. 2020 novemberében nyithatta meg ez első gyorséttermét, eddig tartott a hősies ellenállás. Kalapunk emelése után állunk is tovább, mert innen nem messze északra fekszik Langham ha lehet, még kiesebb falvacskája, tárgyalt sörünk, a Ruddles Best Country Ale szempontjából pedig ez a település érdekel minket. Az igaz, hogy az eredeti, 1858-ban alapított főzdét már bezárták, ezt a céget is a Greene King vásárolta meg, a gyártást pedig áthelyezte Abingdonba, Oxfordshire-be, aztán onnan meg Bury St Edmunds-ba, tehát ez a Ruddles már nem az a Ruddles (a név is egy vevőé, George Ruddle-é, aki 1912-ben vette meg a főzdét). A híresen egyedi karakter, melyet a langhami víz adott a sörnek, elveszett, úgy fest, végleg, mert a víznyerőhely és a főzde helyére lakópark épült. A 2010-es évek elején voltak ugyan próbálkozások az eredeti receptúra újjáélesztésére egy kisebb oakhami főzde részvételével, de nem jött össze a dolog, a víz ott sem volt az igazi. Tán érdemes volna isteni csodáért fohászkodni, hiszen a falu híres szülötte Simon de Langham, akit 1366-ban canterbury érsekké választottak. Ő talán szólhatna néhány jó szót a víz érdekében.

Rutlandshire címere a patkókkal. A latin jelmondat arra utal, hogy ez a legkisebb megye az országban

A spéci folyadék hiányát a jelenlegi gyártó izgalmasnak vélt komlóparádéval igyekszik pótolni, és ugyan tény, hogy az Admiral, a Pilgrim, a Target és a Goldings mellé még odapasszírozták a Bramling Cross-t is, melynek használata ritkaságszámba megy (a rossz nyelvek szerint azért, mert ez a múlt század elején keresztezett Goldig-származék maga a középangol dögunalom ízvilágilag. Ezt nem tudjuk sem cáfolni, sem megerősíteni, mivelhogy körtés-feketeribizlis aromáiból nem éreztünk semmit), a Ruddles Best biza’ elég semmitmondóra sikeredett. A címkén régebben egy patkó volt, csak hogy emlékeztethessünk mindenkit az írás elején említett ajándékozási rítusra, de mostanra lecserélték egy nagy fa alatt üldögélő emberke képére, ami erősen hajaz az Amazon Kindle logójára, csak itt már ránézésre elmúlt tizennyolc a jóhaver, hogy fogyaszthasson alkoholt. Nem mintha a Ruddles Best oly sokat tartalmazna belőle, az a 3.7 % nem vág senkit a falhoz. A fa koronájába pedig mindenféle férfiasnak gondolt elfoglaltság ábráját rejtették el a vidéki élet szépségeit reprezentálandó, úgymint golfozás, krikettezés, túrázás, kerékpározás, vitorlázás. Akad ott néhány szörnyű vadállat is, vérnyúl, vérőz, vérmókus, vérkacsa, ilyesmik. Aki unatkozna a sör mellett, számolgathat.

Sehol egy árva vérnyúl

A palack itt is átlátszó, a sör színével nem árulnak zsákbamacskát. Borostyánba hajló középarany, habja fodros, tömött, tartós. Illata meglehetősen bátortalan. Halvány karamell érkezik elsőként, utána sántikál némi gyümölcsösség, főként citrusfélék, majd illékony gyanták és virágok.

A korty édeskésen indít, a maláták átlagos alapot adnak, a szénsavak kicsit ropogósak. A komlózás a vártnál hangsúlyosabb, ezen meg is lepődünk kicsinyég, kellemesen. Az illatnál detektált gyümölcsösség jól kidomborodik, harmonizál is a keserűkkel, aztán hirtelen mindennek vége lesz. Nem is emlékszünk, mikor találkoztunk ennyire rövid lecsengésű sörrel. Egyik pillanatról a másikra eltűnnek az ízek, némi vizes maradékban ázik tanácstalanul a nyelv, aztán az utóíz enyhe, gyógynövényes keserűsége zárja a finoman szólva is visszafogott kalandot.

Langhamban 1910-ig élt egy népszokás, a tinpanning, melynek keretein belül a falu apraja és nagyja testületileg kivonult annak a legénynek a háza elé, aki nem kölcsönös beleegyezésen alapuló szexuális aktust hajtott végre valamelyik leányzón (ez a nemi erőszak egyik bájosan eufemisztikus megfogalmazása). Mindenféle edényeket, fazekakat, fedőket, evőeszközöket vittek magukkal és rettenetes hangzavart műveltek vele három egymást követő éjszakán át. Szerintünk a Greene King is megérdemelne egy félnapos csinnadrattát.

1001. 5th Element LELA

Nemes arcélünket fénylő tekintetünkkel együtt ismét a horvát őselemek irányába fordítjuk, következzék egy, a vizet képviselni kívánó hibrid vegyület. Az efféle zutyulmányok mindig magukban hordozzák ugyan a wow/flow-élményt, ám tapasztalataink szerint illik némi – előítéletektől mentes – óvatossággal közeledni feléjük. Mint azt a neve mutatja, a LELA egy aLE/LAger keverék, mely nagy lendülettel igyekszik kidomborítani a két sörtípus előnyös tulajdonságait. Minket kissé elbátortalanít a címkén vadul és tarajosan meredező bukóhullám, de talán hagyjuk még Freudékat egy kicsit pihenni, inkább nézzük meg, mi történt a Res Publica Iasorum területén a rómaiak takarodtával.

Négy nagyobb város igyekezett prosperálni akkortájt, az egyik közülük az a Probatica/Podborje, ahol a mi Szent László királyunk tiszteletére (aki mondjuk 1091-től már horvát király is volt) ferences kolostor is épült. Ez a település ad majd otthont néhányszor száz év múlva főzdénknek is, de addig még jönnek a törökök, sós kútba és kerék alá tesznek mindent, ha hihetünk a tetraton magyar gyermekdalnak, amit (zárójelen belül kezdenénk el megjegyezni, mint oly sok elkalandozásunk esetében, ám hirtelen azt vesszük észre, hogy a jel záródik, a megjegyzés pedig azon kívül fog elhelyezkedni, amatőr tisztelgésféleképpen a posztmodern irodalom játszi szövegdobálózásai előtt) egyébiránt Cegléd környékén (tehát lehet, hogy pont ITT) gyűjtött be Sztankó Béla valamikor az ezt megelőző század fordulóján.

A zord idők végére megint csak egy magyar származású arisztokrata tett pontot. A pécsi születésű Jankovics Antal/Antun Janković gróf 1745-ben vásárolta meg tokkal-vonóval a környéket, és ő változtatta meg a város nevét is Daruvárra, mivelhogy a család „Czimere a paizs kék udvarában zöld téren, egylábon álló daru, egyik fölemelt lábában kavicsot tartva. A paizsfölötti sisak koronáján szintén olyan daru áll. Foszladék jobbról ezüst-vörös, balról arany-kék”, ahogy azt Nagy Iván említi Magyarország családai című, nyugodt lelkiismerettel monumentálisnak nevezhető munkájában (Ráth Mór kiadása, Pest, 1857-1868, 12+1 kötet). A grófi család a várost érintő áldásos tevékenységeinek sorát legközelebb folytatjuk, most szembefordulunk a hullámmal.

Klasszikus borostyánsárga szín, finom szerkezetű, átlagosan tömött, rendkívül kitartó hab. Illatában kigyúrt, savanykás játszótéri citrusok terrorizálják az elpuhult, halovány malátákat. A korty nagyon laza, vizes, a 10,7-es Balling is sejteti, hogy a maláták bizony abuzáltattak. Kicsit szögletes, karcos a dolog, a szénsavak frissek, virgoncak. Az ízvilág egyértelműen a savanykás irányba terelődik, visszafogott, élőhalott karamellákkal a végén. A komlóktól kapunk egy kis gyógynövényes keserűséget, de a 20-as IBU sem ellenfele a citrus-galerinek. A gyártó által ígért észteres aromákkal, melyek az ale-hatást lettek volna hivatottak prezentálni, nem találkoztunk. Az utóíz savanykássága jól megdolgoztatja a nyálmirigyeket.

Tulajdonképpen a főzde megtartotta az ígéretét, a LELA (már megint Jovovich művésznő integet a sorok közül Leeloo karakterébe bújva) a vízről szól. Sokkal inkább, mint a sörről.

A kép témája is a lényegre koncentrál, de az összhatás valahogy nem az igazi

964-965. Bors Will Scarlet és Little John

Következzék most egyszerre két (hím)tagja is a vidám csirkefogóknak (vö.: Merry Men), akik – a pillanatnyilag aktuális és elfogadott irodalomtörténeti kutatások eredményei szerint – Robin legrégebbi és leghűbb kísérői. Ha már itt tartunk, Robin először az 1370-86 körül írt Visio Willelmi de Petro Ploughman-ban bukkan fel, ami valószínűleg William Langland szerzeménye. Az ötödik részből (Passus Quintus de Visione, ut supra) idézünk, hogy el is higgyétek:

„If I sholde deye bi this day,

Me list nought to loke;

I kan noght parfitly my pater-noster,

As the preest it syngeth;

But I kan rymes of Robyn Hood,

And Randolf erl of Chestre;

Ac neither of oure Lord ne of oure Lady

The leeste that evere was maked.”

Little John és Will Scarlet (utóbbinak rengeteg névváltozata volt, Scadlock-tól kezdve Scathelocke-on át a rögvest felbukkanó Scarlok-ig) viszont közelebbről nem meghatározható időpontban jelentek meg a hős íjász mellett. Egy XVI. századi nyomtatvány, melynek címe A Gest of Robyn Hode, már szerepelteti őket, naná, hogy nem ússzátok meg:

„The First Fytte

Lythe and listin, gentilmen,

That be of frebore blode;

I shall you tel of a gode yeman,

His name was Robyn Hode.

Robyn was a prude outlaw,

Whyles he walked on grounde:

So curteyse an outlawe as he was one

Was nevere non founde.

Robyn stode in Bernesdale,

And lenyd hym to a tre,

And bi hym stode Litell Johnn,

A gode yeman was he.

And alsoo dyd gode Scarlok,

And Much, the millers son:

There was none ynch of his bodi

But it was worth a grome.”

Skarlát Vili 1912-es ábrázolása

Közben bontjuk Skarlát Willt, mert képesek vagyunk úgy elveszni a középkori angol rímek között, hogy szegénynek lejár a szavatossági ideje. Kár volna pedig érte, hiszen mi a saison söröknek nem csak nyáron tudunk örülni.

Illata közvetlenül pohárba kerülés után élénken, frissítően gyümölcsös, ez némi helyezkedés és melegedés után átcsap levendulába, majd előbújik az élesztő és előtérben is marad. Színe világos borostyán, némi köddel és felhővel, habja közepes, átlagosan tartós. A korty eleje kellemesen és gyümölcsösen édeskés, majd az élesztő miatt kap egy kis fehérboros beütést, ami élvezhetően társul a gyengén közepes komlózással. A vége savanykás, az utóíz kesernyés, foltszerű gyümölcsökkel. A szénsavak élénkek, a test vékony-közepes, alkohol 6%. Rekkenő nyári hőségben igazán élvezetes szomjoltó lehet, de így februárban sincs okunk panaszra.

Amíg Robin Tuck baráttal a patakban vívott, Little Johnnal a patak fölött akaszkodtak össze a történet szerint. Az íjász ez alkalommal a vízben landolt, ám az így szövődött barátság egy életre szólt. A derbyshire-i Hathersage település templomkertjében van egy sír, állítólag ott nyugszik Little John. Az tény, hogy egy termetes férfiember csontváza van a gödörben, mert 1780-ban exhumálták. A faluban egyébiránt igen rendes emberek élnek, mert bár alig vannak 1200-an, mégis eltartanak hat kocsmát. Derék dolog. Mi is rögvest nyitjuk a nagydarab szegénylegényről elkeresztelt „világos, apátsági stílusú ale”-t.

A hathersage-i sírkő

Willhez képest fokozatnyival sötétebb borostyán, a köd itt is adott, habja laza, szivacsos, kitartó. Illata a malátás/karamellás édesség mellett kellemesen gyümölcsös, egy fél pizzába fogadok bárkivel, hogy ez füge. Az említett apátsági stílt az élesztőinek köszönheti, bár mi a gyártó által említett testes belga ízvilágot nem nagyon találjuk. Sebaj, megisszuk pale ale-nek, annak elmegy, mi bajunk lehet? A maláták dolgoznak, a komlók lazsálnak, az a kis élesztő pedig a halvány gyümölcsökkel pont jól jön így kedd estére. Mindent összevetve a két hű barát (sőt, bizonyos olvasatokban és átdolgozásokban Will féltestvér is) nem vallott szégyent sörök terén sem, ez miatt nem lesznek kipöckölve a bandából.

958-960. St. Pierre Blonde, Brune, Blanche

(Ál)szenteskedjünk megint egy kicsit, szeretjük az ilyesmit, bármennyire is elítélendő a dolog, már ha egyáltalán. Esetünkben pedig azért is jó móka ez, mert záros határidőn belül ki fog derülni, hogy nem csak mi forgatunk liturgikus köpönyegeket, hanem a tárgyalt sörök is, merthogy ezekből rögtön három sorakozik itt előttünk katonás rendben.

Még valamikor tavaly, az ünnepi hadjárat előtt botlottunk bele a St. Pierre-sorozat triójába, emlékeink szerint az Aldi polcrendszerei között kissé ötlettelenül lődörögve. A BBB-k (Blonde, Brune, Blanche) csendben lapítottak ezidáig a kamrában, de most elérkezett a konfesszió ideje, színt kell vallani. Abbaye St. Pierre – díszeleg a dobozokon, nosza, lássuk, merrefelé található ilyen nevű apátság belga barátainknál (még két b betű). Egy-két gyors kattintás után elénk ugrik a Sint-Pietersabdij Gent városából, ez rendben is volna. Lássuk a gyártót. Brouwerij Palm, de 2016-ban a már régi ismerősnek számító Swinkels família felvásárolta őket, azóta ezen a néven is futnak. Ez is rendben, de hol járunk? Steenhuffelben, Flamand Brabant tartományban, kicsivel gonoszprüsszel felett, Genttől cca. hetven kilométernyire. Itt bizony nincs apátság még egy kis darabka sem. Sebaj, nincs harag, legalább a hagyományok és a sörillat erős a vidéken, mert Grimbergen is itt van egy macskaugrásnyira. Ha már macskaugrás: Steenhuffel címerében is egy ezüst egérfogó pózol, szájában egy fekete egérrel. A jószágot a Micault-család hagyományozta a városi címerre, akik a XVII. században birtokolták a települést.

A nemesített padonpislogó

Sört is ezidőtájt kezdtek el főzni a faluban, egy Andries Van Doorselaer nevű derék állampolgár tűzte ki élete céljául ezt a nemes tevékenységet. A kor divatjának megfelelően minden, ehhez szükséges dolgot maguk állítottak elő és termeltek meg, a főzde fogadóként is üzemelt, vidáman és termelékenyen teltek az évszázadok. Az első világháború viszont nem kímélte a környéket, odalett a főzde is. Az újjáépítéskor nem tudták beszerezni az alsóerjesztésű sörök előállításához szükséges hűtési technológiát, ám az akkori tulaj, Arthur Van Roy nem esett kétségbe, egyébként is jobban szerette az ale-t.

Közben bontjuk a Blonde-ot, ki ne száradjunk a sztorizgatás közben. Csinos aranyszíne van, habja gusztusosan vaskos, tartós. Illata élesztős, kissé citrusosan-gyümölcsösen savanykás, ezek tűntével magabiztos maláták maradnak hátra. A korty fantasztikusan lágy és selymes, nem is emlékszünk már, mikor ittunk ennyire simulékony sört, le a kalappal. Ízvilága nem túl bonyolult, a lazán, de kellemesen belgás élményt a nem publikus összetételű gruit fűszercsomag dobja fel, melynek fűszeres, gyógynövényes jegyei szépen átjárják a kortyot. A vége enyhén száraz, az utóíz édeskés, kicsit marcipános. A test közepes, alkohol 6,5.

Tisztes, önmagát más színben felmutatni nem akaró sör, erősen reméljük, hogy barna testvérkéje sem okoz majd csalódást. A jól végzett munka örömével tépjük le arról is a nyitófület.

Enyhén vöröses mahagóni árnyalat, habja közepes, bézs. Illatában karamell, élesztő, szárított gyümölcsök keverednek az itt is használt gruit gyógy- és fűszernövényeivel. A selymes korty trükkjét ő is tudja, a szénsavak nagyon visszafogottak. A korty eleje malátaédes, enyhe égetett cukorral, majd aszalványok érkeznek, de inkább csak jelzésszinten: mazsola, szilva, egy-két szem cseresznye. A gruit és az élesztő szépen kontráznak, a belga érzet biztosított. Ez is szépen összerakott sör, tán még egy kicsit jobban is teljesít szőke társánál, ám ezen véleményünk természetesen mellőz minden objektivitást.

Ha már mahagóni, gyorsan elmeséljük azt is, hogy Steenhuffelben található és látogatható a Diepensteyn-kastély, melyet 1147-ben kezdett építeni Wouter van Craynhem, természetesen fából. Az évszázadok során többször lerombolták és újjáépítették, majd a nyolcvanas években műemlékké nyilvánították. A főzde szép összegeket tapsolt el arra, hogy a kastély úgy nézzen ki, ahogy kinéz. Akinek a pulzusszáma megugrik a nagydarab, hidegvérű belga lovaktól (Belgisch trekpaard), okvetlenül látogasson el ide, pompás állományban gyönyörködhet.

Szép darab. Szerintünk mindkét farka nagyobb, mint a mellékelt gyermekpéldány

Mi nem izgulunk annyira a fűevőkre, inkább búzát fogyasztunk, ha lehet választani, most pedig lehet, hiszen a harmadik dobozban búzasör lapul.

A Blanche világos szalmasárga, némi köddel. Habja nem túl vaskos, ám rendkívül kitartó, hófehér, finom szerkezetű. Illata a mindenkori jámbor witbiereké: koriander, narancshéj, finoman savanykás búza. Mindezek elvártan és nem meglepően visszaköszönnek az ízvilágban is, kiegészülve némi extra fűszerességgel, amit az itt is használt gruit biztosított. A korty némi jóindulattal közepesnek mondható, a szénsavak kicsit kaparászósak, az utóíz kellemesen fanyar, citrusos. Alkohol 5%. Teljesen hétköznapi, pontosan és ismerősen hangolt, kilengésmentes wit a túléléshez.

A sikeresen kivitelezett hármasugrást követően jóleső fáradtsággal és erkölcsi fölénnyel dőlünk hanyatt, mert hiszen dolgoztunk mi ma annyit, mint egy belga hidegvérű.

956-957. Viharsarok Napnyugta, Viharsarok Éjsötét

Visszakanyarodunk szépen Gyula városának irányába, hiszen dicséretesen nagy türelemmel várakozik itt még két viharsarki sör. A már jól bevált kronologikus sorrendet tartva elsőként a Napnyugta kerül pohárba, ami egy sour cherry ale. Miközben a halovány rózsaszín, vaskos és masszív habot csodáljuk, illetve a kellemesen savanykás, gyümölcsös illatot szimatoljuk az jut az eszünkbe, hogy ha meggy helyett madárberkenyét (Sorbus aucuparia) használ a főzde, megspórolhatták volna a kálium-szorbátot.

Állítólag még a boszorkányokat is távol tartja, bár egy vérbő banya szerintünk ezt már fel sem veszi

A madárberkenye ugyanis tartalmazza ezt az anyagot, amit többek között maradék cukrok utóerjedésének megakadályozására használnak az élelmiszeriparban. Az, hogy mennyire játszunk a tűzzel az efféle információkat hordozó mondatok miatt, rögvest világossá válik, ha eláruljuk, hogy a főzde alapítója, Ábrahám Csaba az ország egyik legnagyobb élelmiszeranalitikai és mikrobiológiai laboratóriumának ügyvezetője. Mindegy, már leírtuk, jöjjön, aminek jönnie kell.

Hogy madárberkenyével milyen lenne a Napnyugta, nem tudjuk, de így, meggyel kifejezetten kellemes. Finoman gyümölcsös, az ígért fanyarsággal inkább csak a korty végén, illetve az utóízben jelentkező sör, addig vidám, cseresznyésen édeskés villanásokat kapunk. Tisztességes, nem geil és/vagy lebutított, ténylegesen a gyümölcsre koncentráló főzet.

Vargabetű: a fenti képen a sör mellett szerintünk lampionvirág (Alkekengi officinarum korábban: Physalis alkekengi) látható, de ez csak a komilfó elnevezése a növénynek, mert a zsidócseresznye, a piros papmonya, illetve a paptöke nevek mostanság nem píszík. A probléma nem mai gyerek, már Kossuth Lajos is foglalkozott vele 1884-ben Helfy Ignáchoz írt levelében, imígyen: „Ha látják a természettudósok, hogy egy-egy növény népies neve illetlen vagy éppen szeméremsértő (van ilyen több, nehogy rútabbakra utaljak csak a Physalis Alkekengi s a Nicandra physaloides népies magyar nevére hivatkozom), ha látják, hogy egy vagy más növényhez valamely babonás előitélet neve tapadt s a névvel a babona nemzedékről-nemzedékre száll, vagy némely czélszerűtlen, avagy éppen kártékony növény gyógyerejében a közegészség hátrányára a nép nem szünik meg hinni, mert oly neveken hallja neveztetni, melyek e hitet feltartják, egyenesen a tudósoknak kötelessége helyesebb népies neveket vinni be a tudományba, miszerint az iskolák közvetítésével a tudományból az életbe átmehessenek.” A Nicandra physaloides mai magyar neve kopasz szilkesark, esetleg perui alma. Meglehet, hogy Kossuth idejében máshogy hívták, mert ezekben mi nem sok szeméremsértőt látunk, pedig nagyon igyekszünk.

Miután sikerült nyugtával dicsérni a napot, az Éjsötét segítségével fény derül arra is, mitől viharos a Viharsarok. Emlegettük már Féja Géza azonos című szociográfiáját, mely ismertté tette a tájegységet, de az elnevezés maga korábbi. Az 1800-as évek vége felé a vidéken olyannyira vidám és pozitívan perspektivikus volt az élet, hogy jelentősen megerősödtek a baloldali ihletettségű agrárszocialista mozgolódások. Aratósztrájkok, spontán földosztások, tüntetések, lázongások váltották egymást sűrű egymásutánban, amit természetesen az aktuális hatalmi rendszer cseppet sem nézett jó szemmel. Bevetették hát a karhatalmat, mely esetünkben a csendőrséget jelentette, kikről Bendegúz mindig is tudta, hogy bugrisok, de hogy ennyire, azt nem gondolta volna. Sikerült is meggyalázni a testület egészét a szuronyokra tűzdelt gombócokkal, de előtte az egyenruhások csúnyán szétcsaptak az elégedetlenkedő földművesek között. 1891 május elsején Orosházán, másnap Békéscsabán, egy hónappal később Battonyán lőttek a tömegbe az elképzelt rend fenntartói. A véres események, pogromok és letartóztatások az első világháború kitöréséig folytatódtak, egy kimutatás szerint összesen 105 alkalommal került sor fegyveres beavatkozásra 61 halottal, 868 sebesülttel és 1443 letartóztatással. Ennyit a kakastollasokról, mi pedig kóstoljuk meg eme setét idők emlékezetére ezt a brown ale-t.

Ezek is csendőrök, de őket kedveljük

Szép tiszta, sötétbarna sörünk van, tetején átlagos, de kitartó, tejeskávébarna habbal, ami igen elegáns megjelenést kölcsönöz neki. Illata malátásan édeskés, némi csokoládés/pirított jelleggel spékelve. A korty közepes, a szénsavak nyüzsgősek. Finoman pörkölt malátákkal, vékony csokoládékkal indít, csipetnyi mogyoróval. A komlók visszafogottak, keserűikkel a pörkölt ízeket támogatják, illetve egészítik ki, tán még egy kis bogyós gyümölcsösséget is hozzáadva. A típusnak létezik egy agresszívebb komlózású, a dark IPA-k felé hajló variációja is, esetleges piacra dobásakor a Vaksötét elnevezést javasolnánk a főzdének. Alkohol 5.2, utóízében szépen libikókáznak a maláták és a komlók.

Elköszönünk a Viharsaroktól, mint tájegységtől és főzdétől, ám biztosan nem véglegesen, hiszen nem olyan hatalmas ez az ország, hogy ne keveredjünk errefelé megint valamikor. Hacsak addig a vármegyei csendőrség kurtavasra nem veret bennünket.

Még egy vargabetű, utolsó, eskü: „A kurtavas fegyházban naponként hat órán át, börtönben 4 órán keresztül, a fegyházban tíz napig, a börtönben pedig egy hétig volt alkalmazható. A kurtavas a láb- és kézfejek összebilincselését jelentette, ezért éjjel […] le kellett venni az elítéltről.” (Dr. Kabódi Csaba – dr. Mezey Barna: A testi büntetés Magyarországon. Módszertani füzetek, 1986/03)