ale – Porból lettem, sörré leszek

1007. Ruddles Best Country Ale

Egy sör erejéig átruccanunk East Midlandsbe, azon belül Rutlandshire kies vidékére, melynek legnagyobb városa Oakham. Ha kék a véretek és errefelé utazgattok, ne felejtsétek el megajándékozni a kastély mindenkori urát egy patkóval. Több száz éves szokás ez errefelé, a burzsoázia diszkrét bája, you know, de elmulasztása esetén fővesztés tán már nem jár érte. Nekünk a megye azért szimpatikus, mert ez Anglia legutolsó vidéke, ahová a McDonald’s be tudta tolni a potrohát. 2020 novemberében nyithatta meg ez első gyorséttermét, eddig tartott a hősies ellenállás. Kalapunk emelése után állunk is tovább, mert innen nem messze északra fekszik Langham ha lehet, még kiesebb falvacskája, tárgyalt sörünk, a Ruddles Best Country Ale szempontjából pedig ez a település érdekel minket. Az igaz, hogy az eredeti, 1858-ban alapított főzdét már bezárták, ezt a céget is a Greene King vásárolta meg, a gyártást pedig áthelyezte Abingdonba, Oxfordshire-be, aztán onnan meg Bury St Edmunds-ba, tehát ez a Ruddles már nem az a Ruddles (a név is egy vevőé, George Ruddle-é, aki 1912-ben vette meg a főzdét). A híresen egyedi karakter, melyet a langhami víz adott a sörnek, elveszett, úgy fest, végleg, mert a víznyerőhely és a főzde helyére lakópark épült. A 2010-es évek elején voltak ugyan próbálkozások az eredeti receptúra újjáélesztésére egy kisebb oakhami főzde részvételével, de nem jött össze a dolog, a víz ott sem volt az igazi. Tán érdemes volna isteni csodáért fohászkodni, hiszen a falu híres szülötte Simon de Langham, akit 1366-ban canterbury érsekké választottak. Ő talán szólhatna néhány jó szót a víz érdekében.

**Rutlandshire címere a patkókkal. A latin jelmondat arra utal, hogy ez a legkisebb megye az országban**

A spéci folyadék hiányát a jelenlegi gyártó izgalmasnak vélt komlóparádéval igyekszik pótolni, és ugyan tény, hogy az Admiral, a Pilgrim, a Target és a Goldings mellé még odapasszírozták a Bramling Cross-t is, melynek használata ritkaságszámba megy (a rossz nyelvek szerint azért, mert ez a múlt század elején keresztezett Goldig-származék maga a középangol dögunalom ízvilágilag. Ezt nem tudjuk sem cáfolni, sem megerősíteni, mivelhogy körtés-feketeribizlis aromáiból nem éreztünk semmit), a Ruddles Best biza’ elég semmitmondóra sikeredett. A címkén régebben egy patkó volt, csak hogy emlékeztethessünk mindenkit az írás elején említett ajándékozási rítusra, de mostanra lecserélték egy nagy fa alatt üldögélő emberke képére, ami erősen hajaz az Amazon Kindle logójára, csak itt már ránézésre elmúlt tizennyolc a jóhaver, hogy fogyaszthasson alkoholt. Nem mintha a Ruddles Best oly sokat tartalmazna belőle, az a 3.7 % nem vág senkit a falhoz. A fa koronájába pedig mindenféle férfiasnak gondolt elfoglaltság ábráját rejtették el a vidéki élet szépségeit reprezentálandó, úgymint golfozás, krikettezés, túrázás, kerékpározás, vitorlázás. Akad ott néhány szörnyű vadállat is, vérnyúl, vérőz, vérmókus, vérkacsa, ilyesmik. Aki unatkozna a sör mellett, számolgathat.

A palack itt is átlátszó, a sör színével nem árulnak zsákbamacskát. Borostyánba hajló középarany, habja fodros, tömött, tartós. Illata meglehetősen bátortalan. Halvány karamell érkezik elsőként, utána sántikál némi gyümölcsösség, főként citrusfélék, majd illékony gyanták és virágok.

A korty édeskésen indít, a maláták átlagos alapot adnak, a szénsavak kicsit ropogósak. A komlózás a vártnál hangsúlyosabb, ezen meg is lepődünk kicsinyég, kellemesen. Az illatnál detektált gyümölcsösség jól kidomborodik, harmonizál is a keserűkkel, aztán hirtelen mindennek vége lesz. Nem is emlékszünk, mikor találkoztunk ennyire rövid lecsengésű sörrel. Egyik pillanatról a másikra eltűnnek az ízek, némi vizes maradékban ázik tanácstalanul a nyelv, aztán az utóíz enyhe, gyógynövényes keserűsége zárja a finoman szólva is visszafogott kalandot.

Langhamban 1910-ig élt egy népszokás, a tinpanning, melynek keretein belül a falu apraja és nagyja testületileg kivonult annak a legénynek a háza elé, aki nem kölcsönös beleegyezésen alapuló szexuális aktust hajtott végre valamelyik leányzón (ez a nemi erőszak egyik bájosan eufemisztikus megfogalmazása). Mindenféle edényeket, fazekakat, fedőket, evőeszközöket vittek magukkal és rettenetes hangzavart műveltek vele három egymást követő éjszakán át. Szerintünk a Greene King is megérdemelne egy félnapos csinnadrattát.

1001. 5th Element LELA

Nemes arcélünket fénylő tekintetünkkel együtt ismét a horvát őselemek irányába fordítjuk, következzék egy, a vizet képviselni kívánó hibrid vegyület. Az efféle zutyulmányok mindig magukban hordozzák ugyan a wow/flow-élményt, ám tapasztalataink szerint illik némi – előítéletektől mentes – óvatossággal közeledni feléjük. Mint azt a neve mutatja, a LELA egy aLE/LAger keverék, mely nagy lendülettel igyekszik kidomborítani a két sörtípus előnyös tulajdonságait. Minket kissé elbátortalanít a címkén vadul és tarajosan meredező bukóhullám, de talán hagyjuk még Freudékat egy kicsit pihenni, inkább nézzük meg, mi történt a Res Publica Iasorum területén a rómaiak takarodtával.

Négy nagyobb város igyekezett prosperálni akkortájt, az egyik közülük az a Probatica/Podborje, ahol a mi Szent László királyunk tiszteletére (aki mondjuk 1091-től már horvát király is volt) ferences kolostor is épült. Ez a település ad majd otthont néhányszor száz év múlva főzdénknek is, de addig még jönnek a törökök, sós kútba és kerék alá tesznek mindent, ha hihetünk a tetraton magyar gyermekdalnak, amit (zárójelen belül kezdenénk el megjegyezni, mint oly sok elkalandozásunk esetében, ám hirtelen azt vesszük észre, hogy a jel záródik, a megjegyzés pedig azon kívül fog elhelyezkedni, amatőr tisztelgésféleképpen a posztmodern irodalom játszi szövegdobálózásai előtt) egyébiránt Cegléd környékén (tehát lehet, hogy pont ITT) gyűjtött be Sztankó Béla valamikor az ezt megelőző század fordulóján.

A zord idők végére megint csak egy magyar származású arisztokrata tett pontot. A pécsi születésű Jankovics Antal/Antun Janković gróf 1745-ben vásárolta meg tokkal-vonóval a környéket, és ő változtatta meg a város nevét is Daruvárra, mivelhogy a család „Czimere a paizs kék udvarában zöld téren, egylábon álló daru, egyik fölemelt lábában kavicsot tartva. A paizsfölötti sisak koronáján szintén olyan daru áll. Foszladék jobbról ezüst-vörös, balról arany-kék”, ahogy azt Nagy Iván említi Magyarország családai című, nyugodt lelkiismerettel monumentálisnak nevezhető munkájában (Ráth Mór kiadása, Pest, 1857-1868, 12+1 kötet). A grófi család a várost érintő áldásos tevékenységeinek sorát legközelebb folytatjuk, most szembefordulunk a hullámmal.

Klasszikus borostyánsárga szín, finom szerkezetű, átlagosan tömött, rendkívül kitartó hab. Illatában kigyúrt, savanykás játszótéri citrusok terrorizálják az elpuhult, halovány malátákat. A korty nagyon laza, vizes, a 10,7-es Balling is sejteti, hogy a maláták bizony abuzáltattak. Kicsit szögletes, karcos a dolog, a szénsavak frissek, virgoncak. Az ízvilág egyértelműen a savanykás irányba terelődik, visszafogott, élőhalott karamellákkal a végén. A komlóktól kapunk egy kis gyógynövényes keserűséget, de a 20-as IBU sem ellenfele a citrus-galerinek. A gyártó által ígért észteres aromákkal, melyek az ale-hatást lettek volna hivatottak prezentálni, nem találkoztunk. Az utóíz savanykássága jól megdolgoztatja a nyálmirigyeket.

Tulajdonképpen a főzde megtartotta az ígéretét, a LELA (már megint Jovovich művésznő integet a sorok közül Leeloo karakterébe bújva) a vízről szól. Sokkal inkább, mint a sörről.

**A kép témája is a lényegre koncentrál, de az összhatás valahogy nem az igazi**

964-965. Bors Will Scarlet és Little John

Következzék most egyszerre két (hím)tagja is a vidám csirkefogóknak (vö.: Merry Men), akik – a pillanatnyilag aktuális és elfogadott irodalomtörténeti kutatások eredményei szerint – Robin legrégebbi és leghűbb kísérői. Ha már itt tartunk, Robin először az 1370-86 körül írt Visio Willelmi de Petro Ploughman-ban bukkan fel, ami valószínűleg William Langland szerzeménye. Az ötödik részből (Passus Quintus de Visione, ut supra) idézünk, hogy el is higgyétek:

“If I sholde deye bi this day,

Me list nought to loke;

I kan noght parfitly my pater-noster,

As the preest it syngeth;

But I kan rymes of Robyn Hood,

And Randolf erl of Chestre;

Ac neither of oure Lord ne of oure Lady

The leeste that evere was maked.”

Little John és Will Scarlet (utóbbinak rengeteg névváltozata volt, Scadlock-tól kezdve Scathelocke-on át a rögvest felbukkanó Scarlok-ig) viszont közelebbről nem meghatározható időpontban jelentek meg a hős íjász mellett. Egy XVI. századi nyomtatvány, melynek címe A Gest of Robyn Hode, már szerepelteti őket, naná, hogy nem ússzátok meg:

„The First Fytte

Lythe and listin, gentilmen,

That be of frebore blode;

I shall you tel of a gode yeman,

His name was Robyn Hode.

Robyn was a prude outlaw,

Whyles he walked on grounde:

So curteyse an outlawe as he was one

Was nevere non founde.

Robyn stode in Bernesdale,

And lenyd hym to a tre,

And bi hym stode Litell Johnn,

A gode yeman was he.

And alsoo dyd gode Scarlok,

And Much, the millers son:

There was none ynch of his bodi

But it was worth a grome.”

Közben bontjuk Skarlát Willt, mert képesek vagyunk úgy elveszni a középkori angol rímek között, hogy szegénynek lejár a szavatossági ideje. Kár volna pedig érte, hiszen mi a saison söröknek nem csak nyáron tudunk örülni.

Illata közvetlenül pohárba kerülés után élénken, frissítően gyümölcsös, ez némi helyezkedés és melegedés után átcsap levendulába, majd előbújik az élesztő és előtérben is marad. Színe világos borostyán, némi köddel és felhővel, habja közepes, átlagosan tartós. A korty eleje kellemesen és gyümölcsösen édeskés, majd az élesztő miatt kap egy kis fehérboros beütést, ami élvezhetően társul a gyengén közepes komlózással. A vége savanykás, az utóíz kesernyés, foltszerű gyümölcsökkel. A szénsavak élénkek, a test vékony-közepes, alkohol 6%. Rekkenő nyári hőségben igazán élvezetes szomjoltó lehet, de így februárban sincs okunk panaszra.

Amíg Robin Tuck baráttal a patakban vívott, Little Johnnal a patak fölött akaszkodtak össze a történet szerint. Az íjász ez alkalommal a vízben landolt, ám az így szövődött barátság egy életre szólt. A derbyshire-i Hathersage település templomkertjében van egy sír, állítólag ott nyugszik Little John. Az tény, hogy egy termetes férfiember csontváza van a gödörben, mert 1780-ban exhumálták. A faluban egyébiránt igen rendes emberek élnek, mert bár alig vannak 1200-an, mégis eltartanak hat kocsmát. Derék dolog. Mi is rögvest nyitjuk a nagydarab szegénylegényről elkeresztelt „világos, apátsági stílusú ale”-t.

Willhez képest fokozatnyival sötétebb borostyán, a köd itt is adott, habja laza, szivacsos, kitartó. Illata a malátás/karamellás édesség mellett kellemesen gyümölcsös, egy fél pizzába fogadok bárkivel, hogy ez füge. Az említett apátsági stílt az élesztőinek köszönheti, bár mi a gyártó által említett testes belga ízvilágot nem nagyon találjuk. Sebaj, megisszuk pale ale-nek, annak elmegy, mi bajunk lehet? A maláták dolgoznak, a komlók lazsálnak, az a kis élesztő pedig a halvány gyümölcsökkel pont jól jön így kedd estére. Mindent összevetve a két hű barát (sőt, bizonyos olvasatokban és átdolgozásokban Will féltestvér is) nem vallott szégyent sörök terén sem, ez miatt nem lesznek kipöckölve a bandából.

958-960. St. Pierre Blonde, Brune, Blanche

(Ál)szenteskedjünk megint egy kicsit, szeretjük az ilyesmit, bármennyire is elítélendő a dolog, már ha egyáltalán. Esetünkben pedig azért is jó móka ez, mert záros határidőn belül ki fog derülni, hogy nem csak mi forgatunk liturgikus köpönyegeket, hanem a tárgyalt sörök is, merthogy ezekből rögtön három sorakozik itt előttünk katonás rendben.

Még valamikor tavaly, az ünnepi hadjárat előtt botlottunk bele a St. Pierre-sorozat triójába, emlékeink szerint az Aldi polcrendszerei között kissé ötlettelenül lődörögve. A BBB-k (Blonde, Brune, Blanche) csendben lapítottak ezidáig a kamrában, de most elérkezett a konfesszió ideje, színt kell vallani. Abbaye St. Pierre – díszeleg a dobozokon, nosza, lássuk, merrefelé található ilyen nevű apátság belga barátainknál (még két b betű). Egy-két gyors kattintás után elénk ugrik a Sint-Pietersabdij Gent városából, ez rendben is volna. Lássuk a gyártót. Brouwerij Palm, de 2016-ban a már régi ismerősnek számító Swinkels família felvásárolta őket, azóta ezen a néven is futnak. Ez is rendben, de hol járunk? Steenhuffelben, Flamand Brabant tartományban, kicsivel gonoszprüsszel felett, Genttől cca. hetven kilométernyire. Itt bizony nincs apátság még egy kis darabka sem. Sebaj, nincs harag, legalább a hagyományok és a sörillat erős a vidéken, mert Grimbergen is itt van egy macskaugrásnyira. Ha már macskaugrás: Steenhuffel címerében is egy ezüst egérfogó pózol, szájában egy fekete egérrel. A jószágot a Micault-család hagyományozta a városi címerre, akik a XVII. században birtokolták a települést.

Sört is ezidőtájt kezdtek el főzni a faluban, egy Andries Van Doorselaer nevű derék állampolgár tűzte ki élete céljául ezt a nemes tevékenységet. A kor divatjának megfelelően minden, ehhez szükséges dolgot maguk állítottak elő és termeltek meg, a főzde fogadóként is üzemelt, vidáman és termelékenyen teltek az évszázadok. Az első világháború viszont nem kímélte a környéket, odalett a főzde is. Az újjáépítéskor nem tudták beszerezni az alsóerjesztésű sörök előállításához szükséges hűtési technológiát, ám az akkori tulaj, Arthur Van Roy nem esett kétségbe, egyébként is jobban szerette az ale-t.

Közben bontjuk a Blonde-ot, ki ne száradjunk a sztorizgatás közben. Csinos aranyszíne van, habja gusztusosan vaskos, tartós. Illata élesztős, kissé citrusosan-gyümölcsösen savanykás, ezek tűntével magabiztos maláták maradnak hátra. A korty fantasztikusan lágy és selymes, nem is emlékszünk már, mikor ittunk ennyire simulékony sört, le a kalappal. Ízvilága nem túl bonyolult, a lazán, de kellemesen belgás élményt a nem publikus összetételű gruit fűszercsomag dobja fel, melynek fűszeres, gyógynövényes jegyei szépen átjárják a kortyot. A vége enyhén száraz, az utóíz édeskés, kicsit marcipános. A test közepes, alkohol 6,5.

Tisztes, önmagát más színben felmutatni nem akaró sör, erősen reméljük, hogy barna testvérkéje sem okoz majd csalódást. A jól végzett munka örömével tépjük le arról is a nyitófület.

Enyhén vöröses mahagóni árnyalat, habja közepes, bézs. Illatában karamell, élesztő, szárított gyümölcsök keverednek az itt is használt gruit gyógy- és fűszernövényeivel. A selymes korty trükkjét ő is tudja, a szénsavak nagyon visszafogottak. A korty eleje malátaédes, enyhe égetett cukorral, majd aszalványok érkeznek, de inkább csak jelzésszinten: mazsola, szilva, egy-két szem cseresznye. A gruit és az élesztő szépen kontráznak, a belga érzet biztosított. Ez is szépen összerakott sör, tán még egy kicsit jobban is teljesít szőke társánál, ám ezen véleményünk természetesen mellőz minden objektivitást.

Ha már mahagóni, gyorsan elmeséljük azt is, hogy Steenhuffelben található és látogatható a Diepensteyn-kastély, melyet 1147-ben kezdett építeni Wouter van Craynhem, természetesen fából. Az évszázadok során többször lerombolták és újjáépítették, majd a nyolcvanas években műemlékké nyilvánították. A főzde szép összegeket tapsolt el arra, hogy a kastély úgy nézzen ki, ahogy kinéz. Akinek a pulzusszáma megugrik a nagydarab, hidegvérű belga lovaktól (Belgisch trekpaard), okvetlenül látogasson el ide, pompás állományban gyönyörködhet.

**Szép darab. Szerintünk mindkét farka nagyobb, mint a mellékelt gyermekpéldány**

Mi nem izgulunk annyira a fűevőkre, inkább búzát fogyasztunk, ha lehet választani, most pedig lehet, hiszen a harmadik dobozban búzasör lapul.

A Blanche világos szalmasárga, némi köddel. Habja nem túl vaskos, ám rendkívül kitartó, hófehér, finom szerkezetű. Illata a mindenkori jámbor witbiereké: koriander, narancshéj, finoman savanykás búza. Mindezek elvártan és nem meglepően visszaköszönnek az ízvilágban is, kiegészülve némi extra fűszerességgel, amit az itt is használt gruit biztosított. A korty némi jóindulattal közepesnek mondható, a szénsavak kicsit kaparászósak, az utóíz kellemesen fanyar, citrusos. Alkohol 5%. Teljesen hétköznapi, pontosan és ismerősen hangolt, kilengésmentes wit a túléléshez.

A sikeresen kivitelezett hármasugrást követően jóleső fáradtsággal és erkölcsi fölénnyel dőlünk hanyatt, mert hiszen dolgoztunk mi ma annyit, mint egy belga hidegvérű.

956-957. Viharsarok Napnyugta, Viharsarok Éjsötét

Visszakanyarodunk szépen Gyula városának irányába, hiszen dicséretesen nagy türelemmel várakozik itt még két viharsarki sör. A már jól bevált kronologikus sorrendet tartva elsőként a Napnyugta kerül pohárba, ami egy sour cherry ale. Miközben a halovány rózsaszín, vaskos és masszív habot csodáljuk, illetve a kellemesen savanykás, gyümölcsös illatot szimatoljuk az jut az eszünkbe, hogy ha meggy helyett madárberkenyét (Sorbus aucuparia) használ a főzde, megspórolhatták volna a kálium-szorbátot.

**Állítólag még a boszorkányokat is távol tartja, bár egy vérbő banya szerintünk ezt már fel sem veszi**

A madárberkenye ugyanis tartalmazza ezt az anyagot, amit többek között maradék cukrok utóerjedésének megakadályozására használnak az élelmiszeriparban. Az, hogy mennyire játszunk a tűzzel az efféle információkat hordozó mondatok miatt, rögvest világossá válik, ha eláruljuk, hogy a főzde alapítója, Ábrahám Csaba az ország egyik legnagyobb élelmiszeranalitikai és mikrobiológiai laboratóriumának ügyvezetője. Mindegy, már leírtuk, jöjjön, aminek jönnie kell.

Hogy madárberkenyével milyen lenne a Napnyugta, nem tudjuk, de így, meggyel kifejezetten kellemes. Finoman gyümölcsös, az ígért fanyarsággal inkább csak a korty végén, illetve az utóízben jelentkező sör, addig vidám, cseresznyésen édeskés villanásokat kapunk. Tisztességes, nem geil és/vagy lebutított, ténylegesen a gyümölcsre koncentráló főzet.

Vargabetű: a fenti képen a sör mellett szerintünk lampionvirág (Alkekengi officinarum korábban: Physalis alkekengi) látható, de ez csak a komilfó elnevezése a növénynek, mert a zsidócseresznye, a piros papmonya, illetve a paptöke nevek mostanság nem píszík. A probléma nem mai gyerek, már Kossuth Lajos is foglalkozott vele 1884-ben Helfy Ignáchoz írt levelében, imígyen: “Ha látják a természettudósok, hogy egy-egy növény népies neve illetlen vagy éppen szeméremsértő (van ilyen több, nehogy rútabbakra utaljak csak a Physalis Alkekengi s a Nicandra physaloides népies magyar nevére hivatkozom), ha látják, hogy egy vagy más növényhez valamely babonás előitélet neve tapadt s a névvel a babona nemzedékről-nemzedékre száll, vagy némely czélszerűtlen, avagy éppen kártékony növény gyógyerejében a közegészség hátrányára a nép nem szünik meg hinni, mert oly neveken hallja neveztetni, melyek e hitet feltartják, egyenesen a tudósoknak kötelessége helyesebb népies neveket vinni be a tudományba, miszerint az iskolák közvetítésével a tudományból az életbe átmehessenek.” A Nicandra physaloides mai magyar neve kopasz szilkesark, esetleg perui alma. Meglehet, hogy Kossuth idejében máshogy hívták, mert ezekben mi nem sok szeméremsértőt látunk, pedig nagyon igyekszünk.

Miután sikerült nyugtával dicsérni a napot, az Éjsötét segítségével fény derül arra is, mitől viharos a Viharsarok. Emlegettük már Féja Géza azonos című szociográfiáját, mely ismertté tette a tájegységet, de az elnevezés maga korábbi. Az 1800-as évek vége felé a vidéken olyannyira vidám és pozitívan perspektivikus volt az élet, hogy jelentősen megerősödtek a baloldali ihletettségű agrárszocialista mozgolódások. Aratósztrájkok, spontán földosztások, tüntetések, lázongások váltották egymást sűrű egymásutánban, amit természetesen az aktuális hatalmi rendszer cseppet sem nézett jó szemmel. Bevetették hát a karhatalmat, mely esetünkben a csendőrséget jelentette, kikről Bendegúz mindig is tudta, hogy bugrisok, de hogy ennyire, azt nem gondolta volna. Sikerült is meggyalázni a testület egészét a szuronyokra tűzdelt gombócokkal, de előtte az egyenruhások csúnyán szétcsaptak az elégedetlenkedő földművesek között. 1891 május elsején Orosházán, másnap Békéscsabán, egy hónappal később Battonyán lőttek a tömegbe az elképzelt rend fenntartói. A véres események, pogromok és letartóztatások az első világháború kitöréséig folytatódtak, egy kimutatás szerint összesen 105 alkalommal került sor fegyveres beavatkozásra 61 halottal, 868 sebesülttel és 1443 letartóztatással. Ennyit a kakastollasokról, mi pedig kóstoljuk meg eme setét idők emlékezetére ezt a brown ale-t.

**Ezek is csendőrök, de őket kedveljük**

Szép tiszta, sötétbarna sörünk van, tetején átlagos, de kitartó, tejeskávébarna habbal, ami igen elegáns megjelenést kölcsönöz neki. Illata malátásan édeskés, némi csokoládés/pirított jelleggel spékelve. A korty közepes, a szénsavak nyüzsgősek. Finoman pörkölt malátákkal, vékony csokoládékkal indít, csipetnyi mogyoróval. A komlók visszafogottak, keserűikkel a pörkölt ízeket támogatják, illetve egészítik ki, tán még egy kis bogyós gyümölcsösséget is hozzáadva. A típusnak létezik egy agresszívebb komlózású, a dark IPA-k felé hajló variációja is, esetleges piacra dobásakor a Vaksötét elnevezést javasolnánk a főzdének. Alkohol 5.2, utóízében szépen libikókáznak a maláták és a komlók.

Elköszönünk a Viharsaroktól, mint tájegységtől és főzdétől, ám biztosan nem véglegesen, hiszen nem olyan hatalmas ez az ország, hogy ne keveredjünk errefelé megint valamikor. Hacsak addig a vármegyei csendőrség kurtavasra nem veret bennünket.

Még egy vargabetű, utolsó, eskü: “A kurtavas fegyházban naponként hat órán át, börtönben 4 órán keresztül, a fegyházban tíz napig, a börtönben pedig egy hétig volt alkalmazható. A kurtavas a láb- és kézfejek összebilincselését jelentette, ezért éjjel […] le kellett venni az elítéltről.” (Dr. Kabódi Csaba – dr. Mezey Barna: A testi büntetés Magyarországon. Módszertani füzetek, 1986/03)

953-955. Mad Scientist Redcurrant Salmiakki Trifle, Mad Scientist Candy Man, Chimay Bleue

Az elmúlt esztendő utolsó napja is tartogatott néhány nyelvcsettintgetős tételt, melyekért ez alkalommal József testvérnek, állandó és aranykoszorús udvari beszállítónknak tartozunk köszönettel, aki ráadásul a vendéglátás édes-bús problémakörét is magabiztosan egyensúlyozta férfiasan széles vállain. Ha pedig még azt is számításba vesszük, hogy a derék informatikus egy ideje már nem fogyaszt alkoholt, csodálatunk és elismerésünk tovább növekszik irányába.

Négy főzet érkezett a Mad Scientist boszorkánykonyhájából, ezekből kettőt mertünk megkóstolni azon az estén, majd az élményt egy hagyományosabb belga produkcióval zártuk és hígítottuk (már amennyiben hígításnak tekinthető az, ha kicsivel tíz alá megy az ember alkoholtartalmilag). A másik kettőt nem piszkáltuk, mert addigra a szerkesztőség sokat veszített egyébként sem túl izmos objektivitásából, beszédkészségéről nem is szólva. Kezdésként a Redcurrant Salmiakki Trifle ugrott elő a dobozból, ami egy imperial pastry sour ale, s mivel ebben a mondatban a szövegszerkesztő szinte az összes kifejezést aláhúzta pirossal, rögvest neki is állunk magyarázni a dolgot.

A kőtörőfű-virágúak (Saxifragales) rendjébe tartozó cserjéhez, illetve annak gyümölcséhez minket is gyengéd szálak fűznek. Gyermekkorunkban gyakran csemegéztünk belőle egy évszázados mandulafa tövében heverve, nem firtatva azt, hogy akkor ez most ribizli-e, vagy ribiszke. Akkortájt még azt sem tudtuk, hogy serkenti a májműködést, igaz, erre az áldásos hatására manapság van inkább nagyobb szükségünk. Savanyúsága a kellemes és a vadállati között ingadozott, részben az időjárásnak, részben aktuális hangulatunknak köszönhetően. Ebben a sörben inkább az utóbbi jelző kapott szerepet, főleg a korty hátsó részében és az utóízben, de nem volt öncélú a dolog, a gyümölcsösség vaskos és dús.

A trifle közkedvelt, feltehetőleg angolszász eredetű desszert (ezért pastry ez a sör), melyben mindenféle alkoholokban áztatott babapiskóták lapulnak puding-, gyümölcs- és tejszínhabrétegek alatt. Az összetevők között szereplő vanília erre reflektál szépen.

Odafent északon a hideg és a sötétség miatt az emberek könnyen zuhannak idegállapotba, és olyankor mindenfélét összeisznak, hogy tovább tudjanak működni. Ez a helyzet a finnek népszerű, bár még fiatalka nemzeti alkoholjával (valamikor a kilencvenes években kezdte sikerszériáját), a Salmiakki Koskenkorva-val is, amit bátran szólítsunk kossunak, így kevésbé idegesítőek az áthallások. A kossu alapja a salmiakki nevű édesség, ami úgy készül, hogy édesgyökeret (Glycyrrhiza glabra) kevernek össze ammónium-kloriddal (NH4Cl, szalmiáksó, az ammónium elnevezést egyébiránt a rómaiaknak köszönhetjük, akik Libyában a helyiek által az egyiptomiaktól kölcsönzött Ammon istent Jupiter Amun-ra latinosították, s az egyik temploma környékén gyűjtötték ezt az anyagot), amit az élelmiszeripar E510 néven a savanyúság szabályozására használ. A keverékből ronda halakat és versenyautókat formáznak, és a nem véletlenül szomorú gyerekeknek osztogatják. Ha azonban vodkában feloldja az ember, vidámabb lesz tőle az élet, ha jobb nem is.

Mindezekhez már csak egy kis ánizst, sót és laktózt kellett adagolni a hagyományos söralkatrészeken kívül (az árpamalátán kívül akad benne búza- és zabmaláta is), és már ihatjuk is. Illata nem túl meglepő módon ánizsos, gyümölcsös, medvecukros, savanykás. Ízvilága is ezeket hozza, nekünk főként a már említett vaskos gyümölcsösség tetszett és marad emlékezetes. Hiába kínálgattuk, a társaság nagy része passzolta a lehetőséget, de legalább több maradt nekünk és Ádámnak, aki szokás szerint bátran velünk tartott, miközben már a következő versenyzővel szemezett.

A Candy Man egy 11,5%-os alkohollal bíró impozáns imperial stout, melyben a főzdétől elvárt pluszt a tonkabab és a mályvacukor adja. A mályva gyökerének köhögéscsillapító hatását már az egyiptomiak is ismerték, az összezúzott részeket mézzel főzték össze, majd szűrés és hűtés után elnyalogatták. Ezzel a módszerrel azonban relatíve kis mennyiség készíthető, ám röpke háromezer év múltával a francia cukrászok rájöttek, hogy ha az eddigi alapanyagokat vízzel, cukorral és tojásfehérjével dúsítják és habosítják, kereskedelmi mennyiség is előállítható. Ez volt a Pâte de Guimauve. Újabb másfél évszázad teltével szabadalmaztatták az extrudálási eljárást, mellyel manapság is készítik ezt az édességet.

Ebből a sörből sem hiányzik a zabmaláta, ráadásul karamellizálva is van, többek között ezért is annyira lágy, selymes, krémes. A mályvacukor édessége tökéletesen átjárja a korty egészét, a tonkabab vaníliás, fahéjas, szegfűszeges aromái remekül kontráznak hozzá. A stout esetünkben inkább kakaós, mint kávés íze masszív alapot nyújt a felépítménynek. Élménydús főzet, még akkor sem ijednénk meg tőle, ha a címkén látható lábasfejű úriember kínálgatná.

Ezek után mi egyebet tehetne a bőség kosarában megbotló és hasra vágódó emberfia, mint hogy az egyház fojtogatva ölelő karjai között keres menedéket? Ezt választottuk mi is, mintegy levezetésképpen, és lefeszegettük a kupakot a Scourmont apátságban (Abbaye Notre-Dame de Scourmont) készített trappista ale palackjáról.

Az enyhén kesernyés, gyümölcsös, borsosan fűszeres sörrel Grande Réserve néven is összefuthatunk. A négy alap Chimay közül (a másik három a Rouge, a Blanche és a Dorée, utóbbi kereskedelmi forgalomban nem kapható, csak az apátság melletti kocsmában, az Auberge de Poteaupré-ban csapolják) ez a legkomlósabb és a legszárazabb.

Az újabb 9%-nyi alkohol elhelyezkedése után már csak az jutott az eszünkbe, hogy a chimay-i hercegi család nőtagjai (születettek és szerzettek egyaránt) milyen erősen érdeklődtek kis hazánk férfiemberei iránt. Amikor 1896-ban Rigó Jancsiék Párizsban bazseváltak, ott üldögélt az egyik Chimay herceg fiatal feleségével együtt. Az ámerikánus asszonyka nem bírt ellenállni a vadkeleti dallamoknak és a tüzes prímástekintetnek, a koncert után Clara Ward-Chimay Jancsira vetette magát. Tíz évig voltak együtt, ezalatt állítólag cca. nyolcmillió dollárnyi vagyont éltek fel. Aki akarja, számolja ki, mennyit érne ez manapság.

**Az álompár a korabeli celebmédiában** **(vö: képeslap)**

Ugyancsak 1896-ban köttetett házasság Széchenyi Dénes diplomata és Émilie de Riquet de Caraman Chimay között, de róluk nem kellett a Mikszáth által szerkesztett Országos Hírlapnak cikket írnia. Lehet csendesen és szerényen is rohadt gazdag az ember, nem? Ez utóbbi életformát kívánjuk kedves mindnyájatoknak az új esztendőre.

**A szerényebb végzet szerényebb asszonya: Émilie de Riquet de Caraman Chimay**

943. SØRT Andalusian Sour

Még mindig elég zegernye az időjárás odakint, nem is nagyon várható javulás mondjuk áprilisig. Nekünk viszont se időnk, se kedvünk nincs addig várni a harmadik gasztro(g)nóm sörrel, ezért rávetjük magunkat, bármennyire is nyári eledel a hideg zöldségleves. A spanyolok híres-neves gazpachoja joggal ismert és elismert bolygószerte, eredete pedig természetesen a múlt ködébe vész. Rengeteg variációja létezik, ebből az egyiket, a gazpacho manchegot, mely kasztíliai származék, dokumentáltan a XII. század óta ismerik és fogyasztják. La Mancha pásztorai már jóval a búsképű lovag megjelenése előtt szorgalmasan aprították a vadhúst a bográcsba, merthogy a gazpacho manchego nem nélkülözheti mondjuk a nyulacskát, vagy a fürjecskét. A SØRT söre kedvéért azonban egy kicsit délebbre kell vándorolnunk, mert ők az andalúz változatot preferálták készítéskor. Andalúziáról Dalí és Buñuel négylábú szerelemgyerekén (vö: Un chien andalou) kívül a mórok is eszünkbe jutnak, akik 711-től legénykedtek a vidéken egészen 1492-ig, amíg a spanyolok el nem zavarták őket, hiába sóhajtozott Boabdil, Granada utolsó királya (megint vö: Puerto del Suspiro del Moro, illetve Salman Rushdie). Így viszont ők már nem kóstolhatták meg az igazi andalúz gazpachot, mert ahhoz paradicsom is szükségeltetik, amit meg az Újvilágból kellett behozni kicsivel később.

A tradicionális és originális gazpacho rajongói között állandó jelleggel dúl a cicaharc, kell-e bele kenyér, vagy sem. Nem adjuk voksunkat senkinek, de előkotortunk nektek egy pazar kis dalocskát a net bugyraiból, melyben La Ogra que todo lo logra művésznő (aki egyébiránt Pablo Monteagudo néven látta meg a napvilágot Murcia tartományban, Andalúziától jobbra) énekli el nekünk a teljes receptet. Nagy élmény, ne hagyjátok ki.

Elandalodva az ütemtől, máris nyitjuk az Andalusian Sourt-t, melyben vígan sorakoznak a leves elemei: paprika (kaliforniai), paradicsom, fokhagyma, uborka, só, bazsalikom (ez utóbbi nem tradicionális, de szabadon választható összetevő az étel készítésekor). A hab rémisztő pezsgések és sistergések közepette másodpercek alatt nyomtalanul eltűnt, molekulányi sem maradt belőle mutatóba. Sebaj, majd az illat kárpótol bennünket – gondoltuk, s lőn. Fanyar, savanykás, nyálcsorgatósan fűszeres paradicsomlé, igazi nyári, délvidéki hangulat. Az íz is szépen hozza a zöldséglevesét. A paradicsom viszi a prímet (az ember végre hozzájut a jól megérdemelt nátrium-[(2S)-2-amino-5-hidroxi-5-oxo-pentanoát]- adagjához, umami, umami – motyogja átszellemülten), melyhez remekül illik a sós-fokhagymás kontra a csipetnyi bazsalikommal. A szénsav kicsit harap, a gazpacho simulékony selymességének jobban örültünk volna, de nem panaszkodunk.

Ötletes, átgondolt, jól összerakott sör. Varietas delectat.

942. SØRT Winter Onion

Végre egy kicsit téliesebbre fordult az időjárás, ugyan hó még nem esett, de hajnalra azért reményt keltően deres már a határ (őszül a vén betyár,/Rá sem néz már sohasem a fehérnép./Nem is vár több nyarat, senkije se maradt,/ Egyetlenegy hű társa: a szegénység… Ennyit az évszakra [is] jellemző depresszív vérzőmagyarlélek-feelingről, no és az aktuálpolitikai kikacsintásról). Megfelelő körülmények uralkodnak tehát a SØRT következő, 002-es jelzésű gourmet-álmához, a Winter Onion-hoz, mely hivatalosan nem más, mint egy onion chutney infused imperial amber ale (imádjuk ezeket a körülírásokat, mondtuk már?).

Az ominózus kesergő a Mester előadásában. Garantáltan jó hatással van az emésztésre, mer’ ettől biza’ lefosod a bokád.

A doboz csinos, letisztult, képi anyaga a Kis növényhatározót idézi (kíváncsi lennék, hány ember maradt még ebben az országban, aki tudja használni ezt az örökbecsű kiadványt. Ócska boomer nyávogásnak tűnhet ez is, de mit tegyünk, ha mi még azokban a korcs időkben jártunk iskolába, amikor ott még tanulni is kellett. Oké, lehetett is, nem úgy, mint manapság.), szépen sorakoznak az összetevők, melyekből bámulatosan sokféle jutott mai sörünkbe. A hagyományos alapanyagokon kívül akad itt kandiscukor, laktóz, szegfűszeg, gyömbér, csillagánizs, tonkabab és citrom, nem is beszélve a névadó tételről, ami esetünkben a lilahagymalekvár. Hogy a chutney és a lekvár között milyen ideológiai és minőségi ellentétek feszülnek – ha feszülnek egyáltalán – nem tudjuk, mi több, úgy döntünk, nem is akarjuk tudni. Valószínűleg darázsfészekbe tenyerelnénk jó szokásunk szerint. Nekünk már az is elég gondolkodnivalót jelent, hogy a Hiems cepa tételt (ami téli hagymát jelent, és az Allium cepa néven futó vöröshagyma kismilliárd variációjának egyike) hogyan fésüljük össze a lilahagymával, de aztán eszünkbe jut, hogy hát biztosan azért lila a szerencsétlen, mert hideg van. Megnyugszunk, töltünk.

**Chutney. Esetleg csatni. Vagy lekvár?**

Átlátszatlan, szűretlen, valahol a sötét borostyán és a világos gesztenyeszín között egyensúlyozó sör kerül a pohárba, a közepes, átlagosan tartós bézs hab alól pedig azonnal gomolyogni kezd az édeskés hagymaillat. A fűszerek váratnak magukra egy kicsit, míg aztán a szegfűszeg és a fahéj összeszedi magát és a bátorságát. Nagyon érdekesen vonulnak egymás mellett a hagymával, hát még amikor a gyömbér is csatlakozik hozzájuk a maga decens csípősségével.

A sima, selymes korty pont olyan húsos, mint a hagymalevél, s az első szakaszban egyértelműen a hagymalekvár uralja a terepet, némi finoman karamellizált, édes kiegészítéssel. A fűszerek közül – nem várt módon – leginkább a csillagánizs és a gyömbér érezhető, a korty végén pedig visszaköszön a hagyma, s az utóízben a maradék gyömbérrel karöltve adnak elő parádés produkciót.

Mivel a 001-es tételre már ellőttük a “meglepő” és “különleges” kifejezéseket, most csak vakarózunk, keresve a szavakat. Annyi bizonyos, hogy nagy örömmel kóstoltuk ezt a sört, élmény volt megismerkedni ezzel az ízvilággal és hangulattal. Nem csalódtunk, és most viszonylag tisztességes összeget is hajlandóak lennénk kiadni egy megkésett Márton-napi sült libacombért, csak azonnal rakják elénk.

921-922. Kaltenecker Fiesta és Kaltenecker Kangaroo

Az általános és riasztó pedagógushiánynak köszönhetően az órarendünk olyan nyomasztó mértékben telített, hogy ismét duplát kell szökkennünk, hogy legalább a látszatát fenntarthassuk annak, miszerint minden f@szán működik. Sejtjük, hogy kissé unalmassá kezd már válni ez a picsogás, próbálunk is féket vetni a billentyűzetünkre, ám időnként rendkívül jólesik kiborítani a nyomorral teli edényt. Már csak azért is, mert nem elég, hogy az embertől napi szinten és folyamatosan várnak el a lehetetlent súroló, illetve át is lépő teljesítményt (a képet árnyalandó: jelenlegi osztályomban már most, a DIFER-mérések befejezése előtt akad három flepnis kölyök, az értékelések befejezése után várható még legalább négy [köztük egy középsúlyos ért. fogy., ahogy arra egy fél pizzába fogadtunk saját magunkkal], nem is beszélve egy autista kissrácról, akinek aztán végképp semmi keresnivalója nem lenne ebben a társaságban, csórikámnak. Szakember, gyógy- és fejlesztő pedagógus heti két órában, pedagógiai asszisztens [aki elvinné magával valami csendesebb és nyugodtabb helyre azokat, akik átmenetileg ledobják a láncot] kétszáz gyerekenként 1 db. Előre megy, nem hátra? A habot a tortára pedig az adja, hogy mindezeket csináld mosolyogva, könnyedén, vidáman, annyi pénzért, amennyiért. A legfontosabbat pedig majd’ elfelejtettem: fogd be a pofád), hanem a túltelítéses módszerrel a sörökre fordítandó idő mennyiségét is megnyirbálják. Az eddig felsoroltak miatt nyugodtan megtisztogathatják a nyelvükkel végbélnyílásunk környékét, utóbbiért pedig valami olyasmit javasolnánk, amit velünk született jómodorunk és félszegségünk miatt nem is szeretnénk megfogalmazni.

Ma este tehát ezen okokból kifolyólag gyorsan háromszögezünk egyet a Rozsnyó-Ausztrália-bármilyen latin nyelvű ország tengely mentén a Kaltenecker söreinek segítségével.

A Pivovar Kaltenecker neve ismerősen csenghet kitartó olvasóink számára, habár saját söreik közül ezidáig csak kettőt kóstoltunk. A virágzó és élénk szlovák-magyar kapcsolatrendszernek köszönhetően azonban több hazai főzde is összeszűrte már velük a levet, lásd Rothbeer, Hopfanatic, Horizont, vagy az Élesztő. Rozsnyó – Rosenau, Rosnavia, illetve a kkeu-i történelem során ritmikus időközönként és manapság is Rožňava – jelentős bányászvárosként startolt valamikor a XIII. században. Átlagosan viharos évszázadok zúgtak el felette III. Endre, Hunyadi János, II. Rákóczi Ferenc (hogy csak néhányukat említsük a teljesség igénye nélkül) részvételével és bábutologatásaival, mígnem aztán Csehszlovákia, illetve Szlovákia része lett. Jól izmolt és élénk fantáziánk segítségével nagyjából el tudjuk képzelni, mennyire lehetett fenékig tejfel az 1300-as években Rozsnyón aranyat és egyéb fémeket bányászni, kicsit sem csodálkozunk hát azon, hogy a német mesteremberek legkésőbb a tárnák ünnepélyes megnyitását követő reggelen buzgón nekiláttak a sörfőzésnek is, hiszen az ilyesmit józanul kibírni nemigen lehet. Ezekre a szép, több száz esztendős hagyományokra alapozott az 1997-ben alapított Kaltenecker, akik pillanatnyilag mintegy 15000 hektoliternyi nedűt állítanak elő évente Marián Bednar mester irányításával.

**Rozsnyó látképe egy 1912-es képeslapon. Az ember mindig felkapja a fejét, ha meglátja valahol a nevét…**

Indító sörünk a Fiesta, melynek típusjelölése a kissé erőltetetten hangzó Light Ale Beer, mert hát mégis minek kétszer leírni ugyanazt. Ettől eltekintve a rendkívül populárissá ereszkedett, virágokkal telepingált koponyás díszítőelemmel ellátott és feldobott címke mögötti palackban korrekt sör lapul. Szűretlen, emiatt kissé matt, rezesbe hajló narancsszínt mutat, habja átlagos, picit koszos. Light Ale létére tisztességes, 45-ös IBU-értéket tud felmutatni, ízvilágát pedig ezen a keserűségen túl a Mandarina Bavaria, a Citra és az Amarillo virágos, földes, gyümölcsös (leginkább grapefruit és mandarin) jegyei határozzák meg. A tizenkettes test pont eléggé kerekded egy simán és könnyedén guruló kortyhoz, és az 5%-nyi alkoholt is szépen becsomagolja. Hétköznapi fiesta, de annak emlékezetes.

A kenguruk földjére röpítő sörünk a hátsó címke szerint egy semidark IPA, de tán lényegesebb a másik, elöl olvasható jelző, miszerint single hop. Ezt a színvilágban, szűretlenségben, habszerkezetben az előzőhöz kísértetiesen hasonlító sört egy szintúgy 1997-ben megalkotott ausztrál Saaz-származék (na, ezt mondjátok ki minél gyorsabban tízszer), a Summer teszi élvezetessé, illetve szinglivé komlóilag. A keserűk némiképp mogorvábbak (IBU 55), az illatban jelentkező mézes, barackos, hálistennek csak enyhén dinnyés jegyek az ízvilágban is szépen kidomborodnak a masszívnak mondható malátaalapnak köszönhetően, arra stabilan ráépülve. Hosszú lecsengésű, élvezetesen szerkesztett és egyensúlyozott sör jóleső keserűkkel, és jókor érkező 6,1-es alkohollal.

Meglehet, ez utóbbi az oka annak, hogy az előbb belepillantottunk a magyar királyi televízió 1973-ban bemutatott sorozatának, a Pirx kalandjainak egyik epizódjába (Stanisław Lem írásai alapján készült, koravén és elvakult sci-fi őrülteknek kötelező), ahol a címszereplő és szívszerelme egy megvadult robotot dezintegrál a Marson. Oké, színt vallunk, nem volt véletlen a dolog: a szívszerelmet, Glóriát alakító Sunyovszky Szilvia rozsnyói származású.

A kör ismét bezárul.

**Pirx és Glória egy műanyag lámpaernyő segítségével videotelefonál**

894-897. Kalapos Meggyes Búza, Kalapos Szilvás Búza, Edelmeister Gluten Free Lager, Edelmeister Red Ale

Így nyár idején (sőt, nyárvíz, mert ha van télvíz, akkor ez is kell, hogy legyen, nem beszélve a tavaszvízről és az őszvízről, s a későbbiekben szerintünk előkerül még a lábvíz, esetleg a magzatvíz kifejezés is) az egyszeri sörblogger viszonya kedvenc italához kissé ambivalenssé válik. Egyrészről az évszakból adódóan sördömping van, a gyártók jó része előrukkol valami újdonsággal, illetve minimum ráncfelvarrják egyik-másik terméküket. Egymás seggébe lógnak a sörfesztiválok is (hogy költőien fejezzük ki magunkat), első ránézésre a lángoktól ölelt kis izé 3155 településéből a két kezünkön meg tudnánk számolni, hol NEM tartanak sörfesztet, de így van ez jól, jövőre úgyis sokkal sz@rabb lesz a helyzet. Ugyanakkor az említett sörblogger már megtalálta és aktív állásba is pöccintette a tudatába gyárilag beépített lajhárkapcsolót, ezért mostanság csak fekszik a fűzfák alatt, bámul kifelé a fejéből, egyre kevésbé adoniszi porhüvelyén hangyák rohangálnak, nedvedző testnyílásait szorgosan köpik a legyek. Bizonyos keleti filozófiák útmutatásainak megfelelően mindenben az egyszerűséget keresi, ezért szinte mindent megiszik, amit elé rak a sors, pláne a karma. Szelleme viszont oly éteri magasságokban szárnyal, hogy ezekkel a sörökkel kapcsolatban semmiféle gondolati mélyszántásról szó sem lehet. Ha gonoszak akarnánk lenni, azt mondanánk, meg sem érdemlik, de nem vagyunk azok, mert már ezen is felülemelkedtünk.

A két szélső kalaposra pillantva a címke hátterének részét képző 45-ös számon tornáztunk egy kicsit, hogy az vajon mifasz, tán már ennyire háborús a helyzet, de aztán ráébredtünk, hogy nem kaliberről van szó, hanem alkoholtartalomról. A lágerváltozaton már átittuk magunkat, most eljött az ideje az alaphangú búzasörök abuzálásának.

Hogy mennyire izgalmasak ezek a sörök, mi sem szemlélteti jobban, mint a hátcímkén katonás rendben sorakozó összetevők, melyek bennünket a kilencvenes években divatos, rendkívül szellemesnek és humorosnak gondolt, a lusták számára tervezett levelezőlapokra emlékeztetnek. Mindkét esetben elég a lényegesnek tartott tételt megjelölni, a többi a töltelékanyag. Utóbbival pedig nem illik szórakozni, így hát nem leszünk restek másolni, tessék (dőlt betűvel az eltérések): ivóvíz, árpamaláta, búzamaláta, 18% szilva/meggysűrítmény, élesztő, feketerépalé (ez így, ebben a formában szerintünk nem oké), kandis cukor (ez sem, de már elzavartuk a nyelvtannácit aludni), komló, természetes szilva/meggyaroma. Felkészül a mangó-lótücsök-gumicsizma trió.

A Van Pur-féle Edelmeisterek közül a gluténmentes ászok mindenképpen megsüvegelendő vállalkozás, az ilyetén allergiaféleségben szenvedő, ám sörkedvelő embertársaink számára minden új fejlesztés a megváltás ígéretét hordozhatja magában. Ettől eltekintve nem vártunk tőle nagy csodát, ezért nem is csalódtunk. Fogalmazzunk úgy, hogy könnyen iható, mert akkor nem kell leírnunk, mennyire volt híg és vizes, hol találtunk benne itt-ott néhány lebegő komlófoltot. Viszont minden vékonysága ellenére az alkoholt azért feltornázták 4,2-re, s az akciós 159 HUF-os ár a hülyének is simán.

Az Edelmeister Red Ale már vagy nyolcvan könnyűsúlyú egységgel (a.k.a. forint) drágább volt, de ez még mindig a kibírható kategória. Ráadásul afféle kellemes meglepetésként még iható is. A típus standard ízvilágát ugyan vajmi halványan hozza, de azért kapunk egy kis karamelles-kekszes kóstolót a malátákból, a komlózás is elfogadható, sőt, az utóíz is mentes a mindenféle gyanús, fémes-savanykás jegyektől. Azt kell üzenjük innen a fa alól (miközben a hangyák szellemi szféránk asztrális tisztítását végzik, bal nagylábujjunk körmével pedig a monogramunkat farigcsáljuk a nirvána kapufélfájába), hogy korrekt.

PS.: a lábvíz és a magzatvíz mégsem került elő. Majd legközelebb. Ha lesz legközelebb, mert a velünk lassan szimbiózisba kerülő rovarfélék teljesen megőrültek ezektől a szirupos-búzás kreálmányoktól.