pilsener – Porból lettem, sörré leszek

1224-1225. Monyo Mojo Workin’25 Strawberry × Blackberry × Mango × Mint Ice Cream Smoothie Sour Ale és Monyo × Analog Balaton Könnyű

Nehezen hihető, de megint péntek van, az év maradéka a legnagyobb sebességfokozatba kapcsolva igyekszik megszabadulni tőlünk és egyben saját magától is. Hagyjuk, tegye, nekünk van itt két sörünk mára is, mi baj lehet?

Monyoék Mojo Workin’25-szériájának egyik darabja, a spanyol hidalgókat megszégyenítő névkígyóval bíró Strawberry × Blackberry × Mango × Mint Ice Cream Smoothie Sour Ale várakozik türelmesen nyitásra és töltésre, meg is tesszük neki ezeket az apró szívességeket, rajtunk ugyan ne múljon. Egy teljes kapacitással működő cukrászda fagylaltospultjának gyümölcsszekciója trappol át azonnal orrnyálkahártyánkon, kicsorduló könnyeinktől a monitorból percekig csak egy világos, remegő foltot érzékelünk. Így félvakon nem sok esélyünk van előkotorni egy kiskanalat, pedig szükség lenne rá, a főzet alig akar kifolyni a dobozból. A 20,7-es Balling és a smoothie-fogalomkör (bár mi, könnyed középkorúak, jobban kedveljük a turmix kifejezést, holott az is lehet, hogy a kettő nem fedi tökéletesen egymást, a jóisten se igazodik ki ebben a mai modern világban) nem hazudik: echte, vastag, ízletes gyümölcspüré van a pohárban, aminek a fele az első korty után ott is marad annak falán.

Nem szokásunk az összetevőket aggályosan citálni, de ennek olyan impozáns tételsora van, hogy nem bírjuk ki, ide illesztjük. Íme: víz, árpamaláta (EU), mangópüré sűrítmény, eperpüré sűrítmény, fagylaltpor (cukor, zsíros tejpor, dextróz, növényi zsírpor [glükóz, növényi zsír és teljes mértékben hidrogénezett növényi zsír (pálma), emulgeálószer: E471, E472a; tejfehérje, stabilizálószer: E340ii], maltodextrin, sovány tejpor, fruktóz, sűrítőanyag: E466, E410, E412, E415, emulgeálószer: E473, E433; inulin, glükózszirup, étkezési sav: citromsav, aroma), menta aroma, élesztő, kálium-szorbát, nátrium-benzoát, komló. B@szogat bennünket a kisördög, ugyan nézzünk már utána, melyik E-kód mit jelent, de az már valóban túlzás lenne. Oké, az E466 az a nátrium-karboxi-metil-cellulóz, ettől jó hígat lehet f*sni, ha túltolod, de gond egy szál se, az E410 (szentjánoskenyérliszt) majd besűríti a dolgot.

Nem szeretnénk azonban, ha úgy tűnne, problémáink vannak ezzel a vérszínű, nagy viszkozitású csemegével. Kifejezetten élvezetes, ízletes, izgalmas készítmény, mely ugyan klasszikus sörélményt nem ad, ellenben fogyasztása után napokig lebeghetsz egy puha mentafelhőben. Előző élményünket hígítandó már a pohárban figyel a Könnyű, a Monyo és az Analog Balaton kollab pilsenije. Férfiasan be kell vallanunk, a közös projekt második résztvevőjéről ezidáig azt sem tudtuk, eszik-e vagy isszák, így hát örömmel közöljük: inni lehet. Azok, akik nálunk gyakrabban másznak elő a lapos kő alól, ahol élnek, tudják, hogy az Analog Balaton egy elektronikus zenét játszó kéttagú formáció, szövegeikben – saját bevallásuk szerint – szétcsúszott hajnalok és másnap reggelek lenyomataival. A Könnyű (egyik slágergyanús szerzeményük címe nézzétek-hallgassátok, nekünk bejött) 4,2-es alkoholtartalma nem predesztinál komplikált másnap-élményt, de hát miért legyen mindig minden nehéz?

A készítés során felhasznált új-zélandi komlók közül a Riwakáról napra pontosan egy esztendővel ezelőtt áradoztunk egy BYM sör kapcsán, dicsérve kidolgozott citrusosságát, illetve az ezt kísérő passiógyümölcsös-grapefruitos felhangokat. A Wakatu szó maori nyelven emelést, alapítást jelent, ám ez volt a neve a Déli-sziget északi részén elhelyezkedő Nelson városnak is, amit 1841-ben alapítottak, természetesen miután elzavarták onnan az őslakosokat. Nézegetjük a manapság is a környéken élő törzsek neveit, hátha van köztük komlónak való, de elég reménytelen a dolog. Bemegy az árva sörkészítő a boltba, oszt’ aszongya: – Kérek tizenöt deka Te Atiawa o Te Waka-a-Māui-t, és kellene még ugyanennyi Ngāti Apa ki te Rā Tō is. Nehezen tudjuk elképzelni a dolgot. Mindenesetre a Wakatu szépen dolgozik, kettős felhasználású komlóként a keserűk mellé virágos, enyhén vaníliás jegyeket tol.

Imígyen felpörgetve meghallgatunk még néhány muzsikát az együttestől, csendesen morzsolgatva tovább a péntek délutánt.

1198-1200. Fehér Nyúl Enjoy the Science, Enigma, Monks’ Bread

Szép kis sörcsokrot (milyen pompás szó ez is, sörcsokor, lelki szemeink előtt gondosan kidolgozott testképpel rendelkező, csillogó tekintetű bajor lánykák sorakoznak, karonként 10-12 korsó sörrel) állítottunk össze magunknak – illetve nektek is – ma, melyek összefűzésének vezérmotívumát ez alkalommal a tudomány, mint olyan, szolgáltatja. Világéletünkben erősen hittünk a tudományban. Jól érezzük magunkat a közelében, szeretünk babrálni vele, sziklaszilárd meggyőződésünk, hogy ő fogja kirángatni az emberi fajt abból a kakából, amiben most van, és ahová saját magát kergette. Szintúgy fixa ideánk az is, hogy ehhez mesterséges intelligenciára, valamint a bolygó humán lélekszámának megfelezésére van szükség. Utóbbi kettő nem zárja ki egymást, ezért nyugodtan dőlünk hátra némi zene társaságában, mert a Fehér Nyúl Enjoy the Science nevű söre akkora áthallás, hogy a fal adja a másikat.

A dobozon lévő felirat szerint egy west coast pilsnerrel van dolgunk, ezért mi egy kicsit kétségbeesetten keresgéljük az újvilági komlókat, de hiába. A Titan német (jön is az illatfelhő végén a muskátli), a Styrian Cardinal és a Styrian Dragon pedig szlovén fejlesztés, igaz, ezekben akad amerikai génvonal is. Világos szalmasárga, csipkés habkoronájú sör virágos, citrusos illattal. A korty laza, könnyed (11,3 B°), már az elején meglepően és jólesően keserű. A grapefruit lime-ba lágyul, kevéske savanykás bogyófélét is oda lehet képzelni, a végén pedig újra a keserűk veszik át az irányítást. Precíz, pontos, élvezetesen tudományos, esetleg tudományosan élvezetes sör, mely egyben a főzde From the Hop-sorozatának bemutatkozó darabja. Innen kívánunk sok sikert a továbbiakhoz is.

A tudomány egyik elsődleges feladata a rejtélyek eloszlatása, ugyanakkor azok szakmányban történő előállítása. Az enigmák (αίνιγμα) állandó kihívást jelentenek minden gondolkodó lénynek, s mivel időnként magunkat is e kategóriába soroljuk, nem megyünk el szó nélkül Nyúlék hasonló nevű cold IPA-ja mellett. Az enigma kifejezésről egyszerre jut eszünkbe Sandra, a diszkrét dekoltázsú énekesnő a nyolcvanas-kilencvenes évekből, és Alan Turing. Ebből is látszik, hogy problémáink számosak és krónikusak. A popdíva az akkori férje által összetákolt zenei formáció, az Enigma mindent taroló slágerében (Sadeness Part I.) sutyorgott erotikuschan és flansziául, megfelelően hígítva a kőkemény gregorián kórus latinját. Hallgassátok, de legyetek óvatosak.

Turing bácsival már nincsenek ilyen problémáink, egyértelműen zseniális elme volt, méltatlanul nyomorult életúttal. A németek Enigma márkanevű titkosító berendezésével készített kódokat ugyan nem ő törte fel először (ez Marian Rejewskinek és csapatának sikerült még 1932-ben), ám a Bletchley Parkban az ő vezetésével a megfejtésekre szánt idő látványosan zsugorodott. Szimulációs kísérleteivel a lehetőségek számát 200 trilliárdról (!) egymillió környékére szűkítette. Ennyit végigzongorázni egy Turing-bombával (elektromechanikus számítógép) kb. hat órányi meló, többet beiktatva arányosan kevesebb, az angoloknak meg volt vagy kétszáz.

Nekünk egy Enigma jutott, de nem panaszkodunk, nyitunk. Komlóból ebbe is került háromféle, az alapnak vehető fűszeres keserűket a Magnum adja. A tropikus vonalért az El Dorado felelős ananásszal, mangóval, az Idaho 7 pedig hozzácsap némi fenyős-gyantás jelleget. Világos arany szín, kitartó, hézagos hab, picit csípős, gyümölcsös illat. Rizst is csempésztek bele, hogy még titokzatosabb legyen, illetve a száraz, tiszta ízhatás miatt. Az alkoholtartalom is felkúszott 5.7-re, ettől kedvünk támadt egy alapos sifrírozásra, de aztán attól való félelmünkben, hogy elhagyjuk valahol a kódkulcsot, inkább lemondunk a dologról, és nekiállunk szemezni egy duplabakkal, à la Turing.

**Turing futásban is kiváló volt. Maratonideje szűk tíz perccel maradt csak el az akkori olimpiai aranytól**

A Monks’ Bread tradicionális alapokra helyezett doppelbock, melyet a szerzetesekkel ellentétben mi már nem csak nagyböjt idején fogyaszthatunk (bár valami azt súgja, rájártak erre a csuhások az év egyéb napjain is, hogy legyen erejük őrizni a tudás lángját a sötét időkben). Halvány bézs, krémes és tömött hab, elegáns, mély mahagóni árnyalat. Illata nagyon komoly malátákat hoz, mögötte halványan valamiféle gyümölcs, tán szilva.

Íze is malátadomináns, édességét enyhe komlókeserűk ellensúlyozzák. A korty zamatos, vastag, lassú, lágy, a 7.1-es alkoholtól kellemesen meleg. Pazar alkotás, tovább szilárdítja amúgy is törhetetlen hitünket a tudományban.

Fel hát, előre az eljövendő boldog évezredekért!

1188-1194. Jó Palóc, Bandauer APA, Bandauer IPA, Negro Modelo, Club Colombia, Like a Goulash 13, Peroni Gran Riserva Rossa, Amaréna

Parádésra-csillagszórósra sikeredett az elmúlt hétvége, hála kedves barátainknak. Ez alkalommal is bírtunk annyit inni, mint egy kisebb mezőváros, ezért aztán a szombat este megrendezett sörvéleményező eseményen már az objektivitás teljes hiányából eredő végtelen nyugalommal vettünk részt. Készült ugyan egy videofelvétel a dologról, ám ezt minimum 200 esztendő erejéig titkosítottuk, így be kell érnetek egy megviselt, törődött, szakadozott és foltos írásbeli beszámolóval.

Tíz főzet sorakozott előttünk, ezekből hetet fogunk ezen keretek között ismertetni, mert a Bernard Černý Ležák (avagy Dark Lager) már régen ki lett pipálva, akárcsak a balassagyarmati főzde Vidróczkiról elkeresztelt vöröskéje. (Az említett felvétel egyik arcpirító jelenetében a híres betyárról szóló népdalt interpretáljuk üvöltve, gyomorforgatóan hamisan. Legyen inkább 250 év.) Tőlük itt kérünk halkan elnézést, mert Amaréna nevű meggyesüket széles mozdulattal a sor végére utasítottuk, aztán az események elszabadultával szépen meg is feledkeztünk róla. Úgy illik hát, hogy elsőként a cég másik sörét, a Mikszáth Kálmán kisepikai gyűjteménykötetének címére hajazó Jó Palóc márkanevű világost említsük meg. A címkéről a Mester tekint ránk tűnődve, de nem gondoljuk, hogy a sörről agyalna, mert azzal különösebb probléma nincsen, sőt, tulajdonképpen bőven az elvárások felett teljesít. Kellemesen, fűszeresen komlós, magát szépen itató szárazkás láger, amiről hallottunk már jóval rosszabbakat is. Ennek oka lehet talán a PET-palakos kiszerelés, esetleg a főzde nem tud mindig azonos minőségű termékeket produkálni. Mindenesetre ez akkor és ott rendben volt. A szénsav nagy lendülettel igyekezett kiszabadulni a rabságból, de némi papírtörlő megoldotta a problémát.

**Mikszáth-portré 1882-ből, A jó palócok megjelenésének évéből**

Veszprém megye felé pislogtunk ezután, itt található Bánd, németül Bandau, ergo a Bandauer Kézműves Sörműhely is. Elvileg ők hazánk legkisebb legális főzdéje, ám hozzáállásuknak és filozófiájuknak ez az állapot tökéletesen megfelelni látszik. Egy APA és egy IPA volt tőlük a felhozatal, ezek közül az előbbit éreztük kidolgozottabbnak a markánsan citrusos ízvilág miatt. Az IPA is hozta a keserűit az elvárható gyümölcsös körítéssel, de társult vele egy némiképp megfáradt, túlérett érzet is. Ennek ellenére a címkén Essegvár (1270 környéke) öregtornya alatt feltüntetett alapigazsággal („Wer kein Bier hat, hat nichts zu trinken”) teljes mértékben egyetértünk, és nem csak azért, mert Luther Mártonnak tulajdonítják. Feltettük Bandaueréket a listánkra, s mivel nem könnyű hozzájutni a söreikhez, záros határidőn belül el fogunk zarándokolni az ország azon felébe.

Ezek után átcikáztunk az amerikai kontinensre a következő két sör erejéig, mexikóvárosi landolással. Ennek északnyugati részében van a Tacuba nevű városrész, itt alapított főzdét 1925-ben egy csapatnyi spanyol migráns. Egyikük – Felix Aramburuzabala – leszármazottja María Asunción Aramburuzabala, aki az ország második leggazdagabb üzletasszonya, cca. 6,2 milliárd dollárra becsült nettó vagyonkájával. Ez akár még a bagó kategóriába is csúszhat ahhoz a 20 milliárdhoz képest, amennyit állítólag az Anheuser-Busch InBev fizetett a főzdéért 2013-ban. Mi ezekkel az összegekkel nemhogy nem rendelkeztünk, hanem felfogni sem nagyon tudtuk őket, így maradt az ivás. A Negro Modelo egy közepes testű, simulékony, ízgazdag, müncheni stílusú dunkel láger, melyhez a finoman pörkölt malátákon túl a Galena komló körtés, ananászos, bogyós gyümölcsös jegyei adták a truvájt. María asszonyság a hatvanas éveinek elejét tapossa, ha betáraz ebből otthon, már megyünk is idősgondozni.

**La calle Tacuba (cca. 1890). Elvileg ez az egész kontinens legrégebbi utcája**

Újabb ország következik újabb migránsokkal. Leo Siegfried és Emil Kopp 1876-ban vergődött ki az óhazából, Németországból Kolumbiába. Néhány évnyi mindenféle dologgal történő kereskedés után megalapították a Bavaria Kopp’s Deutsche Bierbrauerei nevű főzdét. Az általunk kóstolt Club Colombia 1949-es születésű, az alapítás hatvanadik évfordulójára készítették, egy ideig Club Sesenta néven forgalmazták. Végtelenül egyszerű, de nagyjából tisztességesen összerakott, a szokásosnak nevezhető mértékig lebutított pilsről van szó, mely utóbbi tulajdonságát annak köszönheti, hogy ezt a céget is benyelte már az Anheuser-Busch InBev.

**A főzde valamikor az 1900-as évek elején**

Szerencsére az extrémebb ízek rajongói sem maradtak szomjasak azon az estén, hiszen akadt egy adagnyi a Cserniczky Botond nevével fémjelzett B*BOP Fermentory és a Pivovar Zichovec szerelemgyerekéből, a Like a Goulash 13 hívójelű gose-ból. Hogy miért 13, nem tudjuk, de megkérdeztük az AI-t, az meg azt mondta, ennyi benne a szárazanyag. Legyen. Roppant érdekes, meglepő, a társaságot rögvest megosztó, de kifejezetten ízletes kreációt kóstolhattunk. Ahogy a már eleve sós-savanykás alapsör megkapja a gulyásleves alkotórészeit (paradicsom, paprika, hagyma, sárgarépa), már akkor érdekes a dolog, a fűszerekről pedig még nem is beszéltünk. Akadt benne tárkony, babérlevél, kömény, fűszerpaprika, bors és szegfűbors, ezért a végeredmény valóban gulyáslevesre emlékeztetett. Egy csipetnyi Magnum még egy kis keserűvel is megtámogatta a főzetet, amit mi élvezettel szürcsöltünk, még ha a paradicsom tán egy hangyaf@sznyit túl is lett tolva.

Zárótételként a Peroni Gran Riserva Rossa lett szervírozva, hogy az olaszok se maradjanak ki a jóból. Francesco Peroni 1846-ban alapította első főzdéjét Vigevanóban (itt halt meg Juan Caramuel Lobkowitz filozófus, matematikus, de a sörös embereknek más is beugrik a nevéről), mert valószínűleg elege lett a tésztakészítésből, amivel a családja foglalkozott. A cég később Rómába települt át, ahol az ország egyesítése után gyorsan vezető helyre küzdötte fel magát. A Nastro Azzurro termékcsaládot mindenki ismeri, mi is foglalkoztunk már velük, nem tartoznak a kedvenceink közé. Leginkább azért nem, mert ötlettelen, egydimenziós, urambocsá’ unalmas sörök, bazi magas szénsavtartalommal. Ezért kíváncsian vártuk a Gran Riserva-sorozattal való első találkozást, és azt kell mondanunk, kellemesen csalódtunk. A Rossa egy komplex, telt, aromagazdag, címkéje szerint wienna style félbarna sör húsos malátákkal, jó értelemben és vidáman grasszáló karamellákkal. Az addigra végképp meggyötört tekintetünket szívesen pihentettük a rubinvörös árnyalaton, csalogatóan édeskés illata pedig új erőt adott. Tudnak ezek a taljánok, ha akarnak.

Nagyjából ezeket akartuk akkor és ott elmondani jellegzetesen búgó baritonunkkal, de mint azt már említettük, erősen meg voltunk viselve a sok élmény miatt. A legszomorkásabb a dologban pedig az, hogy majdnem teljesen biztosak vagyunk abban, hogy legközelebb is ugyanez fog történni. De mit tehetünk? Meg vagyunk mi határozva, mint a csikó kantározva.

PS.: Ádám közben felszívta az Amarénát, aszongya jó vót. Az emlegetett felvétel még diszkrétnek ítélhető részéből a sörök miatt ideillesztünk néhány másodpercnyit. A végén jobbra mi rázzuk a seggünket.

1183-1184. Wundertal és Birra Tirana Pilsner

Mára is két parádés alkotás jutott, lehet diszkréten irigykedni, hiszen akit a Sors ennyire kegyel, az megérdemli. Hogy melyik lehet sz@rabb, arra már most lennének tippjeink, de mi hiszünk a liberalizmusnak a személyes szabadságon kívül a törvény előtti egyenlőséget biztosító elvében is. Imígyen felvértezve laza mosollyal szólítjuk elibénk a borsodiak heresorvasztó nehézvizét, mely az echte deutsch Wundertal hívójelre hallgat.

A névválasztáson nagy örömmel látunk neki töprengeni. Tudjuk jól, hogy a kérdőjeles nagyüzemi gazemberségeket nemhogy trendi, de egyenesen kötelező valamiféle minimális fogyaszthatóságot sugalló, némi szakértelmet sejtető fedőnévvel ellátni. Részünkről adott a költői kérdés, miszerint mif@sznak? Mert hát az alkoholistáknak az a rétege, amelyik ebből a kínálati szegmensből rugaszkodik neki a napi Nirvánának, nemigen esik transzba az ikonikus német sörminőség ilyetén sugallatától (leszámítva tán a lecsúszott sörbloggereket). Aki meg még nem tart itt, az tökéletesen átlát a szitán. Ha mégsem, az egy finom jele annak, hogy elkezdett csúszni ő is valamiféle lejtőn. Ugyanakkor nem tudunk szabadulni a gondolattól, hogy a bőcsi brainstorm-iroda egyik sarkában vigyorogva lapít egy Warhammer-rajongó, Wundertal ugyanis a nyolc Halandó Birodalom* egyikének, Ghyrannak tartománya. Itt terem a fantasztikus fátyolvirág (Schleierblüte), amit ha magadra erősítesz, repülni fogsz.

Nagyjából ez a hatásmechanizmusa a borsodi varázsfőzetnek is, csak itt a fogyasztást követően nagyívű zuhanás várható a Büdös Semmibe (Stinkendes Nichts). Dohos, egérszagú lötyedék némi gyógyszeres keserűséggel, a gyomor nyálkahártyájának viszont becsülendő lelkesedéssel esik neki rögvest a megérkezés után. Próbáltuk semlegessé hűteni, de elfogyott a cseppfolyós nitrogénünk, −195,8 °C felett pedig nem ajánljuk senkinek.

*mai ingyenes népfőiskolai keretünkben közöljük a maradék hét nevét is: Azyr, Aqshy, Shyish, Hysh, Ghur, Chamon, Ulgu. Szívesen.

Másik sörünket kedves és önzetlen kolléganőnktől kaptuk, az őszinte és lelkes köszönetnyilvánítás után viszont azonnal a HétköznaPICSAlódások dalszövege ugrik be: „A célpont Tirana, lőszer a tárban/Anarchia Albániában/A sasok földjén elszabadult a pokol/Valahol délen égbe kiált a nyomor.” No de hát tulajdonképpen miért is ne hallgassuk meg?

Tegyük hozzá gyorsan, hogy eme halhatatlan sorokat az országban 1997-ben zajlott polgárháború ihlette, az azóta eltelt szűk három évtizedben Albánia szépen magára talált. Valószínűleg már nekik is jobb a soruk, mint nekünk, bár ezzel nem mondtunk semmit, tekintve, hogy lassan már mindenhol kellemesebb az élet ezen a kontinensen, mint ezen a nyomorult 93 ezer négyzetkilométeren.

A Birra Tirana a hasonló nevű, 1960-ban létrehozott sörfőzde zászlóshajója, ám a mi példányunkat a valamivel korosabb, 1928-as alapítású Birra Korça készítette (nem meglepő módon egy Korçë nevű városban). A pilseni típusú sör különlegességét elvileg a Selita-forrásból származó, extra magas oxigéntartalommal bíró víz adná, és tényleg elég vízízű. Megfelelő hőmérsékleten fogyasztva simán átugorja a fűnyírósör kategória alapkövetelményeit, ez pedig a napi felhozatalt tekintve egyértelmű dicséret.

Most kimegyünk az itteni sivatagba valamiféle forrást keresni, aztán hallgatunk még egy kis punkot, oszt’ jóccakát.

1107-1108. Rothbeer Galaxy Lager és Rothbeer Red Space

A napokban ünnepeltük xenobeerológusi diplománk hatodik születésnapját, mely képesítés a maga nemében attól is klasszikus, hogy mostanság – idő hiányában – alig használjuk valamire. De nem esünk kétségbe, tudjuk, hogy az idő és a tér szabadon alakítható és formálható dolgok, teljes mértékben osztjuk Gödel mester azon elméletét, mely szerint ha a megfelelő sebességgel indulsz el valahová, szembe találkozhatsz saját magaddal még azelőtt, hogy elindultál volna.

A téridőt és a kvantumelméletet feszegető témakörök kellemesen zsongító hátteret biztosítanak a Rothbeer intergalaktikus sörei közül rögtön kettőnek is. A főzde nem ismeretlen előttünk, kóstoltuk már – gyors fejszámolás – vagy hatféle sörüket, melyek közül a Wee Heavy, a Red 5 és a Távoli Galaxis hagyott hátra maga után fajsúlyosabb emlékeket. A főzde azóta a Mad Scientist-tel szűrte össze a levet, söreik a Maglódi úton készülnek, illetve a Mad webshopjában szerezhetők be.

A Galaxy Lager dobozán lévő képen szkafanderes humanoidokba pumpálja lelkesen a levet a csapos, ami remek és elvileg kivitelezhető ötlet, ám mi kissé hiányoljuk a másik csővezetéket, ami a vizelet elszállítását oldaná meg, mert ki a fenének van kedve húszpercenként zsilipelni? Galaxy egyébiránt a komló is, ami ebbe a nagyon halvány, szalmaszín pilsbe került, dől is illatából a déligyümölcs, némi virággal spékelve. A korty élvezetesen friss, az eleje gyümölcsösen zamatos, bár kissé híg, erről viszont az érkező keserűk elterelik a figyelmet. Nem túl bonyolult, 5 %-os alkohollal bíró sör, „az Univerzum rekreációs lágere”, ahogy azt a csomagoláson olvashatjuk, és bizony erre a kategóriára mindig szükség van, bármit csinálsz és bármerre is jársz a Galaxisban.

A Red Space címkéje pompás vérvörös/rubintvörös színekben pompázik, lévén ez egy meggyes belga búza. A vad hullámokon visszafogottan rózsaszínre tükrözött szkafanderes alak deszkázik, belőle nem lógnak csövek, máshogy oldja meg a folyadék be- és kivitelét. A színekről eszünkbe jutott egy újságcikk a kilencvenes évekből, melyben amerikai (nem, nem angol) tudósok – tán a Johns Hopkinsról, de ebben azért nem vagyunk annyira biztosak – bejelentették, hogy vizsgálataik alapján szerintük a Mindenség türkizkék. Néhány hét múlva ismét jelentkeztek, hogy hát bocs, mégis inkább bézs. Nabaz+.

A miénk kitöltve bordó mélységekben bújócskázik, habja szkafanderrózsaszín. Illatában a gyümölcs mellett valami csípős, némiképp boros jegy is húzódik, amit így hirtelen nem tudunk hová tenni, bár valószínűleg a meggy és az erjedés közös gyermeke. A korty nem sok mindent tud felmutatni a witbier-kelléktárból, a gyümölcs kissé agresszív. Még erőszakosabb viszont a csonthéjasokra jellemző gyógyszeres, ciános keserűség, mely rögtön a gyümölcs savanykássága után terül szét. A főzde saját bevallása szerint rést keresett a telített meggysör-piacon, hát lelkük rajta, találják is meg, mi inkább csendesen, a háttérből figyeljük majd őket.

1095-1097. Amstel Premium Pilsner, Hermann Müller Premium, Schlossmühle Helles

Sz@rul hangzik, de a nyárnak bizony lassan vége, az évszak remélhetőleg elegáns haldoklását mi is megünnepeljük, egyazon lendülettel rendet vágva a kamrapolcon sorakozó gyülevész sörutánzatok között. Színpadra szólítjuk hát a Tetemrehívó triót (a.k.a. Halmozottan Hátrányos Helyzetű Hármas), segítségükkel szeretnénk meglátni a fényt az alagút végén, imígyen megvilágosodván mi is, hátha az élet mégsem annyira sz@r, mint ezek. A számunkra legfájóbb tétellel indítunk, hiszen az Amstel a mi tovatűnk ifjúságunk oly mámoros esztendeiben (ez alatt a kilencvenes évek közepétől datált intervallumot értjük) még sör volt. Volt értelmezhető és élvezhető íze, illata, nívója, jelentése, összekovácsoló ereje. Hogy ezekből a mostanra éterinek tűnő magasságokból miként sikerült a holland világmárkának ezzé az orrfacsaró lóhúggyá leküzdenie magát, minden bizonnyal rendkívül összetett kérdés. Széleskörű gazdasági, politikai, szociológiai, pszichológiai, filozófiai elemzést kívánna a dolog, melyben mi egyértelműen nem vagyunk kompetensek. Annyit tehetünk csak, hogy könnyes szemmel és remegő szájszéllel ezentúl is csak a szépre próbálunk emlékezni, ezt a szerb ipari hulladékot pedig klotyózzuk, hátha megvadulnak tőle a perem alatti baktériumok. Egyúttal pedig együttérzésünkről biztosítjuk a két alapítót – Charles de Pesters és Johannes van Marwijk Kooy -, akik lelkesen szorongatják egymás kezét a doboz alján. Kimerítő dolog lehet ennyit forgolódni a sírban.

Bölcs mesteremberhez hasonlóan a Van Pur is addig üti a vasat, amíg az egyszeri vásárló meg nem unja. Rövid időn belül már a harmadik Hermann Müller-féle sörszerűségbe futunk bele, a Pilsener és a Classic Lager után itt a Premium. Ha a csomagolások színkódját vesszük, mostanra megbicsaklott a lengyelek pszichéje is, a metálzöld és az égővörös után egy kontrollálatlan őszinteségi roham előhozta a setét fosbarnát. Elég szörnyű ez is szegénykém, ám legalább kukoricamentes, ráadásul egyértelműen malátás jegyeket tud felmutatni, öt százaléknyi alkohollal körítve. El tudjuk képzelni azt a párhuzamos univerzumot, ahol megfelelő hőmérsékletre hűtve meg tudnánk inni. Már csak az átjárót kellene megtalálni. Addig, hogy ne zavarjon a keresésben, inkább kiöntjük. A felét.

Ezen a ponton már erősen horgad bennünk a véres és megtépett nemzethy öntudat, mer’ hát hogy van ez má’, nekünk öntudatos mimagyaroknak a szomszédba kell mennünk sz@rsörért? Nem addig a’! Van nekünk biza’ nem is egy tűzrőlpattant, államilag erősen támogatott termékelőállítónk, ki menti meg ez alkalommal a haza becsületét? De hallga csak! Mintha szélmalomkattogást kergetne a szél Pécs irányából! Itt a mi hősünk, büszke habtartással áll szorítóba e nemes küzdelemben, pajzsán kopott Hell(es) felirat. Ugyan se íze, se bűze, de sárga és a miénk. A pécsi arany- és angyalcsinálók által évszázadok óta használt Mindentfeloldó Savanyúvíz ez alkalommal is bizonyít, a győzelem ismét a honé.

Nekünk pedig mára nincs más teendőnk, mint benyelni tizenöt deka szódabikarbónát, magzatpózba zsugorodni és delirálni egy jóízűt. Áldásbékesség.

1089-1090. Novopacké Podkrkonošský Speciál Tmavý és Světlý

Nová Paka városába tartunk ez alkalommal, a jičíni járásba, errefelé lakott Rumcájsz is a Řáholec erdő közepén Mankával és Csibészkével, emlékezzetek csak vissza. A múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben készült cseh rajzfilmeken szocializálódott kedves olvasóinknak jegyeznénk meg zárójelben, hogy a Rumcájsz-kalandjai (O loupežníku Rumcajsovi) szerzője ugyanaz a Václav Čtvrtek, aki Moha és Páfrány történeteit (Pohádky z mechu a kapradí) is megálmodta.

**Václav Čtvrtek (1911-1976) O víle Amálce a žabce Márince című kötetével ’73-ban**

A várost 1357-ben említik elsőként írásban, amikor a helyi templom új plébánost kapott, aztán az 1600-as évek végéig volt itt minden, amire rendes embernek soha sem lett volna szüksége. Egyszer sikerült porig égetni a várost, másodjára csak félig üszkösödött el. Aki túlélte a lángokat, azt a pestis ragadta magával, a kigyúrt immunrendszerrel bírókat pedig a svédek belezték ki, akik a harmincéves háború szervezésében kirándultak errefelé. Ám a lelkes állampolgár az már csak olyan, hogy mindig visszatér, termel, fogyaszt és szaporodik. Nová Paka is virágzik, többek között sörgyárának köszönhetően.

A városban már a XIII. században is állt egy főzde, ami persze leégett, ezért újat építettek, ebben viszont abbahagyták a termelést némi adó- és vámmentességért cserébe. A jelenlegi főzde épületeinek 1871. március 29-én láttak neki, a termelés egy bő esztendővel később indult meg. Átvészelték a két világháborút és a gazdasági szempontból nem kevésbé kegyetlen rendszerváltási időszakot is, napjainkban független főzdeként üzemelnek Pivovar Nová Paka néven.

Elsőként a Podkrkonošský Speciál Tmavý kerül pohárba, mely nevéhez híven szép sötét gesztenyebarna árnyalatban pompázik (a név első fele egyébiránt az Óriás-hegység [Krkonoše] közelben nyújtózó vonulataira utal). Nagy népszerűségnek örvendő söröcske, mely 2005-ben karácsonyi főzetként startolt, aztán gyorsan az alapszortiment részévé vált. Habja puha, krémes, tartós, alóla malátásan édes, finoman kenyeres aromák bújnak elő. A korty kellemesen pörkölt, karamellás, kávés jegyeket hoz, nyalatnyi csokoládéval, falatnyi dióval. A keserűk határozottak, szépen íveltek középtájtól az utóízig, ahol villanásnyi időre némi édesgyökér is csatlakozik hozzájuk. A 6,3-as alkoholtartalomra Rumcájsz is megpöccintené a kalapja peremét, mi pedig kifejezetten elégedettek vagyunk a dolgok eddigi alakulásával.

Egyik szőke, a másik barna…- dudorásszuk hát emelkedett hangulatban a régi nótát, mit sem törődve a sorrendiséggel (mondjuk a rímképlet és az ütem miatt tökmindegy lenne), miközben már a következő palackot markolásszuk. A dal címe Zsebkendőm négy sarka, szövegét Kubányi György, zenéjét pedig Szentirmay Elemér szerezte. Utóbbi művésznév vadosfai és zsidi Németh Jánost takarja, aki rengeteg ilyetén népies nótát komponált. Állítólag egy Liszt Ferenc játékát követő afteren a kisujjából rázott ki két művet, melyeket a mindig és mindenhol jelen lévő muzsikus cigányok rögvest lekagylóztak, és már bazseválták is. Ezt követően a szintúgy a helyszínen tartózkodó Anton Grigorjevics Rubinstejn leesett állát kellett keresgélnie az úri közönségnek. Valószínűleg meg is lett, a vargabetű után pedig jöjjön a szőke, na de előbb mjúzik.

A Podkrkonošský Speciál Světlý nevét szintúgy 2005-ben nyerte, ekkor keresztelték át az 1997-ben, a főzde 125. évfordulójára készített Vyrocni nevű sört. Méltán népszerű főzet ez is, szintúgy 6,3-as alkohollal, ám barna kollégájával ellentétben az ő esetében ez a százalékos érték már az illatban is egyértelműen hozza az „erőssör”- érzést. Szép sötétarany szín, itt-ott rezes törésekkel. Habja átlagos, tapadós, kitartó. Az alkohol mellett illatában gabonafélék, édes kekszek jelentkeznek. A korty csalogatóan édeskés, a komlózás ezt csak részben képes ellensúlyozni, ám ez nem feltétlenül jelent problémát, mint ahogy az alkohol kissé felületes csomagolása sem az. Testesnek, nehéznek érződő sör, ami ennek ellenére – vagy épp ezért – nagyon szépen itatja magát. Az utóíz finom savanykássága jólesően reflektál a korty elejének édességével, szomorúak is vagyunk, amikor elfogy, mert ezt a játékot szívesen folytattuk volna még egy darabig, fél szemmel a ravaszdi alkoholokat figyelve.

E két alapsörével a főzde belopta magát szívünkbe, odavéstük a titkos jelet, jövünk mi még erre.

1079. Köstritzer Edel Pils

Habár a tanévnek már vége (illetve dehogyis van vége, hivatalosan mindegyik augusztus 31-ig tart, hogy aztán elsején indulhasson az új, milyen kiábrándító ez is, nem?), álljon itt egy szép iskolapéldája annak, hogyan lehet deduktív módszerekkel, a köröket szűkítve, azok között ugrálva eljutni egy sörig. Mert a dolgok vége mindig és mindenkor egy sör. Éppen egy okos ember könyvét olvasgatjuk (mert okos emberek könyveit olvasgatni jó) az időjárásnak és az éghajlatoknak az emberi civilizációra történt/történő/valószínűleg történni fogó hatásairól. Egy adott ponton utána kellett néznünk valaminek a Humboldt-áramlattal kapcsolatban (egyebek közt miatta is olyan száraz az Atacama-sivatag, hogy a Mars felszínéhez való nagyfokú hasonlósága miatt a NASA itt teszteli az oda küldendő cuccait), mely áramlatot Friedrich Wilhelm Heinrich Alexander Freiherr von Humboldt német természettudósról nevezték el (csakúgy, mint 19 állatfajt, 17 növényt, 8 hegyet, két gleccsert és aszteroidát, egy holdtengert és -krátert, egy repülőteret és egy egyetemet, utóbbit a testvérével egyetemben).

**Balra a Mars, jobbra az Atacama egy kalapáccsal**

Erről meg eszünkbe jutott, hogy a Humboldt-fivérek baráti kapcsolatot ápoltak Johann Wolfgang von Goethével, akinek életvitelétől Wilhelm, az idősebbik Humboldt, jócskán kiakadt. Egyik levelében így ír erről feleségének: „Ach Gott!, liebes Kind, Goethe hat auf nichts Appetit, nicht auf Bouillon, Fleisch, Gemüse; er lebt von Bier und Semmel, trinkt große Gläser am Morgen aus und deliberiert mit dem Bedienten, ob er dunkel- oder hellbraunes Köstritzer oder Oberweimarisches Bier – oder wie die Greul alle heißen – trinken soll. Doch geht er meist in eine andere Stube dazu, wenn ich da bin.” Nyugodtan guglizzon, akinek kell, de a lényeg az, hogy a költőóriás sörön és zsemlén kívül mást nem kívánt fogyasztani, egyik legnagyobb problémája pedig az volt, hogy köstritzeri barnát vagy világosat igyon-e. Kellhet ennél jobb reklám egy főzdének? Azt azért hozzátennénk – mintegy a zseni védelmében -, hogy a Köstritzer Schwarzbier a XX. század elejéig orvosilag is javasolt volt vérszegénység, tüdőbaj és általános gyengeség ellen.

**Schiller, a két Humboldt és Goethe Jénában, 1797-ben**

Nem tudjuk, Goethe hogy döntött, mi most világosat kóstolunk, a Köstritzer Schwarzbierbrauerei névadó söre már hosszú ideje stabil pontját képezi így nyáridőn egyre kevésbé hullámzó sörfogyasztásunknak, lásd általános, leginkább lelki gyengeség. A valószínűleg szláv alapítású település, Kostricz 1543-ban kapta meg a főzési és kereskedési engedélyt. Ma már Bad Köstritz néven érdemes keresgélni őket a térképen az 1845-ben létesített fürdőlétesítmény miatt. Aki pedig a sörök fogyasztásán és testének áztatásán kívül még a virágokat is preferálja, máris csomagolhat, irány a Dahlien-Zentrum, ahol többek között fejest lehet ugrani a német dália-archívumba, ami olyan érdekesnek hangzik, hogy mi is alig bírunk magunkkal.

A Köstritzer Edel Pils világos aranyszínű, átlagosan vastag, kitartó habkoronával bíró sör. Illata kellemesen fűszeres, enyhén füves-gyógynövényes. A korty meglepően lágy és selymes, az alap ízletesen malátás, a komlózás könnyed, virágos, nem, nem a dáliák miatt. Az utóíz szép hosszú, megfelelően száraz és kesernyés.

Jóleső, sallangmentes német pils, Goethe is csettintene a nyelvével.

1061. Schierlinger Pils

Két nap múlva egy reményeink szerint képzett és rutinos szájsebész (férfiember az illető, így a klasszikus nyelvtörő – Zsuzsi szájsebész – nem játszik) lebontja felső fogsorunk jelentős részét, minek köszönhetően a varratok eltávolításáig mértékkel tudunk csak ételt és folyadékot magunkhoz venni. Megelőzzük hát a bajt, megisszuk most azt a jó kis bajor pilst, amit csütörtökre tartogattunk. Ehhez Schierlingbe ugrunk át rövid időre, mely település nevének jelentése magyarul bürök, ezért Szókratészre gondolva kissé kényelmetlenül érezzük magunkat, és azon kezdünk töprengeni, vajon utolsó szavainkkal mi is azt kérnénk-e valakitől, hogy áldozzon egy kakast Aszklépiosznak? Nem valószínű, bár nem kizárt, hogy tudnánk annyit inni előtte.

Gefleckter Schierling *(Conium maculatum)*

Schierling Regensburgtól délre fekvő, megszokottan bájos képet mutató bajor kisváros, melynek első írásos említése 953-ban történt I. Ottó által (két évvel később ő nyomott le minket az augsburgi csatában). 856 évvel később Napóleonnak is sikerült ezt az eredményt felmutatni az osztrákokkal szemben az eggmühli nézeteltéréskor, mely falucska napjainkban Schierling része. Az élet azóta csendesen csordogál arrafelé, pláne amióta sörgyár is van. Ennek alapítását 1578-ra teszi a kollektív emlékezet, s nem kis büszkeséggel jegyzik azt is, hogy sem a pestis, sem a harminc éves háború eseményei, de még maga Napóleon sem zökkentette ki a termelési folyamatból a derék helybelieket, pedig a jó öreg Bonaparte még a várost is felgyújtatta.

Később a Thurn und Taxis család invesztált nem kevés mozgótőkét a főzdébe, manapság az abensbergi illetőségű Kuchlbauer sörfőzde vezetősége irányítja az üzemegységet. A Schierlinger Pils a főzde egyik vezérsöre, ami már csak azért is érthető, mert ők voltak ez elsők, akik ilyen típusú sört készítettek nagy Bajorországban. A palack nyakcímkéjén olvasható jelmondatot – Tapfer in der Sache, milde in der Art – az új főnökség választotta vezérelvként. Eredeti latin változata – Fortiter in re, suaviter in modo – Claudio Acquaviva nevéhez köthető, akit a jezsuita rend második alapítójaként emlegetnek. Bármelyik nyelvet is tekintjük, a lényeg olyasmi, hogy légy határozott a lényegben, de körültekintő a végrehajtásban. Megszívlelendő tanács még egy sörfőzdének is.

**Claudio Acquaviva portréja Hieronymus Wierix műhelyéből**

Nem kevésbé trendi másik mottójuk sem, miszerint „Denke global, trinke regional”, melynek alapján jórészt régióbeli alapanyagokat dolgoznak fel helyi munkaerő segítségével. Meginni mi fogjuk, itt és most.

Pohárba kerülve szép világos szalmasárga színt mutat, habja átlagos, kitartó, hófehér. Illata édeskés, cseppnyi mézzel és virágokkal, melyek mögül kis idő múlva gusztusos savanykásság pöndörödik elő. A korty tulajdonképpen soványka (11,5 B°), ám ez egyáltalán nem zavaró, az elegánsan és könnyedén fűszeres komlózás nem enged teret a vizesedésnek. Barátságos, könnyen iható, frissítő pils, pont annyira savanykás utóízzel, hogy megkívánja az ember a következő kortyot.

Sajnos hamar el is fogy, viszont mi lélekben megerősödünk tőle, és egyre biztosabbak vagyunk abban, hogy működni fog ez a dolog szívószállal is a beavatkozás után.

1057-1058-1059. Perlenbacher Bavarian Lager, Karlskrone Schankbier, Hermann Müller Pilsener

Ünnepek utáni nyers apátiánkat recsegő gramofonfelvételek hallgatásával és bombasztikus bollywoodi szuperprodukciók megtekintésével próbáljuk orvosolni, felemás sikerrel. A zenék mindegyike igazi időutazás, az amúgy sodró lendületű, vérgőzös akciófilmek romantikus táncbetétjeit őszintén megkönnyezzük, nem is beszélve a vérprofi időzítésű dohányzásellenes feliratokról (ha a film bármelyik szereplője rágyújt, rögvest megjelenik egy felirat a bal alsó sarokban a tevékenység káros mellékhatásait ecsetelve. Amíg dohánytermék van a képen, a felirat is látható. Sűrű slukkok esetén 6-8 másodpercenként villan fel. Önmagában élmény.), de érezzük, hogy ennyi még nem lendít át minket a holtponton. Mogorva pofánkra akkor torzul halovány mosolyféleség, amikor a kamrapolc homályos sarkában megpillantjuk a gyanús triót, melyet egyébként karmikus okokból pont az ilyen alkalmakra táraztunk be. Félre hát bánat, félre bú, igyunk szarsört, abból csak jó származhat.

Vegytiszta romantika

Percekig magát a váratlan bőség zavarát élvezzük, tétova mozdulatokkal forgatva a dobozokat, melyikkel is kezdjünk. Nem érezzük magunkban az erőt egy bekötött szemekkel történő bungee jumping kivitelezéséhez, ezért a valamennyire már ismerős Perlenbachert nyitjuk elsőként. Neckarsulmban már mindenki eladta a lelkét az ördögnek, aki arrafelé a Lidl logóját magára tekerve mutatkozik a legszívesebben. A Bavarian Lager némi jóindulattal átcsusszanhat a középső polcokra, bár a bajorokat ez esetben elég arcpirító dolog emlegetni. A márka egyéb termékeihez képest ebbe szorult némi anyag, a korty kevésbé vizes. A maláták az édességük mellé egy kis testecskét is varázsolnak, a komlók is elmuzsikálgatnak, a savanykás utóíz pont nem éri el a zavaró szintet. Jó pontnak könyvelhető el a 4,7-es alkoholtartalom, valamint a visszafogott szénsav. A kerti munkákat kerülöm, a füvet tudományos alapon évente csak kétszer zakatolom le, de ez megbízható melóssörnek tűnik. Csak a kék kárómintás csomagolást viseli nehezen a pszichénk.

A végletekig korrekt emberek szokásainak megfelelően mi is teljesen egyforma lendülettel rúgunk oldalba mindent és mindenkit, ami/aki megérdemli, ezen az alapon tehát az Aldi sem kerüli el sorsát. Az általuk forgalmazott szarsörcsalád három tagját is végigszenvedtük már, mit nekünk egy negyedik, levesszük mellel, ahogy mondani szokás. A Karlskrone származási helyét már elemeztük, fényt derítettünk az Egger Getränke GmbH & Co OG – Private Brewery Fritz Egger GmbH & Co KG – Tigast Handelsgesellschaft mbH-féle sumákolásra is, akit érdekel, utánanézhet. A Schankbier – mindamellett, hogy klasszikus fából vaskarika – elvileg azért az, ami, merthogy a csapolt sörökhöz hasonló simulékonyságot, finomabb habszerkezetet szeretne produkálni. Ez nagyjából össze is jön neki, a hab valóban vaskos, párnás, tartósnak is mondható, ám itt meg is áll a tudomány. Savanyú, a szarsörökre oly igen jellemző illata semmi jót sem ígér. A korty híg, vizes, lagymatag édeskékkel startol, majd letarol mindent egy olyan dohos savanyúság, amit kukorica nélkül produkálni maga lehet a nagybetűs művészet. Vezeklésképp megisszuk, de nem ajánljuk senkinek. Höchste braukunst, azbazd+.

Következő sörünkkel is csak büntetjük magunkat, mazochista énünk vígan lubickol benne, hagyjuk, elviseljük, ez a mi Penny-tenciánk (szenvedjetek egy kicsit ti is). Sorba állt a tockosért a harmadik kereskedelmi láncolat is, habár e termék máshol is beszerezhető, mert lengyel barátaink igen értenek ahhoz, hogyan kell egy-két kontinensnyi területet szarsörrel elárasztani. Arra, hogy a Van Pur lapul a háttérben, már a sör kinézetéről vonhatunk le következtetéseket: ilyen tömör, mosogatószeres habot kevesen tudnak produkálni rajtuk kívül. Szerintünk a nevük második tagját egyszerűen eladták a Henkelnek, némi felesleges habbal együtt, lásd kézi mosogatószerek.

Hogy ki lehet az a szerencsétlen Hermann Müller, akit rápingáltak a dobozra, nem tudjuk. Ismeretes ilyen néven egy svájci borász úriember a századfordulóról, illetve egy weimari kancellár is, ugyanabból az idősávból, de egyik esetben sem érzékelünk párhuzamot. Lehet, hogy a Van Pur egyik kihelyezett tagozatának tisztes főzőmesteréről van szó, aki nyugdíjazásakor kényszeredett mosollyal vette tudomásul, hogy mostantól egy alsópolcos szarsörön virít majd a neve. Mert bizony a Herman Müller Pilsener elég ócska. Vizes, kissé ecetes szagú lötyi, elképesztően műanyag komlózással (ez lehet a csomagoláson szereplő „delicate hoppy note”) és meglehetősen penetráns utóízzel, melyben fémes jegyek gusztustalankodnak halványan penészes savanyúságokkal. Emlékeink szerint kettőszázvalahány forintért vesztegetik, de nem éri a tizedét se. Egyetlen aprócska pozitívuma a 4,9-es alkoholtartalom, de ki a bánat iszik meg ebből annyit, hogy ettől legyen jó neki? A kérdés költői volt, tudjuk mi azt jól. Meg is hagyjuk nekik, a bontott maradék meg indulhat lefolyót tisztítani.

Ily kurtán-furcsán ért hát véget ez alkalommal Canossa-járásunk, s hogy lélekben mennyire tisztultunk meg tőle, nem tudjuk, de belsőleg működni fog a dolog, mert ettől a három rettenettől biztos a vékonyfosás.