1089-1090. Novopacké Podkrkonošský Speciál Tmavý és Světlý

Nová Paka városába tartunk ez alkalommal, a jičíni járásba, errefelé lakott Rumcájsz is a Řáholec erdő közepén Mankával és Csibészkével, emlékezzetek csak vissza. A múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben készült cseh rajzfilmeken szocializálódott kedves olvasóinknak jegyeznénk meg zárójelben, hogy a Rumcájsz-kalandjai (O loupežníku Rumcajsovi) szerzője ugyanaz a Václav Čtvrtek, aki Moha és Páfrány történeteit (Pohádky z mechu a kapradí) is megálmodta.

Václav Čtvrtek (1911-1976) O víle Amálce a žabce Márince című kötetével ’73-ban

A várost 1357-ben említik elsőként írásban, amikor a helyi templom új plébánost kapott, aztán az 1600-as évek végéig volt itt minden, amire rendes embernek soha sem lett volna szüksége. Egyszer sikerült porig égetni a várost, másodjára csak félig üszkösödött el. Aki túlélte a lángokat, azt a pestis ragadta magával, a kigyúrt immunrendszerrel bírókat pedig a svédek belezték ki, akik a harmincéves háború szervezésében kirándultak errefelé. Ám a lelkes állampolgár az már csak olyan, hogy mindig visszatér, termel, fogyaszt és szaporodik. Nová Paka is virágzik, többek között sörgyárának köszönhetően.

Árad a romantika. És a sör.

A városban már a XIII. században is állt egy főzde, ami persze leégett, ezért újat építettek, ebben viszont abbahagyták a termelést némi adó- és vámmentességért cserébe. A jelenlegi főzde épületeinek 1871. március 29-én láttak neki, a termelés egy bő esztendővel később indult meg. Átvészelték a két világháborút és a gazdasági szempontból nem kevésbé kegyetlen rendszerváltási időszakot is, napjainkban független főzdeként üzemelnek Pivovar Nová Paka néven.

Elsőként a Podkrkonošský Speciál Tmavý kerül pohárba, mely nevéhez híven szép sötét gesztenyebarna árnyalatban pompázik (a név első fele egyébiránt az Óriás-hegység [Krkonoše] közelben nyújtózó vonulataira utal). Nagy népszerűségnek örvendő söröcske, mely 2005-ben karácsonyi főzetként startolt, aztán gyorsan az alapszortiment részévé vált. Habja puha, krémes, tartós, alóla malátásan édes, finoman kenyeres aromák bújnak elő. A korty kellemesen pörkölt, karamellás, kávés jegyeket hoz, nyalatnyi csokoládéval, falatnyi dióval. A keserűk határozottak, szépen íveltek középtájtól az utóízig, ahol villanásnyi időre némi édesgyökér is csatlakozik hozzájuk. A 6,3-as alkoholtartalomra Rumcájsz is megpöccintené a kalapja peremét, mi pedig kifejezetten elégedettek vagyunk a dolgok eddigi alakulásával.

Egyik szőke, a másik barna…- dudorásszuk hát emelkedett hangulatban a régi nótát, mit sem törődve a sorrendiséggel (mondjuk a rímképlet és az ütem miatt tökmindegy lenne), miközben már a következő palackot markolásszuk. A dal címe Zsebkendőm négy sarka, szövegét Kubányi György, zenéjét pedig Szentirmay Elemér szerezte. Utóbbi művésznév vadosfai és zsidi Németh Jánost takarja, aki rengeteg ilyetén népies nótát komponált. Állítólag egy Liszt Ferenc játékát követő afteren a kisujjából rázott ki két művet, melyeket a mindig és mindenhol jelen lévő muzsikus cigányok rögvest lekagylóztak, és már bazseválták is. Ezt követően a szintúgy a helyszínen tartózkodó Anton Grigorjevics Rubinstejn leesett állát kellett keresgélnie az úri közönségnek. Valószínűleg meg is lett, a vargabetű után pedig jöjjön a szőke, na de előbb mjúzik.

A Podkrkonošský Speciál Světlý nevét szintúgy 2005-ben nyerte, ekkor keresztelték át az 1997-ben, a főzde 125. évfordulójára készített Vyrocni nevű sört. Méltán népszerű főzet ez is, szintúgy 6,3-as alkohollal, ám barna kollégájával ellentétben az ő esetében ez a százalékos érték már az illatban is egyértelműen hozza az „erőssör”- érzést. Szép sötétarany szín, itt-ott rezes törésekkel. Habja átlagos, tapadós, kitartó. Az alkohol mellett illatában gabonafélék, édes kekszek jelentkeznek. A korty csalogatóan édeskés, a komlózás ezt csak részben képes ellensúlyozni, ám ez nem feltétlenül jelent problémát, mint ahogy az alkohol kissé felületes csomagolása sem az. Testesnek, nehéznek érződő sör, ami ennek ellenére – vagy épp ezért – nagyon szépen itatja magát. Az utóíz finom savanykássága jólesően reflektál a korty elejének édességével, szomorúak is vagyunk, amikor elfogy, mert ezt a játékot szívesen folytattuk volna még egy darabig, fél szemmel a ravaszdi alkoholokat figyelve.

E két alapsörével a főzde belopta magát szívünkbe, odavéstük a titkos jelet, jövünk mi még erre.

883. Domján Elefánt

A hőségriadóra való tekintettel faék egyszerűségű, könnyen emészthető sör, és hozzá illő, némiképp romantikus történet következik. Zenével.

A dzsungelben mindenki ismerte és szerette Nellit, az elefántot. Persze hínáros agyú idióták ott is voltak, hát hol nincsenek, mesénkben ezt a szerepet Béla, a félszemű sündisznó alakította kontúrosan és karakteresen, ahogy kell. Béla bal szemének kipukkanásáról – szívszorító történet könnyű drogokkal, kábeltévés pornócsatornákkal és túlságosan hajlékony gerincoszloppal – máskor fogunk értekezni, most elég annyit tudni, hogy a tüskés modorú jószág előszeretettel hangoztatja: Nelli lába között egy külön, privát dzsungel burjánzik rémisztő lényekkel és komplett, elfeledett ősi civilizációkkal. Ezeket Béla persze csak igen részegen meri kijelenteni, mert józanul nagyon is tisztában van az erőviszonyok szomorú kiegyenlítetlenségével, ezért aztán még többet iszik. A dolog vége általában az, hogy Béla diszkréten lefejeli a pultot, csillogó takonycsíkot húzva maga után talajt fog, közben valami olyasmit dünnyög, hogy „Vígan leng a bőrdudája, töftöftöf.” Nelli alapvetően rendkívül érzékeny és kifejezetten intelligens elefántként – egy akkor még bombayi vándorcirkuszból lépett meg egy sötét éjszakán, egy cirkuszi alkalmazott pedig jelentős mennyiségű gógyival bír – sejtette, hogy a sün viselkedése és szavai mögött tragikus események lapulnak, sajnálta is egy kicsit a szerencsétlent. Találkára invitálta hát az elhagyatott, holdfényes mandalayi országútra, felkapott két üveg sört (merő véletlenségből a kerekegyházi főzde Elefánt márkanevű barna lágeréből volt éppen pár palacknyi a hűtőben. Nelli szerette, mert szép vörösrezes árnyalattal bírt, a törtfehér, átlagos hab pedig kitartóan üldögélt a tetején. Kenyeresen savanykás, élesztős illatába halvány dióféléket is képzelhetett, aki akart, Nelli pedig akart, mert imádta a csonthéjasokat. A sima, kerek korty nem volt túl vastag, a kellemesen gabonás édesség után a komlók a végére tartogatták magukat, ott viszont jólesően vegyültek a picit savanykás utóízzel. A 6,5-ös alkoholnak köszönhetően úgy a negyedik palack környékén Nelli mindig azon kezdett el agyalni, hogy vajon miért hívják Elefántnak ezt a sört? Újra és újra végigpörgette fejben a családfáját és az ismerőseit, de egyik sem volt közülük barna. Rejtély.)

és utat tört magának a célállomás irányába. Béla már ott dekkolt, idegesen és félrészegen. Attól tartott, Nelli a hasára térdelve kinyomja a maradék szemét is a privát dzsungel és a bőrduda miatt, de a sörök láttán kissé megnyugodott. A harmadik korty után mindketten rádöbbentek, hogy tulajdonképpen egészen jól érzik magukat a másik társaságában. Nelli halkan vihorászott a viharvert sün történetein (a halkan esetünkben viszonyszó, bár tény, hogy az elefántok tudnak nagyon csendesek is lenni), Béla pedig kinyílt, mint egy raflézia, az a csodálatos és hatalmas virág, aminek masszív dögszaga van. A napfelkeltét már egymást átkarolva (?) nézték végig, majd kézenfogva (?) besétáltak az erdőbe, melynek zöld fala némán zárult be mögöttük.

Óriás bűzvirág (Rafflesia arnoldii)

PS.: tudjuk, hogy néhányatoknak (sün)disznó gondolatai támadtak, ám azt, hogy Béla belegyalogolt-e Nelli privát dzsungelébe bőrdudázni, nem áruljuk el.

PPS.: majd’ elfelejtettük a muzsikát: