Domján – Porból lettem, sörré leszek

884-885. Domján Kereki Meggyes és Pannónia Világos

A rendelkezésünkre álló 3000+ négyzetméternyi területen lelkesen és vadul, ám tervezetten és összeszedetten kísérletezünk mindenféle növénnyel és kertészeti megoldással. Nem, hallucinogén hatóanyagúakról még nincs szó, habár a sütőtökültetvényt nem titkoltan pálinkafőzés céljából hoztuk létre (mivel az egzotikumból sosem elég, nem bíztuk a véletlenre ezt a dolgot sem: Uchiki Kuri-t ültettünk. Lesz itt olyan lubickolás a gesztenyés aromákban, hogy a fal adja a másikat). A talajhőmérséklet változásait vizsgálva a terület bizonyos részein relatíve rendszeresen nyírjuk a füvet, a többin hagyjuk a Teremtőt és/vagy az evolúciót tobzódni. A mai délelőtt kissé felhősebbre sikerült, ezért gyorsan letoltuk a kijelölt placcot, majd a fűzfák árnyékába menekülve megérdemelt fűnyírósörözésbe kezdtünk.

Nem bonyolítottuk túl a dolgot, sőt, mondhatni a szarsör kategóriát súroló gyökkettő-vonalon vánszorogtunk végig kényelmesen. A kerekegyháziak nem véletlenül utolsónak hagyott meggyes megoldásával nyitottunk, mely Kereki Meggyes néven fut. A pillanatnyilag karbantartás alatt álló weboldal tárolt változata szerint ez a főzde „talán legismertebb” söre. Legyen így, ám ez esetben baj van. A „remek Pils alapsör”-ből az égvilágon semmi sem érződik, ellenben a meggy olyan savanyú, hogy az összes természetes testnyílásunk összehúzódott tőle, s a közben herefonnyasztóvá érlelődött hőmérséklet ellenére végigszaladt a hideg a hátunkon. Ez tulajdonképpen nem is esett olyan rosszul, legalább tudatosult bennünk, miért ebben az évszakban telítődik a piac mindenféle nyomorult gyümölcsfélével terhelt kreálmányokkal. Két-három korty bőven elég volt ahhoz, hogy gyomrunk savtartalma garatmanduláinkat csiklandozza, ezért ezt a szálat a PET-palackkal együtt le is tettük.

Másik keresztünk, amire lelkesen igyekeztünk felfeszülni, már nem volt ismeretlen előttünk. A Pannónia Világos Sör jogelődjével pár esztendővel ezelőtt sikeresen összefutottunk, az akkori bejegyzésben emlékeink szerint „vidám, csoportos hullagyalázást” emlegettünk, majd a levet gyorsan feláldoztuk a vizesblokk porcelán oltárán. A kívül-belül ráncfelvarrt változat kukoricamentessé és 4.5-ös alkoholtartalmúvá avanzsált, ellenben a jól bevált pisisárga szódavíz-effektushoz nem nyúltak. Minek piszkálni azt, ami egyszer már bejött és működik? Különben is háborús vészhelyzet van, elvnertársak és pógárok. Vagy ez, vagy a lóf@sz. Na?

Már csak erős félpohárnyi maradt a pécsi nyögvenyelősből, amikor valami ördögi sugallatra laza csuklómozdulattal vegyítettük Domjánék meggyesével. S láss csodát: az eddigiekhez képest jelentősen javuló élvezeti értéket felmutató mixtúrát kaptunk. Hiába, no, a gyümölcslé + szénsavas víz kombináció nem hazudik. Akkor viszont mi szükség van a címkéken az s, az ö és a r betűkre?

883. Domján Elefánt

A hőségriadóra való tekintettel faék egyszerűségű, könnyen emészthető sör, és hozzá illő, némiképp romantikus történet következik. Zenével.

A dzsungelben mindenki ismerte és szerette Nellit, az elefántot. Persze hínáros agyú idióták ott is voltak, hát hol nincsenek, mesénkben ezt a szerepet Béla, a félszemű sündisznó alakította kontúrosan és karakteresen, ahogy kell. Béla bal szemének kipukkanásáról – szívszorító történet könnyű drogokkal, kábeltévés pornócsatornákkal és túlságosan hajlékony gerincoszloppal – máskor fogunk értekezni, most elég annyit tudni, hogy a tüskés modorú jószág előszeretettel hangoztatja: Nelli lába között egy külön, privát dzsungel burjánzik rémisztő lényekkel és komplett, elfeledett ősi civilizációkkal. Ezeket Béla persze csak igen részegen meri kijelenteni, mert józanul nagyon is tisztában van az erőviszonyok szomorú kiegyenlítetlenségével, ezért aztán még többet iszik. A dolog vége általában az, hogy Béla diszkréten lefejeli a pultot, csillogó takonycsíkot húzva maga után talajt fog, közben valami olyasmit dünnyög, hogy „Vígan leng a bőrdudája, töftöftöf.” Nelli alapvetően rendkívül érzékeny és kifejezetten intelligens elefántként – egy akkor még bombayi vándorcirkuszból lépett meg egy sötét éjszakán, egy cirkuszi alkalmazott pedig jelentős mennyiségű gógyival bír – sejtette, hogy a sün viselkedése és szavai mögött tragikus események lapulnak, sajnálta is egy kicsit a szerencsétlent. Találkára invitálta hát az elhagyatott, holdfényes mandalayi országútra, felkapott két üveg sört (merő véletlenségből a kerekegyházi főzde Elefánt márkanevű barna lágeréből volt éppen pár palacknyi a hűtőben. Nelli szerette, mert szép vörösrezes árnyalattal bírt, a törtfehér, átlagos hab pedig kitartóan üldögélt a tetején. Kenyeresen savanykás, élesztős illatába halvány dióféléket is képzelhetett, aki akart, Nelli pedig akart, mert imádta a csonthéjasokat. A sima, kerek korty nem volt túl vastag, a kellemesen gabonás édesség után a komlók a végére tartogatták magukat, ott viszont jólesően vegyültek a picit savanykás utóízzel. A 6,5-ös alkoholnak köszönhetően úgy a negyedik palack környékén Nelli mindig azon kezdett el agyalni, hogy vajon miért hívják Elefántnak ezt a sört? Újra és újra végigpörgette fejben a családfáját és az ismerőseit, de egyik sem volt közülük barna. Rejtély.)

és utat tört magának a célállomás irányába. Béla már ott dekkolt, idegesen és félrészegen. Attól tartott, Nelli a hasára térdelve kinyomja a maradék szemét is a privát dzsungel és a bőrduda miatt, de a sörök láttán kissé megnyugodott. A harmadik korty után mindketten rádöbbentek, hogy tulajdonképpen egészen jól érzik magukat a másik társaságában. Nelli halkan vihorászott a viharvert sün történetein (a halkan esetünkben viszonyszó, bár tény, hogy az elefántok tudnak nagyon csendesek is lenni), Béla pedig kinyílt, mint egy raflézia, az a csodálatos és hatalmas virág, aminek masszív dögszaga van. A napfelkeltét már egymást átkarolva (?) nézték végig, majd kézenfogva (?) besétáltak az erdőbe, melynek zöld fala némán zárult be mögöttük.

PS.: tudjuk, hogy néhányatoknak (sün)disznó gondolatai támadtak, ám azt, hogy Béla belegyalogolt-e Nelli privát dzsungelébe bőrdudázni, nem áruljuk el.

PPS.: majd’ elfelejtettük a muzsikát:

881-882. Domján Világos és Domján Arany Lager

Úgy megjött az étvágyunk (már amennyiben a sör „folyékony kenyér” analógiáját vesszük alapul), illetve annyira kiszáradtunk ebben a hőségben, hogy az előző írásunkban emlegetett Domján Sörfőzde termékei közül rögvest kettőt is kimarkoltunk a frigóból. A Domján Világos kétharmadát már sikeresen elnyalogattuk a szomorúfűz árnyékában – óh, mily költői kép, csak az a sok kurv@ hangya ne rohangálna folyamatosan az ember lábszárán -, míg az Arany most lett bontásérett.

Szóltunk a meglepődésről, melyet a főzde standjának megpillantásakor konstatáltunk magunkban, ki is faggattuk a csapost a helyzetről. Az történt, hogy a múlt századi alapítású (1993) főzde újabb generációja kissé belefáradt a dologba. Nem vethetünk a szemükre semmit, ezekben az időkben igen sok hasonló cég vív napi szinten szélmalom-, illetve élet-halál harcot. Aztán valamikor tavaly decemberben elszabadult egy gyenge pillanatban megfogalmazott, rosszkor időzített poszt a közösségi oldalon, s ennyi manapság bőven elegendő ahhoz, hogy a közvélemény bárkit-bármit eltemessen. A vállalkozás viszont némi arculatváltást követően köszöni szépen él és virul, ennek pedig mindenki örülhet Kerekegyháza szűkebb és tágabb vonzáskörzetében. A Domján Világos a címke szerint Munich Helles-ént aposztrofálja magát, ami megjelenését tekintve még hihető, hiszen tiszta, világos aranyszíne és tartósnak mondható fehér habja megfelel a típustól elvárható sztenderdnek, ám illatát és ízvilágát tekintve egyértelműen egy átlagos, a közepes kategóriát inkább alulról súroló pils lapul a hab alatt. Hiányoltuk a gabonásan édes, szépen egyensúlyozott malátákat, a komlózás sem hozta a virágos-fűszeres müncheni vonalat, a kissé tolakodó savanykásság pedig végképp átbillentette ezt a sört a másik kategóriába. Hidegen, a hangyákkal hadakozva szépen elfogyott a literes palack, a 4.8-as alkohollal és a 11.6-os Ballinggal sem volt gond, de nem érezzük a késztetést, hogy ezért a sörért valamiféle járműre pattanva azonnal megrohamozzuk Kerekegyházát.

**Pillanatnyilag és átmenetileg hangyamentes környezet**

A bécsi ászok kategóriában induló Domján Aranyról már sokkal inkább elmondható, hogy nem csak kereskedelmi megfontolásból pingálták a címkéjére a típusnevet. Világos rézszín, nagy, törtfehér, közepesen tartós habkorona. Illatában az enyhén pirított maláták mellett a komlók a háttérben húzódnak meg. A korty közepes, mértékkel szénsavas, az eleje jól formáltan, de nem intenzíven malátás. A komlók szépen ellensúlyoznak, nem játsszák túl a szerepüket. A vége száraz, kissé még tán ropog is, az utóíz malátás. Tisztességesen összerakott, szép iparosmunka, a 6%-os alkohol új ötleteket adott a rohadék rovarok problémakörének megoldására.

PS.: valóban fantasztikus lehetőségek nyíltak meg előttünk hangya téren. Kiderült, hogy a minket idegesítő dögök fekete/szürke lóhangyák (Camponotus vagus). Masszív, agresszív, erős és szívós faj. Imádják a száraz fatörzseket, vészhelyzetben azzal a böszme fejükkel kopogtatnak. És most jön a döbbenet: a másfél centi hosszú, akár 10-15 évig is virgonc királynőt cca. 6000 HUF-ért vesztegetik a neten a jobb sorsra érdemes hangyásoknak. WTF??

Ezennel és azonnal akciót hirdetek: nálunk a fűzfák környékén féláron szedheted és viheted, ahová akarod. Sörrel is rendezheted a dolgot, csak gyere, megbeszéljük.