A hőségriadóra való tekintettel faék egyszerűségű, könnyen emészthető sör, és hozzá illő, némiképp romantikus történet következik. Zenével.
A dzsungelben mindenki ismerte és szerette Nellit, az elefántot. Persze hínáros agyú idióták ott is voltak, hát hol nincsenek, mesénkben ezt a szerepet Béla, a félszemű sündisznó alakította kontúrosan és karakteresen, ahogy kell. Béla bal szemének kipukkanásáról – szívszorító történet könnyű drogokkal, kábeltévés pornócsatornákkal és túlságosan hajlékony gerincoszloppal – máskor fogunk értekezni, most elég annyit tudni, hogy a tüskés modorú jószág előszeretettel hangoztatja: Nelli lába között egy külön, privát dzsungel burjánzik rémisztő lényekkel és komplett, elfeledett ősi civilizációkkal. Ezeket Béla persze csak igen részegen meri kijelenteni, mert józanul nagyon is tisztában van az erőviszonyok szomorú kiegyenlítetlenségével, ezért aztán még többet iszik. A dolog vége általában az, hogy Béla diszkréten lefejeli a pultot, csillogó takonycsíkot húzva maga után talajt fog, közben valami olyasmit dünnyög, hogy „Vígan leng a bőrdudája, töftöftöf.” Nelli alapvetően rendkívül érzékeny és kifejezetten intelligens elefántként – egy akkor még bombayi vándorcirkuszból lépett meg egy sötét éjszakán, egy cirkuszi alkalmazott pedig jelentős mennyiségű gógyival bír – sejtette, hogy a sün viselkedése és szavai mögött tragikus események lapulnak, sajnálta is egy kicsit a szerencsétlent. Találkára invitálta hát az elhagyatott, holdfényes mandalayi országútra, felkapott két üveg sört (merő véletlenségből a kerekegyházi főzde Elefánt márkanevű barna lágeréből volt éppen pár palacknyi a hűtőben. Nelli szerette, mert szép vörösrezes árnyalattal bírt, a törtfehér, átlagos hab pedig kitartóan üldögélt a tetején. Kenyeresen savanykás, élesztős illatába halvány dióféléket is képzelhetett, aki akart, Nelli pedig akart, mert imádta a csonthéjasokat. A sima, kerek korty nem volt túl vastag, a kellemesen gabonás édesség után a komlók a végére tartogatták magukat, ott viszont jólesően vegyültek a picit savanykás utóízzel. A 6,5-ös alkoholnak köszönhetően úgy a negyedik palack környékén Nelli mindig azon kezdett el agyalni, hogy vajon miért hívják Elefántnak ezt a sört? Újra és újra végigpörgette fejben a családfáját és az ismerőseit, de egyik sem volt közülük barna. Rejtély.)
és utat tört magának a célállomás irányába. Béla már ott dekkolt, idegesen és félrészegen. Attól tartott, Nelli a hasára térdelve kinyomja a maradék szemét is a privát dzsungel és a bőrduda miatt, de a sörök láttán kissé megnyugodott. A harmadik korty után mindketten rádöbbentek, hogy tulajdonképpen egészen jól érzik magukat a másik társaságában. Nelli halkan vihorászott a viharvert sün történetein (a halkan esetünkben viszonyszó, bár tény, hogy az elefántok tudnak nagyon csendesek is lenni), Béla pedig kinyílt, mint egy raflézia, az a csodálatos és hatalmas virág, aminek masszív dögszaga van. A napfelkeltét már egymást átkarolva (?) nézték végig, majd kézenfogva (?) besétáltak az erdőbe, melynek zöld fala némán zárult be mögöttük.
PS.: tudjuk, hogy néhányatoknak (sün)disznó gondolatai támadtak, ám azt, hogy Béla belegyalogolt-e Nelli privát dzsungelébe bőrdudázni, nem áruljuk el.
PPS.: majd’ elfelejtettük a muzsikát: