Mindenféle innen-onnan idevetődött, kóbor és kósza sörök között turkálunk, amik igen rejtélyes módon időnként nagyon el tudnak szaporodni itt a kamrapolcon, talán ideje volna valami szakemberrel felvenni a kapcsolatot, fengsuj mester, halottlátó, piócás ember, ilyesmi. Két pécsi vendégmunkást választunk ez alkalommal, egyrészt hogy gyorsabban ürüljön a polc, másrészt ezek szorultak a szélére, még a végén lepottyannak szerencsétlenek.
A pécsiek öt esztendővel ezelőtt kezdték el gyártani Bio felirattal ellátott söreiket, melyek előállításához „ökológiai termesztésből származó alapanyagokat” használnak. Az idézőjel kivételesen nem az irónia, szatíra, neaggyisten a gúny jele, csak ezt találtuk az oldalukon a termékkel kapcsolatban.
Az ökológiai termesztésről drága hazánk okos állampolgárai (tisztelet a jelen lévő és olvasó kivételnek) valószínűleg rögvest Sorost kezdik el emlegetni, meg a GMO-t, mer’ ez utóbbit lehet látni a mentes szóval kiegészítve a drágábbik csirkefarhát dobozán, ami ugye azért drágább, mer’ Soros. Pedig nincs egyébről szó, mint hogy sok egyéb mellett a fogyasztási célra szánt növényeket nem permetezik szintetikus cuccokkal, nem lapátolnak alájuk műtrágyát, illetve igyekeznek a természetes biológiai ciklust szem előtt tartva előre tervezni. Ahhoz, hogy a pécsi Bio Ale bio lehessen, kellett még a Biokontroll Hungária Nonprofit Kft. által tanúsított főzési eljárás is, mely mibenlétének mi nem néztünk utána, mert meleg van. Egyébként is, amikor elkezdtünk kattintgatni a cég környékén, olyan sok rosszarcú, hájfejű kormányközeli mezőgazdász jött velünk szembe, hogy igen konkrét hányinger kezdett kerülgetni bennünket. Csak egy rövidke ízelítő az izzadtságszagú összefonódásokról: amikor a nonprofit (muhaha) cég statisztikáinak jól jött volna még néhány száz hektárnyi ökológiai művelésű terület, csak oda kellett szólni a régi jó havernek, aki véletlenül pont a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara egyik atyaúristene (az alkalmassági vizsgán azt mutatta be, hogyan lehet szaré’-húgyé’ felvásárolni egy állami mezgazd zéertét, és hogy kell aztán kicsit később kurv@sok pénzért eladni egy német cégnek, elegáns gyakorlat, fünf komma fünf), hát nem lett meg rögtön a hiányzó mennyiség? Óvatos becslések szerint is hetekig lehetne arról beszélgetni, hogyan lopnak ki alólunk mindent ezek a drága úriemberek, de nézzük inkább a sört, mert szegény szervezetünknek vészesen alacsony a bio árpamaláta tartalma.
Szűretlen, ködös, halvány aranysárga szín, vékony, de tömött és kitartó hab. Illata gyümölcsösen savanykás, finoman élesztős, még egy kis kekszes érzet is jelentkezik. A korty sima, krémesen csúszós, kissé tán vékonyka, bár a maláták határozottak. A keserűk visszafogottak, inkább a gyümölcsös aromákra – citrusfélék, némi ananász, tán még egy kis körte is – van helyezve a hangsúly. Elég hirtelen lesz vége, halvány savanykásságot hagy maga után. Nem rossz, de sokkal többet meg kellene innunk belőle, hogy a ronda parasztokat elfelejtsük.
A Prémium Meggyről nem sok mondanivalónk van, egy közepesen bátor korty után már nyújtottuk is az asszony felé a poharat és a dobozt. Ő bal szemöldökét haránt irányba igazítva pislantott ránk, majd megkérdezte: – Sz@r? Biztosan az, ha nekem akarod adni.
Egy jó férj nyitott könyv a felesége számára, ezért csak bólintottunk, a szánk egyébként is össze volt még ragadva ettől a terméktől, melynek típusát mostanság egyre több helyen látjuk shandy néven címkézve. Éltünk a gyanúpörrel, hogy a jó öreg Herbert George-nak köze lehet ehhez, és valóban. A kifejezés (shandygaff) ezidáig leghíresebb/legismertebb írásos megjelenése Wells 1910-es, The History of Mr Polly című regényében található, imígyen: „two bottles of beer mixed with ginger beer in a round-bellied jug”. Nekünk a Gaál Andor-féle 1928-as kiadás van készleten Mr. Polly lázadása címmel, ahol így olvasható a dolog: „két korsó sör és két üveg gyömbérsör habzó keveréke az óriási, öblös kancsókban.”
Aki szereti az ilyesmit, igyon belőle sokat jól behűtve, de nekünk ez túl édes, túl szörpös, túl műanyag. Az asszonynak se kellett.
