1474 júniusának egyik döglesztően meleg napjának végefelé Kinizsi Pál kókadtan poroszkált emberei élén a két esztendeje neki adományozott vázsonyi erősség irányába. Csak arra a kisded hordónyi sörre tudott gondolni, amit a szolgák még tegnap este leengedtek a kútba hűlni. Nem döglök meg, amíg meg nem iszom – fogadkozott, s ezt imaszerűen elismételte vagy ötvenszer, mire a várba értek. Mire felkecmergett a lakótoronyba és hozatott magának valamit enni, be is sötétedett.
Befalta a kissé már avas sültmaradékot, aztán lezavarta a szolgát a sörért, és várt. Sokáig. A nyomorult lassabban csoszogott a csigalépcsőn, mint annak névadója. Ráadásul az ajtó előtt is megállt szöszmötölni valamivel az átkozott.
– Egyen má’ be a fene, mit tetvészkedel annyit odakint! – morgott hangosan a vezér, mire a cipekedő alak belépett a fáklyák fénykörébe, és köszönt:
– Hogy ityeg, Pali bácsi? Hallom, hosszú volt a nap. Maradt-e még valamicske vér abban a pucában?
– Kurnyád, Mujkó fiam! Nem mondtam még, hogy az efféle tréfásnak szánt nyökögésekért egyszer még szájon váglak? – kérdezte a törökverő hős, aztán a lényegre tért. – Felhoztad-e legalább azt a sört?
– Itt van, itt van, és igazán csak kétszer álltam meg inni belőle felfelé jövet, drága hadvezérem, a maradék már mind a tiéd.
– Milyen nagylelkű vagy ma – csikorogtatta fogait Kinizsi, de nem belezte ki azonnal a bolondot, mert egyrészről valahol kedvelte, másrészről a király hű embere volt az is, oszt’ ki tudja, mi történik az emberrel, ha tökön szúrja ezt a félkegyelműt.
– Hoztam egy kis ajándékot közelgő neved napjára – szólt a bolond. Járt a minap Budán egy szerfelett nagy tudományú, jövőlátó ember. Az mesélte, hogy várkapitány uramra még félezer esztendő múlva is emlékezni fognak, mi több, sört is elneveznek kendről. Ha pedig ezt a csodálatos port belekeverjük a hordó maradékába, kis időre oda is utazhatunk körülnézni.
– Körösztanyáddal szórakozzá’, bolond! Hát teljesen hülyének nézel? Bekenetem a pöcködet ezzel az avas zsírmaradékkal, oszt’ rád engedem a kopókat.
– Pedig működik a dolog, Pali bátyó! Tegnap éjjel én Kanizsán jártam, 1974-ben, ittam is a kendről elnevezett sörből, jó is volt! De azt mondta a bölcs, menjünk Bőcsre is 2026-ba.
Kinizsinek már zúgott a feje a bolond hablatyolásától és a hirtelen megivott fél hordócskányi sörtől, ezért beleegyezett a dologba. A bolond gyanús színű és szagú port hintett a kupákba, rálöttyintette a maradék sört, megitták, majd némi közepesen visszafogott audiovizuális élményt követően a Borsodi Sörgyár Kft. gyártósora mellett kötöttek ki.
– Mi ez a sok rusnya henger alakú izé? És mi van rájuk írva? – érdeklődött a legendás vezér, aki – mint akkortájt a főurak többsége (és manapság a társadalom egyre szélesebb rétege) – kissé hadilábon állt az írással-olvasással.
– Valami dobozféleség lehet – találgatott Mujkó. Ilyennel nem találkoztam tegnap, a kanizsaiak palackot használtak. Viszont a neved van rápingálva, meg az, hogy világos sör.
– No, ha az, akkor kóstoljuk is rögvest – szólt Pál uram, és sok törökre vészt hozó gyíklesőjével meg is lékelte az egyiket, majd nagyot kortyolt a vadul habzó léből, aztán elzöldült pofával okádta ki az egészet.
– Hogy a pékek rakták volna tele az anyádat, te szarházi! – hörögte. Hát mi ez az istentelen lé? Megmondtam, hogy csúful végzed, ha még egyszer velem szórakozol!
De addigra már Mujkó is beleivott a savas rettenetbe, és a padlón hentergett kigúvadó szemekkel a torkát markolászva. A várúr segítő szándéktól vezérelve, barátilag hasba rúgta, ettől jobban lett, és a visszatéréshez szükséges protokoll szövegét kezdte mantrázni. Kinizsi még gyorsan megátkozta az ország eme redves vidékét, kívánva, hogy a kontyos minél előbb égesse porig (ez egyébiránt az 1540-es évektől vált aktuálissá), majd búcsúzóul telibrunyálta az egyik üres dobozt.
Valószínűleg az jutott nekünk.
És még mi jártunk jól.
