Címke: szarsör

Errefelé is bóklászott a vén vattaarcú ember, de csak a fatárolóig merészkedett, nem szerette volna, hogy defektesek legyenek a rémszarvasok a koronaakácok miatt. Ellenben a tűzifás kosarat bőkezűen megszórta sz@rsörrel, örömünkben nem is tudjuk, melyikkel kezdjünk. Akad itt az ország három égtájáról is rettenet, a döntésben az éppen hallgatott Kispál és a Borz nyújt segítséget, hiszen „akik élnek azok délnek mennek”, így hát irány Pécs. Elvileg ugyanis ők készítik a Beercool/Becool/BE(er)cool termékcsomagot, ám szokás szerint nincs arcuk ezt a csomagoláson jelölni. Sebaj, innen is sejthető, hogy ők azok (vö: nullmorféma). Belecsorgatjuk a pohárba a 4 %-os alkoholtartalmú Light-ot, majd beleszagolván már zúdítanánk is ki a legközelebbi lefolyóba, az utolsó pillanatban azonban kidolgozott személyiségünk fölébe keveredik az ősi reflexeknek. Hamar kiderül azonban, hogy mint az ilyen esetekben oly sokszor, most is hibát követtünk el, mert ezt a förtelmes, mosogatószerszagú, maróan savanyú löttyöt kibontani sem lett volna szabad. Az egyetlen valamennyire is szórakoztató dolog ezzel a lével kapcsolatban a doboz oldalán olvasható, szörnyen szakmainak tűnő okoskodás, hogyaszongya: „speciális sörélesztő felhasználásával készült termék, ami által a termék szénhidráttartalma, ezáltal az energiatartalma csökken a piacon kapható sörökéhez képest.” Túl azon, hogy az idézett szövegrészben szerencsétlen anyanyelvünk legalább kétszer lett megbecstelenítve, azon örök igazság is újra előkerül, miszerint a lelakkozott sz@r az marad, ami, csak fényesebben csillog. A matt lakkok problémakörét most hanyagoljuk.

Visszafogott pánikban menekülünk innen, s közben az élet furcsaságain filozofálunk. Hiszen ki gondolta volna, hogy valaha is egy soproni core lágertől remélünk majd megváltást? Pedig most ez a helyzet, a 130. születésnap majdcsak elég ünnepélyes lesz ahhoz, hogy valami ihatót préseljenek azok a jóemberek a dobozba, nemde? Hát nem. Idéznénk itt is a parasztvakító töltelékdumából: „[…] a tradíció és az innováció tökéletes harmóniában találkozik, […] (a) lager citrusos zöngéje üde lendületet ad, textúrája frissítő ízvilágot eredményez, így tökéletesen illeszkedik a mai sörkultúra kifinomult elvárásaihoz.” Édesjóistenem. Nem szégyelljük bevallani, szeretünk mosogatni, kikapcsol és pihentet, ritkán engedjük át másnak az élményt, ezért szerintem pontosan meg tudnánk mondani, melyik nagy vegyipari tröszt használja a mosogatószereihez ugyanazt a természetes aromát, mint amit a soproniak ebbe a szűretlen lágernek csúfolt kukoricás akármibe pakoltak. Ha korrektek akarnánk lenni – ami másodpercről másodpercre nehezebben megy -, elmondanánk, hogy bár az ízvilág kegyetlenül műanyag, a szűretlenséggel nincs baj, az illat pedig még akár nosztalgikus emlékeket is idézhet azoknál, akiknek anno bejött a kétszáz literes kondérokban a szakácsnénik által kevert napközis-nyári táboros limonádé. A dobozforgatós trükk kevés ide, megy ez is a másik után, mi pedig nagyon nem szívesen, de visszatrappolunk Pécsre.

Csodák csodájára, a BC (ezt választjuk, ez legalább rövid) Traditional Lagerének csomagolásán már fel van tüntetve gyártóként a Pécsi Sörfőzde, így hát pazar kis összevetésünk a nullmorfémákkal mehet a levesbe. Illata kifejezetten élményszerű, amennyiben frissen sütött gumicsizma szaga van. Mi már csak tudjuk, édesanyánk negyven évig dolgozott ilyen lábbeliket előállító cégnél. Íze is disztingváltabb, kevésbé gusztustalanul savanyú, cserébe a korty végén nyers és dohos keserűk lődörögnek céltalanul és reményvesztetten. Lassan ehhez hasonló állapotba kerülünk mi is, fél szemmel időnként a hasunkat bámuljuk, mert gyomrunk átmaródása esetén nem szeretnénk összekenni a szőnyeget a kiszivárgó szmötyivel. Ha hívő lelkek lennénk, az Úrhoz fohászkodnánk, így azonban csak sóhajtunk egy nagyot (habár azon kapjuk magunkat, hogy tekintetünk az eget pásztázza) és előkotorjuk a következő dobozt.

Teljesen biztosak vagyunk abban, hogy Bőcsön sem terem számunkra babér, iható sör még kevésbé, a Reinberger-be szagolván nem csak a savanyú, penészes egérszag miatt lábad könnybe a szemünk. Ahol a szükség, ott a segítség alapon rákeresünk a névre, és rögtön két zeneszerzőt is találunk, amin egészen elképedünk. Josef Gabriel Rheinberger Abendlied című motettája igazi mentőöv szuicid gondolatokat forgató elménk számára, és Jiří Reinberger Ave Maria-ja is jókor érkezik.

A sörnek nemigen nevezhető folyadékba csak a nyelvünk hegyét dugjuk, nekünk elég is lesz ennyi, közben arra gondolunk, miféle torz lelkületű lény aggathatta ezt a nevet (rein: tiszta [oké, lehet serpenyő is], berg: hegy) erre a szörnyszülöttre, de talán jobb, ha ezt besoroljuk BAZ megye egyéb sötét titkai közé.

Ma reggel még alapvetően optimista emberként ébredtünk, ezen életérzés minden maradékát összekaparva bízunk abban, hogy a BC Premium menti a menthetőt, továbbviszi a lángot, új reménnyel és valami iható dologgal tölt fel minket, ám keserűen, de még milyen keserűen csalódunk. Ennyire bántóan bárdolatlan, ordenáré, nyers vegyszeres keserűkkel tán még nem is találkoztunk, pedig hát nem tegnap kezdtünk el ilyesmivel foglalkozni. Pozitívumként egyedül a savanyú íz háttérbe húzódását jegyezhetjük fel, ami azért a korty végén természetesen előmerészkedik.

Nyomorúságos vesszőfutás volt ez, feleim, de így legalább lélekben megedződve futhatunk neki az esztendő általunk legkevésbé várt, igencsak mértékkel kedvelt ünnepkörének. Most pedig keresünk valami rendes sört a kamrában, megisszuk, utána keresünk egy másikat is, oszt’ visszaslattyogunk az iskolába, mer’ elszegődtünk kidobóembernek a Mikulás-buli idejére.

Edzett lélek, ez a lényeg.

Három újabb rettenetet nyitunk, kóstolunk és véleményezünk, csak a miheztartás végett, illetve hogy jól induljon ez az év is, melytől egyébiránt – óvatos pesszimizmussal átitatva – nem is várunk túl sokat. Igyekszünk majd a tetejétől az alja irányába haladni, bár a szarsör kategóriában ez inkább csak elvi síkon lehetséges.

Régi, félkellemetlen ismerősként üdvözöljük a Van Pur S.A.-t, minden orrok és gyomrok értő facsaróját, kinek neve első nekifutásunkon szerepel gyártóként. A Karlskrone brand sem ismeretlen előttünk, kóvályogtunk mi már hasonló mélységekben, de a lágerük ezidáig nem szerepelt a listán. Gyakrabban kellene járni az Aldi-ba, de mi itt a jóisten szőrös háta mögött olyan messze vagyunk minden kultúrforrástól, hogy az időnként egészen elkeserítő. Legalább húsz percet kell navigálni valamiféle gépjárművel, mire elvergődünk egyig, de a Karlskrone Lager miatt kicsit sem éri meg a dolog. Echte lábvíz ez, feleim, savanyú és büdös, habár némi temperálás után érdekes módon produkál egy halovány virágillatot. Nem nagy teljesítmény, ha azt vesszük, hogy erre bármilyen élőlény képes, ha kinő a sírján valami gizgaz. Trappolunk is hát a fajansz irányába a dobozzal, mert már most ég a belünk, oszt’ még két ilyen lé hátravan.

Sokadik alkalommal jelenthetjük ki büszkén, hogy ha valami ócskaságról van szó, mimagyarok is lelkesen vágtatunk az élvonalbeli hősök után. Az orgoványi főzde (szintén régi ismerős) ezt annál is könnyebben teszi, hiszen logójában ott a duci hintaló a konkurenciát hátrafelé nyilazva ritkító őstermelővel. „Pilseni típusú világos” sörüknek a Gloss márkanevet adták, ami legalább két nyelven jelent fényeset, pedig lehetne En Gros is, tekintve a masszív, két literes kiszerelést. Az epés megjegyzéseket viszont megszakítjuk, mert a Gloss pohárba kerülvén tulajdonképpen tisztességes gabonaillatot kezd eregetni magából, ráadásul ez a jegy még az ízvilágba is átkerült. Jócskán vizes, a vége pedig már ennek is savanyú, de legalább alulról meg tudja pöccinteni a meg lehet inni kategóriát. Ezeré’ két lityi meg a hülyének is, hát nem igaz? Fényeskedjék neki az örök világosság, avagy raise your gloss!

Imádjuk a keretes szerkezeteket, ezért ha lengyelekkel kezdtünk, velük is zárunk, a Dock fedőnevű lágert ismét a Van Pur követte el, s bár Cicero szerint az emberiség ellenségei – hostis humani generis – a kalózok, mi már tudjuk, honnan fúj a szél. Az ecettöménységű savfelhőket párázó, seszínű lötty íze nehezen meghatározható. Ilyesmi lehet a szavannai forróságban egy nyitott konzervdobozban a napon felejtett rinocéroszvizelet, melybe a biztonság kedvéért két-három szivárgó ceruzaelemet is dobtak, tizenöt deka, kenőzsírban tocsogó csapágygolyó társaságában. Pszichedelikus élmény volt az a fél korty is, amit leerőltettünk a torkunkon, vajon mit művelhet a tudattal mondjuk két doboznyi? Valószínűleg mi is annektálni akarnánk Grönlandot, mint az a tetves tahó az óceán másik oldalán.

Említettük már ezen oldalakon valamikor, hogy érdemes időnként kicsiny, félreeső, ám tisztességes forgalmú kereskedelmi üzemegységekbe látogatni (pláne a miénkhez hasonló kicsiny, félreeső településeken, ahol örvendetesen gyarapodik az aktív fél- és egészen alkoholisták száma, pedig magunkat még nem is számoltuk bele), mert ott rendszeres időközönként érdekes sz@rsörökbe lehet botlani. Szó szerint, mert ezeket általában ládaszám tárolják szanaszét az üzlethelyiségben, mintegy labirintust képezve a kassza irányába, ahol a palackra és ránk pillantva megértő mosolyt gyűr az arcára a helyi Minótaurosz (esetleg Minótaurina, bár képzésileg ezt aggályosnak érezzük).

Foltos és kopott emlékeink szerint a Hunyadi Világos ákcijóssan 270 HUF-ba fájt, ehhez már csak azt a cca. 1200 forintnyi közüzemi díjat kell hozzáadni, amennyiért a hűtő megpróbálta ihatóvá és kevésbé büdössé temperálni a folyadékot. Nem sikerült. Mértékadóan heves értetlenkedésünk – miszerint kinek állhat érdekében országszerte teríteni ezt a moslékot – rögvest csillapodott, amint a békéscsabai illetőségű Bora Ital-nagykereskedelmi Kft. nevét megpillantjuk a hátcímkén. Így már nem csak a Hunyadi, de minden világos.

Mátyás néven már találkoztunk a családhoz tartozó sörrel, hihetetlenül tré volt az is, itt az idő belerúgni még egyet a szerencsétlen famíliába. A gyártóra egész egyszerűen nem volt lelkierőnk rákeresni, a pénteki munkanapot még abszolválni kell, de ha a Mátyásra és a Tiszaira gondolunk, hendikeppel indulnak a nyomorult pécsiek.

Egyetlen értékelhető jellemvonása ennek a dögletes lének (olyan szaga van, mint amikor egy félig rohadt, penészes citromot nejlonzacskóba csomagolva nyársalsz át és tartod parázs fölé) az általa generált szabad asszociációs bázis: erről mindig eszünkbe fog jutni a pestisjárvány, ami jégre tette a két szegény Jánost a nándorfehérvári csata után.

Átlibbentünk júliusba, tombol a nyár, és ennek, illetve a foci EB-nek/nak köszönhetően a sörök áradata is kiapadhatatlannak tűnik. Ha már foci, zárójel: ezzel a hosszabbításos rendszerrel egyre kevésbé vagyok kibékülve. Miért jó az, hogy ha a mérkőzés időtartama alatt nyomorultul, ócskán, fantáziátlanul, teszetoszán, etc. játszó csapat a hosszabbításban véreset pesálva beszuszakol egy gólt? A tiszta játékidőt sebészi pontossággal lehetne biztosítani az óra szükség szerinti megállításával, oszt’ aki ezalatt nem tud értékelhető eredményt kiharcolni, az húzzon haza. Hogy érdekesebb, kiszámíthatatlanabb lesz tőle a játék? Elvileg lehetséges, de ha ez komoly érvnek van szánva, itt az idő elgondolkodni a játék további sorsán, zárójel bezárva.

Újabb két kérdőjeles terméket vizsgálunk meg, melyek egyik közös nevezője a gyártó homályba burkolózása, a másik pedig a tippünk szerinti alacsony élvezeti érték, de nem célunk a diszkrimináció, még ha olyan jól is esik időnként. A Ludger’s Classic Lager-ről annyit sikerült kideríteni, hogy az Egyesült Királyságot megfelelő mennyiségű sz@rsörrel ellátó Spar számára készítik valahol Franciaországban, esetleg a hollandok keze is benne lehet a dologban. Vagy a lábuk, legalábbis az ízvilág alapján erre tippelnénk. Csípős szagú, halovány, sörre foltokban emlékeztető kukoricás lé egy kisebb és egy nagyobb pozitív tulajdonsággal. A kisebbik a 4,8-as alkoholtartalom, mert az alkoholt mindig és mindenhol meg kell becsülni, hiszen hol is tartanánk nélküle? A nagyobbik pedig az, hogy csak 250 ml, ez pedig valódi áldás, még a névrokon Szent Ludger is elismerően csettintene, pedig az ő élete sem volt trallala Helgolandon a pogányok között.

Másik példányunk – majdnem azt írtuk: áldozatunk, holott azok éppen mi vagyunk – is rendkívül szűkszavú eredetét illetően, a dobozon annyi olvasható, hogy a békéscsabai illetőségű Bora Ital-nagykereskedelmi Kft. forgalmazza. Némi kattintgatás után egyértelműnek tűnő bizonyítékot találunk arra, hogy a levet a pécsiek erőltették ki magukból, ám nem szívesen gondolunk bele, miképpen. Kukorica ebbe nem jutott, ami nem baj, ki szeretne ebben a hőségben dohos egérvizeletet inni, a Tiszai mindenképpen elegáns gesztusa a fogyasztó felé a teljes és totális ízmentesség. A halványsárga szódavíz kategória megbízhatóan teljesítő tagjával van dolgunk, akinek dobozán még a nap poénja is tisztán látható, olvasható: „Sör van bennem!”

Miután lehúztuk a klotyón ezt a két sz@rt, és iszunk valami rendeset, bennünk is lesz.

Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm – imígyen rugaszkodik neki a 23. zsoltár. A Teremtő széles jókedvében rólunk sem feledkezett meg, rögvest két újabb szarsört is hozzánk vágott, csak hogy érezzük a törődést. A füves legelőkön való terelgetés is rendben van, pláne ha azt a füvet el is lehet szívni. „Megkened fejemet olajjal, csordultig van poharam.” Bizony, csordultig. Ráadásul a tökünk is tele. Sebaj, majd ezen két remekmű segítségével levezetjük a feszültséget.

A Van Pur, a tré levek ihletett mestere ez alkalommal sem okozott csalódást, hiszen mindenféle lelkiismereti vívódás nélkül erőszakolta meg ismét szájon át (mondhatni oralice) a lelkes nagyközönséget a Hermann Müller nevével fémjelzett brand újabb tagjával. A Pilsener tárgyalásakor említettük, hogy fogalmunk sincs, ki lehet ez a jobb sorsra érdemes úriember (bár valószínűbb, hogy csak egy megfelelően németes hangzású névre volt a közepesen aljas lengyel galerinek szüksége), de ha belekortyol a Classic Lager-be, valószínűleg ennen kezeivel vet véget szenvedéseinek ez árnyékvilágban. Nekünk is csak addig volt jó, amíg a lé hőmérséklete el nem érte a +5 °C-ot, mert utána mindenféle, igen kellemetlen ízhatások lendültek támadásba. Az említett hőérték alatt simán iható a dolog hideg, enyhén savanykás sárga szódavízként, de aki nehezen tűri a dobozízt, illetve ritkán fogyaszt enyhén penészes, ázott kartonpapírt, az ne halogassa a dolgot sokáig, hagyja a helyben futást, mert rosszul jár. És bár jól hangzik, hogy „Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy”, azért ne feledkezzünk meg az idézet második feléről, miszerint: „vessződ és botod megvigasztal engem”. Köszi.

Polak, Węgier, dwa bratanki – szól a régi mondás az örök és megbonthatatlan lengyel-magyar barátságról (ami nem is annyira örök és megbonthatatlan, mer’ mostanság Európa kicsit is értelmezhető vidékein nagyjából mindenki utál minket, mint a sz@rt, ezeknek a degenerált narancssárga patkányivadékoknak köszönhetően, de hagyjuk ezt, van így is elég bajunk, ha az előttünk vigyorgó újabb, rendkívül ronda dobozra pillantunk), így hát jöjjön egy bőcsi rettenet. Aki nem rest a település történelmében megmerítkezni, ráadásul hisz a nomen est omen alakító és formáló erejében, az hamar megvilágosodhat ama kérdésben, miért is készítenek ilyen borzalmas folyadékokat ebben a községben. 1470-ig ugyanis a Czudar család volt a főnök errefelé, és ugyan ők mára kihaltak, nevük, mint minőségjelző, továbbra is ott lebeg a sörgyár felett. Egyéb érdekes, kvázi NER-es párhuzamokra is lelhetünk, például Ónodi Czudar Imre azért került lapátra, mint egri püspök, mert a família kéz alatt elpasszolta azokat a várakat és falvakat, melyeket Nagy Lajos királyunk bízott rájuk. Természetesen a megfelelő lendülettel talpakat és seggeket nyalni tudó ügyeskedők már akkor sem tudtak nagyot bukni lefelé, emberünk is csakhamar erdélyi megyés püspökké avanzsált, és ha már a nomen est omen volt emlegetve: VI. Orbán pápa által.

A Welsenburg ennek megfelelően rendkívül gusztustalan termék, rendszeres fogyasztása kizárólag reménytelen BAZ megyei alkoholistáknak ajánlott, illetve azoknak, akiknek két édesanyjuk van.

Édes Néném, tudom, hogy megtsúfol kéd, és azt mondja kéd nekem, hogy úgy beszéllek a sörről, valamint a vak a világosságról, a ki tudja, hogy vagyon világosság, de nem tudja, hogy mitsodás a világosság; de ha szinte a kéd kis szája megnevet is érte, de énnekem minden tüdőm, vesém, májam azt tartja, hogy nem kell a kedves szegény sört, a kedvetlen, de gazdag sörért elhagyni – hát nem jól mondom? –

Emez elorzott és megmásított levelem kelt Drinápolyban, hetedik napján Novembris havának az 1717-es esztendőben. Az alant következő iromány háromszázkét esztendővel ennek utána, Decembrist kilencedik napján született.

Édes néném a fejdelmünknek Istennek hálá jo egéssége volna. hogy ha a köszvény bucsut akarna tölle venni. láttya kéd még sz. péter is meg ijedet volt mikor avizben sipadoztak alábai. hát mi bünösök. hogy ne félnénk amidön a hajonk ollyan nagy habok közöt fordult egyik oldalárol, amásíkára mint az erdélyi nagy hegyek. elég ahogy itt vagyunk egésségben, mert atengeren is meg betegszik az ember, nem csak aföldön. és ót ha a hintó meg ráza, el fárad, és job egyepegyéje vagyon az ételre, de a hajoban. aza szüntelen valo, rengetés, hánkodás. a föt el bodittya. a gyomrot. fel keveri. és ugy kel tenni, valamint arészeg embernek. aki asört meg nem emésztheti. a szegény gyomromnak is ollyan nyavalyában kelletet lenni vagy két elsö nap. de még is ollyan emberségesek voltanak. hogy többet nem adtak innunk, mint sem kellet volna. ebböl a gyalázatos borsodi rettenetböl, mely torkunkat möge szakasztja vala.Némellyeket az Isten fel magasztal. némellyeket meg aláz. és mindeniknek hálákot kel néki adni, édes néném.még ha ez igen nagy nehézségek elé is állíttya az embert, kinek is nem volna elegendő. hogy távol az ő szép országától kelletik tengödnie, de még akkor a tetejibe ajóisten evvel a lével is bünteti. melyet is errefele leginkább csak a lovak pesálnak, amikor beléjük esik a kelevényes kórság.De vessük végit az illyen gondolatoknak. és hadgyuk atörödést annak. aki azt szereti. ugyé édes néném. ezel maradok kéd köteles, lántzos, madzagos, spárgás, és sinoros szolgája.Orozám eme írás nagyobbik felit meg a stílt az jó Mikes Kelemen deáktól, ki szebb napokat is megélt fejedelmünk hű társa vagyon. az szükség nehéz óráiban.