Hétindító klapancia, avagy sic transit gloria mundi.
Volt egy ember, Antal –
Rég befedték már hanttal.
Nevét sörök őrizték,
egy ideig ranggal.
Ám korcs idők jöttek,
nagy hanggal
és terméke elvegyült
barackkal.
Csak hogy egy újat fordulhasson
kínjában
a hant alatt Antal.
Amondóak volnánk, ha már ilyen szépen belelendültünk a dologba a nagyüzemi sörök tavaszi debütálásaival kapcsolatban, nosza kössük össze a kellemetlent a haszontalannal, essünk túl Dreherék Bitter Lagerén is (jelentsen bármit ez a kissé erőltetett, öszvérszerű kifejezés, mivelhogy a bittert inkább a felsőerjesztés fogalomkörén belül illik emlegetni). A megjelenés minket sem ért derült égből villámcsapásként, hiszen ha a versenytársak virítanak valamit, akkor merni kell lépni egy nagyot Kőbányán is, más kérdés, hogy az ő esetükben az ilyen megmozdulások gyakran végződnek ficammal. A termékre pillantva azért felszaladt a szemöldökünk, ha a pulzusunk nem is, hiszen árva kis hazánk kommersz söreinek csomagolásán ezidáig nemigen láthattunk ötvenes IBU-értéket díszelegni. Mivel mifelénk a sikeresen lebutított közízlés vinnyogva húzkodja a száját a kesernyésebb sörök miatt, már csak kíváncsiságból is megvárjuk, hol tart/lesz majd a Bitter Lager mondjuk két év múlva. Már ha tényleg keserű. Ezt viszont csak úgy tudjuk meg, ha belenyalunk (itt megint muszáj nyitnunk egy zárójelet. Igen elterjedt, tényként kezelt információ, hogy a keserű ízt a nyelvünk hátsó részén, illetve a lágy szájpadláson érzékeljük leginkább. Ezt először egy David P. Hänig nevű úriember közölte le 1901-ben megjelent tanulmányában.
Ő a relatív intenzitást vizsgálta, a munkáját értelmezni próbáló Edwin G. Boring viszont 1942-ben már a maximális érzékenység arányait ábrázolta. Az ennek alapján vázolt „nyelvtérképek” épp ezért pontatlanok, s hiába derült ki azóta Virginia Collings áldozatos munkájának köszönhetően, hogy a szájüreg minden részén tudjuk érzékelni az összes létező ízt [ezekből per pillanat hatot fogadunk el hivatalosan: édes, sós, keserű, savanyú, umami és a zsír íze, de játszik még a pikáns-csípős és a hűvös-mentolos párosítás is, nem beszélve a fémes ízről és a kokumiról], a helytelen értelmezés kitartóan kapaszkodik a köztudatba. A tudomány mindig kitalál valamit, ezért tudomány, mindenesetre ha valamilyen speciális kialakítású kóstolópoharat próbálnak méregdrágán rátok sózni az ízérzékelés miatt, villanjon fel tudatotokban a „bullshit” kifejezés), rajta hát.
Szalmasárga test, laza, átlagosan tartós habkorona szép nagy buborékokkal. Illata hozza a kötelező euroláger-kört, némi zöldséges-füves, gyorsan illanó kiegészítéssel. Keserűnek tényleg keserű, ám valamiért az a sanda gyanú fészkeli be magát az ember gondolatai közé, hogy ezzel az emelt értékkel csak leplezni kíván a gyártó valamit. Talán hogy egy már létező sörét tuningolta fel kissé egyéb ötlet hiányában? Vagy a többi alapanyagból markoltak ki egy kicsit a gazdaságosság jegyében? Nem tudni, s persze könnyen lehet, hogy nincs is igazunk, alaptalan a gyanakvás. Mindenesetre a keserűk tényleg jönnek, ha nem is túl elegánsan, a harmadik kortynál pedig már nem is tűnnek annyira gyógyszeresnek. Itt-ott némi maláta is megvillan a teltség érzetének megadása nélkül, az 5%-os alkohol pedig korrektnek mondható. Egy próbát megért, már csak annak újbóli igazolására, miszerint a keserűség nem minden, Krisztus urunk feje fölé sem az van pingálva, hogy IBU.
