Hideg szél vágja az ember pofájába a szúrós és jéghideg esőcseppeket, a Nap csak jelzésértékű, az iskolaudvart elborító ködben reményvesztetten, tanácstalanul és rosszkedvűen lődörögnek a kölykök, mi pedig szőrös angyalként mosolygunk, mert a november így tökéletes, így szeretjük. Persze azért jólesik előkotorni egy-egy nyári emléket az agytekervények pókhálós zugaiból, ezért ma nagyobbik lányunk horvátországi kiruccanásának konkrét tárgyi emlékeiből bontunk kettőt, és köszönjük neki ismételten, hogy nem feledkezett meg az ő fess apukájáról. A The Garden Brewery zágrábi illetőségű főzde, mely város környékén már a rómaiak előtt is szép számban éldegéltek emberek. Utánuk jöttek a horvátok valamikor a VI. században, Szent László királyunk pedig 1091 táján alapított itt püspökséget.
A főzde 2016-ban alakult meg, a két évszám közötti űrt egyéb alkalmakkor próbáljuk meg kitölteni, mert hat doboznyi főzet sorakozik a kamrapolcon, az ember nem pufogtatja el az összes puskaporát rögtön az első nekifutáskor.
A Helles Lager – ahogy azt ígéri magáról – könnyed is, frissítő is, előbbi tulajdonsága már-már a jellegtelenség irányába terelné az összhatást, ám szerencsére a csomagoláson emlegetett titokzatos szlovén komló menti a menthetőket. Nem sikerült kideríteni, melyikről is van szó konkrétan, ezért tippelünk, ami mindig játékos és sikamlós dolog. Az Aurora mellé tesszük voksunkat a citrusos, finoman fűszeres jegyek miatt, esetleg játszhat még valamelyik Styrian is. Persze ha nem, akkor nem, a tévedés jogához körmünk szakadtáig ragaszkodunk. A doboz külcsínyét tekintve megjegyeznénk, hogy a kissé ostobácska, sárga pöttyös variációhoz képest ez a ráncfelvarrott példány a stilizált növényi alkatrészeivel sokkal igényesebb megjelenést biztosít. A jó cégér a mostani nyomorult világban már fél győzelem.
Úgy illik, hogy a világos mellé egy sötétet pakoljunk, a kontrasztigényünknek is kell vetni néha valami koncot, még a végén fogja magát és elköltözik valami kiegyensúlyozottabb pszichébe. Szerencsére itt a Nero milk stout, mely nevének esetében csak a sötétségre kellene asszociálnunk, ám mivel imádjuk a szadista félhülyéket, mi rögtön Lucius Domitius Ahenobarbusra gondolunk, aki – miután fölvitte a zisten a dógát – Nero Claudius Caesar Augustus Germanicusra változtatta hívójelét. Előszeretettel végeztette ki, illetve tettette el láb alól a neki útban lévő embereket, köztük saját édesanyját (Agrippina Minor, mert volt egy Major is, a nagyi), első és második feleségét, valamint nevelőjét, Senecát. Harminc évesen, menekülés közben lett öngyilkos („Qualis artifex pereo!”), de egyes források szerint azért erre picikét rá kellett segíteni manuálisan.
A mi Neronk sokkal szelídebb lelkület, nem próbálkozik semmi durva dologgal, ellenkezőleg. Sima, lágy, selymes, mértékkel vaskos (15.6 B°) kortyokat ad, ízvilága kellemesen pörkölt malátáktól hangsúlyos, itt-ott kissé megégett kenyérhéjra emlékeztet. A vége csokoládés, finoman savanykás, a Styrian Fox gyümölcsös-csípős jegyei itt jönnek ki igazán.
Elégedettek vagyunk, s mivel az idő továbbra is nyálkás, szinte vidámak.