Megkopnak és fakulnak a nyári emlékek, a Horvátországból érkezett sörök pedig elfogynak lassacskán. Két doboz árválkodik még a kamrapolcon a The Garden Brewery-től, nyitjuk is fürgén a More névre hallgató pale ale-t, s miközben lassan temperálódik, mi Zágrábról nézegetünk mindenféle képi anyagot. A Jelačić bán téren (Trg bana Jelačića) álldogáló lovasszobornak szép története van, szagolgatás közben – citrusfélék az édesebbjéből, leginkább tán mandarin, némi virág, pici fenyő – megidézzük.
A császári udvarhoz végsőkig hű bán szobrát 1866-ban állították fel a téren, bár ezt a zágrábi tanács nem nagyon akarta. Viszont az osztrákok igen, ezért a szobor oda lett plántálva, ráadásul a teret is átkeresztelték, merthogy addig Harmica néven futott. A bán kivont kardja ekkor még észak felé mutatott, amit az urbánus folklór Magyarország elleni fenyegetésként értelmezett, merthogy Josip több alkalommal is összeakasztotta a 48-as honvédekkel a bajuszt. Mi értelemszerűen a pákozdi csatára emlékszünk vissza a legszívesebben, mivel ott győzelmet arattunk („Fut Bécs felé Jelasics, a gyáva,/Seregének seregünk nyomába’”, ahogy a lánglelkű írta volt), ám mindent összevetve a mérleg nyelve nem felénk billen.
Némi idő teltével 1947-ben a kommunisták eltakarították a szobrot, a térből Köztársaság lett (Trg Republike), majd 1990-ben ismét fordult a kocka, sőt ez alkalommal a szobor is. Visszaállítása óta déli irányba mutat, a rossz nyelvek szerint Belgrád van csicskítva, ami jó ronda szó, nem is beszélve arról, hogy a szerb város nem is arra van. Ábrándosabb lelkületű embertársaink a magyarok felé tett gesztusként értelmezik a dolgot, és tény, hogy a jugoszláv polgárháború után (amikor fegyvereket is szállítottunk a horvátoknak) kormányunk más időpontra helyezte a honvédség emléknapját, ami addig szeptember 29-re, a pákozdi csata napjára esett. A lényeg, hogy mostanság már nem utáljuk egymást annyira, és ez a tendencia tovább javulhat, amennyiben végre valahára elzavarjuk a jelenleg regnáló narancssárga, korrupt lótolvajokat.
A sör egyébiránt üdítően friss, kellemesen és gyümölcsösen savanykás, keserűi (melyeket a Citra, a Columbus és a Mosaic biztosít) kifejezetten decensek és simulékonyak ezzel a negyvenes IBU-val. Külön jó pont, hogy habja meglepően tartós és határozottan kemény, még ha ez meglehetősen félreérthető is így visszaolvasva.
Egy laza Session IPA marad a végére minden előnyével és hátrányával. Előnye, hogy zamatos, gyümölcsös, a Mosaic és az Azacca nyugodtan, senki és semmi által nem zavarva vonultathatja fel teljes eszköztárát, mely a citrusféléken át az enyhe fenyőkön keresztül az ananászig tart. Hátránya, hogy egy ilyen könnyű, alacsony alkoholtartalmú (4 %), még a harmincas IBU-értéket sem elérő, egyértelműen és eleve elrendeltetetten (ez sem rossz, a legközelebbi tollbamondáskor a kölykök kiütést fognak kapni tőle) nyári sörnek kigondolt, feledhető termékről mi a búbánatot lehet írni? Persze azért megisszuk ezt is, ahogy majdnem mindent, és kifejezetten nagy szeretettel gondolunk a horvát főzdére a mihamarabbi viszontlátás reményében. Lesz nyár jövőre is, ha minden jól megy.
