A festésnek ugyan még nincs vége – tudjuk, hogy mindenkit ez érdekel, azért kezdjük így -, de a nyár attól még nagyüzemi fokozatban van, ezért mi is tartunk némi szünetet, elzarándokolunk kikapcsolódni családilag. Indulás előtt szisszenünk és szösszenünk egyet a sörszcéna (direkt írunk ilyen marhaságokat, hátha akad köztetek beszédhibás) kérdőjeles dömpingtermékeiről, melyekkel mostanában értelemszerűen Dunát lehetne rekeszteni (ez utóbbi kép egyébként nem is annyira vicces, gondoljunk csak szerencsétlen folyónk állapotára vízhozamilag). Három, az említett kategóriába tartozó termék is toporzékol már itt türelmetlenül, essünk túl rajtuk, utánunk a vízözön. Ja, nem.
Kezdjük a vélhetően és gyaníthatóan lexarabbal, a Dreher Citrus fedőnevű akármivel. A cég oldalán a szokásos és joggal elvárt parasztvakítás megy, döbbenetesen üres lózungok parádéznak előírásos, felkapott menetrendben, hogyaszongya: globális trend, prémium kategória, hagyományok és az innováció ötvözése, enyhén fanyar karakter, frissítő gyümölcsös ízjegyek, a sörözés közösségi jellegének hangsúlyozása. Broáf.
A soproniak hasonló szegmensű termékéhez viszonyítva ez tán hangyaf@sznyit jobb, de még mindig nyugodtan lehet büntetni vele bárkit, minket kivéve, mert már ki is locsoltuk a tejeskávébarnára sült fűmaradékra, annak már úgyis mindegy.
Maradunk a gyümölcsös vonalon, megnézzük, hogy kisüzemileg is lehet-e valami jujdejót készíteni az év ezen szakaszára. Annyi bizonyos, hogy a nagytarcsai sörszabók gusztusos szín- és illatvilágú italt alkottak, echte mangószörp, még a kissé gyorsan összeeső hab is répaszínű, habár az nincs benne. Akad viszont rizs és zabpehely, meg persze mangópüré, az alapanyagokra nem lehet panasz. Újabb jó pont, hogy felsőerjesztésű, simulékonyabb, szelídebb alapokra van helyezve. Azt kell mondjuk, a Beerka Mango tulajdonképpen iható, kellemesen gyümölcsös dolog, jóval barátságosabb, mint a tavaly nagyjából ilyenkor kóstolt meggyes variáció.
Szép lendülettel vágtunk neki a végére tartogatott tételnek, ám a melegnek, vagy a festésnek, esetleg élemedett korunk visszafogott agyi tevékenységeinek köszönhetően csak az első korty után észleltük, hogy bizony mi már kóstoltuk a kiskunmajsai kalapos sörök közül ezt a cseh típusú pilst (is). Vakaróztunk egy darabig, ugyan most mit csináljunk, mert az eddig elkészült írást még könnyedén át lehet szerkeszteni, de arra a gondolatra, hogy nekünk most fel kellene innen tápászkodni egy újabb fotográfia készítése miatt, mindenféle csendben lapító mentális problémáink kezdtek el berzenkedni. Ismét bebizonyosodott azonban, mennyire igaz a mondás, miszerint ahol a szükség, ott a segítség. Átfutottuk régi írásunkat, s ezekre a kincset érő mondatokra bukkantunk: „A pils tulajdonképpen bőven az iható kategóriába tartozik, bár az ízvilágát tekintve a »kifinomult« jelző semmiképp sem kerülne használatba. Túl harsány, amolyan baltával faragott dolog, az ízek éles váltásokkal, kiegyensúlyozatlanul követik egymást. Azért nem ijedtünk meg tőle, sőt, felróttuk őt az egy-két éven belül újra ellenőrizendők listájára. Hátha addigra kinövi ezeket a gyermekbetegségeket.”
Tehát a dolog eleve így volt tervezve, most jött el az ideje az újrakóstolásnak, s örömmel jelenthetjük, hogy a kalapos pils sokat változott, ráadásul előnyére. Teljesen korrekt, csehes hangulatú ivósörré avanzsált, ropogós kortyérzettel, karakánnak mondható komlózással.
A tanulság pedig az, hogy az ember az írásaiban mindig hagyjon magának egy kiskaput.