Következzék hát a joviális szerzetes, a jó öreg Tuck barát, aki ugyan nem volt belga, de mit tegyünk, ha a sörös világban ez a két fogalom ilyen erősen összekapcsolódott. A víg csuhás (aki egyébiránt St. Dunstan kápolnájában szolgált, aki meg arról volt híres, hogy egyszer állítólag megpatkolta az ördögöt, és csak akkor vette le róla, amikor az megígérte, hogy többé a lábát sem teszi be olyan helyre, ahová patkó van kitéve → lásd szerencsepatkó. Ráadásul az általa 973-ban kidolgozott és alkalmazott rítus az alapja még ma is az angol uralkodók koronázási szertartásának) nem vetette meg a világi örömöket, erről az Ivanhoe-ban is meggyőződhetünk (Szinnai Tivadar fordításában), mikor is maga az Oroszlánszívű adományoz neki előjogokat: „Úgy gondolod, hogy a szegény remetének joga legyen saját szükségletére néhány vadat elejteni warncliffe-i erdőségemben. Rendben van. De jegyezd meg jól: csak három szarvasbakot engedélyezek minden évadban. És ha ez nem elég ürügy neked ahhoz, hogy harmincat ejts el ezen a címen – akkor ne legyek keresztény lovag, se törvényes király!
[…] És mivel a vadpecsenye egymagában kissé száraz eledel, pincemesterünk parancsot kap majd, hogy szolgáltasson ki neked egy hordó aszút, egy átalag malváziabort és három nagy hordó elsőrendű sört évente. És ha ez sem elég szomjúságod oltására, gyere el bátran udvarunkba, és barátkozz meg pohárnokunkkal, aki bizonyára megkönyörül majd rajtad.”
Szent Dunstan egy ólomüveg ablakon New Yorkban
Mi is megkönyörülünk magunkon, nyitunk és töltünk, s amíg az illatok kiszabadulnak a hab alól (mely egyébiránt kellemesen vaskos, nem túl tartós, finom szerkezetű, bézs színű) azt is elmeséljük, hogy Robin Hood történetének ikonikus, 1938-as filmadaptációja Kaminer Manó nevéhez fűződik, akit így a kutya sem ismer, bezzeg ha a felvett neveivel, a Kertész Mihállyal meg a Michael Curtizzel dobálózunk, rögtön felcsillannak a tekintetek. Kertész úr és a címszerepet alakító Errol Flynn legendásan rühellték egymást. A forgatás során használt kardok egy alkalommal rendezői utasításra élesekre cserélődtek, s a főszereplőnek – szintúgy rendezői utasításra – erről halvány fogalma sem volt. Kapott is egy férfias sebet az orcájára, melyet kissé nehezményezett, ebből kifolyólag pedig rögvest nekiállt nyílt színen fojtogatni a mestert. A tárgyalt alkotásban Tuck barát szerepét Eugene Pallette domborította, ide is illesztjük nyomban a népszerű és közismert patakban csetepatézós jelenetet:
Sörünk sötét gesztenyebarna, vidám vörös villanásokkal. Illatában a citrusféléket követően (megint a curaçao, úgy tűnik, valahonnét ipari mennyiséget sikerült beszerezni) egy ritkán érzett párocska jelentkezik: csersav és nyersbőr. Érdekes. Mögöttük a várt maláták a karamellákkal, kissé vérszegényen. A korty selymes, eleje édeskés, majd rövid füstös-savas szakaszt követően érkeznek a moderált komlók. A vége ismét a tannin-bőr párosé, az utóíz kicsit geil.
A címke szerint ez egy abbey dark dubbel, és tény, hogy sötét. A másik két jelzőnek viszont nem sok nyomát leltük, ám ettől ez a sör még nyugodtan lehet egész jó.
A sors – esetünkben inkább a kegyes, mintsem az irgalmatlan – szeszélyének köszönhetően botlottunk bele a győrzámolyi illetőségű Bors Serfőzde szimpatikus és tematikus sorozataiba, közülük is elsőként a Robin Hood-mondakört tárgyalót fogjuk közelebbről megvizsgálni. A főzde jogelődje 1992-ben alakult meg családi vállalkozás keretein belül idősebb Bors István vezetésével. A viharos kilencvenes éveket még átvészelték, de 2005-ben le kellett húzni a főzde rolóját, csak a söröző rész üzemelt félgőzzel tovább, külföldről behozott söröket mérve. Néhány esztendő múltával az ifjabb generáció vette fel újra a kesztyűt és a harcot, új receptek, új sörök születtek a belga dubbelek ihlette Tuck baráttal az élen, őt követte a Sherwood nevű stout. Mi természetesen nem ezt a sorrendet követjük, no persze, még mit nem, irány az East Midlands régió, azon belül pedig Nottinghamshire. Itt suttog ugyanis a titokzatos és romantikus sherwoodi erdő, amit minden tisztességes bibliofil keresztül-kasul bebarangolt már tizenévesen, Walter Scott munkásságának köszönhetően. Itt tanyázik ugyanis a nemes lelkű törvényenkívüli, Robin Hood, aki elképesztő íjászati skilljére támaszkodva életcéljául tűzte ki, hogy amit a gazdagoktól elrabol, azt a szegényeknek adja. Ez nem mindig egyszerű dolog, lásd szegény kollégája és utánérzése, Dennis Moore történetét:
Az erdő maga egyébként korántsem az a klasszikus és romantikus kusza dzsungel, hiszen már a kora középkorban is gondos és komoly erdőgazdálkodás folyt errefelé. A kb. 450 hektáros terület 2007 óta védett, az évenkénti negyedmillió látogatót pedig csak a szállásadók, a vendéglősök és a szuvenírárusok fosztogatják, tegyük hozzá: sokszor hatékonyabban, mint azt az erdei szegénylegények tették valaha. Az erdő egyik nevezetessége az Őrnagy nevű tölgy, akit/amit legalább 800 esztendősnek becsülnek, kétszázvalahány utódját pedig Dorsetben nevelgetik féltő szeretettel.
A vén kocsányos (Quercus robur)
A tolvajok fejedelme nem rendelkezik önálló, Scott-féle kötettel, az író Ivanhoe című regényében tűnik fel mintegy mellékesen, s ugyanígy látható egy versike is a palack címkéjén, de annyira apró betűkkel, hogy azt a mi monitoroktól és képernyőktől rongyolt, párás tekintetünk alig bírja kisilabizálni. Arról szól, hogy az erdő majd elrejt a fogdmegek elől, meg ilyesmi. Később tán nekifutunk újra, előbb kóstolunk.
Előírásosan szigorú, feketébe hajló sötétbarna szín (EBC 52), vékony, bézs hab. Illata kitöltés után megdöbbentően és harsányan narancsos, ez egészen biztosan a belecsempészett Curaçao-nak köszönhető. Kis idő teltével udvariasan, pici savanykásságot maga után hagyva a háttérbe húzódik, teret engedve az olyan hagyományosabb stout-aromáknak, mint a pörkölt maláták és a kávé. Ízében is a maláták csokoládés vonala nyit, a kávés keserűk velük keverednek középtájt, a végén pedig még kapunk egy adag szárított gyümölcsöt is. Az utóíz kissé savanykásra sikeredett, komlós villanásokkal. A korty maga közepesnek mondható, a szénsavak gyengék, alkohol 6%.
Nem rossz ez, nem fanyalgunk, Robinék is biztosan összetették volna kezüket-lábukat, ha ilyet sikerül lőniük a susnyásban, de mi azért már látjuk a fától az erdőt. Viszont így a nap végén és a sör után a versikét továbbra sem.
(Ál)szenteskedjünk megint egy kicsit, szeretjük az ilyesmit, bármennyire is elítélendő a dolog, már ha egyáltalán. Esetünkben pedig azért is jó móka ez, mert záros határidőn belül ki fog derülni, hogy nem csak mi forgatunk liturgikus köpönyegeket, hanem a tárgyalt sörök is, merthogy ezekből rögtön három sorakozik itt előttünk katonás rendben.
Még valamikor tavaly, az ünnepi hadjárat előtt botlottunk bele a St. Pierre-sorozat triójába, emlékeink szerint az Aldi polcrendszerei között kissé ötlettelenül lődörögve. A BBB-k (Blonde, Brune, Blanche) csendben lapítottak ezidáig a kamrában, de most elérkezett a konfesszió ideje, színt kell vallani. Abbaye St. Pierre – díszeleg a dobozokon, nosza, lássuk, merrefelé található ilyen nevű apátság belga barátainknál (még két b betű). Egy-két gyors kattintás után elénk ugrik a Sint-Pietersabdij Gent városából, ez rendben is volna. Lássuk a gyártót. Brouwerij Palm, de 2016-ban a már régi ismerősnek számító Swinkels família felvásárolta őket, azóta ezen a néven is futnak. Ez is rendben, de hol járunk? Steenhuffelben, Flamand Brabant tartományban, kicsivel gonoszprüsszel felett, Genttől cca. hetven kilométernyire. Itt bizony nincs apátság még egy kis darabka sem. Sebaj, nincs harag, legalább a hagyományok és a sörillat erős a vidéken, mert Grimbergen is itt van egy macskaugrásnyira. Ha már macskaugrás: Steenhuffel címerében is egy ezüst egérfogó pózol, szájában egy fekete egérrel. A jószágot a Micault-család hagyományozta a városi címerre, akik a XVII. században birtokolták a települést.
A nemesített padonpislogó
Sört is ezidőtájt kezdtek el főzni a faluban, egy Andries Van Doorselaer nevű derék állampolgár tűzte ki élete céljául ezt a nemes tevékenységet. A kor divatjának megfelelően minden, ehhez szükséges dolgot maguk állítottak elő és termeltek meg, a főzde fogadóként is üzemelt, vidáman és termelékenyen teltek az évszázadok. Az első világháború viszont nem kímélte a környéket, odalett a főzde is. Az újjáépítéskor nem tudták beszerezni az alsóerjesztésű sörök előállításához szükséges hűtési technológiát, ám az akkori tulaj, Arthur Van Roy nem esett kétségbe, egyébként is jobban szerette az ale-t.
Közben bontjuk a Blonde-ot, ki ne száradjunk a sztorizgatás közben. Csinos aranyszíne van, habja gusztusosan vaskos, tartós. Illata élesztős, kissé citrusosan-gyümölcsösen savanykás, ezek tűntével magabiztos maláták maradnak hátra. A korty fantasztikusan lágy és selymes, nem is emlékszünk már, mikor ittunk ennyire simulékony sört, le a kalappal. Ízvilága nem túl bonyolult, a lazán, de kellemesen belgás élményt a nem publikus összetételű gruit fűszercsomag dobja fel, melynek fűszeres, gyógynövényes jegyei szépen átjárják a kortyot. A vége enyhén száraz, az utóíz édeskés, kicsit marcipános. A test közepes, alkohol 6,5.
Tisztes, önmagát más színben felmutatni nem akaró sör, erősen reméljük, hogy barna testvérkéje sem okoz majd csalódást. A jól végzett munka örömével tépjük le arról is a nyitófület.
Enyhén vöröses mahagóni árnyalat, habja közepes, bézs. Illatában karamell, élesztő, szárított gyümölcsök keverednek az itt is használt gruit gyógy- és fűszernövényeivel. A selymes korty trükkjét ő is tudja, a szénsavak nagyon visszafogottak. A korty eleje malátaédes, enyhe égetett cukorral, majd aszalványok érkeznek, de inkább csak jelzésszinten: mazsola, szilva, egy-két szem cseresznye. A gruit és az élesztő szépen kontráznak, a belga érzet biztosított. Ez is szépen összerakott sör, tán még egy kicsit jobban is teljesít szőke társánál, ám ezen véleményünk természetesen mellőz minden objektivitást.
Ha már mahagóni, gyorsan elmeséljük azt is, hogy Steenhuffelben található és látogatható a Diepensteyn-kastély, melyet 1147-ben kezdett építeni Wouter van Craynhem, természetesen fából. Az évszázadok során többször lerombolták és újjáépítették, majd a nyolcvanas években műemlékké nyilvánították. A főzde szép összegeket tapsolt el arra, hogy a kastély úgy nézzen ki, ahogy kinéz. Akinek a pulzusszáma megugrik a nagydarab, hidegvérű belga lovaktól (Belgisch trekpaard), okvetlenül látogasson el ide, pompás állományban gyönyörködhet.
Szép darab. Szerintünk mindkét farka nagyobb, mint a mellékelt gyermekpéldány
Mi nem izgulunk annyira a fűevőkre, inkább búzát fogyasztunk, ha lehet választani, most pedig lehet, hiszen a harmadik dobozban búzasör lapul.
A Blanche világos szalmasárga, némi köddel. Habja nem túl vaskos, ám rendkívül kitartó, hófehér, finom szerkezetű. Illata a mindenkori jámbor witbiereké: koriander, narancshéj, finoman savanykás búza. Mindezek elvártan és nem meglepően visszaköszönnek az ízvilágban is, kiegészülve némi extra fűszerességgel, amit az itt is használt gruit biztosított. A korty némi jóindulattal közepesnek mondható, a szénsavak kicsit kaparászósak, az utóíz kellemesen fanyar, citrusos. Alkohol 5%. Teljesen hétköznapi, pontosan és ismerősen hangolt, kilengésmentes wit a túléléshez.
A sikeresen kivitelezett hármasugrást követően jóleső fáradtsággal és erkölcsi fölénnyel dőlünk hanyatt, mert hiszen dolgoztunk mi ma annyit, mint egy belga hidegvérű.
Visszakanyarodunk szépen Gyula városának irányába, hiszen dicséretesen nagy türelemmel várakozik itt még két viharsarki sör. A már jól bevált kronologikus sorrendet tartva elsőként a Napnyugta kerül pohárba, ami egy sour cherry ale. Miközben a halovány rózsaszín, vaskos és masszív habot csodáljuk, illetve a kellemesen savanykás, gyümölcsös illatot szimatoljuk az jut az eszünkbe, hogy ha meggy helyett madárberkenyét (Sorbus aucuparia) használ a főzde, megspórolhatták volna a kálium-szorbátot.
Állítólag még a boszorkányokat is távol tartja, bár egy vérbő banya szerintünk ezt már fel sem veszi
A madárberkenye ugyanis tartalmazza ezt az anyagot, amit többek között maradék cukrok utóerjedésének megakadályozására használnak az élelmiszeriparban. Az, hogy mennyire játszunk a tűzzel az efféle információkat hordozó mondatok miatt, rögvest világossá válik, ha eláruljuk, hogy a főzde alapítója, Ábrahám Csaba az ország egyik legnagyobb élelmiszeranalitikai és mikrobiológiai laboratóriumának ügyvezetője. Mindegy, már leírtuk, jöjjön, aminek jönnie kell.
Hogy madárberkenyével milyen lenne a Napnyugta, nem tudjuk, de így, meggyel kifejezetten kellemes. Finoman gyümölcsös, az ígért fanyarsággal inkább csak a korty végén, illetve az utóízben jelentkező sör, addig vidám, cseresznyésen édeskés villanásokat kapunk. Tisztességes, nem geil és/vagy lebutított, ténylegesen a gyümölcsre koncentráló főzet.
Vargabetű: a fenti képen a sör mellett szerintünk lampionvirág (Alkekengi officinarum korábban: Physalis alkekengi) látható, de ez csak a komilfó elnevezése a növénynek, mert a zsidócseresznye, a piros papmonya, illetve a paptöke nevek mostanság nem píszík. A probléma nem mai gyerek, már Kossuth Lajos is foglalkozott vele 1884-ben Helfy Ignáchoz írt levelében, imígyen: “Ha látják a természettudósok, hogy egy-egy növény népies neve illetlen vagy éppen szeméremsértő (van ilyen több, nehogy rútabbakra utaljak csak a Physalis Alkekengi s a Nicandra physaloides népies magyar nevére hivatkozom), ha látják, hogy egy vagy más növényhez valamely babonás előitélet neve tapadt s a névvel a babona nemzedékről-nemzedékre száll, vagy némely czélszerűtlen, avagy éppen kártékony növény gyógyerejében a közegészség hátrányára a nép nem szünik meg hinni, mert oly neveken hallja neveztetni, melyek e hitet feltartják, egyenesen a tudósoknak kötelessége helyesebb népies neveket vinni be a tudományba, miszerint az iskolák közvetítésével a tudományból az életbe átmehessenek.” A Nicandra physaloides mai magyar neve kopasz szilkesark, esetleg perui alma. Meglehet, hogy Kossuth idejében máshogy hívták, mert ezekben mi nem sok szeméremsértőt látunk, pedig nagyon igyekszünk.
Miután sikerült nyugtával dicsérni a napot, az Éjsötét segítségével fény derül arra is, mitől viharos a Viharsarok. Emlegettük már Féja Géza azonos című szociográfiáját, mely ismertté tette a tájegységet, de az elnevezés maga korábbi. Az 1800-as évek vége felé a vidéken olyannyira vidám és pozitívan perspektivikus volt az élet, hogy jelentősen megerősödtek a baloldali ihletettségű agrárszocialista mozgolódások. Aratósztrájkok, spontán földosztások, tüntetések, lázongások váltották egymást sűrű egymásutánban, amit természetesen az aktuális hatalmi rendszer cseppet sem nézett jó szemmel. Bevetették hát a karhatalmat, mely esetünkben a csendőrséget jelentette, kikről Bendegúz mindig is tudta, hogy bugrisok, de hogy ennyire, azt nem gondolta volna. Sikerült is meggyalázni a testület egészét a szuronyokra tűzdelt gombócokkal, de előtte az egyenruhások csúnyán szétcsaptak az elégedetlenkedő földművesek között. 1891 május elsején Orosházán, másnap Békéscsabán, egy hónappal később Battonyán lőttek a tömegbe az elképzelt rend fenntartói. A véres események, pogromok és letartóztatások az első világháború kitöréséig folytatódtak, egy kimutatás szerint összesen 105 alkalommal került sor fegyveres beavatkozásra 61 halottal, 868 sebesülttel és 1443 letartóztatással. Ennyit a kakastollasokról, mi pedig kóstoljuk meg eme setét idők emlékezetére ezt a brown ale-t.
Ezek is csendőrök, de őket kedveljük
Szép tiszta, sötétbarna sörünk van, tetején átlagos, de kitartó, tejeskávébarna habbal, ami igen elegáns megjelenést kölcsönöz neki. Illata malátásan édeskés, némi csokoládés/pirított jelleggel spékelve. A korty közepes, a szénsavak nyüzsgősek. Finoman pörkölt malátákkal, vékony csokoládékkal indít, csipetnyi mogyoróval. A komlók visszafogottak, keserűikkel a pörkölt ízeket támogatják, illetve egészítik ki, tán még egy kis bogyós gyümölcsösséget is hozzáadva. A típusnak létezik egy agresszívebb komlózású, a dark IPA-k felé hajló variációja is, esetleges piacra dobásakor a Vaksötét elnevezést javasolnánk a főzdének. Alkohol 5.2, utóízében szépen libikókáznak a maláták és a komlók.
Elköszönünk a Viharsaroktól, mint tájegységtől és főzdétől, ám biztosan nem véglegesen, hiszen nem olyan hatalmas ez az ország, hogy ne keveredjünk errefelé megint valamikor. Hacsak addig a vármegyei csendőrség kurtavasra nem veret bennünket.
Még egy vargabetű, utolsó, eskü: “A kurtavas fegyházban naponként hat órán át, börtönben 4 órán keresztül, a fegyházban tíz napig, a börtönben pedig egy hétig volt alkalmazható. A kurtavas a láb- és kézfejek összebilincselését jelentette, ezért éjjel […] le kellett venni az elítéltről.” (Dr. Kabódi Csaba – dr. Mezey Barna: A testi büntetés Magyarországon. Módszertani füzetek, 1986/03)
Az elmúlt esztendő utolsó napja is tartogatott néhány nyelvcsettintgetős tételt, melyekért ez alkalommal József testvérnek, állandó és aranykoszorús udvari beszállítónknak tartozunk köszönettel, aki ráadásul a vendéglátás édes-bús problémakörét is magabiztosan egyensúlyozta férfiasan széles vállain. Ha pedig még azt is számításba vesszük, hogy a derék informatikus egy ideje már nem fogyaszt alkoholt, csodálatunk és elismerésünk tovább növekszik irányába.
Négy főzet érkezett a Mad Scientist boszorkánykonyhájából, ezekből kettőt mertünk megkóstolni azon az estén, majd az élményt egy hagyományosabb belga produkcióval zártuk és hígítottuk (már amennyiben hígításnak tekinthető az, ha kicsivel tíz alá megy az ember alkoholtartalmilag). A másik kettőt nem piszkáltuk, mert addigra a szerkesztőség sokat veszített egyébként sem túl izmos objektivitásából, beszédkészségéről nem is szólva. Kezdésként a Redcurrant Salmiakki Trifle ugrott elő a dobozból, ami egy imperial pastry sour ale, s mivel ebben a mondatban a szövegszerkesztő szinte az összes kifejezést aláhúzta pirossal, rögvest neki is állunk magyarázni a dolgot.
A kőtörőfű-virágúak (Saxifragales) rendjébe tartozó cserjéhez, illetve annak gyümölcséhez minket is gyengéd szálak fűznek. Gyermekkorunkban gyakran csemegéztünk belőle egy évszázados mandulafa tövében heverve, nem firtatva azt, hogy akkor ez most ribizli-e, vagy ribiszke. Akkortájt még azt sem tudtuk, hogy serkenti a májműködést, igaz, erre az áldásos hatására manapság van inkább nagyobb szükségünk. Savanyúsága a kellemes és a vadállati között ingadozott, részben az időjárásnak, részben aktuális hangulatunknak köszönhetően. Ebben a sörben inkább az utóbbi jelző kapott szerepet, főleg a korty hátsó részében és az utóízben, de nem volt öncélú a dolog, a gyümölcsösség vaskos és dús.
A trifle közkedvelt, feltehetőleg angolszász eredetű desszert (ezért pastry ez a sör), melyben mindenféle alkoholokban áztatott babapiskóták lapulnak puding-, gyümölcs- és tejszínhabrétegek alatt. Az összetevők között szereplő vanília erre reflektál szépen.
Trájföl gazdagon
Odafent északon a hideg és a sötétség miatt az emberek könnyen zuhannak idegállapotba, és olyankor mindenfélét összeisznak, hogy tovább tudjanak működni. Ez a helyzet a finnek népszerű, bár még fiatalka nemzeti alkoholjával (valamikor a kilencvenes években kezdte sikerszériáját), a Salmiakki Koskenkorva-val is, amit bátran szólítsunk kossunak, így kevésbé idegesítőek az áthallások. A kossu alapja a salmiakki nevű édesség, ami úgy készül, hogy édesgyökeret (Glycyrrhiza glabra) kevernek össze ammónium-kloriddal (NH4Cl, szalmiáksó, az ammónium elnevezést egyébiránt a rómaiaknak köszönhetjük, akik Libyában a helyiek által az egyiptomiaktól kölcsönzött Ammon istent Jupiter Amun-ra latinosították, s az egyik temploma környékén gyűjtötték ezt az anyagot), amit az élelmiszeripar E510 néven a savanyúság szabályozására használ. A keverékből ronda halakat és versenyautókat formáznak, és a nem véletlenül szomorú gyerekeknek osztogatják. Ha azonban vodkában feloldja az ember, vidámabb lesz tőle az élet, ha jobb nem is.
Keserves finn gyermekkor
Mindezekhez már csak egy kis ánizst, sót és laktózt kellett adagolni a hagyományos söralkatrészeken kívül (az árpamalátán kívül akad benne búza- és zabmaláta is), és már ihatjuk is. Illata nem túl meglepő módon ánizsos, gyümölcsös, medvecukros, savanykás. Ízvilága is ezeket hozza, nekünk főként a már említett vaskos gyümölcsösség tetszett és marad emlékezetes. Hiába kínálgattuk, a társaság nagy része passzolta a lehetőséget, de legalább több maradt nekünk és Ádámnak, aki szokás szerint bátran velünk tartott, miközben már a következő versenyzővel szemezett.
Howard? Te vagy az?
A Candy Man egy 11,5%-os alkohollal bíró impozáns imperial stout, melyben a főzdétől elvárt pluszt a tonkabab és a mályvacukor adja. A mályva gyökerének köhögéscsillapító hatását már az egyiptomiak is ismerték, az összezúzott részeket mézzel főzték össze, majd szűrés és hűtés után elnyalogatták. Ezzel a módszerrel azonban relatíve kis mennyiség készíthető, ám röpke háromezer év múltával a francia cukrászok rájöttek, hogy ha az eddigi alapanyagokat vízzel, cukorral és tojásfehérjével dúsítják és habosítják, kereskedelmi mennyiség is előállítható. Ez volt a Pâte de Guimauve. Újabb másfél évszázad teltével szabadalmaztatták az extrudálási eljárást, mellyel manapság is készítik ezt az édességet.
Ebből a sörből sem hiányzik a zabmaláta, ráadásul karamellizálva is van, többek között ezért is annyira lágy, selymes, krémes. A mályvacukor édessége tökéletesen átjárja a korty egészét, a tonkabab vaníliás, fahéjas, szegfűszeges aromái remekül kontráznak hozzá. A stout esetünkben inkább kakaós, mint kávés íze masszív alapot nyújt a felépítménynek. Élménydús főzet, még akkor sem ijednénk meg tőle, ha a címkén látható lábasfejű úriember kínálgatná.
Ezek után mi egyebet tehetne a bőség kosarában megbotló és hasra vágódó emberfia, mint hogy az egyház fojtogatva ölelő karjai között keres menedéket? Ezt választottuk mi is, mintegy levezetésképpen, és lefeszegettük a kupakot a Scourmont apátságban (Abbaye Notre-Dame de Scourmont) készített trappista ale palackjáról.
Az enyhén kesernyés, gyümölcsös, borsosan fűszeres sörrel Grande Réserve néven is összefuthatunk. A négy alap Chimay közül (a másik három a Rouge, a Blanche és a Dorée, utóbbi kereskedelmi forgalomban nem kapható, csak az apátság melletti kocsmában, az Auberge de Poteaupré-ban csapolják) ez a legkomlósabb és a legszárazabb.
Az újabb 9%-nyi alkohol elhelyezkedése után már csak az jutott az eszünkbe, hogy a chimay-i hercegi család nőtagjai (születettek és szerzettek egyaránt) milyen erősen érdeklődtek kis hazánk férfiemberei iránt. Amikor 1896-ban Rigó Jancsiék Párizsban bazseváltak, ott üldögélt az egyik Chimay herceg fiatal feleségével együtt. Az ámerikánus asszonyka nem bírt ellenállni a vadkeleti dallamoknak és a tüzes prímástekintetnek, a koncert után Clara Ward-Chimay Jancsira vetette magát. Tíz évig voltak együtt, ezalatt állítólag cca. nyolcmillió dollárnyi vagyont éltek fel. Aki akarja, számolja ki, mennyit érne ez manapság.
Az álompár a korabeli celebmédiában(vö: képeslap)
Ugyancsak 1896-ban köttetett házasság Széchenyi Dénes diplomata és Émilie de Riquet de Caraman Chimay között, de róluk nem kellett a Mikszáth által szerkesztett Országos Hírlapnak cikket írnia. Lehet csendesen és szerényen is rohadt gazdag az ember, nem? Ez utóbbi életformát kívánjuk kedves mindnyájatoknak az új esztendőre.
A szerényebb végzet szerényebb asszonya: Émilie de Riquet de Caraman Chimay
Búék, meg minden ilyesmi mindenkinek. Reméljük, kellemesen teltek az óév utolsó napjai és órái, a szerkesztőség mindenesetre remekül érezte magát a kisded baráti társaságokban. Olyannyira, hogy most relatíve kétségbeesetten vetjük papírra (képzavar) gyors ütemben homályosuló emlékeinket, mert a fejünkben éldegélő Parkinson-kóros, demens agysebészek már köszörülik a dikicset a lobotómiához. Nagyjából időrendi sorrendben igyekszünk haladni, mert hát mi a fenének kezdtük el mérni az időt, ha nem ezért? A pre-szilveszteri összejövetelt két gyümölcsös belgával indítottuk a Kulcsár család nagylelkű hozzájárulásának köszönhetően. A Brouwerij Cornelissen az 1800-as évek közepe óta készít söröket a kies Limburg tartomány még kiesebb Opitter nevű falvacskájában, mely 1977 óta Bree városának része. A család immáron hatodik generációja birtokolja és irányítja a főzdét, s hogy megfeleljenek a címerükben szereplő betűkombinációnak (JC), mindenkinek J betűvel kezdődik a neve. Naná, hogy fel is soroljuk őket az alapítótól kezdve: Jan, Jef, Joseph, még egy Jan, Jaak (az Opitter FC. a róla elnevezett stadionban játssza a hazai mérkőzéseit), megint egy Jan (az ő testvérét Leonak hívták, szerintem kitagadták, aztán elásták valahol), Josephus, és a legfrissebb, Jef Jr. A hetedik generáció is szép ütemben nevelődik, a céget Jacob és Julie fogják majd átvenni.
Az egyik J betűs a régi szép időkből: Jan Mathys Cornelissen
A két, általunk kóstolt sörről ilyen szépeket és izgalmasakat (?) nem tudunk mondani. A Limburgse Witte Rosé úgy készül, hogy a Limburgse Witte True Original-ba tolnak egy nagy marék málnát. A koriander és a narancshéj reménytelen küzdelmet folytat a mindent eltaposó és maga alá gyűrő málnával, de aki szereti ezt a gyümölcsöt (esetleg titokban medve, de ezt most nem visszük tovább, nehogy valaki vérig sértődjön), nem fog csalódni benne.
Nem várakoztak hiába azok sem, akik a meggyet preferálják jobban, ha gyümölcsös sörről van szó. A főzde Kriekenbier fedőnevű meggyes lágere 2019-ben bronzplakettet nyert a WBA-n, ennek megfelelően szépen domborítja a Morello fajtájú meggy (felénk hívják spanyolmeggynek is, habár írásban elvileg 1598-ban említették először a francia L’ Abbaye de Moreilles kapcsán, amit viszont 1109-ben alapítottak, volt hát idejük a meggyel molyolni) vérbő ízvonalát. A két könnyed kitérő után járt nekünk valami komolyabb is a cégtől, a Sint Gummarus Tripel, ami az első ilyen típusú limburgi főzet.
Vajh’ mi lehet a TEÁOR-kódja a vízfakasztásnak és a fakötözésnek?
Lieri Szent Gummarus valamikor 717 környékén látta meg a napvilágot Brabant tartományban és arról lett híres, hogy legendásan sz@rul nősült. Neje a korabeli megemlékezések szerint hihetetlenül agresszív és nagyképű nőszemély volt, aki lelkesen és nagy elánnal ütötte-verte a szolgálókat a mi csóró szentünkkel egyetemben. Nem csoda hát, hogy a galamblelkű ember inkább egy évtizednyit katonáskodott pár száz kilométerrel távolabb, majd hazatérvén elvált és nekifogott a remetelétnek. Állítólag egyszer egy kettétört fát az övével kötött össze, és a szerencsés növény rögvest burjánzásnak indult. Egy forrást is fakasztott a botjával, ennek vize igen hatásos mindenféle csonttöréses nyavalyára. A cinikus utókor őt tette meg a rossz házasságok védőszentjének, ami elég nagy szemétség tőle, lássuk be. A nevét viselő tripel viszont tisztes iparosmunka, ha nem is kiemelkedő. Világos borostyán árnyalatú, vékony habbal bíró sör. Illata karamellás, vattacukros, finoman virágos, leheletnyi élesztővel. Ízvilága malátás, gyümölcsös, lágyan komlós kortyvéggel. A 8.3-as alkohol miatt nagyobb mennyiség fogyasztása esetén bárki nekiláthat Szent Gummarushoz imádkozni, mer’ az asszonynép könnyen megfúriásodik.
Szerencsére a miénk egy angyal.
Folyt. köv. PS: felhívnánk a figyelmet a már enyhén tremolózó kézzel készített fotográfiák ünnepkörnek megfelelő, bejglis-kígyóuborkás hátterére.
Itt sompolyog már a kertek alatt ez a szeretetizé, amivel (akár a többi, vallási alapokra épülő, kissé ragacsos emocionális töltelékkel kisámfázott ünneppel) a magunkfajta csendesen füstölgő, hamualattparázs népek nemigen tudnak mit kezdeni. Ha egy arctalan, személytelen nagyvárosban élnénk, két-három évenként elindulnánk sorozatgyilkolni, legalább az a pár óra teljen fokozottan ünnepi hangulatban, de a tanyasi létforma (bár adná magát, lásd a texasi láncfűrészes jóhaver példáját) nem kedvez a lelki töltődés ezen módjának. Meg aztán az idő is sz@r, nyálkás-ködös hideg van, vigasztalanul ólomszürke, sivár égbolttal. Utóbbitól azért vigyorogni kezdünk, amikor eszünkbe jut a régi vicc a mennyországba kerülő pedofilról, aki rögvest a kisjézus után kezd érdeklődni. Üldögélünk tovább, nézelődünk, segítő kezet is nyújtunk az előkészületek során, aztán a polcra pislantva elénk ugrik ez a sör. Rögvest húzódunk is a háttérbe, bámuljuk a grafikát a dobozon, ahol a glóriás, szőrösszájú Magnum emeli áldásra a kezét (pedig ebben az IPA-ban Simcoe van, meg Chinook és Citra) a vicsorgó diótörő mellett. A másik oldalon angyalka olvassa be a híreket a tévé tetején, a műsorban az ötvenes évekkel vannak elfoglalva, az i-re a pontot pedig egy dévaj, harisnyatartós pin-up girl teszi fel, aminek mi nagyon örülünk, mert erősen kedveljük a dévaj, harisnyatartós pin-up girl-öket.
A néni a dobozról Gillette “Gil” Elvgren alkotása
A Fehér Nyúl Drink the Christmas Tree 2022 nevű söre egy spruce IPA, mivelhogy a készítés során ezüstfenyő tűleveleket használtak az ízesítéshez. Akad benne narancshéj is, ennek és komlóknak köszönhetően illatában inkább a citrusfélék dominálnak, ami eleinte egész kellemes, aztán megjelennek a gyanták, s így együtt már tökéletesen hozzák egy közepes árfekvésű teszkós wc-illatosító aromavilágát. Sajna ebbéli félelmeink az ízekkel kapcsolatosan is beigazolódnak, mert hiába serénykednek a komlók, hogy egy tisztességes hátteret varázsoljanak a sörnek, a tűlevél erősen kilóg az egységből. Kétszer is megnézzük, milyen illatú a Jar a mosogató szélén, miközben komoly erőfeszítéseket teszünk annak érdekében, hogy vissza tudjunk emlékezni, elöblítettük-e a poharat. Szóval ez nem jött be, mint ahogy az ünnepkör se (most olvastunk egy bűnrossz klapanciát, amiben a vérmagyar alanyi költő a kerecsen-karácsony szókapcsolattal bűvészkedik, ám ez a mi sarunk, nem a Megváltó tehet róla), de ti ne szomorkodjatok, ünnepeljetek bátran és boldogan. Ezt tesszük mi is, de előtte készítünk valami finomat, amihez meg kell élezni a késeket, s miközben surrog az acél, nagyvárosi, magányos, dévaj, harisnyatartós pin-up girl-ökre gondolunk, akiknél fenyőillatú wunderbaum lóg a mellékhelyiségben.
Szégyen és gyalázat, hogy már a harmadik sörünket kóstoljuk a főzdétől, de a Viharsarokról még egy szót sem ejtettünk. Most viszont, mivel a verőfény kifejezés átvitt és költői értelemben vidám és derűs hangulatot is jelent – „egy kis verőfény és egy-két kacaj”, ahogy Kosztolányi mondja -, érezzük magunkban is az erőt ennek pótlására. Ha mégis megfogyatkoznánk energiaügyileg, a búzasör majd segít. A Viharsarok nagy része manapság (az 1950-ben levezényelt, szovjet alapokon nyugvó megyerendezést követően) Békés megye területén található, de Csongrádba is átnyúlik egy kicsit. Városilag Békéscsaba, Hódmezővásárhely, no és persze söreink származási helye, Gyula számít húzónévnek arrafelé. Maga az elnevezés elvileg a legfiatalabb, történelmi alapon kialakult tájnév hazánkban. Féja Gézának köszönhetjük, aki 1937-ben írt szociográfiájának ezt a címet adta. Meg is kapta érte a magáét, „nemzetgyalázásért” beperelték, minden létező munkahelyéről kirúgták. Azért volt már a tanár bácsinak némi vaj a füle mögött, hiszen miután Bibó kollégával közösen megírták a Márciusi Front programját, ő volt az, aki Petőfi példáját követve az említett esztendő márciusának 15. napján a Nemzeti Múzeum lépcsőjén fel is olvasta azt. Fogalmazzunk úgy, hogy ez sem hozott neki túl sok kreditet.
Géza bátyánk Veres Péter és Sinka István között támasztja az állát egy 1943-as könyvnapon
Hogy mikor lett igazán viharos a Viharsarok, azt legközelebb regéljük el, mer’ ugyebár több nap, mint kolbász, más szemszögből pediglen frugalitas miseria est rumoris boni.
A Verőfény jól érzi magát a pohárban, habja viszont nemigen van, ami egy búzasör esetében szemöldökfelvonásra ad okot. Cserébe kellemesen savanykás, élesztős az illata, melyben enyhén fűszeres, gyümölcsös, bizonytalanul banános jegyek villannak fel. A korty a vékony és a közepes határán egyensúlyozik, a jellegzetes „weissbier-aromák” is halványabbak az elvártnál. Könnyen iható, laza búzasör, de a főzde nevét nem ez miatt fogjuk megjegyezni.
Az idei indián nyárnak is búcsút intettünk már régen, hiszen ez az időszak nagyjából szeptember végétől október közepéig húzódik. Erre felénk vénasszonyok nyara a becsületes neve, mely elnevezést a hozzáértők részben azzal magyaráznak, hogy ilyenkor a falusi portákon még nem kezdtek el fűteni, ezért az idősek előszeretettel üldögéltek a házak előtti padokon a napsütés örömeit élvezve. Másik variáció is van természetesen, nem egy faék egyszerűségű téma ez. Eszerint a német eredetű Altweibersommer szivárgott át a magyarba valamikor a XVIII-XIX. században. Ebben az esetben a levegőben ezidőtájt nagy tömegben szálldosó pókfonalakból kellene kiindulni, amit mi, harmatos és érzékeny lelkű szittyák ökörnyálnak hívunk, de a germánok inkább az idős asszonyok ősz hajszálaira asszociáltak (vö. weiben→weben→Spinnweben). A spanyoloknál a Veranillo de San Miguel (Szent Mihály nyara, nálunk viszont már lova is van) név dívik, a törökök segítségével pedig ismét a szarvasmarháknál köthetünk ki. Ők ugyanis ekkor készítik kedvelt szárított marhahúsukat, a pastırma-t, melyet jóféle fűszerekkel (kömény, fokhagyma, görögszéna, paradicsom, só, fahéj, paprika, szegfűszeg) ízesítenek. Természetesen ezen időszak neve náluk pastırma yazı. A japánok is szeretik a vénasszonyok nyarát, de szelíden paranoid nép lévén végképp nem szeretnének belegyalogolni senki lelkébe, ezért kis tavasznak (koharu) hívják. Ők nem pácolnak ilyenkor, hanem nagyokat sétálnak, és bámulják a színes faleveleket (momijigari, 紅葉狩り). Tőlük már csak egy ugrás a jó öreg Amerika, ahol az indián nyár van használatban az 1700-as évek második felétől. Michel Guillaume Jean de Crèvecœur írt erről először 1782-ben megjelent Letters from an American Farmer; Describing Certain Provincial Situations, Manners, and Customs not Generally Known; and Conveying Some Idea of the Late and Present Interior Circumstances of the British Colonies in North America című könyvében.
A jó öreg Michel Guillaume Jean de Crèvecœur, akit az ámerikánusok – hogy a barátság megmaradjon – csak J. Hector St. John-nak szólítottak
Az időjárási jellegzetességek és az indiánok életének megfigyelésén túl az európaiaknak természetesen arra is volt idejük, hogy finoman rasszista irányba tereljék a kifejezés magyarázatát, hiszen sokáig az volt a legáltalánosabban elfogadott nézet, hogy ez az időszak éppolyan megbízhatatlan és becsapós, mint az őslakosok (vö. a meglehetősen pejoratív indian giver kifejezéssel). No de legyen béke és szeretet, ezért miközben nyitunk, hallgassuk meg az Indian Summer-t a Doors-tól (találtam Kovács Katit is, de ahhoz nincs elég bátorságom, így is elég sz@rul alszom mostanság).
A viharsarki IPA bősz szisszenéssel ugrik ki a dobozból, ennek megfelelően törtfehér habja is szép vaskos, kissé laza szerkezetű, meglepően tartós. A sör finoman opálos, világos borostyán színt mutat. Illatában édes gyümölcsök – barack, citrusfélék és némi ananász – tobzódnak, kellemes gyantás kísérettel.
A korty a búzapehelynek köszönhetően sima, kerek, könnyedén guruló. A maláták rövid, édes nyitányát követően jó arányérzékkel osztott, komoly komlók következnek, melyekben a déligyümölcsök kissé hátrahúzódnak, teret engedve a virágok és a fenyők felvonulásának. A vége jó gyantás, száraz, utóízében cseppnyi mézet követnek a keserűk.
Szép sör, jó sör. A 6.7-es alkohol miatt még egy doboz után Kovács Katit is meg merném hallgatni.
Anyai nagyszüleim jutnak eszembe, miközben mai sörünk dobozát nézegetem. Tisztességes, dolgos emberek voltak, a tyúkokkal keltek (azokkal is feküdtek), aztán indultak a földekre. Néhány kósza felhő, váratlan szélroham esetén öreganyám fel sem nézett a kapálásból, de ha dél-délnyugat felől kezdett felénk gomolyogni valami, akkor azonnal kiadta a parancsot öregapámnak és nekem: – Indulás haza. Gyün az idő a rohadt sarok felől. Mindig igaza volt, a rohadt sarok ([népies] az az égtáj, ahonnan a vihar, a zivatar, az eső szokott jönni. A magyar nyelv értelmező szótára, Akadémiai Kiadó, 1959-62) komolyan veszi ezt a dolgot.
Elégedetten veregetjük meg saját vállunkat, hogy né’ má’, milyen frappáns kis átkötést sikerült megint ide rittyenteni, csúsztatnánk át a dolgot a Viharsarokra, amikor hirtelen, derült égből villámcsapásként (konkrét fizikai/fiziológiai fájdalmat éreztünk volna, ha ezt kihagyjuk) hasít belénk a gondolat: ez az ezredik sörünk. Menten elérzékenyedünk, férfias férfikönnyek homályosítják látásunkat, borul minden terv és elképzelés, mert hiszen ez mellett szó nélkül elmenni nem volna ildomos (török/kirgiz eredetű kifejezés, melybe a nyelvújítás idején vertek ismét lelket, akkor változott a jelentése is az eredeti „gyors, ügyes”-ről „illedelmes”-sé, de hogy jön ez ide? Meg vagyunk illetődve, ez is mutatja.).
Szóval az ezredik sör. Durván számolva 2400 nap alatt. Hogy ez sok-e, avagy nem is annyira, mindenki döntse el maga. Kétségkívül haladhattunk volna nagyobb léptekkel is, de miért kell állandóan rohanni? A sörösök nem kapkodnak, ez nem bolhafogás. Meg aztán van az embernek családja, idegrendszere és mája is (ez egy, a pillanatnyi állapotokat rögzítő, elnagyolt fontossági sorrend), egyiket sem kell(ene) meggyötörni. Értelemszerűen nem emlékezhetünk mind az ezer sörre, de ebből 945-öt bármikor fellapozhatunk (akad egy kis eltérés a tényleges kóstolások és azok írásban történő rögzítése között, de majd ledolgozzuk. Bár nem biztos. Sőt.). Mi elégedettek vagyunk eddigi tempónkkal és teljesítményünkkel, s talán ami ennél is fontosabb, még mindig nagy örömmel tölt el minket a kóstolás és az írás lehetősége. Izgatottan várjuk a sörök érkezését, már napokkal a szeánsz előtt gusztálgatjuk őket a kamrapolcon, üres perceinkben kezdőmondatokon, frappáns és fárasztó szófordulatokon agyalunk, mert ez egyszerre pihentet és pörget fel bennünket. A hab a tortán sörön pedig kétségkívül az, hogy ti még mindig itt vagytok és olvastok. Erre a gondolatra ismét fátyolosodásnak indulna a tekintetünk, de erőt veszünk magunkon, az érzelmeket lendületté transzformáljuk, mellyel meglékeljük a gyulai mesterek cseh ležák-ját (ez van a dobozra pingálva), hogy jóízűen elfogyasszuk azt az egészségetekre.
Előírásosan csillogó aranyszínben pompázó sör, habja fehér, laza szerkezetű, közepes, tartósnak mondható. Illata klasszikus sörillat: finoman kekszes-kenyeres maláták, virágos, enyhén zöld komlók. Szépen adagolt szénsavtartalom, közepes, tizenkettes test. A “csehes” életérzéshez még keseredhetne egy kicsit, de napi fogyasztású ivósörnek tökéletes. Szép indítás a főzde részéről, kíváncsian várjuk a folytatást, hiszen itt sorakozik tőlük még néhány doboz, különböző meteorológiai állapotjelzőkkel az oldalukon.
A végére pedig illesztünk zenét is, az ezredik sör megérdemli. Az ethno-folk-post-punk-stoner-sludge Guruzsmás Rohadt sarok című számával köszönjük meg még egyszer a kitartó figyelmet. Folyt. köv.