Porból lettem, sörré leszek – Oldal 2 – Történetek sörökről és sörökhöz

1244-1245. Hopfenkönig Helles és Tegernsee 1806 Max I. Joseph

Még mindig Bajorföldön császkálunk, de már kezdjük érezni, hogy a jóból is megárthat a sok, ezért egyre szilárdul bennünk azon elhatározás, hogy mai duplázásunk után más vidékre evezünk. Ám egyelőre belőjük a 48°40’0″ 11°58’0″-es koordinátákat, és már meg is érkezünk a 436 méteres tengerszint feletti magassággal, valamint cca. 5500 lakossal büszkélkedhető Pfeffenhausenbe. A városkáról eddig elhangzott információk nem emelték meg pulzusszámunkat, ám amint kiderül, hogy helyileg a Hallertau-régió keleti felén járunk, már érdeklődőbb a tekintetünk. Írásos emlékek híján a történészek a kilencedik század környékére teszik az alapítást, az ebersbergi kolostor lakói pedig gyorsan átvették az irányítást. Ahol pedig kolostor van, ott sör is lesz előbb-utóbb, 1474-ből már fennmaradt egy engedély az egyik helyi kocsma részére a sörkiméréssel kapcsolatosan. Ilyen taverna több is akadt a városban, a piactériben – néhány évszázadot ugorva 1891-ben – Anton Pöllinger helyezte üzembe a vidék első gőzgépét. Az ő nevét viseli első sörünk készítője, a Brauerei Pöllinger GmbH & Co.

Van egy saját forrásuk is, az Elsbethenquelle, ahol 165 méter mélyről bugyog fel a mindenféle értékes ásványi cuccal megpakolt víz. Nem csak sörfőzésre használják, üdítőket és bébiételeket-italokat is készítenek, amivel nincs gond, amíg elég bővízű a forrás. Ha azonban neadjisten csökkenne a hozam, a csecsemőket muszáj lesz átcsoportosítani, mer’ a sör mégiscsak sör, ugyebár.

Alapsörük a Pöllinger Helles, amit Hopfenkönig néven is forgalmaznak, hogy miért, azt nem tudjuk, de biztosan megvan rá a maguk jó oka. (A Schloss Eggenbergnek is van ilyen nevű söre, de ők osztrákok, a sör meg pilsner) A mi bajor világosunk annyira elvágólagosan tankönyvi, hogy igen nehezen tudnánk mondani róla bármit is a sztenderdek emlegetésén kívül. Világos aranyszín, pufók hab, savanykás-komlós illat, ropogós kortyérzet, malátacentrikus, szelíden simogató ízvilág. Amennyire nehéz újat mondani róla, annyira könnyű meginni.

Ha gépkocsiba pattannánk és délnek vennénk az irányt, úgy 150 kilométernyi gurulgatás után egy festői tóparton hajtogathatnánk ki magunkat az ülésből. A Tegernsee egy Zungenbeckensee, azaz olyan tó, ami valamelyik jégkorszak végével a visszahúzódó gleccserek után töltődött fel részben olvadékkal, részben csapadékkal, illetve patakokból. Bajorföldön jó sok van belőlük (a legismertebb a márkanévként is funkcionáló Chiemsee, no meg a Bodensee, melyről kisebb könyvtárnyiravalót írtak már össze), és ha elég hosszú ideig kering az ember körülöttük, hétszentség, hogy talál egy kolostort, vagy legalább annak romjait. Ez a helyzet a tóéval megegyező nevet viselő városkával is, ahol a bencések – közmegegyezés szerint – 746-ban alapítottak apátságot. Legott nekiláttak a sörfőzésnek is (oké, annyira nem legott, csak kb. 300 év múlva, de ne legyünk kicsinyesek), amit valószínűleg egy idő múlva abba is hagytak, legalábbis e tevékenységet illetően 1557-ig információhiánnyal küzd a tudomány. A szekularizáció itt is a nyakára lépett a szent embereknek, a kolostor nagy részét lebontották, a főzde magánkézbe került. 1817-ben a Wittelsbach-klán szerezte meg a területet az ingatlanokkal együtt, tőlük származott Bajorország első királya, I. Miksa József, így ha vetünk egy pillantást a címkére, a sörrel együtt rögtön mi is megvilágosodunk.

A Herzoglich Bayerisches Brauhaus Tegernsee KG manapság is hercegi kézben, avagy kacsóban van, Maria Anna hercegnőében, aki von Maltzan is második házasságának, illetve férjének, Andreasnak köszönhetően.

Van egy évszám is a címkén, mely a király uralkodásának kezdetét jelöli (ami haláláig, 1825-ig tartott), a sört magát pedig a 200. évfordulón készítették először. Sokkal világosabb, mint a másik, inkább szalmaszínnek mondanánk, a habja azonban ugyanolyan vaskos és tartós. Illatában virágos jegyek kergetőznek némi fanyarsággal, ízében is hangsúlyosabb a komlózás, még a végére is jut belőlük, természetesen a típusra jellemző visszafogottsággal.

Az élményeket megköszönve távozunk a tópartról, de jövünk mi még, van néhány bajor a spájzban.

1242-1243. Augustiner Dunkel és Giesinger Erhellung

Tovaröppent tíz esztendő, a blog jubilál, a csinnadrattát viszont mellőzzük, mert ahogy öregszünk, egyre kevésbé érdekel minket az ilyesféle. (És akkor még decensen fogalmaztunk, mert valójában egy átlagos nap folyamán számolatlan alkalommal tudunk szigorúan elméleti síkon elküldeni a halál náthás f*szára mindenkit, aki körülöttünk nyüzsög, természetesen vannak kivételek, és naná, hogy azok is közéjük tartoznak, akik ezt most olvassák.) Mind gyakrabban szeretjük magunkat egy vén, bölcs elefánthoz hasonlítani, aki időnként szívesen osztja az észt a sűrű susnyásból, de ha indokolatlanul és feleslegesen közelítenek hozzá, akkor kegyetlenül a tyúkszemére tapos bárkinek.

Mindenféle statisztikával is lehetne bombázni a nagyérdeműt, de nem tesszük, a kóstolt sörök száma lenne a lényeg, az meg látszik itt is. Köszönetet viszont annál szívesebben mondunk, szívesen – kis túlzással: szeretettel – gondolunk mindenkire, aki elkísért minket idáig az elmúlt dekádban, egyúttal arra biztatjuk és kérjük, tartson velünk továbbra is, amennyiben ideje engedi. Haladjunk hát, jöjjenek a sörök.

A múltkor csendes örömmel jeleztük, hogy találtunk a kamrában egy dunkelt is Augustineréktől, ígéretet tettünk rögvest, hogy legközelebb azzal folytatjuk. Legyen hát, megérkezett a legközelebb. Valahol a monogram környékén hagytuk abba a főzde zanzásított történetének tárgyalását, e stílben haladnánk tovább az idő langyos lábvizében gázolva. A híres Augustiner-Festhalle első variációja 1903-ban debütált, a különálló torony 1926-ban. Az Oktoberfest 200. évfodulójának alkalmából a főzde újra felépítette a tornyot, a tisztelgés mellett fontos funkciót is adva neki. Itt található ugyanis a raktár, valamint egy lift, hogy a kétszáz literes fahordók alatt ne kenje senki össze a nadrágját, miközben a kocsmarészlegbe cipeli.

Apropó fahordók. A hagyományoknak megfelelően az Augustiner Oktoberfest sört kizárólag ilyenekből csapolják, ezzel a gesztussal öregbítve tovább a főzde hírnevét. Ezt teszi egyébiránt az az alapítvány is, melyet az utolsó Wagner családnevű tulajdonos, Edith Haberland-Wagner hozott létre a kilencvenes évek végén azzal a céllal, hogy népszerűsítse a történelmet és a kulturális örökségeket a fiatalság köreiben, nem is beszélve a sörről, bár ilyen téren valószínűleg nem kell titáni erőfeszítéseket tenniük.

Az egykori kolostor helyén 2013-ban nyílt meg a Klosterwirt, így a szerzetesek által egykor megálmodott és készített sört újra a legautentikusabb helyszínen fogyaszthatják a népek. A Wagner família egykori lakhelye is látogatható, illetve rendezvények tartására kiadó, így akinek ettől emelkedik a pulzusa, ne hezitáljon tovább, irány a Neuhauser Straße.

Még mielőtt vészesen kiszáradnánk, nyitjuk a dunkelt.

Nyugodtan klasszikusnak mondható gesztenyeszínű, átlagos, ám tartós habkoronájú sör. Illata nyálcsorgatóan karamelles, a pörkölt aromák nem is annyira kávés, inkább kakaós irányba tartanak. Ízében a kerekded maláták mellett azért már ott vannak az enyhén kávés jegyek, decens komlókkal megtámogatott keserűségüket a virgonc szénsav gyorsan szétteríti a nyelven. Barátságos, jólesően édeskés sör, szép ütemű lecsengéssel, kellemesen fanyar utóízzel. Az 5.6-os alkohol kézen fogja az embert, a tavaszi séta, amelyen vezet, attól is kellemes, hogy ki sem kell mozdulni a házból.

A továbbiakban arra a kérdésre keresgélnénk választ, hogy vajon a XXI. században, ugyanezen városban alapított főzdék is tudnak-e jó söröket készíteni? A beható vizsgálathoz önként jelentkezett a Giesinger Biermanufaktur und Spezialitäten Braugesellschaft mbH, melyet 2006-ban alapított egy Steffen Marx nevű úriember. Giesingről annyit érdemes tudni, hogy ugyan manapság már München egyik kerülete, ahol virágzik a multikulti, úton-útfélen diákokba és művészemberekbe lehet botlani, ám az eredeti település régebbi, mint a nagyváros. 790 környékén alapították, ezidőtájt pedig a mi hősies őseink még csak a kumiszt vedelték hátrafelé nyilazás közben, habár ez sem megvetendő teljesítmény.

A főzdefilozófia egyik fontos eleme a természetesség. Nem tartósítanak, nincsenek aromaanyagok. A függetlenségre és a változatosságra is érzékenyek, utóbbinak köszönhető széles termékpalettájuk, ami jelenleg 15 különböző sörre rúg. Nyitott erjesztéssel dolgoznak, ebben is egyedülállóak a környéken. Mindezeknek és a kitartó munkának köszönhetően napjainkra München második legnagyobb magánkézben lévő főzdéjévé nőtték ki magukat. Az Erhellung, amit közben már ki is töltöttünk, vezető, legnépszerűbb termékük.

Aranysárga, a szűretlenségnek köszönhetően tompa szín, vaskos hab. Jellegzetesen savanykás, komlós illat, elképesztően lágy, simulékony korty, a végletekig kiegyensúlyozott ízvilág. Tőrőlmetszett bajor hell, precíz, ám korántsem lélektelen csuklógyakorlat, mely egyszerre tiszteleg az ősök előtt és mutatja határozottan az irányt a jövőre nézve.

Az Erhellung 5.3-as alkoholtartalma a másik kezünket szorítja, mi pedig Julie Andrews némileg maszkulin változataként szökdécselünk a fűben, igyekezvén a lehető legtöbb vakond fejére rátaposni.

1240-1241. Augustiner Lagerbier Hell és Rhaner Winter Bier

1294-ben az ágoston rendiek kolostort alapítottak Münchenben, illetve – ha egészen pontosak akarunk lenni – a városfalakon kívül, ez azonban túl sokat nem árnyal a történeten. Különösebben az sem tesz hozzá sokat, de miért ne beszéljünk róla, hogy ennek az évnek júliusában választják meg pápának Pietro Angelerio-t, avagy Pietro del Morrone-t, V. Celesztin néven. A jóember (tényleg jó ember volt, a feljegyzések szerint ennyire ártatlan és tiszta lelkű, ennek köszönhetően kissé naív egyházfi sem előtte, sem utána nem üldögélt a trónon. A Morrone név meg egy dél-olasz hegy felől érkezett, ott remetéskedett a mi Péterünk, imádkozott feszt, böjtölt, rongyokban járt, ahogy azt kell, mindenféle láncokat is tekert magára, amiket csak vasárnaponként vett le. Ez a halvány S/M vonal másoknak is bejött, ők celesztinusok néven kongregáltak) ugyanezen esztendő decemberében le is mondott a megtiszteltetésről, vissza akart menni a láncaihoz meg a rongyaihoz, de az új pápa, VIII. Bonifác nem engedte. A biztonság kedvéért bebörtönözték, ahol aztán néhány hónap múlva gyanús körülmények között (a koponyáján van egy nehezen magyarázható lyuk) elhunyt. Mindez az ágoston rendieket ott Münchenben/München mellett nem érdekelte, ők csendben tevékenykedtek 1328-ig, amikor főzdét is alapítottak. Elvileg ez lett a város legrégebben létrehozott sörfőzdéje, de tudjuk jól, hogy van az a pénz, amiért valaki talál majd egy másikat. Az 1800-as évek elején a főzde magánkézbe került, a Wagner-család vásárolta meg, a cég neve ma is Augustiner-Bräu Wagner KG. A főzde védjegyét, a J.W. monogramot (Joseph Wagner) 1887-ben jegyezték be, de mi bizony nem látjuk sehol, pedig emelgetjük és forgatjuk a palackot szorgalmasan.

**Itt van, hogy ne legyen hiányérzetünk**

Merthogy közben már iszogatjuk is ezt a jól sikerült világost, ami friss, ropogós, könnyed, komlói virágosak, akárcsak a kedvünk, mert jön a hétvége, és ha az Oktoberfest-nek 1867 óta jó ez a sör, akkor nekünk pláne az. A kellemesen savanykás utóíz az 5,2-es alkohollal karöltve szilárd elhatározássá érlelődik bennünk, miszerint hamarosan górcső alá tesszük a főzde egyéb termékeit is. Kislattyogunk a kamrába, ahol örömmel konstatáljuk, hogy van tőlük egy dunkel is a polcon, no de azt majd legközelebb vizsgáljuk, most irány a német-cseh határvidék.

Itt található Schönthal, avagy Schönthal – Rhan, következő sörünk szülővárosa. Erősen reméljük, hogy velünk együtt a többi Lovecraft-rajongó is felkapta a fejét, boruljatok térdre, földi férgek, tiszteljétek és szolgáljátok a Nagy Öregeket, éljen Rhan-Tegoth, Az Elefántcsont Trón Ura!

**A Nagyúr, meg valami faszi az arányok érzékeltetése miatt**

Természetesen itt is alapítottak kolostort az ágostonok, kicsit még előbb is, mint Münchenben, valamikor 1260 környékén. Nagyjából fél évezreddel később a közben összegründolt főzdét a Bruckmayer család vásárolta meg, azóta is ők, illetve a leszármazottak irányítják. Nagy hangsúlyt fektetnek a környezetvédelemre és a fenntartható energiagazdálkodásra, saját biomassza-erőművel rendelkeznek, a gyártáshoz és működéshez szükséges összes energiát innen, illetve napenergiából nyerik. Megsüvegelendő.

A Rhaner Winter Bier szezonális főzet, gabonás-kenyeres, enyhén füves illattal, masszív habkoronával. A korty közepes, a szénsavak átlagosak. Hogy mitől téli, arra nem jöttünk rá, mi egy kissé malátacentrikusabb dolgot vártunk, de nincs harag, nem sértődtünk meg, pláne hogy a virágos komlók itt is barátságosan integetnek. Újabb 5,2-es adag alkohol is érkezik, mosolyunk szélesedik, a Nap szépen süt, mi kell még?

1238-1239. Hallertauer Winterperle, Schneider Weisse Aventinus

Az elmúlt időszakban sok érdekes, esetenként akár merésznek is nevezhető ízkombinációval bíró főzetet kóstoltunk, itt az ideje körültekinteni tradicionálisabb vidékeken is. Tesszük ezt két olyan sör segítségével, melyek ugyan egyértelműen a hagyományőrző vonulathoz csatolhatók, ám mindketten különlegesek a maguk nemében.

Először Wolnzachba utazunk a bajorokhoz, Németország déli részére, illetve mégsem oda, mert a helyzet ennél kissé bonyolultabb. Menjünk kicsit odébb, irány Missouri állam, azon belül is St. Louis. Napestig sorolhatnánk, mi mindenről híres ez a város, ám témánknál maradva csak annyit említenénk, hogy több száz sörfőzdéje közül innen emelkedett ki valamikor a XIX. században az Anheuser-Busch, a Lemp és a Falstaff. Itt alapított főzdét Florian Kuplent is 2010-ben, el is keresztelte Urban Chestnut Brewing Company-nak. Fő célkitűzése az volt, hogy német-bajor söröket készítsen és népszerűsítsen. A dolog működött, nemsokára megnyílt a második ottani üzem is, a tulaj pedig ekkortájt értesült arról, hogy Wolnzachban eladó egy kisebb főzde. Azonnal lecsapott rá, így lett mai első sörünk készítője az Urban Chestnut Brewing Co. Deutschland GmbH. Wolnzachról minden hithű sörrajongó tudja, hogy a Hallertau-vidék egyik központja, ha pedig azt is tudjuk, hogy a világ komlótermesztésének kb. harmadát a németek adják, ennek a harmadnak meg cca. 80 %-át Hallertauban termelik, rögtön megértjük, milyen parádés üzletet kötött Herr Kuplent.

**Wolnzach címere ezzel a soványka őzszerűséggel. Több sört kellene fogyasztania**

A Winterperle a Hallertauer Serie ötödik tagja az ezidáig készült kilencből. Szezonális sötét ászoksör, gyönyörű, érett mahagóni árnyalattal, tartós, drapp habbal. Illatában a maláták pörkölt jegyei viszik a prímet, finom gyümölcsösséggel megtámogatva, melyet a komlók biztosítanak. A Hallertau Perle és a ~ Hüll Melon (utóbbi nevét a városban található komlókutató központról – Hopfenforschungszentrum Hüll – kapta, és ha már itt tartunk, a Deutsches Hopfenmuseum-ig sem kell sokat gyalogolni) adnak egy kis dévaj csípősséget, leheletnyi dinnyével és eperrel, mindezt az 5,8-as alkoholtartalom a vártnál is jobban fel tudja melegíteni, nem véletlenül van emlegetve a tél. Az utóíz kellemesen fűszeres, a nyelvünk hegye jólesően bizsereg tőle, amire nagy szükségünk is van ezen a péntek délutánon. Elismerően csettintgetünk, az UCBC felkerül a kedvenceinket tartalmazó, egyre hosszabb listára.

Tulajdonképpen annyira elégedettek vagyunk pillanatnyi helyzetünkkel és állapotunkkal, hogy be is fejezhetnénk mára a dolgot, de hát az ember esendő és mohó, jöjjön hát a másik nagyágyú, a Schneider Weisse Aventinus.

A főzdét 1872-ben alapította a két Georg, Schneider 1. és Schneider 2., apa és fia, eredetileg Münchenben. Az alsóerjesztés térhódítása miatt a búzasörök napja leáldozni látszott, de hőseink nem ijedtek meg, nekiláttak a termelésnek, és lám, milyen jól tették. A cég azóta is a család tulajdonában van, szigorúan csak búzasörben nyomulnak, ráadásul minden férfiember Georg, így hát jelenleg éppen VI. Georg Schneider viszi a boltot. Egyetlen hölgy szerepel a felsorolásban, Mathilde Schneider, aki 1905-ben vette át a stafétát (titokban, mert akkortájt nem volt divatban, hogy nők vezessenek cégeket), az Aventinus 1907-es rajtja – első bajor búzabakként – neki köszönhető. Nevet is ő adott a sörnek, Johannes Aventinus a.k.a. Johann Georg Turmair humanista filozófus, író, történész látható a címkén.

Szűretlen, rubinvörös sör erőteljesen fűszeres illattal, mely mögött ott lapul a markáns alkoholtartalom (8,2 %), de ez így van rendjén, el is várjuk. Szépen formált, tagbaszakadt test, hát milyen legyen 18,5-ös Ballinggal, intenzív, malátás ízvilág, melyhez egy újabb Hallertauer, a Herkules szolgáltat csípős, borsos, finoman virágos, enyhén fanyar ellenpontokat.

Egyre ünnepibb hangulatba ringatjuk magunkat, nem feltétlenül az alkoholok miatt, hanem mert annyira pompásak ezek a sörök, egyre magasabban szárnyalunk, már nem érdekel bennünket a péntektizenhárom, se a szombattizennégy, az ég áldja a bajorokat, god bless you alles. Utóbbi 22:45-től.

1235-1237. FIRST A Parfait Moment, Close Call, Reketye Rosemageddon

Újra itt a sörnap, lengeteg lelkecskénk révbe ér a heti hányódások után (nem az iskolában taroló, hörögve fosós-okádós tünetegyüttest mutató járványra gondolunk, bár ami késik…), arcvonásaink kisimulnak, idegrendszerünk ellazul. Három doboznyi élmény várakozik ránk, nekifutunk hát, nagy levegő, kifúj, nyit.

A FIRST Craft Beer és a prágai székhelyű Pivovar Vik (2020-ban alapított családi főzde) saját bevallásuk szerint immáron sokadik közös munkáját szaglásszuk lelkesen, mely egy A Parfait Moment névre hallgató pastry sour. Ez alkalommal a piskótás vonalra álltak rá, amit mangóval és passiógyümölccsel (ateistáknak és agnosztikusoknak maracuja) hígítanak, illetve ízesítenek tovább. A süteményes alapot a malátákon kívül némi fehércsoki-aroma hivatott képviselni, ami egyébiránt a nyitás után tökéletesen uralja a terepet, tényleg sütiszerű. Később a savanykásabb gyümölcsök is előkerülnek, a végső illatprofilt a joghurt egészíti ki. Az átlagos testű (12 B°) sör kellemesen és mértéktartóan savanykás, a gyümölcspürék hibátlanul hozzák az elvártakat, a Mandarina Bavaria pedig – a Hallertauer Blanc, a Cascade és a Huell Melon szerelemgyereke – készségesen kontrázik nekik egy kis plusz mandarint szolgáltatva. A savanyú söröket köztudottan óvatosan kerülgetjük, ám ez a próbálkozás van olyan jól sikerült, hogy elégedettek legyünk. A kétharmadát azért meghagyjuk az asszonynak, ma van a névnapja, örüljön.

Ötven fölött az ember egyre kevesebb dolog miatt pirul el, ennek egyik oka az a tény, hogy vastagon teszünk arra, mit gondol rólunk a többi ember (mondjuk ez nekünk tök jól ment már nyolc évesen is), őszinteség és igazmondás miatt pedig sosem vörösödtünk. Így hát egészen nyugodtan, átlagos pulzussal nézünk a szemébe bárkinek és valljuk be, hogy sosem hallottunk még a Brewing Vibes Brewery elnevezésű, elvileg debreceni gerillacsapatról. Szintúgy higgadtan közöljük, hogy Close Call fantázianevű hazy IPA/NEIPA-jukat kóstolva (a kettő közül válasszatok ti) a jövőben ennél sokkal nagyobb figyelemmel fogjuk kísérni munkásságukat. A Close Call illata ugyan kissé fojtós, mintha az ott nyüzsgő mindenféle déligyümölcs nem tudná eldönteni, milyen irányba induljon el, de ha a komlókat nézzük, ez nem is csoda, annyi dudás szorult itt egy csárdába. Nectaron, Riwaka, El Dorado, utóbbi kriogenizált változata is: tetszetős sorozat. Íze viszont egyértelmű és határozott, ez egy jól megformált, kellően gyümölcsös, magát szépen itató, decens keserűkkel bíró sör. Örültünk neki, ahogy a főzde létének is örülünk. A 6.5-ös alkoholnak nemkülönben.

Van itt nekünk a végére még egy extra fűszerezésű alkotásunk a Reketye Brewing Co.-tól is, a Rosemageddon, ahol az alapsör egy gose, azt meg nem iszik minden nap az ember. A sörtípus történetéről többször is esett már szó, ezért csak ide szórnánk a következőket: Goslar, Gose, só, búzamaláta, Lactobacillus. Ezekből már össze tudjátok rakni a lényeget. Ha mégsem, keresgéljetek a blogon. Rozmaring (Salvia rosmarinus) és kakukkfű (Thymus) szorult még a dobozba, de szó szerint, mert nyitáskor igencsak tolakodtak kifelé. A kakukkfű nyert, de gyorsan el is illant, ellenben a rozmaring itt maradt velünk, szerintem a végén rendelnünk kell egy pizzát. A két fűszernövény áldásos hatásait felsorolni sokáig tartana, ételek és italok ízesítésén túl a népi gyógyászat mindkettőt valószínűleg évezredek óta használja görcsoldástól kezdve köhögéscsillapításon át a fertőtlenítésig. A Rosemageddon szépen kidomborítja az egyébként is jól ismert és kedvelt ízvilágot, hozzátéve a maga sós, citromosan savanykás jegyeit. Érdekes, unikális főzet, de azért mi hagytunk néhány kortyot a debreceni dobozban leöblíteni a fűszerszörnyeket.

1232-1234. Ursus IPA, Szent András Almás Rétes, Reketye Dr Banghard

Szétszórtuk a féléviket ebben a tanévben is, nem akarunk róla beszélni, maradjunk annyiban, hogy egyre nagyobb sz@rban vagyunk. Most inkább kóstoljunk söröket, a véleményünket és érzésvilágunkat hűen tükröző zenemuzsikát meg ide illesztjük, hiszen nyugodtan lehetne a mai fiatalság himnusza.

A közelmúltban foglalkoztunk az Ursus egyik sörével, a Premiummal, most itt az IPA is, ráadásul a lelkünket is melengethetjük egy kicsit, hiszen a főzde termékeinek vásárlásával a Fogarasi-havasok élővilágát támogathatjuk, legalábbis pillanatnyilag és elméletileg. A cég létrehozott egy, félhülye korunknak megfelelően minden irányba vadul lázadó brandet, ez volna a Bârlog, melynek égisze alatt ez az IPA is vonul. A dologban az az érdekes, hogy a szokásosnak mondható parasztvakítások – telt, gazdag ízvilág, jól integrált keserűk, finom egyensúly, usw. – ebben az esetben ülnek. Tényleg telt és gazdag az ízvilág, a komlók valóban a megfelelő pillanatban és lendülettel lépnek be, a vége pedig kellemesen, citromhéjasan kesernyés-savanykás. Eddig sem voltak előítéleteink a román sörökkel szemben (pedig szeretjük az előítéleteket, gyűjtjük is őket, vasárnaponként mindig másikat szedünk elő a szekrényből, megfésüljük szépen, beszélünk hozzá, ilyesmi), ezek után pláne nem lesznek. A hazai nagyüzemi termékekkel pedig azért nem kezdjük el összehasonlítani, mert ahogy azt már éreztettük az írás elején, idegrendszerünk zilált állapotban van, így vérbő anyázásba is fordulhat a dolog, amire most nincs szükségünk. Nagy kedvvel elfogyasztjuk, élvezzük az 5.8-as alkoholtartalom gyengéd simogatását.

Rákattantunk mostanában az almákra, úgy vagyunk velük, mint a sörökkel: nem értünk hozzá, de szeretjük. Minden héten mást fajtát választunk magunknak, már a nevük is izgalomba hoz bennünket, hiszen mikor haraptál utoljára egy Pinova-ba, urambocsá’ egy Granny Smith-be? Az ízeken túl az is nagyon fontos, hogy legyen az almán matrica, mert azt szanaszét lehet ragasztgatni a tanáriban a kollégák cuccaira, amit ők többnyire elnéző, illetve zavart mosollyal konstatálnak. Már ki is tűztek nekünk egy ánégyest a falra MATRICÁK felirattal, amit ugyan értékelünk, de negálunk.

Nem tudjuk, hogy a békésszentandrásiak milyen fajtát tettek Almás Rétes nevű pastry ale-jükbe, de az élmény a vérprofin adagolt fűszerekkel együtt finoman szólva is orgiasztikus. Olyan élethű a dolog, mintha nem poharat, hanem villát közelítenél a szádhoz, rajta süteménydarabkával, s ahogy a döbbenetesen krémesnek érződő vaníliás-fahéjas vonalat megcsipkedi a gyümölcs friss savanykássága, egyből érzed a péntek délutánt. Nem szeretnénk gerinctelen véglényként a készítők lába előtt csúszni-mászni, de ilyen téren a héten ennél jobb dolog még nem történt velünk, ezt nyugodtan el lehet könyvelni tényként.

Tizenkilencre – mit tizenkilencre, húszra – húztunk lapot előző kijelentésünkkel kapcsolatosan, ez abban a pillanatban realizálódik bennünk, ahogy kibontjuk a Reketye Brewing Co. Dr Banghard-ját, ezt a 11%-os alkohollal bíró imperial salty peanut butter & caramel milk portert. Ennél tökéletesebb vaníliás karamell illata a vaníliás karamellnek sincs, ráadásul némi idő teltével finom tejcsokiaromák keverednek hozzá. A korty selymes, a só az ideálisan kevés szénsavval együtt pezseg a nyelv hegyén, maga után húzva a mogyorót, amitől még egy kis olajosságot is hallucinálsz, pedig hát csak aroma, de annyira precízen dolgozik. Az alkohol ugyan folyamatosan érezteti magát, ám nem lóg ki sehol, az étcsokis/kakaós keserűk sziporkáznak, a végén és az utóízben előbújik még egy kis só, mi pedig sejtjük már, miért rángatja a gumikesztyűt az egyébként valószínűleg csúnyán vigyorgó kopasz f@szfej a dobozon, mert ez a sör olyan élmény, amit nehezen felejt az ember, akár az első fékevesztett, ereszdelahajamat-bulit a proktológián.

1228-1231. Bohemia Regent Vánoční Kaštanový Ležák, Angelo Poretti 9 IPA, Mad Scientist Ready or Not Here I Come, Delirium Christmas

Nagyjából egy hónappal ezelőtt, valamikor karácsony után ízlelte-fogyasztotta ezeket a söröket a Szerkesztőség összes kül-, bel- és hímtagja – ahogy azt emlegetni szoktuk – egy kedélyesen fűtetlen padlástérben. A körülmények minket sosem szoktak zavarni, sört bárhol és bármikor lehet kóstolni, meg aztán bőviben voltunk magasabb alkoholkoncentrációjú italoknak is, amik akár a külső fagyási sérülések kezelésére is kiválóan alkalmasak, amennyiben a velük bekent testrészeket valaki egészen biztosan lenyalogatja. Visszarángatván magunkat az ebből az aspektusból sehová sem vezető homoerotikus szakadék széléről azon morfondírozunk, hogy vajh’ miféle sorrendiséget követtünk a kóstolást tekintve, de hiába lapozgatjuk jegyzeteinket, az ilyen pimf dolgokat tudatunkban is tökéletesen áthatolhatatlan homály borítja. Így a třeboňi Bohemia Regent alkalmi főzetét, a Vánoční kaštanový ležák-ot tesszük előre, mely elnevezés mögött egy gesztenyével ízesített félbarna láger található. A szelídgesztenye (Castanea sativa) termését évezredek óta fogyasztja az emberiség, de a karácsonyi kultúrkörbe a városiasodás kialakulásával párhuzamosan, valamikor a XVIII-XIX. században került. A hóesésben az utcán forró sült gesztenyét kínáló árusok képe, illetve ezen hangulatvilág Dickens, Zola és Krúdy nevét csalogatja elő, hogy némi képzavarral is éljünk, ez az ő madeleine-jük. Ezen apropóból került bele ebbe a sörbe, jellegzetes, édeskés ízével rögtön a korty elején találkozhatunk. Az utána érkező keserűk akár érdekes kontrasztot is alkothatnának vele, de mire észbe kapnánk, a gesztenye eltűnik, tovaillan, akár a karácsonyi álmok. De félre bánat, legközelebb újra próbálkozhatnak, csak a következő ünnepig kell várni.

**A magyar származású Americo Makk Roasting Chestnuts című festménye**

A nyomasztó posztkarácsonyi hangulatot egy talján IPA próbálta fellazítani, felemás sikerrel. Az 1877-es alapítású Birrificio Angelo Poretti névadója becsülettel végigtalpalta a bajor-osztrák-cseh tengelyt, majd nekilátott a tapasztalatok hasznosításának. A múlt század nyolcvanas éveitől a Carlsberg Group birtokolja őket, mostanság komlótúltengésben szenvedő söreikről híresek. Háromtól tízig nyújtózik a komlóvariációk skálája, ezen belül különböző sörtípusokkal. Kóstoltunk már tőlük négyes lágert, illetve ötös és hatos bakot, a mostani IPA kilencet ígér. A komlócsomag összetétele persze titkos, annyit azonban tudhatunk, hogy ez alkalommal a Citra-Cascade-Centennial trió dominál. Túl azon, hogy szépen hozza az elvárt gyümölcsös aromákat (citrom, grapefruit, a Centennial még egy kis földet is ad mellé) nem okoz átütő élményt, de ezt akár az akkori, nem feltétlenül és hibátlanul objektív tudatállapotunk számlájára is írhatjuk. Kiegyensúlyozott, könnyen iható, gyorsan megkedvelhető sör, a típussal most ismerkedők számára ideális kapudrog a fajsúlyosabb tételek irányába.

Tinédzserkorunkban nagy kanállal faltuk a horror minden formátumát, ezért a régi emlékektől elfátyolosodó tekintettel integettünk Freddy bátyónak, aki a Mad Scientist Ready or Not Here I Come elnevezésű Popcorn Red IPA-jának dobozáról vigyorgott ránk. Emlékeink szerint a franchise hat epizódját tekintettük meg, és ahogy az már lenni szokott, az első volt a legjobb. De ez már igen régen történt, Robert Englund, a kultikus figura megszemélyesítője is a hetvennyolcadik évét tapossa, valószínűleg már akkor is a szívéhez kapna, ha fel kellene emelnie a híres pengés kesztyűt a földről.

Krueger kolléga sörfronton is másodszor kísért, a főzde vérnarancsos west coast IPA-ja, a Bloodlust után tér vissza, ez alkalommal kukoricapehely kerül a feketerépalé mellé (csak a rím miatt). Jó kis malátákra emlékszünk, meg fenyőre némi citrussal, de popcornra nem, bárhogy is erőltetjük a dolgot. Mindegy, úgy sem rajongunk érte. Ha még járnánk moziba, a csámcsogást hallva nem csak képletesen vennénk fel azt a bizonyos kesztyűt, hogy végigszeleteljük vele a zsöllyéket.

A keretes szerkezet miatt a végére is egy ünnepi főzet került, ráadásul ezt a Delirium Christmas-t kerek esztendeig őrizgettük féltve és vigyázva, nehogy baja essék. Ennek örömére szép hangosat pukkant, a pohárba pedig kellemes mahagóni/teak árnyalatú sör került. Mindenképpen ezt nevezhettük a legösszetettebb, legvaskosabb tételnek. Némi sajtszagot véltünk diffundálni a légtérbe, ami nem is annyira meglepő, mint ahogy elsőre gondolná az ember, ráadásul a Christmas esetében szerves része a dolognak. A korty mézesen édes, aszalt gyümölcsökkel (leginkább datolya) telített, a 10 %-os alkoholtartalom masszív likőrös érzetet ad. A komlók is odateszik magukat szépen, az utóíz egyértelműen az övék, hogy aztán egy új korttyal megint felkapaszkodhasson az ember erre a parádés hullámvasútra. Jó lenne egy több éves példányt is kiböjtölni, ám erre nem vállalkozunk, csúnyán elbuknánk a dolgot. Majd megkérünk valakit, rejtsen el előlünk egyet. Mondjuk a kamra bal felső polcára.

1227. Głubczyce Special Pils

Szügyig gázolunk a speciálba’ pillanatnyi helyzetünket tekintve, ezért jogosan egyensúlyozik az asztal szélén a lengyel Browar Głubczyce remeke, bontjuk is rögvest, de közben mesélünk.

Az történt ugyanis, hogy kedvenc munkahelyünkön általános rühriadó tört ki, ezért ma rövidített munkarendben osztottuk az eszet a kölyköknek, hogy aztán a fertőtlenítőkkel emberesen betárazott takarítónéni-kommandó átvehesse a terepet. Annyira nem szokatlan ez a dolog mifelénk, de azért mindig elcsodálkozik az ember, ha a naptárra pillantva sokadszorra konstatálja, hogy ez már tényleg a XXI. század. Lehetne akár a XXV. is, ha egyszer egy rendszer olyan szinten rohad széjjelfele, mint drága kis hazánkban az oktatás és az egészségügy, akkor biza’ tökmindegy, milyen évet írunk. Hangsúlyoznánk, hogy nem feltétlenül azokkal az emberekkel van gond, akiknek az életkörülményei nem hogy tág teret, hanem leginkább a Bahamákat jelentik a mindenféle élősdinek, bár zárójel nélküli zárójelben megjegyeznénk, hogy néhány közülük simán megérdemelne egy pár jól elhelyezett, kik*rtnagy maflást (aki nem találná a magánhangzót a csillag helyére, kommentben jelentkezzen). A rendszer sz@r úgy, ahogy van. Fejtetű esetében például az az „eljárási rend”, hogy egy írólapnyi sajtpapírt nyomunk a kölyök kezébe viddhazaanyádnak felkiáltással, amin a tanuló tetvességének ténye van rögzítve, illetve a kérés, hogy kezeljék már ugyan a problémát. Másnap visszasompolyog az ártatlan az oskolába a dokumentummal – az alján ott a három köröszt, mint szülői aláírás – úgy, hogy még megfésülve sincs, nemhogy lekezelve. Ilyenkor meg saját gyermekkorunk jut eszünkbe az átkosból, mert bizony akkor a visszaesők lakhandija előtt már másnap csikorogva fékezett a KÖJÁL (ha kellett, karhatalmi kiegészítéssel), kitereltek mindenkit az istenke szabad ege alá és csatakosra locsolták az ingatlant méreganyaggal. A jogaikat esetlegesen némi hisztivel megtámogatva emlegetőket pedig diszkréten megrugdosták a kékek a fészer mögött. Nem is emlékszem háromnál több esetre azokból az időkből, de amióta átmásztam a katedra másik oldalára, ez nagyjából a kettőszázhuszonhetedik. Nem akarnám visszasírni a régi szép időket, de nem jól van ez így.

Közben kitöltöttük a sört, ami vadul habzik és penetráns záptojásszaga van, ezért nincs kedvünk megkóstolni, inkább tovább mesélünk a közegészségügyről.

Feleségem édesanyjába (a továbbiakban a nagyi) tavaly beépítettek egy térdprotézist, amit – mint később kiderült – egyéb gyógyászati segédeszközökkel együtt nagy tételben szereztek be egy közelebbről meg nem nevezett, tőlünk keleti irányban elhelyezkedő országból. Ezt kellett most kipattintani a nagyiból (és még ki tudja, hány sorstársából), mert kiderült, hogy a szállítmány nem volt megfelelően csíramentesítve. Így most az anyós antibiotikumokkal kevert csontcementtel kimerevített térddel szökdécsel, és erősen kérdőjeles, hogy életkora miatt (80+) szétszedik-e még egyszer. A tanulság az, hogy ne rendeljen senki ilyesmiket a Temu-ról.

A sör rettenetes, valószínűleg romlott, habár a szavatossági ideje ez év augusztusáig nyúlik. Hogy gyártási hiba lapul a háttérben, avagy tárolási, nem tudjuk, de ezen hendikep miatt alkalmasint teszünk vele egy új próbát. Lengyel testvéreink megérdemlik.

Apró nüansz a végére: a minap vittük a nagyit kontrollra. Bebicebékázunk az épületbe, lobogtatjuk a papírt a betegfelvételnél. A hölgy rápillant, bólint, majd közli: második emelet, vállsebészet. Nem kérdeztünk semmit, de azé’ harántirányban megemelkedett a szemöldökünk.

1226. Guinness Blonde IPA

A bizonyos szempontból kétségtelemül romantikusnak mondható, ám a szürke hétköznapok verklijének tekerését alaposan megnehezítő hóhelyzetről (itt a tanyán, a tundrává avanzsált sivatag közepén kvázi hermetikusan el lettünk zárva a külvilágtól, annak minden előnyével és hátrányával. Előny nem sok van, egyébként sem jár erre szinte senki rajtunk kívül, a hátrányok ellenben számosak. A dűlőúton csak speciális járművekkel – traktor, quad, lóvontatta szán, Hummer, etc. – lehet közlekedni, a Suzuki a cca. harminc centiméteres szűz hóban az esélytelenek nyugalmával álldogál. Gyalogtúrák vannak tehát az iskoláig, a család nőtagjait előrezavarjuk utat törni, mi pedig egy alaposan felmálházott kerékpárba kapaszkodva követjük őket. Mondom, romantikus.) az oroszok jutnak az eszünkbe, róluk meg John Thomas Young Gilroy, aki a Guinness legismertebb és leghíresebb plakátjait tervezte. A főzde Blonde IPA megnevezésű termékének csomagolásán látható, csőrükön söröket egyensúlyozó tukánok is az ő művei. A sikersorozat valamikor a harmincas években startolt, az állatkerti jószágok kampányában egy oroszlánfókát követően jelentek meg a madarak, elsőként egy strucc, aztán egy pelikán.

Utóbbi alakult át tukánná, és ezek a jószágok kerültek fel arra a tervrajzra is, amit az ötvenes években készített a művész, egy tervezett Szovjetuniós megjelenés projektjén belül. Ebből ugyan nem lett semmi, a cég csak a SZU elhasalása után tört be az ottani piacra, de a Kreml felett átsuhanó sörszállítmánynak integető/tisztelgő Sztálin atyuska így is egyértelműen kultúrtörténeti mérföldkő. A vezér mellett maga Gilroy bácsi mutogat lelkesen, a cirill betűs márkanév alatti ДЛЯ ПРОЧНОСТИ! felirat pedig valami olyasmit jelent, hogy „Az erőért!”.

Az említett Blonde IPA a cég felé mutatott minden tiszteletünk mellett sem egy nagy durranás, de tán említettük már, hogy általában idegenkedünk az állandó és hangos csinnadrattától. Tisztességes alapokból precízen összeillesztett élvezetes iparosmunka, a Citra és a Cascade által magabiztosan hozott grapefruittal és virágokkal. A színéért plusz vállveregetés jár, régen merültünk már el ennyire megnyugtató mélyaranyban. Biztosak vagyunk abban, hogy a főzdéről az elkövetkezendő évtizedekben (az 1759-es esztendő utolsó napján kötött bérleti szerződés alapján tágabb intervallumokról is lehet szó, hiszen abban a főzde 9000 [kilencezer] évre biztosította magának a helyet a sörkészítéshez) is az a bizonyos stout ugrik majd be mindenkinek elsőre, de időnként egy-egy ehhez hasonló kikacsintás rendkívül kellemes élményt jelenthet a magunkfajtának (is).

A saját képet kisebbik leánykánk lőtte még a végítélet részeként mellékelt hómennyiség leszakadása előtt egy használaton kívül – egyben a külterületre – helyezett terrárium felhasználásával.

1224-1225. Monyo Mojo Workin’25 Strawberry × Blackberry × Mango × Mint Ice Cream Smoothie Sour Ale és Monyo × Analog Balaton Könnyű

Nehezen hihető, de megint péntek van, az év maradéka a legnagyobb sebességfokozatba kapcsolva igyekszik megszabadulni tőlünk és egyben saját magától is. Hagyjuk, tegye, nekünk van itt két sörünk mára is, mi baj lehet?

Monyoék Mojo Workin’25-szériájának egyik darabja, a spanyol hidalgókat megszégyenítő névkígyóval bíró Strawberry × Blackberry × Mango × Mint Ice Cream Smoothie Sour Ale várakozik türelmesen nyitásra és töltésre, meg is tesszük neki ezeket az apró szívességeket, rajtunk ugyan ne múljon. Egy teljes kapacitással működő cukrászda fagylaltospultjának gyümölcsszekciója trappol át azonnal orrnyálkahártyánkon, kicsorduló könnyeinktől a monitorból percekig csak egy világos, remegő foltot érzékelünk. Így félvakon nem sok esélyünk van előkotorni egy kiskanalat, pedig szükség lenne rá, a főzet alig akar kifolyni a dobozból. A 20,7-es Balling és a smoothie-fogalomkör (bár mi, könnyed középkorúak, jobban kedveljük a turmix kifejezést, holott az is lehet, hogy a kettő nem fedi tökéletesen egymást, a jóisten se igazodik ki ebben a mai modern világban) nem hazudik: echte, vastag, ízletes gyümölcspüré van a pohárban, aminek a fele az első korty után ott is marad annak falán.

Nem szokásunk az összetevőket aggályosan citálni, de ennek olyan impozáns tételsora van, hogy nem bírjuk ki, ide illesztjük. Íme: víz, árpamaláta (EU), mangópüré sűrítmény, eperpüré sűrítmény, fagylaltpor (cukor, zsíros tejpor, dextróz, növényi zsírpor [glükóz, növényi zsír és teljes mértékben hidrogénezett növényi zsír (pálma), emulgeálószer: E471, E472a; tejfehérje, stabilizálószer: E340ii], maltodextrin, sovány tejpor, fruktóz, sűrítőanyag: E466, E410, E412, E415, emulgeálószer: E473, E433; inulin, glükózszirup, étkezési sav: citromsav, aroma), menta aroma, élesztő, kálium-szorbát, nátrium-benzoát, komló. B@szogat bennünket a kisördög, ugyan nézzünk már utána, melyik E-kód mit jelent, de az már valóban túlzás lenne. Oké, az E466 az a nátrium-karboxi-metil-cellulóz, ettől jó hígat lehet f*sni, ha túltolod, de gond egy szál se, az E410 (szentjánoskenyérliszt) majd besűríti a dolgot.

Nem szeretnénk azonban, ha úgy tűnne, problémáink vannak ezzel a vérszínű, nagy viszkozitású csemegével. Kifejezetten élvezetes, ízletes, izgalmas készítmény, mely ugyan klasszikus sörélményt nem ad, ellenben fogyasztása után napokig lebeghetsz egy puha mentafelhőben. Előző élményünket hígítandó már a pohárban figyel a Könnyű, a Monyo és az Analog Balaton kollab pilsenije. Férfiasan be kell vallanunk, a közös projekt második résztvevőjéről ezidáig azt sem tudtuk, eszik-e vagy isszák, így hát örömmel közöljük: inni lehet. Azok, akik nálunk gyakrabban másznak elő a lapos kő alól, ahol élnek, tudják, hogy az Analog Balaton egy elektronikus zenét játszó kéttagú formáció, szövegeikben – saját bevallásuk szerint – szétcsúszott hajnalok és másnap reggelek lenyomataival. A Könnyű (egyik slágergyanús szerzeményük címe nézzétek-hallgassátok, nekünk bejött) 4,2-es alkoholtartalma nem predesztinál komplikált másnap-élményt, de hát miért legyen mindig minden nehéz?

A készítés során felhasznált új-zélandi komlók közül a Riwakáról napra pontosan egy esztendővel ezelőtt áradoztunk egy BYM sör kapcsán, dicsérve kidolgozott citrusosságát, illetve az ezt kísérő passiógyümölcsös-grapefruitos felhangokat. A Wakatu szó maori nyelven emelést, alapítást jelent, ám ez volt a neve a Déli-sziget északi részén elhelyezkedő Nelson városnak is, amit 1841-ben alapítottak, természetesen miután elzavarták onnan az őslakosokat. Nézegetjük a manapság is a környéken élő törzsek neveit, hátha van köztük komlónak való, de elég reménytelen a dolog. Bemegy az árva sörkészítő a boltba, oszt’ aszongya: – Kérek tizenöt deka Te Atiawa o Te Waka-a-Māui-t, és kellene még ugyanennyi Ngāti Apa ki te Rā Tō is. Nehezen tudjuk elképzelni a dolgot. Mindenesetre a Wakatu szépen dolgozik, kettős felhasználású komlóként a keserűk mellé virágos, enyhén vaníliás jegyeket tol.

Imígyen felpörgetve meghallgatunk még néhány muzsikát az együttestől, csendesen morzsolgatva tovább a péntek délutánt.