Az mindig jó dolog, ha a sörözés-kávézás közbeni beszélgetést aláfesti egy kis zene. Amikor pedig sikerül a sört, a kávét és a zenét együtt élvezni, akkor az ember méltán érezheti úgy – még ha csak néhány röpke perc erejéig is -, hogy helyreállt a világ rendje.
A Félegyházi Sörműhely Extra Coffee stoutja gyakorlottan tudja előadni ezt a trükköt, s bár a kávé és a sör jelenléte evidens, a zenét kicsit ki kell csomagolnunk. Még szerencse, hogy ez volt az eredeti szándékunk is.
Adott volt két koffeinfüggő zenész, név szerint Tamási László és Csikány Tamás. Utóbbi felkapja a fejét a Fácán, illetve a Tom Stormy megszólításokra is. Mindketten szép ívű karriert tudhatnak maguk mögött a hazai rockabilly-jungle-garage szférában, közös metszéspontjuk pedig (az említett függőségen túl) a Mystery Gang nevű zenei formáció, melynek Fácán évekig volt a vezetője, Tamási László pedig legjobb tudomásunk szerint napjainkban is ott püföli a bőröket. Ők ketten alapították 2020-ban az Extra Coffee-t (elég idősek vagyunk már ahhoz, hogy tudjuk, mi mindenre utalhat az XXX jelzés, ám ők annyira kemények, hogy az x helyén egy koponya vigyorog a két lábszárcsonttal), ahol a brutális feketeleveseken kívül kávépárlatot, kávés chiliszószt, vagy akár koffeines-mentolos rágót is kóstolhat az ember, nem beszélve ma esti sörünkről.
Mondtam, hogy kemények
A kávés sörélmény alapja egy milkshake stout a maga krémességével és lágyságával, no és 7%-os alkoholtartalmával. Máris kiszabadítjuk a palackból, hogy nyugodtan elhelyezkedhessen a pohárban, és pöföghesse kifelé magából a jó kis kávés, étcsokis illatokat, melyekhez némi melegedés után egy kellemesen édeskés, picit vaníliás vonal is csatlakozik. A mélybarna sör tetejére vékony, kitartó, bézs habréteg borul. A korty nagyon sima, kicsit vizes, de aztán berúgja az ajtót a kávé, melyről csak annyit tudunk, hogy „a Magyarországon kapható egyik legerősebb kávé blend”, meg hogy kb. 70 mg koffeint tartalmaz. Mindkettőt készséggel elhisszük, mert bár hírhedten hidegvérű humanoidok vagyunk, a harmadik korty után már elég szapora a pulzusunk, nem véletlenül döntöttünk úgy, hogy délután sörözünk. Este aludni akarunk. A kávés keserűségen túl finoman és olajosan diós, kakaós jegyekkel futunk össze, melyekkel a laktóz nagyon szépen fuzionál.
Hogy kerek legyen a történet, ideillesztünk egy ropogósan friss felvételt a sok fenegyerekkel, egyben közhírré tétetjük, hogy amennyiben valaki a CsTDzs (CsótányDzsó) Alt’N’Roll formációval közösen Altbier-t tervezne piacra dobni, velünk gyűlik meg a baja jogilag, mer’ ezennel ráütjük az ötletre a trademarkot.
Mire végignyalogattuk a SØRT Gourmet Stories első három tételét, már megjelent a következő fejezet, a Northern Tale nevű stout némi rókagomba, vörösáfonya és szerecsendió társulásával. Ilyen még nem lapul a kamrapolcon, de ami késik (esetünkben gyakran elég sokat), nem múlik. Addig megvizsgáljuk a főzde másik sorozatának, a Neoclass-nak első szereplőjét, egy – a hagyományosnak nevezhető korianderen és keserűnarancs héjon túl – borókabogyóval fűszerezett witet. A borókabogyót (ami tulajdonképpen tobozbogyó, csak semmi pongyola fogalmazás és slendriánság) a vadételek és az égetett szeszek kedvelői egészen biztosan ismerik és felismerik. A Hollandiában és Belgiumban nagyjából a XVI. század közepétől-végétől készített jenever (mely valószínűleg egyben a gin őse is) sokat emelt a fűszernövény népszerűségi indexén, de már a vidám ókori emberek is használták a konyhában.
Egy rendkívül romantikus megjelenésű utahi boróka(Juniperus osteosperma)
A ciprusfélék (Cupressaceae) családjába tartozó örökzöld növény (melyet errefelé komkéknek is hívnak, hogy miért, nem tudjuk, de erősen érdeklődünk) két évente beérő termését két bottal felszerelve megy az ember begyűjteni, pont úgy, mintha a tajgába indulna sz@rni. Esetünkben viszont nem kapaszkodásra, illetve a farkasok hessegetésére használja a botokat, hanem az egyikkel megemeli a barátságtalanul szúrós ágakat, a másikkal pedig a boróka alá terített ponyvára veregeti az érett bogyókat. Csak aztán ne lepődjön meg senki, ha a bokor alatt ott vigyorog a kisjézus, mert van olyan bibliai történet, mely szerint a Megváltó Heródes szekusai elől egy boróka alá lett rekkentve. Némi szárítás után a kevésbé szerencsés bogyókból teákat (vizelethajtó, vese- és epekőoldó hatása van, de csúz ellen is remek), rovarriasztó szereket és fűszert, Fortuna kegyeltjeiből pedig alkoholt készítenek.
A bácsi az elmúlt negyven év szótlanul benyelt dolgait, illetve a tényleges életfogytiglan esélyeit mérlegeli
Így jártak azok is, amelyek ebben a búzasörben lubickolhattak, mindnyájunk örömére.
A pohárba kerülvén (Neo)klasszikus belga illatjegyek kezdenek terjengeni: a búzamaláta édessége enyhe citrusos fanyarsággal fonódik össze, és az egészet átkarolják a borókabogyó fás-gyantás aromái. A korty lágy, simulékony, kellemes édességét szépen ellenpontozza a narancshéj, a boróka pedig az illatnál már említett jegyeken túl az egésznek ad egy melengető, leginkább tán balzsamosnak nevezhető keretet. A végén ott marad a nyelv hegyén egy enyhe, jólesően csípős érzet.
Kifejezetten elégedettek vagyunk, s úgy gondoljuk, a borókabogyó az egyik legjobb dolog, ami egy wittel történhet.
Még mindig elég zegernye az időjárás odakint, nem is nagyon várható javulás mondjuk áprilisig. Nekünk viszont se időnk, se kedvünk nincs addig várni a harmadik gasztro(g)nóm sörrel, ezért rávetjük magunkat, bármennyire is nyári eledel a hideg zöldségleves. A spanyolok híres-neves gazpachoja joggal ismert és elismert bolygószerte, eredete pedig természetesen a múlt ködébe vész. Rengeteg variációja létezik, ebből az egyiket, a gazpacho manchegot, mely kasztíliai származék, dokumentáltan a XII. század óta ismerik és fogyasztják. La Mancha pásztorai már jóval a búsképű lovag megjelenése előtt szorgalmasan aprították a vadhúst a bográcsba, merthogy a gazpacho manchego nem nélkülözheti mondjuk a nyulacskát, vagy a fürjecskét. A SØRT söre kedvéért azonban egy kicsit délebbre kell vándorolnunk, mert ők az andalúz változatot preferálták készítéskor. Andalúziáról Dalí és Buñuel négylábú szerelemgyerekén (vö: Un chien andalou) kívül a mórok is eszünkbe jutnak, akik 711-től legénykedtek a vidéken egészen 1492-ig, amíg a spanyolok el nem zavarták őket, hiába sóhajtozott Boabdil, Granada utolsó királya (megint vö: Puerto del Suspiro del Moro, illetve Salman Rushdie). Így viszont ők már nem kóstolhatták meg az igazi andalúz gazpachot, mert ahhoz paradicsom is szükségeltetik, amit meg az Újvilágból kellett behozni kicsivel később.
Szemesnek áll a világ
A tradicionális és originális gazpacho rajongói között állandó jelleggel dúl a cicaharc, kell-e bele kenyér, vagy sem. Nem adjuk voksunkat senkinek, de előkotortunk nektek egy pazar kis dalocskát a net bugyraiból, melyben La Ogra que todo lo logra művésznő (aki egyébiránt Pablo Monteagudo néven látta meg a napvilágot Murcia tartományban, Andalúziától jobbra) énekli el nekünk a teljes receptet. Nagy élmény, ne hagyjátok ki.
Elandalodva az ütemtől, máris nyitjuk az Andalusian Sourt-t, melyben vígan sorakoznak a leves elemei: paprika (kaliforniai), paradicsom, fokhagyma, uborka, só, bazsalikom (ez utóbbi nem tradicionális, de szabadon választható összetevő az étel készítésekor). A hab rémisztő pezsgések és sistergések közepette másodpercek alatt nyomtalanul eltűnt, molekulányi sem maradt belőle mutatóba. Sebaj, majd az illat kárpótol bennünket – gondoltuk, s lőn. Fanyar, savanykás, nyálcsorgatósan fűszeres paradicsomlé, igazi nyári, délvidéki hangulat. Az íz is szépen hozza a zöldséglevesét. A paradicsom viszi a prímet (az ember végre hozzájut a jól megérdemelt nátrium-[(2S)-2-amino-5-hidroxi-5-oxo-pentanoát]- adagjához, umami, umami – motyogja átszellemülten), melyhez remekül illik a sós-fokhagymás kontra a csipetnyi bazsalikommal. A szénsav kicsit harap, a gazpacho simulékony selymességének jobban örültünk volna, de nem panaszkodunk.
Ötletes, átgondolt, jól összerakott sör. Varietas delectat.
Végre egy kicsit téliesebbre fordult az időjárás, ugyan hó még nem esett, de hajnalra azért reményt keltően deres már a határ (őszül a vén betyár,/Rá sem néz már sohasem a fehérnép./Nem is vár több nyarat, senkije se maradt,/ Egyetlenegy hű társa: a szegénység… Ennyit az évszakra [is] jellemző depresszív vérzőmagyarlélek-feelingről, no és az aktuálpolitikai kikacsintásról). Megfelelő körülmények uralkodnak tehát a SØRT következő, 002-es jelzésű gourmet-álmához, a Winter Onion-hoz, mely hivatalosan nem más, mint egy onion chutney infused imperial amber ale (imádjuk ezeket a körülírásokat, mondtuk már?).
Az ominózus kesergő a Mester előadásában. Garantáltan jó hatással van az emésztésre, mer’ ettől biza’ lefosod a bokád.
A doboz csinos, letisztult, képi anyaga a Kis növényhatározót idézi (kíváncsi lennék, hány ember maradt még ebben az országban, aki tudja használni ezt az örökbecsű kiadványt. Ócska boomer nyávogásnak tűnhet ez is, de mit tegyünk, ha mi még azokban a korcs időkben jártunk iskolába, amikor ott még tanulni is kellett. Oké, lehetett is, nem úgy, mint manapság.), szépen sorakoznak az összetevők, melyekből bámulatosan sokféle jutott mai sörünkbe. A hagyományos alapanyagokon kívül akad itt kandiscukor, laktóz, szegfűszeg, gyömbér, csillagánizs, tonkabab és citrom, nem is beszélve a névadó tételről, ami esetünkben a lilahagymalekvár. Hogy a chutney és a lekvár között milyen ideológiai és minőségi ellentétek feszülnek – ha feszülnek egyáltalán – nem tudjuk, mi több, úgy döntünk, nem is akarjuk tudni. Valószínűleg darázsfészekbe tenyerelnénk jó szokásunk szerint. Nekünk már az is elég gondolkodnivalót jelent, hogy a Hiems cepa tételt (ami téli hagymát jelent, és az Allium cepa néven futó vöröshagyma kismilliárd variációjának egyike) hogyan fésüljük össze a lilahagymával, de aztán eszünkbe jut, hogy hát biztosan azért lila a szerencsétlen, mert hideg van. Megnyugszunk, töltünk.
Chutney. Esetleg csatni. Vagy lekvár?
Átlátszatlan, szűretlen, valahol a sötét borostyán és a világos gesztenyeszín között egyensúlyozó sör kerül a pohárba, a közepes, átlagosan tartós bézs hab alól pedig azonnal gomolyogni kezd az édeskés hagymaillat. A fűszerek váratnak magukra egy kicsit, míg aztán a szegfűszeg és a fahéj összeszedi magát és a bátorságát. Nagyon érdekesen vonulnak egymás mellett a hagymával, hát még amikor a gyömbér is csatlakozik hozzájuk a maga decens csípősségével.
A sima, selymes korty pont olyan húsos, mint a hagymalevél, s az első szakaszban egyértelműen a hagymalekvár uralja a terepet, némi finoman karamellizált, édes kiegészítéssel. A fűszerek közül – nem várt módon – leginkább a csillagánizs és a gyömbér érezhető, a korty végén pedig visszaköszön a hagyma, s az utóízben a maradék gyömbérrel karöltve adnak elő parádés produkciót.
Mivel a 001-es tételre már ellőttük a “meglepő” és “különleges” kifejezéseket, most csak vakarózunk, keresve a szavakat. Annyi bizonyos, hogy nagy örömmel kóstoltuk ezt a sört, élmény volt megismerkedni ezzel az ízvilággal és hangulattal. Nem csalódtunk, és most viszonylag tisztességes összeget is hajlandóak lennénk kiadni egy megkésett Márton-napi sült libacombért, csak azonnal rakják elénk.
A klasszikus ízvilágú sörök szempontjából kissé ingoványos, ám gasztronómiai, hovatovább gourmet oldalról tekintve egészen izgalmas területre vándorlunk a következő négy főzet segítségével. A nagytarcsai illetőségű SØRT Brewery tavaly integetett ki az éji homályból, mit integetett, inkább kirobbant azzal, hogy megnyerte a One Beer által szervezett extrém sörversenyt. Aki többet szeretne tudni e nemes versengésről, annak a Beerporn cikkét ajánljuk szíves figyelmébe, katt: https://beerporn.hu/gerillamarkakent-latjuk-majd-viszont-az-extremsor-verseny-gyozteset/?fbclid=IwAR3Qa7KPpwCYumFrqcV4DkBtWHRGb3U-SOnXuj4h5i49yL0LH6zdNCsVbWc
Aki pedig még idegborzolóbb dologra vágyik, fene a gusztusát, annak itt egy videó is, ahol sok a szőrös és szemüveges ember, a Winkler meg kicsit bután néz.
A Reketye némi változtatással elkészítette a győztes sört, így hát most itt nézzük egymást a SØRT Brewery Gourmet Stories sorozatának 001-es példányával, a Cantaloupe Chants-al, ami egy sárgadinnyével, uborkával és kaporral dúsított és infuzált gose. A mi tekintetünk az eme oldalakon általunk már többször említett és megénekelt dinnye-intolerancia miatt kissé párás és reszketeg, a sör nyugodtan lötyög az összetevők ábráival díszített, szép színes és relatíve informatív címke alatt. Tekintetünket a Cantus Cucumis felirat vonzza magára, mert remek apropót nyújt egy általunk oly igen kedvelt etimológiai-kultúrtörténeti vargabetű körbesétálásához, melyet epebajos olvasóink ordenáré módon mellébeszélésnek is titulálhatnak (amíg orrba nem vágjuk őket). Szóval a sárgadinnye a Cucumis melo névre hallgat hivatalosan, Cantus pedig annak az itáliai régiónak volt a neve, ahol ezt nagy tömegben és előszeretettel termelték és termelik ma is azóta, hogy ideért valahonnét Ázsiából, tehát a gyakorlatban a Cucumis melo var. cantalupensis-szel van dolgunk, q.e.d. Dél-Afrikában egyébiránt spanspek a neve, ami a spaanse spek (spanyol szalonna) kifejezésből eredeztethető, mert állítólag a régi szép gyarmatosítós időkben Cape Colony (Jóreménység foka) kormányzójának spanyol származású felesége – ki a rendkívül dallamos Juana María de los Dolores de León Smith névre hallgatott – a hagyományos szalonna & tojás kombó helyett ezt fogyasztotta reggelenként. A mi meggyötört kákáeurópai pszichénk azonnal a hitlerszalonna képét és ízvilágát kotorja elő a közös tudatalatti egyik poros fiókjából, natürlich.
A dallamos nevű hölgy
Közben azért a sörre is figyelünk, mert időközben pohárba került, nem lopjuk mi itt a napot kéremszépen.
Szép mézszínű sör, a habja dús, finom szerkezetű, krémes, közepesen tartós, egy vékony karika a pohár falára tapadva masszívan kitart. Illata elsőre savanykás, picit élesztős, aztán előbújik a kapor. Kis idő teltével, némi melegedés után a dinnye édeskés jegyei is érezhetők lesznek. A korty eleje határozottan savanyú, harsány kovászos uborkák menetelnek benne, majd a gose jellegzetes, lágy sóssága is megérkezik. A kapor jelenléte miatt könnyedén társítható az uborka, de a sárgadinnyét nekünk az istenért sem sikerült detektálnunk. Sebaj, úgyis utáljuk. Meglepően határozott ízvilágú, különös és különleges sör, amit némi óvatos ismerkedés után egészen meg lehet kedvelni. A másnaposság bántalmainak kezelésére pedig szerintünk kifejezetten alkalmas lehet.
Repülnek, zúgnak mellettünk és fejünk felett a napok, s ezt még csak el bírnánk viselni, de hogy közben mindenféle hülyeségre kell időt szakítanunk (tegnap éjféltájt például arra keltünk, hogy a kisebbik lányom egyik hörcsöge belemászott a porszívóba, oszt’ ott randalírozott), sörökre pedig alig jut, azt már nehezen viseljük. Előkotortunk hát egy tisztességes és becsületes bécsi lágert a Kecskeméti Sörmanufaktúra főzetei közül, már csak azért is, mert a tisztességes és becsületes bécsi lágerekről nem kell sokat beszélni, hiszen teszik a dolgukat szépen. Ezzel sincs különösebb baj, tán egy kicsit lehetne vaskosabb, karakteresebb az a malátaalap, cserébe a halvány rezes árnyalat a vaskos habbal szép látványt nyújt, szinte érezzük, ahogy fonnyadt idegrendszerünk erőre kap.
A doboz megjelenése is szimpatikus, a fekete-fehér, geometrikus képi világ – mely a főzde “második generációs”, már kizárólag dobozban forgalmazott összes sörére jellemző – ötletes dolog, marketingszempontból pedig telitalálat. A jóízű, kenyeres, enyhén pörkölt malátákat forgatva-nyalogatva, melyek szépen fonódnak össze a finoman adagolt komlókkal (IBU 20) nekünk Piet Mondrian és munkássága jutott hirtelen eszünkbe a csíkozás miatt. Van a holland mesternek egy képe, a New York City I., melyet sárga, fekete és vörös ragasztószalagokból rakott össze még 1941-ben, s pár hónappal ezelőtt jöttek rá, hogy szegény alkotás az elmúlt hetvenvalahány esztendőt fejjel lefelé töltötte mindenféle múzeumokban. Most meg nem nagyon mernek hozzányúlni, mert félő, hogy szétesik. Ilyen az élet. Mire rájönnél, hogy esetleg irányt kellene váltani, már darabokra is hullottál.
New York City I. Fejjel lefelé. Vagy nem?
Mindenesetre mi azt kívánjuk a manufaktúrának, hogy absztrakt dobozaikat sűrűn és sokan forgassák a jövőben fejjel lefelé.
Nyulazunk egy jóízűt ismét, itt a White Passion nevű, bajor búza alapokon nyugvó déligyümölcskosár. A tapsifüles társaságnál érdemes figyelni az elnevezésekre is, gyakoriak az érdekes átfedések, a sorok (oké, esetünkben szavak) közt olvasva pedig nyálcsorgató összefüggésekre lelhetünk. A „Fehér Szenvedély” kifejezést vizsgálva a szín, mint olyan magát a búzasört jelenti (weizenbier, de itt térnénk ki néhány másodperc erejéig arra a vitákat generáló kijelentésre is, miszerint a fehér nem szín, hanem a fény jelenléte, mert az emberi szem azt a dolgot látja fehérnek, amely a felületéről a teljes spektrumot visszaveri, tehát keverék, mint ez a sör. Monokromatikus változat nincs, mert ahhoz az kellene, hogy minden kvantuma egyformán rezegjen, ilyen pedig csak papíron létezik. Fehér papíron.). A „Szenvedély” utalás a passiógyümölcsre (Passiflora edulis), melyet a hozzánk hasonlóan alacsony létsíkokon csúszó és mászó lények csak maracujaként ismernek. A maracuja (azé’ is!) dél-amerikai származék, szaporítószervét a keresztény kultúrkör masszív hatására golgotavirágnak nevezik. Relatíve beszűkült szerzetesek fésülték össze rendkívül ügyesen Krisztus urunk gyötrődéseit a virág részeivel, hogyaszongya például a bibeszálak a szögeket jelképezik, a magház a kelyhet, az öt portok a sebhelyeket, a virág középső oszlopa a kereszt, etc.
Azokból a szálacskákból ott a szirmok felett állítólag 72 darab van, s megint csak állítólag ennyi tövis meredezett Krisztus koszorúján is
Naná, hogy a magok is szív alakúak. Ennek ellenére a misszionáriusoknak volt dolga elég arrafelé, a sok hülye őslakos vak volt ezekre a harciasan konkrét tényekre. Meg is kapták, amit megérdemeltek, persze az Úr nevében.
A mi sörünk mindezek ellenére lágy és szelíd árnyalatokban mutatkozik meg nekünk, az opálosan szalmasárga ital tetején szép nagy, ám gyorsan apadó habkorona üldögél. Egy vékony kis karika azért marad a pohár falánál, hogy ne vesszen minden remény. Illatában a jellegzetes búzasörös vonal kissé a háttérbe szorul, a gyümölcsök fanyarsága adja a főtémát. A korty is ezzel a finom savanykássággal startol, majd a mangó és a maracuja édessége és egyéb komponensei is megjelennek. A test laza-közepes (12 B°), simán csúszó, selymes, a bajor alap szépen dolgozik, udvariasan átengedi a terepet a déligyümölcsöknek. A keserűk most nem játszanak, csupán egy-egy óvatos villanással jelzik ittlétüket. A vége picit élesztős, az utóíz jólesően fanyar.
Az ismét rendkívül részletgazdagra sikeredett címkét nézegetve azon elmélkedünk csendesen, hogy vajon mennyire és mennyiben lenne más a világ, ha annak idején a konkvisztádorok hasonlóképpen felszerelt és karbantartott bennszülöttekkel futnak össze? Egy biztos: sör lenne, mert az addigra már fel volt találva.
Errefelé kóborolt egy Leffe, konkrétan az Ambrée, megragadjuk hát a palackot és a lehetőséget is, hogy vele és általa egy újabb nyomorult munkahét végén közelebb próbáljunk kerülni az Úrhoz. A márkanév a premontrei rend (Ordo Praemonstratensis) által az 1150-es években alapított Notre-Dame de Leffe apátságtól/ból származik, mely Belgium Namur elnevezésű egyházmegyéjében található, csak hogy még egy sörös vonatkozásra rávilágítsunk. Hasonló, ám némiképp erőteljesebb világosság fényeskedhetett a rend alapítójának, Magdeburgi vagy Premontrei Szent Norbertnek is, mikoron sétálgatva elmélkedvén közvetlenül mellette csapott be a ménkű. Okos ember ennél finomabb utalásokból is ért, Norbert sem habozott hát azonnali hatállyal lemondani minden vagyonáról és titulusáról, s már csak Szűz Máriának kellett megjelennie álmában (elég magas labdának érezzük ezt a szálat kibontani, de fogcsikorgatva lemondunk róla a diszkréció kedvéért) ahhoz, hogy kolostort alapítson.
Az apátság ezen területén lehet próbálkozni az elmélkedéssel tarkított sétával. De csak szép időben.
A szentéletűek 1240 környékén álltak neki sört főzni, amit a népek hálásan fogadtak, már csak a járványok miatt is, melyek a szennyezett ivóvíz miatt terjedtek és virágoztak szépecskén. Az évszázadok során az apátságot többször is kifosztották, lerombolták, felgyújtották, a helyét felszórták sóval és beszántották magát a rendet is lenullázták a francia forradalom aktuális világnézetének köszönhetően, de aztán 1902-ben újra nekifutottak norberték (a kis kezdőbetű nem elírás, a társaság norbertrend néven is ismert. Ha valaki Csornán vagy Gödöllőn jár, találkozhat is velük). Röpke fél évszázad alatt össze is szedték magukat annyira, hogy két lelkes ember – Nys atya és Albert Lootvoet sörmester – kezdeményezésére újra beinduljon a főzés. Manapság az AB InBev egyengeti a márka útját, szép sikerrel, mert bár a Leffe összességében nem kiemelkedően jó sör, de megbízhatóan kellemes minőségű, és mindenhol megtalálható.
Az Ambrée – nomen est omen – sötét borostyán színű, vörösrezes villanásokkal. Habja laza, közepes, tartós, piszkosfehér. Illatában fűszeres, finoman narancsos jegyek keverednek a maláták édességével és némi komlóval. A korty lágy, az eleje gyümölcsösen savanykás, majd rövid alkoholos szakasz után karamelles, pörkölt malátás ízek érkeznek, a keserűk csak a végén, illetve az utóízben jutnak szóhoz.
Kellemes és korrekt félbarna alkotás, melyről a szörnyű szóviccen kívül – miszerint könnyen fel lehet Leffe-tyelni -, még a rend újabb keletű jelmondata is eszünkbe jut: Ad omne opus bonum parati. Bizony, ha eláll az eső, mehetünk fát vágni. Esetleg iszunk még kettőt, és nézzük, ahogy valaki más vágja.
Dörr, a troll sörfőző, aki a nevét északi származású édesanyja után kapta (az öreglány hajadon korában igen jó bőr volt, megért néhány ajtócsapkodást, ahogy mondani szokás. A bőre még most is hibátlanul és tökéletesen simult Dörr íróasztalára, optimális rugalmasságával megfelelő lendületet biztosítva a kézírásnak) rosszat sejtve bandukolt a nagyfőnök barlangja felé. Két nappal ezelőtt futott be egy követ, akinek homlokára a királyi család címere volt égetve, azóta mindenki fel és alá rohangált, mint pók a falon. Ráadásul közelgett a samhain ünnepe, amikor megnyílnak az átjárók a világok között, ami mindig jó buli, csak rengeteg melóval jár. Dörr sem aludt már vagy két hónapja, a főzde csúcsra járatva termelt, a főzőmester nagyon nem szeretett volna semmiféle új problémába beleszaladni. De a nagyfőnököt nem lehetett csak úgy lerázni, ezért Dörr még udvariasan kopogott is, majd megpróbálta a háta mögé dugni a nyílászáró maradványait. Nem sikerült.
– Gáz van, Dörr – kezdte a nagyfőnök a szokásos üdvözlési formulákat mellőzve. – Megint vallást váltunk.
– Megint? Minek? Hiszen ez a mostani alig háromezer éves! Még bejáratos. Há’ még csak meg sincs kopva, fénylik, mint a tücsök valaga.
– Nemtom’ Dörr, de igazándiból nem is érdekel. Ha a király aszongya’, kell ez az új szeretetvallás, akkor kell. Nincs vita.
– Szeretetvallás?? Mi a pferde phallosz? Ezek tisztára megzavarodtak odafönnt?
– Nem nyitok vitát, Dörr. A samhain törölve, helyette mostantól mindenszentek néven fut a projekt.
– Nabaz+. Mindenszentek?
– Az. Festum Omnium Sanctorum, ha így jobban tetszik.
– Ja, egy kávé nekem is jól jönne, ha már Omnia…
– Ne fárassz, Dörr, ne fárassz, mer’ hozzád vágok valamit. Inkább trappolj vissza a főzdébe, oszt’ mentsd, ami menthető.
– Miért? Mi van veszélyben?
– Nagyjából minden. Ezek az új ájtatosságok nem csipázzák a megszokott ábrázolásmódokat. Pingáljátok rá gyorsan a dobozokra a kultúránkat. Meg kéne néhány új sör is.
– Új sör? Minek? Évezredek óta isszuk ugyanazt. Bevált. Mit variáljunk?
– Szomorúan képzetlen vagy ideológiailag, Dörr. Majd átküldöm a felséges leiratot. De most kotródj vissza a főzdébe, és feküdj neki a melónak. Négy vadonat lé kell, plusz a romantikus és izgalmas képi anyag.
– Rendben, főnök, nekilátunk. Kb. fél év múlva jelentkezem.
– Milyen fél év??? Egy heted van rá, s ebben már benne van minden szeretetem és nagylelkűségem. Tűnés.
Felpörgetve az események menetét átugorjuk a rendkívül eseménydús hetet, s megkímélünk mindenkit Dörr gyakorlatilag folyamatos és összefüggő káromkodásainak és átkozódásainak plasztikus leírásától, melyekkel az uralkodót, a nagyfőnököt, és leginkább ezt a kétszínű, szem- és köpönyegforgató új hiedelmet illette. Egy hét teltével a sörfőző már nem próbált udvarias lenni, ebből kifolyólag a barlang nehezen orvosolható statikai sérüléseket szenvedett, s a mennyezet lezuhanó darabja alatt a nagyfőnöki lávalámpa is szétfröccsent.
– Ezt levonom a béredből, Dörr. Megvannak a sörök?
– Itt vannak, főnök, de előre szólok, csodát ne várj.
– Azt majd intézi az új vallás. Lássuk, miket hoztál. Jézusmária!… izé… khmm… Kik ezek az alakok?
– A fiúk a főzdéből vállalták, hogy némi plusz juttatásért beöltöznek bohócnak. Akarom mondani: átmennek hagyományőrzőbe.
– Remek. Megérik a pénzüket. Az elkövetkezendő évezredekben mindenki azt fogja hinni, kigyúrt és szőrös, vadkanagyarú tirpákok vagyunk.
– Meg nem tudnám mondani. Végül is van benne cucc, 16.8 a Ballingja, 7.8% az alkohol. Az illata is viselhető, nem úgy, mint Urmucé a raktárból, akit erre a dobozra festettünk. Mondjuk az övé tovább tart… Ízileg is jól indul, a maláták okék, de aztán ez a kissé ormótlan alkohol a nyakára lép mindennek. Déligyümölcsök csak mutatóba, a keserűk meg olyan butácskán gyógyszeresek a korty végén és az utóízben. Viszont hamar fejre lehet tőle állni.
– Akkor ettől fantastic. Következő?
– Egy red ale, Glorious néven fut. Daevor, a marketinges csávó úgy gondolta, nem árt alányalni az új rendszernek.
– Ő van a képen?
– Ja. Biztos akad majd néhány szentéletű fehérszemély, aki nem bánná, ha alájuk is nyalna.
– Fejezd be, Dörr. Tudom, hogy csak az irigység beszél belőled. Koncentrálj a sörre.
– ’genis. Ez a mahagóni árnyalat kifejezetten remekbeszabott, a hab törtfehér, krémes. Az alkohol ebben is elég masszív, nem is sikerült azt a 7,9%-ot az illatban betakarni semmivel. Meg az ízben sem. Megvillan a korty elején egy kis „redes” emlékeztető, falatnyi keksz a malátákból, de aztán jön az alkoholhenger. Mit finomkodjunk, trollok vagyunk, nem?
– Azé’ lehet, hogy más is inna belőle…
– Igyon. Nem hal bele. Csak ha Daevor alányal.
– Elég. Mi van még?
– Zorlem, a sofőr.
– Ki van gyúrva?
– Mint állat. Bár a pofázmányával ékesített stout esetében ez nem is akkora baj. Pláne, ha Imperial.
– A 7,5-ös alkohol még senkiből sem csinált Imperialt…
– Igaz, főnök. Ebből sem. Viszont akad azért benne egy kis kávé, étcsoki, aszalt gyümölcsök is mutatóba. Kicsit vizes lett a 16,5 B° ellenére, az összbenyomást tekintve meg valahol megakadt a dolog az egyszerű barna láger és a stout között. De mintha vázoltam volna az elején, mi a helyzet a csodavárással.
– Vázoltad. Na, lökd ide azt az utolsót, mer’ mingyá’ fejreállok ezektől a baltával faragott löttyöktől. Ki ez az ápolatlan és rosszindulatú nyögdíjas?
– Rodrok apó, a helyi sámán. SZTK-keretben ügyintéz, azért ilyen szakadt. A legfontosabb alkalmazott a cégnél.
– Mé’? Micsinál?
– Hűti a levet. Azonkívül a bal lába gombás és észteres. Csak belelógatja a lébe, oszt’ kész is a búzasör. Nagy rakás lóvét spórolunk vele.
– Erre az információra nem lettem volna kíváncsi, Dörr. Pláne, hogy már beleittam.
– Ugye, hogy nem is rossz? Vizes ez is, de majd azt mondjuk, könnyen iható. Érzed a laza banánokat, főnök? És a citrusos-gyógynövényes vonalat? Az a kis lábujja.
– Phöejj. Elég lesz, Dörr. Postázd a projektet a germán testvéreknek, majd a tölgyfások nekiugranak a tömegtermelésnek. Ha elég buzgón imádkoznak az új istenhez, még sikerre is vihetik a dolgot.
– És velünk mi lesz, főnök? – Mi lenne? Isszuk tovább azt, amit eddig, és megvárjuk, amíg ezt a Teremtőt is kipöckölik valakik a székből. Majd toljuk a samhaint illegálba’. Hajrá.
A Magyar Katolikus Lexikon témánkba vágó szócikkéből vett idézettel kezdenénk: „lustaság, restség, tunyaság (lat. acedia): a →főbűnök egyike. – 1. tág értelemben vícium (bűnös készség, az erény ellentéte), mely által az ember minden feladatot és tevékenységet elhárít magától, undorodik és viszolyog minden erőfeszítéstől, legszívesebben nem csinál semmit.”
Acedia idősebb Pieter Bruegel ábrázolásában 1558-ból. A latin szöveg valami olyasmit jelent, hogy “A lomhaság megtöri az erőt, a hosszú tétlenség megtöri az idegeket”
Eddig stimmel, az összes tünetet fel tudjuk mutatni. No de ha semmit sem akarunk csinálni, hogyan jutunk hozzá a sörhöz? Klasszikusnak tűnő probléma, olvassunk csak tovább, hátha a megoldás is itt lapul valahol… Meg is van: „A lustaság okai: […] mértéktelenség a tevékenységben: a hajszolt tevékenység (elviselhetetlen teher, vö. Mt 23,4; Lk 11,46 → „De ő így válaszolt: »Jaj nektek, törvénytudók, mert az emberekre elviselhetetlenül nehéz terheket raktok, de magatok egy ujjal sem mozdítjátok a terhet.«) kifárasztja a lelket, elhomályosítja az értelmet, megtöri az akaratot (depresszióhoz vezet, melynek egyik oka épp a civilizáció diktálta tempó).” Na tessék, megint az átkozott civilizáció felől hozza a dögszagot a szél. Kifárasztott lélek? Megtört akarat? Elhomályosított értelem? Isten őrizz! Már trappolunk is a kamrába, hisz’ a polcon egyensúlyozó Lazy Pirate fog nekünk segíteni abban, hogy emberek maradjunk mindég, minden körülményben (Arany János utólagos engedelmével).
Direkt fényben sötét gesztenyebarna a Monyo portere, habja közepes, gyorsan apadó, a maradék vékonyka réteg viszont szépen kitart. Illata kellemesen kávés, pörkölt malátákra alapozott, a tetején aszalt gyümölcsökkel, füge, szilva, feketére érett cseresznye. A korty közepesen testes, lágy, még tán krémesnek is mondható. Ízvilága kávés, földes, kissé túl édes, ez pedig elnyomja az egyébként kötelességtudóan próbálkozó gyümölcsöket. Keserűk enyhe-közepes mértékben a korty végén, a jól időzített száraz érzettel együtt. A nem túl magas alkoholtartalom (5,5%) szépen csomagolt.
Tisztes iparosmunka, megfelelő választás péntek esti tunyaságokhoz, amikor is földrajz dolgozatokat kellene javítani. De már Mary Wilson Little is rávilágított a problémára valamikor a kilencszázas évek elején, miszerint “Nem az az élvezet, ha nincs semmi dolgunk. Az igazi, ha sok van, és mégsem csinálunk semmit.”
Meg aztán a Pistols is arról énekel, hogy I’m so f*cking lazy, ezért hát ott rakja tele a dolgozatokat a mindenható, ahol vannak.
