1025-1028. Sailor Sam’s Irish Lager, Sailor Sam’s Hazy IPA, Grafters Labour of Love, Grafters Clocking Off

Nagy keletje van mostanság a maszkulin, könnyedén könyörtelen, ám szexuális irányultságukat tekintve nem feltétlenül hetero tengerészeknek (lásd az Our flag means death című sorozatot, amit mi erősen kedvelünk, mert rendkívül vicces és deheroizáló. A mi kis tudatunk pedig [nem is beszélve az az alatti területekről] zsenge gyermekkora óta imádja a dolgokat a maguk esendőségében, kvázi csupaszon látni), akik – ha a szituáció úgy kívánja – nem restek személyiségük feminin oldalát is megvillantani. Itt a második évad trailere, hátha valaki kedvet kap hozzá:

Ránézésre pont egy ilyen típusú példány mosolyog az emberre a Dundalk Bay Brewery lebutított Brewmasters-sorozatának egyik dobozáról. Rendkívül előzékenyen rögvest be is mutatkozik: ő Marine Mike, háttértörténetét tekintve vidám mediterrán matróz, aki oly sokáig kereste a tökéletes sört hiába, hogy inkább készített magának egyet. Megkóstolván ezt az irish lágerkét mi további szorgalmas hajókázást javaslunk Mike barátunknak, és némi irányváltoztatást is eszközölnénk. Tény, hogy szinte tökéletesen sikerült lemásolni a Földközi-tenger vidékének dögunalmas és jellegtelen nagyüzemi söreit, ezért ideje lenne északabbra venni az irányt, hátha arrafelé más elképzelései vannak a főzdéknek a lágerekről.

Ezt az aprócska csorbát kiköszörülendő, máris itt toporzékol egy 5,5 %-os Hazy IPA, mely sörtípus elvileg megegyezik a NEIPA-val és a Juicy IPA-val, de nyugodtan kössetek bele. A dobozon feszítő úriember mindenképpen komolyabbnak és érettebbnek tűnik, ő már valószínűleg nem egy egyszerű közmatróz, pipája is van, a szőrzete is kidolgozott. A sör is jobban hozza az elvárt jegyeket, kellően gyümölcsös, kissé tán túl édeskés, a komlózás pedig harmatos. Kénytelenek vagyunk ezt is az óvatos próbálkozás kategóriába sorolni, viszont megértően bólogatunk, mert a Sailor Sam márkanév alatt futó söröket a főzde az itteni Aldi-nak, illetve a hozzá hasonló közepes multiknak készíti. Ez pedig ismerős szituáció, mert ha az írek ilyen típusú megrendelői csak feleannyira piszkálnak bele a receptúrákba, mint itthon a mieink szoktak, már van miért sóhajtozni a dundalkiaknak.

Újabb víz, újabb főzde, újabb sörök. A Rye River Brewing Company Celbridge (Cill Droichid) városában található, amit természetesen nem a főzde nevében szereplő folyó szel ketté, hanem a Liffey. A Rye innen északra csordogál, nagyjából ingolamentesen. Ha már észak, legyen dél is: a várostól ebbe az irányba haladva érkezhetünk Ardclough-ba (Ard Cloch), ahol van egy csinos kis temető, az Oughter Ard (Uachtar Árd). Itt nyugszik békésen egyéb celebritások mellett Arthur Guinness 1803. január 23-án bekövetkezett halála óta. A híres sörkészítő születési helye elvileg Celbridge, bár az ardclough-i népek ezt vitatják. Mi nem törünk pálcát senki felett, inkább a sörökre koncentrálunk.

Temető panorámával

Az egy évtizeddel ezelőtt alapított főzde fő profilját az előzőekben már említett kereskedelmi hálózatoknak készített termékek alkotják. Ismerősként üdvözöljük hát őket, hiszen a Lidl hazai polcain időnként feltűnő bajszos sörök (The Crafty Brewing Company-sorozat) is innen érkeznek. Láttuk és tapasztaltuk, hogy ez nem feltétlenül jelent automatikusan rossz pontot ezen a vidéken, ezért a Grafters márkanév két képviselőjét is bátran górcső alá tettük. A matrózok után úgy illik, hogy a szárazföldi melósok is lazíthassanak egyet, ezért elsőként a Labour of Love Extra Pale elnevezésű APA került pohárba. Habja elég gyorsan semmivé foszlott, ám a kellemesen gyümölcsös, enyhén citrusos illat kárpótolja a fogyasztót. A korty friss, ropogós, leginkább a lime és a grapefruit ízeit tolja maga előtt. A maláták kissé vékonyak, de az egyensúly még megfelelő. 4,5-ös alkoholtartalmú ivósör, „all in a day’s work”, ahogy a címkén is olvashatjuk.

Ennél jóval érdekesebb próbálkozás a munkaidő végeztével előkotrandó Grafters Clocking Off, ami egy kölsch típusú ital. Ugyebár a szigorú eredetvédelmi törvények miatt kölsch-t csak meghatározott főzdék készíthetnek és forgalmazhatnak, de a kölsch-style jelölés nem tilos, a próbálkozások pedig általában élvezetes eredményeket hoznak. Így van ez esetünkben is. A Clocking Off bódítóan édeskés virágillattal üdvözöl minket, a test itt is ropog, a maláták lágyak és könnyedek, a szépen kerekített keserűk (IBU 23) némi narancshéj-érzetet is idecsempésznek, az 5 %-os alkohol optimális választás. Elégedetten bólogatunk még stange nélkül is, mer’ azt ki a fene hoz magával Írországba?

1022-1024. Smithwick’s Red Ale, Island’s Edge, On The Other Side East Coast IPA

Ha gigantikusnak nem is, szokott, méltán szerénynek titulálható kereteinket mindenképpen feszegető írás következik a dublini kirándulás söreit érintve. Valószínűleg két darabra is hasítjuk a dolgot, mert egyrészt még mindig nem értük utol magunkat a besűrűsödött teendőkkel, másrészt pedig több nap, mint kolbász. A söröket tekintve megpróbálunk egy körülbelüli beérkezési és találkozási sorrendet tartani, csak hogy lineárisnak nevezhessük a dolgot, mert ugyan nincs különösebb értelme, de mi imádjuk a lineáris dolgokat (is).

Csak hogy nyomorult civilizációnk elkurvulásának mértékét ecseteljük, meséljük el, hogy már a repülőgép fedélzetén is fogyaszthattunk volna „sört”, de a cca. 7 (hét) euróba fájó 0,33-as Heinekent igya az, akinek két édesanyja közül legalább az egyik Béla. Egy hatalmas szakadék felé száguldunk feleim, figyelmezzetek.

Kilkenny városába ugrunk parádés képzeletünk segedelmével, ide nyúlnak gyökerei annak a sörnek, mellyel minket kedves házigazdáink (akikről kizárólag szuperlatívuszokban beszélhetünk kedvességüket, barátságosságukat és minden egyéb megnyilvánulásukat tekintve) megkínáltak az út porát leöblítendő. Ide érkezett meg 1710 környékén John Smithwick, és rögvest fel is vásárolta a XIII. századi kolostor maradványait. A vétel maga nem volt bonyolult dolog, VIII. Henrik óta nem járt jó világ a kolostorokra, még a romjaikra sem, sört főzni viszont már kevésbé volt egyszerű Smithwick barátunknak, lévén ő is katolikus. A későbbi családi címert ékesítő mottó mentén haladva (Fortitudine et Prudentia → erővel és óvatosan) viszont a következő évtizedekben csinos kis birodalmat alapított, amit a század vége felé már teljesen legálisan birtokolhattak. A főzdét a család 1965-ig vezette, ekkor a Guinness megvásárolta, jelenleg a Diageo égisze alatt futnak. Az eredeti gyárat 2013-ban bezárták, a termelés Dublinban zajlik, de Kilkennybe látogatva a Smithwick’s Experience keretein belül megtekinthető az ősfőzde, és kóstolható a cég piacvezető terméke, a Smithwick’s Red Ale is. Mi is elégedetten kortyoltuk ezt a könnyed, malátásan édeskés, finoman komlózott, jellegzetesen rubinvörös színű sört. Visszafogott alkoholtartalma (3,8 %) miatt az estébe és éjszakába nyúló beszélgetések biztos támasza lehet, tisztes egyszerűsége ízes ivósörnek predesztinálja.

Említettük már a Heinekent, nem túlzottan pozitív konstellációban, itt az ideje újra beléjük botlanunk, csak hogy érzékeltessük, az íreknél sem minden habostorta. Ez a történet Corkban kezdődött, 1856-ban. James J. Murphy és testvérei álmodták itt a realitásba Lady’s Well néven főzdéjüket, az viszont talán már a legrosszabb álmaikban sem jött szembe velük, hogy éppen az ő cégük lesz az, ahonnét a Heineken elindul megtiporni a szigetet. Pedig ez történt. 1978-ban az akkor már Murphy’s Brewery Ireland névre hallgató vállalkozás kezdte terjeszteni napjaink seízű sztárlágerét (oké, félszáz évvel ezelőtt talán jobb volt), majd ’83-ban fel is vásárolták őket, manapság Heineken Ireland a nevük. Két évvel ezelőtt gondoltak egy merészet. Az írek szeretik a stout-ot, de még jobban szeretnék, ha nem volna ennyire keserű – jelentették ki. Parádés tétel. Mi, egysíkú szegény hülyék erre a problémára valahogy így reagáltunk volna: Nem szereted, mert keserű? Igyál mást. No de pont ezért vagyunk mi szegény hülyék, a Heineken meg gazdag. Zászlajukra tűzték hát a jelmondatot – It’s better less bitter -, meg is promotálták alapost, oszt’ már ihatja is a nép az Island’s Edge nevezetű sört, ami hozza az elvártakat.

Íme a humor irányába kacsintgató reklámanyag:

Lágy és krémes minden porcikája, gazdagon pörkölt karamellák lebegnek benne halvány kávékkal, s ha mindez nem volna még elég, az innováció keretein belül toltak bele egy kis fekete teát és bazsalikomot is. A tea elvileg tovább csitítja az amúgy sem túl izmos keserűket, a bazsalikom pedig a korty egyébiránt megfelelően száraz végén hagy egy kis fűszeres, mentolos érzetet. Tulajdonképpen nem is olyan szörnyű dolog, csak a bennünk lakó konzervatív vénember kaffog egy kicsit a fogsorát tornáztatva, de gyorsan elzavarjuk aludni.

Mi viszont még nagyon is ébren voltunk, amikor befutott a következő sör, immár a craft hullámain. Az On The Other Side egy 4,6 %-os East Coast IPA, gyártója pedig a 2016-os alapítású Lough Gill Brewery. Nevüket egy tóról kapták, mely az ország északi részén található, természetesen rendkívül vadregényes vidéken. Vagy húsz sziget van benne, ezek egyike az Innisfree, melyet William Butler Yeats is megénekelt, mert gyermekkorában a környéken nyaralt, és kitartóan visszavágyott.

A tó és a sziget az említett vadregénnyel

Természetesen citáljuk a verset, Szabó Lőrinc fordításában:

Innisfree

Indulok én s megyek most, Innisfreebe megyek,

S kunyhót rakok, fala sár lesz, s nád és sás a tető:

Lesz méhkasom, s kilenc sor babot is ültetek,

S csak nekem zümmög a mező.

Ott majd megbékül a szívem, mert békét hoz fehér

Fátylával a reggel, amelyhez a tücsök citeráz;

Az éjfél csupa derengés, csupa izzás a dél,

S az est csupa szárnycsattogás.

Indulok és megyek most, mert éj-nap a parti fövény

S a víz játéka ringat, a tavi muzsika;

Ha megállok a járdán, vagy az utca közepén:

Szivemben csobog a dala.

Még ennél is romantikusabb, hogy él itt folyami ingola (Lampetra fluviatilis) is, tudjátok, az az élősködő hal, amelyik ráharapja magát valamire, oszt’ ott marad. Ki tudja, lehet, hogy a költőóriásnak ez az élmény hiányzott a leginkább. Nem hihetetlen, milyen bunkók tudunk lenni?

A kérdőjeles gondolatokat ébresztő szájszerv

A sör maga (a neve ebben a pillanatban került új megvilágításba, hiszen ha egy olyan tó másik oldalára kell átevickélni, amiben ingolák vannak…, na de elég legyen) szép narancsos-okkeres színt mutatott, illatában is volt egy kevés ebből a citrusféléből, némi gyantával keverve. A korty eleji gyümölcsös édességet gyenge közepes, kissé földes-gyantás komlók váltották, de mindkét vonal túl hamar elhalványult, az utolsó szakasz nagyon vízízűre sikeredett. Biztosan a tó miatt.

Időközben ránk esteledett, megint jól elpofáztuk az időt, és az előttünk tornyosuló jegyzetkupacra pillantva enyhe malíciával állapítjuk meg, hogy lesz ebből három rész is. Ha nem négy.

1021. Aecht Schlenkerla Rauchbier Weizen

Az első mostohább, -3 °C-os hajnalok után a kertben álló hatalmas diófa fürgén dobálja le magáról a lombkoronát, ami bizony azt jelenti, hogy muszáj lesz mindenféle célszerszámot ragadni, oszt’ összekaparászni a levélzetet. A több mázsányi alapanyagot lelkesen talicskázza az ember a terület erre a célra kijelölt sarkába, hogy ott csendesen dolgozzon rajta az enyészet, de a természet ilyen téren nem kapkodja el a dolgokat. Ezért – bár tudjuk, hogy ez nem helyes dolog, és harcos klímaaktivista olvasóink már próbálgatják is a penge élességét a hüvelykujjuk körmén, képzeletben arteria carotis communisunkra helyezve azt – néhány évenként bizony felpörgetjük az eseményeket egy szál gyufa segítségével.

A pirossal jelölt szakaszt keresik rajtunk

Ilyenkor az a példázat jut eszünkbe, mely szerint egy kupacnyi avar elégetése annyi szén-dioxidot tol a levegőbe, mintha egy busz motorját járatnánk 24 órán keresztül. Meglehet, de akinek ez fájdalmat okoz, keresse meg azt a buszt és állítsa le. Nem vagyunk érzéketlen tuskók, fontos számunkra bolygónk sorsa, óriási örömmel töltene el, ha az évenkénti több milliárd tonnára rúgó szén-dioxid-kibocsátás helyett a mi kis tüzecskénk lenne a legnagyobb gondja az emberiségnek. A savanykás-kesernyés avarfüst pedig éppúgy része az ősznek, mint a hideg, a köd és az eső, bárki bármit is mond.

A sok füstölgésből már mindenki ráébredhetett, hogy ma egy Rauchbier kerül terítékre, mégpedig egy igazi klasszikus, egyenesen Bamberg városából, ahol egyik kedves kollégánk múlatta idejét, s közben ránk is gondolt. Köszönjük erősen.

A füstölt-füstös sörökkel foglalkoztunk már, ezért ez alkalommal csak rövid történeti áttekintést nyújtanánk, ismétlés a tudás anyja alapon. 1623-ig minden sörnek volt egy kis füstös íze, hiszen a malátát valahogyan meg kellett szárítani és pörkölni, ehhez pedig tűz kellett, annak meg füstje is van.

Egy még füstös malátaszárító kemence vázlatrajza

Az említett esztendő júliusának 23-ik napján minden megváltozott. Ekkor fogadták el Sir Nicholas Halse új típusú kemencéjének szabadalmát, amely lehetővé tette a füstmentes munkálatokat. Beletelt némi időbe, amíg a technológia Angliából elterjedt a kontinensen, de az 1800-as évek elején az az ifjabb Georg Sedlmayrnek köszönhetően a Spaten főzde már így készített sört. A régi ízek szinte nyomtalanul eltűntek, de szerencsére mindig akad néhány utolsó, vagy akár utolsó utáni mohikán. A bambergi illetőségű Schlenkerla főzde (melynek nevét 1767-ben a tulajdonosokról Brauerei Heller-re változtatják, majd 1866-ban újabb név illeszkedik, így lesz belőle a ma is használt Heller-Bräu Trum. A Schlenkerla egyébiránt az egyik tulajdonos beceneve volt, lévén az úriember kissé sánta) büszke az ősrégi hagyományra és frappáns mottójával – Tradition heißt die Flamme zu erhalten, und nicht die Asche aufzubewahren (A hagyomány a láng megőrzését jelenti, nem a hamuét) – elegáns fricskát ad a mai modern főzdéknek, akik a füstölt sör reneszánszát mindenféle high-tech módszerrel próbálják kiaknázni. A főzde többféle füstölt sört készít, nálunk most egy búza landolt, amit máris bontunk, hogy feledtesse velünk a non-stop pöfögő Ikarus rémképét.

Akit a bükkfa füstje megcsapott, az garantáltan jobban fogja érezni magát, mint ahogy a MÁV vagy Moldova György valaha is érezte. Pillanatnyilag mi is ezen szerencsések közé tartozunk, ahogy a füst lassan összekeveredik az élesztős, édeskés, banános jegyekkel, az maga a varázslat. A rezes, sötét borostyán szín, a krémesen puha, törtfehér hab is további élvezetek forrása.

A korty ízét is átjárja a füst, ám csak lazán és könnyedén, lévén a búzamaláta füstmentes. A búzasör jellegzetességei szépen kidomborodnak, a húszas IBU-értéken a füst teker egy kicsit. A vége és az utóíz kellemesen fanyar, fás.

Az 5,2-es alkohol lelkesen adja meg a kezdősebességet ehhez a nagyszerű, csütörtök délutáni időutazáshoz, melynél jobb elfoglaltságot keresve sem találnánk, a lehulló leveleket pedig mély tisztelettel köszöntjük.

1020. Mad Scientist Frooth Hoperator

Alig andalgott tova a nyár, mi máris az ízei után sóvárgunk. Az első hidegebb hajnalok jövetelével forróbb égövek gyümölcseire vágyunk, savanykásan édes élményekre, melyek visszahoznak valamit a tovatűnt boldog időkből.

Krúdy tárcáit, krokijait olvasgatjuk, innen a stíl, talán maga a vágy is a múltba révedésre, az ott és akkor élni akarásra. Nem csoda ez, amikor ilyen sorok jönnek szembe velünk: „Az én gyermekeimnek építették tucatszámra az új iskolákat, ezeket a piros téglás templomokat, amelyekről majd egy késői korban archeológusok csodálkozva állapítják meg, hogy milyen nagy kultúra volt a régi Budapesten. Az én családom virágzása okozta, hogy a háború előtt egy fővárosi tanítói állás felért egy kisebbrendű vidéki prépostsággal. A gyermekeim tanárai szünidőben külországokba utaztak, hogy onnan hasznos tapasztalatokkal megrakodva térjenek vissza.” Mindez 1924-ben íródott, de jelen állapotokat tekintve ezer esztendővel ezelőtti állapotokat is ábrázolhatna, mert nagyjából ennyivel maradtunk le az elmúlt rövid időszakban mindenről, ami kulturált, civilizált és emberi. Oké, külországi utazást mi is tervezünk a közeljövőben, de vagy öt éve spórolunk rá, és ez mégsem ugyanaz, mint amit Krúdy írása sugall.

Úri társaság a Dunapalotában, 1920. Krúdy a jobb oldalon ül

Ne is feszegessük tovább a dolgot, örüljünk, hogy van itt valami, ami megoldást és enyhet kínálhat az adott problémakörre, ráadásul a vakszerencsét is idecitálhatjuk ezzel kapcsolatban, mert ez a nyomorult doboz is legurult a polcról, teljesen meg is feledkeztünk róla, véletlenül találtuk meg a kamra egyik pókhálós sarkában tegnapelőtt. A Mad Scientist Frooth Hoperator nevű Passion Fruit IPA-ja segít nekünk múltidézni, hiszen passiógyümölcs van benne, a passiógyümölcsnek pedig némi képzavarral élve a vérében van a múltidézés. Golgotavirágunk nekünk is volt a kertben, morfológiájának szakrális magyarázatával is foglalkoztunk már egy másik sör kapcsán (már megint magunkat ismételjük, hihetetlen), de sajna valami nyomorult földalatti dolog megrágta és megtért teremtőjéhez. Saját termésű maracujánk tehát nem mostanában lesz, nézzük, mit tud az, amelyik a FH-ban van.

Ilyen volt a miénk is, amíg meg nem rágták

Világos aranysárga, kissé ködös sör, habja átlagos vastagságú, finom szerkezetű, némi apadást követően hosszan kitart. Illata teljes egészében a gyümölcsé, izgalmasan fanyar és friss, ráadásul van ott valami, amiről a füge tejnedvének illata jut az eszünkbe, ami fájdalomcsillapító hatású és herpesz ellen is jó, így egyre nagyobb biztonságban érezzük magunkat.

A korty savanykás a gyümölcstől, ami kissé furcsa egy IPA esetében, s ez a furcsaság tovább erősödik, amikor kiderül, hogy a komlók (Simcoe, Mosaic) a gyümölcsös vonalat erősítik, a keserűk elmaradnak, 45-ös IBU ide vagy oda. Nem rójuk fel hibaként, a maracuja kárpótolja az embert, végül is ezt kerestük visszafogott kétségbeeséssel. A korty maga könnyű, a szénsavak közepesek, a vége fanyar, az utóíz finoman, gyümölcsösen édeskés. A 6 %-nyi alkohol lendít annyit az emberen, hogy a melankolikus hangulat élvezetessé váljon, ezért ma este is Krúdy írásait böngésszük tovább, de előbb a biztonság kedvéért újra bepislantunk abba a pókhálós kamrasarokba.

1019. Krois x One Eleven Roasted Coffee Porter

Eljött a búcsú ideje, elköszönünk a ferőrákosi főzdétől, de kilépőként még megkóstoljuk a Krois Brewery és a One Eleven második közös szerzeményét, egy roasted coffee portert.

A kávé ez alkalommal Brazíliából érkezett, ez az ország pedig minékünk szívcsücsök. Fél gyermekkorunkat ott töltöttük Molnár Gábor könyveit falva, s meggyőződésünk, hogy valamelyik előző életünket ott pergettük le, illetőleg az egyik ezután következőt ott fogjuk. Brazília és a kávé mint a borsó meg a héja, hiszen itt termelik ebből a nélkülözhetetlen növényből (nem, nem a borsóból) a legtöbbet. Egyesek szerint ez a minőség rovására is megy, ebbe a vitába mi nem szállunk be, de egészen nyugodtan tegye mindenki a szívére a kezét: mikor ittatok utoljára specialty minőségű kávét? Naugye. A legnagyobb termőterületek az ország dél-keleti részén találhatók, többek között São Paulo, Bahia és Paraná államokban, de a mi kedvencük Minas Gerais, azon –szokás szerint ide nem illő – oknál fogva, hogy mindig Minas Tirith jut róla az eszünkbe. Utóbbi ugyebár Gondor fővárosává avanzsált Osgiliath elestét és gyors névváltást követően, mivel eredetileg Minas Anornak hívták.

Új nap virrad a fővárosra

A kávé romantikus és vadregényes úton került az országba. 1727-ben a portugálok, akik akkor már igen szerettek volna kávét termeszteni, csak nem volt egy árva palántájuk sem, Francia Guyanaba (csak néhány gyors hívószó: Ördögsziget, Alfred Dreyfus, René Belbenoît, Henri Charrière) küldték Francisco de Mello Palheta ezredest. A fedőtevékenység valamiféle földterületi vita elsimítása, de az igazi célja a küldetésnek a kávécsemete beszerzése volt. A derék katonatiszt mindent bevetett ennek érdekében, nem kímélte magát, és sikeresen elcsábította a cayenne-i kormányzó feleségét, Madame D’Orvillierst. Nem tudjuk, milyen szintű lepedőakrobata volt a hős ezredes, de a hölgy a búcsú keserves és könnyes pillanataiban egy virágcsokrot nyújtott át neki, melynek közepében ott lapultak az áhított palánták, melyeknek az országból történő kicsempészéséért természetesen halálbüntetés járt akkoriban. Akár igaz a történet, akár nem, a kávé meghonosodott Brazíliában, onnan pedig egy adag a One Eleven szakértő pörkölése után ebben a sörben landolt.

A nagy pillanat. A virágcsokrot nem látjuk

Nem spóroltak vele, az már igaz, a porter, mint sörtípus itt csak asszisztál és kiegészít, azt viszont szépen teszi. Az illatot és a korty egészét átjárja és meghatározza az erős pörkölt kávé, fel is piszkálja az ember ketyegőjét szépen. A keserűk gyenge közepesek (IBU 30), értelemszerűen kávésak, a vége kellemesen, szinte gyümölcsösen fanyar. Nem bántuk volna, ha az alapsör kissé testesebb, és a maláták édessége is adhatott volna némi kontrasztot, mert így nekünk kissé egysíkúnak tűnt a dolog, no de hát kinek a pap, kinek a papné.

Örömmel kóstoltuk a Krois Brewery söreit, egyik szemünket rajtuk tartjuk a jövőben is, de most tovább lépünk, mert a futár már kopogtat az új csomaggal.

Hihetetlen, mennyi dolga van az embernek.

1018. Krois Brewery & Hajnali Sörfőzők Acid Stroke

Azt ígértük, valami savassal folytatjuk a dolgot, hát legyen, nem mintha akkora szükségünk lenne ilyesmire egy átlagos tanítási napot követően. Drága kis hazánk aktuális oktatáspolitikai helyzete (már amennyiben beszélhetünk egyáltalán oktatáspolitikáról, de tulajdonképpen nem, nem beszélhetünk. S nem csak azért, mert az gyakorlatilag nincs, hanem mert a státusztörvény bevezetésével a pedagógok véleménynyilvánítási szabadsága rögvest a „Korlátozott” kategóriába került. Aranyos, ugye? Pedig a ius murmurandi, a mormogás joga már a rómaiak idejében is elválaszthatatlan volt a néptől, és elvileg dicső, márványba vésett ’Kotmányunk 61-es paragrafusa is úgy kezdődött egyszer régen, valamikor, hogyaszongya: „a Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás és a szólás szabadságához, továbbá a közérdekű adatok megismeréséhez, valamint terjesztéséhez”. Hogy ez így van-e még, nem tudjuk, hiszen előre megyünk, nem hátra, ugyebár és hálaisten.) atyaian gondoskodik mindennapi savtúltengésünkről.

Eric Drooker Censorship című képe. Egy sörbe, hogy nem tudtad: ő készítette a Faith No More King for a day… albumának borítóját is

Látjátok, milyen könnyű mostanság gyomorbajos hangulatot kreálni a legegyszerűbb eszközök segítségével is? Oszt’ a sört még ki sem bontottuk. Hát mi lesz itt, ha lekerül a kupak a Krois Brewery és a Hajnali Sörfőzők közös szerelemgyerekéről?

Az Acid Stroke nem árul zsákbamacskát. Már az illata is olyan, mintha kiömlött volna valami igen szigorú vegyszer a kémiateremben. A rendkívül savanyú alapból itt-ott kidugja a fejét néhány szem ribizli, némi temperálás után hangsúlyosabb is lesz a gyümölcs, de a szigor marad. Kinézetre echte málnaszörp, a hab rózsás árnyalatokban pompázik, amíg van, de elég hamar összeesik. Nem csoda, mi is gyorsan összecsuklanánk, ha ennyi sav marná a talpunkat.

Nem lepődünk meg, amikor kiderül, hogy a korty is rettenetmód savanyú, konkrétan könnyezünk, gyomrunk kétségbeesetten gyűri össze magát nagyjából diónyira, heréinkről inkább nem is mondanánk semmit. A belepakolt ribizli szépen átjön, a tonkabab fahéjas-szegfűszeges, picit marcipános jegyei a szájpadláson telepednek meg, miután a savhullám elvonult. A keserűknek esélyük sincs, a 11-es IBU abszolút jelzésértékű, mindenhol a fergeteges savanyúság uralg.

El fog tartani egy darabig, amíg átlagosnak mondható Ph-értékünket visszaszerezzük, a folyamatot a 6%-nyi alkoholtartalom sem tudja érdemben katalizálni. Mindezeken túl érdekes kalandban volt részünk, a két kortynyi maradékot leküldjük, aztán odavánszorgunk a tükörhöz megnézni, mennyire hasonlít az arckifejezésünk a címkén szenvedő csóró csecsemőéhez.

1017. Krois New Way

Újabb embert próbáló hétvége gyűrődött a hátunk mögé, s vele együtt gyűrődtünk bizony mi is. Hiába no, az ember nem lesz fiatalabb, mert ugyan a bevitt alkoholmennyiségtől harminc esztendővel ezelőtt is megroggyantunk volna, ellenben akkortájt az utórengések nem tartottak ilyen sokáig. Mindenesetre azt érdekes figyelni, hogy az elme egyik fele milyen kétségbeesetten igyekszik balesetmentesen talajt fogni a vélt vagy valós realitás felszínén, míg a banda másik része még igen elégedetten pacsál a maradék alkoholban. Mostanra már billentyűkész állapotban vagyunk, egy sör meg ugye mindig jól jön, hajrá.

A Krois Brewery április környékén piacra dobott DH Sour IPA-ja lesz a következő megálló ebben a végtelen menetelésben, mely a New Way névre hallgat. A címkét bámulva néhány pillanatig eltűnődünk azon, miért keringenek kuki alakú dolgok egy hatalmas, világító kuki körül (amit ráadásul valaki tőből ki is tépett a helyéről), de aztán elengedjük a dolgot, Freud mestert pedig kizavarjuk a szobából. Van nekünk így is elég bajunk.

A főzde ismertetőjéből idéznénk, mert az lényegét tekintve kormánypártunk programját követi: „Úgy kell elképzelnünk, mint egy újonnan felfedezett izgalmas utat Savanyúországból – Keserűországba, amelyet trópusi gyümölcsfák szegélyeznek!” Kiegészítésképpen annyit jegyeznénk meg, hogy a Párt elképzelése szerint a fákat csak nézni szabad, hozzájuk nyúlni, vagy enni róluk nettó hazaárulás.

A New Way enyhén opálos mézszínt mutat, habja átlagosan vaskos, kitartó, tapadós. Illata savanykás alapokra épül, ez tartja a gyümölcsöket, melyek közül mi pillanatnyilag némi ananászt, harapásnyi barackot, citrusféléket vélünk felfedezni. A korty kellemesen savanykás, semmi vad hőbörgés, mintha a gyümölcsök savasságát sikerült volna nem túlzásokba esve felerősíteni. A sour IPA-k esetében nehezen megkerülhető problémakör az egyensúly kérdése, nem mindig sikerül ugyanis eltalálni a keserű és savanyú ízek közötti harmóniát. Esetünkben is akad úgy középtájt egy kis döccenő, a mi csipkés lelkületünknek tán túl hirtelen a váltás – ah, lágyabb ének kell nekünk -, ám összességében nincs okunk panaszra. A keserűk a váltást követően szépen viszik tovább a stafétát (IBU 55), a korty végén és az utóízben a savanyúk is újra felsorakoznak, egy kis gyümölcs is integet a háttérből. Az 5,8-as alkohol valahogy nem akar megérkezni, de ez egészen biztosan a mi hibánk, magasra tettük a lécet a hétvégén.

Érdekes és becsülettel formába öntött vállalkozás, meghozta a kedvünket a savas dolgokhoz, ezért gyorsan eldöntöttük, a következő tétel is valami hasonló lesz.

1016. Krois La Grisette

A Krois Brewery következő sörével egy újabb történelmi főzetet pipálhatunk ki egyébként nem létező listánkon, a La Grisette ugyanis az, ami a neve.

Az eredettörténet miatt Belgiumba látogatunk villámsebesen. Az ország három régióból áll, az egyik Brüsszel, a fővárosi régió, benne a hasonló nevű fővárossal. Ez olyan bonyolult, hogy a mi Szélestenyerű Fejenagyunk szavazótáborának 98%-a felfogni sem bírja a dolgot, csak szorgalmasan ekézi valamelyiket, mert a Tökorrú ezt szereti hallani.

A másik két egység Flandria és Vallónia. Flandriában élnek a flamandok, akik nagyjából hollandul beszélnek, aki meg nem, az flamandul, ami majdnem ugyanaz. Az elmúlt néhány ezer évet jórészt földműveléssel töltötték, ők találták ki a saison sörtípust, ami aztán sokfelé és sokféleképpen fajzott szét, lásd bière de garde, farmhouse ale, usw.

Vallónia az ország déli része, formális fővárosa Namur (a névvel már találkoztunk, itt van a Notre-Dame de Leffe apátság, szintúgy a város nevét viseli a Blanche de Namur búzasör-család). Itt a nehézipar és a bányászat volt a húzóágazat, mígnem a XX. századi gazdasági válságok a nyakukra nem tették a kést. Szorgalmasan igyekeznek kiutat találni, de a régió néhány területén még mindig 20% körül mozog a munkanélküliségi ráta. Amikor még aktívan bányásztak, a bányászok szomjasak is voltak, ezért saját sörük is lett. Ha a parasztnak jut saison, a bányásznak jár a grisette. A hozzáértők egészen pontosan Hainaut tartományt jelölik meg kiindulási pontként, s annyi bizonyosnak tűnik, hogy itt már az 1700-as években is főztek a mai grisette-hez hasonlító söröket, bár a két típus között (saison és grisette) akkor még elég nagy volt a hasonlóság. Mondjuk ma sem kicsi.

A Bois du Cazier szénbánya az említett tartományban. 1956 augusztusában tűz ütött ki benne, 262 bányász halálát okozva

A név eredete homályba vész. Mivel jelentése kb. „kis szürke”, egyesek szerint a bányák környékén mindent belepő por ihlette az elnevezést, mások szerint a kocsmákban szorgoskodó női alkalmazottak ruháinak színe. Jómagunk az utóbbi irányába hajlunk, már csak Charles Paul de Kock miatt is, aki az 1830-as évek népszerű (ponyva)regényírója volt. Nála gyakran tűnnek fel könnyed, kacér, már-már ledér életvitelű hölgyek ezzel a névvel, mint kategóriával jelölve.

Egy grisette Bordeaux városából, 1818

Összefoglalva tehát a grisette egy könnyű, alacsony alkoholtartalmú bányászbúza. A Krois Brewery kétféle komlóval fűszerezi ezt a történelmi sört, a Saaz és a Hallertau Mittelfrüh lazítja a hangulatot.

Kitöltéskor rögvest látványos, puha, krémes habkoronát produkál, mely alól búzásan savanykás, élesztős aromák bújnak elő. A korty simulékony, az eleje meglepően édes, de nem gyümölcsösen, mint egy saison, inkább amolyan virágos-mézes-marcipános módon. A maláták és a komlók középtájt kezdenek fuzionálni, nem túl vérmesen, tekintve a 8,5-ös Ballingot és a 11-es IBU-t.

Az élesztők szépen ívelnek át a korty egészén, a vége finoman száraz, lekerekített, az utóíz gabonásan édeskés.

Jóleső és vidám ital ez, a közmondásosan nehéz életű bányászok meg is érdemlik.

S talán mi, pedagógusok is.

1015. Krois 7C

A mi kis szerény, szegényes tanodánkban itt a Jóisten háta mögött minden évfolyamból csak egy osztály van, így a hetedikből sincs C. Az az egy, ami van, lehetne A, de tudjuk jól, hogy a jelölés hiánya is jelölés (megvan a történet a három parasztbácsiról és a libáikról? Oké, elmesélem. Élt egyszer három parasztbácsi, akik közösen legeltették a libáikat [nem, nem voltak zsidók, hogy jön ez ide?] a faluszéli susnyásban. Esténként, mikor a jószágok hazavergődtek, a három öreg mindig hajbakapott azon, melyik liba kié. Ezt előbb-utóbb meg lehet unni, ezért az egyik bácsi azt mondta: – Én levágom a libáim jobb szárnyát, erről majd megismerem őket. A másik sem szeretett volna kevésbé innovatívnak látszani, ezért kijelentette, márpedig akkor ő levágja a libái bal szárnyát, így nem lesz vita. A harmadik apóka [a legbutább, a legbölcsebb, a legtürelmesebb?] csak mosolygott a bajsza alatt, mert neki már nem kellett semmiféle erőszakot elkövetnie a csóró libákon.).

A Krois Brewery 7C nevű sörének egy szárnya sincs, a 6%-os alkoholtartalom az, ami segíti az embert az elszállásban. A 7C a főzde Seven Seas nevű black IPA-jának (ezt is szívesen kóstoltuk volna, de pillanatnyilag nincs készleten) könnyedebb és világosabb leszármazottja.

„Újságíró kérdezi, hogy honnan a név,/honnan a név, honnan a név…” Egy kis Bëlga, máris meghallgathatod, a 7C viszont a készítéskor használt komlókeveréket jelöli, amit Falconer’s Flight 7C-nek is hívnak.

Glen Hay Falconerről már ejtettünk szót – ha jól emlékszünk, Nyúlék Turbidjának körbejárásakor -, a szomorúan hamar eltávozott főzőmester nevét alapítványa mellett ez a blend is őrzi. A keverék értelemszerűen hét, c betűvel kezdődő komlóból áll össze, természetesen fel is soroljuk őket, íme: Cascade, Centennial, Chinook, Citra, Cluster, Columbus, Crystal. Rézvörös szín, vaskos, puha, masszív és kitartó hab. Illatában a maláták a háttérbe húzódnak, ami teljesen érthető, a faluban is milyen csend van, amikor megérkezik a hét mesterlövész. Az egyébként púposra pakolt gyümölcsöskosár érdekes módon nem hivalkodó, inkább a citrusos vonal érezhető, ehhez később egy kis borsos fűszeresség és némi virágillat csatlakozik.

Nem hogy csend van, de el is bújnak. Olyan 44:24-től

A korty kellemesen telt érzetet ad (15 B°), a szénsavak átlagosak. A komlókeverék inkább az aromákra gyúr, az illatban szereplő tételekhez jól kidolgozott grapefruit-adag érkezik, halvány szerecsendiók is odaképzelhetők, a vége pedig nekünk tetszően fás-földes. A keserűk talán visszafogottabbak a kelleténél, az IBU-értéket tekintve a gyártó hallgatásba burkolózik, pillanatnyi szájízünk alapján mi megállnánk olyan 50 környékén. Lehetne több.

Ettől eltekintve ez egy nagyon korrekt alaptétel a típuson belül, lassú kortyolása közben lehet nézni, mit művel a hét mesterlövész a libákkal.

1014. Fehér Nyúl Hop On

Walesben, a Creuddyn-félszigeten van egy város, Llandudno. Itt álldogál a Lewis Carroll által megírt Alice-történetek hősnőjének majd’ három és fél méter magas bronzszobra, mely mágnesként vonzza a turistákat, legyen ez bármekkora képzavar is.

A szobor hátterében egészen szürreális sörös vonatkozás látható, a zászlóra ugyanis az van firkálva, hogy England Official Beer Carlsberg. Hát nem hányinger, baz+?

A város Penmorfa nevezetű kúriájában nyaralt rendszeresen Henry Liddell esperes népes családjával, mely tíz gyermeket számlált. A negyedik a sorban egy leányka volt, Alice Pleasance Liddell (a későbbiekben Hargreaves), aki a többi csemetével együtt őszinte barátságot ápolt Charles Lutwidge Dodgson bácsival, akit azért a másik nevén ismernek jóval többen (L. C.). A kedves bácsi gyakran játszott és sétálgatott a gyerekekkel, még új hobbijának, a fotózásnak örömeibe is bevonta őket, természetesen szigorúan és előírásosan viktoriánus keretek között (és itt most nem az elhunyt, szépen kisminkelt és felöltöztetett családtagokkal és ismerősökkel történő közös pózolásokra gondolok, bár azidőtájt ennek is nagy rajongótábora volt).

Alice Pleasance Liddel egy Lewis Carroll által készített fotográfián 1860-ban. Éppen nyolc éves, az a legszebb kor. Legalábbis a Prosectura szerint

Aztán egy szép napon (1862. július 4-én) egy piknikre csónakázván az akkor tíz esztendős Alice megkérte LC-t, meséljen neki valami viccesen izgalmasat, merthogy kissé unatkozik. Az író belekezdett egy történetbe, ami egy kislányról szólt, aki a réten sétálgatva beleesett egy nyúlüregbe, ahol mindenféle csodálatos kaland esett meg vele. A gyerekek apja rögzítette a történet egy részét, kissé átpofozta, majd hónapokkal később megmutatta Dodgsonnak, aki addigra már nagyjából el is felejtette a dolgot. Így viszont újra felvette a fonalat, befejezte a történetet és néhány variáció elvetése után (Alice Among the Fairies, Alice’s Golden Hour) Alice’s Adventures in Wonderland címen publikálta egyik régebben használt álneve alatt. A család és az író kapcsolata röviddel később megszakadt, a népek azt beszélték, hogy Carroll szemet vetett Alice-re a köztük lévő mintegy húsz évnyi korkülönbség ellenére (ez akkoriban nem is volt akkora vasziszdasz, gyakran jegyeztek el kiskorúakat náluk jóval idősebbekkel, de azért a nagyfokú türelmetlenséget nem díjazták, ha értitek, mire gondolunk), de ez nem bizonyított. Mint ahogy az sem, hogy a regény címszereplője Alice Pleasance Liddell-ről lett elnevezve, sőt, Carroll a későbbiekben ezt kifejezetten cáfolta.

Lewis Carroll az 1880-as években

Akkor viszont mi lehet az oka annak, hogy ha a regény folytatásában, az Alice Tükörországban (Through the Looking-Glass, and What Alice Found There) című könyvben lévő vers sorainak kezdőbetűit összeolvassuk, ismerős név vigyorog ránk?

A boat beneath a sunny sky,

Lingering onward dreamily

In an evening of July—

Children three that nestle near,

Eager eye and willing ear,

Pleased a simple tale to hear—

Long has paled that sunny sky:

Echoes fade and memories die.

Autumn frosts have slain July.

Still she haunts me, phantomwise,

Alice moving under skies

Never seen by waking eyes.

Children yet, the tale to hear,

Eager eye and willing ear,

Lovingly shall nestle near.

In a Wonderland they lie,

Dreaming as the days go by,

Dreaming as the summers die:

Ever drifting down the stream—

Lingering in the golden gleam—Life, what is it but a dream?

Hogy a sör? Az jó volt, mint a Fehér Nyúl sörei általában. Kellemesen gyümölcsös – citrusfélék, barack – komlók némi gyantával, vékonyka, de jól karbantartott testtel (11,8 B°), vidám szénsavakkal, decens keserűkkel (IBU 22) karöltve csábítanak arra, hogy ugorjunk mi is az üregbe. Mi most gyorsan elmeséltük, hogyan keletkezett az üreg, de többre sajnos nincs időnk, mert a Nyúlhoz hasonlóan nekünk is állandóan rohannunk kell („Jaj, jaj, tapsi füleimre, villás bajuszomra, még elkésem!”), most éppen szülői értekezletet kellene tartanuk, úgyhogy már itt sem vagyunk.

PS.: nem bírjuk ki, ide kell tegyünk még egy képet a Liddell-lányokról, amin Edith, Lorina és Alice éppen a finoman áthallásos “Open Your Mouth and Shut Your Eyes” nevű játékban merül el (1860, július).