Újabb, a fantáziát minden vonalon megmozgató sör következik a Fehér Nyúl üregéből, egy vaníliával és tengeri sóval fűszerezett imperial pastry stout, melyet a főzde a zágrábi illetőségű The Garden Brewery-vel alkotott kollaborációs keretek között.
A címkén a klasszikus ihletettségű kérdést szúrjuk ki először, miszerint: “Mit adtak nekünk a rómaiak horvátok? Ejtőernyőt, mechanikus tollat, atomelméletet, Dražen Petrovićot, törvényszéki ujjlenyomatvételt,… és ezt is.” A tudománytörténet kedvenc vesszőparipáink közé tartozik, már vizsgáljuk is a dolgot, mit sem törődve azzal, hogy oly keveseket érdekel.
Az ejtőernyő esetében Faust Vrančić-ról (latinosan Faustus Verantius) van szó, aki Šibenikben született, pontosan nem tudni, mikor. Mindenesetre híres könyvét, a Machinae Novae-t 1616-ban adták ki, ebben szerepel az ejtőernyő egyik legkorábbi, részletes ábrázolása (már da Vincién kívül, természetesen). Kollaborált ő is kis hazánkkal, tíz évig volt csanádi püspök, említett művében pedig elsőként mutatta be az acélpántokból álló rugós alátámasztást is, melyet Kocs község lelkes iparosai akkortájt már rutinszerűen alkalmaztak lengéscsillapításra (vö. kocsi).
Következő horvátunk tiszteletbeli, honosított állampolgár, mivel Eduard Penkala Liptószentmiklóson látta meg a napvilágot, ráadásul lengyel és holland szülők gyermekeként. Nősülése után Zágrábba költözött, itt lett belőle Slavoljub Eduard Penkala. Az addigra már feltalált mechanikus tollat továbbfejlesztette, ő alkalmazott elsőként szilárd tintát. Az általa alapított írószergyár TOZ Penkala néven ma is üzemel. Az ő műve az elsőként levegőbe emelkedő horvát repülőgép is, a Penkala Biplane, avagy Leptir (1910).
Ruđer Bošković Raguzában született, amit manapság Dubrovnik néven illik keresgélni a térképen. 1758-ban kiadott művében, a Philosophiæ naturalis theoria redacta ad unicam legem virium in natura existentium-ban foglalkozik atomelmélettel, ezzel nem csak kortársait nyűgözte le, Heisenberg egyenesen a „horvát Leibniz”-nek nevezte. A nemzetiség fogalma az ő esetében különösen problémás, a horvátokon kívül az olaszok és a szerbek is magukénak tekintik munkásságát.
Dražen Petrović-ot képletesen átugorhatjuk, habár a valóságban elég nehéz lett volna. Aki csak egy kicsit is foglalkozott kosárlabdával, annak ismerős a név, a sport rajongói pedig azóta is búsulnak korai és tragikus halála miatt, hisz’ még harminc sem volt az autóbaleset bekövetkeztekor.
Az állandó tudásszomj mellett már erősen gyötör bennünket a hagyományos szomjúság is, úgyhogy bontunk, temperálunk, szagolgatunk, ám adósok vagyunk még egy utolsó történettel, ami az emelkedő hőmérséklettel szemben jegesen borzongató.
1892. június 29-én az akkor 27 éves Francisca Rojas megölte két gyermekét, a hatéves Ponciano Carballo Rojast és négy esztendős húgát, Felizát. Saját torkán is vágásokat ejtett, és szomszédját, Pedro Ramón Velázquezt vádolta meg a tett elkövetésével, mert a férfi visszautasította a házassági tervekkel közelítő fiatalasszonyt. Vérbő és szomorúan valóságos dél-amerikai történet – Argentínában járunk -, de hogy kerülnek ide a horvátok? Hát úgy, hogy a gyilkosságra fényt derítő nyomozó a daktiloszkópia módszerét alkalmazta, amit tanára, a Hvar szigetéről származó Ivan (akkor már Juan) Vučetić segítségével sajátított el. Így Francisca lett az első olyan bűnelkövető a világon, akit az ujjlenyomata alapján kaptak el. Vučetić mester pedig létrehozta az első, ujjlenyomatokra épülő bűnügyi nyilvántartást, amit aztán szinte minden országban használni kezdtek.
Mi már egy ideje a saját ujjaink nyomát bámuljuk a pohár falán, melyhez megfelelően sötét és bársonyos hátteret nyújt a sör, ami a vékony, kitartó, tejeskávés hab alatt lassan, olajosan, tapadósan mozog. Illata az első másodpercekben meglepően semleges és nagyon tiszta, nem véletlenül küldik a tüdőbetegeket a tengerpartra. Aztán érkezik egy kis étcsokoládé, leheletnyi vaníliával. A korty selymes, vastag, nehéz (26,5 B°), mintha egy konyhakész csiga csúszna le az ember torkán, ami szerintünk igen kellemes dolog, ezt gyorsan szögezzük le a hisztis közvélekedéssel szemben. Az eleje alkoholos, likőrösen csípős (8,8 %), ehhez simul a továbbiakban a jól pörkölt maláta, középtájt a vanília, majd a csipetnyi só. A vége száraz, enyhén és kávésan kesernyés.
Igen szimpatikus, szerethető alkotás, ha lenne belőle még két dobozzal, biztosan írnánk nektek egy tizenöt oldalas esszét a tömegpszichózisról, amit a Yugo márkatípusú négykerekű rettenet okozott a jobb sorsra érdemes amerikai társadalomban a kilencvenes évek elején, de szerencsétekre és sajnos csak ez az egy van.
PS: És hogy mit adtak még nekünk a Horváthok? Hát ezt a blogot. 🙂
