Bajusz Ferkó, a széplelkű és szépreményű suszterinas igen mérgesen és rendkívül részegen kacsázott Győr városának girbegurba utcácskáin a Vízi-kapu felé. Az egész éjszakát végigvedelte a haverjaival, így hajnaltájra meglehetősen ki is készült. Ráadásul megint ott volt Béla, az a magyartarka nagybarom éjjeliőr, aki egyszerűen imádta Ferkót b@szogatni a bábszínház miatt. Inasunk ugyanis aktív és lelkes tagja volt a helyi ellenálló sejt művészeti tagozatának, mely minden létező módon igyekezett borsot törni a várost négy éve elfoglaló és uraló törökök orra alá. Legújabb csapásmérő egységük a bábszínház-divízió volt, akik A kiskakas gyémánt félkrajcárja című, a kontyosok ittlétét tekintve meglehetősen anarchista hangvételű darabot próbálták éppen. Ferkó szörnyen büszke volt arra, hogy ő alakíthatta a kiskakast, de Béla, akinek annyi esze volt, mint egy félbevágott hintalónak, azzal vádolta meg a többiek és a csapszék nyilvánossága előtt, hogy nem is tud kukorékolni, s a próbákon nagymamája Délceg nevű kakasának begyét nyomkodja a paraván mögött. Szerencsére ezt az egetverő hülyeséget nem mindenki hitte el egy olyan alaknak, mint Béla, akinek sárga agyarai között állandóan ott lógott a parázsló pipa, miközben a munkáját végezte a lőporraktárban. Ferkó érzékeny lelke viszont sebet kapott, olyan sebet, melyet gyógyítani csak valami eszelősen vakmerő, grandiózus tettel lehet, mely egyben örök időkre bedeszkázza az ilyen hígvelejű bélafélék ocsmány, szófosó pofáját. Nagyot kortyolt hát kupájából, és erősen fókuszálva Béla orrnyergére – ami már nem is volt olyan egyszerű feladat – kijelentette, hogy ő bizony szólásra bírja a vaskakast a torony tetején, ha addig él is.
Néma csend lett a pult körül. Mindenki tudta, hogy Szinán pasa, a törökök vezére a város elfoglalása után meglehetősen nagyképűen kijelentette, hogy amíg az egyébként a szél irányának jelzésére szolgáló fémmadár kukorékolni nem kezd, addig biza’ az igazhitűek kezén marad a település. Hogy még komolyabb legyen a dolog, Ferkó az összes jelenlévővel két rekesznyi sörben fogadott, mégpedig a kedvencéből, a Comediasból. Ezt az ESB-t egy közeli kis falucskában készítették, a suszterinas már a ködös, homályos, rézszín árnyalattól is elgyengült, a szivacsos, laza, krémes habrétegbe pedig egyenesen szerelmes volt. Óvatos, enyhén karamelles, finoman gyümölcsös illata éppen csak átkukucskál a pohár peremén, a korty kellemes keveréket képzett a maláták visszafogott pörköltségével és a komlók moderált keserűségével. Mint minden jó komédiás, hosszabb-rövidebb időre ez a sör is el tudta hitetni az emberrel, hogy az élet tulajdonképpen nem is olyan borzalmas, mint amilyennek első ránézésre tűnik. Ha pedig eleget ivott belőle az egyszeri művészlélek, az 5.3-as alkohol gondoskodott arról, hogy az előző mondat második fele meg is legyen cáfolva.
Az elhatározást tett követte, s a mi Ferkónk az Úr 1598-as esztendejének március havában, annak is igencsak csípősre sikeredett 29-i hajnalán vígan és kapatosan kapaszkodott felfelé a torony tetejére. Erősen megmarkolta a madarat, megköszörülte a torkát, köpött egy hegyeset, majd vetvén egy pillantást a kelő Napra olyan érceset kukorékolt, hogy azt még négyszázhuszonnégy év múlva is emlegették. Adolf von Schwarzenberg és Pálffy Miklós vár körül lebzselő felszabadító hadainak több se kellett, szétszórták az ellent, mint a pelyvát. Bajusz Ferkó előbb csak átvitt értelemben, majd néhány esztendő múlva a rengeteg sörnek és a celebléttel járó állandó free fogyasztásnak köszönhetően gyakorlatilag is mennybe ment, ám előtte még sikeresen letétbe helyezte szíve csücskét, a kiskakas gyémánt félkrajcárjáról szóló történetet Fekete Edit és Macskássy Gyula őseinél.
PS.: A legenda egyéb változataiban Ferkó helyett egy névtelen vitéz, illetve maga Pálffy Miklós generális mászott a torony tetejére. Ők a trombitájukkal kukorékoltak. A lőporraktár a támadáskor tényleg felrobbant, de nem a hülye Béla miatt. A törökök maguk pörköltek alá a védekezési manőverek szuicid részeként. A nagymama kakaskája sem légből kapott, létezik olyan variáció, ahol a lelkes Bajusz egy Délceg nevű hímivarú baromfival parkourozza fel magát a magasba. A ténylegesen létező szélkakast az 1820-as években nyugdíjazták, aki szeretne személyesen találkozni vele, az a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeumba zarándokoljon el.