Az első mostohább, -3 °C-os hajnalok után a kertben álló hatalmas diófa fürgén dobálja le magáról a lombkoronát, ami bizony azt jelenti, hogy muszáj lesz mindenféle célszerszámot ragadni, oszt’ összekaparászni a levélzetet. A több mázsányi alapanyagot lelkesen talicskázza az ember a terület erre a célra kijelölt sarkába, hogy ott csendesen dolgozzon rajta az enyészet, de a természet ilyen téren nem kapkodja el a dolgokat. Ezért – bár tudjuk, hogy ez nem helyes dolog, és harcos klímaaktivista olvasóink már próbálgatják is a penge élességét a hüvelykujjuk körmén, képzeletben arteria carotis communisunkra helyezve azt – néhány évenként bizony felpörgetjük az eseményeket egy szál gyufa segítségével.
Ilyenkor az a példázat jut eszünkbe, mely szerint egy kupacnyi avar elégetése annyi szén-dioxidot tol a levegőbe, mintha egy busz motorját járatnánk 24 órán keresztül. Meglehet, de akinek ez fájdalmat okoz, keresse meg azt a buszt és állítsa le. Nem vagyunk érzéketlen tuskók, fontos számunkra bolygónk sorsa, óriási örömmel töltene el, ha az évenkénti több milliárd tonnára rúgó szén-dioxid-kibocsátás helyett a mi kis tüzecskénk lenne a legnagyobb gondja az emberiségnek. A savanykás-kesernyés avarfüst pedig éppúgy része az ősznek, mint a hideg, a köd és az eső, bárki bármit is mond.
A sok füstölgésből már mindenki ráébredhetett, hogy ma egy Rauchbier kerül terítékre, mégpedig egy igazi klasszikus, egyenesen Bamberg városából, ahol egyik kedves kollégánk múlatta idejét, s közben ránk is gondolt. Köszönjük erősen.
A füstölt-füstös sörökkel foglalkoztunk már, ezért ez alkalommal csak rövid történeti áttekintést nyújtanánk, ismétlés a tudás anyja alapon. 1623-ig minden sörnek volt egy kis füstös íze, hiszen a malátát valahogyan meg kellett szárítani és pörkölni, ehhez pedig tűz kellett, annak meg füstje is van.
Az említett esztendő júliusának 23-ik napján minden megváltozott. Ekkor fogadták el Sir Nicholas Halse új típusú kemencéjének szabadalmát, amely lehetővé tette a füstmentes munkálatokat. Beletelt némi időbe, amíg a technológia Angliából elterjedt a kontinensen, de az 1800-as évek elején az az ifjabb Georg Sedlmayrnek köszönhetően a Spaten főzde már így készített sört. A régi ízek szinte nyomtalanul eltűntek, de szerencsére mindig akad néhány utolsó, vagy akár utolsó utáni mohikán. A bambergi illetőségű Schlenkerla főzde (melynek nevét 1767-ben a tulajdonosokról Brauerei Heller-re változtatják, majd 1866-ban újabb név illeszkedik, így lesz belőle a ma is használt Heller-Bräu Trum. A Schlenkerla egyébiránt az egyik tulajdonos beceneve volt, lévén az úriember kissé sánta) büszke az ősrégi hagyományra és frappáns mottójával – Tradition heißt die Flamme zu erhalten, und nicht die Asche aufzubewahren (A hagyomány a láng megőrzését jelenti, nem a hamuét) – elegáns fricskát ad a mai modern főzdéknek, akik a füstölt sör reneszánszát mindenféle high-tech módszerrel próbálják kiaknázni. A főzde többféle füstölt sört készít, nálunk most egy búza landolt, amit máris bontunk, hogy feledtesse velünk a non-stop pöfögő Ikarus rémképét.
Akit a bükkfa füstje megcsapott, az garantáltan jobban fogja érezni magát, mint ahogy a MÁV vagy Moldova György valaha is érezte. Pillanatnyilag mi is ezen szerencsések közé tartozunk, ahogy a füst lassan összekeveredik az élesztős, édeskés, banános jegyekkel, az maga a varázslat. A rezes, sötét borostyán szín, a krémesen puha, törtfehér hab is további élvezetek forrása.
A korty ízét is átjárja a füst, ám csak lazán és könnyedén, lévén a búzamaláta füstmentes. A búzasör jellegzetességei szépen kidomborodnak, a húszas IBU-értéken a füst teker egy kicsit. A vége és az utóíz kellemesen fanyar, fás.
Az 5,2-es alkohol lelkesen adja meg a kezdősebességet ehhez a nagyszerű, csütörtök délutáni időutazáshoz, melynél jobb elfoglaltságot keresve sem találnánk, a lehulló leveleket pedig mély tisztelettel köszöntjük.