Ránduljunk ki ismét egy jó nagyot, célozzuk meg kedvenc sárgolyónk egyre inkább lepukkanófélben lévő rendőrállamát, a valaha sokkal daliásabb napokat látott Egyesült Államokat, annak is az upper Midwestern szegmensében lapuló Wisconsint. Az első emberek valamikor i.e.10000 környékén érkeztek meg ide, nem is volt velük semmi gond. Kényelmesen, a saját tempójukban nyammogták a masztodonhúst, s hagyták érvényesülni az evolúciót. Az évezredek során imígyen kialakult, algonkin nyelveket beszélő törzsek (ho-chunk, menominee, ojibwe, sauk, meskwaki, pottawatomie) a már ismert forgatókönyv szerint akkor koppantak nagyot, amikor az 1600-as évek harmadik dekádjának környékén megjelentek a barátságos fehérek, esetünkben a lezser franciák.
A tüzes víz-lőfegyver-európai vírustörzsek kombó itt is működött, aki nem fordult föl, azt deportálták, cserébe viszont az államot, s annak legnagyobb városát is az őslakosok némiképp torzított nyelvjárását használva nevezték el: Meskousing – Ouisconsin: „vörösben fekszik” (utalás a Wisconsin folyó vörös homokkő medrére), illetve minwaking: „vízi találkozóhely”. A menominee törzs azért sejthetett valamit, az ő nyelvükön ugyanis a māēnāēwah kifejezés azt jelenti, büdösnagy balszerencséd lesz. Lett is. Az állam az USA vezető tejtermelője (America’s Dairyland), ez sem rossz, ám a mi szívünket jobban megdobogtatják Milwaukee jelzői: Brew City, Beer City, Brew Town, Beertown. A városban már annak hivatalos alapítása (1846) előtt is főztek sört, ennek köszönhetően itt tanyázik, vagy innen származtatható jónéhány igen ismert főzde és márka, mint például a Miller, a Coors, Blue Moon (Molson), vagy a Leinenkugel és a Sprecher. A germán kifejezések nem véletlenül kerültek ide, a sörkészítés tudományát jórészt német bevándorlók hozták magukkal az 1800-as évek elején. Erre a kaptafára húzható ma esti sörünk háttértörténete is. Az ős-főzdét Jacob Best alapította 1844-ben Empire Brewery néven, gyorsan felpörgette, átkeresztelte Best and Company-ra, majd úgy vonult nyugdíjba, hogy főzdéje a város egyik legsikeresebb vállalkozása.
A család többi tagja sem volt fakezű sörügyileg, Jacob egyik fia, Charles gründolta össze a Plank Road Brewery-t, amit ma Miller néven illik keresgélni az adatbázisokban. Annak ellenére, hogy már összeszedtünk egy kisvárosnyi embert, még nem végeztünk, ugyanis most tűnik fel a színen Frederick Pabst, ki szintén német nyelvterületen látta meg a napvilágot (Mönchpfiffel-Nikolausrieth, hát nem csodaszép?). Az Államokba érkezése után volt ő minden, csak akasztott ember nem, mindenesetre hajóskapitányi minőségében futott össze Phillip Best-tel (Jacob-ivadék ő is, natürlich), kinek Maria nevű lányával gyulladt szerelemre, s ezeket a lángokat még a nászajándékba kapott sörfőzde termékei sem tudták kioltani.
Innen hát a név, a Pabst Blue Ribbon. A cég azzal fényezi magát, hogy vezérsörük az 1893-as chicagói világkiállításon Amerika legjobb söreként végzett, ám ez valószínűleg csak parasztvakítás, pardon: marketing. Mint ahogy a kék selyemszalag is az, amit egészen 1916-ig kötögettek a palackok nyakára, de aztán az első véhá felzabálta az összes létező selymet. A főzde mélyrepült egy szépet az 1980-as években, ám az ezredforduló tájékán ismét kapaszkodni kezdett felfelé. Jelenleg a Miller Coors a tulaj, a valaha szebb napokat látott Blue Ribbon-t pedig licenszek alapján kutyulja boldog-boldogtalan. A mi példányunkat a Van Pur követte el, s minden további, immáron felesleges szószaporítást kerülve nyugodt lelkiismerettel kijelenthetjük, hogy döbbenetesen sz@r.
